Ivancsó Penkát szólítja: - Penka, Lalova lánya, te! Emlékszel-e még, tudod-e, Egymásé voltunk valaha. Érett a meggy, a cseresnye, Cseresnyét szedtünk boldogan, Egy ágon ültünk párosan, Teleszedtük a kosarat, Szóltunk szerelmes szavakat, Azt mondtuk, egymásé leszünk, Ma is hallom hogy esküszünk: Aki előbb lesz hűtelen, Feküldjön kilenc esztendőt, Gennyezzen kilenc lepedőt, Kilenc lepedőt, takarót, Agyagos földbe temessék, Legyen ott néki tágasabb... Eskünk a vízbe esett-e, Vízbe, haragos folyóba, Hogya víz messze sodorja? Eskünk a szélbe esett-e, Hogy a szél messze sodorja? - Penka Ivánnak azt mondja: - Ha majd a meggyfa virágzik, Meggyfa virágzik, cseresnye, Csokrosodnak a szép szavak, Gyümölcse lesz az eskünek! - - Adja az isten, adja meg, Feküdjél kilenc esztendőt, Ha te az esküt megszeged! - Ivancsó elsírja magát, Penka mosolyog, rákiált: - Takarodj innen, takarodj! - Ivancsó elmegy szomorún, Penka homloka megfájdul, Jajos nyavalya ráborul. Beteg lesz Penka, ágyba dől, Ágyat nyom három éve már: Szólítja urát, Nikolát: - Eridj Ivánért, Nikola, Hívd ide, üljön ágyamra. Mielőtt lelkem kiadom, Kezeit telecsókolom! -- Elhívja Ivánt Nikola, Iván az ágynál megjelen, Penka meg így szól csendesen: - Bocsáss meg, add a kezedet, Betegeskedem eleget! -- Kinyújtja kezét Ivancsó, Csókolja Penka, csókolja, Szemét örökre becsúkja.
Mikor már nyugodnék, szívencsap az emlék, lángszárnyú szép nap, sohase feledhetem. Nyomomba ködösült hónapokon átvág s Bojánna táncát láttatja újra velem.
Boros asztalunktól kirepül a gyepre, mindünknek vágyát érzi e gyönyörű szív, ritmust ő parancsol zeneszerszámokba, s ropja erővel, mint aki csatára szít.
Alattunk ássák a hóharmatos völgyet, barnul a füvön trák sisak, római csont, Bojánna víg asszony oda-oda pillant, perdül a táncba s szilajon föl-fölrikolt.
Gyűlöli a völgyet, magasodik egyre, hegyeknél följebb tartja a barna fejét, mintha már szállna, a megemésztő földtől derekát félti s vertezüst karperecét?
Bojánna nem félhet, ő maga az élet, parázslik benne szépség és minden erő. Bojánnát öröknek varázsolja tánca, tánca e gyors, e viharrá kerekedő.
Bojánna iszonyú történelmet táncol, szakadnak szívek, mint ősszel a meggyfalevél, fölszáll a vérgőz a Balkán havasára, Bojánna járja, ő jatagántól se fél.
Vérrel befröcskölt arabs paripáknak fújását hallom, Bojánnát dűh emeli, Oszmán pasából a párát kitapossa, rúgja, a csengős topán is vérrel teli.
Nagyurak csontjai, mint az aszu-ágak, pattognak, porrá törődnek talpa alatt, Bojánna nem nyughat, viharosat perdül, rikolt s a gyilkos germánnak magva szakadt.
Táncolva felrobog évezredes éjből, ó-pénzek rajban sírnak a nyaka körén: zsinórra felfűzött szultánok s királyok sínylik e táncot, tátognak most is felém…
Bojánna így járta, vihar volt a tánca, harcra, szabadságba vitte a képzeletet. Öve is tüzes volt, mikor lecsatolta, suhogtatta szélbe s fényesen fölnevetett.
Művének vérszinű zengő magasából mint nap az égről, Bojánna pírral leszállt, énvelem kocintott, merengő fiúval, s ittam az új bort: a zavaros deli boránt.
