Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Adj lámpámba fényt, szemem mögé könnyű életet, s friss érzést a szívembe – hogy mint a gyümölcsfák, ősszel szerteszórjam díszeim, sorvadjak holtan a télbe, és új tavasz hozzon rám virágokat, hadd érjenek be nyárra a sejtelem húsos gömbjei, hogy később majd áttetsző szárnyak donghassák körül az édes rothadást, s állhassak, telítődve a múlttal, büszkén és nincstelenül, készen a baltacsapásra.
Még nem töröltem a neved a telefonomból. Mintha itt lennél egy gombnyomásnyira. Nem tudom, persze, mit kérdeznék tőled, amihez nem volt bátorságom annyi év alatt.
A vízcseppet kérdezném meg inkább, amelyik a nyakadra hullt, mikor itattalak. Téged, aki már nem tudtál semminek örülni, megcsiklandozott. Csepp víz, mondd, milyen anyám bőre?
Én nem emlékszem, és azóta por lett belőle. Elégettük. Hiba volt talán? Lassabb elmúlásra kellett volna bízni, nem tűzre: földre, az élő világra, amit úgy szeretett?
A telefonomból még nem töröltem a neved. Mintha rajtam múlna csak, hogy nem beszélsz. Persze nem tudom, miről kérdeznélek. Sem a holtak, sem az élők nem érdekelnek mostanában.
Azt a nagy, színes madarat kérdezném talán, ott az állatkertben, halálod utáni héten. Görcsös ujjaival markolta a rácsot, és száraz nyelvét öltögette felém. Madár, mondd, miért gúnyolódsz anyámon?
Csak ez a gyávaság ne lenne, ami csak emléket mer – s nem mer megidézni téged. Lesem a hozzád hasonlókat inkább, minden gyenge testet, ami szomjas, béna vagy riadt. A fűszálak hegyét, ahogy végül és újra meg újra rábólintanak a láthatatlan szélre.
Nem tudok elszámolni veled és magammal, nem tudok, nem tudok.
Nem tudom azt mondani, most rendben vannak a dolgok körülöttünk.
Sűrű volt akkor minden, azt hiszem, zavaros is,
szóval,
nem a megfelelő pillanatban hagytál itt minket, Anya.
Nem a megfelelő pillanatban.
*
Azt mondom, boldogtalan voltál, azt mondom, nem tudtál minket elviselni, azt mondom, nem szeretted az apámat, azt mondom, másik életet képzeltél magadnak, azt mondom, okos voltál, de mégsem eléggé, azt mondom, tudós voltál inkább és nem gondoskodó, főállású anyuka, azt mondom, volt benned valami végtelen szomorúság, azt mondom, magányos maradtál egész életedben.
*
Apa halála után hetekig feléd sem mentem, most, utólag kérek bocsánatot.
Apa halála után téged hibáztattalak, haragudtam rád, most, utólag kérek bocsánatot.
Apa halála után nem segítettem újrakezdeni a mindennapjaidat, most, utólag kérek bocsánatot.
*
Volt úgy, hogy veszekedtem veled. Volt úgy, hogy kiabáltam veled. Volt úgy, hogy megsértettelek.
*
Utoljára a halálod előtti éjszakán láttalak, az orvos felhívott, hogy menjek be hozzád a kórházba, elbúcsúzni, de honnan tudja azt az orvos, hogy hamarosan meghalsz?, honnan lehet az ilyesmit tudni?, honnan tudja valaki, hogy elkövetkezik, ami elkövetkezik?, nem tudom, nem tudom, bementem hozzád, covid-időszak volt, de beengedtek, mert haldoklóhoz jöttem, és ott feküdtél, harmadmagaddal egy kórházi szobában, izzadt volt a homlokod, piros az arcod, alszik, mondta a nővér, felébresszem?, kérdezte a nővér, és én csak néztelek, és nem tudtam mit mondani, aztán csak intettem, hogy ne!, ne ébresszenek fel, az álom talán jobb, mint maga a valóság, azóta megbántam ezt is, hiába is gondoltam azt, hogy jobb az álom, nem tudtunk elbúcsúzni egymástól, bocsáss meg nekem, mondom most, suttogom magam elé, bocsáss meg nekem, aludtál azon a kórházi ágyon, láttam, álmodtál is, igen, álmodtál valamiről, mozgott a szemhéjad, mozgott a szád is, néha megremegtek az ajkaid, és ott ültem melletted, és csak néztelek, aztán megsimogattam a kezed, a nővér kiment, és visszajött, majd megint kiment, majd megint visszajött, alszik?, kérdezte, igen, Anya alszik, mondtam, és a nővér csak nézett rám, ahogy én néztelek téged, pontosan ugyanúgy.
