Keresés

Részletes keresés

Lutra Creative Commons License 2021.07.28 0 0 96447

Tamás Tímea

„Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed;

Az okos hangya

Korszakos művek születnek.
Nagy versek. Nagy dalok.
Nagykanállal mérnek
nagyot merítenek,
a költők és az angyalok
a léttelenség nagy vizéből,
ami sosem múlik el,
ami örökkön csobogni fog
ahol örökké evezel.

de nem te, hisz te csak hangya vagy
a víz nem a te elemed
örökre elítélt földlakó vagy
nem hagyhatsz nyomot s a szemetet
sem te túrod szét éjjelente
hanem egy mosómedve pár
ki már New York-i városlakó lett
s estére konzervet zabál

azt gondolod, valami baj van
mert lakhat benned gondolat
s elboríthat a félelem
akár egy levél a pókokat
akiket jaj kerülni kell
de hisz fenn laknak ők nagyon
hallottad ahogy vígan szőnek
lyukas hálót az ágakon

van-e rosszabb a hangyavárnál
biztosan van, hisz sok a féreg
olyan kinek még vára sincs
és egy napot is alig ér meg
mert egész elfogadható itt
jönni-menni és gyűjtögetni
s a többiekkel együtt szépen
a teleket eltöltögetni

csak egy dolog rémiszt nagyon
hangyatestvéreim s várom
hogy egyszer majd közöttetek
a választ is megtalálom
vajon van-e még elvágyódó
érző s gondolkodó hangya?
vajon a többiek érzik-e,
hogy az élet savát mi adja?

vajon tudják-e, hogy a hangyasav
és a hangyalét mint olyan
csak egy kis mellékállomás
a teremtés árkaiban?
vajon beléjük van-e teremtve
az egész színes nagy világ,
vajon néznek-e álmukban felhőt
az angyalok szempilláin át?

a félelem egy nagy vonat
s lassan mászok a síneken
tudom, ha magányos maradok
sorsom el nem kerülhetem
valamennyit majd látni fogok
mindabból amire vágyok
s ha fájni fog, biztos lesz lelkem
s valamire majd rátalálok

(de) mit tudhatnék én meg abból
ami van és ami lehet
minden úgyis csak addig tart
amíg van még emlékezet
vagy amíg vevő van s kereslet
ezt hallottam a piacon
de a sorsomon kívül semmim
s azt nektek el nem adhatom

de ha mégis megvennétek
ti hatalmasok nagyemberek
mit tudnátok adni érte
földet aranyat színeket
a szemetekkel látott világot
elkoptatott érzéseket
sok gőgöt és hiúságot
s közhellyé formált életet?

Lutra Creative Commons License 2021.07.28 0 0 96446

Tamás Tímea

„Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed;”


A vágyódó hangya

szőnéd a verset mint a pók
háló lesz s fennakadnak rajta
de te hangya vagy
(szereped nincs csak helyed)
s egedet a zöld fű takarja
a cserjére se jutsz föl soha
a messze csak a fűszál vége
gondjaid szürkék s csak arra jók
hogy elásd őket hangyavár mélyére

nagyon lent élsz, rög a sorsod
amit görgethetsz mert hagyják
naponta kapod a parancsot
hogy hol a helyed, megmutatják
s te lopva mégis a napba nézel
s kis ijedt szíved felajánlod
az ismeretlen nagy egeknek
melyek nem rád vetnek palástot

pedig csak az kellene néked
bizony kilépnél a mából
bizony elbujdokolnál szívesen
a nyomasztó nagy hangyavárból
de nincs menekvés a szereped
ugyanaz, mint a sorsod
s nem érted, fel nem foghatod
hogy valami mást miért nem hordoz

hogy mért nem hallod éjjelente
angyalok égi dallamát
hogy mért imádkoznak a sáskák
s hogy nekik ezért ki mit ád
hogy hol van a más hogy van-e több
mint a mindennapi közhely
s hogy mért nem mérhető az élet
valami mással nem csak röggel

de teneked csak ennyi jutott
vonat lettél, mi rögöt szállít
te építed a hangyavárat
s a többi semmit se számít
csak együtt vagytok ti valakik
s nem lehet Neked külön gondod
s hogy a világot magad is bírjad
ahhoz te nem kaptál sorsot

