Keresés

Részletes keresés

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43900

Lator László

 

 

DÉL

 

Fészkében ül a mozdulat.

Delente súlyos nap ragyog.

Haragoszölden gömbölyödnek

a levelek közt a diók.

 

Szárnyát rezzenti a darázs.

Gyanta csorog az ághegyen.

Mozdul, helyet keres az alma,

hogy szebb legyen, hogy jobb legyen.

 

Piros taréját rázogatja

fehér kotlónk az udvaron.

Pincehűs kutak csobogását,

szekerek zaját hallgatom.

 

Így fürdik bennem szüntelen

a gazdag, sarjadó világ.

Illetetlen és remegőn,

mint folyóban a parti fák.

 

 

Versei és versfordításai, 1949 [27.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43899

Lator László

 

 

CSUPROK

 

Mennyi fény

a zöldzománcos csuprokon!

Ételek meleg szaga árad

a csorba konyhaablakon.

 

Sávos homály,

dongó neszek

kimondhatatlan édessége ringat.

A szilva kékül, óvatos

kézzel tapintsd maradék napjainkat.

 

Rovarok szárnyán az ég

tört fényessége rezdül.

Zápor zuhog,

gyors és heves,

a réseken keresztül.

 

Téglák között ágyat keres

a kékítős patak.

Majd szétveti a fény

a mázas csuprokat.

 

 

Versei és versfor-

dításai, 1949 [26.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43898

Lator László

 

 

EMLÉKEIDBŐL ELTÜNÖK

 

Botomat elhagytam az erdőn,

nem félnek tőlem a madarak.

Árnyéktalan és remegő

a szitakötő pillanat.

 

Hangjára figyel a patak,

medrét egyre mélyebbre ássa.

Emlékeidből eltünök,

mint halak villogása.

 

Ragyog a hegyek homloka,

fák közt csobog a tisztaság.

Alázatában egyre szebb,

egyre átlátszóbb a világ.

 

 

Versei és versfordításai, 1949 [22.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43897

Lator László

 

 

HALLGASD HAJNALI SZÉLBEN A HANGOT

 

Mélyen a felszín alatt a fekete folyók zuhogása

fekete folyók sorsunk napjaink tajték-vonulása

mikor szemünket lehunyjuk látjuk a lüktető napot

szirmát bontja az ég a virradatok s az alkonyatok

Lehet hogy ezen a tépett réten szunnyad a jövendő

vágyunk verdes a szélben a szélben lobogó kendő

eressz el te is eressz el mondd ki a béke igéit

sose látott rengeteg erdők időtlen igézete szédít

lehet hogy meghalok hallgasd hajnali szélben a hangot

nád zizegése víz sziszegése sötét vízalatti harangok

 

 

Versei és versfordításai, 1948 [26.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43896

Lator László

 

 

ÁHÍTAT

 

Hűs víz csobog. A templom

ragyog a ritka ködben.

 

Felleg jön messziről.

Felegyenesednek a füvek.

Felleg jön, fehér, mint a gyolcs,

angyalok suhannak.

 

Ez az áhítat ideje,

névtelen alázat.

 

Harmat hull,

énekelnek a hegyek és a fák,

galamb száll, lélek madara.

 

Ez az áhítat ideje,

ez a titkos fény ideje.

 

Szemünk virág, szeretetünk

világít, mint a csillag.

 

 

Sötéten, fényben, 1948 [37.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43895

Lator László

 

 

GÖMBKÉNT ÖSSZECSUKÓDIK

 

foszló utaink fekete zizegése nem alszunk

meg-megrándul a kásás fényben a vad táj

ez az a pillanat amikor indul a hörgő

mély rengés tarajos gyürüzése

 

hallani szüntelenül zúg a távoli szél is

szirmát szórja a csend idegen madarak

mozdulnak a lassan forgó füstgomolyokban

mígnem a föld tépett peremén elenyésznek

 

nyirkos kertek alatt fekszünk most

fojtó gőzeiben síkos meleg ágyon

gömbként összecsukódik a korhadt nádas

levegőtlen tere a sűrü eső suhogása

 

feltetszik a hajnal kondul a ritka magasság

hosszú haját a folyóba füröszti a fűzfa

villognak a nap hűvös pengéi kitárul

az ég áttetsző csarnoka élesedő kupolája

 

