Köszönöm szépen, ez idáig Párizzsal kapcsolatban igen alapos válasz volt.
Akkor annak mentén mennék tobább, ami a válaszkokban elhangzott.
nincs már Turin < Torino. Viszont a Torinói Lepel neve érdekes módon elég gyakran Turini Lepel formában olvasható. Talán azért, mert az egyházi nyelvhasználat mindig szeret egy kicsit archaizálni, vagy mert ez így valaminek a neve, és ezért öriz egy régebbi formát?
Ilyvó < Lvov Az én számomra valamiért ennek a városnak a neve Lemberg. Nem igazán tudnék mellette érvelni, hogy miért kéne egy ukrán várost a német nevén emlegetni, de mégis ez hangzik valahogy "otthonosnak", "elegánsnak" a számomra.
Mennyire védhetö ez az álláspont?
Azokkal a városnevekkel van "gond", amelyekkel korán megismerkedtünk, mivel kulturálisan-gazdaságilag fontosak voltak. Párizs esetén igaz az, hogy a szóvégi /sz/ hang az utóbbi párszáz évben kopott le a franciában is. Azonban a Kis Ádám által felhozott megoldással szemben én úgy gondolom, a mai magyar ejtés teljesen belső fejlemény.
A latin olvasatból kell kiindulnunk, melyet a művelt franciák is használtak, hiszen az a középkor folyamán az egyetemek oktatási nyelve a latin volt, és a francia-magyar kapcsolatoknak is sokáig ez volt a nyelve. Az egy triviális megállapítás, hogy a latin szavakban az "s" betűt a magyarok már a kora középkor óta /s/-nek és nem /sz/-nek ejtették (hiszen éppen emiatt jelöli az "s" betű nálunk az /s/ hangot, de vö. még latin sors 'sors, végzet' < m. sors és nem *szorsz). Tehát az /s/-es /páris/ ejtés teljesen megfelel a korabeli magyar szokásoknak. Azonban a városnévhez gyakran járultak ragok, elsősorban a -ban és a -ba, melyek zöngés kezdetűek, és kiejtéskor a megelőző szóvégi /s/-et is zöngésítették: /párizsban/. Ebből vonódott el aztán a /párizs/ ejtésmód, annál is inkább, mivel beszedszünet előtt a magyarban mindig fellép a zöngétlenedés, így a Párizs szót önmagában mai /páris/-nak ejtjük. Amikor megállapították a városnév hivatalos írásmódját, akkor kétféle írásképpel (Páris ill. Párizs) és kétféle ejtésmóddal (/páris/ ill. /párizsban/) találkoztak. Azt pedig tudták, hogy a régiek következetlenül jelölték a /zs/ hangot, általában "s"-sel, ld. Jósika /józsika/ és Dessewffy /dezsőfi/ családnevek. Így azt hitték, hogy a /zs/-s alak az eredeti, és ez lett a hivatalos. Egyébként a Historical Dictionary Corpus szerint a Párizs írásmód első előfordulása 1789, a Páris-t pedig még Illyés Gyula is használta 1946-ban (pl. a "Hunok Párisban" c. regényében).
Ezeket a természetes fejlődésű alakokat aztán idővel kiszorították az ismételt modern átvételek, amelyek a hivatalos neveken alapultak. Csak a legjelentősebbek tudtak túlélni: megmaradt Drezda < Dresden, de nem él Göttinga < Göttingen, van Velence < Venezia, de nincs már Turin < Torino. A másik irányba nézve él Krakkó < Kraków és Varsó < Warszawa, de Ilyvó < Lvov és Kió < Kijev (Kijov) nem.
Kedves Oszi!
Kiss Lajos foglalkozik a kérdéssel (Földrajzi nevek etimológiai szótára). Szerinte az ófrancia nyelvben a szóvégi s még hangzott (nem sz!) Az is feltételezhető, hogy ez az alak nem közvetlenül az ófranciáából vagy a középfelnémetből jüött a magyarba, hanem tette egy szláv kanyart, hiszen a csehben, lenygyelben és az oroszban is zs-t ejtenek. Ez lehet máűs útvonal is, hiszen a szó végi zöngésedés pl. a nyugati megyékben ismert, ezzel szemben én az oroszban ellentétes tendeciát ismerek.
Kis Ádám
Ebben a topicban a szakértők adataira, véleményére lennék kiváncsi a következő (nem is kicsi) témakörben:
A legtöbb külföldi város nevét magyarul is nagyjából úgy használjuk, mint a helybéliek – azonban gyakran egy kicsit magyarítva. Miért pont azokat a városneveket változtatjuk meg, amelyeket; miért pont úgy, ahogy; másokat miért nem?
Egy konkrét példával kezdenék, de lesznek majd újabb kérdéseim is:
Párizs. Franciául Paris, az ejtése [pári], ha magánhangzó követi [páriz]. Az íráskép „latinos” ejtéséből származhatott volna magyarul a *[párisz] ejtés, de mégsem ezek valamelyike honosodaott meg. Honnan hát a zs betű ill. hang?