Régen írtam ide beszámolót. Jó olvasgatást! :)
Verecke - Oberon útja 70
Kedves Olvasó! Hosszú beszámoló következik, nyakatekert mondatszerkesztéssel, furcsa szavakkal, a jelenlévők keverten használt topikos és igazi neveivel, némi vasútmániával és remélhetőleg kevés, ki nem gyomlált nyelvtani, stilisztikai stb. hibával. A földrajzi neveknél, ha lehetőség volt rá, a magyar változatot használtam, ha nem, akkor a kiejtés szerinti átiratot. A beszámoló írása során nagy segítséget jelentett a Kárpát-medence autóatlasza (Cartographia, Budapest, 2004), Ukrajna vasúti atlasza (Ukrajna – Atlasz Zaljiznyic; DNVP „Kartografija”; Kijev, 2008) és Hmsoft „Képes riportok vasúti utazásokról” honlapjának (hmsoft.x3.hu) Ukrajnával foglalkozó cikkei.
Az előzmények és az odaút
Tavaly szilveszteri program gyanánt sétáLós bácsi kitalált egy kellemes kis ukrajnai vonatozós programot, amelybe családi okok miatt kb. a táv kétharmadánál sikerült bekapcsolódni. Sok egyéb esemény mellett sor került egy gyalogtúrára is, amely Volócról indult és a Vereckei-hágó felé vezetett, jórészt a Kárpátok vízválasztó gerincén. (Vagyis a teljesítménytúra utolsó szakaszát jártuk be.) Főleg köd volt és térdig érő hó és napsütés is, utóbbi éppen a honfoglalási emlékműnél, majd a túrát Alsóverecke határában fejeztük be. Akkoriban fogalmazódott meg a gondolat Kerek repkényben és bennem, hogy jó ötlet lenne eljutni a Verecke teljesítménytúrára. A túra korábbi változatáról moiwa remek beszámolóját ajánlom mindenki figyelmébe. Az abban leírtakhoz képest azóta sok víz lefolyt a Latorcán és történt néhány előnyös fordulat a rendezés szempontjából.
Nem tartottunk különösebb felkészülést – laci069-cel megbeszéltük, hogy akár együtt is utazhatunk; megnéztem a hrivnya váltási árfolyamát és úgy döntöttem, ráérek Csapon pénzt felvenni; ellenőriztem az útlevelem lejárati dátumát; nézegettem az itinert, a térképet és a szintmetszetet; végül, de nem utolsósorban sétáLós bácsi segített megvenni az odaúti jegyeket. Túraszakmailag megelégedtem annyi edzéssel, hogy néha belegondoltam, az egy emeletnyi lépcsőhöz képest mennyire sokkal magasabb hegyek lesznek a túrán.
Az első nap a Nyugati pályaudvaron kezdődik, méghozzá a csarnok végében, ahol az utazás első lépését, a kávébeszerzést óhajtom lebonyolítani Kerek repkény társaságában. Hasonló irányú igényeit laci069 is éppen ugyanazon bódénál igyekszik kielégíteni, így innentől hárman célozzuk meg a 13. vágányon ácsorgó, Nyíregyházán át Záhonyig közlekedő sebesvonatot. A vonat elejétől számított ötödik kocsiba szállunk fel, kényelmes és meglepően tiszta, fülkés gyorsvonati kocsiba (B; 50 55 20-35 026-3). Egy hiba lesz csupán vele, de ezt már csak a jegyvizsgálótól tudjuk meg: Nyíregyházától nem közlekedik tovább, ott előre kell menni. 8:13-kor, pontosan indulunk, a vonat élén a homlokfalán 431 101 számot viselő gép díszeleg. Ceglédig valahogy összehozunk tíz perc késést, amely a nyíregyházi érkezésig nullára eliminálódik. Az út nem eseménytelen, kellőképpen ritkán utazom az Alföldet átszelő vonalakon ahhoz, hogy most kíváncsian figyeljek a környezetre. Látnivalót a mindenféle vasúti járművek mellett a táj elemei jelentenek. Tisza-híd Szolnokon, lila virágú levendulamező a pusztában, hatalmas, a mainál nagyobb forgalmúra tervezett vasútállomások, ilyesmi. Nyíregyházán átcsoportosulunk egy másik kocsiba, üres fülkét már nem, alacsony telítettségűt még éppen találunk. Lacival ketten leszállunk, Repkényre bízva a felszerelés őrzését és elhúzunk kávét vételezni. Az állomás előtti téren még megvan a kisvasút sínpárja, ennek mentén közelítjük meg az épület északkeleti sarkánál álló büfét. Kicsit sajnálom, hogy nincs idő megvárni egy gyrost vagy akár egy hamburgert, a látott adagok mérete elég meggyőző. Kávéval felvértezve térünk vissza az időközben 90% közeli kihasználtságot elért vonathoz. Az út legfárasztóbb szakasza következik, a 66 km-t egy óra és kilenc perc alatt teszi meg a minden állomáson és megállóhelyen megálló vonat. Kisvárdán hiába száll le az utazóközönség jelentős hányada, a hazatérő iskolásokkal újra feltelnek a helyek és marad a kucorgás. Fényeslitke után bukkan fel az átrakókörzet infrastruktúrája, számos teherkocsi ácsorog szanaszét, mozdonyok tolatnak, valóságos vasúti birodalomba érkezünk.
Záhonyban másfél óra áll rendelkezésünkre a csapi átlépős vonat indulásáig. Megvesszük a kishatárforgalmi jegyeket, elsétálunk a városba ebédet szerezni. Ez tekintélyes adag lebbencsleves formájában valósul meg, amelyet a kívülről szerény, belül viszont meglepően elegáns Silver étteremben fogyasztunk el. Jóllakottan térünk vissza a vasútállomásra. Felszállunk az egy szem, Bhv jelű személykocsiból és egy csoffatag mozdonyból (478 023, ún. Nagydácsia) álló vonatra, a határőr éppen csak a formaság kedvéért vet egy pillantást a magyar útlevélre. A rövid vonat hamar megtelik, majd a késett IC érkezése után megvárunk még pár utast, akik ebbe az irányba vesznek jegyet. Akad itt hazatérő diák, látványosan tanácstalan fociszurkoló pár (portugál lány, német fiú), piacozó helybéli és mi képviseljük a gyalogos turizmust. Tíz perc körüli késéssel lódul meg a vonat, a kezdeti lendület a Tisza-hídig tart, majd a túloldalon lévő őrháznál el is fogy, megállunk. Terepszínű ruhás ukrán határőrök szállnak fel, szemmel láthatóan unatkoznak, dohányozgatnak az előtérben. A vasút mentén sűrű hálójú drótkerítés, itt még meglehetősen komolyan veszik magukat a határ őrei, ez az átlépési procedúrában is meglátszik. Odébb Csap néhány csoffadt háza ácsorog. Bedöcögünk a vasútállomásra, beterelnek a „zsilipbe”, ahol a forgalomra való tekintettel négy ablaknál is folyik a beléptetés. A vámos csak néhány kérdést tesz fel, tört magyarsággal, erre zavaromban Volócot mondok Volovec helyett. Aztán gyorsan javítom magam, látva a kérdő tekintetet. (Ha belegondolok, pár éve a zsilipelésen kívül a többi szomszédos ország irányába sem volt _sokkal_ jobb a helyzet.) Húsz perccel a vonatról való leszállás után már a helyi szolgáltatásokat kínáló figurák között szlalomozok ki a hodály méretű váróterembe. Megnézem magamnak a falakat beborító, gigászi szocreál freskókat, mielőtt kilépnénk Csap utcáira. Megcélozzuk a bankautomatát, aztán szerzünk Lacinak jegyet – a helyjegyet kérésre gond nélkül kiadják a miénk mellé, ilyet mávstartföldén még nem sikerült elérni – és vásárolunk némi ennivalót. A nyolcas számú gyorsvonat tizenegynéhány kocsiból áll, csapi indulás után Munkács, Lemberg, Ternopol, Hmelnickij, Vinnyica érintésével Kijevig közlekedik, a 888 km-es utat közel 16 óra alatt teszi meg. A vonógép az út első szakaszán (vagyis Lembergig, az áramrendszer-váltó állomásig) a VL10-1453 pályaszámú kétszekciós villanymozdony, egy szolid, 4,6 MW-os szerkezet. A jegyünk a 10-es vagonba szól, egylégterű hálókocsiba („plackart”). A kocsikísérő fiatal, szőkére festett hajú, látványosan unatkozó lány, jegyeinket az itteni vasúti szabályok szerint felszálláskor elveszi. Helyi idő szerint 18:13-kor, pontosan indulunk. Bátyúig kényelmes tempóban haladunk, néha beleszaggatva a szédítő, 40 km/h sebességbe. A Bátyú után néha elért maximális 60 km/h így valóságos száguldásnak tűnik. A kocsikísérő végigkérdezi az utazóközönséget, teát, kávét vagy sört óhajtanak-e fogyasztani. Mi teát óhajtunk, ez teánként öt hrivnyába fog kerülni. A „Less Spoon” márkájú italt vasúti pohárban (méghozzá a vonatot adó Délnyugati vasúti igazgatóság logójával díszített edényben) kapjuk, a hagyományos filter helyett érdekes fémtasakból oldódik ki a teafű.