 

Versei és versfordításai, 1948 [25.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43894

Lator László

 

 

LÁNG GYŰL

 

Láng gyűl gesztenyefák angyalzöld lombja mélyén

ragyogás lüktető napok sűrűsödnek isten

tűzbe mártja izzó szivárványtarka szárnyát

felettünk áll világos levegőben átlátszó sasmadár

kardként éles fénnyel hadakozik szikrás

pengéket villant a gyémánt ég boltozatán

rabul heverünk fegyverei éles forgatagában

láthatatlan szálak kötözik remegő szárnyainkat

álomban hallod ritka csendben pattognak

kertjeink zöld sodrában habosan úsznak a bokrok

csend ezüst páncélban őrködik a völgyek előtt

hegyi patakban sziromhullásban szerelemben

lányok sziklák érdes tenyerén hajladozó

ének igézetes forrás hangjára figyelnek

fehér szavakat mondogatnak szüntelenül

kerteknek kardnak átlátszó sasmadárnak

 

 

Versei és versfordításai, 1948 [25.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43893

Lator László

 

 

VÍZILILIOM

 

Álmom csobogással mosdat,

hullámaim feléd rezegnek,

hínárkarokkal simogatlak,

szüntelen szerelemmel övezlek.

 

Az arcod fényben. Hajladozó

liliom, hintázol szakadatlan.

Micsoda mélység üteme mozdul

felszökő derekadban?

 

Három napig az erdőt jártam.

Sziromeső vert, szélvész hordott.

Éreztem a föld fanyar ízét,

ragyogtak a távoli tornyok.

 

Szállsz a hajnali szélben.

Hogy mondjalak ki, te kimondhatatlan?

El se feledlek, meg se talállak.

Liliomként hintázol szakadatlan.

 

 

Versei és versfordításai, 1948 [20-21.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43892

Lator László

 

 

ÁLOMBAN UTAK

 

Álomban utak fényesedtek.

Sokáig bűvöletedben éltem.

Emléked galamb és virág,

virágok szirma a szélben.

 

Szél és folyó sodorta fényed,

magukba zártak a hegyek.

Indás feledés font körül,

vad fű, burjánzó rengeteg.

 

Bőrödre rátapadt a táj,

hogy önmagába szívjon át.

Így élsz e mohó pusztításban

megfoghatatlanul tovább.

 

Ezer formában itt lehetsz,

mert őriz minden, mint a mag,

s hogy szirmos létedet kibontsd,

elég egy párás pillanat.

 

 

Versei és versfordításai, 1948 [19.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43891

Lator László

 

 

VIHAR

 

Gyöngyházszínü galamb, aranyos tollu

galamb száll a magasság oszlopára.

Lobban a tűz, a folyóról visszaverődik,

kék sugarakkal terhes a tájon a pára.

 

Egymást űzi a hullám, mígnem a távoli

zengő partról ismét önmaga ellen fordul.

Földig hajlik most az alázatos ág,

a kezünkre gyümölcsök mézédes leve csordul.

 

Méz, ragyogó méz, szétnyílt kelyhek,

méhek a fojtott zsongás forgatagában,

rezdül a fényes lét, alig érzed,

tétova szárnyak az álom bódulatában.

 

Hallod, a mélyben moccan a csend, a sötétlila

csend már készül a rejtett mélyben,

forrás árad, feltör a szűk szakadékból,

s minden mozgás elhal tágas ölében.

 

Egyre kékül az ég, a vihar közeleg,

roppant felhő tárja ki fémes szárnyát,

parttalanul tör a szél a vizekre,

vércse sikoltoz tépett erdők vad moraján át.