Hat lelket számláló családjával él, egyetlen szobában s konyhában, így a ő íróságának nincsen hely. Esténként arra vár, hogy takarodjanak a gyerekek, velük a felesége is, aztán dolgozni megy a konyhába. Meggyújtja a lámpát, letörli kézzel a morzsás asztalt, elhelyezi a papírt meg a tintát s leül írni. A fénytől megébredt legyek haragosan döngnek körös-körül. Fejénél csüngnek a ruhaszárítás madzagjai, ezek árnyéka pedig a falon leng túlzottan megvastagodva, s rajtuk rovaróriások mászkálnak. De ő rájuk se ránt. Rámered a papír-pusztára, szemei más jelenésekre vadásznak.
Ablakom alatt az éjben lovak tipródtak és nyihogtak csöndesen reggelig. Hajnalban egyikük széthasította az ablak elkékült vásznát s elém állt rokokó pózban. (Csupán a szeme volt csurom-piros, ez tette maivá.) Csaptam feléje, de a ló megnyalta kezem fejét. Ó, a lovak bizalma!
Hol vannak barátaim? Harmincan voltunk. Nemsokára hárman csupán. Ma már mind egyedül. Egyre magasabb állásokat ragadunk meg, és leszünk egyre magányosabbak.
Kimondom a szót -- hallom a csöndet. Hallgatnak fák és kövek, szakadékok és vendégek, akik úgy mondanak jónapot, akár a rádió, (azután a hírek következnek). Ó, a lovak hallgatagsága!
Ők jönnek, ők jönnek el minden éjjel, járnak le és föl ablakom előtt, és nyihognak csöndesen reggelig. Engemet hívnak, énrám várnak. Nyaldossák a kezem és homlokom. Sírnak. Fésületlen hajukat simogatom, és várom barátaimat. Ó, türelem...!
Kísérnélek ékes hanggal, nem csicsással, oroszlános verssel inkább mint cicással. Fohászkodom immár, s múzsa mivel nincsen, hadd hogy a pohárom többször emelintsem.
Elmentél s helyedben délibáb-hologram, dimenzió három, s nem hagyja hogy fogjam, bár fiacska-forma s dimenzió három, fogható csak egy van, ez pedig pohárom.
Tőlem elszakadtál kelő teleholdkor, mintha működtetne irgalmatlan holdkór, térded úgy emelted, mint akit magához pufók holdpirosság, árdeli dagály vonz.
Indulva hazának, mégy szembe a holddal óriás kalapban, fácánkakas-tollal, sötétedik vállad vadibolya-sáncként, s amit rámborítasz: ibolyás az árnyék.
Árnyékodban én már pohárral vetekszem s rád emlékszem harcos, hajdani Kölesszem, ringben kinek társa volt az apja ujja - birkózás, gyerekkor, csicsíja, bubúja.
S neked halleluja fátylas jegenyékkel, aki, íme, felnőtt, s hiszem: sose térdel, hosszú haját aki nem hagyja levágni, ne merje mennyei féreg se lerágni!
Sodrában panaszt is hordozzon az ének, mert ha erős voltam s volt magom tömérdek: milliom fiacskát mért nem csinálhattam! Most boldogan halnék - ha még meg nem haltam.
De te mégy hazának - ama haza hol van? Ha eléd rajzoltam, nem kötsz ki a holdban. Sarkunk alól földet veszítve elégszer megjártuk, toloncolt a holdba a kényszer.
Lapockánkon pisztoly. elől piros ábránd, révedtünk s ébredtünk: hát hamu a párnánk. hát fülünk növekszik, s szürke holdi tájba zendül négykézlábas bánatunk iá-ja.
Hamu-bélü tökről meséltem is hajdan, tök hirdette: ő az aranyalma nagyban. s én olyan királyfit a tök ellen küldtem: belső fényessége a vitézi küllem.
S most fénylek föl, keshedt, koronátlan sólyom, vélve: fiam sok van, sok a ragyogósom. Álság ellen mind megy szép kis kardot öltve. s mindegy, hogy a hólyag költve van vagy töltve.
