Keresés

Részletes keresés

Páduai01 Creative Commons License 2007.02.21 0 0 312

-

Te csak pihenj szépen


        Sok drága gyógyszer, jó asszonyi öl
        nem zár el téged csömörök elől -
s más tájra vonja testedet a lélek;
hű paripája a csont-bőr-szekérnek.

         Nyugtat e völgy, e bölcső-óriás,
         mozdulatlanság, mégis ringatás,
édesség torka, - akik idebújnak -
múlásukat sem hiszik iszonyúnak.

         Ha megáll szíved, az ég sugara
         melléd lefekszik, nem ragyog soha,
sirató nőd lesz a kipirult somfa,
madár-koporsód föllebeg suhogva.

         Sebzett ősember zöld levél alatt
          így feküdt hajdan, veszni így akart.
Rádkényszerített ábránd miatt szégyen
nem téged illet, te csak pihenj szépen.

-

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szécsi Margit

Nagy László

-

ikercsillag Creative Commons License 2007.02.21 0 0 311

       A HÉJA ÉS A SÁRMÁNY


Héja a sármányt öli az égen,
      levegő-örvényben forog a toll,
széjjel a vérgyöngy bokorra koppan,
rejtőző retten, hallom: kidobban
      szíve a megütött levél alól.


Marad a szárny és marad a fehér
      csipke-mell, megroppant picike vár.
Sírhat az özvegy: vissza sosem jön,
szélben porlad e törvényes földön --
      Már nyomorúltabb egy hanggal a nyár.

ikercsillag Creative Commons License 2007.02.21 0 0 310

SÚGOTT SZAVAKKAL


Elhagyta üvegcsarnokát,
duhog a sebesvonat,
teremt a füstből kerteket,
ejti a tűzbokrokat.


Bádog zeng, csap sír, konganak
tartályok, lehűlt egek --
ne hallgasd ezt a zeneszót,
napkelet megfenyeget.


Füstkertjeiden ne tünődj,
napkelet megfenyeget,
ne ásíts annyit -- tárd ki már
csikorgó műhelyedet!


Cifrán esztergált vágyaid
esettek, oly ostobák,
mint kuglipályán eltalált,
rakásradöntött babák.


Hozzád szalad a nyurga nő,
a csókja kenyeret ér.
Súgott szavakkal hajladoz
s mint inge, olyan fehér!

ikercsillag Creative Commons License 2007.02.21 0 0 309

SZERETŐK


Halántékuknál óra: fémvirág,
ketyegve hullik mérges harmata.
Csillaghullásos most az éjszaka,
az ég suhog, mint óriási ág.


Ha már az ember kisded nem lehet,
mint föld a ködben forog, hánytorog,
a percek verik, mint meteorok
a tengert, mint a Krisztust a szögek.


Ha már a férfi gond füvén legel,
csak így szól: Csillag szakad, hallod-e?
Hogy elsüllyedünk végül, vallod-e?
Az asszony vár és vágyakban delel.


És ingecskéje lágyan fönnakad
a csípején, már nem tudsz ártani
idő, halál, már alvó lábai
megébredtek és világítanak.

ikercsillag Creative Commons License 2007.02.19 0 0 308

Arnulf Överland


RECITATIVO


Még a halál is
jól jöhet olykor,
szégyenkezéstől
megmenekít.


Lánca nyomornak
mélyre lehúzott,
sírással sóztad
kenyeredet.


Rút nagy erőkre
tétlenül néztél,
vette vagyonnal
mind a jogát.


Társad ma egy sincs,
elfordul ő is,
kit szerelemmel
szólítanál.


Nőd, kivel éltél,
nem ismerősöd,
idegen voltál
kölyködnek is.


Mindig elárvult
szívü az ember,
mint a hajó, ha
csillagtalan.


Ádáz megváltó
az, kinek síri
fúvára kell, hogy
szünjön a gond.


Vérvesztes, halvány
mind, ki az ember
bánatát, kínját
vállalja föl.


De a sötétben
álomi tenger
tükrén adódik
enyhület is.


És gyönyörűek
zölden a völgyek,
újra bejárnád
útjaikat.


S még ha boldognak
érzed is élted,
élvezve munkát
s tiszta sikert,


akkor is egyszer
torkig vagy tőle,
merthogy a méz is
végül csömör.


Nincs örökéltig
csók, se enyelgés.
Kell csak a vágy, a
célbavivő.


Majd ha sötétbe
fordulsz, megérted:
fénynek értéket
ád a sötét.


/Nagy László fordítása/

ikercsillag Creative Commons License 2007.02.19 0 0 307

PÜNKÖSDI HAJNAL


Lángszalagos aranykerék
a hajnali égen,
én fölfelé vágyakoztam
s csak lent lehet élnem.


Föllebeg vérpettyes vércse,
soha nem rak fészket,
gyönge madárt lehóhérol,
nevel kis vércséket.


Vércsét látok, mégse vágyok
dühök csillagára,
homlokomra holdat karcolt
a gilice lába.


Pünkösd jeles napja eljött,
ne lázadozz nyelvem,
bűnösöknek szót se szólok,
nem értenek engem.


Piros a pünkösdi rózsa
s nehéz mint a szívem,
lehull a pünkösdi rózsa,
hitem elveszítem.

ikercsillag Creative Commons License 2007.02.19 0 0 306

NEM APAD EL AZ ISTEN TEHENE


Dagad a répa, magos kender ázik,
csillog a szántás,
kerek akác lengő zöld esernyő,
hidak szája vékonyan csicsergő,
meghígul a világ mint a rántás.


Alkonyatra a csöbör teli,
s nem apad el az Isten tehene,
fehér szent Péter nem akkor feji,
amikor ide eső kellene.


Ez a vidék az égtől csömört kap,
napsömörös volt, most lucskos állig,
megutálta a bűnös játékot,
pörlekedve az égtől elválik.

ikercsillag Creative Commons License 2007.02.18 0 0 305

Szécsi Margit:

 

         Kóborak voltak
 

    Kóborak voltak őseim,
    kis, fehér cigánylovakon,
    jártak csupa-tűz csontokon.
    Fekete vállperecükön 
    nem sírt aranyos hegedü,
    szájuk volt piros citera,
    zenekar voltak egyedül,
    a bőrös, sátoros szekér
    vadszagú, guggolós színházuk,
    s fönn és körül a végtelen
    puszta s a dőzsölő világ,
    ahol deres lélekkel is 
    pénzért komédiázni kell.

ikercsillag Creative Commons License 2007.02.18 0 0 304

No, én időközben elvoltam a balladák begépelésével.

 

Igazad van, kedves tőled, hogy figyeltél időközben :) tényleg nagyon szeretem Szécsi Margit verseit is.