Lutra Creative Commons License 2021.07.27 0 0 96445

Jorge Luis Borges

Ők nem te vagy


Nem vált meg téged, amit mások írtak,
akikhez rettegésedben fohászkodsz,
ők nem te vagy, mély labirintusához
láncolva saját bolyongásaidnak.
Nem válthat meg Jézus haláltusája,
se Szókratészé, se a rendületlen
arany Szidhartha, ama régi kertben
napnyugtakor a halálára várva.
Porrá lesz az az írás is, amelyen
most dolgozol, porrá lesz ajkadon
a szó is. Hádészben nincs irgalom,
és Isten éjszakája véghetetlen.
Anyagod az idő, a szakadatlan.
Az vagy, ami ő, minden pillanatban.

/Somlyó György ford./

Lutra Creative Commons License 2021.07.27 0 0 96444

Carlos Drummond de Andrade

Nem igaz semmi

Igaz volt?
Piciny óráktól elnyelt
apró örökkévalóságok
visszhangoznak az eszem üregében.

Nem halt meg senki boldogtalanul.
Kezem – kezed, ráncos kezünk –
őrzi a régi meleget,
mikor élők voltunk még. Voltunk?

Ma élőbbek vagyunk, mint bármikor.
Hazugság az, hogy egyedül maradtunk.
Amit úgy bánok, mind nem volt igaz.
Illúzió csak, hogy valaha volt.

/Jánosházy György ford./

Lutra Creative Commons License 2021.07.26 0 0 96443

Páll Lajos

Bölcsességek

Mert minden örök, s minden változik,
így dörög a tan, egy vád mondata,
ha igazság ez, vajon hányadik,
mit a bölcsünk mond oly könnyen oda.

Hogy rágódjunk tovább is a jó csonton,
s ő a vállunk fölött átmosolyog,
s ha mellette újabb kétségbe von,
jaj feleim, hát eddig tart a jog.

Ki ád testhezálló menedéket,
meddig tart, mi szavak közt megéledt,
étekmorzsánk vigasztalásnak.

Hogy változó örökét feledve
hagyatkozunk szépen festett térre,
honnan minden csillogást kiloptak.

Lutra Creative Commons License 2021.07.26 0 0 96442

Kiss-Pál Klára

ha ártatlanul

ha ártatlanul ébrednénk egy reggel,
elfeledve ezt a keskeny sávot:
petrit mondjuk, a gyökerükre utaló fákat,
j. a.-t, a költészetet magát.
talán adornót is,
auschwitzot, azt a franciát,
a botrányt és a szentet.
kántort legalább,
s az alagút végén jang ci jün mestert,
ha mondanánk, hát
zavar nélkül, frissen:
kedvesem,
apránként kiadott lelkedre,
nem mindegy,
miféle szavakat ültetsz…

nem tudnánk verset írni.
akkor azért nem.
az az az

amikor az az az – nem olyan, mintha;
mint pl. most, amikor olyan.
most felhőkbe bújnak a felhők,
erdőtől nem látni az erdőt,
most a ködöt köd rejti el.
amikor az az az, a vers még ráadás sem.
nem úgy, mint most, amikor
szintén nem ráadás,
de még innen, amin majd túl.
még saját karmai közt nyöszörög:
megörökíteni, ami örök.
a lomb és víz és fű amikor összehajlik
vissza se nézni félve
énfüvem lombom énvizem
bele se zavarni
csak tudni jó igen jó ahogyan elcsitul
ez az – nem olyan

Lutra Creative Commons License 2021.07.26 0 0 96441

Demény Péter

Walther von der Vogelweide vigasztalása


Mennyit kerestél s hitted, találtál is barátot,
benne olyan világ, amely a te világod,
kerek egész, világod hitelesebb világa,
tüze lobog, mégis tárgyilagos a lángja,
szeret, de nem hazug, nem hízeleg legyintve,
nem mar beléd, miközben szemforgat a szelídje,
nem mindegy neki, hol, mért vacog a lelked éppen,
világod és világa beszélget a szívében.

