nyisd az ajtód mégis résnyire,
és tedd ki ablakodba azt a gyertyát.
még lebbennek a függönyök, s a lépcsők
még nyikorognag, nem túl nesztelen.
már látszanak a félhomály zenéi,
a kontúrok a súlyos pillanatban,
megannyi tetsző, törékeny bilincsben,
a lopott, szoros ölelésbe zárva.
hol több a nesz? ki- és be hogy szivárog?
az éjkurutty a sóhajokba ér.
dereng a vér, kevés a végtelenség.
felhőtlen minden... mégis képtelenség.
-o-
Könnyek a szemedben
Felhőtlen az éjjel,
Láthatatlan kezek játszanak az éggel…
Nesztelenül égnek az áttetsző hártyán a csillagok.
A végtelenségben
Nem látszanak törékenynek,
Pedig holnap: lehet, már nincs ott, mi ma még fönnragyog.
Kevés a végzet,
S kevés az örök élet,
Hogyha a lelkeden ütött réseken, mind a sok fény, a sötétségbe szivárog…
felhőtlen nesztelen végtelenség látszanak törékeny kevés rés szivárog
Szivárgó szavak
Felhőtlen éj szivárog, a végtelenség sóhaja leng. Törékeny fények csillannak a mindenség bolyhos résein. Kevéske szellő suhan nesztelen, s nem látszanak az álmok sem a mélykék semmiben.
Legalább ismert…
Legalább ismert egy pár ember,
egyik avagy másik, többé-kevésbé,mikor-hogy,
épp csak, vagy egészen… de legalább ismert.
Ez sem elsődleges, sőt, másodrendű sem, huszadrangú tán a sorban,
ha egyáltalán találkoznak valaha,
s összemérhetővé válnak a pillanatok szülte
lét-szerte bolyongó, avagy sorscsapásokon veszteglő
magunkévá tett életek, álmok…
Legalább ismert egy pár ember…
Amit azonban nap nap után igyekeztem
hagyni a nyomomban, azt nem ismerte senki…
S felismerni sem merte: mérkőzéseket nyerve
diadalmai fölött irigyelte az egyszerű rokonokat,
s hogy ítélkező- megvető-szánalmas-tűrhetetlen,
magasba vágyó, sárba tapadó lélekkel-lábbal
nem tud mit kezdeni a világgal…
Puszi mindenkinek: Mari Teo
legalábbis
amit
elsődleges
találkoznak
egyik
mérkőzéseket
azonban
rokonokat
-o-
Egymás mellett
Várj! Ne fuss el…
Legalábbis ne ilyen gyorsan.
Viharos az éjjel;
Álmomban azonban
Együtt forogtam napsütötte réttel,
Köddel, fákkal, virágokkal.
Egyik felén árny, másikon a nap:
Homályig szikrázik a fény,
S ott, ahol találkoznak,
Tér és idő peremén
Egyedül; a rokonokat
Önmagad körül a tér
Itta fel. Amit építettél,
Amit mások építettek,
Korlátokat, átlépnéd
Az elveszett mérkőzéseket.
De, ez az elillanó Földi lét
Ideköt… immár elsődlegessé lett,
Kitörnöd fájna, nem lehet.
Elfut a vég, a születés,
Az idő… az életek.
És
Sohasem áll meg.
Várj! Csak egy kicsit még…
(Tudom hosszú, de szerencsémre mondhatom, hogy a szabályok kedvéért kétsoronként számítsátok, a többi csupán formaság. ;o) )
Ez, ez telitalálat. Pedig szeretnék megváltozni, nem megy.:) De ha őszinte pillaanatomban kérdeznének akkor bevallanám , hogy nem is akarok változni.:)
legalábbis amit elsődleges találkoznak egyik mérkőzéseket azonban rokonokat
Legalábbis...
Csak a rokonokat, őket kíméled, míg kósza vágyaid álmodban éled. Legalábbis, amit képzelsz magadnak, azzal mások soha nem találkoznak. Nyernéd pedig sorra a mérkőzéseket, azonban erődet elfecséreled. Egyik nap másikra, hónapok, évek, s elsődleges célod még mindig nem éled.
Érted?
Ma vallak! Holnap? Tán tagadlak!
Csak maradj magad önmagadnak!
Csalóka árny csillagos égen,
libbenő alak hajnali réten, csobogó
patak biztató hangja álmomból kilépve
kiszáradt partja, sűrű ködbe bújt ideál.
Micsoda káosz itt legbelül. Félek!
Mint eltorzult lélek nyughattam volna,
hagyva halványulni képed de mégis
így félig versben, félig prózában kiáltok
érted!
-o-
Az ember
Micsoda ideál
Ez a prózába fűzött,
Űzött
Vadvilág
Mely csobogó-csillagos-
-nyughatatlanul
Nyomul
A posványos
Vég felé? És vallak
Mégis, rendületlenül,
Legbelül…
Magamnak,
Hiszen még élek…
De rád fogom!
Rokon...
Lélek.
Egész éjjel nem nyughattam,
Sűrű kétségek mardostak.
Vérfolyamban csobogó
Csillagos-sávos lobogók
Űztek végig álmomban.
Micsoda idők járnak, ha
ezer prózába és versbe
foglalt szó: a szeretet
már csak egy kopott ideál,
Mely után senki nem kiált.
Felébredvén hajnalban
Magányosan ágyamban
Súgva, senki meg ne hallja
Akkor magaménak vallak!
nem nyughattam csillagos ég alatt
míg a bekopogó zivatar nem apadt
csobogó patak tovazúduló rímeiből
prózába szelídülő pocsolyákká… s Őt
tükrözték nekem a szórt napsugarak…
Most sűrű sár sorsom, benne mag fakad:
hitem: hogy vallak s vallom magamat.
Mi csoda, ide áll eléd és elszalad.
Mi való: itt vagyok, újra csillagos ég alatt…
Én kopogok most: ablakodban ázott alak.
