gubancos kristály-gömböcök mind trükköz és forog-pörög valahol ég és föld között és láthatóvá ők teszik opál-testükkel tömve ki odalenn a fű-közöket a járda egyre szőrösebb a bunda hullt gallyat bevon megül kövön kavicsokon a földet körbebéleli ki elesik nem fáj neki ingyen dunyha kerül legott örülnek a hontalanok ki-ki prüszköl-köhög ha száll hulló haj szemergő szakáll látható hiány remegő csontja szösz húsa levegő
Egy zöld liget, ahol dalol, dalol a csermely, gyémánt- és ezüst-ronggyal tarkázva a gyepet. A nap a hegy mögül idenéz sárga szemmel. A kicsi völgykatlan sugártűztől pezseg.
Egy ifju katona nyílt szájjal, sapka nélkül – nyaka körül kéklő vadsóskák játszanak – ugy alszik a füvön, fönn fellegárny sötétül, ugy alszik zöld ágyán a napba sápatag.
Mosolyog. Lábánál madárliliomok. Mint a beteg gyerek alszik és mosolyog. Ringasd szegénykét, föld, vedd a karodra: fázik.
Hiába illatoz neki a puha pázsit. A napban aluszik, a keze halavány. Nyugodt. Két vörös lyuk tátong jobb oldalán.
Nem akkor megy el, amikor hiszed, nem akkor hagy el, aki a tied.
Egy reggel, éppen úgy, mint annyi éve, felkel, nyújtózik, és papucsba lépve mosdani megy, és fogat mos a csapnál, aztán a törött kapcsolóval babrál, újságot böngész a reggeli mellett, latolgatja a vasárnapi meccset, aztán egyszercsak megdöbbenve felnéz: egy idegen nő kérdi tőle: „Nem kérsz?” És aztán… minden megy tovább, mint régen, nem támad tűzvész az asztalközépen, és a fürdőszobában változatlan vékonyul tovább a családi szappan… És aztán lassan gördül év az évre, a házban kövült nyugalom és béke, hanem az asszony fázik, egyre fázik, nem érti.Pedig minden rendben látszik: takarékos, józan, derék a férje… Az ég hideg, s mintha esőt ígérne… Ő ment el, rég, a napjai közül, ajtót se csapva, észrevétlenül.
Tudod… soha nem bántam meg, hogy megszerettelek, pedig felbolygatta ez a szeretet az egész életem, Tudod, soha nem csalódtam benned, pedig sokszor nem értettem a cselekedetedet, sokszor féltettelek, leginkább magadtól féltettelek, Tudod, lassan fogynak körülöttem a dolgok, a dolgaim, vagy messzire kerülnek tőlem, vagy csak én távolodok, ahogy szakadoznak a szálak, az érzés egyre jobban magához láncol, Tudod, mikor megkönnyezek valamit, ami szép volt, megvigasztal a gondolat, hogy lakozik bennem egy csoda, ami nem hagy el, amit nem vehet el tőlem sem az irigység sem a rosszindulat, Tudod, ebből az érzésből táplálkozom, miatta össze sem csuklom, ha elesek is, érte felállok, ha sírok is elmosolyodok, talán, ha végleg elalszom, érte akkor is felébredek.
Befejezni a napot szépen, bízni az óra örömében, az álom hajóján kivárni, szeretteinknek jót kívánni, élőnek, holtnak, szeretteink szeretteinek szép rend szerint, örömet kívánni mindahánynak (torló percek hullámot hánynak, az órák az éjbe ömölnek), örömet kívánni az örömnek.
Claude Monet – A Le Havre-i kikötő éjszakai fényei, 1873.
Azt mondják hogy nem illik a tánc a magyarnak; Nem ha neki bugyogót s fél nadrágot varrnak, De pengő sarkantyúnak, Kócsagtollas főnek, Illik; gyöngyös pártának, Magyar fejkötőnek.
A franc tánc mind negédes, mind szeles a német, Nincsen mutációja,mind egyrül varr hímet, Melancholis az anglus szövevényes lánca, Csak az ugrós magyar tánc a Szent Dávid tánca.
Nincsenek emlékeim, és ha vannak sem őrzöm őket. Sohasem koslatom a temetőket, nem rendít meg a szerves kémia.
De néha így november táján ha köd van és a nyirkos ablakok mögött levegő után kapkodok, anélkül, hogy alakod látni tudnám, a vegetatív emlékezés útján fel-felszivárog egy mozdulatod.
