- (...)s ekkor megértettem, hogy a könyv mennyire átitatta már a lelkemet: amikor arcomat újra a könyvből áradó fénybe tartottam, az agyam olyan üres volt, mint az asztalon heverő nyitott füzet fehér lapja. És így lassan a könyv egész tartalma beleégett a lelkembe. Az egyik fiókból elővettem egy kockás füzetet, melyet néhány héttel a könyv felfedezése előtt vásároltam azzal a szándékkal, hogy a statika-előadásokon majd abba fogok jegyzetelni, ám a füzet azóta is üres maradt. Kinyitottam az első oldalon, mélyen beszívtam a tiszta, fehér lap csodálatos illatát, majd fogtam egy golyóstollat, és elkezdtem mondatról mondatra leírni mindazt, amit a könyv diktált nekem. Miután feljegyeztem a füzetbe a könyv által sugallt első mondatot, nekiláttam a következőnek és így tovább. Amikor új bekezdéshez értem a könyvben, új bekezdést nyitottam a füzetben is, és kis idő múlva megállapíthattam, hogy szóról szóra bemásoltam a füzetbe e bekezdés mondatait. Így aztán bekezdésről bekezdésre haladva új életet adtam mindennek, amit a könyv sugallt nekem. Kicsivel később összevetettem a könyv és a füzet tartalmát. Mindent én írtam, ami a füzetben volt, de mindaz, amit a papírra vetettem, pontos reprodukciója volt a könyvben leírtaknak. Nagyon elégedett voltam, ezért aztán minden éjjel folytattam ezt a munkát, s hajnalig abba sem hagytam. (...) - Orhan Pamuk: AZ ÚJ ÉLET - ford. Takács M. József /Ulpius-ház Könyvkiadó, 2003/
Annyira jó hívószavakat találtam abban, amit hoztatok, hogy olyasmivel folytatom, amit éppen olvasok. Tegnap könyvtárban jártam, konkrét elképzeléssel, hogy mit is akarok kihozni, aztán valahogy a P-nél találtam magam. Megakadt a szemem az író nevén, leemeltem két regényét. Elolvastam a fülszöveget, de még mindig nem döntöttem. Majd megláttam ezt:
Ha nem veszted fejed, mikor zavar van, s fejvesztve téged gáncsol vak, süket, ha kétkednek benned, s bízol magadban, de érted az ő kétkedésüket, ha várni tudsz és várni sose fáradsz, és hazugok közt se hazug a szád, ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz, s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,
ha álmodol - s nem zsarnokod az álmod, gondolkodol - s becsülöd a valót, ha a Sikert, Kudarcot bátran állod, s úgy nézed őket, mint két rongy csalót, ha elbírod, hogy igazad örökre maszlag gyanánt használják a gazok, s életműved, mi ott van összetörve, silány anyagból építsék azok,
ha mind, amit csak nyertél, egy halomban, van merszed egy kártyára tenni föl, s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban, nem is beszélsz a veszteség felől, ha paskolod izmod, inad a célhoz, és szíved is, mely nem a hajdani, mégis kitartasz, bár mi sem acéloz, csak Akaratod int: "Kitartani",
ha szólsz a néphez, s tisztesség a vérted, királyokkal jársz, s józan az eszed, ha ellenség, de jóbarát se sérthet, s mindenki számol egy kicsit veled, ha a komor perc hatvan pillanatja egy távfutás neked s te futsz vígan, tiéd a Föld és minden, ami rajta, és - ami több - ember leszel, fiam.
Az ajkaidról áradó varázslat lágy lehe teszi hogy hű kutyaként hever lábadnál figyelve e szimatoló sziv s e nyugtalan elme.
Mintha paraszt volnék s nézném csendesen a várt, lassú, tavaszi esőt, ugy gondolok rád.
Mintha eltévedt gyermek volnék, ki sokat sirdogált magában, de nagyot dobbant a szive hirtelen: eszébe jut, hogy hol lakik.
Flóra, karcsú kehely pompázik benned a világ beléd van tüzve a fellegekkel e könnyű, remegő levelekkel a nagy, e lehajló fejű virág
A világ aranyos kalitkájában, itt vagy, kis madaram.