De olyat is találtál, aki nem űz megértést,
nem gyakorol kegyelmet, elkergeti a féltést,
törékeny lelkedet kajánul meg sem is parittyázza,
úgy elvakítja tövig rágó sznobériája.
Most ezt kell mondjam, pajti! hallanád, mintha szólna,
és véleményivel vadul kilovagolna
vagy inkább kúszna-mászna, hízelgőn sündörögne
a híresek után a hírbe, az örökbe.

Vitatkoztál velük? Tán szánakoztál rajtuk?
Ne tedd, hiába úgyis: rég nem övék az arcuk,
csak másolata másnak, a divat szkennelése,
ha megvárták, hogy jöjjön s nem mentek ők elébe.
Hogy szíved majd kiugrott, ez ne zavarjon téged,
keresd tovább a ködben önnön személyiséged,
és tartsd meg azt a párat, akikben megtalálod,
akik nem árva árnyak, hanem igaz barátok.

Lutra Creative Commons License 2021.07.25 0 0 96440

Fekete Vince

A mérleg nyelve


Álltam ott, mint akit nem győzhet le már senki sem.
Mint akin nem vehet erőt már sohasem a félelem.
A medence lent, és körben a hegyek. Öregnek tűnt
mindenik, amikor körülnéztem a fehér sipkájú
gerinceken. Körvonaluk megtört hullámoké.
Ahonnan ősszel nem hallszik ide a ködön át a
szarvasok izgatott hangja. A nap már lebukott.
Valami kékes hamvat hintett az ég a völgy fölé.

.....................................................................................

Csak nézni, nézni a völgyet, a dombokat. Nézni, és nem
látni mást, csak az egykori apró fényeket, kicsi tüzekét,
melyeket valaha hulladékokból, száraz füvekből az erdőn
az apja összekotort. És várni, hogy most, de egyszer majd
biztos a földre szállnak a fények, mint ezüstös repülők.
Nap mint nap ebben élni. Annyi és annyi éven át.
Hogy a padon, a ház előtt. Vagy a kertben,
a dombokon. S tova, túl a hegyeken túl…
A szem, mint ázott, szürke talaj, belőle csillogó
hátú csigák bújnak elő.

.......................................................................................

Ki hallotta, hogy miről beszéltünk? Ki tudja
vajon, hogy az a bűvös szó mi volt? Ki tudja,
hogy mivel kötözött magához akkor, ott a végtelen?
S hogy vajon miféle öreges kegyelet, ami most belőlem
szól? Minden, mint a kiöregedett, lábon elszáradt fák.
Az este, a vidék, a táj.

.......................................................................................

Egyedül voltam. Mit mondjak még? Talán az egész
nem is érdekes. Talán neked sem. Esetleg, ha ott vagy,
akkor. S ha ott vagy, talán mindezt neked
mondom el. És jólesik, hogy velem együtt érzel.
És most tudnál mindent a legcsekélyebb rezdülésekből.
Ha hallgat a másik, abból. Ha beszél, vagy ha lesüti
a szemét. Ha billen a mérleg nyelve,
vagy ha, mondjuk, az egyensúlyt mutatja.

De nem voltál akkor sehol még. Az ég tiszta volt és
acélkék. Elindultam a fiatal csemetéskerten befelé,
hogy ne legyek már fent, amikor feljön a hold,
föl, föl, egészen a falu fölé.