Amíg a tea iható hőmérsékletűvé csökkenését várjuk, feltűnik az ukrán vasút ezen kocsijának egy komoly hiányossága, nevezetesen a szellőzés teljes hiánya. Elvileg egy háromszögkulccsal lehetne segíteni a helyzeten, kérdés, hogy mennyire tudnánk utána visszacsukni az ablakot. Elszaunázgatunk, ahogy lassan kigördülünk az óriási Záhony-Csap-Ágcsernyő átrakó-háromszögből és a Latorca völgyében lassú, kanyargós emelkedőbe fogunk. Munkács után Szolyván állunk meg, elhagyjuk a Latorcát. Összeszűkülő völgyben vezet a vonal, néhány apró megállóhelyen robogunk keresztül, többször keresztezzük a Vecsét, egy bővizű hegyi patakot. A kocsikísérőtől visszakapjuk a lekezelt jegyeket – mivel ezek egy adott vonatra szólnak, úgysem lehetne felhasználni már – és a volóci megállás után lemászunk a vonatról. Kihasználom a tízperces tartózkodást, előresétálok és lefotózom a mozdonyt, a mozdonyvezető és az utazószemélyzet nagy megdöbbenésére. Volóc kies főutcáján szűk három kilométeres sétával érjük el a túra bázisának helyt adó vendégházat, itt Balogh Magdi, mint főrendező személyesen üdvözöl. Lerakjuk a csomagokat a nekünk kijelölt szobában, elmegyünk vacsorázni, húsos derelyét eszünk. Ezúton is köszönöm a segítséget! Aztán alvás, örömmel fedezem fel, hogy az ablakból majdnem tökéletesen rálátni a vasútvonalra.
Teljesítménytúra családiasan
Reggel szemerkélő esőre ébredek, valamint erős mozdonyzúgásra: a „nehezebb” tehervonatok úgy közlekednek a Kisszolyvai-hágón át, hogy három kétszekciós gép húzza, egy pedig tolja a szerelvényt. Impozáns látvány. Az udvaron két sátor is áll, R.Gellértet pillantom meg az egyik előtt elsétálni. Összepakoljuk a felszerelést: sok innivaló, sapka, még innivaló, esőkabát, élelem. A legfontosabb a megfelelő méretű készlet innivalóból, útközben a vízvételi lehetőségek számát a nagyon kevés szókapcsolattal lehetne leírni. Magdi szervezésében a túra autós segítője, Szergej segítségével jutunk el a volóci vasútállomásra, a túra rajtjába. Éppen jut egy kis időm körülnézni, amikor befut Budapest felől a Tisza gyorsvonat, amelyhez a rajt igazodik. Hevér Éva és Bubu szállnak le az egyik kocsiból. Összegyűlik a mezőny egyik része. A 30-as táv résztvevői Hevér Éva és Laci069 lesznek. A többiek mind a 70-es távra jöttek: Vinatti, Soós Ádám, Zöldfülű, R.Gellért, NeverFeri, Bubu, Repkény és én már itt vagyunk. A személyvonattal érkezik majd a mezőny másik része: régészlány és sétáLós bácsi, Wagner Ádám, Nagy László, valamint Vakond87 és CSÁ és Kukkmeister urak. Remélem, nem hagytam ki senkit. Kitöltjük a nevezési lapokat, megkapjuk az itinert, ám a sajátságos viszonyokra való tekintettel a nevezési díj fizetését Magdi javaslatára a célra halasztjuk. Az itt készített fénykép tanúsága szerint szűk negyedórás csúszással indulunk el a túrán, kicsit sajnálom, hogy nem vártam még meg azt a két percnyi időt, amíg felbukkant a vonat, ami sétáLós bácsiékat hozta. Magyar idő szerint negyed hét van – mivel a fényképzőgép óráját sem állítottam át, és az itiner szerint is Kárpátalján még a budapesti időt használják a hétköznapokban, a beszámolóban is ezt fogom megadni.
A túra elején szerencsére elég egyértelmű az útvonal, de még a rajt előtt úgy igazítottam a nejlontasakkal együtt kapott itinert, hogy a tasakot a pulóver zsebéből kivéve az egyik oldalon az aktuális (színes!) térképlap, a másik oldalon a leírás megfelelő részlete szerepeljen. A táv- és szintadatok, a szintmetszet megtekintéséhez szükség lehet ugyan lapozgatásra, de a főbb paramétereket könnyű fejben tartani. Különösen a túra elején: a 452 méteren fekvő Volócról fel kell jutni az 1596 m magas Nagymagashegyre (Velikij Verh). Az első öt kilométer az, ami igazán húzós, erre 710 m szintemelkedés jut, a maradék majd szépen eloszlik, de ennyire ne siessünk előre. Aluljáróval keresztezzük a vasutat, mellettünk, fentebb halványzöldre festett templom ékeskedik, az utca felől kegyhellyel tuningolva. A túloldalon talán iskola, az épület falán szocreál freskó. Villanyoszlopra festett, 15-ös számú sárga sáv jelzés irányít ki a településről, kényelmesen emelkedő gyalogösvényen hagyjuk magunk mögött Volóc házait. Mögöttünk templomtorony, amögött a településtől északra emelkedő hátság, egy gáztovábbító kompresszorállomás óriási épületeivel. Látszik mögötte a vízválasztó gerince – ő ma még előkerül később, hiszen azon a gerincen, tőlünk északra találjuk a Vereckei-hágót. Most azonban dél felé haladunk, neki egyenesen a Borzsa-havasnak.
