"Szerintem nem feladatunk a gigantikus küzdelem. Ki tette azzá?
Üdv T.Hardy !
A saját élni akarásunk.Ha nem akarjuk önként eldobni az életet, akkor feladatunk végigcsinálni ezt a gigantikus küzdelmet.És ha már muszáj, akkor éppen a saját szenvedésünk enyhítése érdekében, talán szerencsésebb próbatételnek tekinteni, mintsem sorscsapásnak. Az előbbi erőt ad, ösztökél, az utóbbi elgyengít.
Azon kívül nem a szenvedés éltet, hanem az a remény, hogy kikerülhetjük. És ha nagyon akarjuk, néha sikerül is.Annak ellenére, hogy sajnos szerves része az életünknek akár elfogadjuk, akár nem.A tények értelmén lehet vitázni, de létén felesleges.
"Ezért mondtam, hogy inkább megváltás a halál, semmint átok, mert abban a pillanatban végetér a lélek és a test folyamatos pusztulása"
Honnan tudjuk ilyen biztonsággal, hogy mi ér véget és mi kezdődik? Talán ha igazán meg akarunk szabadulni valamitől (történetesen a szenvedéstől) lehet, hogy sokkal célravezetőbb és véglegesebb "fenékig kiinni a keserű porharat", mint várni a megkönnyebbülésekkel teli véget.
Persze, ez is csak feltevés, de megkönnyíti talán a jelent.
Szerintem nem feladatunk a gigantikus küzdelem. Ki tette azzá?
Azt mondod, jobb a keserveinket megszeretni vagy elfogadni, hogy ezáltal legyen könyebb a próbatétel. Nem igazán hiszem, hogy érdemes lenne megszeretni valamit, ami fájdalmat okoz neked, s ez miben könnyítené meg a próbát? Egyáltalán miféle próba az, ahol szenvedésben kell élned ennyire hosszú ideig, vagy ki az aki ezt a próbát elénk állította?
A halálközeli élmény igazán jó dolog. Mindenkinek túl kellene esnie rajta legalább egyszer, hogy megértse miért kellemesebb az a lét, de nem az öngyilkosságra gondolok. Azt gyáva húzásnak tartom, vagy inkább a végső menekülésnek. De sajnos felmerül a kérdés mellette, hogy miért kellene végigcsinálni? Ugyanúgy ragaszkodok az életemhez, mint bárki más, csak a szenvedés mint szerves része elfogadhatatlan számomra. Ezért mondtam, hogy inkább megváltás a halál, semmint átok, mert abban a pillanatban végetér a lélek és a test folyamatos pusztulása.
"Ha elfogadom a transzcendens létet, akkor inkább választom azt, sem mint ezt a gigantikus erkölcsi próbatételt, amit életnek hívunk. Túlzottan korlátok közé szorítja itt minden a szellemet és csak kecsegtet egy lehetséges jobb világgal."
Üdv T.Hardy !
Pedig ez a feladatunk ez a gigantikus küzdelem. Ezt jobb inkább megszeretni, mert akkor talán könnyebb a próbatétel.Ha a keserveinkre úgy tekintünk, mint megoldandó probléma, vagy meganulnivaló dolog,meg nem oldódik ugyan, de könnyebb lesz elviselni.
Nekem halálközeli élményem ugyan nem volt, de halálfélelem az egy párszor igen. Mondhatom, megváltozik tőle az ember.Sokkal együttérzőbb lettem minden élőlénnyel szemben.Talán magának a halálfélelemnek is ez az igazi célja.
Mindenesetre kibúvó nélkül végig kell csinálnunk, ezért talán szerencsésebb szembenézni vele és a félelemből valamiféle előnyt kovácsolni.
Az, hogy egyedül kell végicsinálni, nekem adott pillanatban talán könnyebb, mert senkinek nem kívánom azt az érzést.
oncogito
Előrebocsájtanám, nem vagyok vallásos, inkább pogány hívőnek aposztofálhatnám magam, bár a deizmus áll talán a legközelebb hozzám a felfogásmódok közül. Nem félek a haláltól. Többször kerültem köszönőviszonyba a testem pusztulásával, és mondhatom inkább adomány, semmint félnivaló. Ha elfogadom a transzcendens létet, akkor inkább választom azt, sem mint ezt a gigantikus erkölcsi próbatételt, amit életnek hívunk. Túlzottan korlátok közé szorítja itt minden a szellemet és csak kecsegtet egy lehetséges jobb világgal. Nap mint nap szenved az ember a saját létében, és megtesz bármit, hogy felülkerekedjen ezen. Az a probléma, hogy mindez lehetetlen, és csak egy módon szabadulhat meg a fent említett dolgotól, ha meghal. Büntetésből kerültünk erre a világra, összezárva egymással és saját magunkkal, szenvedni nap mint nap.