Gondolkodtam is, hogy ő is igazán megérdemelne egy topikot, de többet vinni nincs elég időm, és SzM könnyen kikereshető több helyen is. Nem rossz ötlet a közös topik, de a'szem egyenlőre a címen nem változtatok. Az valahogy egész más hangot, hangsúlyt adna. Nagyon összetartoztak, de nagyon szuverének is voltak. Nem fogja senki kimoderáltatni, ha néha írogatunk ide SzM verset is :)

Érzem persze, hogy így meg tiszteletlenség vele szemben az oldalborda szerep....

 

**

 

Jóéjszakát neked is Páduai!

Előzmény: Páduai01 (302)
ikercsillag Creative Commons License 2007.02.18 0 0 303

/bolgár ballada/

 

SZÁRAZ FÁBÓL FIÚ


Sír egy anya szép kilenc leánya,
Sírnak-rínak: nincsen édes öccsük,
Sírnak-rínak, ahogyan csak bírnak,
Szép csendesen így szól édesanyjuk:
- Ej, ti lányok, édes kilenc lányom,
Menjetek a vásárba azonnal,
Vegyetek ott szép selyenruhácskát,
Vegyetek egy csomó selyemcérnát,
Párosával tengeri piócát,
Párosával fekete cseresznyét,
Párosával hófehér cipócskát,
Vegyetek egy kicsi dobozocskát.
Két füzérrel apró fehér gyöngyöt,
S menjetek a zöld erdőbe, lányok,
Ráleltek egy kicsi száraz fára,
Bontsátok a csomó selyemcérnát,
Selyemcérna szőke hajaszála,
Nyomjátok rá a fehér cipókat,
Fehér cipó hófehér orcája,
Szemöldöke tengeri pióca,
Szemecskéje fekete cseresznye,
Szájacskája kicsi dobozocska,
Fogacskái apró fehér gyöngyök. -
Szót fogad a kilenc édes lánya,
El is megy a vásárba azonnal,
Megveszi a szép selyemruhácskát.
Megveszi a csomó selyemcérnát,
Párosával tengeri piócát,
Párosával fekete cseresznyét,
Párosával hófehér cipócskát,
Megveszi a kicsi dobozocskát.
A két füzér apró fehér gyöngyöt.
Zöld erdőbe indulnak azonnal,
Rálelnek a kicsi száraz fára,
Virágokkal föl is cicomázzák,
Öltöztetik szép selyemruhába,
Kibontják a csomó selyemcérnát,
Selyemcérna szőke haja szála,
Rányomják a hófehér cipókat,
Fehér cipó hófehér orcája,
Ráteszik a tengeri piócát,
Pióca a szemöldöke-párja,
Ráteszik a kicsi dobozocskát,
Dobozocska a kicsike szája,
Berakják az apró fehér gyöngyöt,
Fehér gyöngyök apró fogacskái,
Adnak neki szót is, hogy beszélne,
Kenyeret is, hogy kenyeret enne,
Szót se szól a kicsi száraz fácska,
Szót se szól, a kenyeret se rágja.
Fölkiált a kilenc leány sírva:
- Aj, te Isten, aj, te édes Isten,
Soha nem lesz nekünk édes öccsünk! -
Meghall az irgalmas Uristen,
Irgalmasan megsajnálja őket,
Parancsot ad két gyors angyalának:
- Két gyors angyal, szálljatok a földre,
Lássatok a csoda csodájára! -
Két gyors angyal szót fogad urának,
Száll a földre, száll a zöld erdőbe,
Látására csoda csodájának.
Kilenc leány sír ott keserűen,
Sírnak-rínak: nincsen édes öccsük.
Száraz fára raktak cicomákat,
Adtak neki szót is, hogy beszélne,
Kenyeret is, hogy kenyeret enne.
Szót se szól a kicsi száraz fácska,
Szót se szól, a kenyeret se rágja.
Megszólal az égből az Uristen:
- Ej, angyalok, ej, te két gyors angyal,
Lehelljetek a szájába lelket! -
Lehellnek is a szájába lelket,
Adnak neki szót is, hogy beszélne,
Kenyeret is, hogy kenyeret enne.
Elvezetik öccsüket a lányok,
Hadd lássa meg öreg édesanyjuk.

Páduai01 Creative Commons License 2007.02.18 0 0 302

-

Szia ikercsillag!

 

Ha valaki évvégén elújságolja a hírt topiknyitásodról, és rákérdez a költőre, kapásból Szécsi Margitot tippeltem volna.

Azóta többször eszembe jutott, egy közös topik is sok szép versel örvendeztetne meg mindannyiunkat.

 

Ha nem jössz, már elmentem volna.

El is köszönök

 

Jó éjszakát!

-

 

ikercsillag Creative Commons License 2007.02.18 0 0 301

/bolgár ballada/


SZŐKE DRAGÁNA


Nagy volt a dúlás Bolgárországban,
Futott, ki tudott Oláhországba.
Fökerekedett egész Dobrudzsa,
Ádáz töröktűl, szörnyű magyartól
futott, ki tudott, futott északra.
Ádáz törökök széjjelnyargalta,
Véneket öltek, ifjakat fogtak.
Sok szép szüzeket összefogdostak,
Megtették őket rableányoknak.
Gyönge fiakból tábort csináltak,
Megtették őket janicsároknak.
Amerre mentek, öltek, égettek,
Szegény népek csak jajveszékeltek.
Megálottak a Duna vizénél,
Megtelepedtek Etropolénél.
Sok égszín sátort vontak a réten,
Osztályt tettek a sok gyenge szűzön,
Sok gyenge szűzön, gyermeknépségen.
Volt, kinek jutott kettő vagy három,
Egyiküknek csak egy szál leányka,
Egy szál leányka, szőke Dragána.
Szőke Dragánát ölébe kapta,
Vitte, bezárta fehér sátrába.
Amikor pedig leszállt az este,
Jött a janicsár, sátra elé ült.
Nézett az égre, nézett a földre,
A földről kék láng röpült az égre,
Az égből pedig vércseppek estek,
Janicsárnak az arcába estek.
Kétségbeesve kérte Dragánát:
- Én rableányom, szőke Dragána,
Mondd bizonyosat, szőke Dragána!
Mondd, van-e bátyád, mondd van-e nénéd,
Apád és anyád, mondd van-e néked? -
Akkor így szólott szőke Dragána:
- Bizony van bátyám, bizony van néném,
Apám, anyám is bizony, van nékem! -
- Hol a te bátyád, talán rabságban? -
Ráfelelt ekkor szőke Dragána:
- Amikor hozzánk törökök jöttek,
Amikor Oláhországba mentek,
Bolgár hadunknak felét levágták,
Abban a hadban szolgált a bátyám.
Nem láttam immár tizenöt éve.
Küldene hírt a bátyám, ha élne. -
- Én rableányom, szőke Dragána,
Ráismernél, ha élne, ha látnád?
- Ráismernék, ha élne, ha látnám,
Göndör fejéről, szép mellkasáról! -
Szőke Dragánát ismét kérdezte:
- Bátyádnak fején milyen a bélyeg? -
- Bátyámnak fején szablyavágás van,
Megvágták ádáz tusakodásban!
Szőke Dragánát ismét kérdezte:
- Bátyádnak mellén milyen a bélyeg? -
- Bátyámnak mellén keskeny sértés van,
Ádáz tusában megsérték nyillal! -
Janicsár akkor mutatta fejét,
Szép göndör fejét, szép erős mellét.
Azután pedig sírva ezt mondta:
- Kelj fel, hugocskám, szőke Dragána,
Induljunk haza, édes anyánkhoz! -