Tágasabb rétre érkezünk, tehenek legelésznek az út mellett. Előttünk a hegyek gyorsan mozgó felhőtakaróba burkolóznak. Itt még érezni az esti eső hatását, a páratartalom a lehetséges maximum környékén jár, meleg van, sűrű a levegő. A lassan szétszakadó mezőny az erdőbe érve újra feltorlódik. Meredek, vízmosásos völgyben caplatunk fölfelé, kidőlt fákat kerülgetünk. Repkény megáll, pulóveretlenedik, majd sétálunk tovább, meg-megállva, kortyolva néhányat. Bubu közben előrehúz, minket pedig utolérnek Wagner Ádámék, mint két, majdani első beérkező. A soros felhő tetejénél járhatunk, élesen látszik a vonal, ami a páramentes és a párás szakaszt határolja. Megérkezik régészlány és sétáLós bácsi, elmesélik dióhéjban az utazás során keletkezett nehézségeket. Szerencsére sikerült felszállniuk Csapon a Lavocsnéig közlekedő elektricskára, amely „rendes” vonatként csak Munkácstól közlekedik, addig szerelvénymenetként megy. A várható tájékozódási problémák megszüntetését megcélozva sétáLós bácsi narancssárga jelzőpöttyöket és iránymutató nyilakat fog az úton néha festeni – így tájékozódási problémák az egész túra során nem is fognak adódni. Kíváncsi vagyok, ha egy kellően elszánt helybéli elkezdi követni a – még kb. egy hétig látható – nyilakat és pöttyöket, mennyire lepődik majd meg, ha körbeér. Elérjük az erdőhatárt, hátulról ismerős hang kiált fel: „Helló Kékdroid!”, Vakond87 érkezik, mögötte szorosan CSÁ és Kukkmeister. Rápillantok a térképre, már nincs messze a Temnatik előhegyén álló kereszt, az első ellenőrzőpont. Áfonyásban sétálunk tovább, az ösvény vége egyre erősebb emelkedővel jut fel a nagyjából nyolc méter magas kereszthez. Még itt érjük az indulófélben lévő mezőnyt, megállok, megvárom az emelkedőn kissé lelassult Kerek repkényt. Közben felírom az ellenőrző-kérdésre a helyes választ, felidézve, hogy az „i” az önmagában egy szó. Innen érdemes körülnézni: dél felé a Temnatik fő csúcsa látható, délnyugatra tőlünk pedig a hegység további részei. Ezzel szemben észak felé látszik egész Volóc és a Vecse völgye. Kicsomagoljuk a tegnap, Csapon vett reggelit. A szamócás lekvárral töltött bukta szerencsésebb választás volt Repkénynek, mint nekem a túrós-mazsolás valami, amelynek a tésztája olyan tömött, hogy alig tudok legyűrni egy-egy falatot.
Kellemes gerincúton, szélárnyékban sétálunk át a Temnatik csúcsára. A hegygerincen alig nő mutatóba néhány csenevész bokor vagy fa, azok is jellemzően a védettebbnek tűnő, keleti oldalon láthatóak. A tetőről ismét pazar körpanoráma terül elénk, ha másért nem, már ezért is érdemes idelátogatni – nem egy szokványos turisztikai célpont, az biztos. Új tájelemként megjelenik előttünk a Plaj 1330 méteres csúcsa, rajta egy rakétabázisnak is beillő meteorológiai állomással. Mögötte a gerinc folyamatos emelkedőjének a végét a Nagymagashegy jelzi, egyelőre még alig néhány apró felhőpamaccsal körülvéve. A Nagymagashegytől délre a Borzsa-havas legmagasabb pontja, az 1681 méteres Asztag (Sztij) látható, meredek, vízmosások szabdalta oldalával. Most szerencsére napsütötte időnk van, erős déli szél fúj, de a láthatáron mindenütt felhők tornyosulnak. Ez a helyzet kora estig nem is igen változik: ahol nincs szél, ott kegyetlenül meleg van és sűrű a levegő. Szerencsére a legtöbb hegygerincen kapunk majd némi hűsítő szellőt. Áthosszantolunk a Plaj alatti nyeregbe, előttünk néhány túrázót látunk felbukkanni, apró, mozgó pontokként. Lemérem, tíz-tizenkét perces lemaradással követjük őket. A nyílt gerinc előnye, hogy kis odafigyeléssel sokakat észre lehet venni, ha egy másik hegy éppen nem takarja. Felsétálunk a Plajra, a meteorológiai állomásnál az itiner által írt őrkutyával nem találkozunk, látunk viszont egy piros arcú bácsit, aki vélhetően ezen kutya etetését oldja meg, lábasból kikotort ételmaradék felhasználásával. (Hacsak nem eleve a kutyának főzött, akkor az ételmaradék megnevezés nem helytálló.) A nagyjából könnyen beazonosítható dolgok – adótorony, csapadékmérő, szélmérő stb. - mellett néhány rejtélyes eredetű eszközt is látni. Áll továbbá a tetőn egy emlékmű és egy kereszt is. No meg persze a csodálatos kilátásról is meg kell emlékezni. Most még látszik az Asztag. Elhagyjuk a Plaj tetejét, egyre erősödő déli szélben baktatunk a Nagymagashegy felé. Néha felfedezek egy sárga jelzést és sétáLós bácsi néhány helyre fújt narancsszín pöttyöt is. Beszélgetni csak kiabálva tudunk, Repkény előreküld, azt mondja, várjam meg nyugodtan a csúcson. Így is teszek, néha hátranézek, megvan-e még. Meredek, ám kényelmesen járható út vezet fel a hegycsúcsra. Ha nem lenne a felhő és az erős szél, akkor egész biztos rengeteget fotóznék, de a felhőtől nincs semmi kilátás, a szélben pedig alig bírom tartani a fényképezőgépet. Azért készítek egy-két képet a csúcson álló fémtákolmányról és a tákolmányra erősített szolgáltatásról. Savanykás gumicukor és mézeskalács jár, jut is, marad is elven vételezek belőle. Megérkezik Repkény, a kettőnk által alkotott szélárnyékban megválaszoljuk az ellenőrzőpontként működő kérdést. Szűk négy óra alatt jöttünk 12,3 km-t, ez nem túl fényes sebesség, de itt még úgy sejtjük, hogy a túra végén nem lesznek problémáink a szintidővel. A kedves Olvasó ebből a megfogalmazásból már láthatja, hogy de igen, lesznek.
Visszakötözzük a szolgáltatást a fémszerkezethez és elindulunk, egyelőre tovább a gerincen dél felé. Néha kicsit kevésbé vagyunk benne a felhőben, néha pedig jobban. A nem szűnő déli szél itt mintha délnyugatról fújna, az egyik oldalam ugyanis csurom vizes, míg a másik nem. A gerinc egy egészen jól látható helyen szétválik, az egyik irány az Asztag keskeny gerince felé, délnyugatra vezet, míg a másik délkeletre, ahol majd egyszer, valahol találkozik a Nagyszőlősi-hegységgel. Mi egy ideig délkelet felé tartunk, majd ezt az ágat is elhagyjuk egy villámsújtotta áfonyásnál. Meredek csapás indul északkelet felé, előttünk a mélyben Fülöpfalva házai látszanak, és lassacskán kiérünk a felhőből. A szélvédett oldalban egyből melegem kezd lenni, nagyon, és erre a lejtő dőlésszöge is rásegít. Sikerül egy helyen seggreülni egy elég bonyolult koreográfia megvalósításának a végén. VÍZ felirat mutat egy forrás felé, nem sokkal az erdőhatár felett. Előbányászom a bögrét a hátizsákból, betocsogok a vízhez, megvárom, amíg megtelik. Közben próbálom minél kevésbé hagyni, hogy a szélvédettséggel együtt járó mindenféle röpködő nyavalya összecsípjen. A forrásnál tett látogatás megérte, finom, jéghideg víz a jutalom. Iszunk mindketten, sokat, aztán folytatódik az ereszkedés. Az erdő elérésekor észrevehető az ösvényben némi kísérlet egy szerpentinút kialakítására. Zúgó vízeséshez érkezünk, átkelünk a patakon, rövid időre se nem emelkedik, se nem lejt az út. Csodálatos. Kiérünk egy rétre, sátorozók piknikeznek a túlsó végében, de mi nem a rét folytatásaként jelentkező utat választjuk, hanem betérünk a patak völgyébe és újra átkelünk a vízen. A pöttyök az ideális lépéseket is mutatják. Szűk, egynyomos ösvényen csoszogunk tovább óvatosan, alattunk a völgy meredeken és határozottan mélyül. Néhány kidőlt fa nehezíti a haladást, átmászni már nem tudok rajta, átbújni pedig meglehetősen nehéz. Valahogy megoldom. Alattunk egyre erősödik a Sipot-vízesés zaja, majd meglátjuk a vízesést is. Néhány alak fürdőzik benne, ránézésre felismerem sétáLós bácsit, valószínűleg ezúttal nem tette ki a szemüvegét a megsemmisülés veszélyének. Egy kiránduló ránk néz, kérdőn mond valamit, de egyrészt a víz robajától, másrészt a nyelvtudás hiánya miatt egy szavát sem értem. Kiépített ösvény kezdődik, ezen sétálunk le a vízesés aljához, majd fel a kőlapokon a vízeséshez. Kisgyerekes szülők fotózkodnak, Repkényt kérik meg egy közös, családi kép elkészítésére. Bubu, akit szintén itt találunk, kettőnkről készít közös képet, majd immár hármasban haladunk tovább.