 

Ím a vihar most ránk csap, ránk a sötétlila

csendből, a szaladó nap villog acélos tollán.

Gyöngyházszínü galambot, remegő

testü galambot sodor a sugaras orkán.

 

Erdők, szerelem, remegő szerelem, erdők,

völgyek rohannak a távol tárt kapujának.

Ím a vihar – csattog a fénylő ostor,

zászlóként kavarognak a szélben a tájak.

 

 

Versei és versfordításai, 1948 [18-19.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43890

Lator László

 

 

FÉNYBEN VIHARBAN PENGEÉLEN

 

Lányok lányok hajnali szélben

virágok tépett lobogása

micsoda istent mutogat

a távoli erdők rácsa

 

Már ocsúdik a föld nehéz

tagjaiban hígul az álom

Ismeretlen növényeket

nevel az ég a láthatáron

 

Magasságot mélységeket

micsoda erő kapcsol össze

Hogy bírhatnám ki színtelen

szavaitokba börtönözve

 

Az ég áttetsző falait

erős ragyogás veri át

fényben viharban pengeélen

villog a roppant tisztaság

 

 

Sötéten, fényben, 1948 [35.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43889

Lator László

 

 

HAJNALKA

 

Csupa fény ez a kék lebegés ez a szárnyas hajlás

csupa rezgő sóhaj szállt a parasztkeritésre

Indák sűrü indák egymást tépő

egymásba fonódó zöld ölelése

 

Jön a szél a folyóról vízszagu szél jön

borzong az anyagtalanul dagadó zuhatag

Felhős szirmok súly nélküli tánca

a hatalmas fény suhogó két szárnya alatt

 

Hullám hullám duzzad elindul a bontott

táj a kakukkfűillatu rét tenyerében

Jön a szél a folyóról vízszaga szél jön

Földöntúli virágzás pillangók lebegése a szélben

 

 

Versei és versfordításai, 1948 [17.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43888

Lator László

 

 

RAGYOG A FÖLD

 

   Ragyog a föld,

a mezők meleg szíve dobban.

Lehet, hogy így akarja Isten,

és minden úgy van jól, ahogy van.

 

   Kék vadszeder.

Szűk ösvények bozótba futnak.

Mandulák közt fürdik a fény

színén a tarka lángra gyúlt nap.

 

   Helyet csinál

a völgy borzongó vágyainknak.

Kék tisztaságba öltözött

hegyeink hullámzása ringat.

 

   Feküdj hanyatt,

már elborult az ég feletted.

Szemedre bolyhos csillagok,

sötét, foszló szirmok peregnek.

 

 

Versei és versfordításai, 1948 [14.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43887

Lator László

 

 

FOLYÉKONY VILÁG

 

Suhogó csendben dombon állsz,

szirmokat ejt a homlokod,

fejed körül az éles szépség

ezüst örvénye kavarog.

 

Hegyek hajolnak púposan,

színek mozdítják szárnyukat,

lágy formák körül tekeregnek

a keményedő vonalak.

 

Tárul a mélység, szétfutó,

egymásba villogó terek.

Fény gyűrűz szálkás fák között,

nyújtóznak zsibbadt gyökerek.

 

Vízként ragyog a csorduló,

meg nem született pillanat.

Folyékony csoda a világ

e folyton mozgó héj alatt.

 

 

Versei és versfordításai, 1948 [13-14.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43886

Lator László

 

 

EMLÉKEINK

 

Levelek lebegése, virágok lélegzete,

elvesző nyomok a hóban.

Sárgák, mint a kialvó csillagok,

kékek, mint a halottak éneke.

 

Messze hegyek, kövek és madarak,

bokrok és fák és tavalyi füvek,

nyissátok meg az utakat

zajtalan lépteinknek.

 

Vadlibák elhaló énekében

megszületnek egykori napjaink.

Elindulunk a ködös utakon

az elvesző liláskék ég felé.

 

A nádasok egyhangú zúgásában

hallgatjuk halott szavainkat.

Érett, fanyar gyümölcsöket eszünk,

és bolyongunk a tegnapi réteken.

