Keresés

Részletes keresés

Páduai01 Creative Commons License 2007.02.05 0 0 247

-

Georgi Dzsagarov

 

 FELELJ

 

Ha holt a szikla, ha az agyag néma,
ha kék csalás az ég azúr karéja,
ha csak sötétben tündököl a csillag,
ha elsorvad a tűz, ha azért nyílhat
a rügyből lomb, hogy ősszel dér eméssze,
ha csak időleges a szél fuvása,
ha elvérzik az évek érverése,
ha minden folyó csak lefele fut,
ha csak vizet kapsz minden szomjuságra,
ha véget ér a sírnál minden út -
felelj, az ember miért jön a világra!

 


-
fordította: Nagy László

 

Páduai01 Creative Commons License 2007.02.05 0 0 246

-

 




Ördög koholta, ő nyüstölte
fölénk ezt az éjt, hol az ármány
bullái fekete zsinóron
függnek, megannyi mérges lepény,
majálisra ólom-okádmány,
hogy gőzüktől elsorvad a fény
és lepusztul szánkról az ózon.
Ólom-ingák, ha mozdulsz, ütnek,
nem moccansz meg, úgyis pofoznak,
ítélete ádáz betüknek
lélekben, hasban új csikarás,
s kell álmodni tovább a rosszat.

Szólítlak, hattyú

/részlet/

 

-

ikercsillag Creative Commons License 2007.02.04 0 0 245

Reiner Kunze


ÉRZÉKENY UTAK


Érzékeny a föld
a forrásoknál: egyetlen fát se szabad
kiírtani, egyetlen gyökeret se
kitépni.


A források
elapadnának


Milyen sok fát
kiírtanak, mennyi gyökeret
kitépnek


belőlünk


/Nagy László fordítása/

ikercsillag Creative Commons License 2007.02.04 0 0 244

Reiner Kunze


MEGHÍVÁS EGY CSÉSZE JÁZMINTEÁRA


Lépjen csak be, a bánatát
tegye le ide, itt
hallgathat


/Nagy László fordítása/

ikercsillag Creative Commons License 2007.02.04 0 0 243

                                      Artista, havazó tartományban

 

                                                        Emlék


Fohásza mire kiszakad, már szétfröccsen törzsén a lánc - a gúzs, amit naponta rákapcsol az orcátlan kenyér. Miért olyan rózsaszagúak s végtelendörgők a csodák a képzeletben? Íme, kiüti a veríték a csodatevőt, mellkasa édenkertje a sónak. S ki látta, hogy erei fölkéklenek, mint a villámfa, mikor az Isten háta mögött fölrobbantja a lehetetlent? Nem cirkuszban, de iskolában, hol kőszén- és tej- és kislányszag ivódott már a falakba, hol valódi világot oktat a zsebórafejű tanító, - itt műveli ő a csodát. A dobogón, hol szamárfüle nőtt már a megváltóknak s korteseiknek, most halványan az artista hallgat. Óceánok a falon, kontinensekkel fűzve láncra, ábécé meg az ember anatómiája, ezek a díszletei. De az ábrákon is örök lánctépő útját látja, gémeskúttól a tengerszemig, pólusokon és csillagkörökben. Bicikliznek bikább fiúk a körvidéken. Állától a halántékig apró vörös rézgyűrűk lerakva, ilyen a szakálla. Két szeme mély, elgyengül, aki beletekint, fárasztó csillag. Szemközt, a padokból dagad a sokaság, s fehér tömeg őrjöng az ablak alatt: a kívülre zárt havazás. Fohászkodik újra, akarata műhelye kitárul, jajgat a nyers-vas, kezeszárára lankad patkóalakban. És pironkodik a kovács, aki a kohó pokol-szívéhez folyamodik örökösen. Egy igen avas pátriárka rákehöl a fiatalokra: Tanuljatok! De bíztatni ezeket fölösleges. Már holnap vassal verik lilára a muszkli-malacot karjaikon, már holnap láncok feszülnek, láncnak rugaszkodik a harmat is.


Kardot, kardot, és kardot látok. Kard ált a dobogón három, öntöttvasból a talpuk. Mögöttük vézna asszony, a világ kicsi-ilonája fehérben. A mécsvirág világít így, ha föllép a homály színpadára. Rátör a két fárasztó csillag, máris aléltatja szoborrá. Fektetni lehet a kardok hegyére. Tarkója, dereka, sarka is kardon. Mintha ravatali gyertyák csúcsán nyugodna egy megboldogult. Micsoda hatalmas gömb a hasa! De nincs ott nyugalom, a függve fehérlő redők inognak. Selyem és haskéreg alatt valakit éltet a vére. Bába meg sírásó összetekint a gondolatban. S míg szivárvány meg szemfödél csatázik, eltünedeznek a kardok, marad csak egy: a tarkót tartja. Pillére mégis mindennek: így is vízszintben a test, a csodák csodája. Sarka, gerince alatt is tengerüresség, ott kaszál botjával a pap, a detronizált varázsló, de csak a leomló hajnál kondul meg a fém. Antikrisztus, mondja a férfire, Antikrisztus. Ő pedig fölemeli a nőt, fehér keresztjét, kiszalad vele a hóesésbe. Taps, a hóesés tapsol.

 

Hóbagoly képében csak én látok be a kerekes házba. Botticelli Vénusza lavórban áll. Mellét, keserves földgömb-hasát a veritéktől ura mosogatja meghajolva. Hívja őket kis asztal, keskeny ágy. Hermelin helyett hócsomók huppannak födelükre a szederfáról. Álmuk se különös, csak cukorrépa reszelve, s a henteskampóról önmaguk báránysága. De nappaluk csodálatosság. Mert reggel befogja magát a férfi lónak, elébe a kerekes házacskának. A mozdulatlan házak ámulják idegen rokonukat. Míg belül a földgömbhasu asszony cirógatja a mai napra rendelt láncot, a fehér ruhát a mai tetsz-halálhoz: északra tart a férfi. Közelít az éghez a magaslaton. Asszonyt vonó tiszta szamuráj, igazi király, az isten lova. A telhetetlenek pedig néznek utánuk éhesen az új csodára. S látnak jeleket: a patkó vérző anagrammáit s két piros keréknyomot végtelenségig húzva a korai hóban.

ikercsillag Creative Commons License 2007.02.04 0 0 242

Vers és szőlővessző öccsének


Szépasszony postással szép szál szőlővesszőt
küldök, pedig földed nincs hol felnöveszd őt,
puszta lég a telkünk, füsttel drótos, örvös,
de te közelebb laksz mégiscsak a földhöz.