Ez az egyetlen hely a mai túra során, ahol komolyabb kirándulóforgalommal találkozunk. (Vélhetően a Vereckei-hágóhoz is mennek turisták, akár gyalog, akár buszokkal, de a mi majdani ottjártunk időpontja a szervezett kirándulások általános intervallumán kívül esik.) Ráadásul egyszerre jó sokan is vannak, igaz, még így sem látni egy Szalajka-völgy, vagy egy Dobogókő látogatottságát. Lentebb festett fatáblákon a helybéli állatállomány néhány kiemelt példányát látjuk: hiúz, szarvas, miegyéb. A szarvasos (itineren: „őzikés”) tábla szolgál az ellenőrző kérdésre válasszal. A tábláknál fiatal társaság zenél, aranyosak: két fiú gitárral, egy lány furulyával ül, vidám dallamot játszanak. Amikor az egyik srác elkezd valamit lalalázni hozzá, az már inkább hamis. Lentebb néhány árusnál lehet saslikot, üdítőket, miegyebet venni, még lentebb fizetőkaput találunk. Fölfelé jövet fizetni kell, gondolom a parkolásért, behajtásért. A fizetőkapu előtt vendéglőt találunk, betérünk. Eleinte nehezen jutunk dűlőre a csaposnénivel, kávét meg üdítőt még csak tudok kérni, de ennivalót is szeretnénk, az pedig már nehezebb feladat. Az egyetlen, odabent ücsörgő vendég, egy hatvanévesforma bácsi ekkor magyarul megszólal és segít áthidalni a nyelvi akadályokat. Bubu még bélyegzőt is kerít, amelyet enyhe gyanakvással, de adnak: itinerre, túrajelentésre, Ezrednyitós füzetre. Enni borscsot kérünk Bubuval, Repkény pedig bablevest. Elképesztően jólesik. A leves után kávé+kóla kombináció csúszik le. A kávé jó erős. Még ebéd előtt egy jópofa cirmos jön hozzánk, Repkény megsimogatja és rögtön talál is benne egy kullancsot. Nem ez lehet az első eset, mert a jószág nyugodtan tűri az élősködő eltávolítását. Az idő vészesen fogy, fizetünk, lelépünk. Szerencsére sétáLós bácsiék a vízesés óta újra elénk kerültek, így az eredeti útvonal tovább követhető – a Sipottól a Volóci-hágóig ugyanis ez nehezen követhető, azonban a leírás tartalmaz egy alternatív kerülőt Fülöpfalva és Padóc felé, itt boltot és kocsmát is talál, akinek valamilyen hiánya adódik.
Mivel épp jóllaktunk és bőséges készletekkel rendelkezünk italból, maradunk az eredeti, nehezen követhető útvonalon. Elhagyjuk a vízeséshez vezető dózerutat, zsombékos ösvényen, elvizesedett réten gázolunk keresztül. Kicsit odébb építkezésbe botlunk, nem túl feltűnően megnéznek maguknak az építkezők. Elvileg ez jelzetlen szakasz, a sárga jelzés majd valahonnan a hegy felől fog érkezni később. Rétre érkezünk, gyönyörű a kilátás északkelet felé – fenyvesek, hosszan elnyúló dombhátak, rétek. Néhány apró település is kivehető. Sípályához érkezünk, a felvonó állapota egyáltalán nem tűnik veszélyesnek, a pályát ránézésre közepes nehézségűnek mondanám. Mármint síléccel, mert gyalog, főleg ebben a dög melegben biztos nem szívesen sétálnék fel rajta. :) Nem sokkal odébb egy forrást találunk, egyetlen szabad palackunkat megtöltjük forrásvízzel. Ez a későbbiekben igen jó ötletnek bizonyul. Továbbsétálunk, balra, északkeletre megint néhány kellemes kilátás tárul elénk. Elérünk egy széles földutat, a leírás szerint ezen vezet a 19-es számú sárga sáv, és valóban. Előttünk aszfaltút kanyarog, mindkét irányból emelkedik egy parkolóig: ez a Volóci-hágó, 731 méter magasan járunk. A parkolóban nyitott csomagtartójú autó áll, mellette közepesen tanácstalan, fiatal srác. Megvagy, Szergej! Épp ideértünk pontzárásra, ennek láthatóan örül. Miközben lebélyegzi az itinert, kérdez valamit, nagyjából azt, hogy hányan jönnek még, és mikorra érnek ide. Az első kérdésre még el tudjuk mutogatni, hogy ketten, de a másodikra nehéz válaszolni. Pedig Bubu mindent megtesz a cél érdekében, hogy megértesse magát, de elég hamar látszik, hogy a szlovák és az ukrán nyelv ebben a néhány szóban nem hasonlít egymásra. Látva, hogy ezzel nem jutunk messzire, nem is forszírozza nagyon tovább a társalgást derék pontőrünk. Megkínál viszont ásványvízzel (egy palacknyit el is teszünk), kenyérrel, zsírral, kolbásszal. Egy keveset elfogadunk mindegyikből. Hét percnyi pihenő után továbbmegyünk. Tizenegy óránk van a maradék negyvennyolc kilométerre. Juj.
Rápillantok a bélyegzésre, az alsó sor arról tájékoztat, hogy „túl vagy a nehezén”, és még mosolyog is. Szeretném elhinni, hogy tényleg túl vagyok a nehezén. Keresztezzük a T0718-as országutat, a túloldalon egy mikrobusz áll meg, valószínűtlen mennyiségű kisgyerek zúdul le róla visítva és rohan a pihenőhelyen kialakított játszótér felé. Elsétálunk, nyitott hegygerinc következik, ezúttal hátba kapjuk a napsütést. A fényképezőgép nemigen tud mit kezdeni a fényviszonyokkal, lesz-ami-lesz alapon kattintgatok. Meg is látszik az eredményen. Elágazást jelez a festék, a 30-as táv itt válik el, hogy Zúgó falu felé kanyarodva jusson le Volócra. Távvezetéket keresztezünk, magasfeszültségűt, majd látványos, örökpanorámás útszakasz következik. A hosszan elnyúló hegyhát, amelyen haladunk, majdnem teljesen mentes mindenféle erdőtől, tehát a szélrózsa tetszőleges irányába tekintve gyönyörű kilátás tárul az ember elé. Mögöttünk a délelőtt végigjárt hegygerinc magasodik a Temnatikkal és a Nagymagasheggyel, előttünk a nap folyamán bejárandó útvonal húzódik. Az egyéb irányok pedig teljességgel ismeretlen, viszont rendkívül érdekes hegyvonulatokat mutatnak meg – a térkép szerint kelet-délkelet felé tekintve a Máramarosi-havasokat, nyugat felé tekintve a Róna-havast látjuk. Az itiner többször megemlíti a jellegzetes alakú Pokol-bércet (Pikuj), s valóban, visszatérő motívuma lesz a látott tájnak. Mellettünk jobbra völgy húzódik, benne laza szerkezetű, apró falu: Roztoka. Világoskék templom virít valahol a település közepe táján. A virágos rétet, amelyen eddig haladtunk, fenyves kezdi lassan felváltani, s bár a Nap állása miatt árnyékot nem ad, némileg legalább hűsít a levegőn.