 

Heverünk a kökénybokrok alatt,

a partok zajtalanul hullatják göröngyeiket,

homlokunkban kilombosodnak a fák,

fellegek futása az életünk.

 

A patakokban és a hegyi kövekben,

a fákban és rögökben

és a súlytalan madarak

lebegésében élünk.

 

Kinyújtjuk átlátszó kezünket,

ujjainkra pillangók szállnak,

eloldott életünket

tengerek hullámzása hordja.

 

 

Lator László össz. versei, 1947 [191-192.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43885

Lator László

 

 

RÉVÜLET

 

Zöld fényben úsznak alant ragyogó tájaink

ó mulandóság izzó tükrök hétszínű

villogásai közt egyre testtelenebb

vágyak suhognak szállnak alá a mélybe

 

az a fojtott zene is ott parázslik

a bársonyéj táruló fényessége alján

buzogj buzogj a rózsakelyhű forrás

hajdani arcunk őrizője

 

oszlopok árnya övezi tiszta homlokunkat

sötét gyönyörbe hajló fájdalom

remeg az elfelejtett partokon

ingó füzesek úttalan útjain

 

valaki jön felnyitja álmos szemeinket

kitárulnak az érckapuk zengő szárnyai

s mi önfeledten nézzük arcunk szétfutó

lebegését a szélben bomló felhők szirmain

 

 

Lator László összes versei, 1947 [190.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43884

Lator László

 

 

LOMHA HALAKRA

 

Néha a bókoló virágok

végső egyszerűsége érint,

gyümölcsöktől elszakad

a sárga illat,

bogarak zümmögése ragyog

a fénnyel csorduló levegőben.

 

A folyó partján megállunk,

a lomha halakra gondolunk,

ahogy a zöldsugarú mélység

soksíkú ragyogása alján

villogva járnak –

s leborulunk a nap előtt.

 

 

Lator L. össz. versei, 1947 [188.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43883

Lator László

 

 

A VÍZ A VÍZ

 

a szélben áll két keze röpköd

szélfútta virág szirmai

átlátszóvá mossák a fény

hosszú hullámai

 

a lepkék megpihennek arcán

mert immár végképp egy velük

erdők vizek vele dalolják

egyforma énekük

 

a víz a víz a drága víz

partjára száll egy nagy madár

két szárnya közt tarkán lobog

az álombeli táj

 

a hulló napból visszanéz

csodásan virágzó szeme

nyírfák húrjain zeng tovább

a gyöngyöző zene

 

 

Versei és versfor-

dításai, 1947 [11.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43882

Lator László

 

 

A KERT

 

Lángok perzselik a bozontos

csendet, mohón egymásba nőtt

füvek, dudvák, bokrok, virágok,

imbolygó nagy fenyők.

 

Lángon, füvön, bokron, virágon

indák hulláma sustorog.

Este a lombból kirepülnek

a pelyhes csillagok.

 

Kék mélység sodrában remeg

a lábbal-felfelé világ.

A földben néma seregek.

És izzanak a fák.

 

 

Versei és versfor-

dításai, 1947 [11.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43881

Lator László

 

 

SZÉL

 

A fák belülről izzanak.

Szél borzong vörös hegyeken.

Szavak mélyén a dolgok arca

megfejthetetlenül pihen.

 

Tavakban ingó tájra nézz,

és megriaszt a kék varázs.

A héj alatt zuhogva fut

sötét, parázsló villogás.

 

Hangokat tapogat a száj,

koccanó, üres burkokat.

Szemünk alján felfénylenek

a mesebeli madarak.

 

Sajgó tűzzel lobog a nap,

hatalmasan és szárnyasan.

Virágok illatáig érek,

feloldozom magam.

 

 

Lator László összes

versei, 1947 [13.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43880

Lator László

 

 

HAJNALI VÁZLAT

 

Erős zene kél valahol,

magasra szökken, meghajol,

nagy aranytorkú madarak

úsznak az érett nap alatt.