Látom, pillogatsz az első emeletről,
s zöld kis Romeóként szőlőd kúszik lentről,
mert kacsos növény ez, mint a tök s uborka,
tiéd akar lenni, lesz lugas a bokra.


Lásd, a fal tövében fekszik a kis birtok,
csak födi cementlap, mint burok a titkot,
fordítsa el még ma csákány hegye-éle,
őszvégi levéllel csörömpöljön félre!


Nem fagytak ezüstre még a föld veséi,
áss gödröt bár hátad hósuhogás éri,
szőlőd lágy vödörből iszapolja hólé,
hull kozmikus abrak, mind a zöld csikódé.


Zöld ménként a házat harmadik májusra
meghágja és ő lesz lyukas léted jussa,
nap, hold, csillag rajta kondul és csilingel,
erkélyeden meglep sok tömör bilinggel.


Áhítozom rég, hogy béke-jelet nyújtsak,
íme, most borággal áldlak, dehogy sújtlak,
rügysorral csiklandlak rézsutosan, öcskös,
te kisüstis, murcis, te boros, te fröccsös!


Eltűnődve áldjuk majd e szőlő szent fát,
erkélyre feszülve krisztusian megvált
olyan állapottól, hol a tudat horkol,
gyulladt szemü, poklos, torzonborz csehóktól.


Sistereg és fröcsköl, szerteszét habot hány,
eleven kigyókkal hánytorog a botrány,
de te szőlőággal átkelsz kackiásan
át a háborgáson ingben, gatyicában!

ikercsillag Creative Commons License 2007.02.03 0 0 241

Bartók és a ragadozók

 

Nem az erdő, nem a levegő meg a víz remek királyai, nem ezek a vadak ólálkodnak és őrjöngnek a szívünk körül. Hajunkat oroszlánsörénnyel elkeverni veszélytelenebb, mint megértően pillantanunk az emberségéből kivetkőzött lényre. A század éghajlatában ez a legnagyobb ragadozó ijesztően elszaporodott, szaporítva a fondorlatos intézményeket, megfosztva hivatásuktól a tündöklő találmányokat. A traverz-erdők, a kábel-dzsungelek, a műanyag-habok felett sugárzik ez a szégyentelen fajta, s míg önmagát reklámozza mint morált, mint elérhető üdvösséget: új ragadozókat toboroz, új áldozatokat kaparint magának. Mert századunk emberét a képmutató ragadozók bűvölik. E fordított orfeuszi helyzetben az édes muzsika csak azt jelentené, hogy velük parolázol. Már a fiatal Bartók azt mondja: Nem! Se álerkölcs, se álművészet. A szívdöglesztő álarcokat zenéje acélujjaival tépi le. Mert emberi fenség: eleve idegen tőle a marakodás. Új ritmikájú Sárkányölő - mondanám, de ez a szimbólum föltételezi a programos harcot. Bartók öntörvényű konok csillag. Nem készül semmiféle leszámolásra, nem keresi a gátló és gonosz hatalmakat, de találkozik velük, de gyémántfejjel beléjük ütközik mindig. Így süvít a pályán végzetesen, de mint művész, diadallal. Élete volt keserű is, csömörös is. Menekült volna a grönlandi cethalakhoz, a Tűzföld ércein bőgő vadak közé. Mégis azt mondja: Nem! Az ember nem adhatja meg magát. Se a hatalmas bánatnak, se bármilyen "dögvész-országnak". Az ember szerelmével és férfias haraggal ment a halálba. A ragadozók pedig a sírig követték. Elhengerített kövénél megsebezve a zenétől vinnyognak és átkozódnak ma is, és nem bírnak szabadulni tőle soha. Nekik Bartók az elkerülhetetlen sorscsapás. Nekem példa és megváltás, mint a legfényesebb árvák: Ady és József Attila. Őt látom a magasban, fehéren izzó haját, a sztratoszférát legyőző szemeit. Tenyerében óra: méri és ellenőrzi a Mindenség zenéjét.

ikercsillag Creative Commons License 2007.02.03 0 0 240

Ballada

 

Únom a rabkenyeret,
urat és agarat,
leveles ágnak
lehajtom nyakamat.
Szarvasok birodalma
suhogó palotám,
fülemile tojása
itató kupicám!
Puskások sebesítnek,
harmadnap fölkelek,
húsvéti harangjaim:
asszonyok, zengjetek!
Asszonyok, sirassatok,
járjatok szótlanul,
szerencse a szívemen
kipirkad, elborul.
Deres füvön paripázok,
ázok, fázok,
istennel se parolázok,
cimborákkal cimborálok,
jaj nekem, jaj,
csillagos a kocsma-ablak,
nagy a csönd odakint,
kilenc pisztoly betekint,
jaj nekem, jaj,
szeretőm a tüzes páva
rikoltoz értem,
kocsmaföldről fehér tálba
fölszedi a vérem.

ikercsillag Creative Commons License 2007.02.02 0 0 239

Szárnyak zenéje


Dobognak, tündöklenek,
érnek a teremtmények.
Ősz fele fordult arccal
pirulnak tudatlan lázban,
még nyár van.


Idesodródtam,
aranyba, hőbe,
ide az áldott mezőbe.
Semmi bajom,
csak más a tekintetem,
s néha a szívem fölé
téved kezem.
Nem érdekes.
Tüzes a föld, levegő,
éden s pokol az ingem.
Idegeimben
zeneszó jár.
Tudom, hogy törvény szerint
betölti sorsát minden.
Gyötrelmes és gyönyörű
ez a nyár.


Csupa sujtás az ég,
dicsőség-sugarat hány
özönnel a nap,
szurony-él minden irány,
madár is belevakul.
De alul
állkapcsát szörnyen kitárva
nyeli a homokbánya a hőt.
Nyelve: a csillámos út
szélesedik,
tüzesen a fűre tolúlt.
Eperfa bódul,
szemereg barna vére,
elvarasul.
Árva fa, árva bokor
ön-árnyékába bújna,
gyötrődik zajtalanul.


