Egyre rövidebb a karácsonyi ajándéklista.
Sokan itthagytak az elmúlt években.
A logikus az lenne, ha az ittmaradtakat jobban megbecsülném, de valami miatt nem teszem.
Az idén elment valaki, akit nagyon szerettem. Tavaly karácsony előtt elmentem hozzá és nagyon örült nekem. Pont akkor ért haza a fia valami ajándékkal a hóna alatt, amit az ő megbízásából vett alaki másnak, azt mindjárt nekem akarta adni, hogy hoz a fia másikat. Nem is emlékszem, elfogadtam-e végül.
Aztán vettem egy szép fenyőfát abban a faluban, ahol ő lakott. Hazafelé megálltam egy hosszabb telefonbeszélgetés miatt az út mellett, és néztem a téli naplementét. Gyönyörű volt. Szerette a zselés szaloncukrot, most valószínűleg kimegyek a temetőbe és rászórok egy kilót a sírjára. Azt majdnem minden karácsonyra kapott tőlünk.
Egy valaki maradt ki a karácsonyi listáról, mert megszakadt a barátság. Sokáig 26-án nálunk ebédelt, volt hogy egyedül, volt hogy a fiával. Aztán elpattant egy húr és eltemetődött egy barátság. Élt 1986-tól 2000-ig.
Mostanában elvérzett körülöttem több kapcsolat is, emiatt tartottam egy kis önvizsgálatot.
Soha nem voltam egy népszerű ember és ez az első 15 évemben bántott. Ma már tudom, mi volt ennek az oka, de akkor nem volt senki, aki megmondta volna: figyelj ide, nagyképű vagy, tudálékos, kioktató és piszkálódós.
Volt egy idő, amikor sokat tettem ezért, hogy elfogadjanak az emberek. És nem fogadtak el.
Aztán már csak dacból is azt mondtam: szarok mindenkire, ilyen vagyok és kész, akinek nem tetszik, az elmehet a francba, akinek igen, az meg elég fura alak... Attól persze még pendülhetünk egy húron.
Legutóbb egy érdekes barátság dőlt be 2 perc alatt. Öt évig tartott, ami öt év alatt nagyon sok olyan dolgot nyeltem le, amit talán nem kellett volna. Miután egy állandóan ismétlődő kellemetlenséget szóvá tettem és ebből konfliktus keletkezett, kiborult a bili. Így már nem kellettem, csak addig, amíg jó pofát vágtam a nehezen viselhető megnyilvánulásaikhoz.
Ez tartson életben egy kapcsolatot?
Ugyan már!
Múlik a dolog.
Amikor beleszeretek valakibe, akkor egyre közelebb és közelebb kerülök hozzá, a lényéhez. Ez némi fizikai közeledést is jelent, ami szépítheti és ronthatja is a dolgot.
Nagyon kezdő koromban egy könyvben olvastam, hogy a csók nem ízlik, akkor azonnal le kell építeni a kapcsolatot. Én már akkor azt gondoltam, hogy ennél egy vagy két fokkal előbbre való a másik ember illata, vagy szaga. Nagyon érzékeny az orrom és bizony volt már olyan ügy a praxisomban - igaz nem emocionális, hanem inkább a szexushoz fűződő - ami a partnerjelölt szaga miatt bukott meg. Nem ápolatlanság miatt, hanem egyszerűen nem tudtam elviselni azt ami jött belőle é még csak nem is büdös volt, csak egyszerűen nem kellemes illat.
Meglepve vettem észre, hogy amikor a rajongott nő az ölemben ült, éreztem az átizzadt dezodort - és szerettem. Valami nagyon megérinthetett, ha egy ilyen szag nem zavar, sőt.
Ugyancsak meglepett, csak ellenkező előjellel - az érzelemszegénysége. A környezete és az elmúlt évei miatt ezen nem csodálkozom, de valahol legbelül mindenkiben megvan az igény arra, hogy szeressék és a képesség arra, hogy szeretet adjon. Ez még csak az alap.