Mintha erdő és mező volnék tested tápláló föld, melybe láthatatlan gyökerekkel kapaszkodom s lelked a derűs, levegős, tolongó napfény, mely boldog virágzásra késztet.
lelkemnek anyja
mint vasuti sinekre hullt sugár, fogalmaimon úgy szalad át arcod világossága
ÉN TÉGED ELPÖRÖLLEK ÉGTŐL ÉS FÖLDTŐL, NEM MENEKSZEL...
Én téged elpöröllek égtől és földtől, nem menekszel, mert a vadon volt bölcsőm, és koporsóm is az lesz egyszer, mert úgy járok a földön - csak félig földet érve, mert téged senki így nem font még énekébe.
Én téged elpöröllek koroktól, éjszakáktól, aranyos lobogóktól, minden kardvillanástól. A kulcsot elhajítom, kutyád szélnek eresztem, virrasztom földi éjed, házőrző ebnél éberebben.
Mástól, s attól is, attól az egyetlentől, elpöröllek. Nem leszel senkié, magam se nézek másra többet. Attól is, kivel Jákob birkózott, elragadlak az utolsó vitában - hallgass - igen, magamnak!
De amíg nem teszem kezed a melleden keresztbe, addig - hiába minden! - a magadé leszel te:
lendülsz éteri tájra, egekbe bontva szárnyat: a mindenség a bölcsőd, a mindenség lesz síri ágyad.
VOLTAM - már csupa titok vesz körül. Arcom fölött regényes fűzfa bókol. Foszló nyakkendőm lóg ki egy fiókból és özvegyem arcára gyász kövül.
LESZEK - még csupa titok vesz körül. És tisztelet pátyolja megszülőmet. Leszek - még nem ígértem semmi többet. De elég ennyi. Mindenki örül.
VAGYOK - csak közöny vesz körül és mindenkinek a könyökén jönnek ki szavaim és mozdulataim - én vagyok a fölösleges, ha már megtelt a villamos én vagyok a sorban előtted álló én vagyok akitől szürkék a hétfő reggelek én vagyok ki folyton az életével traktálna téged fölkelek és lefekszem ásítok és eszem titkom nincs kiszámítható vagyok és fölmérhető robotgépbe táplált adataimból megszületnék újra ugyanilyennek viselj el mégis, mert ennyi adatott - vagyok.
Nem titkoltam, csak tegnap egész nap a töröltetés és a megtartás között ingadoztam. Most már marad. Elfér a többi mellett, s ha megunom, lesz eggyel több elsüllyedt topik.
Gratulálok, Ilang, a topikodhoz! Nagyon titokban tartottad, de az irodalmi topikok között keresgélve, rátaláltam. Gyűljenek csak a cédulkák, hiszen a korunk előrehaladtával egyre többre lesz szükségünk...:-) Egyet én is itthagyok:
Petri György Labirintus
Csak egy dologhoz van érzékem, ahhoz, hogy fölleljem az életben mindazt, ami rossz. Talán érzékem sincsen, csak eszem, hogy tudjam: bármit teszek, rosszul teszem. A labirintusból kiút nincs: csupán céltalan tovább. Elvágom Ariadné fonalát.
Nem valószínű, hogy ugyanazt választottam.:-) A százoldalas könyvecskében oldalanként átlag 3 'papírszeletke' olvasható. - Jannisz Ritszosz: PAPÍRSZELETEK
*
Az edény amit összetörtél a kapu min vadul dübögtél a csengő fent a lépcsőnél senki se ment ki a tükör megőrizte az arcot egyik vállat a vak madarat később ez volt a halál a rács árnyéka ami bezárult mögöttünk.
*
Az alkonyat színeiből válassz ki egyet őrizd meg jól egy egész halvány színt éppen elég hogy megfesd a szöget az ajtó mögött hová semmit sem akasztunk. Oda teszik fel a virágfüzért.
*
Akarod? egy álmot adok neked egy gombostűt vagy egy gyufásdobozt valamit ami nem nagy érték valamit ami csak arra jó, hogy eldobják - talán ebben a gyufásdobozban két nagy szárny van belerejtve ami nekem hiányzik
* - fordította: Képes Géza /Jannisz Ritszosz Papírszeletek - Kozmosz Könyvek, 1985/
Újkori görög költőktől alig olvashatunk valamit a neten. Nekem is van néhány versem Ritszosztól -közöttük egy éppen idevágó!:-) - de akkor azt inkább meghagyom Neked. Viszont hoztam egy másikat...
