Csontkráterekkel a hold, hófuvatokkal a föld fény-förtelemben ragyog, mindennél nagyobb a csönd.
Ki old meg téged, dráma, te fehér-fekete? Megoldhatatlan a lét, mint a jegenyék csupa-jég, csupa-lánc lakzis menete.
Mozdulatlanná remekít mindent a hideg, betábláz a fagy üvege. E leltárból nem menekül se anyag, se alak. Ordas csillagok virrasztanak.
Ki hozta ezt az időt, hogy átfagy a pille bábja, benne a nyár, s hogy az ólban szörnyed lerágva az egyetlen kecske gerince, s feltűzve a tél szuronyára a krumpli, mit a föld ős-melegében őrzött a pince!
Ki hozta ezt az időt, hogy fenn függ a csontkráteres holdon az utolsó bölcső, benne a szerelem csupa-könny, csupa-gyöngy kincse!
Ó, míg a lelkek és elmék tanakodtak, míg zsugorodtak, a két pólus közé kiterpedt szárnya e martalóc frontnak.
Kinek fáj, emberek, ha az élet ér-fala átfagy s dörrenve megreped? Emberek, ki örül annak, ha a végzet önnemző szavai hirtelen megtorpannak, s nem fut ki a végső mondat? - A hó-mezőre, hol ír a halál, ki teszi ki a szívét nagy tüzes pontnak!
Réges-régen történt, van tán harminc esztendeje; a pontos dátumra már nem is emlékszem.
Akkoriban Pozsgay Imre talán éppen miniszter volt és egy országos tanévnyitó ünnepségen, többszáz tanár jelenlétében beszédet mondott. Beszédét az ismert szállóigével fejezte be:
,,A HAZA MINDEN ELŐTT''
Az ilyen jellegű megnyilatkozás azokban az időkben nem akármilyen bátorságra, nem is vakmerőségre vallott, hanem kifejezetten kamikaze-akciónak számított (a kamikaze eredeti japán jelentése: isten szele.)
Pozsgay Imre beszédének híre futótűzként terjedt az országban. Az emberek fölsóhajtottak, a hatalom tajtékzott.
Nagy László felhívott telefonon, azt mondta: Ferenc, arra gondoltam, sürgősen találkoznunk kéne Imrével. Akár nálatok, akár másutt. Nem engedhetjük, hogy magára maradjon.
Imre késedelem nélkül fogadott bennünket a minisztériumban.
Nagy Laci azonnal a tárgyra tért:
,,Azért jöttünk, Imre, mert meg akarjuk köszönni neked, hogy kimondtad ezt a számunkra szent mondatot. Mi úgy gondoljuk: a hazához való hűség nemcsak jogunk, kötelességünk is. Persze, tudjuk, hol élünk. Azok, akiknek a ,,haza'' szitokszó, mostantól ellened fordulnak. De mindazok, akiknek hazájuk e föld, lélekben melléd szegődnek és melletted maradnak...
Ha bármilyen segítségre volna szükséged, szólj! Hatalmunk nincs is, de szavunk azért lehet''...
Imre így válaszolt: ,,Kedves Laci, köszönöm, hogy jöttetek. Számomra már az is nagy segítség, ha te rábólintasz arra, amit mondok vagy teszek... Mentségemre legyen mondva: ezt a szállóigét azért emeltem át a tananyagból a közéletbe, mert úgy éreztem, itt és most erre van szükség. Függetlenül attól, jár-e érte köszönet vagy sem...''
Ezek után a hazáról, a haza hiányáról, a honvágyról és hontalanságról tűnődtünk.
Beszélgetésünk vége felé Nagy László így szólt:
,,Elmondok nektek egy tanulságos történetet... Még az ötvenes években valamelyik Tisza-parti faluból egy fiú fölkerült Pestre, az orvosi egyetemre. Ötvenhatban részt vett a forradalomban, mentette a sebesülteket. felkelőket, katonákat, sebesült oroszokat is. Ennek ellenére rákerült valamilyen halállistára, menekülnie kellett. Valahol Svájcban, a Genfi-tó környékén telepedett le. Orvos lett, megnősült, családot alapított. Nem politizált, de haza nem jöhetett. Ám amikor a szülei nyugdíjasok lettek, kérvényezték, hogy kimehessenek egyetlen gyermekükhöz.
Csodák-csodájára megkapták a kivándorlási engedélyt. Eladták a házukat, összepakolták a cók-mókjaikat és egy teherautóval, amit a fiuk küldött, kimentek Svájcba. Vitték magukkal a pulikutyájukat is. A gyermekük gondoskodott róluk, egy bérházban helyezte el őket.
Éltek, éldegéltek... Egyszer csak eltűnt a puli. Hetekig keresgélték, de sehol sem találták. Elsiratták annak rendje-módja szerint. Nemsokára azonban levelet hozott a posta. A Tisza menti faluból írta az egyik szomszéd, hogy a puli hazament és ott nyüszít, ott kapargat a régi ház kapujában... Nyilván hontalannak érezte magát, így hazaindult és hazatalált. Haza vezérelte az életösztöne... Ha az ember elképzeli mi mindenen kellett szegény páriának keresztülmennie ahhoz, hogy a Genfi-tó partjától a Tisza-partjáig érkezzen, bizony beleborzong... Úttalan-utakon, erdőkön-mezőkön, hegyeken-völgyeken, sőt: szögesdrótokon és aknamezőkön át... ment, ment, mert hajtotta a hűség hazafelé. Van mit tanulnunk ettől a pulitól. Nemcsak hűséget, hanem elszántságot és szelíd alázatot is.''
