igazabol fel a vizben. nemreg megtudtam, hogy a volt gimnaziumi osztalytarsam gyerekeket tanit uszni, az elso ket orat ugy tunt elvezi, most harmadikra megint szorong, ki akar menni, nem szereti, ha vizes az arca.
a multkori beirásod és most a visszakérdezésed után-már nem merek irni-nem akarlak sem feldühiteni,sem bántani..
:o)
azt te tudod mennyire volt képes élvezni vagy sem az uszást a viz örömeit-ami több,mint egy kád viz-kontra a tömegnyi gyerek.,harapos vagy kevésbé harapós uszómester/edző- de az uszás mint mozgás mindenképpen idegrendszer fejlesztö hatásu elfoglaltság,kondicionál és egy kis inger-ami erösitheti a szocializációs folyamatait.
a mult héten felmerült bennem,hogy takaritonönek kéne mennem a felmosó és a seprü használata koncentrációt nem igényel ha hibázom ujra söprögetke legfeljebb és max csak fáradt lennék.
de amióta az eszem tudom ehhez van elhivatottságom és gyengébb bedobással meg nem tudnám csinálni,igy marad a további szervezésem és energiáim átgyurása,hogy mindkét helyen százas maximalizmussal tudjak létezni..
de most ebben a pillanatban még nem megy....
és még csak anyagilag sem jövünk ki jobban,mert ami eddig támogatva volt az már nem lesz,vagy kevésbé lesz támogatva.
Nagyon nehéz lehet! Neked ez a hivatásod, nemcsak a munkád! Én is sokszor elnéztem kórházakban, oviban, suliban, stb, ahogy a tanár, óvónő, dadus, ápolónő, egyéb szakember micsoda türelemmel, szeretettel foglalkozik a gyerekekkel (már akinek hivatása is, nemcsak munkája). És sokszor jut eszembe, hogy vajon mennyi energia marad mindebből otthonra, a saját családhoz...Nekem nem maradna, az tuti! Le a kalappal azok előtt, akik szeretettel gondoskodnak másokról, holott a lelkük sajog a fájdalomtól, hisz a saját gyermeke már nem kapja meg ugyanezt, fáradság miatt:( Nehéz lehet ezt feldolgozni, nem irigyellek érte!
Könnyebb egy papírhalmot utálni egy irodai dolgozónak, aki ugyanúgy nem tud annyit foglalkozni a gyermekével, amennyit tudna, de nincs mögötte lelkiismeretfurdalás, hogy a másét "szerette" munka közben...
gondold át ujra, neki mit jelentett azaz uszás....
más!
most egy olyan kis beteget ápolok-aki 6éves értelmes kis fejével nehezen fogadja el,hogy pelenkát teszünk alája ,felszerelve csövekkel nehezen tud mozdulni,hogy szurkáljuk folyamatosan - és olyan hatalmas önfegyelemmel türi és közben rengeteget szorong...meggyöztem öt arról ha innen kimegy akkor ugyanolyan kisfiu lesz majd ,mint elötte ,ne aggodjon nem lesz pelenkája majd,és reméljük gyorsan el is felejti azegészet..
tegnapaz volt a problémája,hogy nem akakr kaksizni,mert az büdös lesz-én meg magyarázkodtam neki,hogy mennyire fontos lenne és nagyon örülnék végre egy kis büdösnek..nemska beszél csak a szemeivel válaszol- délutánra sikerült egy hátmasszirozos kis nevetést kicsikarnom belöle. aztán volt egy pillanat amikor én is majdnem elbögtemmagam-kicsit megnyilt és akkor elmondtamennyire rossz neki itt feküdni és annyira hiányzik a családja....mig amugy az összes macerát- nagy önfegyelemmel csendben türi....mikor teloztak a szülei akkor megadtam a telefonszámomat,hogy csörgessék meg és odaadom a telefont beszéljenek a gyerekükkel kicsit..
