....Elkészültem már minden jövőbeli rosszra, a halálra is. Nagyon szeretem az életet, de a halál már nem probléma előttem. Tehát a rosszat fölkészülten várom. De jövőbeli jóra, emberi fenségesre, érzem, készületlen vagyok. Mert kételkedem. Kételyeim gyötörnek. Gyanakszom.
KORMOS ISTVÁN.: Mire gondolsz?
NAGY LÁSZLÓ: A múlt században, de előtte is hangoztatták, manapság is hallom sokszor: Az ember jó. Der Mensch ist gut. Azonban tudjuk, hogy az ember csak szellemével emelkedett ki úgy-ahogy a természetből – a teste, biológiai fölépítése teljesen természeti. Így hát az ember természete agresszív is. Tudjuk, hogy a cromagnoni emberek lebunkózták, leöldösték a neander-völgyi embereket. Elfoglalták barlangjukat, vadászhelyüket. Ez az öldöklés a mai napig is tart. Nem javult az ember azóta. Tehát az ember története egy véres csillag, a Káin csillaga alatt kezdődik. Most eretnekséget mondok neked. Megkövezhetnének egyfelől a keresztény, másfelől a szocialista tradíciók hívei. Miért? Ugyebár írva és jövendölve van a végső kiegyenlítődés, az ellentétek feloldása, a nagy harmónia, az örök béke, boldogság. Mit lehet ehhez tenni? Igen, a társadalmi kategóriákat megszüntetjük. Ezen a vidéken, Európának ezen a felén valóban meg is szüntettük, remélem, hogy másutt is ez történik. De marad a kérdés, ez pedig az, hogy ember és ember közt különbség van. Nincs a világon, értve a világot a földgolyóra, olyan ember, akinek ujjlenyomata azonos lenne másokéval. Ez is mutatja, hogy természetünkben, ösztönünkben különbözünk a másik embertől. Megmarad továbbra is, gondolom, a természeti ember biológiai vonatkozásban, ösztöneiben is. Önzőek vagyunk, büszkék, hiúak vagyunk, szelídek vagyunk s gorombák, született gyilkosok, kéjencek, martalócok. Tehát jók és rosszak vagyunk, emberek vagyunk, esendőek vagyunk.
KORMOS ISTVÁN.: Mégis, látsz reményt?
NAGY LÁSZLÓ: Látok, de előbb elmondom, hogy van egy közhely, közmondás, ha úgy tetszik, népi mondás: csak a sírban vagyunk egyenlőek. Ezzel a közhellyel már most farkasszemet kell néznünk. A jövőben az emberen változtatni lehet művi úton, tehát lehet csinálni szorgalmas, szelíd és egyéb embereket. A kérdés csak az, nem változik-e meg úgy az ember, hogy már nem ember többé, hogy ama megírt, jósolt, szinte naponta elmondott örök béke, harmónia, boldogság elfogadja-e ezeket a teremtményeket, lényeket, alkalmasak lesznek-e erre az édenre? Számoljunk le végre a szentséges közhelyekkel. A remény? Nem tehetünk mást, mint amit eddig is tettünk, főleg humanisták: továbbra is a jobb emberi sors harcosai, partizánjai, titkos ügyvédjei legyünk. A reményt nem szabad föladnunk, hiszen a legnagyobb tragédiákból, katasztrófákból csak a remény segít kilépnünk, léphetnek ki a tömegek, akik sújtva vannak. Ugyanakkor legyen jogunk a kételyre, ez is motorja a mi alkotó munkánknak. Kritikával kell néznünk saját munkánkat. Egyre jobbat kell csinálnunk. Ez a célunk.
KORMOS ISTVÁN.: Tegyük fel – amiről itt beszélgettünk, elmondtad itt a gondolataidat –, ez a film megmarad. Mit üzensz azoknak, akik száz vagy ötszáz év múlva ülnek szembe veled?
NAGY LÁSZLÓ: Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket. Emberi szellemük, ha lesz, tudatom velük, üzenem: csak ennyit tehettem értük.”
Nekem a zenehallgatás legalább olyan fontos, mint az írásolvasás.
Alaplapra integrált a hangkártyám, de jó. /odafigyeltem a kiválasztásnál/
Sajnálom, hogy nem tudtál belehalgatni!
Szia ikercsillag!
Jóéjszakát!
Látom, ideje lenne új hangkártyát beruháznom. Ígéretes lemez.
Elköszönök már, korán csörög a vekker.
Jóéjszakát!
**
bolgár népköltés:
FEHÉR SZÉL TÁMAD
Fehér szél támad, forró szél támad, Hegyeket szaggat, partokat omlaszt, Partokat omlaszt, havakat roskaszt, Havakat roskaszt, vizeket áraszt, Balzsamvirágot fölnevel hármat. Legelső balzsam - régi arámra, Második balzsam - mai babámra, Harmadik balzsam - eleven gyászra. Aki kettőnket egymástól eltép, Fekete dögvész tépje ki lelkét!
Sétál a gyönyörű kislány, Bongyori fekete bárány, Sétál a folyó mentébe, Lépked a lekaszált rétre, Forgatna jószagú rendet, Szaggatna beérett meggyet. Fehér szél fujja, fujkálja, Orcáján lebeg a pára. Patyolat fehérel rajta, Akár a nagy vizek habja, Hajladoz dereka, válla, Akár a jegenyenyárfa, Szoknyája kerekül táncra, Akár a tenger hulláma, Hajfürtje úgy bukdos, úgy ráng, Akár az ardai pisztráng, Tüzecske villog szemében, Akár a csillag az égen.
Az Mp3-asok elindíthatók,rögzíthetők/ideiglegesen/.
