Kóborak voltak őseim, kis, fehér cigánylovakon, jártak csupa-tűz csontokon. Fekete vállperecükön nem sírt aranyos hegedü, szájuk volt piros citera, zenekar voltak egyedül, a bőrös, sátoros szekér vadszagú, guggolós színházuk, s fönn és körül a végtelen puszta s a dőzsölő világ, ahol deres lélekkel is pénzért komédiázni kell.
No, én időközben elvoltam a balladák begépelésével.
Igazad van, kedves tőled, hogy figyeltél időközben :) tényleg nagyon szeretem Szécsi Margit verseit is.
Gondolkodtam is, hogy ő is igazán megérdemelne egy topikot, de többet vinni nincs elég időm, és SzM könnyen kikereshető több helyen is. Nem rossz ötlet a közös topik, de a'szem egyenlőre a címen nem változtatok. Az valahogy egész más hangot, hangsúlyt adna. Nagyon összetartoztak, de nagyon szuverének is voltak. Nem fogja senki kimoderáltatni, ha néha írogatunk ide SzM verset is :)
Érzem persze, hogy így meg tiszteletlenség vele szemben az oldalborda szerep....
Sír egy anya szép kilenc leánya, Sírnak-rínak: nincsen édes öccsük, Sírnak-rínak, ahogyan csak bírnak, Szép csendesen így szól édesanyjuk: - Ej, ti lányok, édes kilenc lányom, Menjetek a vásárba azonnal, Vegyetek ott szép selyenruhácskát, Vegyetek egy csomó selyemcérnát, Párosával tengeri piócát, Párosával fekete cseresznyét, Párosával hófehér cipócskát, Vegyetek egy kicsi dobozocskát. Két füzérrel apró fehér gyöngyöt, S menjetek a zöld erdőbe, lányok, Ráleltek egy kicsi száraz fára, Bontsátok a csomó selyemcérnát, Selyemcérna szőke hajaszála, Nyomjátok rá a fehér cipókat, Fehér cipó hófehér orcája, Szemöldöke tengeri pióca, Szemecskéje fekete cseresznye, Szájacskája kicsi dobozocska, Fogacskái apró fehér gyöngyök. - Szót fogad a kilenc édes lánya, El is megy a vásárba azonnal, Megveszi a szép selyemruhácskát. Megveszi a csomó selyemcérnát, Párosával tengeri piócát, Párosával fekete cseresznyét, Párosával hófehér cipócskát, Megveszi a kicsi dobozocskát. A két füzér apró fehér gyöngyöt. Zöld erdőbe indulnak azonnal, Rálelnek a kicsi száraz fára, Virágokkal föl is cicomázzák, Öltöztetik szép selyemruhába, Kibontják a csomó selyemcérnát, Selyemcérna szőke haja szála, Rányomják a hófehér cipókat, Fehér cipó hófehér orcája, Ráteszik a tengeri piócát, Pióca a szemöldöke-párja, Ráteszik a kicsi dobozocskát, Dobozocska a kicsike szája, Berakják az apró fehér gyöngyöt, Fehér gyöngyök apró fogacskái, Adnak neki szót is, hogy beszélne, Kenyeret is, hogy kenyeret enne, Szót se szól a kicsi száraz fácska, Szót se szól, a kenyeret se rágja. Fölkiált a kilenc leány sírva: - Aj, te Isten, aj, te édes Isten, Soha nem lesz nekünk édes öccsünk! - Meghall az irgalmas Uristen, Irgalmasan megsajnálja őket, Parancsot ad két gyors angyalának: - Két gyors angyal, szálljatok a földre, Lássatok a csoda csodájára! - Két gyors angyal szót fogad urának, Száll a földre, száll a zöld erdőbe, Látására csoda csodájának. Kilenc leány sír ott keserűen, Sírnak-rínak: nincsen édes öccsük. Száraz fára raktak cicomákat, Adtak neki szót is, hogy beszélne, Kenyeret is, hogy kenyeret enne. Szót se szól a kicsi száraz fácska, Szót se szól, a kenyeret se rágja. Megszólal az égből az Uristen: - Ej, angyalok, ej, te két gyors angyal, Lehelljetek a szájába lelket! - Lehellnek is a szájába lelket, Adnak neki szót is, hogy beszélne, Kenyeret is, hogy kenyeret enne. Elvezetik öccsüket a lányok, Hadd lássa meg öreg édesanyjuk.
Szia ikercsillag!
Ha valaki évvégén elújságolja a hírt topiknyitásodról, és rákérdez a költőre, kapásból Szécsi Margitot tippeltem volna.
Azóta többször eszembe jutott, egy közös topik is sok szép versel örvendeztetne meg mindannyiunkat.
Ha nem jössz, már elmentem volna.