Ezzel sem tudok elszámolni soha, mindig bennem marad mindez, mindig itt lesz bennem, hogy nem búcsúztunk el, nem búcsúztunk el egymástól, és tudom, soha nem jön már vissza ez a pillanat.
*
Meghajolok az Örökkévaló akarata előtt, és megszaggatom a ruháimat, és megköszönöm, hogyha valaki megbocsát nekem.
Bocsánatot kérek mindazért, ami volt.
Bocsánatot kérek a magára hagyott anyáért, érted. Bocsánatot kérek azért is, hogy hagytalak kiszolgáltatottan feküdni azon a kórházi ágyon.
Hogyan is tehettem ezt?
Az Örökkévaló parancsa, hogy vigyázzunk szeretteinkre, és ha gondoskodni kell róluk, tegyük ezt a legjobb tudásunk szerint.
Bocsáss meg nekem, Anya.
Adonáj, adonáj, ahol fényed gyúl, onnan eltűnik a homály.
Adonáj, neked nincsen itt semmi akadály. Legyen békés a földed, legyen békés és nyugodt, veled vagyok, és velem leszel az időmnek végezetéig.
Ott fenn a habos, fodor égen a lomha nap áll még, majd hűvösen int s tovaúszik. És itt a szemedben a gyöngyszinü, gyönge verőfény permetegén ragyog által a kék. Sárgán fut az ösvény, vastag avar fedi rég!
Mert itt van az ősz. A diót leverik s a szobákban már csöppen a csönd a falakról, engedd fel a válladon álmodozó kicsi gerlét, hull a levél, közelít a fagy és eldől a merev rét, hallod a halk zuhanást.
Ó évszakok őre, te drága, szelíd, de szeretlek! s nem szeretek már soha mást.
Ó hány szeptembert értem eddig ésszel! a fák alatt sok csilla, barna ékszer: vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik, a perzselőt! a hűs esők előtt. Felhőn vet ágyat már az alkonyat s a fáradt fákra fátylas fény esőz. Kibomló konttyal jő az édes ősz.
Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam, és az értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok : és ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem történhetett velem.
Hátam mögött – szívem is hallja – törik az őszi fű; te jössz, tudom. Miről? A lépted nesze is gyönyörű. Gyönyörű lesz, ha megjelensz; már csak egy pillanat. Gyönyörű rögtön a világ. mihelyt része vagy. Fásult volt, borús a szívem, szomorú, keserű. Ha benne vagy, a szívem is ragyogó, gyönyörű! Ködös őszi táj ez a szív, de ha nap besüt, üveges lombja fölragyog, tündöklik mindenütt.
A tó ma tiszta, éber és oly éles fényü, mint a kés, lobogva lélekző tükör, mit lassu harcban összetör karom csapása. Nyugtalan heves fogakkal visszamar a mélyen megzavart elem. Legyőzve, lustán fekszem el és hallgatózom. Csillagok rebbennek csak, mint elhagyott egek vizébe zárt halak, tünődve úszó madarak.
Elnézem őket, röptüket az irgalmatlan és süket egek között, én árva szörny, kit páncél nyom, heges közöny, ki mit se kér, és mit se vár, csak bámul hosszan és puhán; sikamló, sűrü pikkelyek lepik be sűrün szívemet, a mélyén édes-jó iszony, kitéphetetlen orv szigony, mit észrevétlen vert belém a víz, a víz, s a lassu mély.
Mert lenn hináros rét lobog, alant a kagylók boldogok, szivük remegve tölti meg a fénnyel érő sűrü csend. És mintha hívást hallana, zuhanni kezd az éjszaka, moszat sodor vagy csillagok, nem is tudom már, hol vagyok? Talán egy ősi ünnepen, hol ég is, víz is egy velem, s mindent elöntve valami időtlen sírást hallani!