Ezt is tovább lehet színezni.
Orgonahangversenyt adok. Egyszemélyes közönségemnek tetszik, de csak a ritmus az, ami eljut hozzá. Veri a taktust és élvezi, de a zenei hangokra nincs hallása. Nem veszi észre a hangversenyből áradó szívet és lelket.
Vagy csak az várja, hogy mi akar ebből az egészből kisülni?
És nem hiszi el, hogy semmi???
Nem örülök ennek.
Kedves tecuko!
Ez itt a naplóm.
Azzal hogy nem egy füzetbe írom, hanem a netre, lehetővé teszem neked is hogy elolvasd.
Ez azonban nem jogosít fel téged semmi egyébre.
Volt rá személyes példád? Kérlek, ne beszélj mellé, és ammenyire tudsz, válaszolj őszintén. Ne azt mondd el, amilyennek a világodat szeretnéd, hanem amilyennek tapasztaltad objektive, mar amennyire ez lehetséges.
Ez az órátállítás betett. A biológiai óra sokkal lassabban áll át és megbolygatja az életritmust. Este nyolc óra körül használhatatlan vagyok. Vannak még tennivalóim, tízkor lefekhetnék, de a kétórás erőlködés az álmossággal annyira felpörget, hogy azután nem tudok elaludni.
Ennél is rosszabb, hogy hamar sötétedik, és nekem ilyenkor eszembe jut, hogy szürkületi depresszióm van. Biztos fogok venni valami nagyon erős világítást, mert ez az időszak hozza a hatalmas evészetek-alvászatok következményét, a súlygyarapodást.
Dolgozom és élvezem. Azt már kevésbé, hogy érezhetően lassulok.
Az nagyon jó, hogy vége a választásoknak és most talán négy évig csend lesz. Nagyon nem érdekel, ki nyúlja le a közpénzeket, de az felháborít, amikor buta embereket eszközül használnak és az utcára visznek. Hogy kik, az abból látszott, hogy kinek a plakátai voltak agyonfirkálva. Először le akartam fotózni Demszky dávidcsillagos, Gy. Németh kistehenes és kurvás képeit, de úgy döntöttem, inkább nem örökítek meg ebből a szégyenből semmit. Felejtsük el.
Mondhatnám, hogy majd kinyiffan egy-két korosztály és vége ennek a gyűlölködésnek, mint ami pl. a 301-es parcellánál volt. Sajnos megfertőztek már gyerekeket is, így az én életemben a kommunistázás a mindennapok része marad.
Megmondtam neki. Azt is hogy nem akarok rámászni. Úgy tűnik, örült mindkettőnek. Eredetileg egy röpke félórás beszélgetést terveztünk, mert tele voltunk mindketten tennivalókkal, hát majdnem négy óra lett belőle.
Az kicsit meglepett, hogy az elején nem hitt nekem, hiába mondtam többféleképpen is, hogy nem egy trófeaszerző akció körmönfont és nagy kerülőkkel tarkított bevezetését élvezi.
Egy picit mindig csalódom, amikor egy olyan emberről kiderül, akit sokkal többre tartok, hogy lapos sztereotípiákban gondolkodik. Olyasmi ez, mint a képernyő színfelbontása. Színes a 16 color, a 256 color és a 32bit True Color is. Csak a 16 colorban üzemel, az nem érzi a vörös 123.000 árnyalatát.
Azt kellett elmagyaráznom, hogy miért nem tudok helyeselni az "ugye CSAK barátok leszünk" kérdésre. Nem CSAK. Nekem az hogy egy nő akiért rajongani tudok, a barátom, az sokkal több, minthogy néhányszor magam alá gyűröm, akár mindketten tudjuk, hogy ennyit ér a dolog, akár csak én tudom, viszont őt sikerült megvezetnem.
Én ehhez már öreg vagyok.
Úgy ment el, hogy valószínűleg az életben először találkozott egy manussal, akit elfogad és aki úgy közeledik hozzá, hogy adni szeretne és nem akar tőle cserébe semmit.