Érzem, hogy hosszú, ideges ujjaid között termosz forog és rossz konzervnyitó, zsebkés és tátott szájú hátizsák, meleg alsónemű és imakönyv, s a súlytalan teher alatt a hátad ropogva eszmél rá, hogy bírja még. Érzem, hogy indulsz. Kilépsz, jólöltözött csavargó, sohase mész, csak indulsz, nevetve hátranézel, harmincnyolcévesen, visszajövök, hamar, bólintod, mutatod (másnap lett volna a születésnapod) és vinnyogva, befelé sírsz, mint egy Mednyánszky-kép, és integetsz – hogy integetsz!
Ajtófélfámon jel vagy: megtapadtál; a Ferdinánd-híd, a tenyérnyi rács, a lucskos út, a végelgyengülés, a fű-zabálás vak képzelés csak mind, elmeszülemény, hiszen hazudtam, látni szoktalak, a novemberi fojtó ég alatt velem indulsz, lélegzel, könnyeid az én torkomat szorítják, és én hagyom, s ott fönn, ahová elrepült, az a szádból kiütött, vékonyka cigaretta tizennyolc éve ég egy csillagon.
Már mozdulatlanul lapult az indián, de izgalom szaladt még sziszegve fönt a fán s a szél forgatta még a puskaporszagot. Egy megrémült levélen két vércsöpp csillogott, s a törzsön szédelegve tornázott egy bogár. Rézbőrü volt az alkony. És hősi a halál.
Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek, Hiába szállnak árnyak, álmok, évek. Ők itt maradnak bennünk csöndesen még, Hiszen hazánk nekünk a végtelenség. Emlékük, mint a lámpafény az estben, Kitündököl és ragyog egyre szebben És melegít, mint kandalló a télben, Derűs szelíden és örök fehéren. Szemünkben tükrözik tekintetük még S a boldog órák drága, tiszta üdvét Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt És élnek ők tovább, szűz gondolatként.
Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag, mint alma magházában a négerbarna mag, és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van, mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban. De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred, hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet, kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen, annak szép, könnyüléptű szivében megterem az érett és tünődő kevésszavú alázat, az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről, az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.
Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, merengj el hát egy percre e gazdag életen; szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel, a világ ujraépül, – s bár tiltják énekem, az új falak tövében felhangzik majd szavam; magamban élem át már mindazt, mi hátravan, nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem; ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints. Hol azelőtt az angyal állt a karddal, – talán most senki sincs.
Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét; egy képben csak talán, s csupán a lényeget. De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét, és néha meg olyan, oly biztos és örök, mint kőben a megkövesült csigaház. A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött s zizzenve röppenő kis álmokat vadász. S még mindig nem tudom elmondani neked, mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom, óvó tekinteted érzem kezem felett. Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom. És holnap az egészet újra kezdem, mert annyit érek én, amennyit ér a szó versemben s mert ez addig izgat engem, míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó. Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, – mit mondjak még? a tárgyak összenéznek s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab az asztalon és csöppje hull a méznek s mint színarany golyó ragyog a teritőn, s magától csendül egy üres vizespohár. Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm, hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár. Az álom hullongó sötétje meg-megérint, elszáll, majd visszatér a homlokodra, álmos szemed búcsúzva még felémint, hajad kibomlik, szétterül lobogva, s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben. Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág, de benned alszom én is, nem vagyok más világ. S idáig hallom én, hogy változik a sok rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.
Ha nőt fonok be megható viszonnyal, vagy csak ránézek egy járókelőre – mindenki aggódva fogja zsebét azonnal. Nevetségesek! Koldusoktól elcsórni ugyan mit lehet ?
Hány év telik el, míg megtudják – ki hullaházi helyemre várok mogorván –, végtelenül gazdagabb vagyok, mint holmi Pierpont Morgan.
Ennyi meg ennyi év után – hát meg sem érem – éhségtől döglök-e, pisztoly elé dőlök-e – éngem, a mai pojácát, professzorok oktatnak utolsó jóta erejéig, hogyan, mikor, hol jártam-kéltem. Majd ha katedrán magas homlokú idióta az istenördögről szavalt, meghajlik a tömeg, a mélák, a tulok.
Meg se tudjátok – én nem én vagyok: körülrajzolva kopasz koponyám szarvakkal vagy dicsfénnyel netán.
Valahány egyetemista lány mielőtt lefekszik, nem mulasztja elalélni verseim során. Nekem, pesszimistának, nem talány: mindig lesz a világon egyetemista lány.
