A Rókafarm busztmegállónál mi is voltunk! Előtte egyszerűen eltűnt a sárga, és kénytelenek voltunk az útra kimenni, ha nem akartunk egy nagy kavarást kockáztatni.
Nekem vannak képeim a Tar-kőről, csak nem sikerült panorámaképet gyártanom belőle. Fenséges volt, de ijesztő is, mert lehetett látni, hogy ebbe a trutyiba megyünk bele.
Mivel ez a fő topikom, úgyhogy itt kívánok mindenkinek boldog karácsonyt meg újévet, nem akarom teleszórni vele a fórumot.
Egész héten izgalom: 65 km miatt. Hogy sikerül-e? Egyáltalán eljutok-e Miskolc-Tapolcára? Így jött el december 19-e, péntek. Este lett, és az este engem a Tiszai pályaudvaron talált, Miskolcon. Nem voltam egyedül, Túsnyikkal utaztam Gyöngyösről. A pályaudvaron még egy sporttárs szegődött hozzánk, akit T. Béla ismert. Egy-egy villamosjegyet megspórolva gyalog mentünk a Búza-térre. Itt felszálltunk a 2-es buszra, amit hamarosan jó néhány túrázó lepett el. Nemsokára Mskolc-Tapolcára érkeztünk, ahol a szalagozásnak köszönhetően könnyen megtaláltuk aznapi szállásunk és a másnapi rajt helyét. Az iskola meglepően közel volt a buszmegállóhoz. A szálláson sok ismerős, még több ismeretlen túratárs, és akadt néhány ismeretlen ismerős is. Később SétáLós bácsi is megérkezett. Beszélgettünk keveset, majd nemsokára lámpaoltás következett.
Még sötétben, 6 órakor SétáLós bácsival vágtam neki a 65-nek, de közös túrázásunk nem sokáig tartott, mivel ő nem „bírta” a sebességemet, és hamarosan előre sietett. Nemsokára megvirradt, én egyedül lévén hallgattam csak a jeges avarban lépéseim zaját. Mert jég volt. És nem csak hogy volt, hanem meg is határozta az egész utat a jég. Ahol csak lehetett megpróbáltam utak mellett, avarban haladni.
A P- jelzés egészen Bükkszentkeresztig vitt. A település meredek műútjai annyira jegesek voltak, hogy ha tehettem, itt is inkább a kerítések melletti füves részeket választottam. Türelmetlenül kerestem az igazolópontot, két kocsmába is benyitottam (hiába), mert emlékeztem, hogy a rajtban valamit mondtak, hogy a leírással ellentétben a pont máshol van. Az ellenőrző pont korrektül iránytáblázva volt, de nem kocsmában... Mindegy, fő, hogy sikeresen fel lett derítve. Igazolás, teázás, rövid pihenés után továbbindultam. A kapuban TúrÁSZ-ba és kis csapatába botlottam, ám siettem tovább.
A falu szélén útbaigazítottam egy srácot, aki rossz irányba tartott, és akivel innentől sokáig, majdnem végig együtt mentem. Kiderült róla, hogy veszprémi, s hogy nemrég kezdte a teljesítménytúrázást. Itt egy elesést követően, melyet a jég számlájára írok, vándorbotot törtem az útszélen talált ágakból. Sokat persze nem segített, csúszkáltam ennek ellenére is.
A S- jelzést követve mentünk tovább, majd egyszer leérve a műútra a jelzések elmaradtak. Felmerült bennem a gyanú, hogy nem igazán oké minden. Térkép elő. Igen, elkavartunk, de erre az útra fog később a S- jelzés is csatlakozni. Továbbhaladtunk, és egy buszmegállóhoz értünk.
-Nézzük meg a táblát, rajta lesz a megálló neve-javasoltam.
Rókafarm. Térkép ismét elő. Álláspontunk beazonosítása után tovább haladtunk a műúton Hollóstetőre, lassan ismét a kijelölt útvonalra térve.
Keresztülvágtunk a Bükk-fennsík varázslatos tájain, lenyűgöző kis fenyveseken keltünk át, mígnem eljutottunk Bánkútra. Itt ismét sikerült nagyot alakítani. Én térképen követtem az utat, a veszprémi srác pedig időnként, amikor megkértem, a leírást nézte meg. És ezzel volt a probléma. Mert félreértés miatt, azt hittem a pont az egyik parkolónál lesz.
Kisebb bolyongás, kérdezősködés, és a leírás tanulmányozása után visszamentünk a Fehér Sas panzióhoz. Itt komoly erőfeszítésembe tellett atlasszal a kezemben kitalálni, merre is kell folytatnunk az utunkat. Agyilag is fáradt voltam, és persze fizikailag is. Azért csak meglett.
A ponton (budai-)H.G., TúrÁSZ, sok fáradt vándor, és még egy túrakutya (egy túratacskó) is volt.
A fáradtság miatt eléggé kivoltam. Vajas kenyeret ettem hagymával, mellé sok teát ittam. Leültem. 20 percet pihentünk itt, a srác még pihent volna tovább, de mondtam, hogy én megyek, s ha velem akar jönni, akkor jöjjön ő is. Elindultunk.