Feldobott a dolog. Aznap megcsináltam egy csomó hosszú ideje halogatott feladatot, és fékeznem kellett magamat, nehogy az asszony gyanút fogjon, mitől kezdtem el hirtelen jóval több figyelmességgel kitünetni, mint rendesen.
Most még meg akartam emlékezni a vasárnap délutáni otthon melegéről, apró élvezetekről és ide akartam másolni egy verset, de majd máskor.
Azt hiszem, szerelmes vagyok.
Utoljára 11 éve éreztem ezt, amit most.
Akkor egy év után megkaptam a nőtől, hogy anyakomplexusom van, merthogy a nagy lángolást nem kísérte hancúrozás, vagyis nem kívántam a magamévá tenni.
Többször aludtunk egy ágyban, sokszor meztelenül összebújva, de az hogy rámásszak, soha nem hiányzott. Annak ellenére, hogy szeretett a farkammal játszani, imádta nézni, ahogy az érintésétől fejlődésnek indul és ahogy a kezében lüktet. Egyszer mindketten eljuttattuk a másikat a csúcsra, de normál szeretkezés nem volt közöttünk soha.
Nekem nem hogy nem hiányzott, hanem kifejezetten úgy éreztem, valamit elrontok, ha megteszem. Ő szegény az elején azt mondta, hogy neki az is elég, ha szerethet engem és még figyelmességet sem vár tőlem. Később már kifejtette, hogy nőségében érzi megalázva magát, merthogy én nem akarok kefélni vele. Azt hiszem, itt pattant el bennem valami, lehet hogy túlságosan széplélek vagyok, de ahogy egy püspöki ebédre nem mondom hogy zabálás, egy Munkácsy-festményre nem mondom hogy mázolmány, egy óbort nem nevezek piának, vagy lőrének, úgy egy szeretkezés, ami az élvezetek legösszetettebb csúcsa, az nekem nem kefélés és nem dugás.
"Mindig az a perc al legszebb perc,
mit meg nem ád az élet"
és ez a régi sláger valahogy úgy folytatódik, hogy az a csók a legédesebb, amit el nem csókolunk...
Oda vagyok ezért a nőért! Meg az érzésért, amit nem lehet megvásárolni, amit nem akartam, csak jött!
Miért gondolod, hogy nem jönnék vissza? Olvaslak, mióta írod ezt a topicot, és nem tűnsz olyannak, aki ne tudna megfelelőképp kezelni egy ilyen problémát.
Forr bennem a harag, vagy úgyis mondhatnám: kurva dühös vagyok.
Egész jól eltelt ez a nap, most itt ülve a számítógép előtt egy mechanikus munka közben ment fel az agyvizem és hergelem magam még most is.
Van a feleségemnek egy barátnője. Nem túl régi a dolog, de mindigis nagyon támogattam, mert amúgy ő elég zárkózott. Örültem, hogy van végre valaki, akivel úgy tart kapcsolatot, ahogy két felnőtt nő szokott.
Összejárt a két család. Rengeteg különbség van közöttünk, de sikerült megtalálni azokat a közös pontokat, amelyek kellemessé tettek egy-egy együttlétet. Igaz azt soha nem tudtam nem észrevenni, hogy a hölgyemény erősen megjátssza magát, erőlteti a nagy nevetéseket, olyan dolgoknak örül kitörő lelkesedéssel, amit más észre sem vesz, demonstrálandó a húdejó barátságot. Komolyabb közös programot csinálni nem tudtunk, mert ők nem állnak úgy anyagilag, hogy elmenjünk hétvégére, vagy akár egy egésznapos kirándulásra.
Voltak a nővel közös ügyeim, felhívott, tanácsot kért, beszámolt valamiről. Az asszonykám mindig tudott ezekről és soha egyikünk sem gondolt semmi egyébre.
