Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
A ráérősen nyújtózó eget aládúcolta mostanra a felhők koszos, alkalmi rétege. Törik a távolságban otthonos tekintet, a rövidlátó viszonyok között végességét tanulja. Eltűnődsz, mi fér egy napba. Mint egy utazás végén, ha mindent vissza kell pakolni a bőröndbe (ha egyszer benne volt) – csak ki ne nyíljon – erőszakosan záródik ránk az este. Csak a vágy álmodja át magát felhőn, fedélen, s a Hattyú szárnyán dél felé feszül.
Finnországban történt idén tavasszal. Három tudóssal ültem egy kocsiban, egy román szociológus, egy flamand antropológus és egy izraeli filozófus ült mellettem, mentünk épp valahova. Esőre állt, az alacsonyan lógó felhőkről eszembe jutott egy vers, és ahogy erről beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy egyikük sem olvas verseket. Ez annyira meglepett, hogy szinte meg sem tudtam szólalni, aztán persze gyorsan megtaláltam a hangom.
Mi a franc van veletek, kérdeztem, tudósok vagytok, mindenetek a gondolkodás, az agyatokból éltek, mi az, hogy nem olvastok verseket, hát ki, ha ti nem? Mi az, hogy nincs időtök, egy vers az két perc, három perc, ennyi ideje mindenkinek kell hogy legyen, és amúgy semmi a világon úgy meg nem éri a ráfordított időt, mint a vers, mert ez alatt a két perc alatt megváltozhat az életed, ha hagyod, hogy a szöveg megérintsen, ha megfelelő pillanatban és lelkiállapotban talál el, valósággal átprogramozza az agyad, jobban, mint bármilyen drog vagy bármilyen gyógyszer, kiránt a valóságból, felráz, magadhoz térít, egy pillanatra átröppent valaki másnak az agyába, egy villanásnyira másként fogsz gondolkozni, olyat látsz és érzel, amit egyénként sosem láttál és éreztél volna, és utána ez az élmény is veled marad, úgy fogsz emlékezni a pillanatra, ahogy egyébként nem emlékeznél rá. Gazdagabb leszel, mert a vers a mindennapi megvilágosodás eszköze, sokszor olyasmire ismersz rá általa, amit mindig is éreztél, csak éppen nem tudtál soha rendesen megfogalmazni. Ne mondjátok, hogy nem értitek, elég, ha elolvassátok, nem elemezni kell, elégodafigyelni rá, hagyni, hogy működjön, hogy hasson. A vers olyan, mint a káromkodás, vagy az imádság, vagy az átok, vagy a jó zene, akkor is veled van, amikor meztelenül állsz és szembe kell nézned a halállal, a születéssel, a bánattal, az örömmel, a szerelemmel. A vers az önreflexió legjobb eszköze, segít abban, hogy megértsd a saját érzelmeidet, segít abban, hogy megtudd, hogy ki vagy. A vers a legjobb meditációs tárgy, mondtam felhevülten, ha kell, megtölti, ha kell, kiüríti az agyat. És nem kell megijedni, nemcsak a nagy dolgokról lehet verset írni, hanem olyan apróságokról is, hogy mit érez az ember, amikor, mondjuk, egy hosszú utazás végén csomagolja befele a bőröndjét, egy pillanatra elkapja a honvágy, menne már, de még maradna is.
Egy nagypolgári családba Szeretnék újraszületni Ahol a nappaliban Zongora áll És esténként Verseket olvasnak Egymásnak a szülők Miközben nővéremmel Szőnyegen guggolva Bontjuk ki sorra Külföldi rokonok ajándékait.
Súlyos székekben reggeliznénk Narancslé lenne az asztalon Apám kezében napilap Anyáméban divatmagazin Nővérem tányérszélre Száműzné a bacont És hisztizne mert éppen Nem figyelünk rá.
Fociedzésre vinnének Aztán gitártanárhoz Aki annyira kedvelne Mint öreg kutyája a bacont És szemüvegét törölgetve Hangsúlyozná Milyen tehetséges vagyok.
Nem férne hozzám szükség Szorongás vagy halál Húszévesen mégis Otthagynám az egyetemet Ahol keleti nyelveket És filozófiát tanulnék Hogy Indiában Kétkezi munkásként segédkezzek Egy keresztény templom Restaurálásában.
Este pedig focizni tanítanám Az utcagyerekeket mielőtt Alamizsnát osztanék A környék hindu bölcseinek.
A mumbai reptér termináljában Naptól kifakult hajjal Kultúraközi kommunikáció Élményeitől bizseregve Ismerném meg Jövendőbeli feleségemet Aki egy helyi vállalat Európai képviseletét látja el Szabad idejében jógázik Videóblogja van És több tízezren követik.