Amikor Nagy Laci befejezte a puli époszának elbeszélését, nehezen szólaltunk meg. Hallgatagon üldögéltünk és eltűnődtünk a hontalanságról. Talán mondanom se kell, hogy akkor és ott, e különös történet igézetében, tisztesség ne essék szólván, mindhárman pulikutyának képzeltük magunkat...
Lenn, az utcán, mielőtt elköszöntünk volna egymástól, Laci így szólt:
,,Végre-valahára van egy ember a politikában, aki tudja, miről van szó. És még azt is megérti, amit mi mondunk neki.''
Senki nem tudja megmondani biztosan milyen volt a tárgyak rendje a lámpa körül eme rubin hamvú napon A kelekótya óra a vizespohár arca mint a harmat-esős reggel a napban Tárgyak egyszeri elrendezése Álmok hátlapja a dolgok visszája nélkül Kristály tűzláng öröklét-pillanatok mikor a szerelem becsukja a szárnyát akár egy sötét galamb
Éjjel tenyered éle előtt megnyílnak a falak kiscipődet nem sebzi út krokodil-éhű salak talpad alatt fű, fa, virág éjkupola égi moha a harmat golyóscsapágyain gördülsz tova te levegőt járó alak uszályod a láz te szellőt hasító profil szimatolsz engem vadat a vadász május trágárzöld sátrait döncölik értem lábaid s mát ott se találsz hát a város alá a pokolra leszállsz hol flitteres, csokros huhogók kicsikarják amire mohók ahogy a zeneszót a vonók hol zeng a csalás rádröhög a nagy vigalom bíbor-falon árny-babilon pokolbeli nász csontjaidig sugárzanak a csömörrel telt poharak köztük csak egy leborítva valaki cseppig kiitta s már ott se találsz de tovább de tovább tébolyoghatsz virradatig míg a látvány megadatik ama csipkés bártyafokon a test fura báb mint akinek oda a bőre virradati vörösen pőre hogy lássad nemcsak te vagy árva elcsigázva néz a Dunába te csak állsz te csak állsz nagy hajnali szélben a parton gyökeret vert májusfa-asszony felszalagoz tetőtől talpig a gyász
Még ifju voltam, könnyed szív az almafák tövén, Daloló ház körül vidám, ha már zöldelt a fű, S a völgybe lógtak csillag-éjek. Fölhágnom aranylón Hagyott az idő, a sugár-szemű. Szekéren almavárosok hercege voltam én, S mint hadvezér dicsőn vezényeltem egy szép napon A lombot, árpát, százszorszépet Tova a széllel-ömlő fény-folyón.
Még zöld vagyok, a gondtól szűz, csűrök közt hirhedett, Éneklek boldog udvaron, s major az otthonom. Az egyetlenszer ifju napban A nagyirgalmu sors Aranylón élni engedett. Én zöld vadász, arany gulyás, tinóm riogatom, Kürtömtől hegyi róka-had hidegen fölcsahol s: A szent folyón az ünnep lassan Tovavonúl csörgetve kövecset.
A nappal csupa futkosás s pozsgás derű, a rét Boglyái mint a ház, a kémény-zene gyönyörű, És játék, csupa lucskos harmat, És tűz, zöld mint a fű, És esténként jámbor csillagok, S míg hazahajtok, a majort a bagoly hordja szét, Látom a holdon át: lappantyú száll, az éj-sürű Kazal repül, s paripa-hajzat Villámként felragyog.
Fehér az ébredés, a major harmat-ragyogó, Vándorként megtér, hars kakast hoz válla tűzfalán, Fénykertben Ádám s szűze trónol, Az égbolt újra egy, Épp most kerekült ki a napgolyó, A fény hajdani születése igy történt talán. Forog a tér s meleg patásan fénymezőkre megy Nyihogó smaragd istállóból Megbűvölten a ló.
Boldog vagyok, fácánok, rókák pázsitán dicső Vadonatúj felhők közén a szív tágul s virúl, A folyton megszülető napban Futkosok oktalan, Füvek fölött ábránd hajt magasan, Azúr munkámnak élek, s nem fáj, hogy zeng az idő, Fordul sokat s keveset ád, s a gyermek majd kihull Irgalmából, dalolva lassan, Zölden, aranyosan.
Nem bántam én, hogy az idő, a bárányka-fehér Napokból kezem árnyát fogva fecske-mennybe von, A hatalmasra növő holdba, S hogy míg hazafelé Hajtok: hallom, a föld, s idő repül, S rávirradok: örökre eltűnt gyermek és major. Ó, ifju voltam, áldott szív, s az idő végzetül Megtartott zölden s haldokolva, Mert láncban is tengerként zengtem én!
Beültetted a bogarat,….
szeretek nyugodtan aludni, utána néztem, …
megérte, mert sok szép ismerettel gyarapodtam a keresgélés során. :)
A lényeg,…meglett a két Hriszto Szmirnenszki vers.
A Suhanc a Darázskirály című fordításkötetben, a 281. oldalon található.
A kötet Nagy László 1958-1968-as műfordításainak válogatása.
1968-ban, a Magvető gondozásában jelent meg.
Spanyol, angol, észak amerikai, kubai, francia, bolgár, román, orosz és albán
művek fordításgyűjteménye.
A vörös lovasok című verset, A BOLGÁR IRODALOM KISTÜKRE c. kötet 326.
oldalán olvashatod.
Ez az antológia kötet 1969-ben jelent meg, az Európa kiadó gondozásában.
Ez a kötet, 11 század bolgár irodalmát mutatja be.