ikercsillag Creative Commons License 2007.02.18 0 0 300

/bolgár ballada/


MANOIL MESTER


Manoil mester nagy hidat épít,
Mit nappal épít, éjjel leomlik,
Mit éjjel épít, nappal leomlik,
Manoil mester akkor megszólal:
- Aj, ti hű társak, drága testvérek,
Keljünk testvérek véráldozatra,
Véráldozatra, engesztelésre
Engesztelésre, fogadalomra:
Amelyik asszony legelőbb fölkel,
Legelőbb eljön meleg ebéddel,
Mink azt az asszonyt falba falazzuk. -
Eljön a hajnal, jó kora reggel,
Manoilica legelőbb fölkel,
Legelőbb eljön meleg ebéddel.
Mikor meglátja Manoil mester,
Kalpagját húzza fekete szemére,
Könnyeket hullat fekete földre.
Méri zsinórra asszonya árnyát,
Asszonya árnyát falba falazzák.
Hídjuk megépül, erősül attól.
Manoilica hazamegy akkor,
Mihelyt az asszony belép a házba,
Szörnyű betegség torkát elállja,
Torkát elállja, hideg kirázza.
Bajába meghal Manoilica,
Kisfiát, Pávelt akkor elhagyja,
Akkor a hídba rejtőzik lelke.
Sír a kis Pável, tejet cicizne,
Nénjei Pávelt békítik, intik,
Hogy a nagy hídból kijön az anyja,
Kijön az anyja, meg is szoptatja.
El is elmennek a nagy kőhídhoz,
Hívják a hídból Manoilicát:
- Manoilica sír a fiacskád! -
Akkor a hídból tejecske csordul,
Pável kislegény szájába csordul.
Fehér tejecske annyiszor csordul,
Ahányszor Pável kislegény fölsír,
Ahányszor hallja Manoilica,
Hogy a nénjei jajgatnak érte.

ikercsillag Creative Commons License 2007.02.18 0 0 299

Szia Páduai, jóestét! :)

 

Szép pár volt Nagy László és Szécsi Margit. Sok szép verset is írtak egymásnak. Nekem egyik legkedvesebb ez a Ballada.

Előzmény: Páduai01 (295)
Páduai01 Creative Commons License 2007.02.18 0 0 298

-

Viola-homály


Kis cigányom lobogtass kendőt,
fejed körül hajnali felhőt,
  ne less a világra,
seregei az enyészetnek
a nagy műszakra most öltöztek
  viola-homályba.
Téged a fények bujdosása
  ne keserítsen,
engem a táncod segítsen,
omlás ellen babonás körrel
  most bekerítsen.
  Kettőnk sorsa:
titkokat őrző súlyos rózsa,
  cipeltük vállon,
megvékonyodtunk, édes párom,
rokonunk lett a szikla éle,
  szakadék pereme,
szüreti hegyen, szökevények,
mulassunk, itt az ideje!

  -

 

Páduai01 Creative Commons License 2007.02.18 0 0 297

-

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szécsi Margit

1981

Molnár Edit foto

 

 

(Magyar Nemzet / Magazin / 2003. május 31., 36. o.) 

 

Tóth Erzsébet

 

Vagány csillagon

Hetvenöt éves lenne Szécsi Margit 

 

Részletek:

 

 

"Se oroszlán, se olajág,

 se cifra mező –

 címeremben, Uram, Uram,

 se pénz, se erő,

 de én hálok a világgal,

 nem énvelem ő.

       (Szécsi Margit: Címer)

 

A Magyar Könyvklub 2001-es Egyetemes lexikonjának szócikke:

Szécsi Margit (1928–1990) költőnő, Nagy László költő felesége.

Művei: A trombitákat összesöprik, a Madaras Mérleg, Költő a Holdban, a Betlehem-blues.

Az újabban kiadott irodalomtörténeteket már meg se nézem, akad-e hely Szécsi Margitnak. Majd tíz-húsz év múlva, ha még élek. De ha kihullanak a rostán a mai felkent újak, ha elunják őket a királycsinálók, és az idő rostál, ott lesz Szécsi Margit büszkén, mint életében, igazi társai között. Már van ideje várni, vége a tülekvésnek, itt hagyta sárkányait, lovagjait, angyalait nekünk, kik még élünk, és ha ritkán is, olvassuk őt, a pestszentlőrinci csibész dalkirálynőt.

 

Tizenhárom éve halt meg. Hetvenöt éve született, ahogy ő írja ritka prózai megnyilatkozásai egyikében: „Pünkösd vasárnapján születtem, s az igaz beszéd tüzes ünnepéhez méltóan akarok a magyar szóval élni. Sokadmagammal a várakozásban megvirradva: mint hajdan, vagyok ma is elemi része a népnek. Tündér biztonsággal lebegve e golgotai por-zenitben: megsejtek és megítélni áhítok mindent, ami bennünket nem szeretni, de megalázni, felhasználni, idomítani akar – mindent, ami szárnyakat tarol. Hazám a porból való ének.”

A Költő a Holdban című, 1984-es kötetben a méltóságos, tömör ars poetica mellett látható Szécsi egész alakos fotója. Színpadon áll, keze és arca kiragyog a sötétségből, visszafogottan mosolyog, köszöni a tapsot. Edit Piaf is lehetne. A franciák nagyasszonya, a sanzon királynője. Magyarországon a költészet nagyasszonya lett, nem a sanzoné, az ő dalai Sebő Ferenc hangján szólnak bennem ma is, azt hiszem, már örökre. A Disznó-ének szomorúsága Zolnay Pál feledhetetlen filmjében:

 „Etettél hogy megölhess / lettem életed / vérem véredben kering / mire kell neked”)

aztán a Fotós-énekből: „Orcádon irgalmam virága / Hazudtam teljes húst reád / Hogy megvénülsz s meg is kell halnod / ki vágná arcodba Világ!”,

aztán a Címer, az „Úgy néztem magamra mindig, ahogy csodára nézni illik”

és „Egy pulóver elindul / megérint fekete ujja / Szél fújja szívem, fújja / kalóz voltam, hallelúja” – alig tudom abbahagyni az idézést, már könyv sem kell hozzá.