Dolgozik minden,
nincs kegyelem.
Fény zaklatja a földet,
szűköl a táj,
de terem.


Rozs, búza, árpa,
levágva megindul,
kukorica izgul,
sajog a tarló virága,
millió méh fuvaroz,
az ég, meg a méz arany-háza
zajos.
Almafa piros koloncot
nevel, a szilvafa kéket,
páncélosodnak a magvak,
ha nedvek apadnak.
A gének találnak fészket.
Megőrzi magát az élet.
Ropogás, bongás,
küllők kerepelése -
nem a lemondás érik,
lerogyni nem szabad élve.
Gép tüzesül,
forrón futnak a szijjak -
a ló homlokán eresen
lüktet a csillag.
Szakad az ember veséje,
de az űrt álma belengi,
muszáj dicsőnek lenni,
nincs kegyelem.
Ez itt a szárnyak zenéje,
ne feledd.
Soha nem feledem.

ikercsillag Creative Commons License 2007.02.02 0 0 238

Vér és must

  

Holdatlan vaspor-szürke ég,
must pezseg és az édes vér,
agyamra szesz fúj, fölkaplak,
levegőben a kis talpak.
Jaj, de gyönge a derekam,
nem bírlak tartani magasan,
elzuhanok,
elolvasztalak,
csillag vagyok.
Hátat fordít a kőfeszület,
csikorognak a szögletkövek,
meginog a lomb -
Félsz-e?
Én félek.
A lélek beleborzong.
Nem kérem én, hogy megbocsáss,
Jézus adja a bűnbocsánatot -
Ajakas virág, örvendezz,
én viselek bánatot.

ikercsillag Creative Commons License 2007.02.02 0 0 237

Bolyongó


Még magasabbra tartom a gyeplőt,
rebben a bundás lipicai kanca.
Rohanás fönn is, hamuszín felhőt
bakonyi szél hajt fedőnek a napra.


Távol a Somló fehér lesz újra,
hófátyolában elsápad egészen.
Én meg bolyongok, pedig elbújva
láng-liliom közt pirulhatna képem.


Azért futok, mert rettegnek tőlem,
mint vihart keltő garabonc-deáktól,
pedig a fejem érettük törtem
s vérüktől vérem el sohase pártol.


Röpíts, te állat, szinte már ríkat
szülőhelyemnek szótlan konoksága!
Nem tudja még, hogy megvetem mindazt,
aki méreggel készti jobb sorára.


Ó, mikor érünk arra a tájra,
hol zene zeng s a tűz pirosbort forral?
Mert az én szívem most igen árva,
már társalogna muzsikával, borral.

ikercsillag Creative Commons License 2007.02.02 0 0 236

Az angyal és a kutyák


Mellemet nyomta nehéz álom,
gyémánt fénnyel szememet sütötte:
láttam egy angyalt fönn a dombon
tüskés akácosban megkötözve.


Átlátszó volt az angyal torka,
benne a lélek föl és alá járt,
sárga kutyák két lábra állva
nyaggatták, csomóban tépték tollát.


Korán ébredtem, fájt a szívem,
éreztem, valóság volt az álom,
angyaltollat keresni mentem,
hó ragyogott az egész világon.

Páduai01 Creative Commons License 2007.02.01 0 0 235

-

Csodák csodája


Mennydörgő napfény-ruhában,
hogy a dárdákat elsöpörje,
zárókövemet eltörölje
síromhoz angyal nem jön,
csönd van az égen, földön,
homály van szikla-szobámban.
Mi lesz, ha így maradok?
Szemeim ragyogjatok,
kezeim dörögjetek,
induljatok meg lábak!
Én fordítom a követ félre,
csodák csodája:
kiülök a sír peremére.

Íme, az ember fia föltámadt,
én vagyok, nem árnyék, nem is látszat.

Dohányzok, magamon eltünődöm,
ver a szív, kipirkadt minden körmöm.

Pest s Buda tornyait megérintem:
ó, ha ti is ragyognátok értem!

Ne játsszon itt az élet hunyósdit,
most húzom fel az idő rugóit.

Jöjjön el, jöjj el, hajnal, te hajnal,
tűzzel a kihült egekre nyargalj!

Füleim a lárma trombitáit
akarják, ajkam kenyeret áhít

s halat és bort és csókot, mert élek,
holtak közt testem ne keressétek.

Üres a sírom, ott csak a gyolcsok
feküsznek, rajtuk vad-piros foltok:

diplomái a Megcsalatottnak,
rikítanak tanúságot a kornak.

A bámulóknak hirdetik nyíltan,
hogy a kínt, a halált is kibírtam,

hogy az enyészet ágai bennem
susogtak, s dacból fölemelkedtem.

*

Hej, ti sugarak, havat csoboltok,
ezüst-erekkel ragyogtok, dombok.

Beszakadt a tél feje, széjjel omlott,
a Dunán szörnyű halánték-csontok

úsznak, libegnek lefelé délnek,
ütődnek dühvel a hidpillérnek.

Itt sodródnak a télre virított
orgonák: gyenge virág-mártírok.

S gólyák suhannak fagyosan délnek:
vértanúi a nagy merészségnek!

Déli árammal érkeznek újak.
Hiszem: a gondok, bajok elúsznak.

Fekete zászlók a nyers habokban,
csillagod, bánat, nagy darabokban!

Elrobog, ami rút, ami régi,
hinni tudok én, próbálok élni.

Tél világolt az én fejemben
s jaj én sok mindent elfeledtem.

Föltámadva is árván csavargok:
csődüljetek a szívemhez, dolgok!

*

Selymes bábját kirágta a lepke,
ide szállt le szög-helyes kezembe.

Tora piheg, itt remeg a szárnya,
itt az első berzsenyes virága.

Igaz tulipánra szállj, te pille,
vigyázz, hogy sose légy megfeszítve.

Engem a jóság fuvalma lendít,
nem akarok megbántani senkit.

Esedezek fényt a levelekre,
boldogságot minden elevenre.

Bujkál bennem csodálatos dallam,
dúdolok magamnak, jó kedvem van.

Állatnak is jó a füvön járni,
táncolnak a zsokék paripái.

Májszínűek, szürkék, arany-sárgák,
nyerítve a vidéket bejárják.