Folyamatosan, lassan emelkedő út vezet minket tovább. Érintjük az itiner által is említett, lila színű keresztet – csak véletlen pillantom meg, valamiért nagyobbra számítottam. Lilának viszont lila. Lehet, azt jelzi, hogy innentől vált egyet az emelkedő meredeksége és enyhe helyett erős lesz. A hosszú, több részletből álló kapaszkodó végén újfent nyitott hegygerincet találunk, körülöttünk a szokásos, még mindig lenyűgöző körkilátással. Tőlünk nyugatra a Kisszolyva felett húzódó, Csap-Lemberg vasút egyik alagútjának a bejárata látszik. Megfelelő objektívvel ez kiváló vasútfotós hely lenne, így csak néhány elmosódott pacát sikerül fotóznom, amelyek vélhetően egy-egy VL11-est kellene, hogy mutassanak. Halad egy hosszabb motorvonat is, ER-2, vagy EP2LT, de alakjából ítélve inkább az utóbbi. A vasútra később még lesz pár alkalom letekinteni, egy-egy nyílt helyen vezető ív lesz látható majd. Szerencsére a forgalom nem napi néhány pár bézében és heti egy tolatós tehervonatban merül ki, a vonatok zaja néha felhallatszik a hegyekbe. Sétálunk tovább a virágos gerincen, folyamatosan emelkedő utunk erdőbe érkezik és felérünk a Rabocsin nevű hegyre, tszf. 1009 m. Emlékművet találunk, amely egyben az ellenőrzőpont is, önkiszolgáló módon működik, az emlékmű feliratának felső sorában lévő karaktereket kell megszámolni. Sajnos hosszabb pihenőre itt sincs lehetőség, egyrészt, mert fogy az idő, másrészt, mert megszámlálhatatlan sok rovar vesz körül minket. Ez idáig sem volt másképp, ha erdős szakaszon haladtunk. Repkény kinyittatja az otthonról hozott üdítőt, iszunk pár kortyot.
Hosszabb erdős szakasz következik, észak felé bandukolunk rajta és kelet felé adódik néha kilátás, a Keleti-Beszkidek felé. Egy rétnél segítő kezek félbevágtak egy, az útra dőlt fát, így nem kell mindenfelé manőverezni. SétáLós bácsiék mosolygós fejet fújtak a tönkre, a keletkezett alak egy axolotlra hasonlít Repkény szerint. Pár lépéssel odébb a H2O jel villan fel a földön, iránymutató nyíllal. Bubuval ledöcögünk vizet vételezni, Repkény az úton marad és rovarban szegényebb megállási helyszínt keres. A csobogós-merítős forrás vize tiszta és jéghideg, megtelik vele egy félliteres vizespalack. Ismét nyitott szakaszra érkezünk, a kelet felé húzódó völgy aljában Kisszolyva, Zúgó, Volóc épületeit látni. Fiatal fenyves mellé érkezünk, jobbról valami út is becsatlakozik: ez a történelmi magyar határ, a Kárpátok vízválasztója. Tőlünk jobbra a Dnyeszter felé folynak a vizek, tőlünk balra a Kárpát-medencébe, a Tiszán keresztül a Duna felé. Előttünk a Kisszolyvai-hágóra látunk le, kényelmes ereszkedéssel le is sétálunk. A hágóban alattunk vasúti alagút húzódik, 1750 m hosszú. Gázvezetékhez tartozó dobozok, a vasúti villamos hálózat megkerülő vezetéke, egyéb villamos távvezeték lelhető még fel itt. Amint azt Bubu kihangsúlyozta, út nincs, hacsak nem tekintjük országútnak azt a csoffadt, erősen vízmosta szekérutat, amely Kisszolyva felől érkezik és Oporecre ereszkedik le. A miheztartás végett az autóstérképek ide másodrendű főutat jeleznek. (Igaz, az 1:50000-es ukrán turistatérkép szerint ez már burkolat nélküli út.) Jelzésváltást hajtunk végre, bár ebből túl sokat nehéz észrevenni: az eddig követett 19-es sárga sáv helyett a 14-es sárga sávra térünk rá, az itiner ki is hangsúlyozza, hogy véletlen se kelet felé kanyarodjunk rajta. Mivel a környékhez képest még a Cserehát is jól jelzett vidéknek számít, ezután is inkább lehet a leírásra és a narancsszín iránymutatásra hagyatkozni, mint a helyi turistajelekre. A másik jelentős könnyítés a navigációban, hogy végig hegygerincen megyünk, amelyről a letérés eléggé feltűnő mutatvány.
Mivel a Kisszolyvai-hágó a nevéhez illően alacsonyabban van, mint a hegygerinc úgy általában, ezért természetesen felfelé kell indulni innen is. Az útvonal egykori határsáv-szerepe nagyjából kivehető, avatott szemek nyilván sok dolgot felismernének. Még nekem, laikusnak is észrevehető egyfajta sánc az út mentén, valamint néhány határozottabb árok, gödör, amelyekről lerí, hogy emberi kéz alakította olyanra őket, amilyenek lettek. A hágóból kikapaszkodva ismét a szokásos látvány tárul elénk: nyitott gerinc, néhol fenyvessel, körülöttünk kilátással. Ezen a túrán nem kell vadászni a látványos kilátóhelyeket, az útvonal bő háromnegyedét látványos kilátóhelynek lehet nevezni. A gerincen magányos quad parkol, használójára utaló jelet nem látni. Lehet, hogy itt parkolnak vele – ki vinné el? A jármű után emelkedő következik, majd az út ellaposodik, kényelmesen sétálhatunk tovább. Nyájjal találkozunk, néhány, irántunk közömbös kecske és birka legelésznek egy pásztor és egy agresszív kiskutya őrizetében. A pásztor idős bácsi, igyekszik nem nagyon törődni velünk, a beszédünk hallatán azt is sejtheti, hogy úgysem értenénk egymást. Amikor a kutya veszélyes közelségbe kerül hozzánk, akkor talán azt mondja, hogy nem bánt a kutyus, talán azt, hogy takarodjunk a bús fenébe. A hangsúlyból és a metakommunikációból az előbbit tartom esélyesnek. Elsétálunk. Mellettünk jobbra ismét vasúti műtárgy bukkan fel, az oporeci viadukt képében. A zajból ítélve tehervonat zakatol keresztül rajta éppen, zöld dobozkákat követnek apró, barna dobozkák. Innen több nem látszik. Előttünk pedig a Javornik, meredek kaptatón érkezünk fel rá, ellépek Repkénytől, majd Bubutól is, szeretnék gyorsan fent lenni és leülni pár másodpercre.