El is köszönök
Nagy volt a dúlás Bolgárországban, Futott, ki tudott Oláhországba. Fökerekedett egész Dobrudzsa, Ádáz töröktűl, szörnyű magyartól futott, ki tudott, futott északra. Ádáz törökök széjjelnyargalta, Véneket öltek, ifjakat fogtak. Sok szép szüzeket összefogdostak, Megtették őket rableányoknak. Gyönge fiakból tábort csináltak, Megtették őket janicsároknak. Amerre mentek, öltek, égettek, Szegény népek csak jajveszékeltek. Megálottak a Duna vizénél, Megtelepedtek Etropolénél. Sok égszín sátort vontak a réten, Osztályt tettek a sok gyenge szűzön, Sok gyenge szűzön, gyermeknépségen. Volt, kinek jutott kettő vagy három, Egyiküknek csak egy szál leányka, Egy szál leányka, szőke Dragána. Szőke Dragánát ölébe kapta, Vitte, bezárta fehér sátrába. Amikor pedig leszállt az este, Jött a janicsár, sátra elé ült. Nézett az égre, nézett a földre, A földről kék láng röpült az égre, Az égből pedig vércseppek estek, Janicsárnak az arcába estek. Kétségbeesve kérte Dragánát: - Én rableányom, szőke Dragána, Mondd bizonyosat, szőke Dragána! Mondd, van-e bátyád, mondd van-e nénéd, Apád és anyád, mondd van-e néked? - Akkor így szólott szőke Dragána: - Bizony van bátyám, bizony van néném, Apám, anyám is bizony, van nékem! - - Hol a te bátyád, talán rabságban? - Ráfelelt ekkor szőke Dragána: - Amikor hozzánk törökök jöttek, Amikor Oláhországba mentek, Bolgár hadunknak felét levágták, Abban a hadban szolgált a bátyám. Nem láttam immár tizenöt éve. Küldene hírt a bátyám, ha élne. - - Én rableányom, szőke Dragána, Ráismernél, ha élne, ha látnád? - Ráismernék, ha élne, ha látnám, Göndör fejéről, szép mellkasáról! - Szőke Dragánát ismét kérdezte: - Bátyádnak fején milyen a bélyeg? - - Bátyámnak fején szablyavágás van, Megvágták ádáz tusakodásban! Szőke Dragánát ismét kérdezte: - Bátyádnak mellén milyen a bélyeg? - - Bátyámnak mellén keskeny sértés van, Ádáz tusában megsérték nyillal! - Janicsár akkor mutatta fejét, Szép göndör fejét, szép erős mellét. Azután pedig sírva ezt mondta: - Kelj fel, hugocskám, szőke Dragána, Induljunk haza, édes anyánkhoz! -
Manoil mester nagy hidat épít, Mit nappal épít, éjjel leomlik, Mit éjjel épít, nappal leomlik, Manoil mester akkor megszólal: - Aj, ti hű társak, drága testvérek, Keljünk testvérek véráldozatra, Véráldozatra, engesztelésre Engesztelésre, fogadalomra: Amelyik asszony legelőbb fölkel, Legelőbb eljön meleg ebéddel, Mink azt az asszonyt falba falazzuk. - Eljön a hajnal, jó kora reggel, Manoilica legelőbb fölkel, Legelőbb eljön meleg ebéddel. Mikor meglátja Manoil mester, Kalpagját húzza fekete szemére, Könnyeket hullat fekete földre. Méri zsinórra asszonya árnyát, Asszonya árnyát falba falazzák. Hídjuk megépül, erősül attól. Manoilica hazamegy akkor, Mihelyt az asszony belép a házba, Szörnyű betegség torkát elállja, Torkát elállja, hideg kirázza. Bajába meghal Manoilica, Kisfiát, Pávelt akkor elhagyja, Akkor a hídba rejtőzik lelke. Sír a kis Pável, tejet cicizne, Nénjei Pávelt békítik, intik, Hogy a nagy hídból kijön az anyja, Kijön az anyja, meg is szoptatja. El is elmennek a nagy kőhídhoz, Hívják a hídból Manoilicát: - Manoilica sír a fiacskád! - Akkor a hídból tejecske csordul, Pável kislegény szájába csordul. Fehér tejecske annyiszor csordul, Ahányszor Pável kislegény fölsír, Ahányszor hallja Manoilica, Hogy a nénjei jajgatnak érte.
Viola-homály Kis cigányom lobogtass kendőt, fejed körül hajnali felhőt, ne less a világra, seregei az enyészetnek a nagy műszakra most öltöztek viola-homályba. Téged a fények bujdosása ne keserítsen, engem a táncod segítsen, omlás ellen babonás körrel most bekerítsen. Kettőnk sorsa: titkokat őrző súlyos rózsa, cipeltük vállon, megvékonyodtunk, édes párom, rokonunk lett a szikla éle, szakadék pereme, szüreti hegyen, szökevények, mulassunk, itt az ideje!
-
(Magyar Nemzet / Magazin / 2003. május 31., 36. o.)
Tóth Erzsébet
Vagány csillagon
Hetvenöt éves lenne Szécsi Margit
Részletek:
"Se oroszlán, se olajág,
se cifra mező –
címeremben, Uram, Uram,
se pénz, se erő,
de én hálok a világgal,
nem énvelem ő.
(Szécsi Margit: Címer)
A Magyar Könyvklub 2001-es Egyetemes lexikonjának szócikke:
Szécsi Margit (1928–1990) költőnő, Nagy László költő felesége.
Művei: A trombitákat összesöprik, a Madaras Mérleg, Költő a Holdban, a Betlehem-blues.
Az újabban kiadott irodalomtörténeteket már meg se nézem, akad-e hely Szécsi Margitnak. Majd tíz-húsz év múlva, ha még élek. De ha kihullanak a rostán a mai felkent újak, ha elunják őket a királycsinálók, és az idő rostál, ott lesz Szécsi Margit büszkén, mint életében, igazi társai között. Már van ideje várni, vége a tülekvésnek, itt hagyta sárkányait, lovagjait, angyalait nekünk, kik még élünk, és ha ritkán is, olvassuk őt, a pestszentlőrinci csibész dalkirálynőt.
Tizenhárom éve halt meg. Hetvenöt éve született, ahogy ő írja ritka prózai megnyilatkozásai egyikében: „Pünkösd vasárnapján születtem, s az igaz beszéd tüzes ünnepéhez méltóan akarok a magyar szóval élni. Sokadmagammal a várakozásban megvirradva: mint hajdan, vagyok ma is elemi része a népnek. Tündér biztonsággal lebegve e golgotai por-zenitben: megsejtek és megítélni áhítok mindent, ami bennünket nem szeretni, de megalázni, felhasználni, idomítani akar – mindent, ami szárnyakat tarol. Hazám a porból való ének.”