kicsit én is összevagyok törve -lelkileg fizikailag annyira belefáradok a munkába,hog y otthonra már csak a hullafáradtság és a letörik a lábam térdbölérzés marad.és a gyerekiemintelligensen de fellázadnak és testbe nyomva jelzik,hogy ez nekik nem az igazi megoldás- sajnos nem jutott más lehetöség-muszáj dolgoznom, már nem is beszélek arról ,hogyan pátyolgatom amás gyerekét,hogy ne fájjon, amikor tudják eddig ez mind az övék volt.. igy gyakorlatilag,hogy felfogták sosem lesz ennek vége már.. azóta állandóan betegek ök is..és amint nem kell suliba menni és itthon vannak hétközben velem márisjobban vannak..- ugyanaz pepitában,mint az én korábbi péntektöl vasárnapig tartó náthám...
vannak dolgok, amire szanok idot es van, amire nem. mar belefaradtam az allando magyarazasba, hogy mindig mindent elolrol meseljek. ez pont egy nem eletbevago dolog, hat inkabb nem megyunk.
ez azert egy mas szituacio:) itt senki nem tol az arcomba naponta 3 autizmus-specifikus tippet:) amugy pont ma kaptam egy nagyon jo tippet, ez feldobott.
ami letort: modositottak a fiam uszoedzeset, attettek masik csoportba. ennek eredmenyekent nem volt hajlando dolgozni egesz oran.
nem reklámozok....utálom, távol álll tőlem.....de amit irtam, hogy szerveznek olyan táborokat, akot tudunk együtt nyaralni, mert van szakember is a gyereknek..mi már voltunk, és megyünk is....nem ajánlanám, ha nem ismerném.....nálunk mindenkinek jót tett..ott volt az egészséges család.....és sok jó lehetőség volt. Próbáljátok meg.....nem árt nekünk is egy kis személyes beszélgetés, egy kis megnyugvás, de a csládunknak is kell. Én is rájöttem.....mert a válás is szóba jött.
Tudjátok az a jó ha tényleg beszélünk erről, mert már ettől könnyebbnek érzem a terheimet, hogy tudom, nem vagyok egyedül. Köszönöm, hogy figyeltek rám és köszönöm a vissza jelzéseket is. Tranita
nekem azt nehez elfogadni, hogy ez orokre szol. hogy SOHA nem lesz normalis csaladi eletunk. utalom, hogy minden, ami masok szamara teljesen normalis dolog (egy mozi, szinhaz, vacsora, nyaralas) szamunkra szinte elerhetetlen. utalom, hogy szetszakadunk a munka es a gyerekek kozott. utalom, hogy a penzkeresesi kenyszer miatt allandoan faradt vagyok es nincs idom normalis anyjuk lenni a kolykoknek.
ja, es utalom, hogy barkivel kapcsolatba kerulunk, allandoan tippeket akar adni a gyerekkel kapcsolatban.
Az említett családnál talán azzal is lehet még bibi, hogy ők el tudják-e fogadni így a gyereküket, persze én nem tudhatom, nem ismerem őket, csak ez a tagadás nekem erre mutat.
Ami minket illet, a család és az ismerősök abszolút tudják, hogy mi a helyzet, néhányan azért bepróbálkoznak némi kincstári optimizmussal ("majd meglátod, kinövi és nem lesz semmi baja..."), de ezeket hamar leállítom, balgaság lenne ezt gondolni. Most azt gondolom, hogy nagyon boldog leszek, ha legalább egy speciális óvodáig sikerül eljuttatni Sárát, mert az azt jelentené, hogy legalább tud egyedül stabilan ülni...
Ezzel együtt eléggé elszigetelődtünk, a sok betegség meg komplikáció gyakorlatilag lenullázta a társasági életünket, már az is nagy élmény, ha anyámékhoz mindannyian el tudunk menni.
És persze, a nagytesó megsínyli, mert három éve nincsenek közös családi programok, nyaralni leginkább az apjával ment, velem csak napokra, négyesben még nem jutottunk el sehová. Érdekes módon a kicsivel szemben nem mutat ki semmit, de a viselkedésén (velünk szemben, oviban) meglátszik a feszültség, főleg amikor "helyzet" van.
