Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
mikor szibériában éltünk pénze senkinek se volt anyám eljárt a gyárba de csak hogy a munkáját el ne veszítse
reggel hatkor kelt kávét ivott a konyhában és elszívott egy cigarettát aztán felvette a bundáját és kiment a sötét Barátság megállóba ott várta meg a munkásbuszt nem emlékszem milyen a nyár szibériában csak a szörnyű vakító telekre emlékszem és anyám az emlékeimben mindig az utat nézi a busz zúzmarás ablakából
szája bordó rúzzsal vastagon bekenve fölötte dér lepte szőke kis bajusz úgy néz maga elé nézi az utat igazából biztosan máshogyan volt minden és a brigádvezetővel meg az étkezdés barátnőjével beszélgetett abban az autóbuszban de lehet hogy soha nem is dolgozott a gyárban most úgy érzem soha nem dolgozott a gyárban és soha nem éltünk szibériában és szibéria olyan hely ahol soha senki sem járt csak mesélni tudnak róla mégis hogy mikor szibériában éltünk és a vízerőművet építettük… én szeretek még arról is mesélni hogyan jártunk gyerekkorunkban a gátra mínusz harminc fokban hogy a jégen játsszunk a nagy fehér síkon de ez mind nem igaz mert az emlékezet sokkal bonyolultabb és belepakol magába mindenféle dolgokat csak úgy anyámról rólam és apámról aki gyűlölte szibériát és én úgy gondolom az emlékezet olyan hely ahol a gyűlöletből és a haragból érzelem lesz és a fájdalom és az emlékezet azokat a dolgokat is magába szívja amik soha soha soha soha nem történtek meg velünk
Vándor, ki időutazó leszel miként mi is tettük átkelve vízmosásokon rozsdás síneken városaink és országaink között, megfigyelve eközben emberszemmel az idő-tájakat, az eón hegytömbjeit, az évszázadok hegyeit, az évek tisztásait, és korunkig eljutva meglátod, milyenek is vagyunk, minket meg ne vess. Miközben várod a megkésett fényvonatokat bordáidat horzsolva sivár bolygóközi állomások várótermeinek hologram-padjain és fénnyel sötétségre nyomtatott bölcs könyveket olvasol arról, hogyan véreztünk el nyelveken és hiteken, bocsásd meg sok hazugságunkat hordozva előítéletek béklyóit melyektől nem láttuk a világot. Ne vess meg minket, légy jóságos hozzánk. Mert ha benned nem lesz gyűlölet, nem éltünk hiába. És ne légy hozzánk hasonlatos, ne játszd meg a bolondot a Teremtő előtt, legalább te légy őrzője testvérednek.
a harmadik, a legkisebbik fiú, túl a vaserdőn, rézerdőn, túl az üveghegyen s az Óperencián sem a szépséges királyleány, sem a felekirályság nem jutott ki nekünk, csak folyvást ugyanaz a hétfejű, szörnyszülött jelen idő, a rohadt életbe, barátaim, a rohadt életbe!…
Virrad. Most veled ébred a nap, s te az ablak előtt állsz, szép kezed int, és indul a reggel e tétova csendben. Nézd! Hogy lobban a víz tükrén az est maradéka, s lomha hajók még ringnak a vízben, s ömlik a partra a fény. Jó megölelni e hűs szoba titkai közt és tudni hogy újra szeretsz, és újra van életem végre…
hogy vagy, olja? mintha mind meghaltunk volna, de a testünkből mégse’ eresztenek ki: így ülünk a verandán – mintha tengerparton –: hibbant múmiák.
és nézünk körbe, számoljuk a bomba hatósugarát, ha itt nem messze robban, felidézzük, minek örültünk, amíg nem fakult ki minden
amíg elszenesedve színét nem vesztette minden mint romok alatt a régi fénykép. míg a szív meg nem rettent a lövés hangjára, míg szakadni nem kezdtek a vezetékek
februárban, most meg már itt a május. hogy vagy, olja? – én úgy-ahogy tartom magam, dolgozom, ölellek.