Tegnap én kértem szívességet a hölgytől, beavatva a vállalkozásaim egyik apró, nem publikus részletébe. Amit kértem tőle, az pénzbe nem kerül, csak egy félórás beszélgetés lett volna egy újságíróval, ami az én ügyemen nagyot lendíthetett volna.
Ma felhívott hogy nem vállalja. Elhatárolódik minden ilyesmitől, szó sem lehet róla, és különben is.
Azzal tisztában voltam, hogy esetleg mondhat nemet is, és ez különösebben nem izgatott volna. Az a stílus viszont, ahogy ezt előadta, és ahogy utána vett részt a beszélgetésben, mechanikusan ismételgetve, hogy igen-igen és közben oda sem figyelt arra amit mondtam, az most gurít be, de nagyon.
Elmondtam a feleségemnek, hogy mire kértem a barátnőjét - nem örült neki, de nem is volt kétségbeesve tőle. Elmondtam az elutasítást, amire vigyorgott, hogy megérti.
Sajnálom, hogy a szomszédék házassága szétment, sajnálom, hogy a szomszédasszony elköltözik és sajnálom, hogy a szomszéd marad itt a közelben a büdös állataival meg a mindenkit leszaró szokásaival. Ezekkel amúgy évekig jól el lehetett élni szinte barátságban, amikor karácsonykor hajnali egykor kongás verte fel a silent night dermedt csendjét, akkor tudtuk: ja, rájött a kalapálás. És tettük tovább, amit addig.
Ami nagyon meglepett: a nő tetszett mindigis és nagyon jó baráti viszonyban vagyunk a mai napig. Azt is tudom, hogy én nem vagyok az esete, mert kitárgyaltuk többször is a témát, nagyokat nevetve röhögve közben.
Volt viszont a héten egy olyan megjegyzése, amitől lemerevedtem és olyat éreztem, amit eddig soha, bizsergően forró volt a homlokom, és úgy hajtottam el az autómmal, mint egy szűz kamaszfiú, miután a padtársnője megígérte neki, hogy este megnézheti a muffját.
Azt hiszem, a lehető legjobb módon reagáltam a kérdésre, ami egy felkínálkozással volt egyenértékű - úgy csináltam, mint aki nem érti, miről van szó. Aztán meg félreérti.
Vonz a nő piszkosul, de úgy érzem, ami bennem van az többet ér, semmint hogy elrontsam egy pillanatnyi örömöket jelentő boldog órával.
Tisztára meg vagyok huzatva!
És megjött az ősz, legalábbis a szeptember. Esténként a teraszon ülünk, nézzük a kivilágított kertet, szagoljuk a szomszéd baromfiudvarát - elkezdte felszámolni! - hallgatjuk a tücsköket, néha elhúz egy leszállni készülő repülő Ferihegy felé, néha a szúnyogtévé reccsen egyet, amikor egy néző berepül a kosárba. Irtózatos invázió kezdődött az árvíz után, de valószínűleg a közelgő választások miatt azonnal megjelent a helikopter is és alaposan megritkította a vérszívóállományt.
Elővettem egy jégakkus üveghűtőt - a fene tudja mi a hivatalos neve, olyan mint a pezsgősvödör, csak nem jégkásában úszik az üveg, hanem két akku tartja hidegen, vagy öt éve kaptam a születésnapomra és még egyszer sem használtam, és minden este van benne valami finom bor. Az asztalon gyertyák és mécses - és jólesik ülni csendben, egyetlen szó nélkül. Egyre jonn száraz muskotályokat lehet kapni, ami ideális az ilyen nyáresti borkóstolgatáshoz. Tavaly és korábban még a rosé ment, most arról valahogy leszoktunk.