Első özvegységem Húzzák a harangokat Piroskáért. Én a cseresznyefa tetején megözvegyülve magamat rángattatom a széllel. Szólnak a harangok Piroskáért. Messziről, ahol az utak erednek, porfelhőben közelít a gyász. Lejtőjén lefelé robognak a vas-rokonok, nagy vasalt kocsik tolják maguk előtt a csacsi-méretű lovacskákat. Émelyegve az állomásról jön pesti szobalány, három. Tántorognak a szalagos liliom-kerékkel. Ó, kedvesem, ó, kedvesem! Óbégatnak testvérükért, a kicsiért, aki szép ruhát se hordott, úgy lett árnyék. Én itt a fa tetején, mit tudhatok a tüdővészről? Mert a felhőből kihajol egy nagy professzor, pálcával üti a levelet s füleimet. Hát orvos vagyok-e én? Tudok annyit, hogy kifőzte tüdődet a láz fakóra. Elsorvasztotta. És a tüdőről térkép, Magyarország jut eszembe. Tudom, hogy két kis melled között ezüstláncként patakzott a víz örökké. Tányérodat a holdból vették elő, oda tolták vissza. Külön tányér, külön kanál. De én a számmal etettelek, lehúnyva szemeimet. S kölcsön kért hegedűvel muzsikáltam neked a napon. S mert nem hitted a halált, a te mókád százszorta jobb volt a kalácsnál. Apai kalapban, te kis komikus! Most megfagyasztották mosolyodat. Rávésik nevedet a keresztfára. Rádöltik nővéreid a fehér selymet, kifestenek pesti rúzzsal babamenyasszonynak. Majd kimeszelik a házat is utánad. Volt Piroska, nincs Piroska! Megözvegyülve, a fa tetején magamat rángattatom a széllel. Harang vagyok. Midőn az ég és föld meg fognak indulni. Szól a gyászének, szólnak a harangok Piroskáért.
Különben tényleg egy pillanatra gondolkodtam, mintha csődör-csikót olvastam volna valamelyik életrajban, abból amiket feltettél... de mondok, lehetett attól még kedves kancája is.
**
Ágh István :
Szülőhazánkra vall
Bátyámnak
Sasdögöt látunk a havon, akácosok verebeket hajítanak fejünk fölé,
rongylabda-gurulású nyulat hajszol tekintetünk, árnyunk a hörcsögök téli álmán átsuhan,
akár a varjaké, ruháink fekete hullámzása már nem ismerős,
mikor hazamegyünk, karunkba befogva a szél, népek utszéli haldoklásából
hazavezetnek jégpatkós nyomok, nem köszönnek a szembejövők,
s nem tudjuk kinek köszönünk, vállakat látunk, ormokat, várromokat,
napos oldalukat csodáltuk valamikor, eszünk, iszunk, ízetlen ételt, savanyu bort,
hányingeresen, mint a másnaposak, szégyenkezünk,
s vigasságunkból füstszagu ing marad, kocsmaudvaron vér, vizelet, törött pohár,
pletyka fejezte be a balladás szerelmeket, ha ott maradnánk,
bakancsból, vatelinkabátból kioldva nem szállnánk már föl sohasem,
és árvák lennénk ott, ahol kofaságba hajszolnak a hétköznapok,
s hebegésbe zilálják szavunkat düheink, tél lenne mire kiegyenesednénk a földön,
életünk fölsérti a földet, bolondok, muzsikuscigányok lennénk,
hogy adjunk még vigasztalást, már csak napokra mehetünk, mégis hazamegyünk, mert mi is esendők vagyunk, szeretetre vágyunk,
mint mezők magányos diófái kertek után, nem kérünk mást csak egy zugot,
hol békességgel alhatunk, szemünkben egyetlen sugár emlékeztet, mint jégből a fűszál, elmondhatjuk hazafelé megyünk,
karunkkal bekeríthető otthonra lelünk talán, ha más nem, a bazalthegy lefejezett válla régi lesz, szülőhazánkra vall, mikor vénemberjajgatást utánoz majd a szél.
Ösvényre szállt egy madárka, Piros a szárnya, a lába, Zöld a begyén a tolla, Csőrében selyem fátyolka, Fátyolka: selyem sátorka, Sátorka beárnyékolja, Napocska ne sütögesse, Ne sütögesse tüzesre, Maradjon arca fehérnek, Ő maga szűntelen szépnek.
„ZELNIK JÓZSEFA MAGYAR KULTÚRA SELYEMÖVEZETEI
Zelnik József
Az ördögűző Nagy László
Megjelent: A magyar kultúra selyemövezetei. Budapest, 1998. 43–52. o.
Budai Ilonának
Most, ahogy újra és újra olvasom Nagy László naplóját, látom, micsoda szép napokat is éltünk az átkosban. A Krónika-töredék így őrzi az idillt: “Z. kocsijával Csákvárra indultunk disz-nótorra. Szép havas tájak, a falu is havas. Felszabadultan tréfálkoztunk. Jó étvággyal sok kolbászt ettem, hurkát keveset … Novás otellóbort ittunk, ez is nagyon jól csúszott.” De Csoóriék fanyar borai mellett sűrűn kóstolgattuk az öreg Zelnik vörös borát is. Demizsonnal vittünk Margitnak is, hogy gyógyuljon. Egy ilyen vörösboros, felszabadultan tréfálkozó út közben ígérte meg Nagy László, hogy Budai Ilona egyetemi színpadi estjére bevezetőt ír. Majd néhány nap múlva titokzatos mosollyal közölte, hogy verset fogok írni, fiú. A fiatalkor természetes könnyedségével vettem tudomásul a hírt, s csak most, utólag a Naplóból látom, hogy az egyik legmegszenvedettebb verse lett.
A stációkat a Napló így őrzi: “Február 9., hétfő. Lehet, a versbe belebetegszem. Február 12., csütörtök. A versírásnak már a gondolata is irtózatot kelt bennem. Február 14., szombat. Verset nem írtam ugyan, de a fejemben alakulgat. Ha nem lenne kényes a téma, már előbbre volnék. A mostani vitákhoz verssel szólok, szeretnék tisztességes maradni. Február 15., vasárnap. Tovább írogattam a sorokat. Igen nehezen találom meg a formát. Most úgy érzem, nem kötött formában írom meg a verset. Szabad izom-mozgása lesz, így dinamikusabb is. Február 16., hétfő. Fürdés, hajmosás, M., a fodrászom megkurtította fürtjeimet. Faragtam utána a sárga fát, féltem a verstől. Február 17., kedd. Hozzálátok a vershez, átírom az első sorokat: Ördög koholta, szerkesztette / fölém ezt az éjt, hol az ármány / bullái függnek ércfonálon… Február 18., szerda. A versből kész kb. 25 sor. Február 19., csütörtök. A verssel kezdtem bajlódni, igen nehezen megy. Február 22., vasárnap. Hamar a vershez láttam. Írtam pár sort, de átjavítottam az utolsó részt. Kész a vers! Örömömben énekelni kezdtem. Fölébe írtam a címet: Szólítlak hattyú.”