Karddal, síppal, dobbal: mind virágom, s látom, átlépnek az újabb meotiszti lápon, s Jungi ingoványon, hol bűz buborékol, büdös lidérc-hattyú röfög s kukorékol.
Ti: előre, tetves ősatyák csak körbe, mert a templomok közt volt az idő görbe, ünnepekkel tért meg, ott ücsörgött s ült le, fulladt borba, sörbe vagy lepényre sült le.
Körhinta, kőcsipke-rozetta, hasonló: űri csillag-újság, zodiákus-forgó - De az idő immár kiegyenesítve, s magzatok: vigyázat, nem lökődni sínre,
soha sínre, soha kerekes cselédül ördög tomporának tempós kerekéül, esztelen iramban se régi se új kincs, bővült s újratermelt kínból visszaút sincs.
Ember alkonyába az utat ne lássam, ahol hajt a Bomlás dögszagú palástban, s kereklő sok sebként fiaim forognak vérző égi sínen bár a csillagoknak.
Nyakam hattyúdalra nem tekerem, inkább ítéletet mondok, ez keményebb, tisztább: Út, mit ember ád el, út, mit ördög megvesz, görbül az is körré, mindenestül dög lesz.
Fél-világ ti vagytok, szív, arányzó ész hajt, s fiúk, hazaértek, fiú, haza érsz majd. Minden archetipus-vércsöpp, nem hazúdom, benned haza ér majd az egyigaz úton.
Föld-hó-kohó-arcú világöreg-ősök haza érnek csengős pásztorok, regősök, parasztok, timárok, vasverő cigányok, költők s holdsütésben forgó szent zsiványok.
Ezt higgyed s ne félj hogy aggódva igézlek, nem kötelez: kísér oroszlános ének, úgy is ha kifogytam létemből, boromból, játszva lábaidnál mormol és dorombol.
Csontkráterekkel a hold, hófuvatokkal a föld fény-förtelemben ragyog, mindennél nagyobb a csönd.
Ki old meg téged, dráma, te fehér-fekete? Megoldhatatlan a lét, mint a jegenyék csupa-jég, csupa-lánc lakzis menete.
Mozdulatlanná remekít mindent a hideg, betábláz a fagy üvege. E leltárból nem menekül se anyag, se alak. Ordas csillagok virrasztanak.
Ki hozta ezt az időt, hogy átfagy a pille bábja, benne a nyár, s hogy az ólban szörnyed lerágva az egyetlen kecske gerince, s feltűzve a tél szuronyára a krumpli, mit a föld ős-melegében őrzött a pince!
Ki hozta ezt az időt, hogy fenn függ a csontkráteres holdon az utolsó bölcső, benne a szerelem csupa-könny, csupa-gyöngy kincse!
Ó, míg a lelkek és elmék tanakodtak, míg zsugorodtak, a két pólus közé kiterpedt szárnya e martalóc frontnak.
Kinek fáj, emberek, ha az élet ér-fala átfagy s dörrenve megreped? Emberek, ki örül annak, ha a végzet önnemző szavai hirtelen megtorpannak, s nem fut ki a végső mondat? - A hó-mezőre, hol ír a halál, ki teszi ki a szívét nagy tüzes pontnak!
Réges-régen történt, van tán harminc esztendeje; a pontos dátumra már nem is emlékszem.
Akkoriban Pozsgay Imre talán éppen miniszter volt és egy országos tanévnyitó ünnepségen, többszáz tanár jelenlétében beszédet mondott. Beszédét az ismert szállóigével fejezte be:
,,A HAZA MINDEN ELŐTT''
Az ilyen jellegű megnyilatkozás azokban az időkben nem akármilyen bátorságra, nem is vakmerőségre vallott, hanem kifejezetten kamikaze-akciónak számított (a kamikaze eredeti japán jelentése: isten szele.)
Pozsgay Imre beszédének híre futótűzként terjedt az országban. Az emberek fölsóhajtottak, a hatalom tajtékzott.