A Javornikon, 1120 méter magasan még éppen elcsípem Vakondékat, a kezembe nyomják a szolgáltatást rejtő, kék nejlonzsákot és tovasietnek. CSÁnak és Kukkmeisternek ez az első hosszabb túrájuk (jól beleválasztottak :)), ahhoz képest egész jó állapotban vannak. A kék nejlonzsák tartalma sikeresen tereli el a figyelmemet az ellenőrző kérdésre adandó válasz megkereséséről. A pillecukrot és szezámmagos ropit tartalmazó szatyor egyelőre sokkal izgalmasabbnak tűnik, mint az, hogy milyen objektum van a csúcs közvetlen közelében, az úttól balra. Megérkezik Bubu, majd Kerek repkény is. Leülünk egy fatörzsre. Szétnézek a környéken, eleinte nem találom a keresett objektumot, és már majdnem tovább is megyünk, amikor Repkény felsétál a sáncszerűség tetejére és a túloldalon egy kidőlt oszlopra lel. Ez lesz a válasz, ami azért nem látszott, mert a számára ásott gödör kétszer akkora, mint amekkorára szükség van, ráadásul csak húsz centi mély. Elégedetten karikázhatjuk be a helyes választ. A túra féltávjánál tartunk, talán kicsit előrébb, a szintemelkedésből már nincs sok hátra, az induláskor délután öt óra van. Ha oda akarunk érni pontzárásra a Vereckei-hágóba, akkor fel kell kötni a gatyánkat és menni, nagyon.
A Javornikról szép, kényelmes út vezet lefelé, egy időre elhagyjuk a vízválasztó gerincet, amely itt nyugat felé fordul, Verkhnyacska falu felett húzódik tovább. A túra régi változata is arra haladt, a kornai elágazástól (később mi is járunk majd ott) a Vereckei-hágóig hosszú oda-visszával. Most szerencsére ilyen megpróbáltatásoknak nem leszünk kitéve, inkább észak felé követünk egy hivatalosan jelzetlen hegygerincet. Mellettünk az oporeci viaduktra nyílik szerencsésebb kilátás, ismét tehervonat látszik, tológéppel, amely itt, a lejtőn már vélhetően a fékezésbe segít be. Ballagunk tovább, sietősen haladunk, amennyire ezt a terepviszonyok megengedik. Benőttebb, de még így sem susnyás úton tartunk észak felé, a rovarpopuláció miatt még fényképezni sem állok meg gyakran, az elkészült képek egy részén így is ott feketéllik egy-egy jószág. Lesétálunk a Verkhnyacskai-hágóba (nem ez a neve, de ez a falu van közel), itt egy murvás út kel át a hegyen, hogy a keleti oldalon Lavocsnéba ereszkedjen le. Már messziről látszott a 750 kV-os távvezeték, egy darabig a nyiladékban haladunk, erős sistergés kísér. Alig teszünk meg száz métert Albertirsa felé (igen, ez a Sóút túrákról is ismerős vezeték!), és újra emelkedő útra térünk, fenyvesbe sétálunk be. Az eleinte igen kellemes sétaút hamar akadálypálya jelleget ölt, kidőlt fákat kerülgetünk, majd újra felmászunk a hegyre és megcélozzuk a Sztanesa nevű tetőt. Szerencsére itt sincs gond a tájékozódással, a pettyek önmagukban is elegendőek lennének, ehhez csak afféle szórakoztatásként olvasom fel az itiner megfelelő passzusát.
Felsétálunk a Sztanesa „hátára”, maga a csúcs most nem érdekel annyira minket. Körülnézve ismét szép kilátás fogad, főleg, hogy a napállás miatt már szebben fotózható a Borzsa-havas rettenet nagy tömbje. Meglehetősen távolinak tűnik, pedig légvonalban nincs 20 km-re. Tovább sétálunk észak felé, egy enyhébb kaptató vezet a Plaj lapos tetejére, majd jól leereszkedünk egy kis nyeregbe. A mellettünk húzódó völgyön túl már látszik a Vereckei-hágó feletti tetőn épült egykori üdülőkomplexum (az emlékmű viszont ebből az irányból nem látható). Töküres az egész, a szétesés határán áll. Hosszan elhúzódó emelkedőn húzok előre a Berdo tetejére, már megint jó magasan vagyunk. A tetőn megvárom a többieket, a több pihenőre kiállt Repkényt és a füves útra panaszkodó Bubut. Eddig Bubu haladt elöl, meg néha Kerek repkény, most én veszem át a vontató szerepét, igyekszem nem túlságosan ellépni. A Berdóról lefelé igen szép rétet, völgy tetejét kerüljük meg, a túloldalon látom Vakondék trióját haladni. Átvágni a réten egyrészt nem lenne etikus, másrészt valószínűleg zsombékos, vizes a talaj, tehát nem is érdemes. Szép ívet írunk le az innen lefutó völgyfő körül – ha minden igaz, a Roztoka-patak ered errefelé, hogy a völgy aljában a környéken eredő Sztrij folyót táplálja. Az ív végén újabb emelkedőt kapunk, felsietek, a tetőn ugyanis a következő ellenőrzőpont vár. Ez a Kis-Berdo, kis kitérő vezet a csúcsra, ahol a kérdésre adandó egyik választ körbefújták jelölőfestékkel, és még néhány szem gumicukrot is találunk. Nemsokára felér Bubu, majd felcsoszog Kerek repkény is. A helyszínre alkalmazandó megfejtés a törött befőttesüveg és az árok. Ránézek a szintmetszetre, csaknem öt kilométeres lejtő áll előttünk, minimális szintemelkedéssel fűszerezve. Nosza, csapjunk bele, két óra múlva bezár a pont a Vereckei-hágón.
A gumicukortól és a néhány perces ücsörgéstől megtáltosodott Kerek repkény megindul az úton, alig tudom tartani a lépést vele. A Kis-Berdóval elhagyjuk a hegygerincet, hosszú, folyamatos lejtőn trappolunk a Sztrij völgyébe. Néhol kidőlt fákat kell kerülgetni, de szerencsére ez az állapot csak egy párszáz méteres szakaszra jellemző, amúgy lehet haladni. És mi haladunk, Bubuval a sarkunkban. Egy rétnél idős bácsi és fiatal nő legeltet tehéncsordát, barátságosan köszönnek vissza, a bácsi ráripakodik a pásztorkutyára, mire az fegyelmezetten visszakullog gazdájához. Átsétálunk a legelőnek használt réten, megtaláljuk a szakaszra előírt szintemelkedést is, fenyvesbe sétálunk fel rajta. A rétről már látszottak Zsupany község házai, most elkanyarodunk az eddig tartott déli iránytól és megcélozzuk a vízválasztót, egyenesen nyugat felé megyünk. Favágók által használt utakon haladunk, széles pocsolyákat kerülgetve. Előttünk nyugaton és északon fehér, hatalmas felhők gomolyognak, közöttük tűzpirosan világít a lemenő Nap. Tágas rétre érkezünk Zsupany határában, a falu szélétől nem messze ereszkedünk le a völgyben futó útra. Három sávnyi széles, murvás utat kell elképzelni, két-három jármű húz el mellettünk, amíg járjuk, ezek közül az egyik egy gyönyörű Kraz. Megvárom Bubut, a közben eltelő időt arra használom, hogy némi krémet vigyek fel a kidörzsölődött alkatrészekre. A folyón túl a völgy fölé magasodik a hágó, egyenesen nem ajánlott ebből az irányból megközelíteni, ugyanis a víz mély és erős sodrású. Marad tehát a murvás út, enyhe emelkedővel. Kerek repkény az emelkedő tetejénél, Klimec határában vár meg az árokparton ücsörögve. A falu határában szép szabályos névtábla áll, besétálunk a néhány, egymástól szokatlanul távol álló házból álló faluszélre. Elérjük az egykori moszkvai főutat – a mostani Latorcafőnél kel át a Kárpátokon – és megcélozzuk az innen már igazán közel lévő hágót.
