egy idezet ennek kapcsan
kicsit hosszu, de erdemes vegigfutni rajta
Kalauz az Útikalauzhoz
( néhány haszontalan megjegyzés a szerzõtõl )
A GALAXIS Útikalauz története ma már olyan komplikált, hogy amikor elmesélem, mindig összezavarodom, és valahányszor végre helyreteszem a dolgokat, félreértenek. Így ennek a gyûjteményes kötetnek a kiadása jó alkalomnak tûnt arra, hogy a történetet végre egyenesbe tegyem, vagy legalábbis határozottan nem egyenesbe. Bármi, amit ide rosszul írtak le (már ami engem illet) úgy is marad, örökre.
Az ötlet, hogy ez legyen a könyv címe, elõször akkor jutott eszembe, amikor 1971-ben Ausztriában, Innsbruckban egy mezõn részegen feküdtem. Nem is igazán részegen, ez az a fajta részegség volt, ami akkor jelentkezik, amikor megiszol néhány elég erõs Gossert, miután két napja nem ettél semmit, merthogy csóró stoppos vagy. A Felállásra Enyhén Képtelen Állapotról beszélünk.
Ken Walsh: Európai Útikalauz Stopposoknak egy példányával utaztam, valakitõl kölcsönkért, ütött-kopott kötet volt. Tulajdonképpen, mivel ez 1971-ben történt és a könyv még mindig nálam van, már biztosan ellopottnak gondolják. Nem volt egy példányom sem az Európa Napi 5 Dollárért c. könyvbõl, mert nem voltam abban az anyagi helyzetben.
Az est készülõdött leszállni a mezõmre, miközben az lassan forgott alattam. Azon tûnõdtem, hogy hova mehettem volna, ami olcsóbb mint Innsbruck, kevésbé pörög, és nem tesz velem olyan dolgokat, amiket Innsbruck tett azon a délutánon.
A következõ történt.
Egész nap a városban járkáltam, egy bizonyos címet próbáltam megkeresni, de teljesen eltévedtem, így megálltam az utcán, hogy útbaigazítást kérjek egy férfitõl. Tudtam, hogy talán nem lesz könnyû, mivel nem beszélek németül, de igazán csak akkor lepõdtem meg, amikor rájöttem, hogy mennyivel nehezebben tudok kapcsolatot teremteni ezzel a bizonyos emberrel. Amint hiábavalóan erõlködtünk, hogy megértsük egymást, fokozatosan derengeni kezdett a valóság: az összes innsbrucki közül, akit megállíthattam volna, hogy megkérdezzem az utat, akit kiválasztottam, az nem beszélt sem angolul, sem franciául, hanem süketnéma volt. Egy sor õszinte, bocsánatkérõ kézmozdulattal megszabadultam tõle és néhány perccel késõbb egy másik embert kérdeztem meg egy másik utcában, aki szintén süketnémának bizonyult; ekkor vettem a söröket.
Visszamerészkedtem az utcára és ismét próbálkoztam.
Amikor a harmadik ember, akihez beszéltem, szintén süketnémának tûnt és még vaknak is, úgy éreztem, hogy szörnyû súly nehezedik a vállaimra,és amerre csak néztem, a fák és a házak sötét, fenyegetõ alakot öltöttek. Szorosan összehúztam magamon a kabátomat és tántorogva siettem végig az utcán, miközben a hirtelen feltámadó szél cibált. Valakivel összeütköztem, és valami bocsánatkérést habogtam, de mivel ez az alak is süketnéma volt, nem érthetett meg. Az ég fenyegetõ volt. Az út úgy tûnt,mintha kiegyenesedne és forogna. Ha akkor történetesen nem kacsázom be egy mellékutcába és nem haladok el egy hotel elõtt, ahol a süketnémák összejövetelét tartották, akkor meglenne minden esélyem rá, hogy mára az agyam teljesen ütõdött legyen, és életem hátralevõ részét olyan könyvek írásával tölteném, amikkel Kafka híres lett, és nyáladzanék.
Ezek után az Európai Útikalauzzal a hónom alatt elindultam, hogy lefeküdjek egy mezõre. És amikor feljöttek a csillagok, eszembe jutott, hogy ha valaki megírná a Galaxis Útikalauzt Stopposoknak, úgy rohannék egy példányért, mint akit puskából lõttek ki. Ezzel a gondolattal a fejemben haladéktalanul álomba merültem, és el is felejtettem hat évre.