*****************
Vitalij Puhanov
Február végén…
Február végén kezdődött az örökké. Az örökké néhány hónapja tart már, Az örökké számára ez mérhetetlenül csekély idő. Valaki fél évszázad múlva fog megszületni, S aztán még húsz-huszonöt év múlva Az öregek elbeszéléseiből megtudja, Hogy az örökké már hetven vagy még több éve tart. Megkérdi: „Ez az örökké?” Semmi sincs örökké, ifjú, távoli barátom. Még a Nap se örök, és a Világegyetem se örök. Egyszer majd véget ér az örökké, mint ahogy véget ért már Nem egy és nem kettő. Még nekem, egyszerű halandónak is megadatott, hogy láthattam a sok száz szilánkra szétröppenő Ötágú örökkét. És úgy tűnhet, mintha nem is lett volna semmilyen örökké, Hanem csak szerelem, öröm és remény: Egyszerre röpke, valószerűtlen és örök tünemény. És ma mindannyian szívből köszönjük a sorsnak A leélt életet, Melyet kétséget kizáróan boldog időként őriz meg az emlékezet a most beköszöntő örökkéhez képest.
*****************
Anna Galberstadt
Felszabadítók
Megnémultunk mert ami történt attól bennünk szakadt a hang. Négyfelvonásos rémálommá változott az éjszaka mindegyik a pokol három színe. Azok akiknek van joguk beszélni nem mindig tudnak takarékoskodniuk kell az erejükkel a bombázások között. Van aki mégis arról elmélkedik lehet-e írni a háború idején. Egy áttelepülő Jevpatorijából aki Nyikolajevben tanult és gyerekkorában Mariupolban nyaralt a dühtől fulladozva könnyek közt olvassa hosszú költeményét arról hogyan pusztítják a népét bombázzák a volt egyetemista és osztálytársait. Ott ahol bombáznak épp ellenkezőleg próbálják megőrizni a lélekjelenlétüket. Viccelnek etetik a macskákat öntözik a palántákat fordítanak mindenféle vackot. Volt barátaikat szidják. És ami a fő minden irodalmi nézeteltérésünk vitánk és a betintázott költők epés viccei lehullottak mint a héj. Sajnáljuk egymást megbocsátjuk a heveskedést és az idegrohamokat. Igyekszünk segíteni egymásnak amennyire lehet. Na és még valami az irodalom helyzetéről – egyesek önuralmukat veszítve dühöngenek és mocskolnak valakit aki aláírt egy szégyenteljes levelet az erőszakot támogatva vagy lájkolt egy felhívást hogy zúzzuk szét a rothadó Nyugatot. Heil!
Megint ugyanaz – hogy veled nem fogok kezet! Van aki elmélkedik hogy lehet hogy a holokausztot túlélt másfél millió zsidó plusz az olyan zsidók gyerekei és unokái akik nem élték túl Ukrajnában sárga-kék szalagot viselnek és pénzt gyűjtenek Ukrajna megsegítésére. Izraeli orvosok mennek a hadi kórházakba hogy gyógyítsák a sebesülteket katonákat és civileket. Ők meg azoknak az utódai akik elfoglalták Berlint 45-ben és a frissvér-színű szovjet zászlót kifüggesztették a Reichstag fölé (mellesleg a híres fénykép idős fotográfusa egy New York-i kiállításon elmesélte hogy a zászlót tartó katona kezéről le kellett retusálni a második zsákmányolt órát). Tehát azoknak az utódai akik akkor fölszabadítók voltak megint fölszabadítják Ukrajnát a fasiszták alól. De valamiért úgy tűnik most minden fordítva van.
******************
Alja Hajtlina
Százharminckilencedik nap: telefonon
A kislányok hogy vannak: Gyina, Alekszandra? A kisfiú, mi is a neve – Jaroszlav? Szláva? Elkezdett már járni? És a szembeszomszéd? Civódtok vele? Száska jól tanul? Kitűnő, ugye? Lehet belőle bármi!