A Költő a Holdban című, 1984-es kötetben a méltóságos, tömör ars poetica mellett látható Szécsi egész alakos fotója. Színpadon áll, keze és arca kiragyog a sötétségből, visszafogottan mosolyog, köszöni a tapsot. Edit Piaf is lehetne. A franciák nagyasszonya, a sanzon királynője. Magyarországon a költészet nagyasszonya lett, nem a sanzoné, az ő dalai Sebő Ferenc hangján szólnak bennem ma is, azt hiszem, már örökre. A Disznó-ének szomorúsága Zolnay Pál feledhetetlen filmjében:
„Etettél hogy megölhess / lettem életed / vérem véredben kering / mire kell neked”)
aztán a Fotós-énekből: „Orcádon irgalmam virága / Hazudtam teljes húst reád / Hogy megvénülsz s meg is kell halnod / ki vágná arcodba Világ!”,
aztán a Címer, az „Úgy néztem magamra mindig, ahogy csodára nézni illik”
és „Egy pulóver elindul / megérint fekete ujja / Szél fújja szívem, fújja / kalóz voltam, hallelúja” – alig tudom abbahagyni az idézést, már könyv sem kell hozzá.
Beleborzongok.
Ez volt az ifjúságom.
„Ó, szállj le ide sólyom, csak szállj le ide sólyom…”
Bocsánat, ez már Nagy László.
Szécsi Margit még tizenkét évet élt Nagy László nélkül, s bár én csak Nagy László halála után ismertem meg, mindig ott láttam mellette társa gyönyörű ikonarcát, ballagó alakját. Ma is együtt látom őket.
Nekem csak később lett Margitka, amikor egy, Nagy Lászlóról készülő hangosított diafilm munkálatai közben megtisztelt segítségével.
Kicsit szigorúnak tartottam mindig. Mintha semmi oldottság nem lett volna benne, holott kedves volt. Nagy Lászlóval küldetés volt életük is, nem csak költészetük. Talán ezt éreztem benne: a „résen kell lenni” fegyelmét, mert nagy költőnek lenni – és nagy költő özvegyének is – gyönyörű teher és szerep lehetett egyszerre. Közben a verseiben nemegyszer megvallott iszonyú magány:
A Ünnepély! Elmentek a muriba, falánk anakonda-szemetekkel végigcsókoljátok a testemet, a ruhámat, végig-öleltek párzóan, szemérmetlenül, a szemekkel, éhes szemekkel, mert ugye mindennek ideje van, ideje a bérfizetésnek, ideje a murinak, a magánynak, és nem látjátok, hogy a felolvasott tizedik sor után remeg a lábom a magánytól, igenis, a magánytól, a számomra kimért, a beütemezett magánytól, és - remélem, mindenki jól szórakozott!
Mindenki jól szórakozott bizonyára: ünnep volt, ha megjelent a színpadon, vagy mikor kifogyhatatlan energiával ontotta nagy verseit, verskatedrálisait, mert a dalok mellett az volt az ő igazi műfaja.
Nem írta, hitem szerint építette ezeket a verseket, amilyeneket ma nem ír már senki. Építette méltóságból, felelősségből, hitből és dacból, mint egy haragvó angyal.
Én örülök, ha egy kis viskót nagy nehezen összehozok. Mi hiányzik a mostani költőkből a verskatedrálisokhoz? Szécsi Margit olyan ambícióval és akkora horizonttal írta „hosszú vers”-nek nevezett versépítményeit, mint Whitman, Apollinaire, T. S. Eliot, Saint-John Perse, itthon Nagy László, Juhász Ferenc, Szilágyi Domokos.
Csak azt ne mondja senki, hogy a kor megváltozott. Szécsi Margit talán nem a mi korunkról ír?
Mondjuk ki nyíltan: nincs rám szükségetek. Elszabotáltátok a béreket; a kultúrára-fordított köteg-bankó a slágerszerzők lábához rugalmas lépcsőnek összeáll. Csináltatok a Holdból kirakatot - a jólét viszonylagos! Vannak mellékuccák, vannak sugárutak, aki fejet hajt: keres, aki nem: oxigénhiányban sorvad. Csináltatok kirakatot, s most kéne bele, kéne a bohóc, bíborpalástos, koszorús, automobilos, bohóc akit fizettek, magatokat fizetnétek, magatokat akarjátok imádni - de az a bohóckirály nem én leszek.
Szégyen és elégtétel borítja arcom, míg a sorokat másolom. Szégyen, mert régen olvastam Szécsi Margitot, csak most, az ünnepi alkalomra vettem elő, és féltem, milyen lesz a találkozás. Nem lesz-e régi, fennkölt a hang, mi lesz, ha tizenhárom év pókhálóját találom csak? Fölösleges volt félnem. Csak meg kell várni az új harsogásának csillapodását, s akkor meglátjuk, ki itt a bohóc. Ha ma élne Szécsi Margit, ma sem írhatna mást. Tizenhárom év, száztizenhárom, bírja az időt. Idők változásátés változatlanságát.
Sokáig elfeledkezhetnek az utódok egy-egy költőről, mert más dolguk van, mert más szelek fújnak, mert, mert… A költő, ha már meghalt, kiszámíthatatlan. A legváratlanabb pillanatokban és hívatlanul ott terem közöttünk, mesél, hogy is volt akkor, hogy éltek ők az időben, hogyan tudták művelni a költészetet.
Törékeny alakja, királynői tartású, Kleopátra-frizurás feje a Kassák-klubban vagy a Fehérvári úti táncházban szinte hozzátartozott a táncolók forgatagához. Sokszor meghívott vendég volt, de gyakran csak jött, szerette nézni a táncosokat.