Ha végigtekintünk ezeken a stációkon és elolvassuk a verset, pontos képet kapunk egy huszadik századi magyar költő valóságos pokoljárásáról. Nagy László magyar költő és garabonciás gogoli kísérletéről, az ördög leleplezéséről. Arról, hogy fölfordult a világ, az ördög kitüremkedett, kiáradt a pokolból, eljött közénk. Vége a középkori áldozat drámai nagy lehetőségének, a hagyományos pokoljárásnak. Az élet egyszerűen áttekinthető síkjai kifordultak helyükből. Milyen könnyű volt azoknak, akik az emberszabású időkben dudások akartak lenni, csak bátraknak kellett lenniük és pokolra kellett menniük. Ma viszont a pokol jött el közénk, az ördög emberjárásra vetemedett, árad lélektől lélekig, s olyan büdös, hogy a borz is belepusztul. Nyomuló lélekégető gázkamrája holt lelkek tömegét hagyja maga után, holtakat és üreseket. Ezt a műveletet döbbenten felismerő költői rémület nekirugaszkodik a leleplezésnek: Ördög koholta, szerkesztette. Itt megbicsaklik a nyelv. Mi az, hogy szerkesztette? Talán úgy, mint egy szerkesztő, vagy főszerkesztő-helyettes az Élet és Irodalomból, aki a Napló szerint “buta és rosszindulatú” cikket ír a magyarság legfontosabb ügyeiről, és szellemi kollaboránsként a szovjet internacionalista félvilághatalomnál feljelenti legfőbb veszélyként a magyar nacionalizmust, amely abban a züllesztő puha diktatúrában nem volt más, mint egy nemzet legtisztább önvédelme, az “Adj magyarságot a magyarnak” józsefattilai kívánsága. Nem, fiókördögökkel nem érdemes foglalkozni. A főördög nem szerkeszt, ő kohol, ő nyüstöl. “Ördög koholta, ő nyüstölte fölénk ezt az éjt…”
Mekkora keserűségnek kell felgyűlnie az emberben, hogy csak a démonológiai szótár szavaival tudja megnevezni a helyzetét. Emlékeimből és a dokumentumokból felsejlik ez az idő, a vers ideje és az akkori társadalmi történések tere. Azt az iszonyodást, ami a Szólítlak hattyú című vers megszületéséhez vezetett, az 1975-ös év történései váltottak ki. Ebben az évben, szeptember végén jelent meg az Élet és Irodalomban Major Máté Nagy panel és tulipán című írása. Akarva-akaratlanul már a cím is provokatív volt a tulipán szó miatt. Hiszen az addig elmúlt évek létező szocializmusának marxista kritikusai előszeretettel, minden magyar kérdés iránti makabeus gyűlölettel soroltak minden sorskérdést a két háború között túlhangsúlyozott nemzeti-népi rekvizitumok közé. Így került a magyarság számára fontos ügyek elé a tulipános, cifraszűrös, csikósgyulyásos és más jelző. Nem létezik, hogy Major Máté nem tudatosan tette be a címbe a lejáratónak szánt tulipán szót. Az a Major Máté, aki a szocialista erkölcs című jelzős szerkezet jelzője által a moralitás nyűgös skrupulusaitól felmentve emelkedett az akkori magyar építészet megfellebbezhetetlen pápájává! Ebből a pozícióból Majornak könnyed szellemi galoppnak tűnt az a vállalkozása, amelyben a Rákosi-korszak szabadnépes hangvételére emlékeztető publicisztikai bunkóval le akarta teríteni az akkori legtehetségesebb építészcsoportot, a pécsieket. Hogy tényleg a legtehetségesebb, azt az azóta eltelt idő bizonyította. Főleg ebből a csoportból emelkedett ki az a társaság, amely organikus magyar építészet névvel Velencei Biennáléktól Tokióig a világ építészeti közvéleménye előtt nagy tekintélyt vívott ki magának az elmúlt időben. El kell ismernünk, Major Máténak kitűnő szimata volt. Észrevette, hogy itt egy olyan új építészeti gondolkodás, tehetséges fiatalok olyan csoportja emelkedik fel, amely megkérdőjelezi a középszerbe, az unalomba fulladt, szocialistának nevezett, kiüresedett bauhauszizáló építészeti gondolkodást. A “főépítész” egyre nem számított, arra, hogy írásával szembeszáll az akkorra már egyértelmű művészi és erkölcsi nagyhatalomnak számító költő: Nagy László. Szembeszállt annak ellenére, hogy undorodott a publicisztikai vitáktól, mert tudta, hogy a hatalom bármelyik pillanatban, főleg az igazság kimondása előtt, elvághatja a vita fonalát, hogy bértollnokok szétnyálazhatják azt, hogy sok értelme nincs, mert az “ostor virágzik”, és amit akar, végrehajtja. Így született meg az emberközpontú magyar építészet védelmében két glossza, Hol a tulipán? és Hol az építőművészet? címmel. Megdöbbentő volt a hatás. Az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai alapján senki nem merte gondolni, hogy valaki is föl meri emelni a szavát Aczél György – ahogy a Napló nevezi, a “nagymester”, a “főnök” – kulturális monopóliumot és terrort gyakorló csapatával szemben. Akkora volt az elképedés, hogy el is vesztették a vitát. Időleges visszavonulást rendeltek el, és Major barátjukat zászlórenddel kárpótolták az elszenvedett sérelmekért, s ahogy a Napló őrzi: most zászlórenddel kitüntetve pimaszkodik. De különben is zaklatottá vált a közélet. Ekkor jelent meg Száraz György: Egy előítélet nyomában című írása a zsidókérdésről. A témáról a Napló így őrzi a költő véleményét : “Nehéz ügy. Elszomorító, hogy még ma is ügy. Üggyé csinálják.” Ugyanezen a télen Illyés levelet írt az Írószövetségnek, hogy kilép a sok megaláztatás miatt.
Az Úr 1975. évének késő ősze és tele ilyen hangulatban találta a költőt, akiben érett az elhatározás, hogy a költészet mágikus erejét segítségül híva oszlatja az “éjt, hol az ármány bullái fekete zsinóron függnek”. Az alkalmat egy baráti utazás és egy baráti felkérés hozta meg. A Napló szerint így: “Értekezlet: az építészet vitát folytatjuk. Kettő hozzászólás van. Lehet, hétfőre több lesz. Major emberei is küldik. Ebéd: Nimródban M. és B., továbbá Z. Jóska, K. F., Páskándi, majd Csoóri. Bundi és P. kivételével: Hatvan. Szép az öreg szőlője, magas kordonos. Újfajta szőlő, Egri csillagok, ebbe tartozik a Zalagyöngye is. Permetet nem kér, mert legyőzi a férgeket, fagyálló… Muskotályos és oportó ízű. Eszegettünk ezt-azt, ittunk újbort, de legelőbb pálinkát. Fél hét körül indultunk haza Z. kocsiján, B. Ilonka mellett ültem. Elvállaltam estjének bevezetőjét.”