A kutyátok öreg lehet nagyon – sétálgat még? Vagy eszik, fekszik, alszik: már annyi is elég? De fürge volt, erős! Épp meséltük múltkorába’, spiccesen már kicsit, Ahogy a lábomat: hamm, meg ahogy vicsorít – Épp a tornác előtt.
Hát csak úgy hívtalak, rég hallottam híred, Felszabadultok hamarost, így szólnak a hírek, No, mi van veletek? A hősöknek itt nálunk szórják a medálokat, Akik titeket mindennap felszabadítanak, Ugye, klassz gyerekek?
Hogy mi? Hogy hol vagytok? Együtt? Mind? Spanyolba’? Mi, hogy csak hárman? Ez aztán a hír! Hűha! Jártok a tengerre? De hát Száska mért nincs veletek? Mi történt? Hogyhogy nem végezte el az ötödiket? Mi az, hogy örökre?
Hogy megsebesült? Ne már! Ne mondd, hogy megölték! Hogy mondod? Hogy a kutyát mellé temették? Hé, megkergültetek? Hát jó, ne hívj meg, ha nem vagy jól, Jövünk a pokolból magunktól. Várjatok, reszkessetek!
Froclizni titeket jó lesz majd: hogy a leves fura, Hogy milyen hülye volt az az ugribugri kutya. A csajok – túl szépek! És hogy csorba csészébe kaptuk a kávét. Száska? Jó, könnyet hullatunk Száskáért: Szegény, gyönge lélek.
Az unokák megszületnek. Az unokák sírnak, az unokák járni tanulnak, az unokák beszélni tanulnak... Az unokák, amikor jeles ünnepeken körben állnak a nagyszülők udvarán – nem értik egymást. Az unokák a nagyszülőket sem értik. „Gyöngyöm, virágom!” Az unokák nem értik, mi az a „gyöngyöm” s mi az a „virágom”. Az unokák más nyelvű tájról jöttek a nagyszülők udvarába, ahol apjuk vagy anyjuk tanulta az anyanyelv varázsigéit. Az unokák karikában állnak a nagyszülők udvarán. A nagyszülők sírnak! A nagyszülők mosolyognak, a nagyszülők madártejet főznek, s a nagyszülők beszélni tanulnak az unokák nyelvén, hogy megértsék egymást. A nagyszülők szíve kerek alma, beleharaphatnak a más nyelvű unokák. A nagyszülők szíve tiszta szoba, ahol leülhetnek a más nyelvű unokák. De egyszer elfogynak a nagyszülők: elfogy a kerek alma, kihűlnek a tiszta szobák. Az unokák nem tanulják meg a varázsigéket, és elfelejtik a világot.
Nem voltam ott a temetésén. Nem szerette a temetéseket, én pedig az évek múlásával egyre inkább hasonlítok hozzá. Nem láthattam hát a lovat, amelyik odalépett a kerítés mellé, ahová apámat temették, valószínűleg azért, mert apám még verseket sem olvasott, ezt anyjától örökölte, aki még verseket sem olvasott, és apjától, aki hasonlóképpen még verseket sem olvasott; ráadásul szárnykezdeményei sem voltak. Nem hallottam a búcsúbeszédet, amit unokája mondott, aki a fiam, aki bíró. Állítólag a beszéd nem hasonlított az ítéletek szokványos indoklásához. Minden bizonnyal azért, mert a profik sohasem keverik össze hivatali és magánügyeiket. Apám nem hitt Istenben, talán épp azért, mert nem olvasott verseket, de olvasta Darwint, De Ville-t, a Larousse-szótárt és az Állami Állatorvosi Könyvkiadó köteteit. Nem hitt a csodákban, bár sikeresen vezetett le egy szülést a konyhaasztalon és sikeresen varrta vissza egy bizonyos górál saját menyegzőjéről tenyerében elhozott fülét. Nem hitt a gyógyulásban, ennek ellenére kezelésekre járt gyógyfürdőkbe. Apám nem hitt Istenben, de rendszeresen járt templomba, nem hitt a kommunizmusban, de ott volt a felvonulásokon, fenntartásai voltak a kapitalizmussal és a Szabad Európát hallgatta. Nem hitt abban, hogy sokáig él. Amikor kilencvenéves lett, elhatározta, megbizonyosodik Isten létezéséről. Minden bizonnyal a csodálkozás miatt távozott szélesre nyitott szájjal. Én az évek múlásával egyre inkább hasonlítok hozzá, talán épp ezért kételkedem Isten nem-létében, bár a keresztények Istenében nem hiszek, hiszek a „Mi Atyánk”-ban.
