Csak macskák
Ezt egy éve írtam, tavaly júniusban. Végül nem tudtam kitenni. De ma hajnalban meghalt Loki is. Békésen elaludt közöttünk az ágyban, csendben ment el, mint ahogy – macskához képest – az egész életét csendben élte le. Nem volt rövid élete, és remélem, alapvetően jó élete volt velünk. Akárhová nézek, mindenütt macskaalakú hiányokat látok. Ott sajognak a polcokon a kifutóban, a virágágyásban, a párnámon. Bennem, bennünk.
***
Az első Pitypang volt, vagy inkább Pityike, ahogy a fél falu nevezte. Tizenhét éves puha, szürke cica, aki éveken át arról volt közismert, hogy a helyi kocsma-kisbolt-kombó előtt ücsörgött, és fogadta az üdvözléseket. Néha bement a kocsmába is, ahol unott rosszallással figyelte a mondén életet élőket. Őt akkor szereztük be apró (valóban pitypangbóbita-szerű kiscicaként), mikor már haldoklott a feleségem az agydaganatától, hogy legyen valami bohókás jószág körülötte. Három hetet tölthettek még együtt, ennek már tizenhét éve. Az életem egyharmadát éltem le Pityikével (és előtte pont ugyanannyit a feleségemmel).
Szerda este kissé támolyogva jött vacsorázni, nem gondoltam különösebben semmi igazán rosszra. Hiszen öreg már, kissé szenilis is. Foga sem igen volt. Ott aludt el a karomon dorombolva a párnám mellett, de látszott, hogy nincs igazán jól, hát inkább virrasztottam mellette.
A görcsrohamok hajnalban jöttek. Mire az orvoshoz értünk, már nem lehetett rajta segíteni. Az orvos azt mondta, a végén már egyáltalán nem volt magánál – szeretném elhinni, hogy utoljára azt érezte, az ölemben dorombol.
Nagyon, nagyon szomorúak voltunk. De hát, ilyen a természet. Megöregszünk, meghalunk. A macskák is.
Mikor este hazajöttünk a boltból, megláttuk Félixet, aki támolyogva esett vissza a kerítésről, amin át akart ugrani. Ő volt a második. Kis vörös kandúrunk (jó, ex-kandúrunk, bár ő az ivartalanítás után is megtartotta kandúri peckességét). Éjjeli ügyelet, ahol kimondták a verdiktet: mérgezés. Fagyálló. Azt szokták kitenni, akik macskát akarnak ölni. A fagyálló édes, a macska (és a kutya, és az embergyerek is) szívesen issza. Mire az első hatás jelentkezik, a vesék károsodása már óriási. Többnyire halálos. Szinte mindig. Mint Félixnél is.
Csütörtök éjjel megástam a második sírt is a bambuszok alatt, a többi macskát a házba zártuk.
Reggel Páfrány is botlott egyet. Páfrány hároméves fekete cica volt. Olyan aprócskának született, hogy az állatorvos azt mondta, nem fog megmaradni. De harcolt és harcoltunk – szemcseppentővel adagoltuk a vitaminokat, tápot. És Páfrány túlélte. Kedves, bár kissé visszahúzódó cica lett. Végtelenül bízott bennünk. Rohanás az orvoshoz. Ultrahang: a vesék már leálltak. Labor: nincs mit tenni.
Megástam a harmadik sírt is.
Loki, a tizennégy éves cirmos még él. Nem sok esélyt adnak neki az orvosok, de azt mondják, még érdemes próbálkozni. Még van egy kis remény. Naponta kétszer infúzió. Nem jók az értékei. Az infúzió közben a kezemre dőlve dorombol, ahogy számolom a cseppeket, egy-kettő, egy-kettő, és igyekszem nem gondolni semmire. Sírokat számolok, apró hantokat – egy-kettő-három. Talán, talán. Ne legyen negyedik, most csak ezt akarom.
És a többiek: szemben, a szomszéd néni szép cicája. Meg a vörös ólálkodó, akit csak Laposképűnek hívtunk, nem is tudom, melyik házat tartotta az otthonának. A bolhanyakörves cirmos, aki szintén gyakori vendégünk volt. Meg az a bohócképű, őt sem láttam napok óta.
Valakit zavartak a macskák. Talán belekakáltak a virágágyásába, átjártak a kertkén, vagy egyszerűen csak viccesnek találta az ötletet, hogy macskákat gyilkoljon. Valahol kitett egy kis fagyállót. Jó lesz az a dögöknek.
Nem lehet messze. Ez egy kis falu kis utcája. Bízom benne, hogy ki fog derülni, ki volt. Viselje élete végéig a bélyeget: mocskos, szadista gazember, akinek talán az a legnagyobb büntetése, hogy saját lelkének aljas börtönében kell letöltenie az életfogytiglanit. Köpjenek utána az utcán, ha látják.
Az efféle rohadékok – a sunyi méregkitevők csakúgy, mint a tömeggyilkos diktátorok – sosem néznek az áldozataik arcába. De az áldozatoknak mindig van arca. Mindegyiknek. A macskáknak is, halott barátaimnak. Emberibb, ebben biztos vagyok, mint a gyilkosuké. Ez nem arcvonások kérdése.
Halott barátaim képeit látom. Teleplakátoznám velük az utcát (persze, nem teszem). Nézzen a szemükbe a gyilkos. És gondolatban nézzetek ti is. Nem is annyira az ő emlékükre (ők leginkább a mi emlékeink), hanem azért, hogy talán valamivel kevesebb ilyen aljas, barbár, értelmetlen gonoszság történjen. Persze, hiú remény.
És most számolok inkább. Egy-kettő, egy-kettő. Próbálok semmire sem gondolni.
***
Aztán egy év. Közel egy év. A macskák többé nem mehettek ki, jókora kifutót építettünk nekik az ház mögé, 25 négyzetméter, benne fű-fa, polcok, amikre mászni lehet. Ennyi jut nekik a szabadságból.
És Loki, akit ma hajnalban elvesztettünk. Tegnap még ő is ott napozott, gyengén, kissé kábán, de olyan kéjesen, ahogy csak a macskák tudnak.
Most már (még) tovább számolok. Megyek, megásom a negyedik sírt. Megvan még a furcsán görbe bambuszkaró, amit tavaly kicsit megkönnyebbülve, de tudva, hogy még kelleni fog, félretettem (és próbáltam nem gondolni a kelleni-fogra).
Esik, május van, de ez az eső olyan októberies. Mindegy, jó a vetésnek, kell a növényeknek. Ragad az ásóra az agyagos föld.
Konok Péter