Lutra Creative Commons License 2021.07.25 0 0 96438

Konsztantinosz P. Kavafisz

Az Isten elhagyja Antoniust

Ha éjféli órán hirtelen hallatik
egy láthatatlan kórus bevonulása
kényes zenék, hangok kíséretében –
mert a szerencséd immár alászáll, tetteid
kudarcba fúltak, életed tervei
mind tévelygésre váltak – hiába ne panaszkodj.

Mint aki készen áll régóta, mint aki mer,
üdvözöld búcsúzóul Alexandriát, a tűnőt.
Főleg ne csald magad, ne mondd, hogy mindez úgyis
csak álom, a füled csalódás martaléka:
ily léha reményeket magadba ne fogadj.
Mint aki készen áll régóta, mint aki mer,
mint aki e városhoz méltónak ítéltetett.
Lépj hát erős léptekkel ablakodhoz,
és halld megrendüléssel, de a gyávák
könyörgő jajveszékelése nélkül,
a végsőül adatott gyönyört, a hangokat,
a misztikus kórus kényes fuvoláit,
s vesztett városodat üdvözöld búcsúzóul.

/Vas István ford./

Lutra Creative Commons License 2021.07.25 0 0 96437

Simonfy József

mielőtt

mielőtt
elhagyom
a várost

benézek
minden
kapu alá

nem vagyok-e
valamelyik
sarokban

mint a
káposzta
kékeres

levele
magamra
borulva

Lutra Creative Commons License 2021.07.24 0 0 96436

T.S.Eliot

Marina

Quis hic locus, quae
regio, quae mundi plaga?


Micsoda tengerek micsoda partok és szürke sziklák és szigetek
Micsoda vízcsapkodás a hajóorr körül
És fenyőillat és a fenyőrigó füttye a ködben
Micsoda képek térnek vissza most
Ó én lányom.
Azok akik a kutya fogát hegyezik és azt mondják
Halál
Azok akik a kolibri dicsőségében csillognak és azt mondják
Halál
Azok akik az elégedettség disznóólában ülnek és azt mondják
Halál
Azok akik az állatok önkívületét szenvedik és azt mondják
Halál

Lényegtelenné váltak, semmivé csökkentette őket a szél,
A fenyő lehellete, a köd erdődala
Ez a kegyelem feloldotta őket e helyen
És ez az arc mi legyen, e nem olyan tiszta, de tisztább
Ez az érverés a karban, e nem oly erős, de erősebb –
Örökbe, kölcsönbe adták? távolibb mint a csillagok és közelibb
mint a szem
Levelek és siető léptek közt suttognak és halkan nevetnek
Az álom alatt, hol találkozása van minden vizeknek.
Az orrfa jégtől, a festék hőségtől repedt meg.
Én tettem ezt, én vagyok az, aki ezt elfeledte,
De most emlékezik.
Az árbócot a szú, a vitorlát a penész megette
Ama júniustól eme szeptemberig.
Nem tudva tettem ezt, félig akarva öntudatlanul azzal, ami
enyém.
A fenékpalánksor léket kapott, az eresztékek tömítésre várnak.
Ez a forma, ez az arc, ez az élet
Él, hogy túléljen egy rajtam túli idővilágban –
Mondjak le életemről ezért az életért, szavaimról ama ki nem
mondottakért,
Az ébredésért, a megnyílt ajkakért, az új hajókért.

Micsoda fenyvesek, micsoda partok és gránitszigetek a
vitorlarúdjaim felé
És fenyőrigó rikkantása a ködben
Ó lányom.

/Vas István ford./

Lutra Creative Commons License 2021.07.24 0 0 96435

Lászlóffy Aladár

Hamubasült

Ha tudtam volna, gyermekkoromban
félreteszek egypár jó napot.
Ha tudtam volna, hogy hamubasül
úgyis minden, hiába költözünk le
a Vezúv lejtőiről, gyermekkoromban
eltehettem volna néhány kiflit, holdat,
csillagot, ha tudtam volna, milyen
gyorsan múlik az élet, s milyen lassan
egy kórházi éjszaka, mikor már ereid,
idegeid kívül vezetnek zölden villogó
készülékek felé, gyermekkoromban igazán
megtakaríthattam volna néhány boldog
délutánt. Úgyis minden a semmié.
Ha tudtam volna, hogy mikor nagyon
szűkölködtünk, akkor volt csak
igazán elég mindenből, mert
mennyi, de mennyi idő
volt még
hátra.