Sokáig gondolkodtam, hogy az alábbi verset ide tegyem fel, vagy a "Rosszalkodós" topikunkba.
De aztán úgy véltem, van ez a mű annyira érdekes, hogy kiérdemelje itteni helyét.
..............................
Simon Márton
Ne írjál fölé semmit
Valahol azt olvastam, állítólag szokás volt a háztartási hűtés feltalálása előtti évszázadokban egy békát dobni a tejbe, a tejes dézsába, hogy ne savanyodjon meg.
Vagy lassabban.
Valami váladék miatt a bőrén, erre hogy jöttek rá vajon.
Élő békát a tejbe.
Elképzelem, ül, néz maga elé, zöld, nem érti, töpreng a hülye életén a fehérlő sötétben, vagy még azon se.
Csak gondolja, fel kéne hívni valakit csak úgy, gondolja, az apját nem, gondolja, le kéne vigye végre a szelektívet, gondolja,
aludnom kéne, gondolja,
miért nem tudok aludni már megint, gondolja, mi ez a zaj a fejemben, gondolja, mi vagyok én, gondolja, mennyi rám nehezedő félreértés, gondolja, már megint pisilnem kell, gondolja, a világ nagyobbik része szenved, nekem meg még jogsim sincs, gondolja, bármiről akarok beszélni, magamról kezdek el, gondolja, mennyire barom szokás ez is, gondolja,
levesestálba ejtett telefon, gondolja, elaludtam egy pillanatra, gondolja, ez a táj is milyen, gondolja, mindenki idegesítő, gondolja, én is, gondolja,
csak annyi biztos, hogy itt vagyok, gondolja, semmit mást nem tudok magamról, gondolja, legfeljebb, hogy a búcsúszámra szoktam belejönni a táncba, gondolja, mindjárt megszólal egy riasztó, gondolja, megint, gondolja,
álmomban cinegék csipegetik az agyvelőm és elfelejtik, merre van fölfelé, gondolja, így nevetgél magán az unatkozó pokol, gondolja, ez nem egy életbölcsesség volt,
tegyétek le a tollat, gondolja,
mi lesz már, gondolja,
én már nem is vagyok itt, csak a gondolataim, gondolja,
a béka a tejben.
Lehet, hogy nem is igaz az egész, nem tudom, hol olvastam, szerintem se biztos. Az se, hogy ez vers, meg különben is, mi közöm nekem a békákhoz.
Nem vesztem el, s nem álom ez, nem holdkór; hazudj, tagadj, de csontodig hatol, ha csendjeim szavakba döntöm olykor, s kinézek rád a görcsös szírt alól.
Megint csalódjak, jól tudom, szeretnéd, a nálad jobbat nem tűröd te sem. A tűz melenget, nem perzsel, szerencséd. Te boldogulsz, én dolgomat teszem.
Volt szélvihar, s mindjárt a menny zajongott, mordult a hegy, mezőket rengetett, arrébb a tűz harapdált ágat, lombot, megült a füst a rengeteg felett.
A part a völgyben mégsem volt lakatlan, a lelkek egymást értve éltek ott. Barlangok mélyén, réteken, tavakban, szintúgy, ha olvadt, mint mikor fagyott.