Életem, amit elhagyott, mintha most újra elérné, most lényegül a valóság emlékezéssé. De a deres évek sűrüje nem altat, nem andalít, robogó szívem szimatolja önmaga ős nyomait. Megnyílt a hegyen a homály, sír a sas, bogár muzsikál, borpince ütődött képe, kápolna isten-fehérsége rámkiabál. Sugarak déli zuhanása, kukoricaszárak lázadása letördelt kincseikért, lankában a mocorgó csorda, pásztorgyerekek ringye-rongya s minden, ami sorsomat fonta itt van, a szívemig ért. Ó, miért is kellett kiválnod, e földből messzire kilátnod! Bajod a világ, mondhatod. Hova igazítod léptedet, ha sorsok, kényszerképzetek, ha dögvész-szárnyú istenek zsúfolják híres otthonod! Ami áldott nevelőd nemrég, félig már az is idegenség, vendég vagy itt s elitélt, félálom kell, hogy kinyujtózz vigaszért, játékokért.
....Elkészültem már minden jövőbeli rosszra, a halálra is. Nagyon szeretem az életet, de a halál már nem probléma előttem. Tehát a rosszat fölkészülten várom. De jövőbeli jóra, emberi fenségesre, érzem, készületlen vagyok. Mert kételkedem. Kételyeim gyötörnek. Gyanakszom.
KORMOS ISTVÁN.: Mire gondolsz?
NAGY LÁSZLÓ: A múlt században, de előtte is hangoztatták, manapság is hallom sokszor: Az ember jó. Der Mensch ist gut. Azonban tudjuk, hogy az ember csak szellemével emelkedett ki úgy-ahogy a természetből – a teste, biológiai fölépítése teljesen természeti. Így hát az ember természete agresszív is. Tudjuk, hogy a cromagnoni emberek lebunkózták, leöldösték a neander-völgyi embereket. Elfoglalták barlangjukat, vadászhelyüket. Ez az öldöklés a mai napig is tart. Nem javult az ember azóta. Tehát az ember története egy véres csillag, a Káin csillaga alatt kezdődik. Most eretnekséget mondok neked. Megkövezhetnének egyfelől a keresztény, másfelől a szocialista tradíciók hívei. Miért? Ugyebár írva és jövendölve van a végső kiegyenlítődés, az ellentétek feloldása, a nagy harmónia, az örök béke, boldogság. Mit lehet ehhez tenni? Igen, a társadalmi kategóriákat megszüntetjük. Ezen a vidéken, Európának ezen a felén valóban meg is szüntettük, remélem, hogy másutt is ez történik. De marad a kérdés, ez pedig az, hogy ember és ember közt különbség van. Nincs a világon, értve a világot a földgolyóra, olyan ember, akinek ujjlenyomata azonos lenne másokéval. Ez is mutatja, hogy természetünkben, ösztönünkben különbözünk a másik embertől. Megmarad továbbra is, gondolom, a természeti ember biológiai vonatkozásban, ösztöneiben is. Önzőek vagyunk, büszkék, hiúak vagyunk, szelídek vagyunk s gorombák, született gyilkosok, kéjencek, martalócok. Tehát jók és rosszak vagyunk, emberek vagyunk, esendőek vagyunk.
KORMOS ISTVÁN.: Mégis, látsz reményt?
NAGY LÁSZLÓ: Látok, de előbb elmondom, hogy van egy közhely, közmondás, ha úgy tetszik, népi mondás: csak a sírban vagyunk egyenlőek. Ezzel a közhellyel már most farkasszemet kell néznünk. A jövőben az emberen változtatni lehet művi úton, tehát lehet csinálni szorgalmas, szelíd és egyéb embereket. A kérdés csak az, nem változik-e meg úgy az ember, hogy már nem ember többé, hogy ama megírt, jósolt, szinte naponta elmondott örök béke, harmónia, boldogság elfogadja-e ezeket a teremtményeket, lényeket, alkalmasak lesznek-e erre az édenre? Számoljunk le végre a szentséges közhelyekkel. A remény? Nem tehetünk mást, mint amit eddig is tettünk, főleg humanisták: továbbra is a jobb emberi sors harcosai, partizánjai, titkos ügyvédjei legyünk. A reményt nem szabad föladnunk, hiszen a legnagyobb tragédiákból, katasztrófákból csak a remény segít kilépnünk, léphetnek ki a tömegek, akik sújtva vannak. Ugyanakkor legyen jogunk a kételyre, ez is motorja a mi alkotó munkánknak. Kritikával kell néznünk saját munkánkat. Egyre jobbat kell csinálnunk. Ez a célunk.
KORMOS ISTVÁN.: Tegyük fel – amiről itt beszélgettünk, elmondtad itt a gondolataidat –, ez a film megmarad. Mit üzensz azoknak, akik száz vagy ötszáz év múlva ülnek szembe veled?
NAGY LÁSZLÓ: Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket. Emberi szellemük, ha lesz, tudatom velük, üzenem: csak ennyit tehettem értük.”
Nekem a zenehallgatás legalább olyan fontos, mint az írásolvasás.
Alaplapra integrált a hangkártyám, de jó. /odafigyeltem a kiválasztásnál/
Sajnálom, hogy nem tudtál belehalgatni!
Szia ikercsillag!
Jóéjszakát!
Látom, ideje lenne új hangkártyát beruháznom. Ígéretes lemez.
Elköszönök már, korán csörög a vekker.
Jóéjszakát!
**
bolgár népköltés:
FEHÉR SZÉL TÁMAD
Fehér szél támad, forró szél támad, Hegyeket szaggat, partokat omlaszt, Partokat omlaszt, havakat roskaszt, Havakat roskaszt, vizeket áraszt, Balzsamvirágot fölnevel hármat. Legelső balzsam - régi arámra, Második balzsam - mai babámra, Harmadik balzsam - eleven gyászra. Aki kettőnket egymástól eltép, Fekete dögvész tépje ki lelkét!