 

Nyugodtan ingó távolok

résein rezgő fény csobog,

elindulnak a jegenyék,

karjuk között feszül az ég.

 

Fel-le mozdul, árad, megáll

sugaras szálain a táj,

tág kévéken az út felett

imbolyognak a tehenek.

 

Zuhogó hét sugárba nő

a fényesszárnyú telt idő,

hét oszlopa közt zúg a mély,

partnélküli, hatalmas éj.

 

 

Az éjszaka csodái, 1947 [367.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43879

Lator László

 

 

JÓSÁG

 

Egyszerűen és átlátszóan

lebegünk a világ dolgai fölött,

mint a súlytalan madarak,

mint a levegő, mint a semmi.

 

Nem akarunk semmit, de éjszaka

vágyaink lila lánggal égnek,

s reggelre megszületnek bennünk

a föld, a nap és az állatok.

 

Mi vagyunk a föld, a nap és az állatok,

a lassú folyók és a messze

hegyek hullámzó éneke,

határtalan alázat.

 

A földért és a fákért és az égért,

az állatokért és az emberekért vagyunk,

a kemény falakon áthatolnak

remegő sugaraink.

 

Megértésünkben felolvadnak a kövek,

az utak összefutnak,

szemeinkből a földre

a jóság szüntelen zuhogása árad.

 

Érezzük ereink lüktetését,

időtlenek, határtalanok vagyunk,

s magunkba oldjuk

az újuló és porladó világot.

 

 

Sötéten, fényben, 1947 [14-15.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43878

Lászlóffy Csaba

 

 

A KEDVESEM ÉS A VILÁG

 

Elment a kedves és magával vitte

utolsó mosolyom zöld olajágát.

Elment a kedves, s látatlan csúcsokra

vitte az erdők hajnali danáját.

Szemem önnön mély üregébe hullva

nem látta, hol folytatódik a fény,

és nem éreztem már, hogy ég s hogy éget

a szorítás az emberek kezén.

A színek, mint riadt madársereg,

szétrebbentek a fellegek között,

a levelekben csúszkáló sugár,

mint sanda, sima hernyó, üldözött.

A kavics, a forrás s a csobogás

nevét csak emlékeim közt találtam,

és nem remegett illatot az est

a legmerészebb-lila ibolyákban.

Kihűlt porondon birkózott vadul

értem a konok szív s az értelem,

sebes sirályként hullt bennem alá

a felismerés: meg kell értenem,

ilyen voltam én mindig, mint az ajtót,

nyitottam szívem annak, aki jött,

s ha csak egy percre, de magamra hagytak,

toporzékoltam, mint a rossz kölyök,

mert akit egyszer homlokomba zártam,

visszavárom még akkor is, ha rút –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… Megjön a kedves, s hajából kibontom

a világot – mint színes koszorút.

 

 

Arany és kék szavakkal [40.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43877

Lászlóffy Csaba

 

 

HAZULRÓL HAZÁMIG

 

1

 

Ez az a sikátor ahonnan nem suhan el a MINDEN

mit semmiért el nem cserélek Ide menekülök az

összkomfort és szétszórt éveim elől Senki se

bántsa gyűjteményemet Mióta szállingóznak itt

a toronyból a galambtollak s földet sohasem érnek

csodájára a harangozónál hosszabb bajszú templomi

egérnek! Elfér e sikátorban az egész Palatető

és a sóstavak mind öt pici tócsa Süllyedtakna

Dörgő Akna Jódos Kénes Ide tér meg valamennyi

hiányzó gidája a nagytata-szakállú kecskének úgy-

szintén hiányzó nagytatája a két koravén unoká-

nak Ha kiöntene ide megint a Szindi-patak ne fe-

lejtsétek el ajkamhoz emelni ezt a sikátort Édes

keserűségével együtt én majd kiürítem öntu-

datlanul mint akkor harminchárom évvel ezelőtt

a ribizlibokorral telt poharat melyet apám erősza-

kolt rám miután az életemről lemondó orvos mögött

a kaput be- s az éjszakát kizárta.