Egyenrangú, bátor nő volt, nem akármilyen férfiak mellett: Nagy László, Kondor Béla, Csoóri Sándor, Juhász Ferenc, Ágh István és a nagy előd, Kassák Lajos alkották többnyire társaságát.
Szép volt a csibészhercegnő a költőkirály mellett, kiegészítették egymást. Szécsi Margit nyersebb, vagányabb verseket írt, mint Nagy László, ő a külvárosból jött, munkás ősökkel. Verseiben a „cigány-Margitra” emlékezik, a csavargó gyerekre, a nádasokban bujkálóra. Senki a magyar költészetben nem írt annyi verset akkora gyöngédséggel a nádasokról, mint ő. De a gesztenyeimádó cirkuszi zenészben is őt érzem, aki ül Kondor és Nagy László mellett, és szájharmonikázik. Vagy csak fújja, fújja a füstöt, issza egy deci borát.
Nem szeretem a származásukkal kérkedőket, legyen bár gróf vagy paraszt az ember, a származás csak adottság. De amikor ők jöttek, fényes szellők fényesítette arccal és elszánással, a hatalom nagyon szerette volna – mocskos – keblére ölelni őket. Aki akarta, tisztán látta akkor is, hogy róluk lepergett minden kísérlet. De mert akkoriban épp az újholdasok voltak félreállítva, ha nem is érthető, megbocsátható a sértettség, a gyanakvás azok iránt, akik látszólag kedvencei voltak a politikának. S hogy ennek máig ható következményei vannak, mi sem bizonyítja jobban, mint az irodalompolitikai, szellemi megosztottság. Akire rásütötték egyszer a bélyeget: Nagy László-i örökség, az hallhatja a néma kórust: mucsai, paraszt, népi szürrealista, vallomásos líra, látomásos vers – micsoda borzalom! De ez már másik történet. Mindenkinek meg kell küzdenie elődeivel és vonzalmaival. Szécsi Margitnak sikerült, ami Nagy László másik „közelijének”, testvérének, Ágh Istvánnak is: ki tudtak törni a bűvkörből, a hatalmas, lenyűgöző fa árnyékában teljes értékű, nagy költészetet létrehozni úgy, hogy sosem kellett megtagadniuk a szellemi és „földi” közösséget testvérükkel.
Szécsi Margit a városi folklór szavait használja dalaiban, bluesos, külvárosi életképeiben, majd egyre nagyobb formákat épít, talál ki magának. Bár József Attila, Kondor (a költő!) és főleg Kassák hatása tagadhatatlan, életműve második részében már tisztán szól az összetéveszthetetlen Szécsi Margit-hang."....
..."Megírja nagy verseit, melyeket időnként ünnepélyes keretek között, felkucorodva az ágyra, elő kellene vennünk újra és újra, ha lenne rá időnk. Kell hogy legyen, ha úgy érezzük, hogy kellenének újra a földre a „dantei léptek”.
Birodalom, Imák, Európa madarai, A paradicsom nyomorúsága, A nagy virágvágó gép, Jelentés a szívdobogásról.
Azután nemsokára már Piros kabátban járja a temetőt, mielőbb szeretne Nagy Lászlóval találkozni. Most bizonyára ott ül valamelyik maga választotta vagány csillagon. És ahogy Anna Ahmatova örökre otthagyta árnyékát a leningrádi falakon, úgy maradnak velünk Szécsi Margit jóslatai és ítélkező tekintete. "
-
(Magyar Nemzet / Magazin / 2003. május 31., 36. o.)
Az ember lecsúszásában a kapkodás a legfélelmesebb. A tavalyi fakéreg alázatosan lepördül mint testről a seb. Gyökereket, szikrázó ereket a vén fa korával elszántan kiolt, lombjait emeli még az ifju mennyre, végső, sárguló mosolyt. Ó lenne, bár lenne oly komor köntös, fenséges egyenruha, hogy vas redői elbonganák helyettem: nem küzdök soha, nem dőlök be az emberek ostoba önáltatásának: kígyó-puhán nem kúszok, nem vonaglok tétlen-futó életem után, megállok... Ti nők, ti nők, ha még vállatok pompás-kerek, gúnyból, pici-fullánku rosszindulatból ti még nem értetek; s vénülő nyanyák: úrhölgy-bakák, kiket már meglegyint az elmulás, kő-hideg szemem reátok még irtózattal tekint; S hát ti, régi diákok, pohosak, kopaszodók! A hús-adó állás szine elé csöndesen lelohadók! Mi közötök, de mi közötök a befuccsolthoz, aki másoknak ragyogtatásával óhajtott hódítani! Isten kő-csillagai vernek, barátaim egyre hiúbbak, féltékeny nőcskék macerálnak, rajongóim kimúlnak, kezemből a munkát kivették, - megállok egyenesen, testem vizsgálom: nehogy halálom gyatra közlátvány legyen. Dehát olyan szégyen szegényen érkezni a halál csúcsaira? Ime, kiszállok vélt érdekeimből, rajtam időtlen ruha, elhagy a szalón-vérpadok fordított tér-iszonya. Még izom-szíjas, barna lábaim elvisznek egy darabig, de már addig e sok-bokru tüdő csak tűzzel táplálkozik, csak világossággal ez a kőszem, a szív csak énekkel él. Szaglászó kutya nem leszek gazdagok vermeinél. Hajlongva is mindüket utáltam, halkságom volt: gyülölet, kultúrátok csupa cafrang, könnyező sírfelület. Megkaptam ami kellett, hadd legyek most már szabad, hadd ünnepeljem nyíltan rámtörő bukásomat. Tisztább attól vagyok amitől egyre szegényebb. Mert nem én zuhanok, hanem amit álmodtam: az élet.