Néha megállapítjuk: tudunk mi élni. :))))
Ma is bejött a régi bölcsesség: a leghosszabb út is egyetlen lépéssel kezdődik. Lenyírtam a füvet, felszedtem három láda almát, kisúroltam öt badellát, leszedtem a vilmoskörtét és dünnyögtem, mert korábban kellett volna. Azon törtem a fejem, mit csináljak, hogy jövőre eszembe jusson: ezt hamarabb kell leszedni, mert ha a fán sárgul akkor belül szotyós. Szétszortíroztam egy nagyon idétlen csomagolású növénytápszert, olyan kannában árulják, amiből nem lehet normálisan áttölteni sehova, kénytelen voltam csővel mexívni...
Megjött a kedvem, már tudom, holnap mit csinálok.
Kipróbáltam egy apró trükköt az esti grillezésnél. Letakartam alufóliával a sülő húsokat, és nagyon bevált. Már majdnem lecseréltem a berendezést egy olyan zárható fedelesre, de ez a filléres ötlet amit egy újságban olvastam megkímélt egy újabb fölösleges beruházástól.
Volt Katona Klári mamának egy száma, amivel versenyt nyert, annak két sora mostanában gyakran eszembe jut: "bármilyen jó vendég a nyár, unalmas, jó hogy vége már..."
Megint elkezdtem lélekben az őszre és a télre készülni. Nem tudom, a tavaszt, vagy az őszt szeretem jobban. Talán az ősz közelebb van hozzám.
Ismerem az érzést, amikor olyan sok a tennivaló, az ember mégis legszívesebben csak feküdne.
Velem is gyakran megesik, hogy csak fekszem a földön, veretékben és könnyektől áztatva. De sajnos nem tehetem, mindennap a "muszáj" kelt fel, és első dolgom, hogy megküzdöm a gondolattal, hogy én is egy söpredéknek vagyok tagja, az emberiségnek. És persze ez a tudat nagyon meghatározza, determinálja az embert. Börtönbe vagyunk zárva, testünk börtönébe.
Ha pedig megküzdöttem a gondolattal, felöltöm aznapi jelmezem, és elindulok abba az örökös farsangba, mely elbódít. Álarcok bámulnak arcomba, tánc, forgatag, teljesen beleszédülök.
Ilyenkor szívem szerint azt kiáltanám:"Unom ezt a tangót, járjátok nélkülem!", ahogy Novák Béla is kiáltotta a Mélyrepülésben...
De aztán mindennap ottvagyok a jelmezbálban, és félek nincs kiút, csak táncolunk, míg holtan nem esünk össze a táncparketten.
Vége a nyári szabadságnak és nem érzem magamat kipihentnek. Sőt, talán nyavalyásabb vagyok, mint előtte. Előttem rengeteg tennivaló és nincs energiám semmihez. Lexívesebben csak aludnék.
Beszűkülés, szétesés?
Unalmas lenne ezekről nyavalyogni.
Meleg van és nehezemre esik mozdulni.
Feladat lenne bőven, de valahogy nincs érkezésem nekilátni egyiknek sem.
Van egy megbízás, ami egy régi kapcsolatom révén esett be, a határidő holnap este, tegnap már azon gondolkodtam, hogy lemondom. De nem tehetem, mert akkor végleg eldugul ez a csatorna, aminek egyenes következménye, hogy szépen kikopok mindenhonnan. Ez a mostani meló nem tartana tovább két óránál. És utálom, mert KELL.
A kertre egy kicsit ráuntam a múlt hét vége felé. Ez valahol tavaly is így volt, elmentünk nyaralni és ami akkor elgazosodott, azt úgy is hagytam. Álljak neki összeszedni, hogy mi mindent KELLENE megcsinálni?
Fáradt vagyok.
Tegnap egy évforduló kapcsán elgondolkodtam. Voltak szakaszok az életemben, amikor annyira más és más dolog volt fontos, mintha nem ugyanaz az egy ember élte volna végig ezeket.
Egy időben minden energiámat egy cég felépítésére fordítottam és akkor hanyagoltam minden egyebet. Bizonyítani akartam és egy rakás pénzt keresni. Meg kapcsolatokat építeni.
