Sajnos rosszul írtam a professzorasszony nevét. Annemarie von Gabain Lotharingiában született francia hugenotta eredetű családban.
Az idézett szövegek a The Cambridge History of Iran, 3. I/II kötetben megjelent Irano-Turkish Relations In The Late Sassanian Period c. írásból vannak.
Jó királyunk, III. András elhunytával 1301-ben ezen a napon kihalt az Árpád-ház férfi ága, s mivel lánya nem örökölhette a trónt bekövetkezett az interregnum. Az uralkodócsalád tagjai több, mint 400 éven át vezették a magyarságot.
"Átkelvén pedig a minden út és ösvény nélküli sivatagon, a harminchetedik napon elérkeztek a mohamedánok földjére, melyet Vedának neveznek, Bundaz városába. Itt semmi módon nem kaphattak szállást senkinél, hanem a mezőn kellett tartózkodniuk esőben és fagyban. Nappal pedig az a fráter, aki egészséges volt, maga és beteg társa részére élelmet koldult a városban, és kapott is mind italt, mind egyebet, főként a város elöljárójától, aki megtudva róla, hogy keresztény, örömmel adott neki alamizsnát, mivel mind az elöljáró, mind annak a vidéknek a népe nyilvánosan mondja, hogy rövidesen kereszténnyé kell lenniük, és a római egyház alá kell tartozniuk. Innen egy másik városba mentek, ahol egy mohamedán házában, aki őket Isten nevében befogadta, az említett beteg szerzetes, név szerint Gerhardus az Úrban elnyugodott, és ugyanitt el is temették.
Ezután Julianus barát, aki egyedül maradt, nem tudva, hogy miként juthat tovább, szolgája lett egy mohamedán papnak és feleségének, akik Nagy-Bolgárországba készültek utazni, s meg is érkeztek ide.
Nagy-Bolgárország nagy és hatalmas ország, melynek gazdag városai vannak, de mindnyájan pogányok. Ebben az országban nyilvánosan beszélik, hogy rövidesen kereszténnyé kell lenniük, és a római egyháznak kell alávetni magukat, de annak napját, mint mondják, nem tudják mert így hallották bölcseiktől.
Ennek az országnak egyik nagy városában, mely állítólag ötvenezer harcost tud kiállítani, a barát egy magyar nőt talált, aki a keresett földről erre a vidékre ment férjhez. Ez megmagyarázta a barátnak az utat, hogy merre menjen, s azt állította, hogy kétnapi járóföldre biztosan megtalálhatja azokat a magyarokat, akiket keresett. Így is történt.
Megtalálta pedig őket a nagy Etil folyó mellett. Kik látván őt, s megértvén, hogy keresztény magyar, nagyon örvendeztek megérkezése felett. Körülvezették őt házaikban és falvaikban, és keresztény magyar véreik királyáról és országáról behatóan tudakozódtak. Bármit mondott nekik a hitről vagy egyebekről, a legfigyelmesebben hallgatták, mivel teljesen magyar a nyelvük; megértették őt, és ő is azokat. Pogányok, akiknek semmi tudomásuk nincs Istenről, de bálványt sem imádnak, hanem úgy élnek, mint az állatok. Földet nem művelnek, lóhúst, farkashúst és efféléket esznek, kancatejet és vért isznak. Lovakban és fegyverekben bővelkednek, és igen bátrak a harcban. A régiek hagyományaiból tudják, hogy ezek a magyarok tőlük származnak, de hogy hol vannak, nem volt tudomásuk róla.
A tatár nép szomszédos velük, de ezek a tatárok, ha harcba bocsátkozva velük, nem tudták őket háborúban legyőzni, sőt az első csatában vereséget szenvedtek. Ezért barátokká és fegyvertársakká fogadták őket, úgyhogy együttesen tizenöt tartományt teljesen elpusztítottak. A magyaroknak ezen a földjén az említett barát találkozott tatárokkal és a tatár vezér követével, aki beszélt magyarul, oroszul, kunul, németül, szaracénul és tatárul. Ő azt mondta, hogy a tatár sereg, amely ide ötnapi járóföldre helyezkedett el, Németország ellen készül menni, de várnak egy másik sereget, amelyet a perzsák legyőzésére küldtek.
Ugyanő azt is mondotta, hogy a tatárok földjén túl él egy nagy nép, minden emberi fajtánál magasabb és nagyobb, ezeknek fejük oly nagy, hogy semmi módon nem illik testükre. Ugyanez a nép a földjéről ki akar jönni, hogy mindazok ellen harcoljon, aki csak ellenáll, és elpusztítson minden országot, amelyet csak le tud igázni.
A barát mindezt megtudva, jóllehet a magyarok kérték, hogy maradjon, nem állt rá két okból. Először azért, mert ha a pogányok országaiban és Oroszországban, melyek a keresztény magyarok és emezek között fekszenek, híre menne, hogy ezeket a katolikus hitre térítik, nyugtalanná válnának, és talán ettől kezdve minden utat elzárnának, attól tartva, hogy ha ezeket amazokkal sikerülne a kereszténységben összekötni, minden közbeeső országot meghódítanának. Másodszor azért, mert elgondolta, hogy ha rövidesen meghalna vagy megbetegedne, munkája füstbe menne, minthogy sem ő nem boldogulna velük, sem magyar rendtársai nem tudnák, hogy hol található ez a nép. Mikor tehát vissza akart térni, kitanították őt ezek a magyarok egy másik útra, amelyen gyorsabban utazhat. Megindult pedig a barát hazafelé a Szent János ünnepe előtti harmadik napon, és néhány napi pihenőt tartva az úton, vízen és szárazföldön utazva, karácsony másodnapján lépte át Magyarország kapuját, jóllehet Oroszországon és Lengyelországon át lóháton jött.