Sétál a gyönyörű kislány, Bongyori fekete bárány, Sétál a folyó mentébe, Lépked a lekaszált rétre, Forgatna jószagú rendet, Szaggatna beérett meggyet. Fehér szél fujja, fujkálja, Orcáján lebeg a pára. Patyolat fehérel rajta, Akár a nagy vizek habja, Hajladoz dereka, válla, Akár a jegenyenyárfa, Szoknyája kerekül táncra, Akár a tenger hulláma, Hajfürtje úgy bukdos, úgy ráng, Akár az ardai pisztráng, Tüzecske villog szemében, Akár a csillag az égen.
Az Mp3-asok elindíthatók,rögzíthetők/ideiglegesen/.
Első özvegységem Húzzák a harangokat Piroskáért. Én a cseresznyefa tetején megözvegyülve magamat rángattatom a széllel. Szólnak a harangok Piroskáért. Messziről, ahol az utak erednek, porfelhőben közelít a gyász. Lejtőjén lefelé robognak a vas-rokonok, nagy vasalt kocsik tolják maguk előtt a csacsi-méretű lovacskákat. Émelyegve az állomásról jön pesti szobalány, három. Tántorognak a szalagos liliom-kerékkel. Ó, kedvesem, ó, kedvesem! Óbégatnak testvérükért, a kicsiért, aki szép ruhát se hordott, úgy lett árnyék. Én itt a fa tetején, mit tudhatok a tüdővészről? Mert a felhőből kihajol egy nagy professzor, pálcával üti a levelet s füleimet. Hát orvos vagyok-e én? Tudok annyit, hogy kifőzte tüdődet a láz fakóra. Elsorvasztotta. És a tüdőről térkép, Magyarország jut eszembe. Tudom, hogy két kis melled között ezüstláncként patakzott a víz örökké. Tányérodat a holdból vették elő, oda tolták vissza. Külön tányér, külön kanál. De én a számmal etettelek, lehúnyva szemeimet. S kölcsön kért hegedűvel muzsikáltam neked a napon. S mert nem hitted a halált, a te mókád százszorta jobb volt a kalácsnál. Apai kalapban, te kis komikus! Most megfagyasztották mosolyodat. Rávésik nevedet a keresztfára. Rádöltik nővéreid a fehér selymet, kifestenek pesti rúzzsal babamenyasszonynak. Majd kimeszelik a házat is utánad. Volt Piroska, nincs Piroska! Megözvegyülve, a fa tetején magamat rángattatom a széllel. Harang vagyok. Midőn az ég és föld meg fognak indulni. Szól a gyászének, szólnak a harangok Piroskáért.
Különben tényleg egy pillanatra gondolkodtam, mintha csődör-csikót olvastam volna valamelyik életrajban, abból amiket feltettél... de mondok, lehetett attól még kedves kancája is.
**
Ágh István :
Szülőhazánkra vall
Bátyámnak
Sasdögöt látunk a havon, akácosok verebeket hajítanak fejünk fölé,
rongylabda-gurulású nyulat hajszol tekintetünk, árnyunk a hörcsögök téli álmán átsuhan,
akár a varjaké, ruháink fekete hullámzása már nem ismerős,
mikor hazamegyünk, karunkba befogva a szél, népek utszéli haldoklásából
hazavezetnek jégpatkós nyomok, nem köszönnek a szembejövők,
s nem tudjuk kinek köszönünk, vállakat látunk, ormokat, várromokat,
napos oldalukat csodáltuk valamikor, eszünk, iszunk, ízetlen ételt, savanyu bort,
hányingeresen, mint a másnaposak, szégyenkezünk,
s vigasságunkból füstszagu ing marad, kocsmaudvaron vér, vizelet, törött pohár,
pletyka fejezte be a balladás szerelmeket, ha ott maradnánk,
bakancsból, vatelinkabátból kioldva nem szállnánk már föl sohasem,
és árvák lennénk ott, ahol kofaságba hajszolnak a hétköznapok,
s hebegésbe zilálják szavunkat düheink, tél lenne mire kiegyenesednénk a földön,
életünk fölsérti a földet, bolondok, muzsikuscigányok lennénk,
hogy adjunk még vigasztalást, már csak napokra mehetünk, mégis hazamegyünk, mert mi is esendők vagyunk, szeretetre vágyunk,
mint mezők magányos diófái kertek után, nem kérünk mást csak egy zugot,
hol békességgel alhatunk, szemünkben egyetlen sugár emlékeztet, mint jégből a fűszál, elmondhatjuk hazafelé megyünk,
karunkkal bekeríthető otthonra lelünk talán, ha más nem, a bazalthegy lefejezett válla régi lesz, szülőhazánkra vall, mikor vénemberjajgatást utánoz majd a szél.
Ösvényre szállt egy madárka, Piros a szárnya, a lába, Zöld a begyén a tolla, Csőrében selyem fátyolka, Fátyolka: selyem sátorka, Sátorka beárnyékolja, Napocska ne sütögesse, Ne sütögesse tüzesre, Maradjon arca fehérnek, Ő maga szűntelen szépnek.
„ZELNIK JÓZSEFA MAGYAR KULTÚRA SELYEMÖVEZETEI
Zelnik József
Az ördögűző Nagy László
Megjelent: A magyar kultúra selyemövezetei. Budapest, 1998. 43–52. o.