Figyeljetek tehát:
mindazt, amit birtokol a lelkem – próbáljátok fölmérni kincsét! –, koszorúm, virágom, mely örökléttel vértezi léptem, teljes halhatatlanságom, mely végigdübörög valahány évszázon, összehíva térdhajtók világ-gyülését, mindazt – kell-e? – eladom egyetlen szóért, ha gyöngéd, ha emberi.
Halljátok, emberek!
Taposva út porán, rozstáblán, gyűljön ide a föld minden fia. Ma Pétervárott a Nagyezsgyinszkáján olcsóbban egy petáknál eladó a legszebb korona. Egy emberi szóért – potom neked ? Eridj, keresd, mért ne ? Te megleled.
Nem kellek. Jól van. Jöjjön, aki kell. Lantot, hitet vígan szegre akasztok. Kicsit pirulok. Én és a Siker? Jöjjenek a tilinkós álparasztok, Jöjjenek a nyafogó ifju-vének, Jöjjenek a finom kultúrlegények. Nem is tudom, hogy mi történt velem, Hát sokat érne itt a győzelem? S én száz arcban is kínáltam magam, Vénleánykodtam. Pfuj. Már vége van.
Ügyes kellner-had famulusa tán? Éhes szemben vörös, vadító posztó? Legyek neves hős kis kenyércsatán? Fussak kegyért én, született kegyosztó? Eh, szebb dolog kopott kabátba szokni, Úri dölyffel megállni, mosolyogni, Míg tovább táncol kacsintva, híva A Siker, ez a nagy hisztérika. Nyomában cenkek. No, szép kis öröm. Ezekkel együtt? Nem, nem. Köszönöm.
1. Hová repültök, háromélü kardok, hidegségtekre mely ég szele fútt, e rejtelmes világon mit akartok, míg ajzott húrként pendül a Tejút?
2. Hosszú, függélyes, szűk fémcsőben éltem és csúsztam benne fejjel lefelé mindig gyorsabban - s hasztalan reméltem, hogy kiérek az igazság elé.
3. A városban, mit hét napig kerülhetsz, arany-szekrényben él a nagy majom, körötte szétpancsolt vér és kidült szesz s heréltek bőgnek minden hajnalon.
4. Hol lila fák közt lankadoz a lélek, ott alszik a huszonnégy nagy madár kővé-vált párnán. Azt hinnéd, nem élnek, de csőrükön az álmuk ki-be jár.
5. Öreg lámpával, nagyhasú kenyérrel a kis hidon minden nap vártalak. Azóta mennyit halványult az éjjel! Kutamban már vadrózsák alszanak.
6. A költő-herceg várt rám a hegy ormán négy asszonnyal, kik szívét cipelik egy hosszu póznán. Látták kék vitorlám s mindannyian zokogtunk reggelig.
7. Polcold föl lábadat s pihenj, aludj csak, elfáradt szolgám. Majd fölkeltelek, ha kézcsókodat kérve erre futnak a régesrég elhamvadt reggelek.
8. Csak két fejem maradt és három ujjam: bujdosnom kellett zöld hinárokon és meg nem mondta senki, hova fujjam sóhajomat, mely veletek rokon!
9. Kis királynő, te árvácska-cipőjű, kire tekint ma hamuszín szemed? Erkélyemet már fölverte a bő fű. A halk patak elmosta kertemet.
10. A tenger fujta mérgét itt - az árviz esküdött rájuk örök pusztulást! Romok alól a menny cafrangja látszik, itt-ott kilóg, mint korhadó palást.
Földtől eloldja az eget a hajnal s tiszta, lágy szavára a bogarak, a gyerekek kipörögnek a napvilágra; a levegőben semmi pára, a csilló könnyűség lebeg! Az éjjel rászálltak a fákra, mint kis lepkék, a levelek.
2
Kék, piros, sárga, összekent képeket láttam álmaimban és úgy éreztem, ez a rend – egy szálló porszem el nem hibbant. Most homályként száll tagjaimban álmom s a vas világ a rend. Nappal hold kél bennem s ha kinn van az éj – egy nap süt idebent.
3
Sovány vagyok, csak kenyeret eszem néha, e léha, locska lelkek közt ingyen keresek bizonyosabbat, mint a kocka. Nem dörgölődzik sült lapocka számhoz s szívemhez kisgyerek – ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret.
4
Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált. Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra.