Nem hinném, hogy az emberek többsége a halál fogalmától fél, inkább a fájdalomtól. Megpróbál mindenki valamibe menekülni, hogy minél kevesebbel megússza, ha eljön a pillanat. Azok az igazán szerencsések, akiknek erre nincs szükségük. A hithez, a megfoghatatlanhoz, a tétova ideákhoz, a szektákhoz lehet fordulni kétségbeesésben vagy elkeseredésben, de minek, ha egyszer magányosan hal meg mindenki? Az, hogy valaki fogja a kezedet a halálos ágyadon nem jelenti azt, hogy veled együtt hal meg.
Üdv !
Félek a haláltól.
Hiszek a reinkarnációban, hiszek Istenben, hiszek a lélek halhatatlanságában, de félek a haláltól.
Hogy miért? Nem tudom. Megszoktam az életet minden keservével.Nem is annyira az ismretlen dolog ami riaszt, hanem a "törzshelyemet" sajnálom.
Azon kívül most fogalmam sincs, hogy ha eljön az én időm, akkor a félelmem lesz-e erősebb, vagy a hitem. Valószinűleg ez a körülménytől is függ. Egy erőszakos, értelmetlen halál eleve félelmet produkál.Talán ha van idő felkészülni,lehet, hogy békében fogom tenni.
Hazugság lenne részemről bármelyiket is előre megjósolni.
A tudás és a hit adhat erőt, beletörődést,de a félelem ellen nem orvosság.A félelmet legfeljebb elnyomni lehet, de ez a gyengeség mindannyiunkban ott van.
Akik biztosat tudnak a halál utánról- már ha léteznek - azok szerintem nem önzésbol tartják vissza az infót, hanem mert tudják, hogy egyrészt úgysem hinnénk el, másrészt nem bírnánk fölfogni. Nem ?
Szerintem amúgy fölösleges energiapocsékolás a haláltól félni.
Hiszen ekkor két lehetoség van szerintem.
1. Megszunünk létezni
2. Tovább létezünk
Az elso esetben a halál után a nagy semmi lesz és az biztos hogy nem rossz, hanem semmilyen.
A második esetben pedig biztos hogy jó érzés lesz, hogy nem szuntünk meg létezni. Nem ?
Ráadásul mindkét esetben mexunnek nyugeink, gondjaink...
cognito: miert nem kerdezel meg egy olyan emebrt, aki tudja mi van az ugynevezett halal utan?
Lehet elmondana, hogy a lelek akkor ertekeli ki az eletet, es a szellem eldonti: hogyan tovabb.
Erről eszembe jut egy mondás:
Nem kell félni a haláltól, mert sosem találkozunk vele. Amíg mivagyunk, addig nincs halál, amikor meg halál van, mi nem vagyunk. :-)
Persze akárkinek akármi a hite, a haláltól mindenki fél,mert az életre vagyunk beprogramozva.Megszoktuk, ismerjük.Hogy mi lesz utána, arról aki biztosat tud, az önző módon megtartja magának. Nekünk meg addig marad a félsz.
A félelem legjobb legyőzése pedig általában szembenézni vele.
roppant erdekesek voltak a hozzaszolasok, koszonom. Azt hiszem, hogy ezzel le is zarhatom a topicot, megtudtam amire kivancsi voltam.
Megegyszer koszonom a reszvetelt.
Kagura
ui.: A kovetkezo topic cime: Hiszel a halal elotti eletben? .. :))
Ha egyszer félhomálynál sötétebben a tükrödben mozdulatlanul szembenézel, közelről, hogy csak az arcod látod és vársz egy kicsit,nem pislogva,nem gondolva semmire, meglepődve látod, hogy elindul a szemed a szád önálló útra és rettenetes torzszülemények néznek szembe veled.Akkor mondd el magadban újra amit leírtál és várj a reakcióra.
Ezt a képet mondd el nekünk.
Ezt a hindik "kuntara" módszernek hívják, melyból megtudhatod, hogy amit állítottál azt tényleg gondoltad-e is vagy csak úgy kifolyt a szádon, mint a verseid.
Éppen Te mondod ki, hogy a valóságot nagyon is lehet érzékelni.
A gondolkodás,nyelv a beszéd az írás nem a hirtelen pillanat műve vagy az Ő műve. Ő ennél tökéletesebbet alkotott volna,ha olyan lenne amilyennek szeretnétek, mert nem lenne most miben különböznünk nekünk sem. A nyelv a legprimitívebb kommunikáció ami keletkezhetett a földön. Amíg nem írták addíg elfelejtették, amikor meg leírták akkor meg hazudták.
A gondolat pedig a valóság maszatos,görbe játéka az agy milliárdnyi idegsejtjének.
Amit gondolsz, mondasz vagy kérdezel annak eleve nincs valóságtartalma ,csak a Te gondolati világodból mutat egy tükördarabkát.
Ezt a kis szöveget is ide sorolom, mert én sem lógok ki a sorból és senki aki él,gondolkodik,beszél és ír !!!!!!!!!!!!!