Budai Ilonának
Most, ahogy újra és újra olvasom Nagy László naplóját, látom, micsoda szép napokat is éltünk az átkosban. A Krónika-töredék így őrzi az idillt: “Z. kocsijával Csákvárra indultunk disz-nótorra. Szép havas tájak, a falu is havas. Felszabadultan tréfálkoztunk. Jó étvággyal sok kolbászt ettem, hurkát keveset … Novás otellóbort ittunk, ez is nagyon jól csúszott.” De Csoóriék fanyar borai mellett sűrűn kóstolgattuk az öreg Zelnik vörös borát is. Demizsonnal vittünk Margitnak is, hogy gyógyuljon. Egy ilyen vörösboros, felszabadultan tréfálkozó út közben ígérte meg Nagy László, hogy Budai Ilona egyetemi színpadi estjére bevezetőt ír. Majd néhány nap múlva titokzatos mosollyal közölte, hogy verset fogok írni, fiú. A fiatalkor természetes könnyedségével vettem tudomásul a hírt, s csak most, utólag a Naplóból látom, hogy az egyik legmegszenvedettebb verse lett.
A stációkat a Napló így őrzi: “Február 9., hétfő. Lehet, a versbe belebetegszem. Február 12., csütörtök. A versírásnak már a gondolata is irtózatot kelt bennem. Február 14., szombat. Verset nem írtam ugyan, de a fejemben alakulgat. Ha nem lenne kényes a téma, már előbbre volnék. A mostani vitákhoz verssel szólok, szeretnék tisztességes maradni. Február 15., vasárnap. Tovább írogattam a sorokat. Igen nehezen találom meg a formát. Most úgy érzem, nem kötött formában írom meg a verset. Szabad izom-mozgása lesz, így dinamikusabb is. Február 16., hétfő. Fürdés, hajmosás, M., a fodrászom megkurtította fürtjeimet. Faragtam utána a sárga fát, féltem a verstől. Február 17., kedd. Hozzálátok a vershez, átírom az első sorokat: Ördög koholta, szerkesztette / fölém ezt az éjt, hol az ármány / bullái függnek ércfonálon… Február 18., szerda. A versből kész kb. 25 sor. Február 19., csütörtök. A verssel kezdtem bajlódni, igen nehezen megy. Február 22., vasárnap. Hamar a vershez láttam. Írtam pár sort, de átjavítottam az utolsó részt. Kész a vers! Örömömben énekelni kezdtem. Fölébe írtam a címet: Szólítlak hattyú.”
Ha végigtekintünk ezeken a stációkon és elolvassuk a verset, pontos képet kapunk egy huszadik századi magyar költő valóságos pokoljárásáról. Nagy László magyar költő és garabonciás gogoli kísérletéről, az ördög leleplezéséről. Arról, hogy fölfordult a világ, az ördög kitüremkedett, kiáradt a pokolból, eljött közénk. Vége a középkori áldozat drámai nagy lehetőségének, a hagyományos pokoljárásnak. Az élet egyszerűen áttekinthető síkjai kifordultak helyükből. Milyen könnyű volt azoknak, akik az emberszabású időkben dudások akartak lenni, csak bátraknak kellett lenniük és pokolra kellett menniük. Ma viszont a pokol jött el közénk, az ördög emberjárásra vetemedett, árad lélektől lélekig, s olyan büdös, hogy a borz is belepusztul. Nyomuló lélekégető gázkamrája holt lelkek tömegét hagyja maga után, holtakat és üreseket. Ezt a műveletet döbbenten felismerő költői rémület nekirugaszkodik a leleplezésnek: Ördög koholta, szerkesztette. Itt megbicsaklik a nyelv. Mi az, hogy szerkesztette? Talán úgy, mint egy szerkesztő, vagy főszerkesztő-helyettes az Élet és Irodalomból, aki a Napló szerint “buta és rosszindulatú” cikket ír a magyarság legfontosabb ügyeiről, és szellemi kollaboránsként a szovjet internacionalista félvilághatalomnál feljelenti legfőbb veszélyként a magyar nacionalizmust, amely abban a züllesztő puha diktatúrában nem volt más, mint egy nemzet legtisztább önvédelme, az “Adj magyarságot a magyarnak” józsefattilai kívánsága. Nem, fiókördögökkel nem érdemes foglalkozni. A főördög nem szerkeszt, ő kohol, ő nyüstöl. “Ördög koholta, ő nyüstölte fölénk ezt az éjt…”
Mekkora keserűségnek kell felgyűlnie az emberben, hogy csak a démonológiai szótár szavaival tudja megnevezni a helyzetét. Emlékeimből és a dokumentumokból felsejlik ez az idő, a vers ideje és az akkori társadalmi történések tere. Azt az iszonyodást, ami a Szólítlak hattyú című vers megszületéséhez vezetett, az 1975-ös év történései váltottak ki. Ebben az évben, szeptember végén jelent meg az Élet és Irodalomban Major Máté Nagy panel és tulipán című írása. Akarva-akaratlanul már a cím is provokatív volt a tulipán szó miatt. Hiszen az addig elmúlt évek létező szocializmusának marxista kritikusai előszeretettel, minden magyar kérdés iránti makabeus gyűlölettel soroltak minden sorskérdést a két háború között túlhangsúlyozott nemzeti-népi rekvizitumok közé. Így került a magyarság számára fontos ügyek elé a tulipános, cifraszűrös, csikósgyulyásos és más jelző. Nem létezik, hogy Major Máté nem tudatosan tette be a címbe a lejáratónak szánt tulipán szót. Az a Major Máté, aki a szocialista erkölcs című jelzős szerkezet jelzője által a moralitás nyűgös skrupulusaitól felmentve emelkedett az akkori magyar építészet megfellebbezhetetlen pápájává! Ebből a pozícióból Majornak könnyed szellemi galoppnak tűnt az a vállalkozása, amelyben a Rákosi-korszak szabadnépes hangvételére emlékeztető publicisztikai bunkóval le akarta teríteni az akkori legtehetségesebb építészcsoportot, a pécsieket. Hogy