Nagy László felhívott telefonon, azt mondta: Ferenc, arra gondoltam, sürgősen találkoznunk kéne Imrével. Akár nálatok, akár másutt. Nem engedhetjük, hogy magára maradjon.
Imre késedelem nélkül fogadott bennünket a minisztériumban.
Nagy Laci azonnal a tárgyra tért:
,,Azért jöttünk, Imre, mert meg akarjuk köszönni neked, hogy kimondtad ezt a számunkra szent mondatot. Mi úgy gondoljuk: a hazához való hűség nemcsak jogunk, kötelességünk is. Persze, tudjuk, hol élünk. Azok, akiknek a ,,haza'' szitokszó, mostantól ellened fordulnak. De mindazok, akiknek hazájuk e föld, lélekben melléd szegődnek és melletted maradnak...
Ha bármilyen segítségre volna szükséged, szólj! Hatalmunk nincs is, de szavunk azért lehet''...
Imre így válaszolt: ,,Kedves Laci, köszönöm, hogy jöttetek. Számomra már az is nagy segítség, ha te rábólintasz arra, amit mondok vagy teszek... Mentségemre legyen mondva: ezt a szállóigét azért emeltem át a tananyagból a közéletbe, mert úgy éreztem, itt és most erre van szükség. Függetlenül attól, jár-e érte köszönet vagy sem...''
Ezek után a hazáról, a haza hiányáról, a honvágyról és hontalanságról tűnődtünk.
Beszélgetésünk vége felé Nagy László így szólt:
,,Elmondok nektek egy tanulságos történetet... Még az ötvenes években valamelyik Tisza-parti faluból egy fiú fölkerült Pestre, az orvosi egyetemre. Ötvenhatban részt vett a forradalomban, mentette a sebesülteket. felkelőket, katonákat, sebesült oroszokat is. Ennek ellenére rákerült valamilyen halállistára, menekülnie kellett. Valahol Svájcban, a Genfi-tó környékén telepedett le. Orvos lett, megnősült, családot alapított. Nem politizált, de haza nem jöhetett. Ám amikor a szülei nyugdíjasok lettek, kérvényezték, hogy kimehessenek egyetlen gyermekükhöz.
Csodák-csodájára megkapták a kivándorlási engedélyt. Eladták a házukat, összepakolták a cók-mókjaikat és egy teherautóval, amit a fiuk küldött, kimentek Svájcba. Vitték magukkal a pulikutyájukat is. A gyermekük gondoskodott róluk, egy bérházban helyezte el őket.
Éltek, éldegéltek... Egyszer csak eltűnt a puli. Hetekig keresgélték, de sehol sem találták. Elsiratták annak rendje-módja szerint. Nemsokára azonban levelet hozott a posta. A Tisza menti faluból írta az egyik szomszéd, hogy a puli hazament és ott nyüszít, ott kapargat a régi ház kapujában... Nyilván hontalannak érezte magát, így hazaindult és hazatalált. Haza vezérelte az életösztöne... Ha az ember elképzeli mi mindenen kellett szegény páriának keresztülmennie ahhoz, hogy a Genfi-tó partjától a Tisza-partjáig érkezzen, bizony beleborzong... Úttalan-utakon, erdőkön-mezőkön, hegyeken-völgyeken, sőt: szögesdrótokon és aknamezőkön át... ment, ment, mert hajtotta a hűség hazafelé. Van mit tanulnunk ettől a pulitól. Nemcsak hűséget, hanem elszántságot és szelíd alázatot is.''
Amikor Nagy Laci befejezte a puli époszának elbeszélését, nehezen szólaltunk meg. Hallgatagon üldögéltünk és eltűnődtünk a hontalanságról. Talán mondanom se kell, hogy akkor és ott, e különös történet igézetében, tisztesség ne essék szólván, mindhárman pulikutyának képzeltük magunkat...
Lenn, az utcán, mielőtt elköszöntünk volna egymástól, Laci így szólt:
,,Végre-valahára van egy ember a politikában, aki tudja, miről van szó. És még azt is megérti, amit mi mondunk neki.''