Lutra Creative Commons License 2021.07.24 0 0 96434

Nemes Nagy Ágnes

Mindent tudunk

Mindent tudunk. Csak titkolózunk,
akár a találós mesék.
Ki ne derüljön, jól vigyázunk,
amit félünk, s amire várunk,
az iszonyú együgyűség.

Jövendőnk: akárcsak a gyász,
amely már régen megesett,
ismerjük s helyrehozhatatlan.
Mint levelét az ág a fagyban,
számlálgatjuk a perceket.

Lutra Creative Commons License 2021.07.24 0 0 96433

Tóth István

Szalmaszál

a romok reám dőlnek,
itt minden csúful vész el —
ki feléd fut, vagy tőled:
az arcába te nézel.

uram, téged gyanítván
a dolgok árnyékában —
ha nem lettél kősziklám,
légy végsó szalmaszálam.

Lutra Creative Commons License 2021.07.24 0 0 96432

Sylvia Plath

Metaforák

Kilencbetűs rejtvény vagyok.
Egy elefánt, egy masszív épület.
Egy dinnye, mely két indáján kacsázik.
O, vörös gyümölcs, elefántcsont, erős ácsolat!
Nagy ez a cipó, de még egyre kel.
E dagadt bukszában fényesen új a pénz.
Eszköz vagyok és színpad, borját váró tehén.
Megettem egy egész zacskó zöld almát.
Felszálltam a vonatra, és most már nincs megállás.

/Gömöri György ford./

Lutra Creative Commons License 2021.07.24 0 0 96431

Botár Attila

Sorok a reményhez

Féltlek, tünde remény, véled a fákhoz menekülnék.
Évgyűrűkön is átfúj, gyötör évszak foga.
Szélvész táncoltatja a cédrus koronáját.
De ha pirkad: földünk óvjon! A többet ne cseréld majd kevesebbért.

Lutra Creative Commons License 2021.07.24 0 0 96430

Boda Magdolna

kötelék

a voltnincsdelehet érzés az,
ami bennünket egybetart.

Lutra Creative Commons License 2021.07.20 0 0 96429

Ágh István

Mikor a vénség megkísért

mintha apámat látnám, megijeszt
a szellem szunyókáló pislogása,
oly ébrenlét, mely annál rövidebb,
mennél kevesebb van már hátra,

s az évek annyival nőtt gyorsasága,
ahány üres nap vész el az alatt,
egyre kurtább a pálya, mintha másra
sem szültek volna, csak hogy belehalj,

s megutáld azt is, amit nem akarsz
abbahagyni, mint én most ezt a verset,
e szalmacséplést, hátha kihadar
a szó majd néhány pirosszemű percet,

amit csak folytatni lehet,
amiért mégis érdemes…

Lutra Creative Commons License 2021.07.20 0 0 96428

Ágh István

Még egyszer

Ha elvetődnék oda, hova régen
tán azóta se jártam, s az öreg pad
ép volna még kettőnk történetében,
melyet a sejlő májusi hasonlat
csalna elő, s épp arra jönne szemben,
és nem is tudná, ki s miért köszönne
rá, csupán biccentene meglepetten,
s nagy hirtelen az idő visszaállna
egy villanatra, s minden lehetetlen
együtt, külön a keblétől az árnya,
mint blúza szállna el kigombolódva,
s kétséges kéjű vére fölszívódva
keringene a pad erezetében,
tehát, ha épp ő közeledne szemben
valahonnan valahová a téren,
elrestellném magam és kérdezetlen
mennék tovább, nehogy egymásban lássuk
megszégyenítő mássá változásunk.