Rakják halkan lég-repesztő lábuk,
meg-megzendül nikkel-zabolájuk.

Szélben, fényben susognak a szijjak,
tarka dresszek lepkeként virítnak.

Rámsüt a tükör, az autóablak:
rámugrálnak kölykei a napnak.

Szaporodása most van a vérnek,
piros ivadékok gőgicsélnek.

Csipkefa bimbaja lázzal pompás,
gyermek karján tüzesül az oltás.

Turbékolnak orgonavirágok,
fuvalkodó lila-begyü álmok.

Fenn tipródnak a ropogó fényben,
veszélyes szerelem krúgat értem.

Sok tünde mozdulat most kisért meg,
lábak, lábak, a lelkembe léptek!

Festett fürtök, árnyékotok rajtam,
most hagyott el engem a nyugalmam.

Éget a szerelem, ostoroznak
záporok, levelek, megpofoznak.

Lebegek betöltve tündökléssel,
s mit bánom nappal van-e, vagy éjjel.

S hullathatja rózsáit a bőröm,
konokan az élethez kötődöm,

fájdalmasan ragaszkodok hozzá,
átkozott, ki tőlem elorozná.

Éloi lamma sabaktáni! -
sóhajtoztam akkor az égig
bajosan s hiába.
Égiek, földiek,
többé ne csaljatok meg engem,
csillagok sose hagyjatok cserben.
Sok ecetet ittam,
sok volt nekem a kín,
a látvány, hogy ebeknek száján
csüngnek a rongyaim.
Nem akarok már emlékezni,
emlékeimtől elvérezni -
Feledni minél hamarabb!
Úgy lehetek csak szabadabb.
S holnap már fehér ruhában,
szerelmem, tengerre szállok,
ne remegj és ne siránkozz:
megtanulni a fényes zugást
megyek a Niagarához.

-

......................................

Jóéjszakát kívánok!

 

ikercsillag Creative Commons License 2007.02.01 0 0 234

bolgár bájolók:


        CSECSEMŐRE,
   AMIKOR SZOPTATJÁK


Nőjj, növekedj olyan nagyra,
Mint a kertben a szép olajfa,
Mint a szegfű, szépülj szépen,
Szállj, mint sólyom száll az égen,
Fuss, mint víz fut mederében,
Ugrálj, mint a nyúl a réten.
Lábad hasztalan ne járjon,
Aki meglát, megcsodáljon!


**


           CSECSEMŐRE,
    AMIKOR FÜRDETI A BÁBA


Pirosodj, mint a pöttyös katinka,
Döngicsélj, mint a méhecske,
Édes légy, mint a mézecske,
Szaporodj, mint a kis köles,
Gömbölyödj, mint a kismalac,
Egészséges légy, mint a makk,
Úgy öregedj, ahogy a Rila-hegy
Meg a Sztára-planina!