Az említett Magyarországról való visszatérő útján tizenöt nap alatt folyón szelte át a mordovinok országát. Ezek pogányok és olyan kegyetlen emberek, hogy semmibe se veszik az olyan embert, aki sok embert nem ölt. S midőn valaki útra kel, minden általa levágott fejet előtte hordanak, és mennél több fejet hordanak előtte, annál nagyobb a becsülete. Az emberi koponyákból meg kelyhet csinálnak, és örömest isznak belőle.
Azt, aki nem ölt embert, nem is engedik megnősülni." (Györffy György ford.)
In: Györffy György szerk., Julianus barát és Napkelet fölfedezése, Szépirodalmi, Bp., 1986, 67-70, Katona Tamás szerk., A tatárjárás emlékezete, Európa - Magyar Helikon, 1981, 97-9
Czeglédy aztán tisztázta, hogy a szóban forgó szöveghely az Ätël városban székelő Barsz (=Párduc) nyugati-türk kagánról (jebguról) beszél, aki 730-ban fiát, a Balangarban székelő Tarmacsot az örményországi arabok ellen küldte (Magyar őstörténeti tanulmányok, KCST-MTAK, Bp., 1985, 87-93, letölthető a netről, nekem könyv alakban is megvan).
"Tudnivaló, hogy Tevele meghalt, és az ő fia barátunk, Termatzu (Tarmacs), aki a minap jött fel Bulcsúval (Bulcsan), Turkía harmadik fejedelmével és karkhájával"
Dávid fia Tarmacs nevének nyugati-türk, "kazár" párhuzamára már Gyóni Mátyás felfigyelt a 8. századi örmény krónikás, Łevond (Ղևոնդ, Leontiosz) egyik szöveghelyében (Magyar Nyelv 34, 166, 168; A magyar nyelv görög feljegyzéses szórványemlékei, Kir. M. Pazmány Péter Tudományegyetemi Gör. Filológiai Int., 1943, 132-3).
Sajnos nem néztem meg, és nem is tervezem. Valamiért nagyon erősen belém égett, hogy magyar gyártású nagyszabásúnak szánt, ám igen gagyi alkotásokat ne nézzek meg. Ez mondjuk azért furcsa, mert külföldi vacakokat meg tudok nézni. Az utóbbi időben ilyen volt a holland Redbad a frízek királya, a lett The Pagan king (2018), vagy az olasz Il primo re (az első király - 2019) Romulus történetéről.
A Tomürisz legendája c. kazak filmet viszont még nem láttam, de nagyon tetszetős a beharangozója. Csak orosz változatot találtam eddig nem megfelelő angol felirattal. :(
A kazakságkutató intézetnek valahogy sikerült igen látványos dolgot alkotni. És az ideológiai képzés sem veszett el, hisz a filmből kiderül, hogy a Kazahsztán területén két és félezer éve élt masszageták és szakák mongolidok voltak, és törökül is beszéltek, pont mint a mai kazakok. :)
Végignézted a Pozsonyi csata c. animációs filmet, Theo?
Én igen...
Az első fele, a csata előtti rész még csak-csak, de a második felében már igencsak elszabadult az alkotók fantáziája...
Pl. a muflonszarvú lovakon rohamozó magyar nehézlovasság ötlete honnan jött? :-)))
A korabeli magyar hadszervezetben volt egyáltalán nehézlovasság, vagy inkább csak bőrvértekbe vagy max. pikkelypáncél-ingekbe bújtatott, közepesen nehéz, mondjuk úgy, hogy "középnehéz" lovasság?
Az is inkább csak kisebb számban, jelen tudásunk szerint a hadszervezet zömét a könnyűlovas íjászok alkották.
"Az etelközi szállásokkal kapcsolatba hozható szubotci-típusú emlékeket magányos és páros (Katyerinovka) temetkezések, továbbá olyan kis sírszámú temetők képviselik, melyek két (Uszty-Kamenka), három (Szubotci, Dmitrovka), vagy valamivel több (Szlobodzeja) sírból állnak. A Szlobodzejában feltárt szubotci-típusú sírok pontos számát nehéz meghatározni, mivel ott több melléklet nélküli sír is elkerült. Az ásatások vezetői a kora középkori sírok számát 26-ra tették (Scserbakova–Tascsi–Telnov, 2008, 53), ugyanakkor sírmelléklet, mely lehetővé tenné az adott sír határozott vagy feltételes besorolását a Szubbotci-horizontba, csak 14 temetkezésben volt (10, 16–18, 23, 24, 27, 29, 30, 35–38 és 40. számú sírok). A temetkezések egyszerű aknasírokra és korábbi kurgánok felszíni betöltéseibe való másodlagos betemetkezésekre oszthatók fel. A szlobodzejai temető miatt a csoportban ez utóbbiak dominálnak, de ugyanakkor épp a szlobodzejai temető esetében láthatjuk a kurgántól kissé távolabb lévő két további sír (a 38. és a 40.) alapján, hogy a vizsgált népesség körében a kurgános és az aknasíros temetkezési típus egymással párhuzamosan létezett.