Elvállalta úgy, hogy abban a pillanatban biztos nem gondolt rá: ördögűző verset fog írni. Miért gondolta volna, népdalénekesnő előadóestjére kell csak bevezetőt írnia. Metaforákat kötözhet csokorba a népdalnak arról a szerelmetes világáról, ahol – kedvenc nótája szerint: lányoknak az ágya rozmaring a lába. Csak a kifordult élet, a rongáló “rossz pörök”nem engedik a lírai fényűzést, kikényszerítve a líra mágikus ördögűző szerepének felmutatását. Ha ezt nem meri vállalni senki, akkor “lepusztul szánkról az ózon”, és az ördög, a halál ura “kitúr, kitaszít a házból, hazából”.
Kérdeztük, hogy mekkora keserűségnek kell felgyűlnie az emberben, hogy csak a démonológiai szótár szavaival tudja megnevezni a helyzetét. A vers első fele a következő sorokban emelkedik egy huszadik századi Tiborc panaszává:
Ördög koholta, ő nyüstöltefölénk ezt az éjt, hol az ármánybullái fekete zsinóronfüggnek, megannyi mérges lepény, majálisra ólom-okádmány, hogy gőzüktől elsorvad a fényés lepusztul szánkról az ózon. Ólom-ingák, ha mozdulsz, ütnek, nem moccansz meg, úgyis pofoznak, ítélete ádáz betűkneklélekben, hasban új csikarás, s kell álmodni tovább a rosszat. Fekete zsinór-erdőn át islátok azonos kínt: szivárványhavasán az ostor virágzik, s virágom hervad a hahotahóhérpados nyújtó-csigáján. Gúny bitangol akár a járvány. beront a tűzhelyhez akárhol, rendelkezik mint nyegle ficsúr, utálattal mindent kirámol, szabad keze bóvlit virágzik, országutat ír nyála, kitúr, kitaszít a házból, hazából. (…)új gótika épül sebekből, sóhaj aranyozza íveit, harangsora: bók és bók és bársony, s néma, nem szólít, nem serkent föl, aki itt sujtva sohase kel föl.
Ezekkel a sorokkal 1976 februárjában végleg véget ért Nagy László lírai fényűzése. Ezeken a sorokon nem lehet túllépni egy könnyed társasági legyintéssel. Ezekben az izzó mondatokban végleg pástra lépett Nagy László és az ördög. Csekély, de érdekes adalék, hogy az akkori hivatalos költőfejedelem – a Napló szerint is rögzítetten – úgy érezte, ellene íródott a vers. Ebben tévedett, bár nem sokat, mert a vers mindannyiunkat tetemre hív, a mi ördögarcunkat is leleplezi.
“Már régóta csakis azon munkálkodom, hogy az ember műveim olvastán nyíltan gúnyt űzzön az ördögből”, írja Gogol 1847. április 27-én Sevirjevnek Nápolyból. Azt jelzi ez a mondat, hogy többen ki merték és ki merik hívni párbajra a “disznófejű nagyurat”, s e harcban felemelkednek és elbuknak, megdicsőülnek és elkárhoznak. Gogol fő kérdése az volt, ezt Mereskovszkij kitűnő elemzéséből is tudjuk, hogy hogyan lehetne ostobának feltüntetni az ördögöt. Ezért vállalja a gúnyt mint eszközt, s mert Gogol rossz eszközt választ, belehal a küzdelembe. Párbajtörténelemből is ismert tétel, hogy olyan fegyvert kell választani, amit az ellenfél kevésbé jól tud kezelni. Nagy László ösztönösen s így mélyen tudta, hogy a gúny az ördög legerősebb fegyvere, mert “gúny bitangol akár a járvány”. Gúny bitangol például legszívesebben a nemzeti érzés körül, s ez a magyar kultúra sosem múló legmélyebb kihívása. Olyan mértékű, hogy már csak a sikoly marad, a fulladás előtti utolsó vegetatív könyörgés. Nagy Lászlónál így: “de sikoltom halhatatlanul: Úristen, én nem vagyok itthon?”. József Attilánál pedig így: “S mégis, magyarnak számkivetve, lelkem sikoltva megriad”.
Mi történt a huszadik század magyarságával, hogy a század három legnagyobb magyar költőjének központi témája, a magyarnak számkivetve, az itthonlét-hiány, a hazakeresés akárhol, ha itt, a Földön szinte lehetetlen, akár a magasban is. Mi az ördög tehát, a magyarok ördöge, más ez, mint a Gogolé? Több mint valószínű, hogy nem, vélhetjük, az ördög internacionális. Mereskovszkij fedezte fel, hogy az ördög legmélyebb lényege a középszer, sub spaciae aeterni, a halhatatlan emberi középszerűség, Hlesztakov maga. Az a negatív képesség, amely mindent, ami háromdimenziós, kétdimenziósra szűkít, operettesít. Nagy László így pontosít: “szabad keze bóvlit virágzik”. Illyés Gyula működése mély rétegeit is felfedi : “mert szépnek csak azt véled, mi egyszer már övé lett”, és “eszmélnél, de eszme csak övé jut eszedbe”, “néznél, de csak azt látod, mit ő eléd varázsolt”. S ezzel bezárult a kör, ilyenkor fölnövekszik a rémület, már mindenki menekül kifelé a haza teréből, vagy befelé, a föladott személyiség ördögi bugyraiba.
Rémálom temploma, s én alulizzok, szavamat nem halkítom, de sikoltom halhatatlanul: Úristen, én nem vagyok itthon?