Pannika127 Creative Commons License 2021.07.15 0 0 96427

 

Márai Sándor

Ajándék 

 

És mégis, ma is, így is,

örökké mennyit ad az élet!

Csendesen adja, két kézzel,

a reggelt és a délutánt,

az alkonyt és a csillagokat,

a fák fülledt illatát,

a folyó zöld hullámát,

egy emberi szempár visszfényét,

a magányt és a lármát!

Mennyit ad, milyen gazdag vagyok,

minden napszakban,

minden pillanatban!

Ajándék ez,csodálatos ajándék.

A földig hajolok,

úgy köszönöm meg.

Lutra Creative Commons License 2021.07.14 0 0 96426

Johannes Bobrowski

Gyerekkor

Szerettem
akkor a sárgarigót –
a harangcsengést, odafenn,
föl-le, föl-le,
a lombokon át,
 
míg az erdőszélen kuporogtunk,
egy ágon piros bogyók
sorakoztak; kis kocsijával
elkocogott az ősz
öreg zsidó.
 
Délben aztán a sötét
égerfaárnyban álltak az állatok,
dühösen csapkodott a farkuk,
kergették a legyeket.
 
Aztán megnyílt az ég, s
ömlött zúgva belőle
a zápor; a sötétség után
földíze volt
a csöppjeinek.
 
Vagy a legények jöttek
a lovakkal a parti csapáson,
nevetve ültek a mélység
fölött a barnán
csillogó hátakon.
 
A kerítés mögött
dongtak a méhek.
Később, a turján tüskebozótján
végigsuhant a félelem
ezüst zizegése.
Egyetlen sövénnyé mosódott
ajtó, ablak, sötétség.

Majd a párás kis szobában anyó
énekelgetett. A lámpa
zümmögve égett. A férfiak is
megjöttek, vállukon át
visszamordultak a kutyára.
 
Éjszaka, hosszan hallgatásba ágazó –
elsikló, sorról sorra keserűbben
maradandó idő:
gyerekkor –
szerettem akkor a sárgarigót.

/Rónay György ford./

Lutra Creative Commons License 2021.07.14 0 0 96425

Johannes Bobrowski

Mindig csak megnevezni

Mindig csak megnevezni:
a fát, röptében a madarat,
a vöröses sziklát, hol a folyó
ömlik, zölden, és a halat
fehér füstjében, mikor a sötét
leszáll az erdőkön át.

Jelek, színek, mindez
játék, aggódom, végül
mégsem igazság ez
talán.

És ki tanít meg arra, mit
elfeledtem: köveknek
álmát, az álmát
röppenő madárnak, a fák
álmát, sötétbe
suhan szavuk -?

Ha lenne egy isten
és teste is,
és szólhatna hozzám, talán
barangolnék még, talán
várnék még egy darabig.

/Hajnal Gábor ford./

Pannika127 Creative Commons License 2021.07.04 0 0 96424

Bényei József

Bizonyíték


Szeretlek. Ennyi nem elég?
Mindennapom a bizonyíték.
Ahogy a sötétből kibomlik,
mindegyik reggel rád hasonlít.
Mit akarsz még? Hazudik, ámít,
akinek ennél több a másik.



forrás: rozsakert.bloglap.hu

Pannika127 Creative Commons License 2021.06.29 0 0 96423

 

Kun Magdolna

Csendes léptek

 

Csendesen lépkedem, és arra gondolok,

mily gyorsan repülnek a színes-tavaszok.

Mily gyorsan sápad el a napsugaras nyár,

s mily hamar elhervad a pipacsos határ.

Csendesen lépkedem, s kicsit könnyezem.

Megsiratom mindazt, ki már nem lehet velem.

Kinek sárgult őszi lomb már nem hull levelet,

kinek sírján szél pergeti a homokszemeket.

Az emlékezés közben elhalkul szavam,

s megköszönöm Istennek mindazt, amim van.