 

 Beleborzongok.

Ez volt az ifjúságom.

 

„Ó, szállj le ide sólyom, csak szállj le ide sólyom…”

Bocsánat, ez már Nagy László.

 

Szécsi Margit még tizenkét évet élt Nagy László nélkül, s bár én csak Nagy László halála után ismertem meg, mindig ott láttam mellette társa gyönyörű ikonarcát, ballagó alakját. Ma is együtt látom őket.

Nekem csak később lett Margitka, amikor egy, Nagy Lászlóról készülő hangosított diafilm munkálatai közben megtisztelt segítségével.

Kicsit szigorúnak tartottam mindig. Mintha semmi oldottság nem lett volna benne, holott kedves volt. Nagy Lászlóval küldetés volt életük is, nem csak költészetük. Talán ezt éreztem benne: a „résen kell lenni” fegyelmét, mert nagy költőnek lenni – és nagy költő özvegyének is – gyönyörű teher és szerep lehetett egyszerre. Közben a verseiben nemegyszer megvallott iszonyú magány:

A  Ünnepély!
     Elmentek a muriba,
     falánk anakonda-szemetekkel
     végigcsókoljátok a testemet, a ruhámat,
     végig-öleltek párzóan, szemérmetlenül,
     a szemekkel, éhes szemekkel, mert ugye
     mindennek ideje van,
     ideje a bérfizetésnek,
     ideje a murinak, a magánynak,
     és nem látjátok, hogy a felolvasott
     tizedik sor után
     remeg a lábom
     a magánytól, igenis, a magánytól,
     a számomra kimért, a beütemezett magánytól,
     és - remélem, mindenki jól szórakozott!

 

Mindenki jól szórakozott bizonyára: ünnep volt, ha megjelent a színpadon, vagy mikor kifogyhatatlan energiával ontotta nagy verseit, verskatedrálisait, mert a dalok mellett az volt az ő igazi műfaja.

Nem írta, hitem szerint építette ezeket a verseket, amilyeneket ma nem ír már senki. Építette méltóságból, felelősségből, hitből és dacból, mint egy haragvó angyal.

Én örülök, ha egy kis viskót nagy nehezen összehozok. Mi hiányzik a mostani költőkből a verskatedrálisokhoz? Szécsi Margit olyan ambícióval és akkora horizonttal írta „hosszú vers”-nek nevezett versépítményeit, mint Whitman, Apollinaire, T. S. Eliot, Saint-John Perse, itthon Nagy László, Juhász Ferenc, Szilágyi Domokos.

Csak azt ne mondja senki, hogy a kor megváltozott. Szécsi Margit talán nem a mi korunkról ír?

Mondjuk ki nyíltan: nincs rám szükségetek.
     Elszabotáltátok a béreket;
     a kultúrára-fordított köteg-bankó
     a slágerszerzők lábához rugalmas lépcsőnek összeáll.
     Csináltatok a Holdból kirakatot -
     a jólét viszonylagos!
     Vannak mellékuccák, vannak sugárutak,
     aki fejet hajt: keres, aki nem: oxigénhiányban sorvad.
     Csináltatok kirakatot, s most kéne bele,
     kéne a bohóc, bíborpalástos,
     koszorús, automobilos, bohóc akit fizettek,
     magatokat fizetnétek, magatokat akarjátok imádni -
     de az a bohóckirály nem én leszek.

 

 

Szégyen és elégtétel borítja arcom, míg a sorokat másolom. Szégyen, mert régen olvastam Szécsi Margitot, csak most, az ünnepi alkalomra vettem elő, és féltem, milyen lesz a találkozás. Nem lesz-e régi, fennkölt a hang, mi lesz, ha tizenhárom év pókhálóját találom csak? Fölösleges volt félnem. Csak meg kell várni az új harsogásának csillapodását, s akkor meglátjuk, ki itt a bohóc. Ha ma élne Szécsi Margit, ma sem írhatna mást. Tizenhárom év, száztizenhárom, bírja az időt. Idők változását és változatlanságát.  

Sokáig elfeledkezhetnek az utódok egy-egy költőről, mert más dolguk van, mert más szelek fújnak, mert, mert… A költő, ha már meghalt, kiszámíthatatlan. A legváratlanabb pillanatokban és hívatlanul ott terem közöttünk, mesél, hogy is volt akkor, hogy éltek ők az időben, hogyan tudták művelni a költészetet.

Törékeny alakja, királynői tartású, Kleopátra-frizurás feje a Kassák-klubban vagy a Fehérvári úti táncházban szinte hozzátartozott a táncolók forgatagához. Sokszor meghívott vendég volt, de gyakran csak jött, szerette nézni a táncosokat.

Egyenrangú, bátor nő volt, nem akármilyen férfiak mellett: Nagy László, Kondor Béla, Csoóri Sándor, Juhász Ferenc, Ágh István és a nagy előd, Kassák Lajos alkották többnyire társaságát.

 

Szép volt a csibészhercegnő a költőkirály mellett, kiegészítették egymást. Szécsi Margit nyersebb, vagányabb verseket írt, mint Nagy László, ő a külvárosból jött, munkás ősökkel. Verseiben a „cigány-Margitra” emlékezik, a csavargó gyerekre, a nádasokban bujkálóra. Senki a magyar költészetben nem írt annyi verset akkora gyöngédséggel a nádasokról, mint ő. De a gesztenyeimádó cirkuszi zenészben is őt érzem, aki ül Kondor és Nagy László mellett, és szájharmonikázik. Vagy csak fújja, fújja a füstöt, issza egy deci borát.

 

Nem szeretem a származásukkal kérkedőket, legyen bár gróf vagy paraszt az ember, a származás csak adottság. De amikor ők jöttek, fényes szellők fényesítette arccal és elszánással, a hatalom nagyon szerette volna – mocskos – keblére ölelni őket. Aki akarta, tisztán látta akkor is, hogy róluk lepergett minden kísérlet. De mert akkoriban épp az újholdasok voltak félreállítva, ha nem is érthető, megbocsátható a sértettség, a gyanakvás azok iránt, akik látszólag kedvencei voltak a politikának. S hogy ennek máig ható következményei vannak, mi sem bizonyítja jobban, mint az irodalompolitikai, szellemi megosztottság. Akire rásütötték egyszer a bélyeget: Nagy László-i örökség, az hallhatja a néma kórust: mucsai, paraszt, népi szürrealista, vallomásos líra, látomásos vers – micsoda borzalom! De ez már másik történet. Mindenkinek meg kell küzdenie elődeivel és vonzalmaival. Szécsi Margitnak sikerült, ami Nagy László másik „közelijének”, testvérének, Ágh Istvánnak is: ki tudtak törni a bűvkörből, a hatalmas, lenyűgöző fa árnyékában teljes értékű, nagy költészetet létrehozni úgy, hogy sosem kellett megtagadniuk a szellemi és „földi” közösséget testvérükkel.