 

2

 

Átugrani a síneket s főleg az árnyékokat Az volt

az élvezet! Csakhogy az árnyékok gyakran nyomom-

ba szegődtek (görnyesztő álom-gubóban még most is

kísértenek) Kiszaladtam a házból alkonyat volt a

dongók dünnyögése már elcsitult Hova bújjak a bün-

tetés elől? Az első levélrezzenésnyi ijedelmek

után mint ágakon a nyirkos szélsuhanás végigborzon-

gott testemen a félelem A padlásfeljáró korhadt

gerendáit súroló denevérszárny képzeletemben ér-

desen visszhangzott mint a szidalom Mintha hold-

sugár húzott volna fölfelé a grádicson Felderen-

gett egy szakadozott szalmakalap A gerendához ta-

padva valaki nyomomban haladt Dermedt derék csak

a nyak fordult feléje Hasonló mozdulatot végzett

az alak Kezemben szalmakalap-pajzzsal vártam tá-

madtam védekeztem Így fedeztem fel árnyékomat

HÓBORTOS GYERMEK HOL VAGY? Nehezen

talált rám nagyapám

Mint akaratos tollú csüngött ajkán a szakáll

Szipogva fújni kezdtem

(Mostanában ébren csak akkor félek ha árnyéktalanul áll

mögém a magány).

 

3

 

Az utolsó bújócskával eltűnt minden Nincsenek meg

a gyermekkor krumplikövei csúszkái kemence alá sur-

ranó sündisznója rongylabdától eldugult csatornája

Volt ami madár képében berepült a bizonytalanságba

Pirosribizli-szeme kifolyt szétszaladt szőlőlevél-

szárnya Ijedtében az árván maradt szőlőinda is el-

iszkolt s idegenbe hajlott a szilvafa ága Sötétbe

borult a gyermekkor háza Ajtó ablak befalazva a

halottakon kívül az elhallgatott kis bűnökre ki

vigyázna! Vagy kimásztak a réseken mint ártalmatlan

svábbogarak? Különben sincs idő (sohasem volt) a

megbánásra! Üres csigaház! S emlékezet te

csellengő csiga melyik vaslevelen csüngsz csórén? Mer-

re ingatod csápjaidat? Gurul a zörgő csigaház mö-

göttem bárhová érjünk a világban sohasem kerül le-

bontásra sohasem lesz tábla az ablakában ELADÓ

BEKÖLTÖZHETŐ.

 

4

 

Élni fogunk a magunkkal hozott hazában Ki az aki

már megfutamodott s elhagyta? hát aki kötélvégről

a semmi fölött ringatja? Higgyétek el annak a leg-

jobb s legnehezebb mégis kinek keze ráfagyott az

otthoni kilincsre s hűséges lószemekkel várja a visz-

szautasíthatatlan terhet Rúgdosná is néha persze

a sarkából régen kifordult kaput úgy tesz mint a

visszatérő álomtól szabadulni nem tudó gyermek.

 

 

Tűzkör [41-43.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43876

Lászlóffy Aladár

 

 

A MONDAT

 

A fény is élőlény, mikor hirtelen kigyúl,

mintha csak mozgást látnék, felkapom a

fejem, most épp egy fal világít, egyszer csak

fehér, szeretem városom, a béke feszült

évei számomra ezek az utcákon történt

delek és délutánok, hiába mondanám,

hogy képzeljétek, történt velem egy

délután, vállamra szállt egy mondat

valami ötszáz éves háztetőről, úgy

állok, ülök, rohanok most, hogy el ne

riasszam, hazaviszem, hogy elhozzam

otthonról, pedig közben annyian

kiabálnak, megszólítanak, óvnak, ébresztenek,

persze nem látják, hogy vállamra száll

egy mondat, saját vállukon se látják

meg a mondatokat, Petőfi, Marx és

Arisztophanész ránk hagyott mondatait,

ránk maradt városait és csatatereit,

hordják, de nem látják, cipelik, de nem

érzik, továbbadják, de nem veszik észre,

amíg csak ki nem gyúl az a fény, a nap

s a lámpa mellett a fény, egy fal,

amelyik világít, amelyiken árnyékot

vet az is, ami láthatatlan, árnyékot

vet, ha van: azok a mondatok, ezek

a mondatok, a szó, a szellem, az aka-

rat s más szárnyatlan madarak,

olyankor aztán mindenkivel történik

egy-egy dél, egy délután, olyankor

hirtelen mindenki nagyon szereti ezt

a várost, ezt a földet, ezt a fényt.