tényleg a legtehetségesebb, azt az azóta eltelt idő bizonyította. Főleg ebből a csoportból emelkedett ki az a társaság, amely organikus magyar építészet névvel Velencei Biennáléktól Tokióig a világ építészeti közvéleménye előtt nagy tekintélyt vívott ki magának az elmúlt időben. El kell ismernünk, Major Máténak kitűnő szimata volt. Észrevette, hogy itt egy olyan új építészeti gondolkodás, tehetséges fiatalok olyan csoportja emelkedik fel, amely megkérdőjelezi a középszerbe, az unalomba fulladt, szocialistának nevezett, kiüresedett bauhauszizáló építészeti gondolkodást. A “főépítész” egyre nem számított, arra, hogy írásával szembeszáll az akkorra már egyértelmű művészi és erkölcsi nagyhatalomnak számító költő: Nagy László. Szembeszállt annak ellenére, hogy undorodott a publicisztikai vitáktól, mert tudta, hogy a hatalom bármelyik pillanatban, főleg az igazság kimondása előtt, elvághatja a vita fonalát, hogy bértollnokok szétnyálazhatják azt, hogy sok értelme nincs, mert az “ostor virágzik”, és amit akar, végrehajtja. Így született meg az emberközpontú magyar építészet védelmében két glossza, Hol a tulipán? és Hol az építőművészet? címmel. Megdöbbentő volt a hatás. Az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai alapján senki nem merte gondolni, hogy valaki is föl meri emelni a szavát Aczél György – ahogy a Napló nevezi, a “nagymester”, a “főnök” – kulturális monopóliumot és terrort gyakorló csapatával szemben. Akkora volt az elképedés, hogy el is vesztették a vitát. Időleges visszavonulást rendeltek el, és Major barátjukat zászlórenddel kárpótolták az elszenvedett sérelmekért, s ahogy a Napló őrzi: most zászlórenddel kitüntetve pimaszkodik. De különben is zaklatottá vált a közélet. Ekkor jelent meg Száraz György: Egy előítélet nyomában című írása a zsidókérdésről. A témáról a Napló így őrzi a költő véleményét : “Nehéz ügy. Elszomorító, hogy még ma is ügy. Üggyé csinálják.” Ugyanezen a télen Illyés levelet írt az Írószövetségnek, hogy kilép a sok megaláztatás miatt.
Az Úr 1975. évének késő ősze és tele ilyen hangulatban találta a költőt, akiben érett az elhatározás, hogy a költészet mágikus erejét segítségül híva oszlatja az “éjt, hol az ármány bullái fekete zsinóron függnek”. Az alkalmat egy baráti utazás és egy baráti felkérés hozta meg. A Napló szerint így: “Értekezlet: az építészet vitát folytatjuk. Kettő hozzászólás van. Lehet, hétfőre több lesz. Major emberei is küldik. Ebéd: Nimródban M. és B., továbbá Z. Jóska, K. F., Páskándi, majd Csoóri. Bundi és P. kivételével: Hatvan. Szép az öreg szőlője, magas kordonos. Újfajta szőlő, Egri csillagok, ebbe tartozik a Zalagyöngye is. Permetet nem kér, mert legyőzi a férgeket, fagyálló… Muskotályos és oportó ízű. Eszegettünk ezt-azt, ittunk újbort, de legelőbb pálinkát. Fél hét körül indultunk haza Z. kocsiján, B. Ilonka mellett ültem. Elvállaltam estjének bevezetőjét.”
Elvállalta úgy, hogy abban a pillanatban biztos nem gondolt rá: ördögűző verset fog írni. Miért gondolta volna, népdalénekesnő előadóestjére kell csak bevezetőt írnia. Metaforákat kötözhet csokorba a népdalnak arról a szerelmetes világáról, ahol – kedvenc nótája szerint: lányoknak az ágya rozmaring a lába. Csak a kifordult élet, a rongáló “rossz pörök”nem engedik a lírai fényűzést, kikényszerítve a líra mágikus ördögűző szerepének felmutatását. Ha ezt nem meri vállalni senki, akkor “lepusztul szánkról az ózon”, és az ördög, a halál ura “kitúr, kitaszít a házból, hazából”.
Kérdeztük, hogy mekkora keserűségnek kell felgyűlnie az emberben, hogy csak a démonológiai szótár szavaival tudja megnevezni a helyzetét. A vers első fele a következő sorokban emelkedik egy huszadik századi Tiborc panaszává:
Ördög koholta, ő nyüstöltefölénk ezt az éjt, hol az ármánybullái fekete zsinóronfüggnek, megannyi mérges lepény, majálisra ólom-okádmány, hogy gőzüktől elsorvad a fényés lepusztul szánkról az ózon. Ólom-ingák, ha mozdulsz, ütnek, nem moccansz meg, úgyis pofoznak, ítélete ádáz betűkneklélekben, hasban új csikarás, s kell álmodni tovább a rosszat. Fekete zsinór-erdőn át islátok azonos kínt: szivárványhavasán az ostor virágzik, s virágom hervad a hahotahóhérpados nyújtó-csigáján. Gúny bitangol akár a járvány. beront a tűzhelyhez akárhol, rendelkezik mint nyegle ficsúr, utálattal mindent kirámol, szabad keze bóvlit virágzik, országutat ír nyála, kitúr, kitaszít a házból, hazából. (…)új gótika épül sebekből, sóhaj aranyozza íveit, harangsora: bók és bók és bársony, s néma, nem szólít, nem serkent föl, aki itt sujtva sohase kel föl.
Ezekkel a sorokkal 1976 februárjában végleg véget ért Nagy László lírai fényűzése. Ezeken a sorokon nem lehet túllépni egy könnyed társasági legyintéssel. Ezekben az izzó mondatokban végleg pástra lépett Nagy László és az ördög. Csekély, de érdekes adalék, hogy az akkori hivatalos költőfejedelem – a Napló szerint is rögzítetten – úgy érezte, ellene íródott a vers. Ebben tévedett, bár nem sokat, mert a vers mindannyiunkat tetemre hív, a mi ördögarcunkat is leleplezi.