Nálunk az volt az érdekes, hogy mivel terhesen indultunk el külföldre és nem itthon született, így nyilván az első gondolat az volt, hogy a mi hibánkból történt az egész. Eleinte egyszerűen nem fogadtuk el a tényét annak, hogy nagyobb a baj annál mint amit mi gondolunk. Győzködtek a szakemberek, tolmácsot hívtak, de én nem tágítottam attól az elképzeléstől, hogy képes vagyok a lehetetlenre, nyilván az elfogadás fázisának az előszobájában bele ragadtam szó szerint és tagadtam, körmöm szakadtáig. Ott volt a tök egészséges fiam akit a 3 éve alatt orvos sem látott olyan tankönyv szerint fejlődött és a betegségek elkerülték, ebből kifolyólag az, hogy nekem bármi problémám lehet a lányommal már komolyabb, elfogadhatatlan volt számomra. Speciális óvodát ajánlottak a terápián ahová jártunk, de mivel a mi városunkban nem volt ilyen, felajánlották, hogy hozzá-viszik. De én nem engedtem, épek közé akartam vinni, hogy szívja be az ő reakciójukat és ettől ő is jó irányba fog fejlődni, persze ezt is csináltam. Nem tudom, hogy ennek köszönhetően de nagyon jól szocializálódott de nyilván a képességei nem fejlődtek olyan ütemben mint az ép társaié. Én nagyon nehezen tudtam elfogadni, magát ezt a helyzetet. Egyedül voltam, nem volt se család, se barátok, és 8 hónaposan hazajöttünk látogatóba, amikor szembesülni kellett a tekintetekkel, hát nem volt könnyű. Tranita
Sajnos igy van....csak a tökéletes elfogadható. Ránk eleinte ugy néztek, mint akik az égből pottyantak.....gyerek, felnőtt egyaránt.
Miota ugymond nagyobb településen élünk és a főváros is elérhető, igy könnyebb, de én is találkoztam már olyan szülővel a doktornéninknél aki Ózdrol, vagy éppen ÍHévizről jött. Ez hihetetlen.
És a szakmai hozzáállásról: én is rájöttem, már az első gyerekem kapcsán is, hogy egy vélemény nem vélemény.Menni kell, és nem szégyenkezni, hiszen ez nekünk nekik a legtermészetesebb. Bár én is átéltem, hogy amikor a középső, egészséges gyerekem ügyébe bementem a suliba, adott esetben a két sérültel, hát.......nem tudom szavakba foglalni azokat a tekinteteket részben a gyerekektől, részben a tanároktól.
Sajnos szerintem is sok az ellátatlan gyerek és mindig megfogadom, hogy visszafogom magam, de nem megy.......A gyerekek körében az egészséges gyerekem sulijában naponta találkozok, találkozunk kérdésekkkel, ő miért, és miért nem tud, és mi a baja, beteg, stb. kérdésekkel, és sajnos a szülők sem szivesen tarták a kapcsolatot velünk, a gyerekkel kiránduláson, stb. Szóval naponta küzdök én is a könnyeimmel.
Az szerintem is egyértelmű, hogy a környezet "generálja" az esetleges szégyen érzést, mert manapság csak a tökéletes elfogadható, ha bármiben kilógsz a sorból, furán tudnak nézni. Ettől függetlenül remélem, nem fogom hagyni, hogy ez hatással legyen rám. Azután majd kiderül, mennyire sikerül meg is valósítani. Hiszen Eszti még nagyon kicsi, majd később lesz ez érdekes, mikor már elsőre látszik, hogy nem átlagos.
Mostanában viszont több kellemes tapasztalatom is volt, nagyon örültem, hogy ilyen is létezik. A véletlen úgy hozta, hogy betévedtem nézelődni egy plázába (hú, de régen volt ilyen), és az egyik boltban nagy akciózás volt, találtam is Zitának két pulcsit tényleg potom áron. Csakhogy, az akciózásnak köszönhetően a pénztárnál igen hosszú sor állt. Épp úgy döntöttem, hogy ezt Eszterrel nem várnám ki, ennyit nem ér az egész, mikor meglátott a pénztáros, és rögtön szólt, hogy a kislánnyal menjek csak előre fizetni! Nagyon jól esett. Ilyenkor mindig megnyugszom, hogy azért még nem haltak ki a normális emberek sem. Mostanában a villamoson is mindig van segítségem a le- és felszállásnál, nemrég a Keletiben is soron kívül kaptam jegyet, úgyhogy néha csodálkozom is, hogy mi történt az emberekkel. Azt, hogy itt nálunk a kerületben rendesek, már megszoktam, ez nyilván köszönhető annak, hogy a város legszélén egy elég jó hangulatú kerületben lakunk, de bent a Belvárosban ez nem annyira megszokott.