 

~~~~~~

 

Részemről mára ennyi.

 

Jóéjszakát Páduai!

Páduai01 Creative Commons License 2007.02.01 0 0 233

 

-

 

Interjú,

 

1965 /részlet/  

 

 

Utóbbi években írt versei nehezen érthetők. Nem gondolja-e, hogy ez leszűkíti költészetének hatókörét?

 

Némelyek régóta szeretnék elhitetni, még velem is, hogy költészetem nem szól a tömegekhez. Egyszer a televízió bemutatta két versemet, a József Attila, s a Rege a tűzről és jácintról címűeket, verseim közül szinte a legnehezebbeket. A beérkezett sok levél tanúsíthatja, hogy „országos” hatásuk volt. Irodalmi esteken is tapasztalom, hogy verseim megragadják az embereket. De a népszerűséget sem tartom mérvadónak.

A magam nevében írok. Értendő úgy is, hogy írásaim következményeit vállalni tudom. A magam nevében írok, s ha egy társadalmi óhajnak, akaratnak, akár fölháborodásnak sikerül hangot adnom, annak szívből örvendek. Bizonyos vagyok, hogy verseim sokakhoz szólnak. Tudom azt is, hogy néhány írásom sokaknak nehezen fölfogható vagy majdnem érthetetlen. De nem mindig az én verseimben van a homály, hanem az esztétikailag képzetlenekben és a renyhékben. Nem kezdhetjük újra az ábécénél a költészetet. Tanuljanak ők is, legyenek figyelmesek, küzdjenek meg a versért. Én a mesterségek iránt mindig tisztelettel érdeklődöm, és megvetem azokat, akik az én mesterségemet csúfondáros tiszteletlenséggel illetik. Megvetem azokat, akik egyetlen hivatásuknak érzik, hogy untalanul egyszerűségből vizsgáztassák le a költőt. Ők azok, akik elhanyagolják saját szakmájukat. Ők felejtik el „egyszerűen” a kéményt a házról, a szennyvízlevezetőt nem a kanálisba torkolltatják, hanem „egyszerűen” az anyaföldbe. Miattuk kell megtanulnom a bádogos- és lakatosszakmát, a vízvezetékszerelést, ők vizezik a tejet, és miattuk mocskos a lépcsőház. Ezek kinevezik magukat a közvélemény képviselőinek, mindig és mindenütt felszólalnak, több levelet termelnek, mint a mocsári fűz. Ők nem a szolgálatra figyelmeztetik a költőt, hanem taszítanák a legrútabb szolgaságba.

 

 

ikercsillag Creative Commons License 2007.02.01 0 0 231

Gilice

 

Nap feketedik szélfujta égen,
mintha vak varju ülne rá,
de hopp, a kék hegyen kis pincében
must habosodik szilajjá.

 

Ilyenkor a fiú gondol szépre,
vére sokasul, fölnevet:
gilice, gilice, ma estére
csók pirosítja csőrödet!

Páduai01 Creative Commons License 2007.02.01 0 0 232

-

Bertha Bulcsu

 

Nagy László

/részlet/

 

…..Láttad a zablát az ablakban? Az a csődöröm zablája volt. Háború után ez maradt meg nekünk, ez a kiscsikó. Nagyon kényes volt. Apám szokta pucolni. Játékosan kapkodott, apám meg azt hitte, megharapja, meg is harapta, de játékból. Ezért apám egyik kezében a kaparót tartotta, másikban a botot. El is rontotta egy kicsit. Később nem lehetett betörni, szájába tenni a zablát. Sok legényt hívott apám, de ez a ló nem nyitotta ki a száját. Azért kellett volna a zablát beletenni a szájába, mert akkor volt a lóvizsgálat, és el akartuk vezetni. Apám el is ment szólni… Közben én kitaláltam, hogy bekapatom vele a zablát szénába csavarva. Be is kapta. Kivittem a szántásra. Amire apám visszajött, odavittem neki, mint egy bárányt. Nagyon meg volt hatódva, nekem adta. Akkor elhatároztuk, hogy fedeztetünk vele. Abban az évben hetvenegynéhány kiscsikót csináltattam vele. Amikor én eljöttem Pestre, idegen gazdáé lett, és sok galibát csinált. A fehérvári méntelep megvette nyolcezer forintért, de nem tudták elvinni, mert nem ment be a vagonba. Ottmaradt Iszkázon. Ki kellett vágatni, ettől teljesen megbutult……

 

1972”

 

 

 

 

A beszélgetést teljes szövegét itt olvashatjátok.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kedvenc kancájának, híres zablájával.

Páduai01 Creative Commons License 2007.02.01 0 0 230
-

Bertha Bulcsu

 

Nagy László

/részlet/

 

„Nagy László lakása tele van jelképekkel. Az ablak előtt egy zabla lóg, valaha kedvenc csődöre viselte, szenvedte, a könyvespolc szélén festett fatáblák sorakoznak. Egyiken zöld ló, a másikon piros ló zöld réten, a harmadikon aranymezőben szeretkező lófejek találkoznak, a negyediken kitörő, szilaj ló s a lovászok láthatók, akik megfékezik. Az ágyon színes subaszőnyeg, kecskeszőrből vagy birkagyapjúból sodorva. Nyers népi munka, érezhető, hogy valahol a Balkánon készült. Az egyik szekrényen köcsögduda áll, odább egy másik köcsögben virágok. De a modern világ jelképei is fellelhetők a szobában. Az ablak előtt modern íróasztal áll, az asztal felett egy házilag konstruált lámpa függ, melyet csúszó ólomgolyókkal lehet szabályozni. A szoba két oldalát könyvespolcok borítják. Az egyik könyvespolc peremén piros telefon nyugszik. A földön egy villanyhősugárzó áll, és átforrósítja a levegőt. Az ajtó közelében egy szabálytalan alakú asztal látható, százéves fa törzséből készült, a fa naturális keresztmetszete maga az asztallap.

Valami azonban hiányzik Nagy László dolgozószobájából: a szék. Pontosabban a székek. Az egész szobában egyetlen szék található, az is az íróasztal előtt áll. Ez, azt hiszem, figyelmeztetés. Megfogadom…

 

 Az ajtó előtt lógó, feketével csíkozott nehéz bíborfüggönyt elhúzom, s az üvegajtón át a szomszéd szobába lépek. Ez a szoba valójában társalgó, de egyben Szécsi Margit menedéke is. Az ablakra függesztett írópolc, a két üveglap között felhalmozott kagylók, kavicsok s a Szigligeten talált kis madárfészek jól jelzik, hogy itt is egyéni, jól körülhatárolható világba lépett a látogató. Az egyik falat teljes magasságában és hosszában nehéz, sötétpiros függöny takarja. Ha az ember a sarokban leül a nyers asztal mellé, s megpillantja az üvegajtóra s a beépített szekrény ajtajára festett mozaikokat, freskókat, bizantikus hangulat keríti hatalmába. A beépített szekrény két felső ajtaján lovasok nyargalnak valahová, a két alsó, nagyobb szekrényajtón két angyal látható, az egyiken Mihály arkangyal Nagy Laci képében, a másikon Gábriel arkangyal Nagy András képében. Mihály arkangyalt Nagy Laci festette, Gábrielt pedig fia, András, aki az Iparművészeti Főiskola hallgatója. A főiskolás fiú a harmadik, legkisebb szobában lakik, ami valójában nem is szoba, hanem étkező fülke.