A kutatók már a szubotci-típusú leletekről szóló első publikációkban is hangsúlyt helyeztek a Bolsije Tigani-i és tankejevkai temetők, valamint a karajakupovói kultúrához köthető baskíriai leletek körében megfigyelhető párhuzamokra (Csurilova, 1986; Bokij–Pletnyova, 1988). V. A. Ivanov határozottan a karajakupovóiakhoz sorolta a Volga középső folyásának bal partján lévő kis számú sírcsoportot és a Bolsije Tigani-i temetőt, továbbá felhívta a figyelmet a Fekete-tenger északi előterében talált, Szubbotyici-horizonthoz tartozó leletek karajakupovói vonásaira (Ivanov, 1999, 93–103.). Andrej M. Belavin, Vlagyimir A. Ivanov és Natalja B. Krilaszova legutóbbi monográfiájukban egyértelműen az „ugor-magyarokat” tartják a karajakupovói kultúra hordozóinak (Belavin–Ivanov–Krilaszova, 2009, 84–85). Káma vidéki hatást a szubotci-típusú sírokban egyelőre csak a manvelovkai halotti maszk alapján feltételezhetünk, mely az itteni népességet a tankejevkai temetővel és a Káma vidéki kultúrákkal hozza összefüggésbe (Belavin–Ivanov–Krilaszova, 2009, 105–112.). Más a helyzet azonban a Szubbotyici-horizont és a volgai bolgárok hagyatéka közötti kapcsolatok jellegzetességeivel. Jevgenyij P. Kazakov véleménye szerint a Szlobodzeja 18. temetkezésből származó korongolt edény (nyakának pereme még a sírba tétel előtt sérült) (Scserbakova–Tascsi–Telnov, 2008) a szaltovóiakra jellemző szürke agyagos készítéstechnika ellenére is formai alapon a tankejevkai temető IIBb típusú edényeihez áll közel (Kazakov, 1992). A korobcsinói vöröses sárgára kiégetett korsó pedig a tankejevkai I. csoporthoz tartozik (Kazakov, 1992). Mint már korábban rámutattunk, díszítésük alapján a Szofijevka és Bolsaja Kohnovka lelőhelyekről származó „szaltovói” edények is a volgai bolgár készítmények közé tartozhatnak (Komar, 2004b, 91.; Komar, 2009, 127.). A Katyerinovka 32. kurgán 1. temetkezésében a szürke agyagból készült, korongolt korsóból csak a fenékrész maradt meg, de a kivitelezés durvasága szintén kétségeket ébreszt afelől, hogy az edényt valóban szaltovói fazekasok készítették volna.
A Szubbotyici-horizont sírjaiban viszonylag kicsi a valóban a szaltovói körhöz tartozó tárgyak mennyisége. A következő tárgyakat sorolhatjuk ide: a szubotci 2. sírból származó fejes gyűrű, a szlobodzejai 29. és 37. temetkezésekből származó női fülbevalók, a szubotci 1. sír és a szlobodzejai 37. sír karkötői. Továbbá a korobcsinói ezüstcsésze, a manvelovkai sisak, valamint a szlobodzejai 36. temetkezésből előkerült kengyel. Úgy véljük tehát, hogy a magyar honfoglalás kori anyagi kultúra kialakulásának kezdeti fázisa a Szubbotyici-horizonttal áll szoros kapcsolatban, nem pedig a szaltovói kultúrkörrel (Türk, 2011, 11.; Türk, 2012, 3–4.). A Szubbotyici-horizont sírjaiban keleti türk/török hatásra a manvelovkai ezüstkancsó, a közép-ázsiai kapcsolatokra pedig a korobcsinói ezüsttál utal. Végül a Krímmel vagy az Azovi-tenger környéki városokkal folytatott kereskedelmet a szubotci 2. temetkezésből származó magas nyakú korsó igazolja (Bokij–Pletnyova, 1988). A kapcsolatok egy másik irányát mutatja az Uszty-Kamenka 1. kurgán 4. temetkezése, valamint a Szlobodzeja 10., 37. és 40. sírok, melyekből a szláv Luka-Rajkoveckaja kultúra kézzel formált és korai korongolt import edényei kerültek elő (Scserbakova–Tascsi–Telnov, 2008). Ugyanakkor a Romni járásban található Novotrojick erődített településen a III2. szelvényből előkerült kincsleletben ötvöshulladék/ékszertöredékek formájában gömbsorcsüngs fülbevalók és „hármas” veretek voltak, a településrétegben pedig egy szív/csepp alakú veretet találtak (Ljapuskin, 1958). A Dmitrovka 1. kurgán 2. temetkezéséhez hasonló övvereteket tartalmazó kincsleletet találtak a romni kultúra Kugyejarova Gora erődített településén (Jenukov, 2005; Spiljev, 2010). A Rosz folyó vidékén (a Dnyeper jobb oldali mellékfolyója) lévő Babicsi helységben talált sír szintén a szubotci-típusú leletanyagot hordozó népesség mély behatolását jelzi az erdős sztyepp térségébe. Másrészről