Áttetsző arany ingében ragyogva jött a nyári hajnal az égen át: azt hitte, hogy még alszom, mert mikor házam elé ért, elmosolyodott, körülnézett s a nyitott ablakon nesztelenül beugrott a szobámba, aztán könnyű ingét ágyamra dobva bebújt hozzám a takaró alá. Azt hitte, hogy még alszom s megölelt s én mozdulni se mertem, félve, hogy felébredek és álomnak remélve, hogy ébren vagyok…és húnyt szemmel és mozdulatlanul és remegve tűrtem, hogy karjaimba fészkelje magát, s mintha egyetlen érzék erejébe gyűlt volna testem-lelkem minden éhe és szomja és a beteljesedés minden ígérete, csak a tapintás néma ajkával s vak szemeivel szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem az égi vendég ajándékait: ujjainak játékában a napfény lobogó lepkéit, karjában a rét illatának harmatos husát s egész testében az egymásbaringó felhők mindenütt egyforma ölét. Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul feküdtem ott gyanútlan karokban, de mikor végre álom s ébredés közt félig tolvaj s fél-részeg öntudattal megloptam az istenek gyönyörét, nem bírtam tovább és csókolni kezdtem és felütöttem a szememet…Ő ép fölnézett rám: A kedves mosoly megüvegesedett rémült szemén, arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen: Te meglestél!… – sikoltotta s felugrott és menekült, már az ablakhoz ért és belefoszlott a hajnali égbe. Én felültem és értelmetlenül és soká bámultam magam elé: szénaszag csapott be az ablakon, messziről zúgott a hegyi patak, a szoba még sötét volt, de a nap már ágyamra tűzött, és a takarón úgy pihent a fény tűzfátyola, mint egy odadobott könnyű arany ing.
Ha adsz nekem részt a feltámadásban Ó add Uram, támadjak fel virágban, Harangvirágban örvények felett, Himbálják viharok a kelyhemet, Vagy örökkévaló csend simogasson, Csengjek misére sziklatemplomokban, Bazalt-tornyokon hajnali misére, És ne kérdezzem: mért élek, mi végre, Hadd hervadjak egy kicsit boldogabban, Hadd lássam kissé szebbnek az eget, Figyeljek jobban mélységek szavára, A csengetyűmmel dícsérjem neved: Harang a harangozót, Istenem.
Sarkantyúba kapom a képzeletemet: hol vagy ez órán, hol keresselek? Hol vagy, sok-sok tökéletes vonal szövedéke, állandó diadal múlandóságon s mindenen, mi rút! Kiapadhatatlan mennybéli kút, hol a vándor nem földi szomjat olt s a mennyet látja, ha fölé hajolt.
A távolságot álom oldja fel, feléd álmok csapatja menetel, nyomodba uszított kopóhadak folyton csaholva űznek-hajtanak. Tisztásokon és dombok hajlatán inalsz előlük, könnyűlábú dám, s mikor már-már elérnek, könnyű, bölcs szökeléssel kidobbansz és kitörsz.
Dühöng a szél, tombol a Balaton, téged kereslek minden tarajon; a tenger éppen így vajúdhatott, mikor Vénusznak életet adott! Kagylót nyitok meg, a kezem remeg: minden szép kagyló Téged rejteget, minden kagyló a szerelem maga, meg nem szegett lányságod záloga.
Somló, Csobánc, Tátika, Szigliget – romablakból kis kendő integet, a víz felett hintázva-álmatag szellem-fehér sirályok szállanak. Megálmodott, sohasem teljesült szerelmek, véres hullámba merült vágyak a mélyből fel-felsajganak – A mi szerelmünk is legenda csak.
A világ végén végül is ketten maradtak: az árva, árva ember meg az árva, árva, árva emberiség.
És elindult fönnhangon kiáltozván az ember az emberiségben: „Hol vagy barátom, hova lettél?”
És elindult fönnhangon kiáltozván az emberiség is az emberben: „Hol vagy barátom, hova lettél?”
És így tekergőztek egymás üregeiben, járataiban, barlangjaiban a világ végezetéig. Mert az ember nem tudott emberiségül, és az emberiség nem tudott emberül.
Nem vagyok jó, nem vagyok jó senkinek Rám ugatnak égiek és földiek Táncra lábam, kutya a föld, eb az ég Jó lennék majd, égetőn ha kellenék Jó voltam én, jó voltam én ezelőtt Szivárvánnyal írtam be a levegőt Átváltozott gyászfekete szalagra Hétrét kéne görnyedeznem alatta. Fáj a szívem, kimutatnom nem lehet Majd meggyógyít, aki szívből megszeret Táncra lábam, kutya a föld, eb az ég Hadd mulatok, mikor sírnom illenék!