****************
Manolisz Anagnosztakisz
Korok II.
„Minden elmúlik egyszer", „Most már túl késő" esetleg „Most már nem halogathatjuk a döntést" vagy más efféle bizonytalankodások. Befújt a szél a törött ablakon. Aztán mások is eljöttek. Esténként, ismerősök. Hallgatag ülték körül az asztalt. Az járt eszedben akkor este is, megint csak eltelt annyi óra. - Igaz, hogy minden véget ér, s mikor kimondod olyan egyszerű s magától értetődő - sorra vettük újból hajótörött álmainkat s hogy átéltük már egy másik este ugyanazt a várakozást.
(Barátaink, ti ne ítéljetek meg. Már régen összetéptük a könyveinket. Betapasztottuk tenyerünkkel a fülünket, ne halljuk a hajók kürtjelét s a régi fényképekkel gyújtottunk be reggel) Néha arra gondoltunk: gyakrabban meg kellene nézni a kezünket magam sem tudom - ezek az ujjak, mindig és minden kicsúszott közülük jóvátehetetlenül azt mondták, bármihez is érünk, összetörik. (El kellene végtére hinnünk). De hát mivégre váltig visszatérnünk céltalanul, ugyanoda? Napokra, aztán évekre megfeledkeztünk róla, de végül mégiscsak visszatértünk Néztük, néztük arcunkat a tükörben, s tudomásul vettük: megváltozott
. . . Nagyon befúj a szél ezen a törött ablakon (ki döntögette padlóra a székeket elmenőben?) Végül nem állapodtunk meg, összejöjjünk-e újból avagy sem - mintha egyaránt belefáradtunk volna ebbe is, abba is. Nem állapodtunk meg semmiben. (Olyan furcsán összekeveredtek az arcok. De ne törjetek pálcát fölöttünk. Elveszítettük arcunkat. Végérvényesen.)
Hát arcom, az van, hála Isten: tudok mosolyogni, nézni zordan; bár a mosollyal nem sokra megyek, (oly ártatlan, mindentudó,
és mindent megbocsát, amit az emberek zavartan észlelnek magukban, nem értik hát, mit követhettek el, s gondosan elkerülnek),
- na de a morc pofa - az már valami! (Hát még mikor szivart bökök a közepébe!) Ha úgy gondolták, jól tennék, ha nagy puffanással ráejtenének, hát most
föladják ezt a tervet. Így se, úgy se hiszi el senki, hogy a szívem anyatej tócsájában ázik, sem azt, hogy lefegyverez az emberi létezés
csodája. Azt hiszem, láttam elég gonoszt már, anélkül is, hogy mint a sósavat öntsék a szemembe - pedig így szokta kapni szinte minden ember. - fordította: Rakovszky Zsuzsa
Kanadai költők antológiájában olvastam, majd pontosítom.
Karak, kedves, persze, hogy nem bánom! Köszönöm:-)
Régóta gondolkodtam egy saját topikon, csak a cím nem akart megszületni. Aztán eszembe jutott drága magyartanárnőm, aki a cédulázásra szoktatott bennünket.
Cédulkák, melyekre szövegeket írok, mert valamiért megtetszettek. A hátoldalát nem mutatom meg, annyira nem vagyok nyitott.
Ha valaki úgy érzi, neki is van cédulkája, nyugodtan hozza!
Csak akkor jövök ide, ha van 'mondandóm'. Lehet, hetekig nem lesz.:-) A Vers, vagy... rovására semmiképpen sem megy!
Egy 2003-as cédulka. Azóta csak rondább lett a külalak: már a nevem sem szeretem aláírni!
Azért formáltak bennünket, hogy szeressünk. Egymásért lettünk. Kis tűz a mezőn az őszi ég alatt, ernberi tűzfény. Le akarsz vágni egy nádszálat, botnak, hogy megindulj menni az úton, hogy a világ útjainak nekivágj mezítláb, melled a szeleknek kitárva.