Beiratkoztam a Cambridge Egyetemre. Számos fürdõt vettem és lediplomáztam angolból. Sokat aggódtam a lányok és a biciklim miatt. Író lettem és egy csomó olyan dolgon kezdtem el dolgozni, amik általában hihetetlenül sikeresek, de nem segítenek abban, hogy meglásd a napfényt. A többi író tudni fogja, hogy ezt hogyan értem.
A kedvenc tervem az volt, hogy valami olyasmit írjak,amiben keveredik a komédia és a sci-fi, és ez a megszállottság volt az, ami nagy adósságokba és mély kétségbeesésbe kergetett. Senkit sem érdekelt a dolog, csak végül egyetlen egy embert, Simon Brettet, aki gyártásvezetõ volt a BBC-nél és ugyanez a dolog foglalkoztatta: komédia + sci-fi. Bár Simon egyedül adta ki az elsõ részt, mielõtt otthagyta a BBC-t, hogy a saját írásaira koncentráljon (õ írta a Charles Paris detektívtörténeteket).
Hatalmas hálával tartozom neki, mert õ segített abban, hogy a dolgok egyszerûen megtörténjenek. Õt követte a legendás Geoffrey.
A mûsor egyre jobban eltért az eredeti formájától.
Egy kissé elégedetlen voltam a világgal abban az idõben és összeraktam 6 különbözõ fejezetet, mindegyik vége a Föld elpusztítása volt különbözõ okokért, különféle módokon. Úgy volt, hogy a 'Világ Végei' lesz a címe.
Mialatt kiegészítettem az elsõ fejezetet, amelyikben a Földet lerombolják, hogy új hiperûr-bekötõutat építsenek, rájöttem, hogy szükségem van valakire egy másik, közeli bolygóról, aki elmondja, hogy mi folyik itt és megadja a szövegösszefüggést, amire szükség van. Így tehát ki kellett találnom, hogy ki legyen és mit csináljon a Földön.
Eldöntöttem, hogy Ford Prefectnek fogom nevezni (ez egy vicc volt, amit természetesen az amerikai közönség teljesen rosszul értelmezett, mert soha nem hallottak a különösen elnevezett autóról - arról a bizonyos Fordról - és sokak szerint ez csak egy gépelési hiba: a perfectet gépelték rosszul).
A szövegben kifejtettem, hogy az idegen az elõzetes hanyag kutatásai alapján, amelyeket még megérkezése elött végzett, úgy gondolta, hogy a neve 'kellemesen feltûnésmentes' lesz. Csupán az uralkodó életforma meghatározásánál tévedett.
Nos, hogyan keletkeznek ilyen tévedések? Visszaemlékeztem, hogy amikor bejártam stoppal Európát, gyakran találkoztam olyan információval vagy jótanáccsal, ami már elavult volt, vagy félrevezetõ. A legtöbb ilyen információ persze más emberek utazási tapasztalataiból származott.
Akkor a cím - Galaxis Útikalauz Stopposoknak - hirtelen elõbukkant az agyamba, valahonnan, ahol eddig rejtõzködött. Eldöntöttem, hogy Ford az Útikalauz munkatársa lesz, aki anyagot gyûjt hozzá. Amikor ezt a különleges elképzelést elkezdtem kidolgozni, Ford menthetetlenül a történet középpontjába került, és a többi - mint ahogyan az eredeti Ford Prefect készítõje mondaná - csak duma.
A történet a legtekervényesebb módon bõvült, sokan meglepõdtek, amikor megtudták, hogy hogyan. Hogy fejezetenként írva, ez azt jelentette, hogy amikor kész voltam egy fejezettel, semmi ötletem sem volt, hogy a következõben hogyan fog a történet folytatódni. És amikor a fejezetben leírt dolgok közül néhány kapcsolódott a már leírtakhoz és megmagyarázott dolgokat, amiket az elõzõ fejezetekben írtam, ugyanúgy meglepõdtem, mint mások.
Úgy gondolom, hogy a BBC viselkedése a mûsor iránt, amíg az készült, nagyon hasonlított ahhoz, ahogyan Machbet viszonyult az emberöléshez - kezdeti kétségek, majd óvatos lelkesedés, majd egyre nagyobb és nagyobb rémület a vállalkozás igazi méretétõl, aminek még mindig nincs itt a vége.