Kutya a föld, eb az ég Sehol semmi menedék Ne is akarj menedéket Amíg benned zeng a lélek Most rúgjon a sarkad szikrát Égesd el a világ piszkát Aki bírja, kipirosul Még a csúf is kicsinosul! Forgasd ide, oda is Lángoljon a szoknya is Elköltözni csúnya volna Deszka közé csomagolva Mert mibennünk zeng a lélek Minket illet ez az élet!
Ez a világ ellobban Ölelj engem mégjobban Hajamtól a sarkamig Hajnalig, de hajnalig Nem hajnalig, örökig Szakadatlan örömig
Oda menjünk, ahol kellünk Ahol nekünk öröm lennünk Hol a csókok nem csimbókok Nem hálóznak be a pókok Aki minket meggyaláz Fárassza el azt a frász Jó habosra hajtsa meg Talonnak se tartsa meg Aki minket meggyaláz Gyötörje meg azt a láz Pokol legyen lakhelye Égjen el a tüdeje
Én is nyitok arany torkot Mint a rigó, úgy rikoltok Csapkodom a nyári zöldet Átnyilalok eget, földet Én is akit megtalálok Pántolok rá aranypántot Úgy szeretem, úgy szorítom Én sohase szomorítom
A fény homályt, az árnyak mélye fényt szül, szorong a száj, remegve egyre szédül, mint szélhimbálta, imbolygó virágban a léha szív, és mintha súlyos áram érintené, alél a test, s a szem már a drága szempár csak mereng a csöndben, mint ismeretlen tengerfenéknek alján
két gyöngyszem. Két árva gyöngy, amely csodál s csodás, míg oldja-bontja zászlóját a láz, hogy mint a szél, a szálló angyalok, sehol se, mégis mindenütt vagyok, hogy szinte már szeráfi lendülettel csak szárnyalok, mint száll az illó ihlet, mint angyalok, kik parttalan terekben
keringnek. S már nem lehetne könnyed metszeten se lágyabb, mint most lágy a szám s kezem, az idegekben érlődő halál árnyalja kezem tartását s a szám. S oly lágy az ív is, mellyel mélyre hajtom ájult fejem, s hagyom, hogy égi láz égessen át, hogy csontomig lehasson
a varázs. A drága, drága révülés, amelyben mi fájt és mart és sajgott, elfelejtem, hogy társtalan, hogy csupa seb vagyok, mint csillagok közt hulló csillagok! Csak mély verése ér most, mint a tenger, a mély örömnek, nincs szívemben jajszó, ha sírok is, mint sír a tengerekkel
a kagyló. Csak zümmögöm nevednek halk zenéjét, és máris részeg tőled minden érzék, kit oly hiába, nyugtalan kerestem, hozzám találsz az áldott szédületben, hogy többé semmi – ugy-e – nem szakít szét? mint rím a rímbe lelkünk úgy hatol egymásba, egymásnak felelve, mint két
Jön a vihar, tajtékja ében, haragos bírák feketében, villámok szelnek át az égen, mint fájó fejen a kinok, utánuk bársony nesz inog, megremegnek a jázminok.
Almaszirmok - még ép a roncs ág - igyekszenek, hogy szállni bontsák kis lepkeszárnyuk - mily bolondság! S ameddig ez a lanka nyúl, a szegény fűszál lekonyúl, fél, hogy örökre alkonyúl.
Borzongásuk a nem remélt vád - így adnak e kicsinyek példát, hogy fájdalmad szerényen éld át, s legyen oly lágy a dallama mint ha a fű is hallana, s téged is fűnek vallana.
Mert elhagyatnak akkor mindenek. Külön kerül az egeké, s örökre a világvégi esett földeké, s megint külön a kutyaólak csöndje. A levegőben menekvő madárhad. És látni fogjuk a kelő napot, mint tébolyult pupilla néma és mint figyelő vadállat, oly nyugodt. De virrasztván a számkivettetésben, mert nem alhatom akkor éjszaka, hányódom én, mint ezer levelével, és szólok én, mint éjidőn a fa: Ismeritek az évek vonulását, az évekét a gyűrött földeken? És értitek a mulandóság ráncát, ismeritek törődött kézfejem? És tudjátok nevét az árvaságnak? És tudjátok, miféle fájdalom tapossa itt az örökös sötétet hasadt patákon, hártyás lábakon? Az éjszakát, a hideget, a gödröt, a rézsut forduló fegyencfejet, ismeritek a dermedt vályukat, a mélyvilági kínt ismeritek? Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten a haragos ég infravörösében. Így indulok. Szemközt a pusztulással egy ember lépked hangtalan. Nincs semmije, árnyéka van. Meg botja van. Meg rabruhája van.