Lehet-e temploma az ördögnek, magyarul a rémnek, s hogy megismerjük, ki ő, nevezzük nevén héberül: Satanas, latinul Diabolus. Lehet-e temploma a Sátánnak? Lehet-e akkor, mikor számunkra a templom az, amit föl kellene építeni? Kinek építjük a templomot, az Istennek vagy a Sátánnak? Hamis próféták hirdetik: csak építsétek a templomot, az mindig Istennek készül. Nem igaz, a templom mint szimbólum üres forma, csak annyit jelent, hogy kapu a transzcendens felé. Nyílhat Istenhez és a Sátánhoz. Az ördög, a nagy utánzó, mindig számíthat Hlesztakov-énünkre. Ha könnyen szabadságra vágysz, ő a legszabadelvűbb, ha szépségre vágysz, ő a fényhozó (Lucifer) és egyben fényűző, ha igazságra vágysz, az általa gyorsan felajánlott egyetlen igazság a szent. Ez tényleg rémálom, ez feloldhatatlan, vagy a költő mégis feloldja, mikor fölteszi a kérdést: “Úristen, én nem vagyok itthon?” Ki vagyok taszítva a házból, hazából? Ki akarnak űzni, kiűzzük magunkat az OIKOSZ teréből. A régi görögségnél a nyelv még teljesen épen őrizte az OIKOSZ, OIKOMENÉ szóban a ház, haza, háztartás és emberiség egységét. Ebben a szóban lett testté az a kinyilatkoztatás, hogy az otthonlét és az emberi lét egymás szinonimája. Bárki, aki ház, haza, emberiség hármas egységét föladja vagy támadja, az az emberi jelenséget – amely tudvalévőleg Isten arcára teremtetett – támadja, annak személyisége egyértelmű, tette leleplezi önmagát. A költő az ördögűzés legegyszerűbb és leghatékonyabb mondatát találta meg. Amikor gúnyt bitangol, mikor virágzik a bóvli, mikor kitaszítanak házból és hazából, mindenkinek fel kell tenni az ördögűző kérdést : “Úristen, én nem vagyok itthon?”
Mikor Nagy László idáig jutott, feltette a kérdést, és befejezte a verset. A Napló szerint felkiáltott : “Kész a vers!”, és így folytatja: “örömömben énekelni kezdtem”. Az igazságra való rátalálás magával hozza a csodát, a szintén ördögűző felszabadult tiszta nevetést és örömöt.
A költő megharcolta a harcát, s talán ezért is lett oly kedves az Úrnak, hogy nemsokára magához szólította. Ránk hagyta viszont ördögűző aranyvesszőcskéjét és a mágikus szavakat. Nem bújhatunk ki a felelősség alól, mindenkinek meg kell járnia az utat. Tudom, készülődik immár az én pokoljárásom is. Nagy László, az ezüsthajú herceg, garabonciás mosollyal a szája szegletében közeledik és szólongat: Fiú, műveld a csodát, törd át a hazugság falát, ha tudod, s ha mered. A hang még messziről hallatszik, de már pontosan érthető. A költő, aki hercege lett a szívnek, itt botozgat már örökké a szívemben.
(1996)”
Jó napot, jó fényt a családnak. Csak az óhajtást hozom, csak jó-magamat. Bábot a kicsinyeknek nem adhatok, se madárlátta valamit, nyúlkenyeret, egyebet. Nem a vásárból jövök, nem a hegyről, nem az égből, de igenis: a földből. Nehéz volt magamat összeszednem, nehéz a föld is, a sírdombot sokáig mozgattam, akár a vakond. Sós-paprikás kenyeret kívánok, igen. Adjatok jó bort, ha van, világítson az is minékünk. Annyi mohát, kőport, cementport, annyi falevelet csaptam le magamról, féltem, nem érek ide időben. De süt a nap, sütöget, szép a reggel. Izzadok édeset a napvilágban. Gondoltam, jó, ha magam jövök, mert kivel üzenhetnék? Senkivel. Készültem ide, de mióta, - azóta, hogy a Lehetetlent agyadba vetted, s forgatol vele engem is. Itt ragyogok, lásd be, hogy minden lehet. Emlékezz a pulira is, a Cirókára, ahogy a bika orrába csimpaszkodik - az a kis gyöngyfogú fekete labda. Vi-vi, vau, vi-vi, vau-vau-vau! Ugatok, utánzom, terelem a harangos nagy-dögöt, a Behemótot, ahogy akarom. Gondolj csak a Cirókára. Sikerül neked is. De én nem uszítalak, tedd a dolgod. Egészségünkre! Mit gondolsz, mi a kegyelet? Elrekeszteni a dalt a temető mellett? Vígadjatok, ha tudtok, fiaim. Hozzatok akár cimbalmot a sírdombomra, Bőgőt meg szép hegedűt. Másodszor már nem jövök, jó napokat, jó fényt a családnak. Nem hideg a tenyerem, fogjunk kezet.
Ördög koholta, ő nyüstölte fölénk ezt az éjt, hol az ármány bullái fekete zsinóron függnek, megannyi mérges lepény, majálisra ólom-okádmány, hogy gőzüktől elsorvad a fény és lepusztul szánkról az ózon. Ólom-ingák, ha mozdulsz, ütnek, nem moccansz meg, úgyis pofoznak, ítélete ádáz betüknek lélekben, hasban új csikarás, s kell álmodni tovább a rosszat.
Fekete zsinór-erdőn át is látok azonos kínt: szivárvány havasán az ostor virágzik, s virágom hervad a hahota hóhérpados nyújtó-csigáján. Gúny bitangol akár a járvány, beront a tűzhelyhez akárhol, rendelkezik mint nyegle ficsúr, utálattal mindent kirámol, szabad keze bóvlit virágzik, országutat ír nyála, kitúr, kitaszít a házból, hazából.
Herceg, szabad-e énekelni, égre kelni mint a pilóta, vagy csak porszemen térdepelni, úrhatalmad ahogy kirótta? S mert rossz álmom nem szakad meg itt: új gótika épül sebekből, sóhaj aranyozza íveit, harangsora: bók és bók és bársony, s néma, nem szólít, nem serkent föl, aki itt sujtva sohase kel föl. Rémálmom temploma, s én alul izzok, szavamat nem halkítom, de sikoltom halhatatlanul: Úristen, én nem vagyok itthon?
Szállj ide, hattyú, elfáradtam, elfogyok, rongálnak rossz pörök, félek, nyílik a föld alattam, s hattyúm, ha éretted feltörök, félek, hogy már csak fű-alakban. Égek, csőrödben jó vizet hozz onnan, hol a vadhattyak isznak, kétségeimből is föloldozz, gondozz, ahol fém ért a csonthoz, tűzz elém zöld ágat, hogy bízzak. Hol még a tavasz, ha fekete havak pillognak földön, égen, s bandába tömődnek? - de ha te megsegítesz, biztos elérem.