 

 

Fénycsóva lobbant [206.]

 

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43875

Lászlóffy Aladár

 

 

MÁR DÉLELŐTT

 

Már délelőtt a délutáni fény,

üres szobákban vágtat a remény,

hol minden áll, a könyv, a szék, az ágy,

csak ő mozog, csak ő folyik tovább.

 

Az óra malma helyettünk dobog,

mutatja, őrzi: itt a boldogok

kis csigaháza, maradéka van,

érkezhetünk belépni annyian.

 

Egy pillantás, mint szabadult madár

a rend felett repesve körbejár –

s ahova száll, mint megtalált levél:

már délelőtt a délutáni fény.

 

 

Fénycsóva lobbant [53.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43874

Lászlóffy Aladár

 

 

ESŐ

 

Uram, ha mióta

hullámod elkapott,

láttam a tetőt és

láttam az alapot,

mártottál szerető

tüzedbe, jegedbe

s itt viszel fellegként

függve és lebegve.

Amikor elengedsz,

elhagysz és lehullatsz –

ne küldj el, elég ha

megmondod: lehullhatsz,

elmegyek ablaknak,

üvegnek, határnak,

melyen az igéid

kijárnak, bejárnak,

leérek langyos és

tavaszi szelekbe,

leszek a doboz, mely

fényeket ereszt be

megtelve illattal,

színekkel, kegyekkel,

mögötted látható

messzi kék hegyekkel,

leszek az esőd, csak

zuhanok keresztül

tornyaid erdején,

ahol csak kereszt ül,

s ha majd a helyemen

már úgysem keresnek,

leszek a semmid, csak

engedd, hogy lehessek.

 

 

A repülés a zuhanásban

[156.] (DIA)

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43873

Lászlóffy Aladár

 

 

A BODZABOKOR REGGEL HÉTKOR

 

A bodzabokor reggel hétkor,

ahogy megfújja már a fény

mint koraszél, mint éles, vékony,

de mégis borzongó remény –

 

már csillagait számolgatja,

a hófehérjét rengeti,

minthogy cigány volt anyja-apja

így tanította ezt neki:

 

a bodza hajnalonta táncol,

szoknyája zöld melódia,

ezerirányba rezdül, ráncol

mint messzevágyó India,

 

illata rokonait űzi,

mert atlanti és portugál,

miközben dús hajába tűzi

kertünk delét s csak áll, csak áll –

 

megvárja míg megöregedvén

elhagyják órák és legyek,

nem változtatnak már a kedvén

a sorra elvesztett kegyek,

 

s ha este lett, a csillám égről

titkos hullámokat fon a

sötét is rá, mert szegről-végről

s már reggel héttől rokona.

 

 

A repülés a zuhanásban [105.] (DIA)

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43872

Lászlóffy Aladár

 

 

CSÍKSOMLYÓ

 

1. Búcsújárók

 

Jönnek a békések, az égre néznek,

elöl vonul legény és lobogó,

s telitüdő, s kórusban száll az ének:

minket biztosan lát a Fennvaló!

 

De vonulásuk évszázados útján

átcsicsonkáznak másabb évszakok,

lovasok állnak meg a csorda kútján,

senki se tudja már, hogy hol lakott.

 

S jönnek a háborúsok, haj, előre!

élen rohan legény és lobogó –

és a parancs vagy némi kurta lőre

élteti bennük azt, hogy ölni jó!

