Gerecse 50 - 2012
Eljött a nagy nap! Január vége óta ezt vártam. Mint a végén kiderült, a múlt héten összeszedett sarok feletti dörzsölést és vízhólyagot sikerült rendbe hoznom, és a túra folyamán nem is volt vele gond.
Péntek délután úgy döntöttem, hogy abban a cipőben megyek, amiben futni szoktam. Nem futócipő, de még a 7m-es futásnál is kényelmes volt. További felszerelés a hátizsákban: váltócipő, 2 db vastag zokni, 4 db téliszalámis zsemle, 1 alma, 3 db müzliszelet (nem olvad meg a melegben), az elejére egy milka waffelini, egy csomag szőlőcukor, sós mogyoró, kullancsriasztó spray, 2 liter víz. És a már szokásos túrabot.
Szombaton 4-kor keltem, reggeli, kávé stb. Bekentem a lábaimat Flectorral.
Úgy volt, hogy egy baráti társasággal megyek egy darabon, de ők már a rajtindításnál elindultak, én meg pont akkor érkeztem meg a Jubileum-parkba. Elég hamar sorra kerültem a nevezésnél és ekkor pillantottam meg a szaktársamat. Ő a családjával indult.
6:04-kor indultunk, stopper bekapcsolás (azt hittem, nem kell majd figyelnem). Már reggel jó idő volt, szerencsére nem hoztam a melegítő felsőn kívül semmilyen dzsekit. Beszélgettünk, viccelődtünk, majd jött a körforgalom, ahol mondtam, hogy én egyenesen megyek. Pár perc múlva jött a 100-as és az autópálya aluljáró. Nem volt akkora tömeg, mint amire számítottam, de aztán amikor befordultunk a kertövezetbe, megállt az egész sor, és pillanatok alatt megtelt az egész utca. Ekkor láttam, hogy csúszik az időterv, de nem volt vészes. 10 perc ide vagy oda nem számít.
János forrás:
Libasorban értük el a pecsételő-helyet, ettem egy müzliszeletet, és indultam tovább. Egy túrázóval váltottam pár szót. Mondtam neki, hogy ha minden jól megy, ez lesz az első teljesítésem. Jött a második szakasz, ahol másfele szoktak menni az emberek, de most mindenki a helyes irányba kanyarodott le. Átmentünk a kis fahídon, mire leértünk, levettem a melegítő felsőt, egy sima fehér tornapólóban mentem. Megint libasor alakult ki, és az is maradt egészen a Vértes László-barlangig. E tájt szakadt le a szaktársam a családjától, és pont ekkor ért be minket egy volt szaktársunk. Következett a sárga jelzés. Itt megemlítettem, hogy erre megy a Kinizsi. Társaim előzésbe kezdtek, én mondtam, maradok a saját tempómnál, mert bajok lehetnek. Egyedül folytattam, de nem voltam egyedül, hisz hátranézve végig tele volt túrázóval az út.
Puszta-templom (Baji vadászház):
Pecsét letudva, ekkor leültem egy picit, még egy ragtapaszt tenni a sarkamra a biztonság kedvéért. egész jól éreztem magamat, mindig néztem az erdőt, a tájat. Előzgettem is felfele, lefele, viszont a Hideg-kúthoz nem mentem le (piros kör jelezte amúgy?) Rátértünk a műútra, majd jött Tardos.
Tardos:
Az időterv szerint késésben voltam, de hát bőven jól mentem. A faluban az első kék kútnál teletöltöttem a flakonokat. Bementem a kocsmába, ahol egy kávét ittam, itt ettem meg az első szendvicsemet és egy csokit is ettem. Pecsételés előtt leültem a templom előtti padon, megvolt az első zokni csere. Nem szaroztam a kirakodókkal, egyből indultam is az ellenőrző helytől. A falu vége fele jött egy kis emelkedő, de nem volt semmi probléma, egész jól mentem a bot segítségével, sokat előztem.
Beérve az erdőben kezdődtek a bajok. A cipő elkezdte dörzsölni a kislábujjam körmét. Káromkodtam, hogy nem vágtam le esetleg elég rövidre a körmeimet? Úgy gondoltam, hátha van elsősegélypont Pusztamaróton, és ott kérek egy körömcsipeszt. Óvatosan mentem, a köves résznél figyeltem, jól lépjek.
Pusztamarót:
10:55 körül értem Pusztamarótra. Sajnos nem volt elsősegély, de itt leültem a fűbe, és megnéztem, mi a helyzet. Kiderült, nem a körmöm végével van a gond, hanem a körömágy résznél. Féltem, hogy le fog jönni. Későbbre terveztem, de lecseréltem a cipőt. Egyből jó kedvem lett, hiszen elmúlt a fájdalom, és még jó erőben voltak a lábaim, térdeim.
