Csak épp megálltam. Beérsz. Természetes. Örök vagy. Az esztelen futással az ember néha fölhagy s megáll egy pillanatra szétnézni: jössz-e még? Bírod-e még a tempót? S nyugodtan áll odébb, meggyőződvén, hogy jössz még utána, mint az árnyék, odavet egy megállást s elégülten továbblép. Meddig bírod, ó meddig? Elég neked csak ennyi? Elég neked, hogy olykor megállok megpihenni? Elég neked, hogy néha, elfáradván az útban, azért esek karodba, hogy magamat kifújjam s utána futni kezdjek más nők, más vágy nyomán, megújuló erővel, erőddel s - ostobán? Meddig bírod, ó meddig? Két éve, hogy követsz már, két éve, hogy kifulladt szerelmem néha megvár, mégis rohansz utánam. Rohansz, szíved dobog, mert jól tudod: időnkint úgyis megfordulok... Mi lenne, hogyha egyszer megállanál örökre? Mi lenne, ha mögöttem belevesznél a ködbe s nem érezném nyomomban holtbiztos követésed s eltűnnék egymagamban süllyesztőjén a térnek? Biztos vagyok felőled, amíg rohansz utánam, de ha megállnál egyszer, megbénulna a lábam, akkor tudnám valóban: nélküled mit sem érnék, ha végképp nem lehetne nyomomban tudni Téged.... Futunk. Konok futással. Én előtted - Te hátul. Te kétségbeesetten - én esztelen, galádul. Sokan futnak előttem. Előtted én futok. Ó irgalmazz magadnak! Állj meg! S megfordulok.
Emlékszel még arra a tavaszra? Felhők közt bujdosó kósza napsugárra? Mikor még csendesen össze tudtunk bújni nem kellettek szavak, csak mi voltunk... csak mi...
Emlékszel még arra a nyárra? Mikor nevünket karcoltuk az út menti fákra? Mikor még hittük, hogy örökké tart majd s egymás karjaiban értük a hajnalt... a forró hajnalt...
Emlékszel még az első csókra? Mikor megszűnt a világ, megállt az óra mutatója, s szinte fájt a vágy, úgy kívántuk egymást, s úgy éreztük szerelmünkre megkaptuk az áldást... égi áldást...
S emlékszel-e drága arra a napra? Mikor könnyek szöktek szemembe, egyetlen mondatodra. Mikor neked adtam magam, halálomig örökre, Jóban, rosszban, végleg egy életre... örök életre...
S emlékszel-e arra amikor elhagytál? Mikor a nap sem kelt fel, s búsan könnyezett a táj. Mikor virágok borultak, jéghideg sírodra, s megindult a tömeg kígyózó sorokba... fekete sorokba...
Emlékszel-e a könnyes magányra? Álmatlan éjszakában hideg falak közzé zárva. Vártalak csendesen, Kiszáradt szemekkel, élve haldokolva, lángoló szívemmel... elhamvadt szívemmel...
Az a magány:aludni térni egyszál -pucéran olyan ágyba, melyben néhány nappal előbb még szeretőd válla volt a párna; mint alma -álom,rádvirult a lánymell,kezedbe kerekedvén, s most gömbölyű homályt szorongatsz az éj didergő,vézna testén.
Elküldtelek -s én érzek úgy,mint akinek az utját kiadták, ujjaim teli kosarából elgurultak az aranyalmák, füled kelyhébe összegyűjtve elvitted felfort suttogásom, formád nyomának mélyedése hűsen ásít a szalmazsákon.
Voltál test -méretű valóság - hiányod mindenségnyi semmi, köröttem bizsereg a csönd már, mellemet kiáltás repeszti, kiáltozom,de visszalengő illatod éri felszakadt szám, s csitulok,mint aki magában dúdol,ha kopognak az ajtón.
Ne fordulj meg,nem lenne úgysem megoldás már a visszatérted, csak úgy maradok meg neked,ha nem hallod,hogy kiáltok érted, máskor bennem csodát csodáló szemed kihűlne most,ha látna, megfosztva gőgöm mákonyától visszatérésed megalázna.
Tagadj meg, ha csókom nem oly lágyan érinti meg szépívű ajkadat, ahogy a hajnal csókja suhan át az alvó virágokon, lehörpintve róluk a csillogó gyöngyharmatot.
Tagadj meg, ha kezem nem oly puhán simítja végig gazella testedet, ahogy a hűs reggeli szellő hullámzik végig az aranyló búzatengeren.