Senki nem tudja megmondani biztosan milyen volt a tárgyak rendje a lámpa körül eme rubin hamvú napon A kelekótya óra a vizespohár arca mint a harmat-esős reggel a napban Tárgyak egyszeri elrendezése Álmok hátlapja a dolgok visszája nélkül Kristály tűzláng öröklét-pillanatok mikor a szerelem becsukja a szárnyát akár egy sötét galamb
Éjjel tenyered éle előtt megnyílnak a falak kiscipődet nem sebzi út krokodil-éhű salak talpad alatt fű, fa, virág éjkupola égi moha a harmat golyóscsapágyain gördülsz tova te levegőt járó alak uszályod a láz te szellőt hasító profil szimatolsz engem vadat a vadász május trágárzöld sátrait döncölik értem lábaid s mát ott se találsz hát a város alá a pokolra leszállsz hol flitteres, csokros huhogók kicsikarják amire mohók ahogy a zeneszót a vonók hol zeng a csalás rádröhög a nagy vigalom bíbor-falon árny-babilon pokolbeli nász csontjaidig sugárzanak a csömörrel telt poharak köztük csak egy leborítva valaki cseppig kiitta s már ott se találsz de tovább de tovább tébolyoghatsz virradatig míg a látvány megadatik ama csipkés bártyafokon a test fura báb mint akinek oda a bőre virradati vörösen pőre hogy lássad nemcsak te vagy árva elcsigázva néz a Dunába te csak állsz te csak állsz nagy hajnali szélben a parton gyökeret vert májusfa-asszony felszalagoz tetőtől talpig a gyász
Még ifju voltam, könnyed szív az almafák tövén, Daloló ház körül vidám, ha már zöldelt a fű, S a völgybe lógtak csillag-éjek. Fölhágnom aranylón Hagyott az idő, a sugár-szemű. Szekéren almavárosok hercege voltam én, S mint hadvezér dicsőn vezényeltem egy szép napon A lombot, árpát, százszorszépet Tova a széllel-ömlő fény-folyón.
Még zöld vagyok, a gondtól szűz, csűrök közt hirhedett, Éneklek boldog udvaron, s major az otthonom. Az egyetlenszer ifju napban A nagyirgalmu sors Aranylón élni engedett. Én zöld vadász, arany gulyás, tinóm riogatom, Kürtömtől hegyi róka-had hidegen fölcsahol s: A szent folyón az ünnep lassan Tovavonúl csörgetve kövecset.
A nappal csupa futkosás s pozsgás derű, a rét Boglyái mint a ház, a kémény-zene gyönyörű, És játék, csupa lucskos harmat, És tűz, zöld mint a fű, És esténként jámbor csillagok, S míg hazahajtok, a majort a bagoly hordja szét, Látom a holdon át: lappantyú száll, az éj-sürű Kazal repül, s paripa-hajzat Villámként felragyog.
Fehér az ébredés, a major harmat-ragyogó, Vándorként megtér, hars kakast hoz válla tűzfalán, Fénykertben Ádám s szűze trónol, Az égbolt újra egy, Épp most kerekült ki a napgolyó, A fény hajdani születése igy történt talán. Forog a tér s meleg patásan fénymezőkre megy Nyihogó smaragd istállóból Megbűvölten a ló.
Boldog vagyok, fácánok, rókák pázsitán dicső Vadonatúj felhők közén a szív tágul s virúl, A folyton megszülető napban Futkosok oktalan, Füvek fölött ábránd hajt magasan, Azúr munkámnak élek, s nem fáj, hogy zeng az idő, Fordul sokat s keveset ád, s a gyermek majd kihull Irgalmából, dalolva lassan, Zölden, aranyosan.
Nem bántam én, hogy az idő, a bárányka-fehér Napokból kezem árnyát fogva fecske-mennybe von, A hatalmasra növő holdba, S hogy míg hazafelé Hajtok: hallom, a föld, s idő repül, S rávirradok: örökre eltűnt gyermek és major. Ó, ifju voltam, áldott szív, s az idő végzetül Megtartott zölden s haldokolva, Mert láncban is tengerként zengtem én!