Szólítlak, hattyúi hó-eke, sátánpalástot széthasító, te vagy a jó sugarasító, jó hitem nyerge, rosszat irtó, hogy jobb-magamhoz is jussak el - emelj föl engem, hadd siessek, vágj utat árva földieknek szárnyaddal s torkod élivel!
Oly szép az éj hol turbékol a sok golyó
Folyik fejünk fölött egész gránát-folyó
Világítva az éjt olykor rakéta gyúl
Virág mi kivirúl s hirtelen szirma hull
Jajong a föld s akár apály után dagály
Ha holt a szikla, ha az agyag néma, ha kék csalás az ég azúr karéja, ha csak sötétben tündököl a csillag, ha elsorvad a tűz, ha azért nyílhat a rügyből lomb, hogy ősszel dér eméssze, ha csak időleges a szél fuvása, ha elvérzik az évek érverése, ha minden folyó csak lefele fut, ha csak vizet kapsz minden szomjuságra, ha véget ér a sírnál minden út - felelj, az ember miért jön a világra!
Ördög koholta, ő nyüstölte fölénk ezt az éjt, hol az ármány bullái fekete zsinóron függnek, megannyi mérges lepény, majálisra ólom-okádmány, hogy gőzüktől elsorvad a fény és lepusztul szánkról az ózon. Ólom-ingák, ha mozdulsz, ütnek, nem moccansz meg, úgyis pofoznak, ítélete ádáz betüknek lélekben, hasban új csikarás, s kell álmodni tovább a rosszat.
Fohásza mire kiszakad, már szétfröccsen törzsén a lánc - a gúzs, amit naponta rákapcsol az orcátlan kenyér. Miért olyan rózsaszagúak s végtelendörgők a csodák a képzeletben? Íme, kiüti a veríték a csodatevőt, mellkasa édenkertje a sónak. S ki látta, hogy erei fölkéklenek, mint a villámfa, mikor az Isten háta mögött fölrobbantja a lehetetlent? Nem cirkuszban, de iskolában, hol kőszén- és tej- és kislányszag ivódott már a falakba, hol valódi világot oktat a zsebórafejű tanító, - itt műveli ő a csodát. A dobogón, hol szamárfüle nőtt már a megváltóknak s korteseiknek, most halványan az artista hallgat. Óceánok a falon, kontinensekkel fűzve láncra, ábécé meg az ember anatómiája, ezek a díszletei. De az ábrákon is örök lánctépő útját látja, gémeskúttól a tengerszemig, pólusokon és csillagkörökben. Bicikliznek bikább fiúk a körvidéken. Állától a halántékig apró vörös rézgyűrűk lerakva, ilyen a szakálla. Két szeme mély, elgyengül, aki beletekint, fárasztó csillag. Szemközt, a padokból dagad a sokaság, s fehér tömeg őrjöng az ablak alatt: a kívülre zárt havazás. Fohászkodik újra, akarata műhelye kitárul, jajgat a nyers-vas, kezeszárára lankad patkóalakban. És pironkodik a kovács, aki a kohó pokol-szívéhez folyamodik örökösen. Egy igen avas pátriárka rákehöl a fiatalokra: Tanuljatok! De bíztatni ezeket fölösleges. Már holnap vassal verik lilára a muszkli-malacot karjaikon, már holnap láncok feszülnek, láncnak rugaszkodik a harmat is.
Kardot, kardot, és kardot látok. Kard ált a dobogón három, öntöttvasból a talpuk. Mögöttük vézna asszony, a világ kicsi-ilonája fehérben. A mécsvirág világít így, ha föllép a homály színpadára. Rátör a két fárasztó csillag, máris aléltatja szoborrá. Fektetni lehet a kardok hegyére. Tarkója, dereka, sarka is kardon. Mintha ravatali gyertyák csúcsán nyugodna egy megboldogult. Micsoda hatalmas gömb a hasa! De nincs ott nyugalom, a függve fehérlő redők inognak. Selyem és haskéreg alatt valakit éltet a vére. Bába meg sírásó összetekint a gondolatban. S míg szivárvány meg szemfödél csatázik, eltünedeznek a kardok, marad csak egy: a tarkót tartja. Pillére mégis mindennek: így is vízszintben a test, a csodák csodája. Sarka, gerince alatt is tengerüresség, ott kaszál botjával a pap, a detronizált varázsló, de csak a leomló hajnál kondul meg a fém. Antikrisztus, mondja a férfire, Antikrisztus. Ő pedig fölemeli a nőt, fehér keresztjét, kiszalad vele a hóesésbe. Taps, a hóesés tapsol.
Hóbagoly képében csak én látok be a kerekes házba. Botticelli Vénusza lavórban áll. Mellét, keserves földgömb-hasát a veritéktől ura mosogatja meghajolva. Hívja őket kis asztal, keskeny ágy. Hermelin helyett hócsomók huppannak födelükre a szederfáról. Álmuk se különös, csak cukorrépa reszelve, s a henteskampóról önmaguk báránysága. De nappaluk csodálatosság. Mert reggel befogja magát a férfi lónak, elébe a kerekes házacskának. A mozdulatlan házak ámulják idegen rokonukat. Míg belül a földgömbhasu asszony cirógatja a mai napra rendelt láncot, a fehér ruhát a mai tetsz-halálhoz: északra tart a férfi. Közelít az éghez a magaslaton. Asszonyt vonó tiszta szamuráj, igazi király, az isten lova. A telhetetlenek pedig néznek utánuk éhesen az új csodára. S látnak jeleket: a patkó vérző anagrammáit s két piros keréknyomot végtelenségig húzva a korai hóban.
Szépasszony postással szép szál szőlővesszőt küldök, pedig földed nincs hol felnöveszd őt, puszta lég a telkünk, füsttel drótos, örvös, de te közelebb laksz mégiscsak a földhöz.
Látom, pillogatsz az első emeletről, s zöld kis Romeóként szőlőd kúszik lentről, mert kacsos növény ez, mint a tök s uborka, tiéd akar lenni, lesz lugas a bokra.
Lásd, a fal tövében fekszik a kis birtok, csak födi cementlap, mint burok a titkot, fordítsa el még ma csákány hegye-éle, őszvégi levéllel csörömpöljön félre!