Az asztalon egy üveg tihanyi vörös bor áll (Cabernet), az üvegen túl dohányfüst szürkül, a füst mögött Nagy László ül, és talányos arccal a semmibe mered. Néz valamit, lát valamit, amit sem én, sem mások nem láthatnak. Kint a november végi szél dermesztő hidegen süvöltöz, s a szobában néha huzat támad, megmozdulnak a bíborfüggönyök. Nehéz ilyenkor megszólalni. Valójában elcsodálkozom, amikor meghallom a saját hangomat.


- Úgy hallom, a napokban befejeztél egy újabb verseskötetet?


- Igen… Kérlek szépen, ebben hatvanhat vers van, tehát kisebb méretű versek, és benne van az Ég és föld, ez az oratórium.


- Milyen tervek foglalkoztatnak? Milyen munkába kezdesz most?


- Sok mindent kellene csinálnom… Nagyon hamarosan le kéne fordítanom néhány osztyák hős éneket. Aztán különböző verseket kellene fordítanom. Elúsztam velük a könyv miatt. Nagyobb vállalkozásaim is lennének. A Móra Könyvkiadó szeretne egy Lorcát közölni tőlem, de én nem vállaltam… Inkább verseket fogok írni, nagyon sokat fordítottam… Egyelőre kipihenem magamat. A pihenés nem azt jelenti, hogy fekszem az ágyon, hanem azt, hogy olyasmivel foglalkozom, ami felüdít. Van az alagsorban egy műhelyem, annyi szép fa vár ott rám. Van egy esztergám is. Ilyesmikkel felüdülni… Tavaly megvettem ezt az esztergát, és mindig azon gondolkodtam. Most már, ha valamibe belekapok, mindig az foglalkoztat, belebolondulok. Mégiscsak költő vagyok, és verset kellene írnom…

 

1972

-

ikercsillag Creative Commons License 2007.02.01 0 0 229

HEGYI BESZÉD

 

Műveld a csodát, ne magyarázd
sehova kacsázik minden út
jobban tudjuk a jövőt a múltnál
válasszuk a villám jelenét
különben tyúktetű-borzalom
fut föl a lábadon agyadig
hajad gyökeréig, mintha párban
láncolva lennénk baromfiólra
pedig ülünk a bazalthegyen


Tündökölve egymással szemközt
fohászkodunk immár magunkhoz
legfőbb valónkhoz jó viharért
ingerel eleven bérei selyem
igézetében arany nullává
züllik a mese és eltántorog
ébred a tomporod harmatokban
s bika-labdámat árvalányhaj
markolja hogy zengek belül


Látod, ilyen az énekbeli
ama hegytetőn lengedező
árvalányhaj, még nyersen ezüst
de úsztatva megoltott mészben
sárga roncs-fátyol: halálbohóc
tövében a hegynek minden tükrön
ő bókol arcok drámáihoz
s tudok a mészről is igazat
hallom a sorsban zúgni a
kalcium-hidroxid himnuszát
láncon megveszett komondorok
szentséges merénylők, fölforgatók
hazátlan szeretők tetemére
lerogyik csillagaival
s látom én szobrát is a mésznek
deszka-ágyából fölmagasul
fölszított szomját mert nem oltják
elrepül, mennydörgő vőlegény


Ne félj te a sorstól, én se félek
mélyek a mi kútjaink s mennyi
ér tölti fel újra, a villám
állhat beléjük s nem lesz aszály
csodában élünk: az édes nyálat
fűszálak ablakká húzzák körénk
s ne félj a sorstól, ne félj a rongytól
gúnyánkat megtermi ránk a fény
jussunk a szegények leleménye
s lesz a babáknak télre cipő
köti már a függőcinke a fán
visítva a jövőből itt ugrálnak
lábukon, kezükön kis puha gömb
cinkefészek-bocskor - boxkesztyű dönget
műveld a csodát, ne magyarázd
s fönt a hegyen, e zöld koponyán
itt kattog arany medencecsontod
s remegnek édes ablakaink ablakainkig
fejét emelve hallgat a nyüvek világa, ó

ikercsillag Creative Commons License 2007.02.01 0 0 228

Az enyém antikváriumból van, és nem a régi áron adják :)

Sokáig kerestem, és nem csak az árak borzasztanak el (de az is) a mai verseskötet kiadásoktól. Hatalmasak, nagybetűsek, vastag papíron, hogy lássa az olvasó milyen sokat kap a pénzéért. Nem hasonlít verseskötetre, nem igazodik a kézhez.

 

**

 

 

Agyara nőtt a vadkannak


Agyara nőtt a vadkannak,
villog holdvilágba.
Nincs fegyverem, csak a szívem,
istennek céltábla.


Jó az isten, talán jó az,
ha vasakkal átver,
nyilaitól nem üvöltök,
vagyok erős ember.


Tiszta vagyok, életemet
jó anyám tilolta,
aranylámpáját én viszem,
sose lesz kioltva.

Előzmény: Páduai01 (226)
Páduai01 Creative Commons License 2007.02.01 0 0 227

-

Orbán Ottó

Nagy László

(a pályakezdő)

A vaságyak öröme
Ki egykor fütyültem vigan,
ülök a lét boglyáiban,
féligsült madármáj a szívem,
dekadens vagyok azt hiszem.

Testemet a láz rózsázza,
cipőben megyek kávéházba,
de az is lehet, hogy inkább
pszichoneurózisom van mezítláb.

Haj de a végzeten meg se lepődöm,
parkettán fekszem én, nem a földön,
két bazalt-hegy az én fenekem,
holtig vidáman illegetem.


(a beérkezett)

A Zsilett Angyal
Dörgőn üllő kőberek ordasa zöldben tiprat,
fekete csipkék suhogásában tündér kiscsikó, riadozz,
világpenésszel habos pofáján kizúg a Zsilett Angyal,
aj te feketeszakállú, királyi korodra jön a dér, jön a dér,
szednék inkább csontmezőn markot, nyargalnék dögön a tengerig,
HOPSZA SÁRI, BALEÁRI, RÚGD A PARAZSAT,
bevennék inkább dögletes aszpirint, vetnék kőfalba zabot,
FENEKED RINGÓ IDEI RINGLÓ, ROZSDÁS A VASAD,
aszályos orcám nyúzó hóhér, bárd alól kimentem mosolyom,
hátam a szórendnek vetve kiáltok, csillagok, íme.

 

 -

Páduai01 Creative Commons License 2007.02.01 0 0 226

Szia Ikercsillag!

 

Te szerencsés!

/Nemrég láttam könyvesboltban, az ára ötszámjegyű. /

Előzmény: ikercsillag (223)
ikercsillag Creative Commons License 2007.02.01 0 0 225

        Virágzó rozson

 

Virágzó rozson a szél habot vert,
én a szélén lehevertem.
Hallgató fülemre harmat cseppent
s megcsendült a világ bennem.


Óriás szövőgyár volt az égbolt,
sürgő orsó minden csillag.


Sokáig tünődni időm nem volt,
köszöntött a jázminillat.