Múlt számtalan nap, és sok ében éjjel, mi bimbót hajtott, szárnyat bonthatott. Friss illatok futottak szerte széjjel, a csend beszélt, visszhangja szólt amott.
A végtelenben megpihent az Isten, felhőkkel játszott, holdat ringatott, S hogy tudja útját lent a földön minden, az égre tűzött még több csillagot.
De végzetes lett, partot ért az ember, S kutatni kezdett bármi kincs után. Félt, mit se nyer, ha fosztogatni nem mer, és tiszta kézzel alkut köt csupán.
A szikla tört, száz erdő, kert veszett el. más lett a rend, a táj megváltozott, mert habzó szájjal, tágra nyílt zsebekkel követte társát még sok átkozott.
Most már elhiszek mindent csöndben: éjjel Mondschein szonátát és Áve Máriát hallgattam egy szál csöpögő gyertya mellett, - az ablakon át fények feszültek a falra furcsán, - imára kulcsolt szivvel és kezekkel űltem, - ave, ave! - a gyertya is tövig ég majd, de a kedves keze mégis szép, hosszú, keskeny, úgy szeretem és ül rajtam a szerelem mint régi templomok falán fehér szentek fején megűlő fényesszemű és szelid galambok.
legtöbbször az élet értelméről vitáztunk mint a filozófusok a költők vagy a politikusok közben ittuk a Durbincs Sógort Dianával ültünk a padokon egy család voltunk szívtuk a Symphoniát és próbáltuk meggyőzni egymást hogy a dugás a pia vagy a munka a fontosabb vagy talán valami egészen más vagy úgyis minden mindegy
a bányákban dolgoztunk egyikünk se volt különb a másiknál nem érdekelt a hajnali kelés a főnök a Párt a pénz ha kellett hajtottunk mint egy állat mert jó balhé volt taposni az iszapot nyelni a port kúszni mint egy féreg
igazából még suhancok voltunk taknyos kölykök de nagy volt a pofánk ott a buszfordulóban kábultan a bortól ordítottuk a Székely himnuszt mert csak
sötét van és hideg koldusok állnak a tesco sarkánál koszos hátizsákokban a múltjukból ami megmaradt az állampolgárok a környéket is elkerülik ők meg isszák a koccintóst szívják a kukázott dohányt nincs kedvük beszélni arcuk mint van gogh portréi korán van nekivágni a hegynek megbújni a dohos takarók alatt állnak akár élő szobrok a homályban nézik a ki-be járó embereket ha ismerőst látnak elfordulnak nem tarhálnak csak idegentől gyerektől rokontól soha büszkeségből
Délután van, süt a nap Hívnak Odafordítom a fejem A váratlan szélben Kinyílik a romos ház ajtaja Odabent esik Apa meg csak az árkot ássa Apa, az én testemből hull az eső A sarokban gyülekeznek Mellkasom fehér fái Rázza a szél az ágaikat Én vagyok az eső teste Bennem a víz a sok gyerek De hol van anya? Hova ment, miután felrakta a rizst? Hova ment? Így odaég az egész
Hagyd az agyagos földet, apa Miért nem hallgatsz rám? A gyerekek szárítkoznak, Kilógatják mellkasom lyukain a hajukat És egy ló vágtat ki belőlem Fehérnél is fehérebb leveleimet Ez a ló viszi Nézd apa, jön valaki Nagy táskát cipel Csukd be most a verseskönyvet, menj ki az udvarra Egy napsütötte fára teregeti nedves írásaink