Pont a héten esett le az állam a környezet meg a sérült gyerek családjának viszonyával kapcsolatban. Eszter ovijában farsang volt meg nyílt nap, és az óvónéni csinált egy csomó fényképet. Azután mondta, hogy akinek kell, majd a saját képeit odaadja. A honlapra már nem szabad feltenni, mert tavaly az egyik család megreklamálta, mert az ismerőseik úgy jöttek rá, hogy valami nem stimmel a gyerekkel, amikor meglátták a neten, hogy ebbe az oviba jár. Mert a család addig bőszen tagadta mindenkinek. Ez azért szerintem gáz. Ebből a gyereknek megint az jön le, hogy nincs elfogadva, mert titkolni kell a másságát. Persze, néha bennem is meglenne az ilyen irányú hajlam, de időközben rájöttem, hogy minél többen tudják, hogy gond van, annál több segítségre számíthatok. Mert sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy sok emberből többen is vannak, akik valahogy segíteni tudnak. Akár csak egy információval. Igazából ezt az ovit is így találtuk, de volt más jellegű dolog is. Ezért már jó ideje nem probléma ez nálam.
Köszönöm a bíztatást, most rám fér! :-)) Remélem sikerülni fog.
Südve!
Hát a fejlesztéssel kapcsolatban most én is el vagyok keseredve. Ahogy korábban lelkesen újságoltam, mi kaptunk egy swash-t. Nagyon örültem neki, mert azt reméltük, hogy ettől majd milyen jó lesz a lába. Hát nem lett. Sőt. Most a jobb lába térdtől lefelé elkezdett befelé csavarodni, a lábfejét, ami már előtte keserves munkának hála teljesen kiegyenesedett, megint totál befelé fordítja, és egyáltalán nem akarja azt a lábát terhelni. Nemsokára csináltatunk majd egy új röntgent, kíváncsi vagyok, hogy most hogyan áll a csípője, mert ha nem a kívánt eredményt hozta, akkor nem biztos, hogy nekünk ez az eszköz olyan jó.
Hát, azt hiszem Tunyogi Erzsébetnek tökéletesen igaza van!!! Antikváriumba az egyik könyvét nagy nehezen be tudtam szerezni, és csodálatos dolgokat írt le benne. Különösen az esettanulmányokat szerettem, ahol leírta, hogy milyen reménytelennek hitt esetekben is kitartó fejlesztéssel milyen csodálatos eredményeket lehet elérni. :-) Sokkal több ilyen terapeuta kellene, és ami nagyon fontos, hogy vidéken is nagyon nagyon jó lenne!! Legalább minden megyeszékhelyen!! Már az is nagy segítség lenne.
"Amit nem értettem igazán, hogy miért van lelkiismeret-furdalás, meg szégyenkezés? Félelmeim, szorongásaim vannak, de hibásnak nem érzem magam és szégyent sem éreztem soha a helyzet miatt.
Amúgy meg fontosnak tartom, hogy a közvetlen környezete fogadja el a gyerkőcöt úgy, ahogy van, mert kitől mástól várhatná ezt, mint a családjától?"
Ez egy nagyon-nagyon pontos megfogalmazása annak, ami bennem is zajlik! Ennyire pontosan még sosem fogalmaztam meg, mint Te. Szégyent én sem éreztem soha. Félelmeim és szorongásaim sajnos nekem is vannak. Nem is kevés! Lelkiismeret furdalásom ugyan volt korábban, de aztán hamar megbeszéltem magammal, hogy ez hülyeség. Ez nálam főleg abból adódott, hogy azt gondoltam, ha nem erőszakoltam volna meg a sorsot a lombikkal, ha nem akarok mindenáron gyereket, akkor nem így történnek a dolgok. De hát arra sincs garancia, hogy ha teljesen simán estem volna teherbe, nem ugyanígy történt volna minden. Ha ez a kislány pont ide és pont így akart megszületni, akkor a körülmények, amik ezt lehetővé tették számára, mellékesek. Így aztán ezen túltettem magam.