Szécsi Margit a városi folklór szavait használja dalaiban, bluesos, külvárosi életképeiben, majd egyre nagyobb formákat épít, talál ki magának. Bár József Attila, Kondor (a költő!) és főleg Kassák hatása tagadhatatlan, életműve második részében már tisztán szól az összetéveszthetetlen Szécsi Margit-hang."....

 

..."Megírja nagy verseit, melyeket időnként ünnepélyes keretek között, felkucorodva az ágyra, elő kellene vennünk újra és újra, ha lenne rá időnk. Kell hogy legyen, ha úgy érezzük, hogy kellenének újra a földre a „dantei léptek”.

Birodalom, Imák, Európa madarai, A paradicsom nyomorúsága, A nagy virágvágó gép, Jelentés a szívdobogásról.

Azután nemsokára már Piros kabátban járja a temetőt, mielőbb szeretne Nagy Lászlóval találkozni. Most bizonyára ott ül valamelyik maga választotta vagány csillagon. És ahogy Anna Ahmatova örökre otthagyta árnyékát a leningrádi falakon, úgy maradnak velünk Szécsi Margit jóslatai és ítélkező tekintete. "

 

-

 

(Magyar Nemzet / Magazin / 2003. május 31., 36. o.) 

 

 

Tóth Erzsébet

1951. augusztus 28

József Attila és Arany János díjas író, költő

 

 

-

 

Itt olvashatjátok a teljes írást.

 

 

-

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szécsi Margit

Budapest. XVIII ker.

Kő Pál alkotása

 

 

 

Páduai01 Creative Commons License 2007.02.18 0 0 296

-

Szécsi Margit

 

 

Csak sugárral

 

 

Az ember lecsúszásában a kapkodás
   a legfélelmesebb.
A tavalyi fakéreg alázatosan
   lepördül mint testről a seb.
Gyökereket, szikrázó ereket a vén fa
   korával elszántan kiolt,
lombjait emeli még az ifju mennyre,
   végső, sárguló mosolyt.
Ó lenne, bár lenne oly komor köntös,
   fenséges egyenruha,
hogy vas redői elbonganák
   helyettem: nem küzdök soha,
nem dőlök be az emberek ostoba
   önáltatásának: kígyó-puhán
nem kúszok, nem vonaglok
   tétlen-futó életem után,
megállok... Ti nők, ti nők, ha még
   vállatok pompás-kerek,
gúnyból, pici-fullánku rosszindulatból
   ti még nem értetek;
s vénülő nyanyák: úrhölgy-bakák,
   kiket már meglegyint
az elmulás, kő-hideg szemem reátok
   még irtózattal tekint;
S hát ti, régi diákok,
   pohosak, kopaszodók!
A hús-adó állás szine elé
   csöndesen lelohadók!
Mi közötök, de mi közötök
   a befuccsolthoz, aki
másoknak ragyogtatásával
   óhajtott hódítani!
Isten kő-csillagai vernek,
   barátaim egyre hiúbbak,
féltékeny nőcskék macerálnak,
   rajongóim kimúlnak,
kezemből a munkát kivették,
   - megállok egyenesen,
testem vizsgálom: nehogy halálom
   gyatra közlátvány legyen.
Dehát olyan szégyen szegényen érkezni
   a halál csúcsaira?
Ime, kiszállok vélt érdekeimből,
   rajtam időtlen ruha,
elhagy a szalón-vérpadok
   fordított tér-iszonya.
Még izom-szíjas, barna lábaim
   elvisznek egy darabig,
de már addig e sok-bokru tüdő
   csak tűzzel táplálkozik,
csak világossággal ez a kőszem,
   a szív csak énekkel él.
Szaglászó kutya nem leszek
   gazdagok vermeinél.
Hajlongva is mindüket utáltam,
   halkságom volt: gyülölet,
kultúrátok csupa cafrang,
   könnyező sírfelület.
Megkaptam ami kellett,
   hadd legyek most már szabad,
hadd ünnepeljem nyíltan
   rámtörő bukásomat.
Tisztább attól vagyok
   amitől egyre szegényebb.
Mert nem én zuhanok,
   hanem amit álmodtam: az élet.

 

-

 

 

Páduai01 Creative Commons License 2007.02.18 0 0 295

-

 

Szécsi Margit

 

Ballada

 

Tumultus, tömény emberevés!
Szerencse-lovak barbár ügetése!
Arany patátok józan kopogása
csituljon, s ti jól megszerkesztett
üzletpapírok, repedjetek szét,
mi közöm hozzátok, bánom is én:
Bábel tornya fölépül vagy nem épül -
csontjaimból is emelek tornyot annak
aki a nyomon vette feleségül.

 

Csak ez az ember fontos, teste
piros udvaraiban az éneklő madár,
a sas, aki testvér-szárnyat növeszt,
kiáltván hogy röpüljünk! Ó volt,
úgy volt: a Hatszárnyu Relju
ereje is kevés volt, ó kellett végül
a rokon tollak sötét fedezéke -
hát ő a nyomort vette feleségül.

 

Mert cipeltem én Nana-i szitkokat,
kéjlakok köré árván a sódert
s árvábban az igék nehezékét,
de puha ágyacskákban nőttek a múzsák,
a hölgyikék, s fejükön viselték
tollas kalapnak a költészetet -
ó, szeresd őket halálra! s azután:
te irtóztató luxus megteremtője:
eszmények fényűzője, hűség angyala, gyere,
gyere, fűtsük be a szobát,
főzzünk három szívre ebédet,
mi egymásnak maradtunk örökségül,
évszázadok elmaradt csókja csattant
mikor a nyomort vetted feleségül.

 

A szerelmet csak ritka, drága pillanatokban
muzsikáltassuk, mint a gitárt, a nóniusz-nyaku gitárt,
mert nem szelídek a mi örömeink,
késsel ütünk mi egymásra, és vigadunk,
borosan vigadunk, lefenségezzük egymást,
legyalázzuk egymást, de mint a királyok,
mert kell káromkodni, mert el-nem-adott
testünkből, vérünkből - tiszta Egymásból
akarunk létezni - s hogyan valljuk be végül:
nem csinált házat, csak Művet az,
aki a nyomort vette feleségül.

                

Élet, betegség, keserűség, tehetetlen
egymásra-vicsorgás, eres kezem megfagy,
a Vanderbildt-lánnyal nem versenyezem
eleganciában, kocsim nincs: arany sárkányon,
villamoson hozom a karácsonyfát,
élő fád vagyok, melegedni feküdj körém,
dolgozzunk szerelmem, s panaszkodjunk,
úgy panaszkodjunk mint az oroszlánok,
mert a szívem bele nem békül
hogy csak magammal fizethetek Neked,
aki a nyomort vetted feleségül.