Tagadj meg, ha nem én leszek, ki legszebb perceit adja életednek, s nem tudnék oly szépet varázsolni, mint milyet a delelő nap vetít eléd, tünékeny csodálatos képeket.
Kergess magadtól messze el, mint undok álszent csalót, ha nem úgy ölellek át, mint ‘hogy az életet adó levegő öleli óvón e gyönyörű földet.
Ne kíméljen engem szikrázó haragod, ha nem tudnám teljesíteni minden, még ki sem mondott óhajod, ha nem azt keresné érted égő lelkem, hogy Téged az öröm mámorába rejtsen.
Pusztíts el, -- vagy engedd vágyam, dobbanása legyen szívednek, hogy az álom valóra váljon, a „kék madár” válladra szálljon. Sóhajom – sóhajod legyen, Legyen, mire oly rég vágyom, üstökös mámorként omlani szivárvány-gyönyör öledbe, mint ahogy a folyók ömlenek a szikrázóan mélykék tengerekbe.
S ha, „Abban” a pillanatban felszakadó sóhajodban nem semmisül meg minden bánat, s egy villanásra nem lesz vége a világnak, s nem hullsz párnádra aléltan, mint fáradt vándormadár a célban. Tagadj meg! Kergess el! Szikrázó haragoddal pusztíts el! Mert hazugság volt minden ének, dalaim csak hamis fények, s nem tudtalak mennybe vinni téged.
Összeolvadnál-e velem a selymes fű rejtelmében? Hajolnál-e rám, hogy érezd bőröm illatát?
Szeretnéd-e látni szememben mindig a vad tüzet, és letennéd-e szívembe szerelmed?
Akarod-e, hogy sóhajom érted szálljon? Lennél-e velem akkor is ha már nem bírom, és szemeimmelhiányod sírom?
Amikor kócosan lézengek körbe magamon, vagyha csak a Világ fáj nagyon? Akkor is akarod? Csókolnál-e napfénytlelkemre esős időben, és kucoroghatnék-e azöledbe, ha félek a sötétben? És mondd, elvinnél-e az ismeretlenVégtelenbe, Kedvesem?
Ne válaszolj, kérlek... ...csak ölelj átMagaddal, és hagyd,hogy higgyem:...
".....A szakrális szeretkezésre hangoló mágiát a papnők tanították, táncos-erotikus, férfit elbűvölő rítusaikkal. A cél az volt, hogy az egyesülő szerelmespár ne "ájuljon" bele a test szimpla szexualitásába, készüljön fel a lélekkel áthatott "szent házasságra". Ez a csúcsélmény lényüket egységbe vonva, tudatukat az eksztázis közben kiröpítette a Duatba. A szent egyesülés a teljes istenélményt adta: együtt suhantak át az élet kapuján, s a mindenséggel is egybeforrtak. Férfi nem válhatott fölkent királlyá papnő párja nélkül, aki beavatta a legfelsőbb szerelmi rituáléba, mely által teste ösztönei fölött is elnyerte az uralmat. Tudták, hogy a legteljesebb teremtőerő a két nem egyesüléséből fakad: ez az emberlét egyik dimenziókapuja. Ebből származott Ízisz-Ozirisz hatalma s majdan egy még rangosabb isteni pár örömhírt szétsugárzó misztériuma."
Egy ágyon, egy kenyéren, szemünkbe hulló fényben, tétovázó sötétben, szerelem fenyvesében, egy földön, egy hazában, égve egyforma lázban, hidegben, nyári lángban, egyforma szó a szánkban, torkot fájdító perben tanúként egymás ellen, homlokod melegében, homlokom melegében, zárva eleven kőbe, lélekben összenőve, gyönyörű csecsemőnkre, ráhajlunk az időre.
Volt egy régi Szép pillanat, Mi életté ért, Évek alatt. Őrzött múltat, Lopott jelent, Megszánta a Két nincstelent. És a régi Szép pillanat, Hű szívével, Náluk maradt, Jövőjét is Nekik adta, Ment velük, A túlsó partra...
Ma éjjel lelkünk ölelkezzen megláttad bennem igazgyöngy szerelmem, nem takarhatta el előled romló testem öleljük át egymást egyetlen szerelmem én varázslóm, menedékem én neked menedéked ma éjjel a lelkek alagútján át hozzád megyek…
LÉLEKTÁRSAK
Motto: Csak életünk öregszik, lelkünk halhatatlan –
A fátyol szétszakad, már nics tovább titok,
Itt van, ki lélektársként hozzánk tartozott.