Élményeim és intellektusom miatt Rendszeresen beszélgetős Műsorokba hívnának Kedves lennék kiegyensúlyozott Egyszer megkérdeznék Hova szeretnék újraszületni Ha választani lehet És azt válaszolnám hogy még Soha nem gondolkoztam ezen.
Ha holt a szikla, ha az agyag néma, ha kék csalás az ég azúr karéja, ha csak sötétben tündököl a csillag, ha elsorvad a tűz, ha azért nyílhat a rügyből lomb, hogy ősszel dér eméssze, ha csak időleges a szél fúvása, ha elvérzik az ének érverése, ha minden folyó csak lefele fut, ha csak vizet kapsz minden szomjúságra, ha véget ér a sírnál minden út - felelj, az ember miért jön a világra!
Nyomorult népem, ki nevel rabbá? Láncos bölcsőben kicsoda renget? Az, ki barbárul által szakasztá mellkosarát az Isten-fiúnak? Az, ki igével folyton ígérget: "Tűrj csak, a lelked édenbe juthat?"
Ős-e, vagy újdon tisztviselője: Loyola sarja? Öccse Judásnak? Eleven ármány, megnövelője minden tehernek, - ölve ki rádtör? Új iszonyatban kontyos dzsidáshad? S ő, aki testvért ád el, apát öl?
Ős-e? Nevezd meg. De a nép hallgat! Helyette szörnyen csörget bilincset. Szabadság hangja nem nyer hatalmat, de a nép néma arca is inthet: választott banda, - mutatja - csalnak, horda, zsinóros! - mind vakon illeg.
Arcát mutatja, vérverítékkel csíkos, a vére fest egy keresztet, ami mellébe ékelve, ékkel, csontjain vastag vérrozsda-kéreg. Kígyó a testén, ide eresztett idegen vendég, itthoni féreg.
Tűr a szegény rab. S mi a rabságot szégyenpír nélkül évvel is mérjük, tudjuk, mióta húzkodunk jármot s tudjuk: bilincset zúzó idő jön, dúlt nemzedékünk vallja, megérjük: jő a szabadság, - törvény, hogy jöjjön!
A szobában és az időben a földben és a tengerben az emberekben és az állatokban mindenben amit a természet és emberi kéz alkotott van egy vers ami úgy izzik akár egy lámpa
ha kitartóan keresed talán rálelsz egy lámpára saját sötétséged legmélyén is.
mellettetek állok. Higgyétek el, nekem is fájt látni, hogy viselkedett a szülinapján apa. Az ajándék jógabérletet félredobva felsóhajtott: ne már. Bassza meg, tényleg erre kell költeni a pénzt? És ez tényleg megalázó, nem a szokásos hiszti.
Most lehet nevetni, de én érzékeny és empatikus vagyok. Utálom, ha ölelgettek, igen, ez valamiért sajnos így maradt. De bárki mást meg tudok ölelni, tudom azt mondani: ne haragudj, azt is: sírj nyugodtan, nincs semmi baj. Sírni is tudok.
És mondták már azt lányok, hogy mellettem voltak először: nők. Nem úgy, ahogy felénk értik, hanem, hogy magabiztosak és szabadok, szabadok, szabadok. Pedig még szerelmesek sem voltunk. Jó volna megmutatni nektek, milyen vagyok kettesben egy lánnyal.
Különben az is probléma, hogy egy jógabérlet tényleg baromi drága. Illetve komolyan: jógázni apát? És az is probléma, hogy a családunkban mindig a férfiak az okosabbak, ami aggaszt, mert ráerősít idejétmúlt sztereotípiákra. Ezért egy kicsit haragszom is rátok.
Ahol én élek, nem ilyenek a nők. Magabiztosak, vagy azzá tehetők. És a feminizmus sem csak az, hogy szabadon költhetik a pénzt. De hát úgy beszélek, mintha be lennétek ide zárva. Félreértés ne essék: nagyon finomakat főztök.
Ti már nem fogtok megváltozni, drága Kishúgom és Anya. Én sem fogom szeretni az öleléseteket. De ígérem, a házasságom más lesz: nem válok olyanná, mint apa, és ha a lányomtól jógabérletet kapok, megölelem, még ha jógázni
Fütyörészik a nyugati szél az árbócok közt, tudni akar, beszélni akar, változni akar. A Dél Keresztje lángoló ékszer, néma jelkép. Eső veri lázasan az üveget, ember, hát nem érted? Az elnyomottak, elbátortalanodottak a világ mellékutcáiban élnek. Mind magukban hordják szavaikat. Szólni nem tudnak. Akik hajlékot keresnek, akik házukat éppen égni látják, szólni nem tudnak. Akiket megvet a világ, a kilököttek, a megfertőzöttek szólni nem tudnak. Az éhezők, a szomjazók, a szemétdombon kotorászók, az utcákon összerogyók, akiknek vér gyűl a szájába őserdei ösvényeken, szólni nem tudnak. De te tudsz.