“Már régóta csakis azon munkálkodom, hogy az ember műveim olvastán nyíltan gúnyt űzzön az ördögből”, írja Gogol 1847. április 27-én Sevirjevnek Nápolyból. Azt jelzi ez a mondat, hogy többen ki merték és ki merik hívni párbajra a “disznófejű nagyurat”, s e harcban felemelkednek és elbuknak, megdicsőülnek és elkárhoznak. Gogol fő kérdése az volt, ezt Mereskovszkij kitűnő elemzéséből is tudjuk, hogy hogyan lehetne ostobának feltüntetni az ördögöt. Ezért vállalja a gúnyt mint eszközt, s mert Gogol rossz eszközt választ, belehal a küzdelembe. Párbajtörténelemből is ismert tétel, hogy olyan fegyvert kell választani, amit az ellenfél kevésbé jól tud kezelni. Nagy László ösztönösen s így mélyen tudta, hogy a gúny az ördög legerősebb fegyvere, mert “gúny bitangol akár a járvány”. Gúny bitangol például legszívesebben a nemzeti érzés körül, s ez a magyar kultúra sosem múló legmélyebb kihívása. Olyan mértékű, hogy már csak a sikoly marad, a fulladás előtti utolsó vegetatív könyörgés. Nagy Lászlónál így: “de sikoltom halhatatlanul: Úristen, én nem vagyok itthon?”. József Attilánál pedig így: “S mégis, magyarnak számkivetve, lelkem sikoltva megriad”.
Mi történt a huszadik század magyarságával, hogy a század három legnagyobb magyar költőjének központi témája, a magyarnak számkivetve, az itthonlét-hiány, a hazakeresés akárhol, ha itt, a Földön szinte lehetetlen, akár a magasban is. Mi az ördög tehát, a magyarok ördöge, más ez, mint a Gogolé? Több mint valószínű, hogy nem, vélhetjük, az ördög internacionális. Mereskovszkij fedezte fel, hogy az ördög legmélyebb lényege a középszer, sub spaciae aeterni, a halhatatlan emberi középszerűség, Hlesztakov maga. Az a negatív képesség, amely mindent, ami háromdimenziós, kétdimenziósra szűkít, operettesít. Nagy László így pontosít: “szabad keze bóvlit virágzik”. Illyés Gyula működése mély rétegeit is felfedi : “mert szépnek csak azt véled, mi egyszer már övé lett”, és “eszmélnél, de eszme csak övé jut eszedbe”, “néznél, de csak azt látod, mit ő eléd varázsolt”. S ezzel bezárult a kör, ilyenkor fölnövekszik a rémület, már mindenki menekül kifelé a haza teréből, vagy befelé, a föladott személyiség ördögi bugyraiba.
Rémálom temploma, s én alulizzok, szavamat nem halkítom, de sikoltom halhatatlanul: Úristen, én nem vagyok itthon?
Lehet-e temploma az ördögnek, magyarul a rémnek, s hogy megismerjük, ki ő, nevezzük nevén héberül: Satanas, latinul Diabolus. Lehet-e temploma a Sátánnak? Lehet-e akkor, mikor számunkra a templom az, amit föl kellene építeni? Kinek építjük a templomot, az Istennek vagy a Sátánnak? Hamis próféták hirdetik: csak építsétek a templomot, az mindig Istennek készül. Nem igaz, a templom mint szimbólum üres forma, csak annyit jelent, hogy kapu a transzcendens felé. Nyílhat Istenhez és a Sátánhoz. Az ördög, a nagy utánzó, mindig számíthat Hlesztakov-énünkre. Ha könnyen szabadságra vágysz, ő a legszabadelvűbb, ha szépségre vágysz, ő a fényhozó (Lucifer) és egyben fényűző, ha igazságra vágysz, az általa gyorsan felajánlott egyetlen igazság a szent. Ez tényleg rémálom, ez feloldhatatlan, vagy a költő mégis feloldja, mikor fölteszi a kérdést: “Úristen, én nem vagyok itthon?” Ki vagyok taszítva a házból, hazából? Ki akarnak űzni, kiűzzük magunkat az OIKOSZ teréből. A régi görögségnél a nyelv még teljesen épen őrizte az OIKOSZ, OIKOMENÉ szóban a ház, haza, háztartás és emberiség egységét. Ebben a szóban lett testté az a kinyilatkoztatás, hogy az otthonlét és az emberi lét egymás szinonimája. Bárki, aki ház, haza, emberiség hármas egységét föladja vagy támadja, az az emberi jelenséget – amely tudvalévőleg Isten arcára teremtetett – támadja, annak személyisége egyértelmű, tette leleplezi önmagát. A költő az ördögűzés legegyszerűbb és leghatékonyabb mondatát találta meg. Amikor gúnyt bitangol, mikor virágzik a bóvli, mikor kitaszítanak házból és hazából, mindenkinek fel kell tenni az ördögűző kérdést : “Úristen, én nem vagyok itthon?”
Mikor Nagy László idáig jutott, feltette a kérdést, és befejezte a verset. A Napló szerint felkiáltott : “Kész a vers!”, és így folytatja: “örömömben énekelni kezdtem”. Az igazságra való rátalálás magával hozza a csodát, a szintén ördögűző felszabadult tiszta nevetést és örömöt.