Héreg:
Pont harangoztak, amikor kiértem a temető elé. Készültem a Bánya-hegyre, ettem, csoki, szőlőcukor stb
Ekkor már nagy hőség volt. Rosszul emlékeztem, az első emelkedőre hittem azt, hogy ez a Bánya-hegy. :) Korcsolyázó kézmozdulatokkal értem fel, és nemsokára észrevettem, hogy még hátra van a nagyja! Elindultam, nem néztem fel, folyamatosan a földet néztem, közben a pulzus az egekben volt.
Bánya-hegy:
12:55-körül indultam el a kéken. Megbontottam egy sós mogyorót, olvastam a fórumon, hogy pótolni kell a kiizzadt sót. Becsatlakoztam idővel egy társaság mögé, és egészen egy mezőig mentem velük, amiután én bementem a dzsingába a kéket követve. :) Mégegyszer volt egy letérés a többiektől, majd kiértem a műútra, megkerültem a rétet, és úgy értem a zsíros papához. 2-őt ettem, teletöltöttem a flakonokat vízzel.
14:00 körül indultam tovább. Na ezután kezdődött a pokol, a kálvária stb
A másik cipőm is elkezdett baloldalt ugyanott genyózni, így elég óvatosan lépkedtem, majd egy hirtelen lejtőnél elszállt a jobb térdem. Úgy éreztem, én aznap nem jutok haza. Ezután már nem én előztem, engem előzött mindenki. Órámat is nézegettem: 8 és fél órája megyek, necces lesz. Rájöttem egy technikára, lefele a jobb lábammal oldalazva mentem le.
Koldusszállás:
Besántikáltam 15:00-re és leültem a fűbe. A körmöm még a helyén volt, itt segített a fiatal pár, és itt beszélgettem a fórumot olvasó túrázóval, aki felismert a múlt heti Bubu 30-ról. Először rákérdezett, hogy tatabányai vagyok e, majd rákérdezett a fórumos nevemre. Ekkora véletlent! :)
A kapott kenőcstől igazán nem lett jobb a dolog, visszacseréltem a cipőmet, abban se volt leányálom menni. Felkeltem,elindultam, de ez már csoszogás volt. Ráállítottam az órámat stopperre: 9:30. Ekkor éreztem, hogy nem lesz meg a buli. Ismerős volt a terep, az emelkedő is. Megfogtam a hátizsákom pántjait, összeszorítottam a fogaimat és csak a Kisrétre koncentráltam, közben néha mondogattam, meglesz.
Kisrét:
Fél óra alatt értem ide, ami annak volt köszönhető, hogy az emelkedős részek nem szívatták annyira a térdemet. 2 órám volt még. Jött egy poros lejtő, amit a lejtmenetes technikámmal megcsináltam. Közben már hallottam az autópálya zajait. Éreztem, itthon vagyok, de nem tudom, hogy lesz meg.
Autópálya:
10:30. Egy túrázó fekszik a földön, az elsősegélyesek segítenek rajta. Megkérdezek valakit, hogy mennyi van neki hátra, ő is megkérdezi tőlem. Azt mondja meglesz nekem. Úgy legyen. A Panoráma-úton a hőség katlanszerű volt, de legalább emelkedő. Korábban mondták, hogy a Turul-lépcső a legrosszabb az egészben. A panorámán lenéztem többször a városra. Féltem, nehogy napszúrás legyen a vége, hiába viseltem sapkát. Elhaladtam azon a ponton, ahol 3 éve feladtam. Ez egy plusz lelkierőt adott.
Turul:
Pecsételésre volt időm, pihenni, feküdni nem. Ránéztem a stoppera az első lépcső előtt: 11:00. Pont ennyi volt. Az első pár lépcsőn a térdem úgy nyilalt, mint a fene. Eszembe jutott, tavaly haverommal a 20-on semmi problémánk nem volt itt, és még jóval dél előtt voltunk. Ekkor megint kitaláltam egy technikát. Minden egyes lépcsőt egyesével, jobb lábbal kezdve tettem meg. Bevált! Igaz macerás volt és 20 percembe került, hogy leérjek a 100-as útig, de sikerült!
Ezután végigszenvedtem a várost, és mintha a mennybe érnék, megláttam a Jubileum-parkot. Odaestem az egyik asztalhoz, gratuláltak, pecsét. Leültem egy padra, beszélgettem egy kicsit, akivel Koldusszálláson is.
Nagyon boldog voltam. Ezt vártam hónapok óta.
Összegezve: nagyon fontos a jó cipő. Hogy a térdem így megadta magát, azt nem tudom, mihez kötni. Cipő miatt, esetleg nem bírja önmagában a terhelést? Igazából a tortúra részét az egésznek nem akarom megint átélni, de voltak jó részei is a túrának. Az is jól esett, hogy felismertek páran, akikkel beszélgettem, és bíztattak, kérdezték, hogy vagyok.
De egy valamire rájöttem! Lehet, hogy fizikailag nem vagyok jó, de a lelkierőm bizonyított, ha az nincs, lehet feladom már a Koldusszálláson.