Ebben a versben épül most a házad, tágas, sokan elférnek benne, az ütemhatárokba beméred, kinek mennyi helyet, és hol hagysz, majd kifested, berendezed a személyre szabott rímszobákat, ölelkezőket, párosakat és csonkákat, a betűkből falakat emelsz magad köré, magas, bérházszobába illő falakat, amelyeket nem ugorhat át senki sem. Ebben a versben nem álmodnak színes tintákkal, itt minden fekete tollal írt, szigorú realitás, kimért, kiszámítható, képzavarmentes, és mellőzi a rózsaszín mázt. Ebben a versben megtanulsz befele sírni, mert a könnyezés csakis a hisztéria vagy az őrület jele lehet, és semmi köze a fájdalomhoz. Ebben a versben nincsenek finom összefüggésekről árulkodó jelzők, cirádás szókapcsolatok, csacsogások, gyermeteg huncutságok, össze- és kikacsintások. Az érzések korlátozódnak ok–okozati viszonyra, ami ezen felül van, az kuruzslás, sarlatánság, mágia. Ebben a versben száműzött a magány, a hold, a csillag, a tó és ó, a szív, igen a szív is. Ebben a versben, amit most építesz magadnak, megtanulod, miként maradj látható láthatatlan.
Poros padlás félhomályában én most ragyogó fényfoltot látok: festett fedél alól aszalt szilva ízével vasárnapi illat szivárog.
A vörös nyüst élénken átüt a borda tölgyfafogain, az üröm, régvolt idők lehellete száll az avítt ruhákból, ím
ott legfelől egy kékvirágos selyem anyag villan elő - igen, ebben a ruhában vezettek, anyám, az oltár elé -
ez a csíkos nagykendő gömbölyű vállad fedte, ha este kinn maradtál. Mennyit kaptál vissza a sok örömből, amit kölcsön másoknak adtál?
Vászonkendő, mit magad szőttél és most mintha az arcod nézne vissza róla. Sok nyárral ezelőtt a kéklő lenvetés hullámzott feléd, virágba borulva.
Kék-vörös lakodalmi öveken a mintát vajon ki tudná elolvasni sorra? A fekete fonál benne az éjszakák keserű fájdalmából van sodorva.
Ó, évek szövete az ujjaid alatt, terítsd ki és göngyölítsd össze! Végvásznak alól, a láda fenekén csillog menyasszonyi ruhád ezüstje.
Ó, idők fonálvetője, forogj, gombolyítsd fel emlékek fonalát! Lobbanjon lángra az emlékező vér, gyulladjanak ki tőle a szobák!
Köss rézfüggőket karcsú derekadra, . hadd koppanjon a padlón könnyű lépted! Ami olyan régen volt, nem tűnt még el, visszaragyog még visszfénye a szépnek.
Kapcsold erős melledre a csattot, le ne essék a hintánál, vigyázz! Hintával jó magasra szállj: örökre záródjék be az alvilág.
Egyszerre most csapongó lepkét látok: a kormos ablakhoz odaszáll hirtelen. Szemem a ládára esik, ahonnan int most felém fiatalság, hűség és szerelem.
A te villogó hófehér kendődet zászlóként látom lobogni a szélben - ó, anyám, ettől van a csillogó derű fiad sötét hangú költészetében.
Az embereknek nem mesélek rólad. Nem mondom el hogy számomra csak ismerős vagy-e, vagy drága barát; azt sem milyen vagy, azt sem álmainkban megmaradt-e a vágy, az egykori társ.
Nem mondom el, hogy a magányban, tikkadtan, fáradtan valaha is bárki kettőnk közül szeretett-e mást; azt se szívünk magunk vagy mások miatt fájt-e egyáltalán.
Nem mondom el szemünk milyen összhangja kötött össze bennünket a csillagrendszerekben; azt sem én vagy te kívántad-e – tulajdonképpen egyre megy.
Nem mondom el az élet vagy a halálfélelem kötötte-e össze kezünket; azt sem hogy a harsány nevetést jobban szerettük-e a patakokban folyó könnyeknél.
Egyetlen szótagot sem mondok nekik, mi történt, vagy történhetett volna-e valami ami összefon, örökre egyesít bennünket; azt sem hogy méreg vagy gyógyír-e az ami a történtek után történt.
Nem mondom el senkinek bennem miattad milyen költemény él: melegen bódít-e mint erdőink tavasszal; vagy csendes és szomorú hallgatag bensőmben. Ó, nem mondom el senkinek az a költemény, ami bennem él vidám-e vagy csüggeteg.