Beültetted a bogarat,….
szeretek nyugodtan aludni, utána néztem, …
megérte, mert sok szép ismerettel gyarapodtam a keresgélés során. :)
A lényeg,…meglett a két Hriszto Szmirnenszki vers.
A Suhanc a Darázskirály című fordításkötetben, a 281. oldalon található.
A kötet Nagy László 1958-1968-as műfordításainak válogatása.
1968-ban, a Magvető gondozásában jelent meg.
Spanyol, angol, észak amerikai, kubai, francia, bolgár, román, orosz és albán
művek fordításgyűjteménye.
A vörös lovasok című verset, A BOLGÁR IRODALOM KISTÜKRE c. kötet 326.
oldalán olvashatod.
Ez az antológia kötet 1969-ben jelent meg, az Európa kiadó gondozásában.
Ez a kötet, 11 század bolgár irodalmát mutatja be.
Életem, amit elhagyott, mintha most újra elérné, most lényegül a valóság emlékezéssé. De a deres évek sűrüje nem altat, nem andalít, robogó szívem szimatolja önmaga ős nyomait. Megnyílt a hegyen a homály, sír a sas, bogár muzsikál, borpince ütődött képe, kápolna isten-fehérsége rámkiabál. Sugarak déli zuhanása, kukoricaszárak lázadása letördelt kincseikért, lankában a mocorgó csorda, pásztorgyerekek ringye-rongya s minden, ami sorsomat fonta itt van, a szívemig ért. Ó, miért is kellett kiválnod, e földből messzire kilátnod! Bajod a világ, mondhatod. Hova igazítod léptedet, ha sorsok, kényszerképzetek, ha dögvész-szárnyú istenek zsúfolják híres otthonod! Ami áldott nevelőd nemrég, félig már az is idegenség, vendég vagy itt s elitélt, félálom kell, hogy kinyujtózz vigaszért, játékokért.
....Elkészültem már minden jövőbeli rosszra, a halálra is. Nagyon szeretem az életet, de a halál már nem probléma előttem. Tehát a rosszat fölkészülten várom. De jövőbeli jóra, emberi fenségesre, érzem, készületlen vagyok. Mert kételkedem. Kételyeim gyötörnek. Gyanakszom.
KORMOS ISTVÁN.: Mire gondolsz?
NAGY LÁSZLÓ: A múlt században, de előtte is hangoztatták, manapság is hallom sokszor: Az ember jó. Der Mensch ist gut. Azonban tudjuk, hogy az ember csak szellemével emelkedett ki úgy-ahogy a természetből – a teste, biológiai fölépítése teljesen természeti. Így hát az ember természete agresszív is. Tudjuk, hogy a cromagnoni emberek lebunkózták, leöldösték a neander-völgyi embereket. Elfoglalták barlangjukat, vadászhelyüket. Ez az öldöklés a mai napig is tart. Nem javult az ember azóta. Tehát az ember története egy véres csillag, a Káin csillaga alatt kezdődik. Most eretnekséget mondok neked. Megkövezhetnének egyfelől a keresztény, másfelől a szocialista tradíciók hívei. Miért? Ugyebár írva és jövendölve van a végső kiegyenlítődés, az ellentétek feloldása, a nagy harmónia, az örök béke, boldogság. Mit lehet ehhez tenni? Igen, a társadalmi kategóriákat megszüntetjük. Ezen a vidéken, Európának ezen a felén valóban meg is szüntettük, remélem, hogy másutt is ez történik. De marad a kérdés, ez pedig az, hogy ember és ember közt különbség van. Nincs a világon, értve a világot a földgolyóra, olyan ember, akinek ujjlenyomata azonos lenne másokéval. Ez is mutatja, hogy természetünkben, ösztönünkben különbözünk a másik embertől. Megmarad továbbra is, gondolom, a természeti ember biológiai vonatkozásban, ösztöneiben is. Önzőek vagyunk, büszkék, hiúak vagyunk, szelídek vagyunk s gorombák, született gyilkosok, kéjencek, martalócok. Tehát jók és rosszak vagyunk, emberek vagyunk, esendőek vagyunk.