Nem fagytak ezüstre még a föld veséi, áss gödröt bár hátad hósuhogás éri, szőlőd lágy vödörből iszapolja hólé, hull kozmikus abrak, mind a zöld csikódé.
Zöld ménként a házat harmadik májusra meghágja és ő lesz lyukas léted jussa, nap, hold, csillag rajta kondul és csilingel, erkélyeden meglep sok tömör bilinggel.
Áhítozom rég, hogy béke-jelet nyújtsak, íme, most borággal áldlak, dehogy sújtlak, rügysorral csiklandlak rézsutosan, öcskös, te kisüstis, murcis, te boros, te fröccsös!
Eltűnődve áldjuk majd e szőlő szent fát, erkélyre feszülve krisztusian megvált olyan állapottól, hol a tudat horkol, gyulladt szemü, poklos, torzonborz csehóktól.
Sistereg és fröcsköl, szerteszét habot hány, eleven kigyókkal hánytorog a botrány, de te szőlőággal átkelsz kackiásan át a háborgáson ingben, gatyicában!
Nem az erdő, nem a levegő meg a víz remek királyai, nem ezek a vadak ólálkodnak és őrjöngnek a szívünk körül. Hajunkat oroszlánsörénnyel elkeverni veszélytelenebb, mint megértően pillantanunk az emberségéből kivetkőzött lényre. A század éghajlatában ez a legnagyobb ragadozó ijesztően elszaporodott, szaporítva a fondorlatos intézményeket, megfosztva hivatásuktól a tündöklő találmányokat. A traverz-erdők, a kábel-dzsungelek, a műanyag-habok felett sugárzik ez a szégyentelen fajta, s míg önmagát reklámozza mint morált, mint elérhető üdvösséget: új ragadozókat toboroz, új áldozatokat kaparint magának. Mert századunk emberét a képmutató ragadozók bűvölik. E fordított orfeuszi helyzetben az édes muzsika csak azt jelentené, hogy velük parolázol. Már a fiatal Bartók azt mondja: Nem! Se álerkölcs, se álművészet. A szívdöglesztő álarcokat zenéje acélujjaival tépi le. Mert emberi fenség: eleve idegen tőle a marakodás. Új ritmikájú Sárkányölő - mondanám, de ez a szimbólum föltételezi a programos harcot. Bartók öntörvényű konok csillag. Nem készül semmiféle leszámolásra, nem keresi a gátló és gonosz hatalmakat, de találkozik velük, de gyémántfejjel beléjük ütközik mindig. Így süvít a pályán végzetesen, de mint művész, diadallal. Élete volt keserű is, csömörös is. Menekült volna a grönlandi cethalakhoz, a Tűzföld ércein bőgő vadak közé. Mégis azt mondja: Nem! Az ember nem adhatja meg magát. Se a hatalmas bánatnak, se bármilyen "dögvész-országnak". Az ember szerelmével és férfias haraggal ment a halálba. A ragadozók pedig a sírig követték. Elhengerített kövénél megsebezve a zenétől vinnyognak és átkozódnak ma is, és nem bírnak szabadulni tőle soha. Nekik Bartók az elkerülhetetlen sorscsapás. Nekem példa és megváltás, mint a legfényesebb árvák: Ady és József Attila. Őt látom a magasban, fehéren izzó haját, a sztratoszférát legyőző szemeit. Tenyerében óra: méri és ellenőrzi a Mindenség zenéjét.
Dobognak, tündöklenek, érnek a teremtmények. Ősz fele fordult arccal pirulnak tudatlan lázban, még nyár van.
Idesodródtam, aranyba, hőbe, ide az áldott mezőbe. Semmi bajom, csak más a tekintetem, s néha a szívem fölé téved kezem. Nem érdekes. Tüzes a föld, levegő, éden s pokol az ingem. Idegeimben zeneszó jár. Tudom, hogy törvény szerint betölti sorsát minden. Gyötrelmes és gyönyörű ez a nyár.
Csupa sujtás az ég, dicsőség-sugarat hány özönnel a nap, szurony-él minden irány, madár is belevakul. De alul állkapcsát szörnyen kitárva nyeli a homokbánya a hőt. Nyelve: a csillámos út szélesedik, tüzesen a fűre tolúlt. Eperfa bódul, szemereg barna vére, elvarasul. Árva fa, árva bokor ön-árnyékába bújna, gyötrődik zajtalanul.
Dolgozik minden, nincs kegyelem. Fény zaklatja a földet, szűköl a táj, de terem.
Rozs, búza, árpa, levágva megindul, kukorica izgul, sajog a tarló virága, millió méh fuvaroz, az ég, meg a méz arany-háza zajos. Almafa piros koloncot nevel, a szilvafa kéket, páncélosodnak a magvak, ha nedvek apadnak. A gének találnak fészket. Megőrzi magát az élet. Ropogás, bongás, küllők kerepelése - nem a lemondás érik, lerogyni nem szabad élve. Gép tüzesül, forrón futnak a szijjak - a ló homlokán eresen lüktet a csillag. Szakad az ember veséje, de az űrt álma belengi, muszáj dicsőnek lenni, nincs kegyelem. Ez itt a szárnyak zenéje, ne feledd. Soha nem feledem.
Holdatlan vaspor-szürke ég, must pezseg és az édes vér, agyamra szesz fúj, fölkaplak, levegőben a kis talpak. Jaj, de gyönge a derekam, nem bírlak tartani magasan, elzuhanok, elolvasztalak, csillag vagyok. Hátat fordít a kőfeszület, csikorognak a szögletkövek, meginog a lomb - Félsz-e? Én félek. A lélek beleborzong. Nem kérem én, hogy megbocsáss, Jézus adja a bűnbocsánatot - Ajakas virág, örvendezz, én viselek bánatot.
Mennydörgő napfény-ruhában, hogy a dárdákat elsöpörje, zárókövemet eltörölje síromhoz angyal nem jön, csönd van az égen, földön, homály van szikla-szobámban. Mi lesz, ha így maradok? Szemeim ragyogjatok, kezeim dörögjetek, induljatok meg lábak! Én fordítom a követ félre, csodák csodája: kiülök a sír peremére.
Íme, az ember fia föltámadt, én vagyok, nem árnyék, nem is látszat.
Dohányzok, magamon eltünődöm, ver a szív, kipirkadt minden körmöm.
Pest s Buda tornyait megérintem: ó, ha ti is ragyognátok értem!