Tar-kő felé tartva elmerengtem, ugyanis nekem tartozásom van a Tar-kővel szemben. [Ezen nevetett dunántúli túratársam. Aztán elmagyaráztam neki, hogy azért gondolom így, mert a Bükki Kilátások túrán kihagytam ezt a csúcsot. Egy eltévedés után, néhány emberrel együtt (akik szintén kihagyták, és akiket nem sikerült meggyőznöm, hogy vissza kéne menni) más útvonalon jutottam el Bánkútra. A célban mondtam ezt, de azért kaptam díjazást. Viszont addig erősködtem, amíg az emléklapra ráírták: „Legközelebb Tar-kő is!”. Hát ennyi az én nagy tartozásom története…]
Nemsokára felértünk Tar-kőre. És amit ott kaptam a Természettől, az valami felejthetetlen… Hatalmas ködfelhő volt alattunk, szinte csak a csúcsok látszottak ki. A látvány pillanatra kikapcsolta a józan észt. Szinte kedvem lett volna rálépni a felhőre, biztos puha hatalmas párna az, s csak sétálgatni rajta. Vagy lendületből beleugrani, mint rock-koncerten színpadról a tömegbe, ahol úgyis elkapják az embert. Jó néhány sporttárs gyűlt össze a csúcson, a látvány mindenkit magával ragadott. Sajnáltam, hogy most nem hoztam a fényképezőgépet, ki tudja a sors ad-e még hasonló élményt? Nem tudom, hogy a látvány töltött-e fel, vagy a csúcson elkészített pezsgőtabletta, de minden erőm visszatért. Újra jó volt túrázni. Még a csúcson ismét összefutottunk a (budai-)H.G. vezette kis csapattal, és innentől többnyire velük mentünk, bízva Gábor tapasztalatában.
Tamás-kútig, a következő pontig lefelé mentünk. Néha elrúgtam egy követ, amerre gurult, arra mentem tovább. A meredek lejtőkön másfelé nem is tudott gurulni.
Tamás-kút mellett hangulatos, gyertyafényes pontot találtunk a pihenőházban. Rengeteg teát ittunk, nagyon jól esett. Megnéztem a Tamás-kút kódját is. Mivel igen hasonlít a kedvenc számomhoz (a 74-hez), gyanús is lett, hogy ezt már egyszer felkerestem. És valóban, [mint görög a falóban] otthon kiderült, a kód már be van jegyezve a Bükk forrásai igazolófüzetembe.
Lassan, de kegyetlenül éjszaka lett. Lámpák fénye tűnt fel időnként, megtörve az éj, s az erdő sötétjét. Nekem is lámpást adott kezembe az Úr a Bükkben. Továbbra is csúszkáltunk a jeges szakaszokon. Kezdtem neccesnek érezni a 15 órás szintidőt. Nagyon hosszú volt a következő szakasz, 14,5 km a leírás szerint. Soká is tartott, míg eljutottunk a Várkúti turistaházhoz. Itt ismét rövid pihenőt tartottunk, teáztunk és ettünk. 10 km volt már csak hátra. Nekivágtunk. Sietnem kellett a szintidő miatt.
Lejönni a Nagy-Egedről előre félelmetesnek tűnt számomra. Riogattam is vele párszor a veszprémi sporttársat, aki még nem járt erre. Azért nem volt olyan vészes, sokkal rosszabbra számítottam. Szerencsére nem volt lefagyva. Viszont sár volt, méghozzá elég kellemetlen, nagy sár. Bekövetkezett, amire nem is számítottam: az utolsó kilométereken lett saras a bakancsom…
A Nagy-Eged aljától is féltem, hogy nehéz lesz megtalálni az utat, szerencsére szalagozva volt. Innen egyedül mentem, egy másik csoportot követve. Utolsó kihívásként a Bajusz-hegyet is megmásztuk, majd lassan Egerbe értünk. Egy sporttárstól érdeklődtem a cél felől, megtudtam, hogy vagy 2 km még. Ahogy bírtam, szaladtam. Fogytak a méterek, de telt az idő is.
Elkövettem egy olyan hibát, hogy bedőltem egy szalagnak, a leírás ellenében. Az iskola utcája előtt volt egy szalag, és én ott befordultam a panelházak közé, holott a leírás határozottan megadta, hogy melyik utcába kell befordulni. Egy lakótelepre jutottam, onnan nagy nehezen kijutva megláttam az iskola épületét. Beértem. Idő: 21:02. 2 perccel kicsúsztam. Lihegtem. Miután megkaptam a kitűzőt és az oklevelet, megkérdeztem, hogy mennyi a szintidő. 17 óra, mert a jég miatt +2 órával megemelték. (Azt mondták, hogy szóltak a pontokra, hogy ezt közöljék a túrázókkal. Nekünk sehol nem szóltak…) Ezek szerint mégsem lett szintidőn túli teljesítés. Néhány perc múlva megérkeztek Gáborék is - csak annyit mondtam neki, kérdezze meg, mennyi a szintidő.