Az itiner vízvételi lehetőségként kutat jelöl meg, de reménykedve az ellenőrzőponton esetleg hozzáférhető vízben, nem állunk meg tölteni. (No meg nálam még van egy bontatlan kétliteres palack.) Elhagyjuk a falut, hídon keresztezzük az észak felé elcsordogáló Sztrijt – a hídra egy szívben B és V betűket fújt valamelyik útvonaljelölő. :) A túra útvonala levágja az országút hajtűkanyar-sorozatát, enyhe susnyásban kaptatunk fel a gerincre, amelyet végül a távvezetéknél érünk el. Háromnegyed kilenc van, még a zárás előtt sikerült idejutni. Őszinte meglepetésemre még találkozunk sétáLós bácsiék útjelölő csapatával, ők már elfelé jönnek a ponttól. Vakondék még fényképezkednek az emlékműnél, amikor megállunk az ellenőrzőponton. Géza, a pontőr ellát minket innivalóval és bélyegzéssel – aztán Kerek repkénnyel kisétálunk az emlékműhöz. Felemelő érzés itt állni, igaz, részben azért is, mert már a nehezén tényleg túljutottunk. Ezt egészen addig gondoljuk, amíg fel nem villan egy villám, tőlünk nyugatra, körülbelül 20-25 km-re. Aztán még egy. És még egy. Eszembe jut, hogy az utolsó pár kilométert leszámítva Volócig egy nyílt, kitett hegygerincen fogunk túrázni. Ez viharban legalábbis rizikós lenne.
Visszasietünk a ponthoz, gyors továbbhaladásra ösztönözzük Bubut. Géza is csatlakozik, felkapunk néhány dolgot, ami nem fér be hozzá a pontőri felszerelésből – jellemzően vizespalackokat. Előkészítem a fejlámpát, és mivel Kerek repkény nem találja a sajátját, ezért a kézilámpámat az ő kezébe nyomom. A vihar valahogy közelebb osont azóta, hogy először észleltük. Lesétálunk az önmagában semmi különlegessel nem szolgáló Vereckei-hágóba – a honfoglalási emlékmű magasabban, szép kilátást nyújtó helyen van –, megcélozzuk a szállodasort. Néhányan teherautóra rakodnak, a hangokból ítélve valami nagyot és nehezet. Elsétálunk mellettük, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ők szürkületkor végeznek kétes bontási műveletet, mi pedig vihar idején kirándulgatunk a hegyen. Akad néhány, egész jól kinéző építmény is, meg a tető közelében egy lepusztult üdülő, amely körülbelül két egész méter széles, viszont szép hosszú. Télen alaposan megvizsgáltuk, most erre sajnos nincs idő, meg a kilátás is korlátozott lenne a leszálló este miatt. Ezt az emelkedőt már alig néhány fogja követni, Volócig szinte végig lejt az út, vagy szintben haladunk. Most ráadásul elég gyorsan tesszük ezt, a villámok sűrűsége és közelsége kellő indok a nagy sebességre. Bubuék is beérnek, nekik sem tetszik az a perspektíva, hogy rommá ázunk, esetleg még valami villámvédett helyre is kell húzódnunk. A zivatarfelhő mögöttünk-mellettünk Enterprise-űrhajó alakot vesz föl, a felhő széle velünk jár egy vonalban, egy-két völggyel nyugatra. Menekülünk a vihar elől. A haladást eleinte lassította az úton fekvő néhány nagy pocsolya, de ezek száma egyre csökken, ahogy haladunk dél felé. Mellénk ért a vihar, de egyelőre nem akar közeledni, inkább lassan mögénk húzódik. Nagyjából másodpercenként villámlik egyet – sétáLós bácsi elvileg készített videót róla, hátha felteszi majd valahová.
Trappolunk dél felé, teljesen besötétedik, csak a villámok fénye világítja be a tájat, furcsa, vad stroboszkópként. Valahogy nem foglalkozom most a kidörzsölődött combommal. Repkénynek meg kell állnia, leül, leragasztja a szétdörzsölődött bokáját, készít egy gyors fényképet a viharról. Csodálom a nyugalmát. Elérünk egy emlékkeresztet, majd az albertirsai távvezetéket. Hangosan zúg felettünk. Hasítunk tovább, lassan 100-150 méterre elszakadunk Bubuéktól, előttünk meglátjuk Vakond csapatának a lámpáit. Közeledünk a kornai elágazáshoz, a maradék minimális szintemelkedés egy részét itt kell leküzdeni. A villámlás mintha megrekedt volna a gerinc északi végében, egy ideje nem közeledik tovább. Ugyanakkor jóval távolabb, nyugat-északnyugati irányban megjelent egy másik vihar, de amiatt még ráérünk izgulni. Elérjük az elágazást, útjelző tábláról kell leolvasni az ellenőrző kérdés válaszát. Menet közben karikázom be a választ. Itt az itiner szerint elhagyjuk a vízválasztót – tényleg, a főgerinc itt húz tovább, a Javornik felé. Nem válik egyszerűbbé a helyzet, sietünk tovább. Mellettünk, a Berdo-Javornik gerincen valahol fény pislákol. Pásztorszállás lehet? Előttünk szerencsére csillagos az ég, enyhe déli szél fúj a Nagymagashegy felől, amely óriási, sötét tömbként tornyosul a Volócot rejtő völgy fölé. A Plaj tetején található meteorológiai állomás fényei kivehetőek, ha halványan is. Határozott, jól követhető úton menetelünk tovább, lassan egyre közelebb kerülünk a Volóc feletti kompresszorállomáshoz. Egy helyen, egy erdőfolt kerülésekor kell csak beleolvasnom a leírásba, amúgy követjük Vakondékat és néha visszalámpázunk a mögöttünk haladó Bubuéknak.
Határozott, meredek lejtőre érkezünk, mellettünk bekerített terület, a gázállomás egyik rejtélyes létesítménye. A leírás bőségesen részletezi, hogy az út melyik oldalán mit látunk. Az információ ilyen gazdagsága egyfelől hasznos, másfelől viszont semmit nem látunk ezekből. Mellettünk érdekes hang zörög a sötétben, mintha béka lenne, de valami nem stimmel a hangjában. A téli, de nappali képek alapján akár az út szélén sorakozó létesítményektől is származhatott a különös hangjelzés. A leírásban említett egyik oszlopnál Repkény leül egy rövidebb szusszanásnyi pihenőre. Megállok vele, most jön a tájékozódásilag trükkös rész, megvárom. Ő megvizsgálja a sarkát, eszünk pár falatot és iszunk némi vizet hozzá. Közben Bubuék utolérnek és tovább is baktatnak. Megcsodálom a betontömbre festett sárga jelzést, ritka példány ez. Rövidesen a mezőny után eredünk, nehézkesen veszem fel az idáig tartott sebességet. Pedig a gyorsaság csak látszólagos: a kornai útjelző óta eléggé lelassultunk, remélve, hogy a vihar talán mögöttünk fog maradni. Már majdnem elérjük a gázfogadó létesítmény szélét, amikor hirtelen irányváltásra szólít fel a leírás és a festett pötty. Lekanyarodunk Kanora felé, ami már szinte Volóc. Meredek, sáros és tehénlepényes „utca” vezet a faluba, talán sosincs vége. A lejtőn érjük utol Bubut és Gézát, majd lecsorgunk szépen a gyér közvilágítással rendelkező településre.
Az érkezési ponttól nem messze, egy utcasarkon találjuk az utolsó ellenőrzőpontot, egy gazdagon díszített kegyhelyet. Bekarikázzuk a helyes választ a kérdésre és továbbsétálunk a kies kanorai főutcán. Egy háznál buli hangjait halljuk, néhány menő arc tuningolt Ladával rodeózik fel-alá a sáros utcán. Találunk egy boltot is, ezt az itiner is megemlíti, de most nincs idő már betérni: sietünk, mert szeretnék éjfél előtt megérkezni. A szintidő azért szintidő. Kisietünk Volóc főútjára, balra, kelet felé fordulunk – és sietünk tovább. Elhagyjuk a tegnap este megismert épületeket, némelyik elég jellegzetes ahhoz, hogy emlékezzek rá. Azt tudom, hogy a kisüzem után jön egy panzió, ami még nem az, a második viszont már igen. Percre pontosan éjfélkor berobogunk a hátsó udvarba, az egyik épület teraszán vannak a többiek – célba érkezünk.