Tumultus, tömény emberevés! Szerencse-lovak barbár ügetése! Arany patátok józan kopogása csituljon, s ti jól megszerkesztett üzletpapírok, repedjetek szét, mi közöm hozzátok, bánom is én: Bábel tornya fölépül vagy nem épül - csontjaimból is emelek tornyot annak aki a nyomon vette feleségül.
Csak ez az ember fontos, teste piros udvaraiban az éneklő madár, a sas, aki testvér-szárnyat növeszt, kiáltván hogy röpüljünk! Ó volt, úgy volt: a Hatszárnyu Relju ereje is kevés volt, ó kellett végül a rokon tollak sötét fedezéke - hát ő a nyomort vette feleségül.
Mert cipeltem én Nana-i szitkokat, kéjlakok köré árván a sódert s árvábban az igék nehezékét, de puha ágyacskákban nőttek a múzsák, a hölgyikék, s fejükön viselték tollas kalapnak a költészetet - ó, szeresd őket halálra! s azután: te irtóztató luxus megteremtője: eszmények fényűzője, hűség angyala, gyere, gyere, fűtsük be a szobát, főzzünk három szívre ebédet, mi egymásnak maradtunk örökségül, évszázadok elmaradt csókja csattant mikor a nyomort vetted feleségül.
A szerelmet csak ritka, drága pillanatokban muzsikáltassuk, mint a gitárt, a nóniusz-nyaku gitárt, mert nem szelídek a mi örömeink, késsel ütünk mi egymásra, és vigadunk, borosan vigadunk, lefenségezzük egymást, legyalázzuk egymást, de mint a királyok, mert kell káromkodni, mert el-nem-adott testünkből, vérünkből - tiszta Egymásból akarunk létezni - s hogyan valljuk be végül: nem csinált házat, csak Művet az, aki a nyomort vette feleségül.
Élet, betegség, keserűség, tehetetlen egymásra-vicsorgás, eres kezem megfagy, a Vanderbildt-lánnyal nem versenyezem eleganciában, kocsim nincs: arany sárkányon, villamoson hozom a karácsonyfát, élő fád vagyok, melegedni feküdj körém, dolgozzunk szerelmem, s panaszkodjunk, úgy panaszkodjunk mint az oroszlánok, mert a szívem bele nem békül hogy csak magammal fizethetek Neked, aki a nyomort vetted feleségül.
Szél, te véremre támadó forró szél, nőstényoroszlán sóhaja, délövi lárma, te sárgaréz-mellű ragyogás, nekimész a szemnek, táncolsz, a csókod : ragály, ifjuságom zöldfüvü halma örökre tiéd, visszanézve látom : tüzedtől csupa sömör, lázító szél, te vízszintesen húzó sikoly, selyemszalag-fűrész a vállamon, ereimet riszáló, csonthártyáimon játszó vonó téged micsoda csillag vezényelt énellenem, hogy lázzal elárassz, nyugtalansággal betölts, hogy szemem csak villám-csipkéket lásson, micsoda haragos csillag parancsa a hangod, hogy irgalom nincs, és irgalom nem lesz? - de így kell, de így kell nekem, ha jól esett babonád mérgén kezdeni életemet! Itt forogsz nyakam körül, kerekülsz uszályosan, cián és arzén dühével világolsz, örökre bezársz, íme, a torkom a tengelyed, te izzó korong, óriás aszály-gallérom, lázálmok-pörgette tál - tele vagy áldozatokkal, letépett kincseimet sejtetve süvítesz körbe, éretlen szerelmem, csók vad-ízű fürtjeit hordod, sír benned pirkadatom, ártatlanságom báránya, szűz versem, arany hajam, pénzt érő tajtékom, édes vétkeim láncolata s középen bolond fejem is, mert neked énekelek örvények örvénye, babiloni fojtó koszorú, te forró, te sárga, te cigány szél, - te cigány!
Állj le, vagy lassulj, kincseimet akarom látni! Hályog-bugyorba bekötve háborog boldog korom, szám erejével kibontom, szimatolom idegesen - kölykeit a fáradt állat : bámulom emlékeim. Vérem és szemem emléke, mesebeli fény s gyötretés udvara, ott él a kicsi király, a világ közepén, a meggyfa tetején, s fújja a szél, a szenvedély zöld-piros tornyában élő harang - én vagyok az a harang, szerelem s riadalom bongása bennem, nem hallja senki, senki se lát - nézz ide fekete lány! Csak a nyaklánca dobál arcomba rézpénz-napokat, szemeit a búzavirágról nem emeli rám, pedig durmol a vérmes banda, a kolomp-kalapálók, a réz-üsttel rémlők álma sugárzik, szakálluk, hajuk a fűben, fekete körmük a fűben, hanyattfekve álmodnak a nők is, kitárva a mellük, ruganyos halom, hol tejben és cukros nyálban csuszkálnak a göndör babák-ó, van-e isten! Nézz ide fekete lány! Csak a sisakos mellei néznek, búzavirág-koszorúba, azúr bilincsbe köti magát, pedig horkol a kordéban ülve a vajda biblia-sötéten, ferdén az ítélet tornya, kifogott szamarai: patkós nyulai méláznak az árpakalász aranyában, de áldassék a mózesi nyakszirt a kordé farán, hordó-feje csüngjön, horkoló száját süsse a nap, ezer fogát cirógassa, fűre leomló haját és boros nyálát lengesse a szél sokáig! Gyere ide fekete lány! Föláll és fordul felém, kicsi rézkohó-csípeje megfeszül s combja közül mint aranyírás a szentek avatott ajkairól fényes csoda-szalag ível. Ne félj, a szemem lehúnytam. Szép koszorúd van. Szép vagy. S forró akár a szél. Mirigyeim égve-égnek, pengenek érted fogaim, letérdelek érted, káromkodok érted - ó cicomás kárhozat ez a délután, halálfejen tollas kalap! Hallod ezt a lármát? Litániáznak Máriához, banyák a tudatlan szűzek selyemhavu zászló-ligetben. Megzizzaszt ez a lárma, a gabonatáblákon át lobogók, zsibogó csengők, rémes harangok jönnek, meghalsz te gyalázatos, kiált a plébános úr, a kardok óriásra nőnek, s dagadozva a magyar királyok rámlovagolnak - ó átkok, megrontjátok álmomat is! Itthagytál, fekete lány. Koszorúd alvó karomon drága kékpikkelyű kígyó, kinyúlva borzong, országút fehér porában vonul a sörényes banda, dalodat bánatomra hullatja a forró szél.