 

-

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szécsi Margit

ikercsillag Creative Commons License 2007.02.17 0 0 294

 

    A FORRÓ SZÉL IMÁDATA


                  Margitnak


Szél, te véremre támadó forró szél,
nőstényoroszlán sóhaja, délövi
lárma, te sárgaréz-mellű ragyogás,
nekimész a szemnek, táncolsz, a csókod : ragály,
ifjuságom zöldfüvü halma örökre tiéd,
visszanézve látom : tüzedtől csupa sömör,
lázító szél, te vízszintesen húzó sikoly,
selyemszalag-fűrész a vállamon, ereimet
riszáló, csonthártyáimon játszó vonó
téged micsoda csillag vezényelt énellenem,
hogy lázzal elárassz, nyugtalansággal betölts,
hogy szemem csak villám-csipkéket lásson, micsoda
haragos csillag parancsa a hangod, hogy irgalom nincs,
és irgalom nem lesz? - de így kell, de így kell nekem,
ha jól esett babonád mérgén kezdeni életemet!
Itt forogsz nyakam körül, kerekülsz uszályosan,
cián és arzén dühével világolsz, örökre bezársz,
íme, a torkom a tengelyed, te izzó korong,
óriás aszály-gallérom, lázálmok-pörgette tál -
tele vagy áldozatokkal, letépett kincseimet
sejtetve süvítesz körbe, éretlen szerelmem, csók
vad-ízű fürtjeit hordod, sír benned pirkadatom,
ártatlanságom báránya, szűz versem, arany hajam,
pénzt érő tajtékom, édes vétkeim láncolata
s középen bolond fejem is, mert neked énekelek
örvények örvénye, babiloni fojtó koszorú,
te forró, te sárga, te cigány szél, - te cigány!


Állj le, vagy lassulj, kincseimet akarom látni!
Hályog-bugyorba bekötve háborog boldog korom,
szám erejével kibontom, szimatolom idegesen -
kölykeit a fáradt állat : bámulom emlékeim.
Vérem és szemem emléke, mesebeli fény
s gyötretés udvara, ott él a kicsi király,
a világ közepén, a meggyfa tetején, s fújja a szél,
a szenvedély zöld-piros tornyában élő harang -
én vagyok az a harang, szerelem s riadalom
bongása bennem, nem hallja senki, senki se lát -
nézz ide fekete lány! Csak a nyaklánca dobál
arcomba rézpénz-napokat, szemeit a búzavirágról
nem emeli rám, pedig durmol a vérmes banda,
a kolomp-kalapálók, a réz-üsttel rémlők álma sugárzik,
szakálluk, hajuk a fűben, fekete körmük a fűben,
hanyattfekve álmodnak a nők is, kitárva a mellük,
ruganyos halom, hol tejben és cukros nyálban
csuszkálnak a göndör babák-ó, van-e isten!
Nézz ide fekete lány! Csak a sisakos mellei néznek,
búzavirág-koszorúba, azúr bilincsbe köti magát,
pedig horkol a kordéban ülve a vajda biblia-sötéten,
ferdén az ítélet tornya, kifogott szamarai:
patkós nyulai méláznak az árpakalász aranyában,
de áldassék a mózesi nyakszirt a kordé farán,
hordó-feje csüngjön, horkoló száját süsse a nap,
ezer fogát cirógassa, fűre leomló
haját és boros nyálát lengesse a szél sokáig!
Gyere ide fekete lány! Föláll és fordul felém,
kicsi rézkohó-csípeje megfeszül s combja közül
mint aranyírás a szentek avatott ajkairól
fényes csoda-szalag ível. Ne félj, a szemem lehúnytam.
Szép koszorúd van. Szép vagy. S forró akár a szél.
Mirigyeim égve-égnek, pengenek érted fogaim,
letérdelek érted, káromkodok érted - ó cicomás
kárhozat ez a délután, halálfejen tollas kalap!
Hallod ezt a lármát? Litániáznak Máriához,
banyák a tudatlan szűzek selyemhavu zászló-ligetben.
Megzizzaszt ez a lárma, a gabonatáblákon át
lobogók, zsibogó csengők, rémes harangok jönnek,
meghalsz te gyalázatos, kiált a plébános úr, a kardok
óriásra nőnek, s dagadozva a magyar királyok
rámlovagolnak - ó átkok, megrontjátok álmomat is!
Itthagytál, fekete lány. Koszorúd alvó karomon
drága kékpikkelyű kígyó, kinyúlva borzong,
országút fehér porában vonul a sörényes banda,
dalodat bánatomra hullatja a forró szél.


Ülve a sárga sáncon kívánlak nyugtalanul,
dúdolok érted, magamat kábultra bagózom érted,
s mire ujjaim, ajkaim arannyá érnek, megérkezel,
ríkató-nevettető móka jön, árva kis feje kopasz,
s kévébe kötött haját a lábamhoz ejti vonítva.
Ki nyírta meg a tündért? A halál - azs a vén halál,
egy talpas kis tükör miatt a halál - azs a rohadt halál,
ebe elfogta, fia lefogta, úgy nyírta meg a halál.
Meghalok, ha sírsz, idesüss, ez a báránykafelhő
könnyeidet issza, e pusztítótól hajad lesz hamar,
a vénembert pedig fiastul, ebestül kiherélem,
besózom, bepaprikázom, ne nyírja meg a tündért soha.
Holt hajadat ontom a szélbe, minden szálára jut egy madár,
fölviszik a kék levegőbe, ott rebegnek édesdeden
s madárfészkek mennyországa örvend a te fényes hajadnak.


Oroszlánfejű tündér, zengeted vérem szobáit
mikor a város zöld öve sorvadni kezd a hőben,
mikor sóhajtva kifakul minden torony,
a vityilló kátránypapír-födele pörge levél,
kehes lovak zihálnak begyémántozva legyekkel,
a szél idején, mikor a zománc pattog
fűbedobált rossz fazekakról, palánkról a léc,
a szél és láng idején, mikor egy tévedt sugár is
szivendöfi a hegedűt, s parázsló beggyel jajongnak
föl-alá szállva a pacsirták : isten jojói,
ha már hanyattestem s rínak a tücskök hajamban,
s fogaim közt füstölve kigyullad a fűszál,
mert várja a tűz a tüzet, s nehogy hiába várja :
sárgaszoknyásan fejem fölött átlépsz, te gyönyör, te gyász!