Korábban az ismertség és az elismertség motivált. Hogy figyeljenek rám. Hogy irigyeljenek. Hogy keressék a társaságomat. Hogy megismerjenek az utcán. Hogy hencegjenek a csajok egymásnak: na, az éxíj is megvolt.
Még korábban nagyon gazdag akartam lenni, persze az akkori normák szerint.
Nevetségessé törpültek ezek a célok, nem az elérésükkor, hanem már a megközelítésükkor.
Ami most meglepett: egyre fontosabbnak tartom a megjelenést. Nem mintha eddig nem lett volna fontos, de most valahogy elkezdett jelentőséget kapni. Talán korral jár?
sajnos ebből még akármi lehet...szeretnénk jóban lenni a szomszéddal, ugyanakkor (természetesen) családunk nyugalmát, magánszféránkat is féltjük. eljöhet majd az a pont, ahol a kettő egyszerre már nem működhet, az egyiket a másik alá kell rendelni. olyan rossz ez a csalódás. talán ezért is van, hogy - bár embertelenül hangzik, de - nem szeretek jóban lenni idegenekkel.
persze nem törvényszerű mindez, és remélem nálatok jól alakul majd a dolog, néhány sör segít:)
bocs, hogy belepofáztam, de a látszat ellenére mindig is itt voltam
A héten gondoltam először arra, hogy elméletben létezhet jobb hely ennél, ahol lakom. Nem mintha elvágyódnék, csak végetért bennem az az eufória, ami a beköltözésünkkor kezdődött.
Találok a mikrokörnyezetemben fogyatékosságokat, ahhoz viszont nincs bennem elég erő, hogy változassak rajtuk.
Át lehetne alakítani egy-két dolgot a középső szinten, de arról szó sem lehet, hogy munkások tegyék be a lábukat ide akkor, amikor mi is itt lakunk. Ha meg elköltözünk az átépítés idejére, akkor minek jönnénk vissza?
Tudom hogy bennem van a hiba, de az egyik szomszédom egyre jobban idegesít. Majdnemhogy baráti viszonyban vagyunk, de egyre jobban belemásznak az életünkbe.
Az elején nem volt semmi probléma, észre sem vettük, hogy léteznek, ha épp nem akartuk.
Most az új teraszukkal a szánkba települtek. Ha csak simán beszélgetnek, akkor is be kell csukni a legközelebb eső ablakot, mert nem érdekel, vagy inkább zavar. De sajnos nem csak simán beszélgetnek, hanem kiabálnak. Már tavaly nyáron is valóságos óvoda volt a kertben, itt viháncolt egy rakás gyerek, sikítoztak egy gumimedencében, labdáztak és ötpercenként kellett menni visszaadni a labdát, vagy ha nem voltunk látótávolságban, egyszerűen átmásztak érte.
A baromfiudvar az első perctől kezdve megvolt, de csak tavaly óta büdös. Amikor felázik, a csirkék rothadó zöldekkel kevert trágyában tapicskolnak és a szag olyan a teraszomon és a virágoskertemben, mintha egy pulyka seggébe dugtam volna a fejem.
Erre istállót épít a manus, először két, aztán három disznót hozott, most még borjakat is. Az eszem megáll, lakóövezetbe négylábú állatokat!
Ma reggel nyolckor kalapálással ébresztett, no nem sokat kapaált, csak fél percet, aztán csend volt egész délutánig, amikor az autóját kezdte túráztatni és be kellett csukni az ablakokat a bűz miatt. Sajnos szélirányban vannak tőlünk.
Este vendégeik voltak - harsány ordítozás - akik vagy ötször elvonultak a mi teraszunk előtt belebámultak a pofánkba és a tányérainkba és nem zavartatták magukat.
Tegnap - hosszú szomszédságunk óta először - rámordultam a szomszédúrra. Poénkodni kezdett, hogy milyen jó nekünk, mert bódulhatunk a szarszagtól.
Na erre visszaszóltam hogy nekünk ez egyáltalán nem mulatságos, sőt.