Ülve a sárga sáncon kívánlak nyugtalanul, dúdolok érted, magamat kábultra bagózom érted, s mire ujjaim, ajkaim arannyá érnek, megérkezel, ríkató-nevettető móka jön, árva kis feje kopasz, s kévébe kötött haját a lábamhoz ejti vonítva. Ki nyírta meg a tündért? A halál - azs a vén halál, egy talpas kis tükör miatt a halál - azs a rohadt halál, ebe elfogta, fia lefogta, úgy nyírta meg a halál. Meghalok, ha sírsz, idesüss, ez a báránykafelhő könnyeidet issza, e pusztítótól hajad lesz hamar, a vénembert pedig fiastul, ebestül kiherélem, besózom, bepaprikázom, ne nyírja meg a tündért soha. Holt hajadat ontom a szélbe, minden szálára jut egy madár, fölviszik a kék levegőbe, ott rebegnek édesdeden s madárfészkek mennyországa örvend a te fényes hajadnak.
Oroszlánfejű tündér, zengeted vérem szobáit mikor a város zöld öve sorvadni kezd a hőben, mikor sóhajtva kifakul minden torony, a vityilló kátránypapír-födele pörge levél, kehes lovak zihálnak begyémántozva legyekkel, a szél idején, mikor a zománc pattog fűbedobált rossz fazekakról, palánkról a léc, a szél és láng idején, mikor egy tévedt sugár is szivendöfi a hegedűt, s parázsló beggyel jajongnak föl-alá szállva a pacsirták : isten jojói, ha már hanyattestem s rínak a tücskök hajamban, s fogaim közt füstölve kigyullad a fűszál, mert várja a tűz a tüzet, s nehogy hiába várja : sárgaszoknyásan fejem fölött átlépsz, te gyönyör, te gyász!
A Grand Hotel B-ben a vén pincérnek bevallom : a balcsiki szél, papa, a balcsiki szél, az eszi a vérem, szárítja a csontom, de irgalom nincs, nem óv meg tőle se jégszekrény, se északi csillag, íme a forró levél : ha bátor vagy, várlak újra! - besötétített szobámban üzenete sárgán lángol, zsaroló vízióval harcol a szemem, de hiába : ég a homokbánya fölött a végső zöld korona, kettőnkből rakott máglya, szerelem emészti el, ikonokat elönt a láz, a fákról izzó uszály s Dobrudzsa száz perzsa ménje rohan ordítva hűlni a Fekete-tengerbe - jaj nekem, jaj! A reptéri vámos pisztolycső-szemeinek bevallom : igen, a rózsát kivittem, de csak üszkét hoztam haza.
Megérkeztem, de hová! Katonás kő-emberekhez, kő-fejükbe fúrt lukon át kisüvít a hideg : kő-vé-vál-tozz, kő-vé-vál-tozz, kő-vé-vál Nem! Nem változom kővé, kő-emberek, jaj, ti kövek, a forró szelet imádom, kiabálok érte sírva, hidegetek ellen, kő-urak, forgatom tüzes késem. A te mosolyod éget, gyere velem Sávos Hajú, majd ráénekeljük a kőre a vér sikolyát, szenvedni nagyon tudok - a sors az idillt megölte, de az iszonyat vizein, s a borotvák élein is átvisz a forró szél, mert magának rég kijelölt. Csoda, hogy elfér ide, albérleti pici szobába, fogaid villáma, táncoló sávos hajad, fullasztó gyönyöröm! Forró vagy akár a szél! De kővé váltak a kiszemelt násznagyok idő előtt, koszorús-lányaidon csupa mészkő a csipke, esküszünk rózsás blúzban, egyetlen ingben szelíden, kilencszázötvenkettő, a lagzi egy tányér fekete meggy s Csuri nagysága kredencéről pattogó kenyérhajak. Hányingeresen fehér ingemben vonaglik szád és szemöldököd s aranyharsonák szavára érik a te méhed gyümölcse!
Szél, te síromat vigyázó forró szél, te hű ebem - inkább hű ordasom, ki az a csillag, ki ide-ültet fölém, ki küld ide téged, hogy itt se nyugodjak soha? Pedig húsom nincs már, csak a csont, csak az árva csont, csak dús hajam s őrölhetetlen koronám! Szél, te csoda-kisütő szél, te prófécia, súgod-mormolod-süvíted : eljött a föltámadás! Legelőbb te állsz lábra, a nyirkot, a sötét hideget megölöd s a földnek esel, te tüzes, te cigány szél, a dögöt is kikaparod, szél, szilaj angyal, a lelkedet fújod belém, rámrakod koronám, s beűzöl az Édenbe, kard-ragyogás, föl a zöldfülű dombra, randevúra a nagy hold alá minden éjszaka hozzá, kit kiszemeltél nekem, hogy minden hajnalban ámuljon el a világ, fekete foltokat látva a domboldalon : odanézzetek, oda, a Szerelem újra odahevert!
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Zöld szél. Zöldbe borult ágak. Bárka ring a tenger fodrán, ló és lovas hegyre hágnak. Lány álmodoz könyöklőben, árnyék borul derekára, zöld a haja, zöld a húsa, hült ezüst a szeme-párja. Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Cigányhold süt cigánylányra. Már minden a leányt nézi, ő nem érzi, nem is látja.