Le akarsz törni egy lombos ágat, hogy fejed vele megkoszorúzd. Zsebedbe dugsz tíz szem kukoricát, kezed kinyitod, így hívogatod a galambot, hogy beszélgess kerek szemével, hogy beszélgess a patak vizével.
Eljön az éj, összeszed egy rőzsecsomót, a rőzsecsomón alszanak a csillagok. Aphrodité kijön a tengerből, szénából fekvőhelyet rak, tüzet gyújt, lángjánál melengeti kezét.
Egy gólya leszállt, tűnődve lépeget át a mezőn.
Azért formáltak bennünket, hogy szeressünk. Az országúton szekér csikorog. Az utolsó alma álmos a nagy kosárban. És van még egy sárga birsalma is.
A Szűz, a nagyszemű, a gyerekekre vigyázó, bejön megpiszkálja a tüzet,
az öreg mestergerendára odaakasztja mosolyát. Ujjai narancsvirág olajától illatosak.
Azután egy kutya ugat. Ugatja a vándort. Akarja mutatni, hogy él. Lassan-lassan elmélyül az éj. Jóízű, ahogy mélyül, az éj, kerékcsikorgással az országúton, sárga birsalmával a nagy kosárban, a kutyával, amely éppen ugat, így akarja mutatni, hogy él.
Kedves Ilang, gratulálok a topikod megnyitása alkalmából és sok sikert kívánok hozzá! /Bár -megvallom- egyelőre nem vagyok tisztában, a topik témájával, de idővel biztosan rájövök, miről is lesz szó.:-)/ Ha nem bánod, én is szeretnék néha idelátogatni.
Kék nyári alkonyon a szűk csapásokon szúrós rozsok között járok, majd zsenge fűben, megérzem, álmodón, harmatját lábomon, s hagyom, szabad fejem a szél fürössze hűsen.
Semmit nem gondolok s a számon némaság. De nagy-nagy szerelem borul szívemre tágan, s a természeten át megyek tovább, tovább, cigánymód - s boldogan, akár egy nő nyomában.
- (...) Kötetről kötetre építettem a könyvtáramat is, kezdetben az Olcsó Könyvtár sárga köteteiből; antikváriumból szereztem be őket, darabját három forintért, a kétkötetes klasszikus regényeket hatért… Aki könyvtárat épít, tudja: a könyvespolcnak rejtett lényege az, hogy mindig kevés; könyveinket rendezve kezdetben még betűrendről, témakörökről meg hasonlókról álmodozunk, később már dugdossuk az új szerzeményt, ahova fér, míg csak a polcunk egyetlen tömör téglatestté nem változik. Éveken át egyetlen benyúlással emeltem ki könyveim tömör falából a keresett darabot. Aztán újabb évek, a betegség meg minden, ami vele jár… Ma leginkább a lányaim kapkodják le a polcról a könyveimet, ha ígéretes segédanyagot vélnek föllelni bennük a maguk tudományos dolgozataihoz, én meg egyre kevésbé találom, amit keresek; az angol Eliot-összest például, pedig jó helyen nézem, harminc éven át itt volt a helye a hátam mögött, a fotel karfájára állva épp elértem, és most nincs sehol. Csüggedten nézem, ahogy mindent maga alá temet a könyveső, kupacokká nő az asztalomon, lassan beborítja a padlót is…
Szeretném, ha köszönés nélkül jönne mindenki, aki erre jár! Aki jószándékú, bizonyítja azzal, amit hoz:-)
Nem ezzel akartam indítani, de akaratlanul is közös kedvencünk, J.A. felé tereltél:-) - József Attila: KOPOGTATÁS NÉLKÜL
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám, de gondold jól meg, szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.
A kancsóba friss vizet hozok be néked, cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm, itt nem zavar bennünket senki, görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.
Nagy csönd a csönd, néked is szólok, ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek, melegben levethetsz nyakkendőt, gallért, ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul, amikor akad más is, hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám, de gondold jól meg, bántana, ha azután sokáig elkerülnél. - 1926. április
"...az embernek kézzel, lábbal - gyomrával, tüdejével - emlékezni kell, mert semmije sincs, csak az, amit ily módon megőriz. Miért, hogy mégis a felejtéshez van nagyobb tehetségünk?"