A már beérkezettek éppen esznek, fürdenek vagy csak úgy csoffadoznak – kivéve Lacit, aki a 30-as táv után már fürödhetett, ehetett és alhatott is, amíg fel nem ébredt az érkezőkre. Utánunk nem sokkal suhannak be Bubuék, majd a bolt szolgáltatásait igénybe vevő Vakondék. Wagner Ádámék, mint első beérkezők már elmentek a Volócon éjféltájt megálló Tisza gyorsvonathoz. Kapunk Magditól elsőrangú borscsot, az első tányér után fizetem a szállást és a nevezési díjat, felmegyünk zuhanyozni, majd visszatérünk még egy adagért. Még beszélgetünk egy darabig, végül mély, zavartalan álomba merülök a kényelmes ágyban.
Hazavonatozás és a beszámoló vége
Reggel vonuló tehervonatokra ébredek. A Pokol-bércet megcélzó expedíció – Hevér Éva, régészlány, sétáLós bácsi, Bubu – már útra kelt, Vinattiék pedig Munkács várát célozzák meg. Lacival és Kerek repkénnyel elbúcsúzunk tőlük, majd Magditól is. Tőle viszont, mint kiderül, csak egy kis időre válunk el. Besétálunk a vasútállomásra, kényelmesen, hiszen nincs hová sietni, a vonatunk csak tíz óra körül indul. A pénztárosnő javaslatára ráadásul mégis a közvetlen csapi gyorsvonatba veszünk jegyet, annyiban mindenképp igaza van, hogy a csomagokkal azon jobban elférünk, mint az elektricskákon. Iszunk kávét, veszünk vizet az útra, meg aprósütit, ami nagyon finom. Elhalad néhány vonat, majd megérkeznek Magdiék, aztán Vakondék, ők mind eleve a gyorsvonattal számoltak. Az ideúton megismert gép, a VL10-1483 vontatja a 107-es számú, Odessza-Ungvár között közlekedő gyorsvonatot, amely tíz perc körüli késéssel áll meg Volócon. A jegyünk az 1-es kocsiba szól, ez szintén egylégterű háló, mint idefelé, a kocsikísérő fazon pedig nyugodtan mehetne statisztának a Fekete-tenger kalózai című filmhez, ha lenne olyan. A szellőzés ebben a kocsiban sem tekinthető megoldottnak, viszont az ablakok szép tiszták, tűrhető fényképeket lehet készíteni bentről. Szolyva után Karpati megállóhelyen is megállunk, majd Munkácson az utasok nagyrésze leszáll. Bátyú után az idefelé előadott zötykölődés helyett mintha gyorsabban haladnánk, de ezt talán csak úgy akarom érezni. Csapon a sor már feltorlódott az útlevél-ellenőrzéshez és a nemzetközi jegyvásárláshoz. Beállunk mi is, mert hiába van retúrjegyünk, az ukrán vasút valamiért „állomáshasználati díjat” fizettet az utasokkal, ami 7,5 hrivnyát kóstál. Ez a lehúzás minősített esete. Összefutunk a Lemberg felől érkező, ideúton megismert focirajongó párocskával, ők például nem tudtak a büntifizetésről, vissza is küldik őket a pénztárhoz, ahol Laci kölcsönöz nekik megfelelő mennyiségű helyi pénzt. A vámnál a marcona, velem egy magasságú tisztviselőnő élénk érdeklődést mutat a táskám iránt („Azt kinyit.”), csak akkor nyugszik meg, amikor elkezdem teljes lelkesedéssel magyarázni – magyarul – az itinert, a térképet, a többi térképet, ami nálam van. Ezután az útlevélvizsgálat tényleg csak pár másodpercig tart. Repkény szintén simán átjön, a két fociszurkoló is – feltűnik, hogy a srác arcán még nyomokban ott a festék – viszont Laci csak nem bukkan fel. Végül kiderül, hogy a nála lévő pár szem köhögéscsillapító verte ki a biztosítékot (a fájdalomcsillapító érdekes módon nem), és ha már az ott volt, akkor tételesen átvizsgálták az egész holmiját.
Néhány percnyi várakozást követően rászabadítják a kb. ötven utast a magyar személyszállító vasúttársaság által biztosított egy szem Bhv-ra, aztán a 223-as Nagydácsia az idefelé megismert komótos sebességgel átdöcög velünk Magyarországra. A pontosan kettő órakor induló Bereg IC-re már ideúton megvettük a helyjegyet, tehát talán érthető aggódással figyeljük, hogy a magyar határőrizeti szervek még annyira sem kapkodják el a munkát, mint ukrán kollégáik. A 13:35-kor, pontosan érkező vonatról végül 13:58-kor sikerül leszállni. Így a büfé meglátogatására már esély sincs, felszállunk az IC második, Bph jelű kocsijába, ez egy hagyományos termes kocsi, buszülésekkel, tehát a Bp kocsik kényelmét teljes mértékben nélkülözi. Szerencsére a léghűtő nem léhűtő üzemmódban pang, hanem valamennyire igyekszik tényleg hűteni a levegőt. Egészen Kisvárdáig kevesen utazunk. Kisvárdától sokan leszünk, Nyíregyházán pedig gyakorlatilag megtelik a vonat. Sajnos nem néztem meg a menetrendet eléggé, így későn kapcsolok, hogy a nyíregyházi tartózkodás alatt egy ételvásárlás is bőven belefért volna az időbe. Efeletti bánatomban elalszom, és csak Szolnok után kezdek ébredezni. Ferihegyen még közel pontosak vagyunk, a Kőbánya-Tehernél való cammogás, majd a Nyugati bejáratánál történő ácsorgás hatására 10 perc késéssel állunk meg a 13. vágányon. Megérkezünk.
Összefoglalásképpen mit is írhatnék? Először is köszönöm a rendezést Magdiéknak, az itiner elkészítését és a térképet külön sétáLós bácsinak. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek és Bubunak és laci069-nek az utazás során, és mindenkinek, akivel együtt haladtunk. Gratulálok mindenkinek! Pompásan éreztem magam a túrán, őszintén tudom ajánlani mindenkinek. Különleges útvonalon haladtunk, különleges helyeken jártunk, ahol a gyalogos turista sem gyakori látvány, a teljesítménytúrázó pedig egyenesen kuriózum. Az út gyönyörű és nem csak azért, mert az újdonság varázsa ezt mondatja velem, hanem, mert tényleg gyönyörű. Az itiner korrekt, a színes térkép korrekt, az útvonal kijelölésében nem volt hiba. Nyilván GPS-szel még egyszerűbb a tájékozódás. A rendezés körülményeinek ismeretében az emberes ellenőrzőpontok kis számán nem vagyok meglepve, mindkét pont a helyén volt és mindkét ponton kaphattunk ennivalót, de ami még fontosabb, vizet is. A szállás kényelmes és olcsó, az árszínvonal a boltokban néhol elérheti a hazait. A borscs finom. A cirill betűket pedig gyorsan megtanulja az is értelmezni, akinek sosem kellett ilyesmivel foglalkoznia. Lehet, hogy ismétlem magam, de a Kárpátok ezen szegletében rengeteg lehetőség van túrázás szempontjából. Kár lenne kihagyni.
-Kékdroid-
Képek a túráról itt