A költő megharcolta a harcát, s talán ezért is lett oly kedves az Úrnak, hogy nemsokára magához szólította. Ránk hagyta viszont ördögűző aranyvesszőcskéjét és a mágikus szavakat. Nem bújhatunk ki a felelősség alól, mindenkinek meg kell járnia az utat. Tudom, készülődik immár az én pokoljárásom is. Nagy László, az ezüsthajú herceg, garabonciás mosollyal a szája szegletében közeledik és szólongat: Fiú, műveld a csodát, törd át a hazugság falát, ha tudod, s ha mered. A hang még messziről hallatszik, de már pontosan érthető. A költő, aki hercege lett a szívnek, itt botozgat már örökké a szívemben.
(1996)”
Jó napot, jó fényt a családnak. Csak az óhajtást hozom, csak jó-magamat. Bábot a kicsinyeknek nem adhatok, se madárlátta valamit, nyúlkenyeret, egyebet. Nem a vásárból jövök, nem a hegyről, nem az égből, de igenis: a földből. Nehéz volt magamat összeszednem, nehéz a föld is, a sírdombot sokáig mozgattam, akár a vakond. Sós-paprikás kenyeret kívánok, igen. Adjatok jó bort, ha van, világítson az is minékünk. Annyi mohát, kőport, cementport, annyi falevelet csaptam le magamról, féltem, nem érek ide időben. De süt a nap, sütöget, szép a reggel. Izzadok édeset a napvilágban. Gondoltam, jó, ha magam jövök, mert kivel üzenhetnék? Senkivel. Készültem ide, de mióta, - azóta, hogy a Lehetetlent agyadba vetted, s forgatol vele engem is. Itt ragyogok, lásd be, hogy minden lehet. Emlékezz a pulira is, a Cirókára, ahogy a bika orrába csimpaszkodik - az a kis gyöngyfogú fekete labda. Vi-vi, vau, vi-vi, vau-vau-vau! Ugatok, utánzom, terelem a harangos nagy-dögöt, a Behemótot, ahogy akarom. Gondolj csak a Cirókára. Sikerül neked is. De én nem uszítalak, tedd a dolgod. Egészségünkre! Mit gondolsz, mi a kegyelet? Elrekeszteni a dalt a temető mellett? Vígadjatok, ha tudtok, fiaim. Hozzatok akár cimbalmot a sírdombomra, Bőgőt meg szép hegedűt. Másodszor már nem jövök, jó napokat, jó fényt a családnak. Nem hideg a tenyerem, fogjunk kezet.
Ördög koholta, ő nyüstölte fölénk ezt az éjt, hol az ármány bullái fekete zsinóron függnek, megannyi mérges lepény, majálisra ólom-okádmány, hogy gőzüktől elsorvad a fény és lepusztul szánkról az ózon. Ólom-ingák, ha mozdulsz, ütnek, nem moccansz meg, úgyis pofoznak, ítélete ádáz betüknek lélekben, hasban új csikarás, s kell álmodni tovább a rosszat.
Fekete zsinór-erdőn át is látok azonos kínt: szivárvány havasán az ostor virágzik, s virágom hervad a hahota hóhérpados nyújtó-csigáján. Gúny bitangol akár a járvány, beront a tűzhelyhez akárhol, rendelkezik mint nyegle ficsúr, utálattal mindent kirámol, szabad keze bóvlit virágzik, országutat ír nyála, kitúr, kitaszít a házból, hazából.
Herceg, szabad-e énekelni, égre kelni mint a pilóta, vagy csak porszemen térdepelni, úrhatalmad ahogy kirótta? S mert rossz álmom nem szakad meg itt: új gótika épül sebekből, sóhaj aranyozza íveit, harangsora: bók és bók és bársony, s néma, nem szólít, nem serkent föl, aki itt sujtva sohase kel föl. Rémálmom temploma, s én alul izzok, szavamat nem halkítom, de sikoltom halhatatlanul: Úristen, én nem vagyok itthon?
Szállj ide, hattyú, elfáradtam, elfogyok, rongálnak rossz pörök, félek, nyílik a föld alattam, s hattyúm, ha éretted feltörök, félek, hogy már csak fű-alakban. Égek, csőrödben jó vizet hozz onnan, hol a vadhattyak isznak, kétségeimből is föloldozz, gondozz, ahol fém ért a csonthoz, tűzz elém zöld ágat, hogy bízzak. Hol még a tavasz, ha fekete havak pillognak földön, égen, s bandába tömődnek? - de ha te megsegítesz, biztos elérem.
Szólítlak, hattyúi hó-eke, sátánpalástot széthasító, te vagy a jó sugarasító, jó hitem nyerge, rosszat irtó, hogy jobb-magamhoz is jussak el - emelj föl engem, hadd siessek, vágj utat árva földieknek szárnyaddal s torkod élivel!
Oly szép az éj hol turbékol a sok golyó
Folyik fejünk fölött egész gránát-folyó
Világítva az éjt olykor rakéta gyúl
Virág mi kivirúl s hirtelen szirma hull
Jajong a föld s akár apály után dagály
Ha holt a szikla, ha az agyag néma, ha kék csalás az ég azúr karéja, ha csak sötétben tündököl a csillag, ha elsorvad a tűz, ha azért nyílhat a rügyből lomb, hogy ősszel dér eméssze, ha csak időleges a szél fuvása, ha elvérzik az évek érverése, ha minden folyó csak lefele fut, ha csak vizet kapsz minden szomjuságra, ha véget ér a sírnál minden út - felelj, az ember miért jön a világra!
Ördög koholta, ő nyüstölte fölénk ezt az éjt, hol az ármány bullái fekete zsinóron függnek, megannyi mérges lepény, majálisra ólom-okádmány, hogy gőzüktől elsorvad a fény és lepusztul szánkról az ózon. Ólom-ingák, ha mozdulsz, ütnek, nem moccansz meg, úgyis pofoznak, ítélete ádáz betüknek lélekben, hasban új csikarás, s kell álmodni tovább a rosszat.