*
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Dércsillagok vonulása, uszonya a homály-halnak virradatot hoz világra. Ím, a szelet, mint a smirgli, érdes füge-lomb sikálja, a hegy agavé-bozontja nagy vadmacska borzas háta. Ó, ki jönne? Honnan jönne? Könyöklőben a lány árva. Zöld a haja, zöld a húsa, ecet-özön lett az álma. Cimbora, én elcserélném hátasomat a házával, tükrével a kantárt, nyerget, késemet a pokrócával, mert én vérben lovagoltam a cabrai hegyen által. Kis cimbora, ha tehetném, egyezséget kötnék bátran, de én nem én vagyok immár, és a házam se a házam. Cimbora, a magam ágyán illőn várnék a halálra, vaságyra, ha ledűlhetnék, jó hollandi gyolcs havába! Mellem torkig fölhasítva, ekkora a sebem, látja. Lát a szemem barna rózsát fehér ingen háromszázat. Övkendőd is vértől büdös, dagadozik vérben ázva. De én nem én vagyok immár és a házam se a házam. Akkor menjünk föl a hegyre, hegy-párkányok határába. Hadd menjek föl a magasba, föl a magas kő-hazába, hold-párkányok alá menjünk, vízömlésbe, zuhogásba!
*
Két cimbora megy a hegyre, föl a magas kő-hazába, elcsöppentett könnyük, vérük azt az utat kicifrázza. Imbolyognak bádog-lámpák, borítják a tetőt lázba. Fölsebzi a hajnal bőrét üvegdobok roppanása.
*
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Zöld szél. Zöldbe borult ágak. Két cimbora megy a hegyre, hosszú ott a szél fuvása -- epe, ménta, bazsalikom ízét szárítja a szájba. Cimbora! A lányod hol van? Hol a kesergő, az árva? Várt az téged számtalanszor, szüntelenül jöttöd várta. Zöld könyöklőn arca harmat, fekete volt haja sátra!
*
Ciszternában a cigánylány. Sima vízen ring az árva. Zöld a haja, zöld a húsa, hűlt ezüst a szeme-párja. Fönn lebeg, mert a hold vette fényes-jeges agyarára. Édes lett az éj is végül, mint egy kedves tér magánya. Künn a kapun részeg zsaruk zörömbölnek, de hiába. Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Zöld szél, Zöldbe borult ágak. Bárka ring a tenger fodrán, ló és lovas hegyre hágnak.
Ne hagyj a csontokon állnom, te ragadj vállon, vonszolj szobádba, engem keresztfát fektess az ágyra, el innen, el fénybe, mesébe, forralt borhoz, térdemről csupa-dér csokrokat oldozz, nyakamról koszorút, gyászszalagos hámot, roskaszd le rólam fekete zászló-ruhámat, húzz-vonj szobádba holtak madarától, ezüstbetű-hemzsegésből, jég-gyöngy-szaharából, átváltoztass, életre mozgass, idomíts a létezéshez, törhetetlen értelméhez, szádban a mézhez, piros almádhoz, küszöbödön rikogatva, romboltatást, romlást kiátkozz, láng, te szerelmes, fűtsd át a lelkem, tündér, tündér, segíts kitelelnem!
Kívül nap süt, ágak kigyúlnak, égre meresztett gyűrűs ujjak, most esküsznek életre, gyümölcsre, hó hull, virágpor zúdul, őrült szélben keveredik össze. Nem olvasztok neked havat, hogy abba mosd barna hajad, nem hajolsz le szivárványos gőzbe. Nyakadat se borotválom, attól félek, hogy levágom: Jaj nekem, jaj nekünk, belehalunk, mert nem szeretünk, elvérzik örökre minden álom, örökké fenn bolyong nagy magányod s elvetemült fekete árvaságom.
Hold remeg babonásan, fátyolát rezgeti, rézlombos rengetegen úsznak a fürtjei. Édesem, hallod-e, leesik a vadalma hóharmatot esdeni puha-selyem avarra. Illata, illata világgá kerekedik, göndörödik csillagokra, tengerre heveredik. Ez az erdő régieknek édes szabadság, rengetege tömlöc ellen lélegző vadság! Én a Bakonyt eltemettem s itt van a kisértet, megveri az idegeket, ereimben éget, itt benn a mellben hirtelenül mint a drága tündérek vára, tornyosodik életem nosztalgiája.
E meredező vastetőkre, kátrányosan csavarodó körútakra egyszer lejő-e a mennyekből a tiszta hó angyali fénnyel? Nem remélem. Bizony, e széntől oly avítt város fekete marad télen, hóangyal ismeretlen itt. Ha mégis eljő, rajta járnak, tapodják irgalmatlanul rendőrök és prostituáltak, s hol pályaudvar korma hull s kürtőké: feketék a szárnyak.
Parkban fehéren megmarad, ahol gyerekek játszanak.
Mi jelenti az őszt? A varjak suhogása a szedres ég vizén, hol felörvénylenek, országút oldalán a drót sivalkodása, világba bámuló csordás a völgy felett, a bevetett rezedaszínű föld, a sárga lesorvadt falevél a csatorna-habon, a traktor északon, bufog a magasságba, uralkodik az égi, földi hangokon.
Mi jelenti az őszt? Felhők, szelek csatája, a nyáj ha hallgatag búsul a kút körül, nyirkos, komor a nap, a hosszu éjszakába fülelsz és hallgatod: a víz dobol kivül, reggel veréb-raj sír az átázott sövényen, kökény, galagonya hideg csatakba dül, kicsi az ég a hízott fellegek közében s mély mint a vágy, sajog törölhetetlenül.