A Grand Hotel B-ben a vén pincérnek bevallom :
a balcsiki szél, papa, a balcsiki szél,
az eszi a vérem, szárítja a csontom, de irgalom nincs,
nem óv meg tőle se jégszekrény, se északi csillag,
íme a forró levél : ha bátor vagy, várlak újra! -
besötétített szobámban üzenete sárgán lángol,
zsaroló vízióval harcol a szemem, de hiába :
ég a homokbánya fölött a végső zöld korona,
kettőnkből rakott máglya, szerelem emészti el,
ikonokat elönt a láz, a fákról izzó uszály
s Dobrudzsa száz perzsa ménje rohan ordítva
hűlni a Fekete-tengerbe - jaj nekem, jaj!
A reptéri vámos pisztolycső-szemeinek bevallom :
igen, a rózsát kivittem, de csak üszkét hoztam haza.


Megérkeztem, de hová! Katonás kő-emberekhez,
kő-fejükbe fúrt lukon át kisüvít a hideg :
kő-vé-vál-tozz, kő-vé-vál-tozz, kő-vé-vál
Nem! Nem változom kővé, kő-emberek, jaj, ti kövek,
a forró szelet imádom, kiabálok érte sírva,
hidegetek ellen, kő-urak, forgatom tüzes késem.
A te mosolyod éget, gyere velem Sávos Hajú,
majd ráénekeljük a kőre a vér sikolyát,
szenvedni nagyon tudok - a sors az idillt megölte,
de az iszonyat vizein, s a borotvák élein is
átvisz a forró szél, mert magának rég kijelölt.
Csoda, hogy elfér ide, albérleti pici szobába,
fogaid villáma, táncoló sávos hajad,
fullasztó gyönyöröm! Forró vagy akár a szél!
De kővé váltak a kiszemelt násznagyok idő előtt,
koszorús-lányaidon csupa mészkő a csipke,
esküszünk rózsás blúzban, egyetlen ingben szelíden,
kilencszázötvenkettő, a lagzi egy tányér fekete meggy
s Csuri nagysága kredencéről pattogó kenyérhajak.
Hányingeresen fehér ingemben vonaglik szád és szemöldököd
s aranyharsonák szavára érik a te méhed gyümölcse!


Szél, te síromat vigyázó forró szél,
te hű ebem - inkább hű ordasom,
ki az a csillag, ki ide-ültet fölém,
ki küld ide téged, hogy itt se nyugodjak soha?
Pedig húsom nincs már, csak a csont, csak az árva csont,
csak dús hajam s őrölhetetlen koronám!
Szél, te csoda-kisütő szél, te prófécia,
súgod-mormolod-süvíted : eljött a föltámadás!
Legelőbb te állsz lábra, a nyirkot, a sötét hideget
megölöd s a földnek esel, te tüzes,
te cigány szél, a dögöt is kikaparod,
szél, szilaj angyal, a lelkedet fújod belém,
rámrakod koronám, s beűzöl az Édenbe, kard-ragyogás,
föl a zöldfülű dombra, randevúra a nagy hold alá
minden éjszaka hozzá, kit kiszemeltél nekem,
hogy minden hajnalban ámuljon el a világ,
fekete foltokat látva a domboldalon :
odanézzetek, oda, a Szerelem újra odahevert!

ikercsillag Creative Commons License 2007.02.16 0 0 293

Egy kék lepke meg egy sárga


Egy kék lepke, meg egy sárga,
hőségben játszanak,
ezüstösen zúg a nyárfa,
testemnek árnyat ad.

Sárga tarlón árpakéve,
göndörke pára száll,
életünk arannyá érve,
ez a nyár: aranytál.

Szép a lepke, ezüst nyárfa,
árpának aranya,
derekad és lábad szára
mintha rám hajlana.

Örvendezek, pedig rögtön
indulok, izzadok,
elejtek a nyári földön
sok tüzes csillagot.

ikercsillag Creative Commons License 2007.02.16 0 0 292

Zene az istállóban


Középen áll egy meszelt oszlop,
nékem hófehér keresztfa,
megfeszítve én függök rajta,
onnan figyelek hallgatva.

Két pici ökör egymást nyalja,
a fejük liliom-harang,
fölfújt szivárvány-glóriában
párjához krúg a hímgalamb.

Kopár fal mellett bundásodva
játszik a gyihos méncsikó,
sárga zabszalmát rágcsál, mégis:
iker-labdája dagadó.

Galambtoll suttog, dübörögnek
bendők, a láncok csengenek,
ez itt a zene, szomorító
zene ittrekedt szivemnek.

ikercsillag Creative Commons License 2007.02.16 0 0 291

Szentpáli vers


Ezüstpatkót lovamra
aranyszöggel veretek,
fejeteken átfutok
mint a porverő szelek.

Hajam aranysarlója
tündököl fültövemen,
dárdával, kötelekkel
én az Urat leverem.

Tusakodok Istennel
dühösen s nem okosan,
orcáimon tűzrózsa,
lehervad hamarosan.

Sugár sujt le lovamról,
nyúzva cifra-szép ruhám,
az Úrnak szánt kötelek
csavarodnak énreám.

Az égszínü bőrnyereg
tűzön feketedve ráng,
sustorogva penderül,
mint lángban a mákvirág.

Uramisten, mi lesz itt!
Kapok ballagó sarút,
holló-lovam rámszagol,
rámröhög egy iszonyút.

ikercsillag Creative Commons License 2007.02.16 0 0 290

Tündér a tűzben


Barna rengetegben,
fényes ezüsthajszál,
jaj, megijesztettél,
majdnem megríkattál.

Fényes ezüsthajszál,
elárultál engem,
ragyogod világgá:
gond között hempergem.

Most kitépve hajlongsz,
elégetlek máglyán,
göndörödő táncot
jársz a gyufa lángján.

Tűzre vetett tündér,
kék füstben repülsz el,
s visszajössz fejemre
ezüst förgeteggel.

Hiába égetném
hajam lángra hajtva,
csak a pernye volna
kondorodó barna.

ikercsillag Creative Commons License 2007.02.12 0 0 289

A SZERELEM HALÁLA


Fejem az égben: koszorús harangod,
kondítom a felső csillagoknál,
csillagok között farsangolna rangod,
szerelmet ha velem gyakorolnál.


Szerelem halálát kondítom -- s te hallgass,
ágyba feküdj, heveréssz emlékkel,
jó voltál, de jobb a bor: hatalmas,
jó Isten is a sarokba térdel.

ikercsillag Creative Commons License 2007.02.12 0 0 288

Federico García Lorca:


      Alvajáró románc


Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.
Zöld szél. Zöldbe borult ágak.
Bárka ring a tenger fodrán,
ló és lovas hegyre hágnak.
Lány álmodoz könyöklőben,
árnyék borul derekára,
zöld a haja, zöld a húsa,
hült ezüst a szeme-párja.
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.
Cigányhold süt cigánylányra.
Már minden a leányt nézi,
ő nem érzi, nem is látja.