az is figyelemre méltó, hogy a Szubbotyici-horizont jellegzetes leleteinek egész sora folytatódik a 10. századi Kárpát-medencei magyar leletanyagban. Ilyen a lószerszám- és övveretek „fonatos”-pálcatagos szegélydísze és a háromlevelű rozettás veretek mintakincse. Ide sorolhatjuk a korobcsinói szablya palmettás veretét és a volosszkojei tegez csontveretét, továbbá az uszty-kamenkai 2. kurgán íjcsontját, a szubotci 2. temetkezésből származó aranyveretek hátterének „köröcskékkel” történ utólagos díszítését, valamint a „félhold” alakú vereteket. A gömbsorcsüngős fülbevalók és a férfi fülbe való karikák, a végeken csepp alakú kiszélesítésekkel ellátott lemez karkötők, az arcot fedő halotti lepelre varrt lemezek és az ívelt talpú kengyelek szintén ebbe a csoportba sorolhatók. Az elmúlt évtized kutatásának következtetéseit és véleményeit összegezve, egy igen vegyes képet kapunk a korai magyarok történelméről, anyagi kultúrájuk fejlődéséről, valamint a szomszédos népekkel való kölcsönhatásokról kialakított elképzelésekről. Ezt a sokféleséget a kulcskérdések vitatottsága okozza." (Benkő Mihály és Türk Attila fordítása)
"Fettich Nándor helyesen jelölte meg a 10. századi magyar ötvöstárgyak szaltovói analógiájaként a vorobjovkai csatot, valamint a Vaszilij A. Babenko 1911. évi ásatásán, Verhnyij Szaltovban talált III. kamrasírból és a X. kamrasír 3. temetkezéséből származó egyedi kantárvereteket (Fettich, 1937, taf. XVI, 7, 10, 11.). Ugyanehhez a körhöz tartoznak az Alekszandr M. Pokrovszkij ásatása során a 43. kamrasírból (Pokrovszkij, 1905, XXI. tábl., 55.) és Vvaszilij A. Babenko 1904. évi ásatása során talált kamrasírok egyikéből származó, szegélyükön fonatos-pálcatagos motívummal díszített szíjvégek. Viszont a magyar tudósok azon reménye, hogy a szaltovói sírokból új, hasonló leletekre bukkanjanak, az idő múlásával sem vált valóra – a több száz feltárt sír csak még inkább kiemelte, hogy ezek a tárgyak egyediek a szaltovói kontextusban. Csak 1985-ben, a verhnyij szaltovi 40. kamrasírban találtak két préselt, „mitológiai” ábrázolással ellátott (törökülésben ábrázolt aggastyán – T. A.), szubotci-típusú veretet (Akszjonov, 2001). Emlékeztetünk azonban arra, hogy Bálint Csanád véleménye szerint ez a stílus távol áll a 10. századi magyar művészettől (Bálint, 1989, 142.). Ezzel szemben a verhnyij szaltovi IV. temető 56. kamrasírjában egy szaltovói típusú öv szíjvégének szegélyét fonatos-pálcatagos díszítéssel látták el, valamint ugyanehhez az övhöz tartoztak olyan veretek is, melyek az említett szíjvég utánzatai (Akszjonov, 2011). Ez arról tanúskodik, hogy a magyar stílus hatást gyakorolt a szaltovói ötvösökre.
A honfoglalás kori magyar toreutika viszont éppen ellenkezőleg, gyakorlatilag semmilyen párhuzamot nem mutat a 8–9. századi szaltovói fémművesség (Fonyakova, 1986) alapvető elemeivel. Ez a megállapítás egyébként csak a jéghegy csúcsa. A szaltovói kultúrkör anyagi kultúrájának alapvető kategóriái közül a 8–10. században minden régióban tükröződik valamilyen mértékben a Kazár Kaganátus hatása. Ilyenek például az öv- és fegyverdíszek, a női ékszerek (fülbevalók, karperecek, fejes gyűrűk), a női piperekészletek (gyöngyök, amulettek, tükrök és fülkanalak), a lószerszámok (zabla, kengyel, lószerszámdíszek), a fegyverzet részei (szablyák, fejszék, nyíl- és kopjahegyek, páncél), korongon formált kerámiaedények, valamint a munkaeszközök (balták, sarlók, kaszák, ekevasak). Ezzel szemben a 10. századi Kárpát-medencei magyarok kultúrájában nyilvánvaló folytonosság kizárólag a fegyvereknél figyelhető meg. Ezért rendkívül furcsa képet mutat a 8–9. századi „szaltovói Levédia” koncepció számára az, hogy a magyarok a szaltovói kultúrkör hatására minden megkülönböztet kulturális jegyüket teljesen elveszítették! A magyar stílusú leletekkel rendelkező négy szaltovói lelőhelyből három a Szeverszkij Donyec jobb partján helyezkedik el, mely kapcsolatok a magyarok Dnyeper menti tartózkodási időszakának emlékei lehetnek. A Dontól keletre