A szomszéd erre megszeppent, tőlem nem szokta meg sem a barátságtalan hangot, sem az ellenkezést és valószínűleg a feleségre is lecseszte, mert bejelentette, hogy megszünteti a bűzforrást és azonnal nekiállt takarítani.
A múltkor az asszonynak szóltam nagyon szépen és barátságosan, hogy amikor a teraszon vagy a kertben ülnek, akkor ne ordíttassák a rádiót a lakásban, mert mi nem biztos hogy azt a zenét szeretnénk hallgatni. Azóta egyszer sem volt tuc-tuc zene, legalábbis nem hallatszott át.
De mindenért már csak nem lehet szólni!
AZ egyik projectem úgy néz ki, leáldozóban van. Még töprengek azon, hogy kísérletképpen rádolgozzak egy kicsit, vagy hagyjam kimúlni.
és lehet, hogy ha ezek a fidesznyikek még tovább feszítik, holnap is félhetsz. mert ônekiik a félelem a működési terepük. akkor jól érzik magukat, ha félsz. bárki is vagy, félj. ez a céljuk. és az, hogy a fidesz sejtmagcsoportja szervez egy ilyen hôbörgést, atán dajcstomika az mszp-re és a szadeszra fogja, hogy ômiattuk van - maffiaszokás, terroristaszokás.
Amikor vinni kellett még egy embert, akkor csak szimplán aggódtam értük. Most féltem.
Örülök annak, hogy csak ennyien hallgattak a hívó szóra és nem ment több tízezer ember az utcára.
Elég a cirkuszból, elég az ügynökösdiből, elég a bukott politikusokból. Azzal akarok foglalkozni, hogy mi lesz holnap, a jövő héten és három év múlva.
Félek a pofátlan emberektől és ezt talán most először vallottam be magamnak. Végiggondoltam, mi is ezzel a probléma, hiszen az ilyen alakok potenciális veszélyt korábban csak alig jelentettek, mostanra viszont semmilyet.
Anno néhány beosztottam, illetve üzlettársam a kapcsolatunk első szakszában nekiállt próbálkozni. Tette ezt személyiségéből fakadóan, meg talán azért, mert mindig egyszerűbbnek éreztem az életet, ha egy kicsit játszom a naivat, teszem a hülyét és úgy csinálok, mintha ezt vagy azt nem vennék észre. A vezetési stílusom egyik alapvető eleme volt a beosztottak bizonytalanságban tartása: ne tudják hogy mit tudok és mit nem, mikor viccelek és mikor nem.
Talán ezt próbáltál meg néhány kipuhatolni.
Most egy konkrét ügyben elkövetett reakcióim kapcsán megfigyeltem magamat. Azonnal kiiktattam az illetőt, hogy mégegyszer ne fordulhasson elő egy ilyen kísérletezés. Vagyis egy beszélgetés során bekattant: ilyen emberrel nem dolgozom együtt, mert az eredményre szeretnék koncentrálni, nem pozíciókra és belső harcokra.
Rájöttem hogy mitől félek. A saját hozzáállásomtól, egy pofátlan alakkal való tárgyalás során a nyugalmam és az önkontrollom átmeneti elveszítésétől.
Volt már néhány hasonló példa és olyankjor nagyon utáltam magamat.
ezt most elolvastam, és a mai napom ismeretében nem annyira volt jó ez a hôség, június. cseresznyeszedés, nagy része kukacos vagy megrohadt az esôben, meggyszedés - az finom - aztán borsószedés, ezek alapjában mind jó dolgok, ha nem süt hétágra a nap. de sütött. és én azt hittem, agyvérzéstz kapok. aztán gyorsan be is kellett fôzni a gyümölcsöket. úgyhogy most lettem vele készen. hgalálomon vagyok, lett 5 üveggel, meg 4 üveg rumosmeggy. a környéken viszint én vagyok az egyetlen, akinek a fáját nem pusztította le a tűzelhalás - lehet, azért, mert soha nem permreteztem még...