5
A teherpályaudvaron úgy lapultam a fa tövéhez, mint egy darab csönd; szürke gyom ért számhoz, nyers, különös-édes. Holtan lestem az őrt, mit érez, s a hallgatag vagónokon árnyát, mely ráugrott a fényes, harmatos szénre konokon.
6
Im itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat. Sebed a világ – ég, hevül s te lelkedet érzed, a lázat. Rab vagy, amíg a szíved lázad – úgy szabadulsz, ha kényedül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziúr települ.
7
Én fölnéztem az est alól az egek fogaskerekére – csilló véletlen szálaiból törvényt szőtt a mult szövőszéke és megint fölnéztem az égre álmaim gőzei alól s láttam, a törvény szövedéke mindíg fölfeslik valahol.
8
Fülelt a csend – egyet ütött. Fölkereshetnéd ifjúságod; nyirkos cementfalak között képzelhetsz egy kis szabadságot – gondoltam. S hát amint fölállok, a csillagok, a Göncölök úgy fénylenek fönt, mint a rácsok a hallgatag cella fölött.
9
Hallottam sírni a vasat, hallottam az esőt nevetni. Láttam, hogy a mult meghasadt s csak képzetet lehet feledni; s hogy nem tudok mást, mint szeretni, görnyedve terheim alatt – minek is kell fegyvert veretni belőled, arany öntudat!
10
Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja, ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja s mint talált tárgyat visszaadja bármikor – ezért őrzi meg, ki nem istene és nem papja se magának, sem senkinek.
11
Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa. Az udvar szigorú gyöpén imbolygott göndör mosolygása. Ledőlt a puha, langy tócsába, hunyorgott, röffent még felém – ma is látom, mily tétovázva babrált pihéi közt a fény.
12
Vasútnál lakom. Erre sok vonat jön-megy és el-elnézem, hogy' szállnak fényes ablakok a lengedező szösz-sötétben. Igy iramlanak örök éjben kivilágított nappalok s én állok minden fülke-fényben, én könyöklök és hallgatok.
Álomban utak fényesedtek. Sokáig bűvöletedben éltem. Emléked galamb és virág, virágok szirma a szélben. Szél és folyó sodorta fényed, magukba zártak a hegyek. Indás feledés font körül, vad fű, burjánzó rengeteg. Bőrödre rátapadt a táj, hogy önmagába szívjon át. Így élsz e mohó pusztításban megfoghatatlanul tovább. Ezer formában itt lehetsz, mert őriz minden, mint a mag, s hogy szirmos létedet kibontsd, elég egy párás pillanat.
Csak bot és vászon, de nem bot és vászon, hanem zászló.
Mindig beszél. Mindig lobog. Mindig lázas. Mindig önkívületben van az utca fölött, föllengő magasan, egész az égben, s hirdet valamit rajongva. Ha már megszokták, és rá se figyelnek, ha alszanak is, éjjel és nappal, úgyhogy egészen lesoványodott, s áll, mint egy vézna, apostoli szónok a háztető ormán, egyedül, birkózva a csönddel és viharral, haszontalanul és egyre fenségesebben, lobog, beszél.
Lelkem, te is, te is – ne bot és vászon – légy zászló.
Van nekem egy öreg botom, piros botom, meggyfabotom. Kérge itt-ott föl van törve, de én mégis szeretem, s ha leesik a pokolba, még ott is felkeresem.
Bűvös ez a meggyfabot, mindig üde-illatos. A szobámba nem kell virág, ez a bot a virágom. De hogyha ütni kell vele, egykettő végigvágom rakoncátlan fiamon vagy néhány rossz inason. Az ördögöt is kiverném ezzel a meggyfabottal, megküzdenék vele én a hétfejű sárkányokkal! Pedig oly csöndes, szelíd, árasztja illatait… Ő is kicsi fácska volt, hajlékony zöld ága volt, a sötét éj védte őt, mint az alvó csecsemőt.
Sokszor arra gondolok: milyen csúf, fukar dolog itt tartani benn a meggyfát, botcsinálni belőle! Hogyha ver a sűrű éjfél, kiviszem az erdőre, ledugom a nedves földbe, ott, ahol a levelek szenderegnek összehajtva, aztán így esedezek: Szellő, segíts! Táltos, nyeríts! Angyalok, angyalok, halljátok meg az imát s adjatok rá zöld ruhát! Indulj, fácska, előre-hátra! Forogj-pörögj! Kerüld meg börtönöd! Kerek ez a föld, kerek, nőjön hosszú gyökered!