csupán egyetlen lelőhelyet (Vorobjovka) ismerünk, mellyel a magyarok a Káma vidékéről induló vándorlásuk során kerülhettek kapcsolatba. Mindenesetre ezek a tények azt jelzik, hogy a Don menti szaltovói lakosság egy rövid ideig tartó, laza kapcsolatban állt az ősmagyar kultúra hordozóival. A „levédiai” modellnek megfelelően, az „ősmagyar” és szaltovói típusú tárgyak keveredését jelenleg csupán egyetlen temetőben, Bolsije Tyiganiban figyelhetjük meg. E lelőhely azonban nem a Don vidékén, hanem a Volgától keletre, a Káma alsó folyása mentén található (Chalikova–Chalikov, 1981). Ez a terület egyértelműen Volgai Bolgária kulturális és politikai befolyása alatt állt. A temető összes temetkezése – mely szaltovói tárgyakat tartalmaz – férfi sír (3, 6, 13, 14, 22–24 és 28. temetkezések). A sírokban szinte kivétel nélkül találunk fegyvereket, míg magához a szaltovói körhöz tartozó tárgyakat övek, szablyák és kengyelek képviselik, ami valóban megfelel a rövid idejű katonai szövetség elméletének. ... Ezzel szemben a „szaltovói Levédia” elmélete egy nyilvánvaló zsákutcába vezet: abban az esetben, ha a Bolsije Tyigani-típusú emlékeket a vándorló magyarok hagyták maguk után, akkor hogyan lehetséges az, hogy miután a magyarok Levédiában „a szaltovói kultúrkör nyomása alatt teljesen elveszítették kulturális sajátosságaikat”, mégiscsak magukkal hozták a Kárpát-medencébe a Bolsije Tyigani-horizont egyes Urál környéki kulturális elemeit? És így miként magyarázható az, hogy a Bolsije Tyigani temető legközelebbi párhuzamai a Fekete-tenger északi elterében kerülnek elő, gyakorlatilag uráli eredetű leletek formájában, immár a Szubbotyici-horizonthoz tartozó lelőhelyekről?"
Nem tudjuk, pontosan hogyan zajlottak ezek a diplomáciai csörték, és kik hozták tető alá végül a Kodüma--Ingul menti szabarok/kavarok köré épített megállapodást. A jelek szerint mindenesetre egy decentralizált "nomád állam" jött létre három kavar törzs vezetésével, és ezek közül a kavar törzsek közül egyik volt a Bizánccal intenzíven kereskedő, neki többek között mezítelenre vetkőztetett szláv rabszolgákat szállító, a kereskedelemből busás haszonra szert tevő, a mohamedán feljegyzések szerint meggazdagodó magyar törzs. A Szubbotyici régészeti horizont leletei alátámasztják az élénk kereskedelem meglétét (Manvelovka, Katyerinovka, Korobcsino, Szubbotyici, Tverdohlebi, Babicsi, Dmitrovka, Velika Kohnivka, Novonyikolajivka, Volovszkoje, Krivij Rih, Novovoroncovka, Szlobodzeja: északról a szláv kerámiák érkezése, illetve délről, a Krím-félsziget irányából a bizánci selyem megjelenése).
Kazár elbeszélő szemüvegén keresztül nézve Almasz mint egy frissen érkező népcsoportosulás vezetője tűnik fel Kazária szomszédságában, s Uhrman Iván szerint Levedi azért ajánlja a kagán figyelmébe családját, főleg fiát, Árpádot, mert neki magának, mármint Levedinek kazár feleségétől nem született utóda, így hamar magva szakadt volna egy új hűbéres dinasztiának.
A DAI szóban forgó elbeszélése alapján egyébként Levedi időben első, vagyis a legkorábban megválasztott vajda (prótosz voevodosz) a kazár érdekeltségű turkoknál, mint Ungváry Jenő jelezte. Népe abban az időben a Kodüma és az Ingul vidékén tanyázott. Könnyen lehet, hogy ők a Kazáriából kivált szabarok/kavarok, akiket a kagán még megpróbált függésbe vonni. Ezek élére került végül Almasz és/vagy Árpád. De ez az önállósulás, s talán a kagáni cím fölvétele inkább már Bizánc érdeke volt. Ahogy az egyensúlyi helyzet is a kazárok, besenyők és a "turkok" között, meg persze ezek kijátszása szükség esetén egymás és a dunai bolgárok ellenében.
Kristó szerint a dinasztikus kapcsolatok, a katonai beavatkozások (és hozzátehetjük: másodsorban ugyan, de az egymás országaiban zsoldosként alkalmazott fegyveresektől esetlegesen beszerezhető információk) kellő ismereteket biztosíthattak a gesztaíróknak, krónikásoknak ahhoz, hogy az aktuális óorosz politikai helyzetet nyomon követhessék. Ez tükröződik vissza az orosz területekre vonatkozó terminológiájukból.