Messziről szállt, meglepte az ingem,
iparkodásra biztatott.
Magamban én annyi embert vittem,
mint égbolton a csillagok.

ikercsillag Creative Commons License 2007.02.01 0 0 223

Szia Páduai! :)

 

Milyen szépen leírja ez a megemlékezés Nagy Lászlót.

 

Nekem is ez a kiadású Összes van meg! 1975. I-III. kötet 173 Ft.

 

**

 

Hajnali kenyér


Mosakodok, állok versnek
hideg hajnal-fényben,
csókok helyett csak keservek
vannak ébredésben.


Szúrt sebeim nyíladoznak:
vörös-barna szájak,
őszirózsák illatoznak,
szelek muzsikálnak.


Ahogy meglát három állat,
torka reám zendül,
párát fújva trombitálnak,
búsítnak veszettül.


Rezgő szénát dobok nekik:
egyetek szegénykék,
míg a hasatok megtelik,
én is reggeliznék.


Tán öklömet is lenyelem,
ha ehetek végre,
paprikával szórt kenyerem:
hajnal vörössége.

Előzmény: Páduai01 (219)
Páduai01 Creative Commons License 2007.02.01 0 0 224

-

Kormos István

 

 

Nagy László feje

70 éves parasztasszony hangja
Édes fijam. Sokat fáradoztam életemben, mostmár csak mindig a kisszéken ülök, de a szemem látni lát. Mért fehér a te fejed, Jézusom? Nem kéne még az. Hiszen a szemed cirmosan nevet, mint a kiscsikóé, hiába ezeréves a homlokod. Ilyen homlokot láttam egyet lánykoromban, jövet a Somlóról, László-napon, amikor a legények messziről integetve hívtak engem, bolond lányt az iszkázi búcsúra. Ölég régen volt ez, nevettek, ahogy a pántlikás botot égre emelték, de a te egyetlen nevetésed gyöngyebb. Mindig szélben a fejed, fijam. Vigyázz magadra, mert én elmegyek, örökre a földbe, neked maradás a sorsod. Úgy élj.

9 éves árvagyerek hangja
Mivelhogy nincsen apám, kellene nekem László úr apának. Ilyet kérni lehet-e? Nem illő kérés, pedig László úr kéretlen is az apám, meg a fiamé is lesz, az ő fiáé is - ezt tudni kell. Érzem az erejét a fejemen, ha nem is az ökleiben van az ereje. Erő az öklökben: az a hadonászóknak való, én más erőre gondolok. Tessék nekem mondani éneket, fénylőt, csinálni fából kicsi lovat meg szekeret, szíjból gyöplűt és kicsi ostort, én akkor fölülök a szekérre, hadd szaladjon. Látom onnét mindig fölemelt fejű apámat: László urat. Fogja az én szemem a pillantása.

16 éves lány hangja
Nézem a fejed, de a tenyered simálását érzem, nevethetsz rajtam ezért. Nem találsz meg a fontos urak közt, akik szentképnek látnak téged, faragják is buzgón a rámát hozzá, én ugyan másért tisztellek, te cimbalom-hangú. Fütyülj nekem valami különös táncot, például farandolt, de ne csak lassút fütyülj. Nem álmodom veled, ébren látlak mindig, s józanul is hiszem, hogy járni tudnál a vizen az én kedvemért. Ütné le a derekam anyám, ha olvasná ezt, feleséged is ütné, s vele a titkos szeretők, ha vannak; tudom bizonyosan, hogy vannak. Kócolom hajam a tiédhez, nem is haj ez, de sörény. Én se lány vagyok, ember lánya, inkább gyihos kanca, vagy az lennék, ha akarnád. De akkor: törj be!

-

 

Páduai01 Creative Commons License 2007.02.01 0 0 222

-

Elfogynak a fák


Elfogynak a fák a parton
éjszakánként lassan, lassan,
amikor az Isten szeme
jéggé fagy a kék magasban.

Ilyenkor az éhes fűrész
nem énekel, mert nem szabad.
Ilyenkor az éhes ember
nem nyöszörög, bár megszakad.

Fáért nem kár, lesz helyette,
hisz tavasz jön, új ültetés,
de a nyomor parancsol itt,
melle csupa kitüntetés.

A tuskókon Isten keze
kalácskát formál a holdból
az éhező kisdedeknek,
de csak holdból, de csak holdból.

 

-

Páduai01 Creative Commons License 2007.02.01 0 0 221

-

Csoóri Sándor

 

 

A költő háza

 

 

„... Európa kitüntetett koponyái körös-körül a nyelvben való csalódásukról értekeznek. És ha volt is valamennyi donquijoteizmus a Nagy László-i bejelentésben, az idő őt igazolta. A magyar költészet hatvanas-hetvenes éveinek meghatározó költője ő volt. Benne testesült meg az a remény nélküli nagyság, amely a puszta létezésével is reményre bujtogatott. Parasztköltőként kezdte, mint Jeszenyin, de a népdalszerű versektől az emberiség-versekig jutott el. Mintha ebből a parasztudvarból a levegőre támaszkodva föltornázta volna magát a Holdig. De amennyire egyetemes, legalább annyira a részletek megszállottja is. Verseiben a magyar történelemnek egyetlen mozzanata se fejeződik ki olyan éles megvilágításban, mint Adynál vagy Illyésnél. Sőt gondolati síkon se igen bukkan föl, mint például József Attilánál. De bizonyára elcsodálkozna az a kritikus, akinek a történelmünkre utaló jelzőket vagy metaforákat kellene kiválogatnia az életműből. Szent László szép aranykirálytól kezdve Báthory Gáboron, Balassin s a Rákóczi-legényeken át egészen a Donig, tömérdek motívumot találna, mert Nagy László verseiben a történelem nem tanulságként jelenik meg soha, hanem mint elfelejthetetlen élet és kultúra.

 

  Akik majd eljönnek ide ehhez a házhoz, megrendülni és lélekben fejet hajtani a költő emléke előtt, jól tudják, hogy a ház szülöttje minden sorsdöntő hatást ettől az otthontól kapott. Ha azt olvasom a Rege a Tűzről és a Jácintrólban: „Angyal-hulla: hó van a kertben, elássák suhogó fények", először az itt hallott mesékre s logikájukra gondolok, s csak azután az európai szürrealizmus költői műhelyeire. De ugyanez vonatkozik a nyelvre is: ha Ady nyelvére jótékonyan hatott a protestáns Erdély és a Partium, Nagy Lászlóéra miért ne hathatott volna az a népi katolicizmus, az a dunántúli kemény barokk, amely a Habsburg-katolicizmustól gőgösen eltépte magát? Sőt az a reformkorból ránk maradt vörösmartys és Berzsenyi Dániel-es válltartás, amely a nyelvben az erkölcsi tartást ugyanolyan fontosnak tartotta mint a kifejeznivalót?

 