Ivancsó Penkát szólítja: - Penka, Lalova lánya, te! Emlékszel-e még, tudod-e, Egymásé voltunk valaha. Érett a meggy, a cseresnye, Cseresnyét szedtünk boldogan, Egy ágon ültünk párosan, Teleszedtük a kosarat, Szóltunk szerelmes szavakat, Azt mondtuk, egymásé leszünk, Ma is hallom hogy esküszünk: Aki előbb lesz hűtelen, Feküldjön kilenc esztendőt, Gennyezzen kilenc lepedőt, Kilenc lepedőt, takarót, Agyagos földbe temessék, Legyen ott néki tágasabb... Eskünk a vízbe esett-e, Vízbe, haragos folyóba, Hogya víz messze sodorja? Eskünk a szélbe esett-e, Hogy a szél messze sodorja? - Penka Ivánnak azt mondja: - Ha majd a meggyfa virágzik, Meggyfa virágzik, cseresnye, Csokrosodnak a szép szavak, Gyümölcse lesz az eskünek! - - Adja az isten, adja meg, Feküdjél kilenc esztendőt, Ha te az esküt megszeged! - Ivancsó elsírja magát, Penka mosolyog, rákiált: - Takarodj innen, takarodj! - Ivancsó elmegy szomorún, Penka homloka megfájdul, Jajos nyavalya ráborul. Beteg lesz Penka, ágyba dől, Ágyat nyom három éve már: Szólítja urát, Nikolát: - Eridj Ivánért, Nikola, Hívd ide, üljön ágyamra. Mielőtt lelkem kiadom, Kezeit telecsókolom! -- Elhívja Ivánt Nikola, Iván az ágynál megjelen, Penka meg így szól csendesen: - Bocsáss meg, add a kezedet, Betegeskedem eleget! -- Kinyújtja kezét Ivancsó, Csókolja Penka, csókolja, Szemét örökre becsúkja.
Mikor már nyugodnék, szívencsap az emlék, lángszárnyú szép nap, sohase feledhetem. Nyomomba ködösült hónapokon átvág s Bojánna táncát láttatja újra velem.
Boros asztalunktól kirepül a gyepre, mindünknek vágyát érzi e gyönyörű szív, ritmust ő parancsol zeneszerszámokba, s ropja erővel, mint aki csatára szít.
Alattunk ássák a hóharmatos völgyet, barnul a füvön trák sisak, római csont, Bojánna víg asszony oda-oda pillant, perdül a táncba s szilajon föl-fölrikolt.
Gyűlöli a völgyet, magasodik egyre, hegyeknél följebb tartja a barna fejét, mintha már szállna, a megemésztő földtől derekát félti s vertezüst karperecét?
Bojánna nem félhet, ő maga az élet, parázslik benne szépség és minden erő. Bojánnát öröknek varázsolja tánca, tánca e gyors, e viharrá kerekedő.
Bojánna iszonyú történelmet táncol, szakadnak szívek, mint ősszel a meggyfalevél, fölszáll a vérgőz a Balkán havasára, Bojánna járja, ő jatagántól se fél.
Vérrel befröcskölt arabs paripáknak fújását hallom, Bojánnát dűh emeli, Oszmán pasából a párát kitapossa, rúgja, a csengős topán is vérrel teli.
Nagyurak csontjai, mint az aszu-ágak, pattognak, porrá törődnek talpa alatt, Bojánna nem nyughat, viharosat perdül, rikolt s a gyilkos germánnak magva szakadt.
Táncolva felrobog évezredes éjből, ó-pénzek rajban sírnak a nyaka körén: zsinórra felfűzött szultánok s királyok sínylik e táncot, tátognak most is felém…
Bojánna így járta, vihar volt a tánca, harcra, szabadságba vitte a képzeletet. Öve is tüzes volt, mikor lecsatolta, suhogtatta szélbe s fényesen fölnevetett.
Művének vérszinű zengő magasából mint nap az égről, Bojánna pírral leszállt, énvelem kocintott, merengő fiúval, s ittam az új bort: a zavaros deli boránt.
Hat lelket számláló családjával él, egyetlen szobában s konyhában, így a ő íróságának nincsen hely. Esténként arra vár, hogy takarodjanak a gyerekek, velük a felesége is, aztán dolgozni megy a konyhába. Meggyújtja a lámpát, letörli kézzel a morzsás asztalt, elhelyezi a papírt meg a tintát s leül írni. A fénytől megébredt legyek haragosan döngnek körös-körül. Fejénél csüngnek a ruhaszárítás madzagjai, ezek árnyéka pedig a falon leng túlzottan megvastagodva, s rajtuk rovaróriások mászkálnak. De ő rájuk se ránt. Rámered a papír-pusztára, szemei más jelenésekre vadásznak.
Ablakom alatt az éjben lovak tipródtak és nyihogtak csöndesen reggelig. Hajnalban egyikük széthasította az ablak elkékült vásznát s elém állt rokokó pózban. (Csupán a szeme volt csurom-piros, ez tette maivá.) Csaptam feléje, de a ló megnyalta kezem fejét. Ó, a lovak bizalma!
Hol vannak barátaim? Harmincan voltunk. Nemsokára hárman csupán. Ma már mind egyedül. Egyre magasabb állásokat ragadunk meg, és leszünk egyre magányosabbak.
Kimondom a szót -- hallom a csöndet. Hallgatnak fák és kövek, szakadékok és vendégek, akik úgy mondanak jónapot, akár a rádió, (azután a hírek következnek). Ó, a lovak hallgatagsága!
Ők jönnek, ők jönnek el minden éjjel, járnak le és föl ablakom előtt, és nyihognak csöndesen reggelig. Engemet hívnak, énrám várnak. Nyaldossák a kezem és homlokom. Sírnak. Fésületlen hajukat simogatom, és várom barátaimat. Ó, türelem...!