"Mindössze ennyi az, amit a magyar krónikákból Kijevről megtudunk, ezért említettünk fentebb bizonyos csalódottságot. Ám ha tudjuk azt, hogy a X—XII. századokban Kijev nem egyszerűen egy orosz város volt, hanem az orosz állam központja, az orosz városok anyja, joggal gondolhatunk arra, hogy a magyar krónikákban Kijevre vonatkozó utalásokat találhatunk akkor is, amikor a latin szöveg áltaIában oroszokat (Rutheni) említ. Az alábbi példák bizonyítják, hogy várakozásunkban nem csalódtunk. A XIV. századi krónikakompozíció jegyezte fel, hogy I. András király (1046—1060) az oroszok vezérének (dux) leányát vette feleségül. Más forrásból tudjuk, hogy a magyar uralkodó hitvese Bölcs Jaroszláv kijevi nagyfejedelem Anasztázia nevű leánya volt. Ugyancsak a XIV. századi krónika-kompozíció számol be részletesen arról a hadjáratról, amelyet Kálmán király (1096—1116) vezetett 1099-ben Oroszországba. Egyéb adatok alapján állíthatjuk, hogy Kálmán az akkori kijevi nagyfejedelmet, II. Szvjatopolkot kívánta megsegíteni. Amikor a XIV. századi magyar krónika hírt ad arról, hogy 1132-ben a II. Béla király (1131—1141) ellen fellépő Boriszt, Kálmán király állítólagos fiát a lengyelek mellett oroszok támogatták, ezekben az orosz segédcsapatokban nagy valószínűséggel Borisz nagybátyjának, az ekkor a kijevi trónon ülő Msztyiszlávnak a hadait kereshetjük. Ugyanez a hazai forrásunk röviden beszámol II. Géza királynak (1141—1162) sógora, Izjaszláv kijevi nagyfejedelem megsegítésére indított hadjáratáról, míg ugyanezekről az eseményekről a magyar krónika német nyelvű kivonata némileg bővebben tájékoztat. A felsorolt példák bőségesen elegendők annak igazolására, hogy a korai (IX—XII. századi) magyar—orosz kapcsolatokról, amelyek leggyakrabban — az orosz állam akkori Kijev központú jellegének megfelelően — mint magyar—kijevi kapcsolatok jelentkeztek, a magyar krónikák számos hasznos és fontos híradást örökítettek meg. És mivel ezekben az évszázadokban az orosz (Ruthenus) és az Oroszország (Ruthenia, Ruscia) fogalmak bizonyíthatóan Kijevre, illetve a Kijev vezette államra vonatkoznak, olyankor is jogunk van ezt feltenni, amikor közvetlenül ezt igazoló más forrás nem áll rendelkezésünkre. így például a XIV. századi krónikakompozíció ama híréből, hogy az Árpád-házi Szár László — talán valamikor 1000 táján — Oroszországból (Ruthenia) vett magának feleséget, alkalmasint a tévedés kockázata nélkül gondolhatunk arra, hogy a magyar főember neje egy kijevi hercegnő lehetett.
A magyar krónikákból azonban — természetesen közvetett módon — nem csupán Kijev fénykora, vezető szerepe, de lehanyatlása is jól kiolvasható. Ismertek a történeti események, hogy Kijev pozíciójában a XII. század utolsó harmadától kezdve következett be hanyatlás, miközben a részekre szakadó orosz állam hol egyik, hol másik fejedelemsége vált időlegesen jelentős tényezővé. Nos, annak a kísérletnek, amely Szuzdal felemelkedésében Jurij Dolgorukij és III. Vszevolod nevéhez fűződik a XII. század utolsó évtizedeiben és a XIII. század elején, a távoli Magyarország krónikás anyagában is nyoma maradt. A gesztáját 1210 táján író Anonymus számára már nem természetes, hogy Oroszország Kijevet jelentse. Munkája két helyén is úgy nyilatkozik, hogy Oroszországot, illetve Oroszország földjét (Ruscia, terra Ruscie) Szuzdalnak hívják. Egy még későbbi, a XIII. század 70-es éveiben író magyar krónikaszerző pedig, amikor IV. Béla király (1235—1270) koronázásáról szólva Dánielt (Danyiilt) említi az oroszok vezéreként (dux Rutenorum), már — a megváltozott helyzetben — a halicsi fejedelmet tekinti az oroszok uralkodójának. Természetesen a magyarok és a kijevi orosz állam kapcsolatairól a kutató történésznek a magyar krónikákon kívül még nagyon sok más írott forrás, továbbá számos nyelvi és tárgyi emlék áll rendelkezésre. Csak mindezek együttes vizsgálatából lehet e rendkívül sokoldalú és eleven kapcsolatok rendszere teljességének felvázolására vállalkozni. A magyar krónikák — mint egyetlen forráscsoport — vizsgálata azzal a tanulsággal jár e szempontból, hogy a kijevi orosz állam IX. század végi kialakulásától a XII—XIII. század fordulója körüli évtizedekben bekövetkezett lehanyatlásáig terjedő időszakban e forráscsoport akként ad ízelítőt Kijev történetéről (s ezen belül főleg a magyar—orosz kapcsolatok széles köréről), miként a tenger egy cseppje rávall arra a végtelen vízre, amelyből vétetett."
