"Mintha láttam volna egyszer őt, mintha láttam volna Juhász Gyulát, láttam egyszer őt, egy vak és könnyes őszi délelőttön a szegedi temetőben, ahogy frissen-fölvirágzott lucskos őszi sírját nézi, a keskeny, hosszú kőkeretbe zárt halmot, az üvegcsillag krizantémokkal és vérző őszirózsákkal sörényes hátú föld-kockát, az esőszagú haláldombot, amely, mint virágból-szőtt táltosló hátközépig a földbe-süllyedten áll...
És Juhász Gyula csak állt ott magában, szótalanúl és könnytelenűl, nem hallotta Anna vak köd-nevetését, nem hallotta az őszi emlékbeszédeket..." (Juhász Ferenc)
Rousseauként a magány s természet ölébe heverve Üdvözlégy Gábor, vén szepesi remete! Mert gyönyörű nyelvünk antik mértékre legillőbb, Disztichonos versben írom e szép sorokat. Hogy vagy öreg, mint vagy, mit csinálsz, mily műveket írsz ott, Bércek ormain és völgyek ölén egyedül? Én, hazai remeket s idegen lánglelket imádó, Nemzetem és a világ mestereit tanulom. Életem olyan most, amilyen ez a puszta nagy alföld: Egyhangú, néma, óh de azért gyönyörű! Mint itt tündérként palotát rak a déli verőfény, Lelkem vára aként épül a csend közepett. Hamlettel csak a port, a halált keresém szemeimmel. Most a magány s szeretet ifjui kedvre derít. Múltam kincsei mind: emlékek tűnt szerelemből, És a barátságból, lengenek ím körülem. Barna leány s szőke, rózsás köd fényiben úszók, Sok derekas ifjú, kiknek a társa valék, Kik nevük egykor még hírnek anyakönyvibe írják S kikkel együtt én is álmodozom s hevülök. Ámde Phaetonként tört szárnyon hullok a napba, Óh de a láng fogad ott, isteni, mennyei tűz! S inkább fönn vesszek gyors röptű vágyak egében, Mint a vakond idelent túrjam a sárt meg a port. Félszegen és fecsegőn tűntem szemeidbe gyakorta, Ám hidd el Gábor: jobb vagyok, mint a hirem. Természet s lángész szemlélete érleli bennem Azt a magot, melyből még aratand a hazám. Te pedig erdei tölgy, vagy a bérc bús méla fenyője Nézz le reám végre, hegyrül a völgybe tekints. Vagy tán, vén pennás, szerelem nyila sajg a balodban, Tán a Futó Ella szép szeme vont oda fel? Jókai is öregen szerelem rózsáiba botlott, S Goethe Hades küszöbén Eros ölébe hevert.
Mikor a tavasszal ibolyák fakadtak, Ti maradtatok csak búsnak, hallgatagnak, Madár szólt, virág nyílt mindenféle ágon, Ti állottatok csak árván a világon.
De lám, itt a tél is! Madár, virág, hol van? Ti maradtatok csak örök virulóan. Áldjon meg az Isten, ti jó fák, hű lelkek, Néma hirdetői örök Szerelemnek.
A Sasfiók olvasásakor Nemes poéta! Büszke francia! Én kis nemzetnek még kisebb fia Ujjongó vággyal hadd köszöntelek. Titkos gyönyörtől égve olvasám Kedves poétám, édes franciám, A gloárról írt költeményedet.
Mily páratlan hév! Elegancia. Nem írhat így más, csak a francia, S míly gyűlölettől átizzó velő, Ha a cudar, a gyáva, hitszegő, Szabadságot eltipró s remegő Osztrák lakájok raja jő elő.
Ó ez a hang, e pátosz, e nemes, Honnan e láva, kitörő, heves? Talán lelkünkbe nyúltál, francia? Onnan vevéd e szilaj hangnemet, Az emléket, mely fáj és nem feled, Melynek ki kell hamvából csapnia!
Nemes poéta! Hála, köszönet, Hogy megérhettem ezt az örömet. Mai költő nyíltan merészli ezt, "Felségsértésre" persze nincs okod, Te sértheted az osztrák zsarnokot, Magyar ügyészség téged nem ijeszt!