 

A vonulások évszázados útján

hernyótalp-mintásra fagyhat a sár,

kiégett löveg áll a csorda kútján.

Az ég lenéz, nem tudni, mire vár.

 

Felhők feletti vetítőszobákban

új nemzedékek hologramjai.

A világ végleg kész: mindegy, hogy sár van,

az utakon elindul valaki…

 

 

2. Keresztalja

 

Előbb a hegyi kápolnáig,

aztán a falu templomáig,

kéttorony örök irányáig,

hollóéveken által máig,

néha Nagyenyed zárkájáig,

Don-kanyarig, Szibériáig,

s vissza az alvadt városokba,

meghagyott kicsi otthonokba,

rongyszőttes-tiszta tájromokba,

vissza a hajnal-vereckéken,

tűzön-vízen keresztül épen,

mert nem test szerint, csak egy képen,

de makacsul, de mindenképpen,

keresztülszületve egy házon,

keresztülszármazva egy népen,

Uram, nem a te láncod tépem,

nem a gonosznak táncát lépem,

hinni egyedül is hihettem,

de ha már így lett – néped lettem,

ömlök dunákban, csermelyekben,

ösvények medréből csepegve

eljövök mindig ligetedbe,

ott, ahol vagy, te Örök Máshol,

megérkezni a búcsúzásból,

hogy elfogadj és látva lássad:

használlak kortynak és falásnak,

és csak te tudd, hogy ennyi mennyi…

Netán a sors mindent feléget

a lenti földön, fellegeken

s a visszanövő rengetegen

már senki nem tud megjelenni

májusi eső verte bókkal,

szél szalagozta lobogókkal

a meg-megújítása végett –

Te ne feledd e szövetséget!

 

 

3. Isten várai

 

A mi hegyeink közt bármilyen derült

és tiszta az ég, itt is, ott is felgomolyognak

a forró földről, a medence fenekén kanyargó

Marosból, Oltból, a sárga, zöld, kiégett-fűszínű,

sáslobogású terek és táblák felől is

mindig fehéren, mint régi csaták után a

távoli füst, mely hihetetlen, hogy

ugyanazokhoz a döndülésekhez tartozott,

mint egészséges tegnapok után a hirtelen

betegség, mint a palackból némán kiszabaduló

szellem, mint délibábjai annak a múltnak, mely

Rodostóig el tudott sajogni jelen korában.

Ezek Isten várai. Gömbölyű falaikon

megtörik az alkonyat sikoltó sugárzása,

pufók bástyáikról árnyak lobogóznak az

elsötétülő hágók és völgyek felé,

utoljára is rózsaszín tornyaikon még ott

a remény, hogy legalább lelkünk le nem megy,

e könnyű és szabad pára meg nem adja magát

naponta semmi sötétnek.

 

 

101 vers és ének Csíksom-

lyóról, 1996 [74-76.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43871

Lászlóffy Aladár

 

 

KOLOZSVÁR

 

Kék-Kolozsvár: a legszebb alkonyatok

eddig úsznak le a folyón s itt

elakadnak. Egymásra csuszamlott

ezer ég hangulata és időjárása rajzol

várost a hidak, a terek, a tornyok

és gyárak köré.

 

Kő-Kolozsvár: falain kővirágok

kiütnek, kecsesen álló fák és

néhányszál virágként mintha

szélben álló dátumok, kövön,

kőnövény-város, embernyom-kövület,

őskori agyagkorsók denevérfülei

hallgatják a zengést.

 

Könyv-Kolozsvár: falain könyvtárak

sorakoznak, könyvek a tégla

nyugalmával, könyvre-könyv-város,

ember-fal, mögötte naphosszat

járkál, hajnalig sétál a tanuló és a

tanító értelem.

 

Kedvem-Kolozsvár, kiáltó kő kezem-

vonása-Kolozsvár, úgy süt vissza a

reggel, mintha egy völgynyi, kinyitott

könyv fehér lapja az arcra.

 

 

111 vers Kolozsvárról [90.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!