Jobban szeretem ha hallgatagon megyünk mindketten oda, ahol ugyanaz a fény ragyog éjjel, nappal, pirkadatkor; oda, ahol egyformán meleg a gyönyör és a gyötrelem; oda, ahol örök szövetek éltetik vágyaival együtt az embert.
Kegyelmet kérek a meg nem értetteknek azoknak akik képtelenek áthidalni az anyától fiától a mindennapi egyszerű feladatoktól elválasztó parányi árkokat; azoknak akik idegenek maradnak az ölelő karokban, az éltető napsugarakban, az ingekként viselt sötét szobákban.
Azoknak akik lelkük börtönőrei, akik örömük megmérgezői, akik sírás helyett jajveszékelnek, mikor gyengédséget észlelnek önmaguk után settenkednek, a lőrésekkel teli szívűeknek, minden zárt és gyanakvó léleknek.
Kegyelmezzetek azoknak akiknek nincs erejük a gonosznak szemébe mondani gonosz sem a rossznak hogy rossz, annak aki sajnálja igazsággal sújtani az embert; az irgalomból hazug embereknek. Az embernek aki megalázkodik a helyett hogy megalázzon valakit, annak aki ha fel is ismeri valaki arcán az álarcot nincs szíve onnan letépni, az embereknek akik képtelenek megsérteni a más elveket valló embereket, azoknak akik sosem tudnának mások felett ítélkezni, akiknek minden bíró szigorú, minden irgalomból kimondott hazugságért és a hozzá hasonló gyengeségekért.
Ki osztályozza a villámokat, a füvet, patakot? Ki játszik az ajándékfuvolán, amit meg se kapott, oly dallamot, hogy maga is dallammá változik, átszellemül s körötte verdes, csattog, az, amit eddig belül hordozott híven: enlelke. Ki az, ki saját útját veled együtt rója utat, kertösvényt, és havasokat s körül- és átsétálja önmagát? Verseid olvasója.
Ha most a tölgyet figyeled e késő, csendes estén amint fölé a Hold lebeg, a végtelen szelíd atomja s a fény, akár nemes fém a tájat gyöngéden bevonja, hogy megcsillan levélen a harmat könnyű nedve s az enyhe nyáridőnek szellői közt zizegve mint felködlő virágok emlékeink időznek — érzed-e: közelget foszfora az ősznek.
Ha most a tölgyet figyeled: föléd is lassú Hold lebeg — s a nappalok már fogynak, az árnyak egyre nőnek s a bolygók míg forognak, galaxisok pörögnek: az időnek ütődnek — lásd, holdunk is maholnap a nyárból őszbe görnyed.
Ne jöjjön őszöd, kedves. Maradj meg nyári égnek. Már gyors iramban húznak fölöttünk át az évek.
Talán csak hiszem Hogy jól csinálom Amit éppen csinálok Legyen az sajtreszelés Vagy más Mondjuk villanyszerelés Mert biztos nem vagyok benne
Öregszem az például egészen biztos Bár néha elgondolkodom az örökléten Vasárnaponként szunyókálva macskáimmal Akkor egészen nyilvánvaló Hogy nem halok meg soha
Tudsz róla, hogy ha elkezdted volna építeni a Parthenont... a születésed napján, még egy év, és kész is lennél az egésszel? Na jó, egyedül nem ment volna. De semmi baj: Hogy önmagad vagy, az éppen elég. Pont azért szeretünk, mert az vagy, aki. De tudtad, hogy a te korodban Judy Garland százötvenezer dollárt szakított egyetlen filmért, Jeanne d’Arc győzelemre vezette a francia hadsereget, és Blaise Pascal kitakarította a szobáját? Akarom mondani, feltalálta a számológépet.
Persze minderre később is ráérsz az életedben, miután kijössz a szobádból, és virágba borulsz, vagy legalább szépen összeszeded a zoknijaidat.
Valamiért nem megy ki a fejemből, hogy Lady Jane Grey már tizenöt éves korában Anglia királynője volt. Bár később lefejezték, úgyhogy ő véletlenül se legyen a példaképed.
Néhány évszázaddal később Franz Schubert, amikor annyi idős volt, mint te, főzött a családjára, ami mégsem tartotta vissza attól, hogy négy szimfóniát, két operát, és két teljes misét komponáljon, még kamasz korában. De persze ez Ausztriában történt, a romantikus érzelmesség csúcspontján, nem itt, Cleveland-külsőn.
De tényleg, kit izgat, hogy Anna Oakley tizenöt évesen mesterlövész volt, vagy hogy Maria Callas tizenhét évesen debütált Tosca szerepében? Szerintünk te úgy vagy különleges, ahogy vagy, akár az étellel játszol, akár a semmibe bámulsz.
Egyébként amikor azt mondtam, hogy Schubert főzött, hazudtam. Bár ez nem jelenti azt, hogy minden házimunkából kihúzta volna magát.