                   *


Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.
Dércsillagok vonulása,
uszonya a homály-halnak
virradatot hoz világra.
Ím, a szelet, mint a smirgli,
érdes füge-lomb sikálja,
a hegy agavé-bozontja
nagy vadmacska borzas háta.
Ó, ki jönne? Honnan jönne?
Könyöklőben a lány árva.
Zöld a haja, zöld a húsa,
ecet-özön lett az álma.
Cimbora, én elcserélném
hátasomat a házával,
tükrével a kantárt, nyerget,
késemet a pokrócával,
mert én vérben lovagoltam
a cabrai hegyen által.
Kis cimbora, ha tehetném,
egyezséget kötnék bátran,
de én nem én vagyok immár,
és a házam se a házam.
Cimbora, a magam ágyán
illőn várnék a halálra,
vaságyra, ha ledűlhetnék,
jó hollandi gyolcs havába!
Mellem torkig fölhasítva,
ekkora a sebem, látja.
Lát a szemem barna rózsát
fehér ingen háromszázat.
Övkendőd is vértől büdös,
dagadozik vérben ázva.
De én nem én vagyok immár
és a házam se a házam.
Akkor menjünk föl a hegyre,
hegy-párkányok határába.
Hadd menjek föl a magasba,
föl a magas kő-hazába,
hold-párkányok alá menjünk,
vízömlésbe, zuhogásba!


               *


Két cimbora megy a hegyre,
föl a magas kő-hazába,
elcsöppentett könnyük, vérük
azt az utat kicifrázza.
Imbolyognak bádog-lámpák,
borítják a tetőt lázba.
Fölsebzi a hajnal bőrét
üvegdobok roppanása.


              *


Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.
Zöld szél. Zöldbe borult ágak.
Két cimbora megy a hegyre,
hosszú ott a szél fuvása --
epe, ménta, bazsalikom
ízét szárítja a szájba.
Cimbora! A lányod hol van?
Hol a kesergő, az árva?
Várt az téged számtalanszor,
szüntelenül jöttöd várta.
Zöld könyöklőn arca harmat,
fekete volt haja sátra!


                   *


Ciszternában a cigánylány.
Sima vízen ring az árva.
Zöld a haja, zöld a húsa,
hűlt ezüst a szeme-párja.
Fönn lebeg, mert a hold vette
fényes-jeges agyarára.
Édes lett az éj is végül,
mint egy kedves tér magánya.
Künn a kapun részeg zsaruk
zörömbölnek, de hiába.
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.
Zöld szél, Zöldbe borult ágak.
Bárka ring a tenger fodrán,
ló és lovas hegyre hágnak.


/fordította: Nagy László/

ikercsillag Creative Commons License 2007.02.11 0 0 287

Ne hagyj a csontokon állnom

 

Ne hagyj a csontokon állnom,
te ragadj vállon,
vonszolj szobádba,
engem keresztfát
fektess az ágyra,
el innen, el
fénybe,
mesébe,
forralt borhoz,
térdemről csupa-dér
csokrokat oldozz,
nyakamról koszorút,
gyászszalagos hámot,
roskaszd le rólam
fekete zászló-ruhámat,
húzz-vonj szobádba
holtak madarától,
ezüstbetű-hemzsegésből,
jég-gyöngy-szaharából,
átváltoztass,
életre mozgass,
idomíts a létezéshez,
törhetetlen értelméhez,
szádban a mézhez,
piros almádhoz,
küszöbödön rikogatva,
romboltatást, romlást
kiátkozz,
láng, te szerelmes,
fűtsd át a lelkem,
tündér,
tündér,
segíts kitelelnem!

ikercsillag Creative Commons License 2007.02.11 0 0 286

KÍVÜL NAP SÜT

Kívül nap süt, ágak kigyúlnak,
égre meresztett gyűrűs ujjak,
most esküsznek életre, gyümölcsre,
hó hull,
virágpor zúdul,
őrült szélben keveredik össze.
Nem olvasztok neked havat,
hogy abba mosd barna hajad,
nem hajolsz le szivárványos gőzbe.
Nyakadat se borotválom,
attól félek, hogy levágom:
Jaj nekem,
jaj nekünk,
belehalunk, mert nem szeretünk,
elvérzik örökre minden álom,
örökké fenn bolyong nagy magányod
s elvetemült fekete árvaságom.

ikercsillag Creative Commons License 2007.02.11 0 0 285

        Bakony

 

Hold remeg babonásan,
fátyolát rezgeti,
rézlombos rengetegen
úsznak a fürtjei.
Édesem, hallod-e,
leesik a vadalma
hóharmatot esdeni
puha-selyem avarra.
Illata, illata
világgá kerekedik,
       göndörödik csillagokra,
       tengerre heveredik.
Ez az erdő régieknek
édes szabadság,
rengetege tömlöc ellen
lélegző vadság!
Én a Bakonyt eltemettem
      s itt van a kisértet,
      megveri az idegeket,
      ereimben éget,
      itt benn a mellben
      hirtelenül mint a drága
      tündérek vára,
      tornyosodik életem
      nosztalgiája.

ikercsillag Creative Commons License 2007.02.11 0 0 284

Atanasz Dalcsev


               HÓ


E meredező vastetőkre,
kátrányosan csavarodó
körútakra egyszer lejő-e
a mennyekből a tiszta hó
angyali fénnyel? Nem remélem.
Bizony, e széntől oly avítt
város fekete marad télen,
hóangyal ismeretlen itt.
Ha mégis eljő, rajta járnak,
tapodják irgalmatlanul
rendőrök és prostituáltak,
s hol pályaudvar korma hull
s kürtőké: feketék a szárnyak.


Parkban fehéren megmarad,
ahol gyerekek játszanak.


/fordította: Nagy László/

ikercsillag Creative Commons License 2007.02.11 0 0 283

Nikola Furnadzsiev


             ŐSZ


Mi jelenti az őszt? A varjak suhogása
a szedres ég vizén, hol felörvénylenek,
országút oldalán a drót sivalkodása,
világba bámuló csordás a völgy felett,
a bevetett rezedaszínű föld, a sárga
lesorvadt falevél a csatorna-habon,
a traktor északon, bufog a magasságba,
uralkodik az égi, földi hangokon.


Mi jelenti az őszt? Felhők, szelek csatája,
a nyáj ha hallgatag búsul a kút körül,
nyirkos, komor a nap, a hosszu éjszakába
fülelsz és hallgatod: a víz dobol kivül,
reggel veréb-raj sír az átázott sövényen,
kökény, galagonya hideg csatakba dül,
kicsi az ég a hízott fellegek közében
s mély mint a vágy, sajog törölhetetlenül.


/fordította: Nagy László/

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!