"Ki sürgeti, hogy nagy-nagy tüzet kéne rakni, mert világ van a szegényember vállán? És ki hallja, nem én kiáltok? És ki tudná fölfogni, ha az Isten íródiák volna? És kié a panasz, a vád: nincsen apám, se anyám? És ki tartja elképzelhetőnek: hogyha golyóznak a gyerekek, az isten köztük ott ténfereg? És ki érti, hogy dolgaim elől rejtegetlek? A vallomást, hogy Istenem, én nagyon szeretlek? Az ígéretet, hogy kertész leszek, fát nevelek? És ki látja meg a csodát, amikor az uccán átment… és galambok ültek a verebekhez? És ki érteni téged főnévi igenevekben, hogy aszongya: ezt a széket odább tolni, vonat elé leguggolni, óvatosan hegyre mászni, hosszú késsel mind megölni, fölgyújtani Budapestet, s úgy itt hagyni, sose lásson – – –? És ki tud szembenézni azzal, hogy: Kínában lóg a mandarin, s ki tud remélni, hogy kerül majd egyszer asszony is, Márta, Luca és Márta is, Judit, Márta, Edit és Flóra is, holott náddal ringat, holott csobogással? Mert ha már hosszú az Úristen, s rövid a szalonna, elefánt lennél, jámbor és szegény, s bár porszem mászik gyenge harmaton, hogy van az mégis, hogy kékítőt old az ég vizében? Ezek után miért a bizonyosság, bizonyosság-e, hogy minden nedves, minden nehéz? És miért az önbizalom, honnan a megmondhatomén, hogy a hetedikte? Nem tudod, nem tudhatom, csak sejted, csak sejthetem, az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, és gyötör a kérlelhetetlen: visz a vonat, megyek utánad. Csak te tudhatod, csak én fájhatom: hever egymáson a világ, és ami van, szét- hull da- ra- bok- ra, mert ment a padlásra, ment, mert tán ott kezdődött minden, és a harminchat fokos lázban, és akkor, amikor reám néztél, s én mindent… de mit is, inkább hol – a rakodópart alsó kövén, kívül-belől leselkedő halál elől egyedül alszom én is, te is. Bár dehogy alszol, dehogy alszom, virrasztasz, virrasztok, hogy ne üljön lelkünkre szenvedés, ne csípje testünket féreg ez otthontalan, csupa-csősz világban, hol mindegy, kiterítenek így is, úgy is, mert akarjuk, nem akarjuk, kész a leltár, kész a semmi – legyen, hogy ne legyen, mondjuk Edit, mondjuk Thomas Mann, mondjuk József Attila. S bár ős patkány terjeszt kórt, régesrég rájöttem, kétéltű, hogy egyetlen, mi maradt: költő vagyok, ember, kit nem emel föl már se vágy, se nő, se Isten, ki nem bukik föl az árból, nem jön lifttel, nem kopogtat be, kopogtatás nélkül sem jön, hát száradok, törődöm, fekszem álmatlanul, s nincs, nem lesz bocsánat, igaz, bánat sincs, hiszen bűn sem volt, leszámítva ama eredetit, bár ki tudja. Mégis, mégis, ki érti, ki mondja, miért fenyegetőzik, miért kell fogadkoznia, hogy eltűnök hirtelen, s miért kell a megőrülésig hallania, hallgatnia immár több mint száz éve, a száraz ágak hogy zörögnek, tejfoggal kőbe, és miért nem éjszaka?
Irgalom, édesanyám, irgalom, édesapám, irgalom, Isten, irgalom, penész, irgalom, hideg, irgalom, világos, irgalom, nehéz! Irgalom, semmi, jaj, kész, jaj, nincs kész, ez sincs kész. Roskad a kormos hó, csepereszget a bádogeresz már – – –
Magam templomát építem, égből, földből és levegőből, élénk kék színű tavaszból, madarak csicsergéséből, zölden serkenő fűből, száraz gallyakból, rügyekből, kutyák ugatásából, őzek lábdobogásából. Ott kereslek, Uram, magamban, mikor naponta sétálok a völgyben a délutáni tájat csodálva, fürkészem óvó tekinteted, amikor esténként összecsuklom a terhek alatt. Mellkasomban erős szúrást érzek, mintha malomkő ülne szívemen, fekete, nehéz szavak, szürke, gomolyfelhő-igék, jégszínű jelzők. Hozzád fohászkodom, Uram, csitítsd haragom, legyek olyan, mint a levegő, az ég, a fű és a fák, a madarak, a kutyák, az őzek, a nap és az őt követő árnyék.