A beszámolók arról, hogy Geoffrey meg én meg egy hangmérnök egy földalatti stúdióban voltunk eltemetve heteken át, mert annyi ideig tartott egy egyszerû hangeffektust megcsinálnunk, mint másoknak egy egész sorozatot elkészíteni (sõt, hogy még mások stúdióidejébõl is loptunk, hogy abban is csináljuk) - erõteljesen cáfoltak, azonban teljesen igazak voltak.
A sorozat költségvetése ahhoz a ponthoz ért, hogy gyakorlatilag fedezte volna a Dallas pár percét. Ha a show nem jön be...
Az elsõ epizód 1978. március 8-án, szerdán este 10.30-kor ment a BBC 4-es csatornáján, egyetlen elõzetes reklám nélkül. A denevérek hallották. A furcsa kutya ugatott.
Néhány hét múlva egy vagy két levél érkezett. Tehát ott kint mégis voltak, akik hallották. Úgy tûnt, hogy akikkel beszéltem, azoknak tetszett Marvin, a Paranoid Android, akit csak egyjelenetes mókaként írtam bele, és csak Geoffrey ragaszkodása miatt fejlesztettem tovább.
Ezután néhány újságíró is elkezdett érdeklõdni, majd a Pan Books-tól kaptam egy felkérést, hogy a sorozatból könyvet írjak. Egy csomó halogatás, bujkálás, fürdõzés után elértem, hogy a bevétel kétharmadát kapom, ha elkészül. Ekkor azt mondták - nagyon kellemesen és udvariasan -, hogy már tíz leadási határidõt elszalasztottam, úgyhogy lennék szíves azt az oldalt befejezni, amin dolgozom, és végre az övék lehessen az az átkozott cucc.
Ezalatt elég elfoglalt voltam, megpróbáltam másik sorozatokat írni. A Dr. Who írásával, majd szerkesztésével foglalkoztam, mert az nagyon kellemes, ha van saját rádiósorozatod, különösen, ha néhányan megírják, hogy hallották, de ez még nem igazán biztosítja az ebédedet.
Nos, többé-kevésbé ez volt a helyzet, amikor a Galaxis Útikalauz megjelent 1979 szeptemberében és a Sunday Times bestseller-listájának elsõ helyén letelepedett, és ott is maradt. Nyilvánvaló, hogy néhányan hallgatták a sorozatot.
Ekkor kezdtek a dolgok bonyolulttá válni és ekkor kértek meg, hogy írjam meg ezt a bevezetõt magyarázatként. Az Útikalauz rengeteg formában megjelent: könyvként, rádió- és televíziósorozatként, lemezen, és hamarosan vezetõ mozifilmmé vált, mindig más történettel, hogy még a legravaszabb rajongók is zavarba jöttek idõnként.
És itt a különbözõ variációk leálltak, kivéve a különféle színházi változatokat, amik csak tovább bonyolították az egész anyagot.
A rádiósorozat 1978 márciusában indult. Az elsõ sorozat hat részbõl - vagy 'rohamból', ahogy õk nevezték - állt. Az elsõ 'rohamtól' a hatodikig. Gyerekjáték. Késõbb, ugyanabban az évben még egy részt vettek fel és sugároztak, közkeletû nevén a Karácsonyi epizódot. Semmi köze sem volt semmiféle karácsonyhoz. Azért hívták karácsonyi epizódnak, mert elõször december 24-én került adásba, ami nem karácsony napja. Ezután a dolgok egyre komplikáltabbak lettek.
1979 õszén megjelent az elsõ Stoppos könyv, a Galaxis Útikalauz. Ez egy lényegesen kibõvített változata volt az elsõ négy epizódnak a rádiósorozatból - amiben néhány szereplõ teljesen másként viselkedett, mint a sorozatban, néhány szereplõ ugyanúgy viselkedett, csak teljesen más okok miatt, ami ugyanazt jelenti, csak így nem kellett újraírnom a párbeszédeket.
Nagyjából ugyanebben az idõben egy dupla album is megjelent, ami - ellentétben a könyvvel - egy némileg kivonatos változata volt a rádiósorozat elsõ négy részének.
A lemezen nem azok a felvételek voltak, amik eredetileg adásba kerültek, hanem teljesen új felvételei nagyjából ugyanannak a szövegnek. Ezt azért csináltuk, mert a kísérõzene gramofonról szólt, ami kellemesen hat a rádióban, de a kereskedelmi forgalomba hozást lehetetlenné teszi.