Egyébként szerintem a legtöbb esetben a lelkiismeret-furdalás meg a szégyenkezés egy kívülről, a környezetből generált dolog. Nem tudom elképzelni, hogy egy anya, aki (kevés kivételtől eltekintve) ösztönösen szereti a gyerekét, egy percig is szégyenkezzen miatta. Persze tudom, olyan is van, aki már haza sem viszi a kórházból, amikor kiderül, hogy beteg a gyereke. Amikor én a lányaimat szültem, akkor is volt a korán egy olyan kisbaba, akiről egy az egyben lemondott az anyja, mert neki problémás gyerek nem kellett. Mondjuk szegény gyereknek ezek után talán jobb is volt, hogy így nem vitte haza. :-(
A saját családomból is tudnék neked példát mondani arra, hogy van akinek jobb a strucc politika, és a vak hit abban, hogy a gyereknek valójában nincs is problémája, és nem is lesz, és minden a legnagyobb rendben lesz, mint szembesülni azzal ami van, és elfogadni. És az ok? HOGY MIT SZÓLNAK MÁSOK!! Mert a családban ilyen még nem volt! Bár odáig nem fajult a dolog, hogy engem okoljanak a történtekért, de el tudom képzelni, hogy sok helyen bizony így van ez. Aztán ezt addig mondogatják az anyának, mig maga is elhiszi, hogy ő az oka mindennek, a gyerek meg szégyenfolt a családon.
Engem egyébként rettenetesen fáraszt, és elkeserít, hogy amikor próbálom elmondani mi van a gyerekkel, állandóan letorkolnak, hogy én ezt ne mondjam, mert nincs ennek a gyereknek semmi baja, az nem úgy van, nem úgy lesz stb.stb.stb. Olyan az egész, mint ha két fronton harcolnék egyszerre. Küzdök azért, hogy a gyerekem fejlődjön, meg küzdök a családommal, hogy megértsék végre és elfogadják a helyzetet, és vegyék végre tudomásul! És ahelyett, hogy állandóan kioktatnak mit csinálok rosszul, inkább segítenének. :-(
Bocsánat, hogy ezt most így rátok zúdítottam, de igen kiakadtam mostanában. :-(
Tunyogi Erzsébet szokta mondani, hogy tele vannak az intézetek olyan gyerekekkel, akikből megfelelő fejlesztés mellett sok mindent ki lehetett volna hozni, ha:
- az orvosok a kezdeteknél nem mondják a szülőknek, hogy reménytelen,
- a szülők nem fogadják el kételkedés nélkül az orvosok szavait,
- ha a szülőknek megfelelő információk állnának rendelkezésre.
Szerintem rengeteg ellátatlan gyerek lehet, mert nincs infó, nincs infrastruktúra (megfelelő intézményi háttér, fejlesztési lehetőségek), nincs anyagi lehetőség (autó, pénz a magánterapeutákra, stb.)
Gyöngyös, csatlakozom hozzád a rossz kedvben. :-( Sára megint kezd érdekes dolgokat produkálni, tartok tőle, hogy ismét az egészségi állapota lesz a fejlesztések akadálya, pedig pár hét alatt olyan szépen összeszedte magát... :-(
Szorítok nektek, hogy találjatok megfelelő sulit, költözés nélkül! Ha én a Balaton környékén lakhatnék!!! Óh!!! (akkor valószínűleg ugyanolyan természetes lenne, mint a jelenlegi otthonom, ami miatt sokan irigyelnek:)
Az ovival ugyanaz a helyzetünk volt, csak szerencsére sikerült itt helyben, az első megkeresett intézménybe beíratni. Vállalták szó nélkül, pedig szintén a lányom az egyetlen SNI-s gyerek. Nincsenek felkészülve, de ahogy Gyöngyös mondja, csak emberi hozzáállás kérdése. És soha nem hallottam még, hogy bezzeg az én lányomat mindig cipelni kell...