A célban nagyon finom volt a forralt bor+tea keverék, idén még soha nem ittam ilyen finomat. Elfáradtam. Elmentem zuhanyozni, aztán bevackolódtam a hálózsákba. Furcsa érzés, amikor az ember annyira fáradt, hogy nem tud elaludni. A ToJáS után éreztem még ugyanezt. Reggel 8 órára összepakoltam, és elindultam a vasútállomás felé. A legelső buszmegállóban megkérdeztem egy nőtől, hogy jó irányba megyek-e a vasútállomásra. Minden áron rá akart beszélni, hogy helyijárattal menjek, mert fél óra gyalog… Mondtam neki, hogy egy kis séta nem árt… Útba igazított, és nekivágtam. Ahogy mentem-mendegéltem, egyre fáradtabbnak éreztem magamat, egyre súlyosabb lett a hátizsák. A Széchenyi utcában fordult meg először a fejemben, hogy inkább busszal kéne menni. Semmi kedvem nem volt Vámosgyörkön átszállni. Legyőzött ez az érzés. Így hát a Bazilikánál a buszállomás felé fordultam.
Elég sokat kellett várni a buszra, beültem hát a váróterembe. Sokan voltak bent, néhány Tortúrázó is. Éhes voltam, keksz és alma volt nálam. Ettem és vártam a buszt. Néha elmosolyodtam: átgyalogoltam Miskolc-Tapolcáról Egerbe…
Ha végiggondolom ezt az évet, számomra nemcsak a túrák jelentettek nagy élményt, hanem a topik olvasása is. Köszönöm nektek azt a sok örömteli percet, amit a beszámolók és hozzászólások olvasása okozott. Jó lett volna még több topikost megismerni a túrákon! Remélem nem haragszotok meg, ha most közreadom a saját, szubjektív benyomásomat néhány topiklakóról (amit persze nem kell mellre szívni :)) Na tehát:
- Ákibácsi, a Teljesítménytúrázók Fényes Futócsillaga
- Vadmalac, a Lánglelkű Költő és Túraúthenger
- Tibet, a Kitartás és Nagy Küzdelmek Bajnoka
- Csanya, a Távirati Stílus Mestere, az Antikispista Mozgalom Élharcosa (mellesleg Camelbak ügynök)
- Optika, a Nagy Kalandor és Meseíró (de a meséi mind igazak!) – tőle lyukadt ki a hasam
- Sánta Kutya, a Legtopikosabb Alighozzászóló
- Güsziológus, az Infók Kifogyhatatlan Tárháza
- (budai-)H.G., a Verhetetlen Kilométer- és Szintbajnok (volt olyan hétvége, amikor nem túráztál?)
- Gethe Laci, a Pontőrködömis Meg Túrázomis Mert Mindkettőjó
- Joeyline, a Túraszervezés Doktora
- Gyuri74, a Szelídlelkű Próbáljukmeg Perszemindent Teljesítek
- Larzen, a Nagy Futások és Próbálkozások Bajnoka
- Altvizsla és Asciimo, a Kinizsi Topik Legfőbb Életbentartói
- Kukucs és Bénó, a Túrafelszerelés Tanács Szakértői
- Lienka, a Fényképes Beszámolóírás Mestere
- Lükepék, a Nebántsda Kutyákat Alapítvány Létrehozója
- Múzsla, az Alapos Megfontolt Szervező
- Mirage, a Kisfalumból Hegyekbevágyom Túrázó (csatlakozom!)
- Ryan, a Hosszúlábú Csendes
- Pygmea, a Zselévagyok Deazért Lepipállak Benneteket
- Nagyondinnye, a Ritkánde Nagyot Szólok, mellesleg a Népköltészet Mestere
Ugye nem haragszik meg, aki most kimaradt? (Meg az sem, aki benne van :-PPPP)
Minden topiktagnak kívánok.
Pluszban? :-)
Vonatjegyet, buszjegyeket, szállást a tornateremben, csomagszállítást és a várkúti th-ban egy kávét. Ez nem luxus, mert kellett a teljesítéshez. :-) Valamint volt egy pár száz Ft benzin, mert félig autóval, félig metróval értem el a vonatot, és fölzabáltam számos csokit a készletemből útközben. Szóval mit volt itt a plusz? :-)
73 túra, átlagban 50 km, ez nem semmi, gratulálok.
És csatlakoznék Csanya hozzászólásához, óva intek mindenkit, hogy az ilyen teljesítményeket tekintse normának. Átlagos túrázó számára ez halálos lenne, és nem csak testileg.
"2020-ban én is :)
Az még jó kor, én szeretnék még akkor is teljesítménytúrázni, a szó eredeti értelmében, vagyis hosszútávú túrákat, ilyen férfias sétákat, mint a Kohász Kék tt tenni."
Na, én is ugyanezt szeretném!! És mi lehetne az akadálya? :)