Mert oly sokan elmentek kiknek többé már

nem virul ez életben pipacsos határ…

Pannika127 Creative Commons License 2021.06.23 0 1 96422

Halálának 51. évfordulója van ma...

 

Fekete István

..."EGY"

Egy küszöb, kopott, ritkán járják,
Egy tölgyfa-ajtó, erős, barna...
Egy kilincs, hajlott, halkannyíló,
Egy lábtörlővas, régibb fajta.

Egy szoba: csupa kedves árnyék,
Egy ágy - fekvéskor megnyikkanó -
Egy lámpa: derűs sárgafényű
S egy öreg asztal, persze: dió...

Egy képen ködös őszi-tájék,
Egy ablak mely nem néz, csak lát...
Egy szék, ívelt sima karfájú,
Egy kályha s hozzá parázslapát.

Egy kutya: komoly házőrző
- Bár nincs mit őriznie soha -
Egy macska is, hogy doromboljon
S ne unatkozzon a nagy kutya.

És egy árva szomszéd is lehet!
Csak annyit tudjon, hogy ott vagyok
És megtaláljon álmomban békén,
Megtaláljon ha meghalok.

Pannika127 Creative Commons License 2021.06.20 0 0 96421

Csávossy György

Itthon

Gálfalvi Györgynek

 

Itt ülök Erdély köldökén

s most is melengető,

bár megtépett őszi táj

cirogatásában,

nyelvemen érzem

az idők pengéjével fakasztott vér

és megavasodott borok ízét,

mintha perzselt szagot hozna a szél

és Apáczai fohászait sóhajtaná

az esti lehelet.

Bizony,

ekképp itthon érzem magam,

mindent vállalva,

itthon,

nyűgösen,szitkozódva,

olykor ömlő könnyel,

de itthon.

Megsimogatom gondolatban

a hűséges fejfák homlokát,

már rám is vár a múlt,

de estéim boltíve alatt

megálmodom még

áldott anyák termékenységét,

szülőföldem barázdaráncait,

kalászok aranydárdás osztagán

a holnap reménysugarát,

keresztet és kakast

a tornyok tűhegyén

és várom,

várom,

nyitott sírok mellett

a feloldozást hozó

napfelkeltét.

 

2000 őszén

Pannika127 Creative Commons License 2021.06.20 0 0 96420

Kányádi Sándor

 

Egyszer majd szép lesz minden

 

Egyszer majd szép lesz minden,
a telet s az őszi
félelmet, hidd el,
szerelmünk levetkőzi.

 

Úgy állunk majd a fényben,
mint a virágzó ágak,
büszkén viseljük szégyen
nélküli koronánkat.

 

Sötétben sem kell félnünk,
útjaink beragyogja
hajdani szenvedésünk
virrasztó teleholdja.

 

1964

Pannika127 Creative Commons License 2021.06.13 0 0 96419

Rába György

Szikrafény

 

A kinti és a benti fények

kigyúlnak elenyésznek

kerékforgás a külső a mutatvány

a belső kísérlet

tévelygéseim csiholója

a földteke köszörűse

mire jutottam

ahogy szikrájuk lobbant

tudtam-e üzenni

akár csak egy sziporka

fényt a kaptatóra

Pannika127 Creative Commons License 2021.06.10 0 0 96418

Kaffka Margit verse...

Előzmény: Pannika127 (96417)
Pannika127 Creative Commons License 2021.06.10 0 0 96417

 

FÉNYBEN

 

Tudom, hogy a tavasz nem tart örökké,
Hogy elmúlnak mind a derűs napok,
Hogy a dal, hogy a tavasz idehagynak,
És ősz fejemmel magam maradok.

 

Zörgő avarban, ködös alkonyattal,
A darvak búcsúzása idején
Ráérek majd jövők titkát keresni,
S borongva sírni emlékek ködén.

 

De ki töpreng édes tavaszi reggel
Fagyos pusztákon, hulló levelen, -
Mikor csillámos, szőke napsugárral
Végigragyogja útját a jelen...

 

1901

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!