1980 januárjában egy hét alatt az Útikalauz öt teljesen új epizódja került adásba, így már 12 részbõl állt a sorozat. 1980 õszén a második Stoppos könyv is megjelent Angliában és körülbelül ugyanebben az idõben a Harmony Books megjelentette az elsõ kötetet az USA-ban. Ez egy nagyon kibõvített, átdolgozott, átszerkesztett és kivonatos változata volt a 7., 8., 9., 10., 11., 12., 5., és 6. (ebben a sorrendben) részeknek az Útikalauz rádióváltozatából. Habár ez egyértelmûnek tûnik, a könyv címe Vendéglõ a Világ Végén, mert tartalmazta a rádiósorozat 5. epizódját, ami a Milliways nevû vendéglõben játszódik, amit mellesleg úgy ismernek, mint a Vendéglõ a Világ Végén. Nagyjából ugyanebben az idõben a második lemez is elkészült, amin a rádiósorozat szinte teljesen újraírt és kivonatos 5. és 6. epizódja található. A lemez címe is Vendéglõ a Világ Végén.
Idõközben hatrészes televíziósorozatot is készített az Útikalauzból a BBC, amit 1981-ben mutattak be. Ez többé-kevésbé a sorozat elsõ hat részén alapult. Mások szerint az Útikalauz nagy részét és a Vendéglõ a Világ Végén második felét egyesítette. Ezért, habár a rádiósorozat alapvetõ szerkezetét követte, de mivel egyesítette a könyvek átdolgozásait, ezért nem követhette a rádiósorozat alapvetõ szerkezetét. 1982 januárjában a Harmony Books megjelentette a Vendéglõ a Világ Végén-t az USA-ban. 1982 nyarán a harmadik Stoppos könyv jelent meg egyidõben az Államokban és Angliában, a címe Az Élet, a Világmindenség, meg Minden. Semmi olyasmin nem alapult, amit már láttunk vagy hallottunk a TV-ben, illetve a rádióban. Valójában határozottan ellentmondott a rádiósorozat 7., 8., 9., 10., 11., és 12. részének. Ezek a részek a Galaxis Útikalauzból - emlékezni fognak - módosított formában és egyesítve a Vendéglõ a Világ Végén-ben már megjelentek. Ennél a pontnál elutaztam Amerikába, hogy egy film-forgatókönyvet írjak, ami teljesen ellentmondott mindennek, ami eddig történt, és amíg a filmkészítést halasztgatták (mostanában az a hír járja, hogy a forgatást rövidesen elkezdik, még a Végítélet Harsonája elõtt), megírtam a negyedik és egyben utolsó részét a trilógiának: Viszlát és Kösz a Halakat. Ez 1984 õszén jelent meg Angliában és az USA-ban, és ténylegesen egyesít mindent a mai napig, korszerû és tartalmazza önmagát.
Gyakran megkérdeznek, hogy ilyen állapotok között mi a legjobb módja, hogy elhagyjuk a bolygót, így készítettem néhány gyors jegyzetet:
Hogyan hagyjuk el a bolygót
1.) Hívjuk fel a NASA-t. A számuk (731) 483-3111. Magyarázzuk el, hogy nagyon fontos olyan gyorsan lelépnünk innen, amilyen gyorsan csak lehet.
2.) Ha nem hajlandók együttmûködni, hívjuk fel bármelyik barátunkat a Fehér Házban (202) 456-1414, hogy szóljanak már néhány szót az érdekünkben a srácoknak a NASA-nál.
3.) Ha nincs haver a Fehér Házban, hívjuk a Kremlt (a tengerentúli telefonostól kérjük a 0107-095-295-9051-et). Nekik sincs ott barátjuk (vagy ha van is, elég jelentéktelen), mégis úgy tûnik, hogy van egy kis befolyásuk, úgyhogy nyugodtan próbálkozhatunk.
4.) Ha ez sem megy, hívjuk fel a pápát útbaigazításért. A száma 011-39-6-6982 , és én úgy tudom, hogy az õ kapcsolótáblái tévedhetetlenek.
5.) Ha egyik kísérlet sem jár eredménnyel, stoppoljunk le egy arra járó csészealjat, és meséljük el, hogy eszméletlenül fontos eltûnnünk innen, mielõtt a telefonszámla megérkezik.
DOUGLAS ADAMS
Los Angeles, 1983 és London, 1985
|