Ne játsszon itt az élet hunyósdit, most húzom fel az idő rugóit.
Jöjjön el, jöjj el, hajnal, te hajnal, tűzzel a kihült egekre nyargalj!
Füleim a lárma trombitáit akarják, ajkam kenyeret áhít
s halat és bort és csókot, mert élek, holtak közt testem ne keressétek.
Üres a sírom, ott csak a gyolcsok feküsznek, rajtuk vad-piros foltok:
diplomái a Megcsalatottnak, rikítanak tanúságot a kornak.
A bámulóknak hirdetik nyíltan, hogy a kínt, a halált is kibírtam,
hogy az enyészet ágai bennem susogtak, s dacból fölemelkedtem.
*
Hej, ti sugarak, havat csoboltok, ezüst-erekkel ragyogtok, dombok.
Beszakadt a tél feje, széjjel omlott, a Dunán szörnyű halánték-csontok
úsznak, libegnek lefelé délnek, ütődnek dühvel a hidpillérnek.
Itt sodródnak a télre virított orgonák: gyenge virág-mártírok.
S gólyák suhannak fagyosan délnek: vértanúi a nagy merészségnek!
Déli árammal érkeznek újak. Hiszem: a gondok, bajok elúsznak.
Fekete zászlók a nyers habokban, csillagod, bánat, nagy darabokban!
Elrobog, ami rút, ami régi, hinni tudok én, próbálok élni.
Tél világolt az én fejemben s jaj én sok mindent elfeledtem.
Föltámadva is árván csavargok: csődüljetek a szívemhez, dolgok!
*
Selymes bábját kirágta a lepke, ide szállt le szög-helyes kezembe.
Tora piheg, itt remeg a szárnya, itt az első berzsenyes virága.
Igaz tulipánra szállj, te pille, vigyázz, hogy sose légy megfeszítve.
Engem a jóság fuvalma lendít, nem akarok megbántani senkit.
Esedezek fényt a levelekre, boldogságot minden elevenre.
Bujkál bennem csodálatos dallam, dúdolok magamnak, jó kedvem van.
Állatnak is jó a füvön járni, táncolnak a zsokék paripái.
Májszínűek, szürkék, arany-sárgák, nyerítve a vidéket bejárják.
Fenn tipródnak a ropogó fényben, veszélyes szerelem krúgat értem.
Sok tünde mozdulat most kisért meg, lábak, lábak, a lelkembe léptek!
Festett fürtök, árnyékotok rajtam, most hagyott el engem a nyugalmam.
Éget a szerelem, ostoroznak záporok, levelek, megpofoznak.
Lebegek betöltve tündökléssel, s mit bánom nappal van-e, vagy éjjel.
S hullathatja rózsáit a bőröm, konokan az élethez kötődöm,
fájdalmasan ragaszkodok hozzá, átkozott, ki tőlem elorozná.
Éloi lamma sabaktáni! - sóhajtoztam akkor az égig bajosan s hiába. Égiek, földiek, többé ne csaljatok meg engem, csillagok sose hagyjatok cserben. Sok ecetet ittam, sok volt nekem a kín, a látvány, hogy ebeknek száján csüngnek a rongyaim. Nem akarok már emlékezni, emlékeimtől elvérezni - Feledni minél hamarabb! Úgy lehetek csak szabadabb. S holnap már fehér ruhában, szerelmem, tengerre szállok, ne remegj és ne siránkozz: megtanulni a fényes zugást megyek a Niagarához.
Nőjj, növekedj olyan nagyra, Mint a kertben a szép olajfa, Mint a szegfű, szépülj szépen, Szállj, mint sólyom száll az égen, Fuss, mint víz fut mederében, Ugrálj, mint a nyúl a réten. Lábad hasztalan ne járjon, Aki meglát, megcsodáljon!
**
CSECSEMŐRE, AMIKOR FÜRDETI A BÁBA
Pirosodj, mint a pöttyös katinka, Döngicsélj, mint a méhecske, Édes légy, mint a mézecske, Szaporodj, mint a kis köles, Gömbölyödj, mint a kismalac, Egészséges légy, mint a makk, Úgy öregedj, ahogy a Rila-hegy Meg a Sztára-planina!
Utóbbi években írt versei nehezen érthetők. Nem gondolja-e, hogy ez leszűkíti költészetének hatókörét?
Némelyek régóta szeretnék elhitetni, még velem is, hogy költészetem nem szól a tömegekhez. Egyszer a televízió bemutatta két versemet, a József Attila, s a Rege a tűzről és jácintról címűeket, verseim közül szinte a legnehezebbeket. A beérkezett sok levél tanúsíthatja, hogy „országos” hatásuk volt. Irodalmi esteken is tapasztalom, hogy verseim megragadják az embereket. De a népszerűséget sem tartom mérvadónak.
A magam nevében írok. Értendő úgy is, hogy írásaim következményeit vállalni tudom. A magam nevében írok, s ha egy társadalmi óhajnak, akaratnak, akár fölháborodásnak sikerül hangot adnom, annak szívből örvendek. Bizonyos vagyok, hogy verseim sokakhoz szólnak. Tudom azt is, hogy néhány írásom sokaknak nehezen fölfogható vagy majdnem érthetetlen. De nem mindig az én verseimben van a homály, hanem az esztétikailag képzetlenekben és a renyhékben. Nem kezdhetjük újra az ábécénél a költészetet. Tanuljanak ők is, legyenek figyelmesek, küzdjenek meg a versért. Én a mesterségek iránt mindig tisztelettel érdeklődöm, és megvetem azokat, akik az én mesterségemet csúfondáros tiszteletlenséggel illetik. Megvetem azokat, akik egyetlen hivatásuknak érzik, hogy untalanul egyszerűségből vizsgáztassák le a költőt. Ők azok, akik elhanyagolják saját szakmájukat. Ők felejtik el „egyszerűen” a kéményt a házról, a szennyvízlevezetőt nem a kanálisba torkolltatják, hanem „egyszerűen” az anyaföldbe. Miattuk kell megtanulnom a bádogos- és lakatosszakmát, a vízvezetékszerelést, ők vizezik a tejet, és miattuk mocskos a lépcsőház. Ezek kinevezik magukat a közvélemény képviselőinek, mindig és mindenütt felszólalnak, több levelet termelnek, mint a mocsári fűz. Ők nem a szolgálatra figyelmeztetik a költőt, hanem taszítanák a legrútabb szolgaságba.