Ő pedig magában létezhet csak.............
Igazad van: ahogy a bölcs rabbi mondta vala: az élet akkor kezdődik, mikor az asszony elmegy, a gyerekek elmennek, a kutya meg a macska megdöglik... (gondolom, hallottad már ezt). Az életem akkor kezdődött, mikor először nem hagytam, hogy mások beleszóljanak, mit hogyan csináljak. És meddig tart? Szerintem örök lesz, mert mindig kísértenii fogok valakit. Tőlem NEM LEHET SZABADULNI!!!!!!!!!!!
Tegnap volt egy nagyon erőteljes álmom.
Végig tudtam, hogy ez álom, és semmi köze az én saját életemhez. Olyan volt, mint ha egy filmforgatás (mondjuk Jancsó-film :) ) szereplője lettem volna, szóval én is voltam, meg nem is én voltam, mintha az a valaki más is én lettem volna, miközben nem :). Komplett, kerek történet volt, hangokkal, színekkel, érzelmekkel, sok szereplővel, és mintha minden szereplő érzéseivel, gondolataival végig tisztában lettem volna.
"Én" egy fiatal, húsz év körüli lány volt(am), néhány barátommal és a szerelmemmel külföldre (talán Bécs?) ment(ünk) "szerencsét próbálni". Sokfélét csináltunk, dolgoztunk, éltünk, összevesztünk, kibékültünk, "én" azt hitte, szerelmes lett másba, de visszatáncolt, ilyesmi. Két jelenet maradt meg nagyon élesen bennem. Az egyik: valamilyen utcai túsztámadásba keveredtünk kívülállóként, és "én" hasalt a földön, nagyon félt, vérebek vagy öten tartották a földön, "én" érezte a ráfogásban a mindjártharapok-ot, és én(valós magam) éreztem a félelmet is, a fájdalmat is, és "én"/mi-t elfogott egy érzés, hogy higgyek, ne féljek, nem lesz semmi baj. És "én"/mi megnyugodtunk, és nem éreztünk fájdalmat sem, és már a röpködő golyóktól sem tartott(unk). És aztán vége szakadt hirtelen ennek a jelenetnek, minden visszaállt a rendes kerékvágásba, a tüzelők elmentek kutyástul, "én" felállt, és emlékezett erre a félelemnélküliségre.
Aztán "én" egy barátjának ismerőse sok pénzt akart "nekünk" szerezni (mármint annak a csapatnak), megszervezett egy Olsen-banda-szerű múzeum/szórakoztatócentrum/kaszinó egyveleg kifosztását, ami menekülésbe torkollt (tiszta Hollywood :) ), a lényeg, hogy már annyira fokozódott a helyzet hangulata, hogy lőttek "ránk", miközben előjöttünk, és "én" lépdelt a tömeg felé, az előtte haladó szerelmét lelőtték a rendőrök, és "én" érezte az ő testi fájdalmát és a vére melegét, és a saját fájdalmát is a szerelme halála miatt, és hirtelen megint azt érezte, hogy ne féljen, és meglátta iszonyúan lelassulva a feléje tartó golyókat, és mivel azt "mondták", hogy ne féljen, nem a golyók elől lépett el, hanem a golyók útjába, és csak egy villanásra érezte(m) az iszonyú erős fájdalmat, utána minden hirtelen nagyon meleg lett és békés, és nézte(m) a mögöttem jövőkre tüzelőket és érezte(m) az idegességüket, a félelmüket, a kapkodásukat, és azt is érezte(m): "mindegy, mit csináltam, NAGYON szeretve vagyok, és azok is UGYANIGY vannak szeretve, akik lelőttek, és minden rendben van, és Aki ennyire szeret, az nem büntetni akar, sem engem, sem az engem lelövőket."
És "én" utolsó gondolata(om) az volt: "Gyere HAZA" - és mielőtt átéltem volna a teljes halált, hirtelen magamhoz tértem (mármint saját magamhoz), és hihetetlenül erősen azt éreztem, mintha Valaki azt mondaná: MONDD EL NEKIK - márminthogy az utolsó álombeli érzésemet, azt, hogy ne féljünk, ne rettegjünk, nem a büntetés az Ő célja, SZERET minket, mindenkit, és azt szeretné, ha szeretnék egymást azok, akiket Ő szeret (mindenki mindenkit), hogy a szeretet által utat találjunk Őhozzá már ITT a földi életünkben is, mert Őnála, a szeretetben lenni JÓ!
Szia, Orl!
" es belemrugnak ahelyett, hogy segitenenek olyanok, akiktol segitseget varnek, belolem is kitor a vadallat."
Erre a mondatodra reagálnék, de itt offtopic :).
Gyere át a Metaoptikába, ha van kedved.
Az a pillanat azért lehet iszonyatos, mert rájössz, semmit nem viszel magaddal magadon kívül, és semmit nem tettél a valóságban magadért, és elpocsékoltad az életed. Akkor tényleg az..