KORMOS ISTVÁN.: Mégis, látsz reményt?
NAGY LÁSZLÓ: Látok, de előbb elmondom, hogy van egy közhely, közmondás, ha úgy tetszik, népi mondás: csak a sírban vagyunk egyenlőek. Ezzel a közhellyel már most farkasszemet kell néznünk. A jövőben az emberen változtatni lehet művi úton, tehát lehet csinálni szorgalmas, szelíd és egyéb embereket. A kérdés csak az, nem változik-e meg úgy az ember, hogy már nem ember többé, hogy ama megírt, jósolt, szinte naponta elmondott örök béke, harmónia, boldogság elfogadja-e ezeket a teremtményeket, lényeket, alkalmasak lesznek-e erre az édenre? Számoljunk le végre a szentséges közhelyekkel. A remény? Nem tehetünk mást, mint amit eddig is tettünk, főleg humanisták: továbbra is a jobb emberi sors harcosai, partizánjai, titkos ügyvédjei legyünk. A reményt nem szabad föladnunk, hiszen a legnagyobb tragédiákból, katasztrófákból csak a remény segít kilépnünk, léphetnek ki a tömegek, akik sújtva vannak. Ugyanakkor legyen jogunk a kételyre, ez is motorja a mi alkotó munkánknak. Kritikával kell néznünk saját munkánkat. Egyre jobbat kell csinálnunk. Ez a célunk.
KORMOS ISTVÁN.: Tegyük fel – amiről itt beszélgettünk, elmondtad itt a gondolataidat –, ez a film megmarad. Mit üzensz azoknak, akik száz vagy ötszáz év múlva ülnek szembe veled?
NAGY LÁSZLÓ: Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket. Emberi szellemük, ha lesz, tudatom velük, üzenem: csak ennyit tehettem értük.”
Nekem a zenehallgatás legalább olyan fontos, mint az írásolvasás.
Alaplapra integrált a hangkártyám, de jó. /odafigyeltem a kiválasztásnál/
Sajnálom, hogy nem tudtál belehalgatni!
Szia ikercsillag!
Jóéjszakát!
Látom, ideje lenne új hangkártyát beruháznom. Ígéretes lemez.
Elköszönök már, korán csörög a vekker.
Jóéjszakát!
**
bolgár népköltés:
FEHÉR SZÉL TÁMAD
Fehér szél támad, forró szél támad, Hegyeket szaggat, partokat omlaszt, Partokat omlaszt, havakat roskaszt, Havakat roskaszt, vizeket áraszt, Balzsamvirágot fölnevel hármat. Legelső balzsam - régi arámra, Második balzsam - mai babámra, Harmadik balzsam - eleven gyászra. Aki kettőnket egymástól eltép, Fekete dögvész tépje ki lelkét!
Sétál a gyönyörű kislány, Bongyori fekete bárány, Sétál a folyó mentébe, Lépked a lekaszált rétre, Forgatna jószagú rendet, Szaggatna beérett meggyet. Fehér szél fujja, fujkálja, Orcáján lebeg a pára. Patyolat fehérel rajta, Akár a nagy vizek habja, Hajladoz dereka, válla, Akár a jegenyenyárfa, Szoknyája kerekül táncra, Akár a tenger hulláma, Hajfürtje úgy bukdos, úgy ráng, Akár az ardai pisztráng, Tüzecske villog szemében, Akár a csillag az égen.
Az Mp3-asok elindíthatók,rögzíthetők/ideiglegesen/.