Nagyon-nagyon boldog vagyok, hogy itt lehet, és szeretik. Mi is szeretjük őket...:)
Bocsánat, hogy így eltűntem. Mostanában nem voltam túl jó hangulatban. :-((
A tesó témához nem tudok hozzászólni, de ahhoz, hogy mi van vidéken, igen. Nem csak a faluban nincs semmi. Mint már írtam róla, én egy olyan városban élek, amelyik úgy hírdeti magát, hogy a mozgássérültek Mekkája. Konkrétan Hévízen. Azt gondoljátok, hogy itt bármilyen komoly felvilágosítást, segítséget vagy terápiát kaptam a gyerekemnek?? Itt csak és kizárólag felnőttekre vannak berendezkedve. Az volt a szerencsém, hogy nagy nehezen - ahogy Ti is én is szájról-szájra hagyomány útján - találtam maszekba egy olyan gyógytornászt, aki kitanulta a Dévényt. Ennyi. A helyi oviba nem vették fel, mert a segédeszköz használata kizáró ok volt, azon kívül a fejlesztéseket sem tudták volna számára biztosítani. Magyarán a lányom túl macerás lett volna nekik. A suliba sincs egyetlen SNI-s gyerek sem, úgyhogy nagy valószínűséggel ezt is kilőhetjük. :-( Amikor nemrég elkészült a Tófürdő új szárnya, még a tervek arról szóltak, hogy lesz benne gyerek medence is, meg majd HRG-terápia stb. de ez úgy tűnik, már tényleg csak terv marad. (A HRG nagyon jó lenne nekünk, és legközelebb hozzánk sajnos csak Kaposváron van). Szóval itt élek egy ilyen városban, és a gyerekem Keszthelyre hordom oviba, mert ott volt olyan óvodai nevelői gárda, a vezetőt is beleértve, akik felvállaltak bennünket, és valószínűleg iskolába is oda fogom tudni vinni, és csak reménykedem abban, hogy találok megfelelőt. Ha meg nem, akkor nekünk sem marad más, mint a költözés. Hogy hová? Egyenlőre fogalmam sincs. Tavasszal kell majd valamikor visszamennünk a Mozgásvizsgálóba felülvizsgálatra, kíváncsi vagyok, hogy mit fognak majd mondani. Az ovival egyébként mi is úgy voltunk, hogy én beadtam a papírokat, ők meg jóváhagyták. A vicces egyébként az volt, hogy miután a hévízi ovi egyértelműen leírta, hogy csak akkor veszi fel a lányom, ha az ellátása semmilyen speciális eszközt nem igényel, (vagyis sehogy) ők az adatbázisuk alapján javasoltak egy másik keszthelyi ovit, ahová sni-s gyerekek járnak. Elmentünk. Tudjátok mit mondtak? Hogy nem tudják felvenni a lányom, mert a csoportszobák az emeleten vannak, és ő nem tud segítség nélkül felmenni a lépcsőn. Azt hittem, rosszul hallok. Ehhez képest most egy olyan oviba jár, ahol igazából csak papíron vannak felkészülve az ilyen jellegű integrációra, és a lányom az első mozgássérült manójuk, de ehhez képest az ég világon mindent meg tudtunk közösen oldani. És érdekes módon senkinek nem derogált, hogy a lányomat vezetgesse, vagy segítsen neki. Pedig 21-en vannak egy csoportba. Egyszerűen semmi más nem kellett hozzá, csak megfelelő szervezés és emberi hozzállás!!! Ha ebből több lenne, nekünk is kevesebb bajunk lenne. Szóval a mostani lelki mélyrepülésem egyik központi oka éppen az, hogy el vagyok keseredve, honnan akasszak le a lányomnak egy olyan tanítónőt, aki őt be fogja vállalni. :-(((
Csak reménykedem abban, hogy ahogy az ovi esetében, itt is jön majd valami "véletlen", ami segít megoldani a dolgokat. Most nagyon jól jönne egy kis szerencse!!