Ezért tanultam járni! Ezekért a kései, keserü léptekért. S majd este lesz, és rámkövül sarával az éjszaka, s én húnyt pillák alatt őrzöm tovább e vonulást, e lázas fácskákat s ágacskáikat. Levelenként a forró, kicsi erdőt. Valamikor a paradicsom állt itt. Félálomban újuló fájdalom: hallani óriási fáit! Haza akartam, hazajutni végül, ahogy megjött ő is a Bibliában. Irtóztató árnyam az udvaron. Törődött csönd, öreg szülők a házban. S már jönnek is, már hívnak is, szegények már sírnak is, ölelnek botladozva. Visszafogad az ősi rend. Kikönyöklök a szeles csillagokra – Csak most az egyszer szólhatnék veled, kit úgy szerettem. Év az évre, de nem lankadtam mondani, mit kisgyerek sír deszkarésbe, a már-már elfuló reményt, hogy megjövök és megtalállak. Torkomban lüktet közeled. Riadt vagyok, mint egy vadállat. Szavaidat, az emberi beszédet én nem beszélem. Élnek madarak, kik szívszakadva menekülnek mostan az ég alatt, a tüzes ég alatt. Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek, és mozdulatlan égő ketrecek. Nem értem én az emberi beszédet, és nem beszélem a te nyelvedet. Hazátlanabb az én szavam a szónál! Nincs is szavam. Nincs is szavam. Iszonyu terhe omlik alá a levegőn, hangokat ad egy torony teste. Sehol se vagy. Mily üres a világ. Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy. Éles kövek közt árnyékom csörömpöl. Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.
Látja Isten, hogy állok a napon. Látja árnyam kövön és keritésen. Lélekzet nélkül látja állani árnyékomat a levegőtlen présben. Akkorra én már mint a kő vagyok; halott redő, ezer rovátka rajza, egy jó tenyérnyi törmelék akkorra már a teremtmények arca. És könny helyett az arcokon a ráncok, csorog alá, csorog az üres árok.
Tavaszi éjszakán gondolj reám és nyári éjszakán gondolj reám. És őszi éjszakán gondolj reám, és téli éjszakán gondolj reám. Ha lennék tőled oly távol talán, mintha más ország volna a hazám, ágyad hűs lepedőjén, vánkosán, hanyatt feküdve, mintha óceán habja himbálna, lágyan és puhán, add át magad ott is nekem csupán.
Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj. Nappal minden fonákjára kerül, imádjanak, lengjen tömjén körül, gondolj nappal - búdul vagy élvedül - mire elméd gondolni kényszerül, de éjszaka rám gondolj egyedül.
Halld meg mozdonyfüttyökön is át, a szélben, mely felhőkkel vív csatát, hogy vasfogóban vagyok, s csak az ád megenyhülést, ha miattam reád oly öröm árad, oly szomorúság, fájásig nyomod homlokod falát.
A csönd csendjével susogja a szám, az esővel esengem szaporán, a hóval, mely szűk szobád ablakán bedereng s álmomban s álmom után, tavaszi éjszakán gondolj reám, és nyári éjszakán gondolj reám, és őszi éjszakán gondolj reám, és téli éjszakán gondolj reám.
Hogy a macskák sosem szerettek, hogy nincs kutya, mely megugat, hogy hozzám szaladnak, s térdemhez szorítják hosszú állukat; hogy sokvirágú tőről tépek le egyetlen szál ibolyát, s hogy, ha netán hangyára lépek, meghallom szörnyű sikolyát. És mire még? Hogy rágalmazni, rúgni, lecsukni, szidni, verni tudtak, de megalázni nem tudott soha senki; hogy, bár tévedtem sokszor, de helytálltam a bajban, s nem élt e földön ember, kinek én talpat nyaltam.
Tanultátok-e a számokat? Bizony számok az emberek is, Mintha sok 1-es volna az irkában. Hanem ezek maguk számolódnak És csudálkozik módfölött az irka, Hogy mindegyik csak magára gondol, Különb akar lenni a többinél S oktalanul külön hatványozódik, Pedig csinálhatja a végtelenségig, Az 1 ilyformán mindig 1 marad És nem szoroz az 1 és nem is oszt. Vegyetek erőt magatokon És legelőször is A legegyszerűbb dologhoz lássatok - Adódjatok össze, Hogy roppant módon felnövekedvén, Az Istent is, aki végtelenség, Valahogyan megközelítsétek.
1949