Nem tudom végül írt-e neked István, kaptál-e fogódzót.
Azt sem tudom én tudok-e ilyesmit nyújtani, de megpróbálom valamennyire leírni a helyzetet.
Aki a műszaki életben keres kapaszkodót könnyen megtalálja, mert szinte minden számszerűsíthető, mérhető. Az értékek táblázatokba, képletekbe írhatók, lehet velük számolni, akár előre modellezni folyamatokat.
Vannak dolgok, amik nem számszerűsíthetők, mégis értéket hordoznak, lehet őket rangsorolni, meg lehet őket mérettetni.
Amíg a fényképezés eszközéről beszélünk tiszta a képlet, mindent lehet számszerűsíteni, a számok alapján eldől melyik eszköz, vagy szoftver a jobb. Az analóg fotózásban is így van, meg lehet mérni mindent, bár ott ez nem annyira kardinális kérdés, annak ellenére, hogy ott legalább olyan pontosan kell dolgozni, vagy pontosabban. Egy RAW fájl nagyobb slendriánságot elvisel, mint a dia.
Amikor a végeredményről beszélünk, azaz a fotózás céljáról, a képről, másfajta kapaszkodóra van szükség. Egyszerűen tudni kell mi a jó, mi a szép, mi az érték.
Nincs más kapaszkodó. Ezek jelentős részét az ember tudja, mert megtanulta, úgy általában. Aki képekkel akar foglalkozni, annak több ismeretre van szüksége ezen a téren. Lehet bújni a könyveket, de azok általában nem annyira konkrétak, mint, amire szükségünk van. Ha valaki a fotózással akar foglalkozni, akkor a Práter utca nem éppen a legrosszabb, hely, ha nem is a legmagasabb szintű képzést adja, de még mindig jobb, mint a jogi, pénzügyi, vagy egyéb iskola. Maga a tananyag bagatell, egy hétvége elég lenne a megtanulásához. Nem ez benne a lényeg, hanem a közeg. Az a közeg, ahonnan az ember folyamatos visszajelzést kap a munkájáról, a környezetéről, és mindenről, zömében a vizualitáson keresztül. Naponta hallja a visszajelzéseket a képeiről, látja a többiek hogyan oldanak meg feladatokat, azokat hogyan értékelik a tanárok, mesterek, a többi hallgató. Akarva-akaratlan ő is értékel magában folyamatosan, összeveti az értékeléseket. Abban a közegben mozog, ahol a kép a lényeg.
Nem akar mindenki fényképész lenni, nem is kell. Vannak más lehetőségek is, de legelőbb azt kell eldönteni ki milyen mélységig akar belemerülni a fotózásba, milyen szinten akarja érteni, használni a képi formanyelvet, ami hasonló eszköz, mint a beszélt nyelv. Alkalmas rá, hogy egyszerű felszínes üzeneteket adjunk, és alkalmas mélyebb gondolatok érzések közlésére, befogadására.
Maga a tanulás mindenképpen interperszonális folyamat. Nyelvezetről van szó, az elejétől fogva tudnunk kell, értenek-e bennünket, mi értjük-e a másikat. Ezt otthon a monitor előtt nem lehet eldönteni. Ha valakinek komolyabb szándékai vannak, akkor olyan közösséget, olyan lehetőséget kell keresnie, ahol kiforrott értékrendű tanítóktól, mesterektől kaphat információt, visszajelzést.
Így van ez más területen is. Régen is így volt, vagy még ígyebbül. Ha valaki ismereteket akart felszedni, akár több országban, több iskolából, több mestertől, több professzortól, vagy iparostól tanult.
Sokféle szép, sokféle jó van. A különbség azonban nem olyan nagy, az azonossághoz képest. Ha több mester eltérő értékrendjét megismerjük megkeressük bennük azt a közös halmazt, ami a mi értékrendünkkel megegyezik, akkor lesz érezhető, mennyire biztosak ezek a kapaszkodók, számok, törvények, és bármilyen konkrétum, vagy algoritmus nélkül. A művészeti iskolákbanis osztályoznak, pályázatokon, versenyeken zsűriznek. Nem az a jellemző, hogy egyik tanár, mester, vagy zsűritag 1 pontot ad, a másik meg tízet. Ha szórnak is az értékelések, ott a közös értékrend, a tradíció, ameddig egyeznek a vélemények. Márpedig egyeznek.
Szögezzük le, nem művészetről beszélek, csak arról, a fényképfelvételt meg kell tölteni értékkel, hogy kép legyen belőle. Lehet valaki a családját, a gyerekeit, a kutyáját fotózgatja, vagy az utazásait. Ha nincs vele különösebb célja, akkor is megteheti úgy, hogy az másnak is élményt jelentsen, ne legyen vizuális szemét.
Tovább lehet lépni, lehet szisztematikusan fényképezni folyamatokat, fel lehet dolgozni eseményeket, úgy, hogy, aki nem volt résztvevő, az is bele tudjon helyezkedni az eseményekbe stb.
Ha az ember lezár egy munkát, annak lehet összegzése egy kiállítás, egy könyv, vagy internetes bemutató. Ez sem művészet, a képek nem lesznek műalkotások, csak rendezett, tartalmas, gyönyörködtető, vagy éppen megrázó üzenetek. Meg tudjuk mutatni hol tartunk, mi foglakoztat bennünket, a visszajelzésekből tudunk következtetni jó-e az irány. Ha valaki introvertáltabb, akkor is összegezhet munkákat saját célra készült egypéldányos könyvben, ahhoz is ugyanazok az ismeretek kellenek az esztétikáról, mintha szélesebb közönségnek szánná.
Vannak stációk a tanulásban, nem lehet egyből nagyot dobni, vannak kötelező kökörcsinek, napraforgók, naplementék, és Eiffel tornyok.
Még rengeteget lehetne és kellene ezekről írni, illetve ráfordulni a konkrét képekre, hogy akkor mitől is izé a hogyishíják...
De ez itt nem annyira fun, ez a Pentax Fan.