Ne feledjétek el, hogy visszatérek,
Mikor egy percre elcsitul az élet,
A nagyobb csöndből visszaérve, érzem,
Már másik nő szüli élet-regényem.
Létünk kézfogása ver hidat közénk –
A szív megérzi, társát megtalálta,
Ezért küldettünk mind a kies világra,
Végtelenből szőtték lelkünk köpenyét.
A századok sarából jött a Jóbarát?
És most csillog szeme, mint ezer karát?
Lénye itt van, hogy újra átöleljen,
Hű lélektárs az örök szerelemben.
Életünk folyama egykor megszakadt,
De örök az élet – idő áradat.
Élet, szerelem és lelki sérülésnek
Formát adnak az ősi küldetésnek.
Annyi idő telt el és mégis itt vagyok,
Csillag szememben könny és vád, ezernyi
átok kín, titok, és ködös vágy ragyog,
S amott, egy ajtó csak most kezd kinyilni.
A MÚZSA CSÓKJA
Szeretnélek mosollyal átölelni,
Szememben még az álombéli semmi,
Mikor drága arcod fénye felragyog,
S ránk nevetnek fent a páros csillagok.
Sokáig vártam, amig megtanultam,
Ne várjak semmit a holnapokban,
Elindultam és már visznek lábaim,
Miért és meddig űznek vágyaim?
Mint egy álló csillag az égi mappán,
Bolyongtam némán –
És elkezdődött életem regénye -
első szerelme,(vajh mi lesz a vége?)
Te jöttél nevetve –
S rám köszönt bohón a hű szerencse.
Eltünt a gond –
Helyén valami édes nyugtalanság
Ütött tanyát -
Hogy ki volt a rendező, ma sem tudom,
Ki volt? – bolond
Mosoly várt fákon, s szűz a pamlagon
és ott ült a csók a szótlan ajkakon.
Az volt a pillanat, mikor a végzet
Csendben megigézett–
S e perc örökre már szivembe égett:
Eljöttél – itt vagyok: örök igéret –
Nem számított a szó, a talmi semmi
És szerettelek volna átölelni –
Mikor drága arcod fénye ragyogott
És kacagtak ránk a páros csillagok,
Fülemben vérem zúgva vágtatolt:
Feledni kell, nevetni és ölelni...
Ismerek egy leánykát, szőke a haja, szőke selyem szava, kellemes tekintete,alakja violákat aratna. Mióta őt megismertem, az egyik szemem sír,mert életemhez ezt a lányt nem kaphatom meg,a másik nevet, Isten mily szépet teremthet, engem elgyönyörködtet.
már nem mondhatom el vagy csk nem érdekel de a legszebb dolog amire valaha képes voltam , az az ahogy téged szerethettelek és a legtöbb amit kaptam az ahogy te szerettél ...
az örökké látod rövidebb lett mint gondoltuk , pedig te is azt hitted ugye ? hát még lehet az is, hogy soha nem gyógyulunk ki egymásból . furcsa variáció az örökké témára
Ha a világot nézed, hatalmasnak látod, De ha a világ néz téged, csupán törpének látszol. Kicsi szívnek, mely csendben dobog, de míg a mélyén a szeretet lobog, s apró lángja olykor tűzre lobban, Addig a világ is odafigyel kicsit jobban, ahogy parazsai hamuvá válnak sorban. S ezek az apró fellángolások, mint délibáb a Hortobágyon, elhitetik, hogy van tovább, S bármikor újjá élheted a csodát. Kell, igen kell a szeretet! Sose hagyd, hogy kialudjon szívedben, mert ha már nem lesz, ki megfogja kezedet, Akkor döbbensz csak rá, mindened elveszett.
Ma végigvezette arcodon ujjaimat képzeletem, de előtte, mert szégyelltem gyengeségem téged suttogtalak sete mozdulataimnak és minden szentnek, hogy hadd érinthesselek a szüzek gyönyörével még egyszer... csak egy percre
- vajon érzed, ha megérintelek? Nem baj, csak egy csendes érzés volt -
Ez a vers a szerző és a Poet.hu forrásként való megjelölésével
mert minden úgy kezdődött mert minden ott kezdődött azon az egy(etlen) néma hajnalon amikor szótlan érintésed értem nyúlt hogy árnyként kövesselek súlytalan fénybe sétálva kéz a kézben törékeny lelkünk termeiben ahol egy(etlen) érzésként simultunk csendes versekben mert minden ott kezdődött...