"Az itt röviden idézett anonymusi tudósítás a magyar őstörténet egyik sokat vitatott kérdésében, a IX. századi kijevi magyar uralom dolgában számít tanúnak. Sajnos, kétes hitelű és nem perdöntő tanúnak. Ismeretes ugyanis, hogy Anonymus számos regényes elemet, kitalált történetet szőtt bele munkájába, ez a körülmény tehát nem növeli a bizalmat a névtelen jegyző kijevi vonatkozású hírének megbízhatósága iránt. Érdekes, hogy az orosz évkönyvek sem szolgáltatnak a kérdés eldöntéséhez perdöntő bizonyítékot. A kezdő szavairól Poveszty vremennih let névvel is idézni szokott orosz évkönyv (vagy őskrónika) a bizánci időszámítás szerinti 6390. (azaz a 882.) évhez kapcsolt tudósításában elmondja, hogy egy Olmin dvor (vagyis „Olm udvara" jelentésű) hely Kijevben a Magyar (Ugorszkoje) hegyen volt. Az Olmin dvor adatból többen arra következtettek, hogy ebben Álmos udvara kereshető, amit megerősíthet az udvarnak a Magyar hegyen való fekvése. Ha az orosz forrás nem Olmin, hanem Olmusin alakot hagyományozott volna ránk, ez esetben e vélemény igazában aligha lehetne jogosan kételkedni, de mert a szövegben Olmin és nem Olmusin van, így az Olmin dvor Álmossal való kapcsolatba hozásának nyelvészeti akadályai vannak. Hogy Kijevnek valóban volt magyar nevet viselő hegye, azt az orosz évkönyvek egy másik, 6406-hoz (898-hoz) tett híre igazolja: „Vonultak a magyarok Kijev mellett a hegyen keresztül, amelyet ma magyarnak nevezünk. Megérkezvén a Dnyeperhez, megállottak sátraikkal, mert úgy vándoroltak, mint a kunok." (Kniezsa István fordítása.) Az orosz évkönyvek is tudnak tehát a magyarok Kijev mellett (illetve Kijeven keresztül) történt átvonulásáról, csak abban a vonatkozásban hagynak bennünket bizonytalanságban — s most számunkra ez lenne a legfontosabb —, hogy mennyi időre állottak meg a nyugat felé tartó magyarok a Dnyepernél, illetve hogy sor került-e fegyveres összecsapásra a IX. század vége felé a magyarok és a kijevi oroszok között. A Kijev területén felbukkanó Ugor („magyar") helyek nem feltétlenül egy IX. századi ottani magyar uralom emlékei, hanem például kereskedelmi kapcsolatokból is eredhetnek. Nem szabad tehát Anonymus művének ismeretében eleve arra az álláspontra helyezkednünk, hogy P. mesternek a magyar honfoglalás előtti időre utaló információi a magyarok és Kijev kapcsolatáról, azaz egy viszonylag rövid ideig tartó kijevi magyar uralomról mindenestül légből kapottak lennének, de híradásának kétségtelen megerősítését az orosz forrásokból nem kapjuk meg.
A másik hely, amelynek kapcsán Kijev név szerint megnevezve szerepel a magyar krónikairodalomban, a XIV. századi krónikakompozícióban található. Azt kell mondanunk, csupán a lelőhely szempontjából más hely ez, mert az esemény ugyanaz, amelyet erősen kiszínezve Anonymus is ránk örökített. A XIV. századi krónikakompozíció (és hasonló szövegezésben már a XIII. század végi Kézai Simon) elmondja: „Az Úr megtestesülése utáni 677. (más szövegvariáns szerint: 888.) évben, száz évvel Attila király halála után, köznyelven a magyarok, vagyis hunok, latinul: ungarusok... ismét benyomultak Pannóniába. Áthaladtak a besenyők, fehér kunok országán, Szuzdálián és a Kijev nevű városon, majd átkeltek a havasokon." (Geréb László fordítása.) Az évszámok eltérése, egyáltalán az a körülmény, hogy a középkori krónikákban olykor meghökkentő évszámok és számsorok szerepelnek, nem meglepő, és ez a híranyag megbízhatóságának csak igen kevéssé fokmérője. Nemcsak azért, mert a középkori embernek sokkal kevésbé volt érzéke a számokhoz, mint a ma emberének, és ennélfogva kevesebb gondot is fordított az évek pontos megjelölésére, hanem azért is, mert a kéziratok többszöri másolása során leggyakrabban az évszámok torzultak el. A XIV. századi krónikakompozícióban az esemény dátumául olvasható 677. és 888. év helyett Kézai Simon a 872. évet szerepelteti. A bővebb, most nem idézett szövegkörnyezetből — a helytelen dátumok ellenére is — teljesen egyértelmű, hogy itt a magyarok IX. század végi Kárpát-medencei honfoglalásáról van szó. Vagyis a magyar krónikák egy másik szöveghagyománya is ránk örökítette azt az információt, hogy a honfoglalásra indult magyarok útja Kijev mellett vezetett el. E ponton akkora a megfelelés Anonymus tudósításának magva és a XIV. századi krónikakompozíció rövid híre között, hogy a Kijev melletti (vagy a Kijeven át történt) magyar vonulás hagyományát az Anonymus előtti krónikás anyagból kell eredeztetnünk, vagyis abból a történeti rétegből, amely az eseményekhez való viszonylagos közelsége miatt nagyobb történeti hitelre tarthat számot. Anonymus híradását tehát a honfoglalásra indult magyarok Kijev melletti áthaladásáról az orosz évkönyvekkel egybecsengő információja mellett eme körülmény folytán is megbízhatóként kell kezelnünk, s azt kell mondanunk: a IX. század végi — éppen a kijevi orosz állam keletkezése időszakára vonatkozó — kijevi—magyar kapcsolatok nem Anonymus fantáziájának termékei, még ha e kapcsolatok jellege, időtartama továbbra is nyitott kérdés kell, hogy maradjon."