Akadnak persze olyanok is, akik ezt a sokgyertyás és bakonyi éggel hajazott költészetet fullasztónak tartják. Kétségtelenül van benne valami ideglázító, mint a jégverésben, valami fenséges, mint a nagy vizek mozgásában. De azt a lelki nagyságot, amit ő elhozott közénk, kivéreztetett szavakkal nem hozhatta volna el soha. Éppen ezért ne féltsük őt a támadásoktól se: a világnak akkor is szüksége van nagy távlatú és nagy léptékű vállalkozókra, ha egyelőre az összezsugorított lelkek alakítják is a jövőt. S különben is, ha egy költő nem okoz gondot, fejtörést, izgalmat a halála után, az csak azt jelenti, hogy életében nem igazi gondokat görgetett. S életművét a sírásók gyorsan befejezték.

 

  Nagy László utóélete már a halála másodpercében elkezdődött. S azzal, hogy emlékháza megnyílt, ránk maradt élete bensőséges mozzanattal gyarapodott: átléphetjük újra a küszöböt, amelyet ő is átlépett, s eredetéhez úgy térhetünk vissza mi is, ahogy ő visszatért mindig."

 

-

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Emlékház, Iszkáz

 

Nagy László szülőházában a költő kéziratai, 

kötetei, személyes tárgyai adnak átfogó képet

 a művész életútjáról és irodalmi pályájáról.

Páduai01 Creative Commons License 2007.02.01 0 0 220

-

Csoóri Sándor


Furulyacsonk a szánkon

Nagy László halálára

Ballagásodnak vége,
legszebb napunknak vége,
bicska hal meg a kézben,
haragos szádnak vége.
Esne a hó csak, esne
a Somló tetejére,
a Duna közepébe,
Margit vállára esne,
de a hónak is vége.

Botod fekszik a földön,
a botodnak is vége,
húsvéti sietséggel
jön a nagyharang érte,
jönne a föltámadás
hajadért, szent kezedért,
ujjad sebéért jönne,
de már a föltámadás,
de már annak is vége.

Megözvegyült a hétfő,
a hétfőnek is vége,
mindegyik napunk most jut
korai özvegységre,
minden magaslat, álom
s hópapír fehérsége.
Versek vaddisznó körme
nem hagy több nyomot rajtuk,
a nagy kalandnak vége.

Bujdosóm, jobbik felem,
a vadonunknak vége,
nem jövünk többé össze
mosolyod ünnepére.
Halál-síkságra értünk,
a védhetetlen rétre,
furulyacsonk a szánkon,
himnuszod, indulóid -
de már ennek is vége.

Magyarország halottja,
te, bazalt szemefénye,
a zsuzsannás világnak
balassis jó vitéze,
meggyfában ember-meggyfa,
vércsében ember-vércse -
vendégként vár a tenger,
de már a várakozás,
de már annak is vége.

Sirat a volt szeretőm,
sirat a mostani is,
haja országos gyászban
utcámon végigúszik -
hova megy, nem is kérdem,
halálod eltilt tőle,
megyek ezüst fejedhez,
szíved kihűlt helyére,
megyek, mert más út nincsen,
minden más útnak vége.

 

Páduai01 Creative Commons License 2007.02.01 0 0 219

 

kötetborító

I-III.kötet

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Orbán Ottó

 

Nagy László-emlékérem


Az övé volt az egyik legszebb emberi arc, amit valaha is láttam. Szobrász kedvében alkotta ilyennek az, akit pontos értesülések híján Teremtő Istennek nevezünk. Kerta felől jöhetett, egy ősöreg, csupa bozont ember képében, a vállán zsák, vándor árusnak nézte volna bárki, a sok sarazástól fekete volt a keze, csak az érzékeny ujjbögyei világítottak. Lassan döcögve beért Iszkázra, végigment a falun, a túlsó szélén letette a zsákot, gyúrt egy remekművet, és már kereshették is, nyoma veszett. Állítólag a front idején látták újból, zsák nem volt nála, az irdatlan magasban két csillagra támaszkodott, és ráncba vont homlokkal nézett a füsttől és haláltól fekete földre.

*

A Laci arca attól volt szép, hogy mindez valahogy rá volt írva. A fűtenger, a fák, a szél, a lovak, a fájó csont, a napsütés, mint Pilinszkynek még a mosolygós arcára is a töviskoszorús halálrettenet. Mintha szellemek ültek volna ki egy teraszra.



*

Az ő szelleme kevés beszédű, de emberszerető lélek volt. Az idő tájt láttam valahol Lázár Ervint, egy nagy darab, pacuha, bajszos törököt kapatosan randalírozni. Nem szeretem a hangos duhajokat, csöndben odébb álltam. Kérdem másnap Lacit: - Ismered te ezt a Lázár Ervint? Milyen ember az? - Laci egy csöppet maga elé mered, rátalál a helyes szóra, elmosolyodik, azt mondja: - Tündér. - Ebből az egy szóból is látható az eszünk járása közti különbség. Én, ha pontosan azt gondolom is, amit ő, azt mondom erre: - Ricsajozó tündér. - Ő szószobrász volt, azt kereste a szavakban, amit Henry Moore a vasban és a kőben, én ösztöneim szerint festő, ráadásul akkoriban még nagy freskófelületekről ábrándozó, nekem a rajz lendülete meg a színárnyalatok ellentéte volt fontos.

*

Nekem naponta más nyelven kellett megszólalnom, ő szinte a saját testéből faragta ki a verseit. Erős járomcsontja megfeszítette arcán a bőrt, ezért ha tűnődve szóra nyitotta a száját, sokszor olyanformán mozdult az ajka, mintha megcsókolni készülne valakit, ahogy öntudatlan bájjal, a belső figyelem jeleként csücsörített. És lám mit üzent a róla készült portréfilm végén a jövő szülötteinek. - Csókolom őket - mondta ugyanúgy, egy csöpp szünet után, mint amikor Lázár Ervint jellemezte nekem egy szóval -, ha lesz emberi arcuk… Szebbet, szomorúbbat melyikünk üzenhetne a harmadik évezrednek?

*

És most tessék csak nyugodtan megkérdezni tőlem, hogy hol hangzanak itt föl az irodalom indián csatakiáltásai, a tiszta forrás, a bartóki modell, az illyési örökség. Másfelől meg a kiürült népiesség, az avítt romantika, a túlhaladott Nagy László? Hölgyeim és uraim, pirulva közlöm, hogy sehol. Ily magasztos eszmékért komoly tudósok műveit kell föllapozni. Itt csak két költő járkál a Tejúton, az egyik már örökké ébren, a másik még csak álmában, és ahogy szembe találkoznak, az álmodó azt kérdezi az ébertől, akinek kezéből csodálatosképpen hiányzik a bot: "Né csak, ki az, hogy s mint kedves Nagy úr? Hová repül szárnyatlanul?" És ezzel el is mondtuk a lényeget. Nagy urat a neve határozza meg a legpontosabban. Nagy úr nagyúr volt és az is marad. Nagy lélek, nagy költő.

 

 

Páduai01 Creative Commons License 2007.02.01 0 0 218

 

 

 

 

Turbékolnak orgonavirágok,
fuvalkodó lila-begyü álmok.

 

 

 

Csodák csodája

/részlet/

 

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!