Wagram, Marengó... nagyszerű nevek, Az osztrák tőlük tán ma is remeg. Nekünk is volt... Nagysalló, Isaszeg, Kápolna és Komárom és a többi, A történetnek könyveit betölti... S az osztrák tőlük még ma is remeg!
S míg rátok, büszke francia sasok Várnak napfényes, biztos magasok, Ahol szabadság, nagyság szárnya csattog! Addig miránk a - kétfejű sasok Irigy, falánk csapatja agyarog S tört láncunk helyett fityegnek rajtunk - csattok!
Ó, álmaimnak tündérkirálynője, Uralkodjál örökké lelkemen, Engedd, hogy szívem álmát rólad szőjje, Habár ez álom lenne szemfedője És hervadása ez a szerelem!
Te csak ragyogj tündéri szépségedben, Míg én a szürkeségbe olvadok, Míg egyre szebben, egyre ékesebben, A te örök bájadtól ihletetten, Fényt szórnak rád e lángoló dalok.
Leáldozó nap bíborában Fürdik a Kaukázus orma, Nyugaton rózsás felhők fátyla Hull a fölkélő csillagokra. Susog, suttog az alvó tenger, Szerelmesét szólítja lágyan, Megreszket a virágok kelyhe Szűzi, titkos szerelmi lázban.
S a bíboros hegy meredélyén A rózsafelhők lágy ködében Prometheus, titánok atyja Kesereg egymagán, sötéten. Fölkél a hold. Csókját lehinti Az alvó tenger fölszinére S e csók nyomán kikél a vízből Az óceán ezer tündére.
Sörényes Neptun szép szülötti, Az óceánidák dalolnak, Prometheust körüljajongva Hódolnak a nagy fájdalomnak! És könnyeiknek gyöngyfüzérét Elszórják a habtáncba búsan, A sápadt hold felhőbe búvik, És sírdogál az ég borúsan!
A végtelen gyász hallatára A szirtek keselyűje ébred És éktelen nagy vijjogása Betölti félsszel a vidéket. És szilaj, biztos szárnycsapással A Kaukázus felé tartva, Lecsap a csúcsra s a titánnak Szívébe vág rettentő karma!
Prometheus, míg mély sebéből Mint szökkenő ár, hull a vére, Szomjas gyönyörrel hallgat egyre A tündérlányok énekére!
A gyermeket, ha alszik, simogasd meg Egy gondolatban, mint bársony virágot, Mely szirmait bezárta. Boldog éden Ringatja most szelíden messze, messze A nap zajától és a föld porától. Egy nagy aranykaput nyitott ki éppen, Melyet kerúbok őriznek dalolva S lábujjhegyen a smaragd rétre indul, Arany mezőre és ezüst patakra. Már mosolyog. Már visszatért megint Oda, ahonnan eljött s földre tévedt. Előbbi életének társai, Kis szöszke angyalok közt hancúroz most, Szivárványszín labdákkal kergetőznek És jázminokkal verik arcul egymást, Örök narancsot esznek s nem mulandó Babákat ajnároznak égi hintán. Most elhervad a mosoly ajka szélén S búsan gügyög: kis társai szaladnak S ő fölbukott az ébredés göröngyén És földet ért ismét. Már sír az édes.
Esténkint - régi keresztény szokás volt - Számot vetek a lelkiismerettel: Mit tettél ember, mit vétettél ember? És mit nem tettél ember, most felelj?
Csordultig mindig a szív, e nagy kehely. Mit tettél ember? Fölkeltél vidáman És álmosan, mert minden áldott reggel A régi vágy von: kelni napkelettel. Azután mentél, mert az élet: menni, Egy célhoz menni, célnál sohse lenni.
És mit vétettél ember? Ember voltál S embernek lenni: siralmas való már És dicsőséges. Mint a csillag csillag S a rög csak rög, az ember is csak ember. Aludj hát szépen s kelj fel napkelettel, Amíg az élet mégis tűrhető, Míg ébredésre kedv van és erő. S ha csókokat nem is csókolhat ajkad, De új igét még mondhat és ha lankadt Szegény karod az ölelésre, lelked Ölelni tud jövőt, világot, embert.