Első özvegységem Húzzák a harangokat Piroskáért. Én a cseresznyefa tetején megözvegyülve magamat rángattatom a széllel. Szólnak a harangok Piroskáért. Messziről, ahol az utak erednek, porfelhőben közelít a gyász. Lejtőjén lefelé robognak a vas-rokonok, nagy vasalt kocsik tolják maguk előtt a csacsi-méretű lovacskákat. Émelyegve az állomásról jön pesti szobalány, három. Tántorognak a szalagos liliom-kerékkel. Ó, kedvesem, ó, kedvesem! Óbégatnak testvérükért, a kicsiért, aki szép ruhát se hordott, úgy lett árnyék. Én itt a fa tetején, mit tudhatok a tüdővészről? Mert a felhőből kihajol egy nagy professzor, pálcával üti a levelet s füleimet. Hát orvos vagyok-e én? Tudok annyit, hogy kifőzte tüdődet a láz fakóra. Elsorvasztotta. És a tüdőről térkép, Magyarország jut eszembe. Tudom, hogy két kis melled között ezüstláncként patakzott a víz örökké. Tányérodat a holdból vették elő, oda tolták vissza. Külön tányér, külön kanál. De én a számmal etettelek, lehúnyva szemeimet. S kölcsön kért hegedűvel muzsikáltam neked a napon. S mert nem hitted a halált, a te mókád százszorta jobb volt a kalácsnál. Apai kalapban, te kis komikus! Most megfagyasztották mosolyodat. Rávésik nevedet a keresztfára. Rádöltik nővéreid a fehér selymet, kifestenek pesti rúzzsal babamenyasszonynak. Majd kimeszelik a házat is utánad. Volt Piroska, nincs Piroska! Megözvegyülve, a fa tetején magamat rángattatom a széllel. Harang vagyok. Midőn az ég és föld meg fognak indulni. Szól a gyászének, szólnak a harangok Piroskáért.
Különben tényleg egy pillanatra gondolkodtam, mintha csődör-csikót olvastam volna valamelyik életrajban, abból amiket feltettél... de mondok, lehetett attól még kedves kancája is.
**
Ágh István :
Szülőhazánkra vall
Bátyámnak
Sasdögöt látunk a havon, akácosok verebeket hajítanak fejünk fölé,
rongylabda-gurulású nyulat hajszol tekintetünk, árnyunk a hörcsögök téli álmán átsuhan,
akár a varjaké, ruháink fekete hullámzása már nem ismerős,
mikor hazamegyünk, karunkba befogva a szél, népek utszéli haldoklásából
hazavezetnek jégpatkós nyomok, nem köszönnek a szembejövők,
s nem tudjuk kinek köszönünk, vállakat látunk, ormokat, várromokat,
napos oldalukat csodáltuk valamikor, eszünk, iszunk, ízetlen ételt, savanyu bort,
hányingeresen, mint a másnaposak, szégyenkezünk,
s vigasságunkból füstszagu ing marad, kocsmaudvaron vér, vizelet, törött pohár,
pletyka fejezte be a balladás szerelmeket, ha ott maradnánk,
bakancsból, vatelinkabátból kioldva nem szállnánk már föl sohasem,
és árvák lennénk ott, ahol kofaságba hajszolnak a hétköznapok,
s hebegésbe zilálják szavunkat düheink, tél lenne mire kiegyenesednénk a földön,
életünk fölsérti a földet, bolondok, muzsikuscigányok lennénk,
hogy adjunk még vigasztalást, már csak napokra mehetünk, mégis hazamegyünk, mert mi is esendők vagyunk, szeretetre vágyunk,
mint mezők magányos diófái kertek után, nem kérünk mást csak egy zugot,
hol békességgel alhatunk, szemünkben egyetlen sugár emlékeztet, mint jégből a fűszál, elmondhatjuk hazafelé megyünk,
karunkkal bekeríthető otthonra lelünk talán, ha más nem, a bazalthegy lefejezett válla régi lesz, szülőhazánkra vall, mikor vénemberjajgatást utánoz majd a szél.
Ösvényre szállt egy madárka, Piros a szárnya, a lába, Zöld a begyén a tolla, Csőrében selyem fátyolka, Fátyolka: selyem sátorka, Sátorka beárnyékolja, Napocska ne sütögesse, Ne sütögesse tüzesre, Maradjon arca fehérnek, Ő maga szűntelen szépnek.