Este lefekszem gyakorolom a testtartást az örökkévalósághoz a harmadik emeleten néha álmokat látok felriadok hajnal felé feltámadok elgurítom magam elől a követ hogy kijussak a fényre amely leteríti az árnyékomat minden nap felcipelem a keresztem a koponyák hegyére ahol életem ecetté vált borából mindig ad egy kortyot a római amíg a készlet tart
Vegyünk egy kis képtelen koholmányt, friss hozzávalók jöhetnek bele a régióból, egy-két szem igazság, nem több, és pároljuk puhára apróra zúzott, szégyentelen közhellyel. Amint kiengedjük a gőzt, az egészet a rágalom pikáns szószával öntjük le, a tudás fáján érett felismerés exotikus gyümölcsével garnírozzuk, senki sem makulátlan. Kis lángon tovább főzzük, aztán addig ízesítjük, mígnem igazán ízléstelen lesz. Falatnyi adagokra osztva, amit most kifőztünk, agyonrágva, szájról szájra adva, minden részvevőnek igazi élvezet lesz!
Egyre inkább szeretek elveszve lenni a seholban ami alig-alig túlzás Jó nézni egy teljesen ismeretlen tájat ahol tényleg semmi keresnivalóm abban a megnyugtató hitben hogy immár nem is keresek semmit mert ami vagy aki akar majd megtalál Lassan gurulok egyre keskenyebb egyre göröngyösebb utakon nem szándékozom megérkezni hiszen úgyis mindig ott vagyok ahol kell Bámulom a lassú naplementét és ahogy a varjak lakmároznak nyugodtan az elgázolt süntetemekből
Kezdetben csak egy-két bocsánatos bűnt gyóntam meg a gyóntatószékben a gyóntatópapnak aki akkor még csak egy-két miatyánkot üdvözlégyet hiszekegyet szabott ki vezeklésül aztán egyre több és egyre súlyosabb bűnöket soroltam fel a tízparancsolat jegyében atyám nagy az én vétkem mondtam zokogva én robbantottam ki a világháborút magamra vállalom az emberiség összes bűneit millió miatyánk üdvözlégy hiszekegy is kevés lenne neked vezeklésül fiam mondotta megrendülten a gyóntatószékben a gyóntatópap és hívta a 112-est
maradj csendben ne tégy vallomást hallgass javasolták az angyalok akik a szárnyaikat a gardróbban hagyták ne gyónjál ne áldozzál többé csak mossál kezet mint Poncius Pilátus mielőtt alámerülnél ámen
Még megvagyok. S ez jó. Nekem. Még magam törlöm a fenekem, s büszkén őrlöm műfogsorommal a diót és mandulát. Korommal festem át a bajszom, s bár egyre kevesebbet alszom, álmodni mind többet tudok. Mint egy megkábult tulok, kerengek egyre a Duna-parton, bolyongva múltam nyomai felett, melyeket a képzelet fest tarkára, színesebbre, mint valaha voltak. Pár élő barát, de leginkább a holtak csapódnak mellém, Keszég, Sziveri, Sándorov, túlvilági vén vándorok, karjukat karomba fonják csöndesen, s nem is mogorvák, türelmesen bólintanak csak, ha sorsomat taglalom, sejtetve, hogy az alkalom a nagy, valódi változásra már közelít, és nemsokára bizton utolér, midőn az, ki az anyagnak kikölcsönözte lelkemet, visszakér mindent, s hozzá még: kamatostúl. Így vigasztalnak, míg az éjszakai ég száznyolcvan fokot fordul a Kis Göncöl rúdjának csúcsa körül. Reggelre ébredvén az értelmem újra örül, s nyugtázza: még megvagyok! A nyár heve s a téli fagyok sem bírnak velem. Csak türelem, türelem!