... és nem talpraesett, vagy épp naív, és jóhiszemű, elhiszi, hogy mindenről tájékoztatva van. Nincs internetje...(hú, milyen soknak). És tényleg, ahogy mondod: autó!!! Ez szerintem létfontosságú lenne minden sérült gyermeket nevelő családnál. Ahogy nő a gyermek, úgy nehezedik a tömegközlekedés... Így, hogy összeírtuk ezeket, megint összeteszem a kezem, hogy nekünk mindez megadatik (pedig nem vagyunk közel sem jó anyagi helyzetben mi sem).
Ahogy írtok, mindig rájövök - ezt többször írtam, tudom -, hogy valószínűleg én azért dolgoztam fel nagyon könnyen (könnyebben, mint bármikor gondoltam volna) a lányom "másságát", mert a környezetem is elfogadta. Ezen nemcsak a családot, barátokat, rokonokat értem, hanem a falut, ahol élünk. Borzasztó lehet úgy élni, hogy te vagy a "különc", holott nem törtél erre a címre soha...:(
ez azért is rémes, mert mi pl. egy isten háta mögötti helyen kezdtük.....ott nem volt szájról-szájra sem, mi voltunk akiknél valami nem stimmelt a faluban.
No aztán kicsit nagyobb helyre költöztünk , ott már volt sorstársunk, csak helyismeretünk nem....aztán ujabb költözés.....szóval most meg járunk fel pestre, mert itt meg szakember nincs, mert minden pesten van......azért ez szörnyű, hogy nincs egy olya hely ahol valami kiinduló pontként némi segitség lenne. Most már én is , ti is ugymond kijártuk maguknak amit akartunk, de aki annyira messze van mindentől, mint mi voltunk, és nincs lehetősége a folyamatos költözésekre, pl. nem tudja hordani a gyerekét, mert nincs autója, az mit csinál??????????????????????,
Szerintem mindenki ugyanilyen egyedül van, hidd el! Én sem kaptam tanácsot, tippet, infót a lehetőségekről. Legalábbis nem onnan, ahonnan az ember várja. Tényleg ahogy Hópihe írta: vagy szájról-szájra szülők közt terjednek az információk, vagy véletlenül beleakad az ember, miközben nyomoz, tippek után kutat...
Nekünk emellett is szerencsénk volt, nem szólhatok semmit...
felhivtam anno a jegyzőt érdeklödés céljából,mert ez is a feladatuk,hogyajánljanak hol lehet elhelyezni a gyereket de azt nem mondtam,hogy tudtak segiteni..ugyan megnevezett egy iskolát, de 3kérdésemböl egyre sem tudott válaszolni..
magam jártam ki mindent..iskoláról iskolára igazgatóval beszélve.
információkkal el voltam látva folyamatosan , de mindig kiderült nekem kell utánajárnom mindennek..
a szakértöiröl is azt mondták anno ök javasolnak iskolát,ami végül ugy müködött,hogy én kerestem iskolát megjelöltem a kitöltendö papiron vittem az iskolától befogadó nyilatkozatot és akkor ök azt javasolták.ha az iskola beveszi a gyereket akkor ök áldását adják..,olyankor szólnak bele ha nem korrekt a szülöi döntés.. tehát 35ös IQ-val hiába irnék be egy normál általános iskolát azt nem fogják támogatni a gyerek érdekében,mert nem tudná foglalkoztatni normál iskola..
bizonyos támogatásokról ami akkor érvényben szólt a pethöben tájékoztattak,-de ez is többnyire szülöröl-szülöre szájról szájra járt..
Neked az önkormiban tudtak erre válaszolni, vagy segiteni???? Szerencsés vagy. Nálunk az elhangzott véleményeket nem merem itt leirni. Az sem volt normális, hogy el kellett költöznünk, hogy egyáltalán ovit, majd sulit találjak.....és hogy valaki tanácsot adjon....inkább nem sorolom. Én mindenben egyedül voltam, még azt sem tudták milyen segédeszköz támogatott, és milyen kezelés........