Şükrullah: "Ezek [a magyarok], a saqlāb-ok és rūs-ok között nyáron és télen állandó háborúk és harcok vannak. De a turkmen m.ht.rqah állandóan legyőzik a saqlāb és rūs népet. Ezeket sorban láncra verve foglyokká teszik. A rajtuk levő dolgokat, ruhákat, cobolyprém öltözetet lehúzzák róluk, s meztelen viszik Rūm-ba, és eladják [őket]."
... A kievi vezér azonnal követeket küldött leghívebb barátaihoz, a hét kun vezérhez, és segítségre hívta őket. Akkor ez a hét vezér, akinek a neve: Ed, Edömén, Et, Böngér, Örsúr apja Ócsád, Vajta, Alaptolma apja Ketel ... Álmos vezér meg katonái ... úgy aprították a kunok tar fejét, mint a nyers tököt ... meghódoltak Álmos vezérnek ... Akkor Álmos vezér és a többi fejedelmi személy, akit hétmagyarnak mondanak, továbbá a kun vezérek rokonságukkal meg férfi- és nőcselédeikkel egyetemben kivonultak Kievből ..."
... az Alaptolma (Uluptulma) előtagja a 'hős' jelentésű, elterjedt török Alplehet, utótagja pedig összefügghet a besenyők Talmácstörzsével. Most látom, hogy Budenz már régen felhívta az előbbire a figyelmet: "Alap-Tolma ...Oluptulma ... első része ugyanaz, ami török Alp ... âlep, hős" (Magyar Nyelvészet 6:53)
... egy besenyő–magyar háborúskodás emlékét őrizheti, melyben a magyar Almasz-"Álmos" győzedelmeskedett a Szambatasz városáért, illetve a kijevi területekért folytatott harcban.
A besenyők végül felülkerekedtek, a Gábriel-féle követjárás idején a mieink már rettegtek tőlük.
Theophilosz bizánci császár 839. évi levele Német Lajos frank király ingelheimi udvarába: „A követekkel együtt elküldött továbbá bizonyos embereket, akik magukat, illetve nemzetségüket Rhos nevűnek mondták, s akiket, miként azok állították, Chacanusnak nevezett királyuk küldött hozzá barátságból. Kérte említett levelében, hogy a császár jóindulatából kapjanak lehetőséget és segítséget a hazatéréshez egész birodalmán keresztül, mivel nem akarja, hogy a barbár és túlságosan vad s hatalmas népek között vezető utakon, amelyeken keresztül hozzá Konstantinápolyba jöttek, térjenek vissza, nehogy véletlenül valami baj érje őket…”
Hölbling Tamás szerint az egyik kijevi hegy Ugorszkoje jelzője valóban a magyarokra utal, és Olma is azonos Álmossal – csak éppen nem az Anonymusnál szereplő Álmossal, hanem a Könyves Kálmán ellen folytonosan lázadó és végül általa megvakíttatott hasonnevű herceggel, II. (Vak) Béla édesapjával. Ő 1104-ben Szvjatopolk kijevi nagyfejedelem lányát, Predszlavát vette feleségül. Hölbling elsősorban a PVL igeidő-használata alapján jutott erre a következtetésre.
A lényeg: Álmos talán még az Altajtól keletre született, és a DAI-ban mint egy frissen előkerült "turk" vezér lép elénk, amikor a régebbóta (3 vagy 303) éve kazár-szövetséges "turk" vojvoda, Levedi a kagán figyelmébe ajánlja. Sőt, nem is őt ajánlja, hanem a fiát, Árpádot, mert Álmos talán már Kijev kagánja ekkor. De ez régi vita (Olmin dvor), most nem másznánk bele.
A Titel környéki harcokban aztán Almasz-Almuz elesik.
1281 [1292 k.]: Almus
1332-37: Almuz
?1261: Almusd, ma Álmosd
Település Debrecentől délkeletre.
Feltehető, hogy a helyiek hol az álom-ra, hol az eredetileg egyébként szintén törökös almá-ra asszociáltak:
1009: usque ad aquam Almas - a Dráva bal oldali mellékvize Baranyában, később: Almás
1341: Almas - a Szamos mellékvize Kolozsban és Dobokában
1093-95: Almas - település Északnyugat-Baranyában, későbbről dokumentált nevén az Alma folyó mellett
1338: Almas - település Közép-Baranyában, későbbi neve Alma
1234 k., 1238, 1249, 1295, 1298: Almas, 1294, 1320: Almask (=gyémántocska) - a délkelet-bihari Almasz, ma Almás patak melletti település
"Anonymus szövegéből kihámozhatóan ... a honfoglaló háború említett szakasza Bácsalpár–Titel környékén zajlott, ahová Laskai teszi Álmos halálát. A Szalán elnevezés talán egy megszokott személynévi kreáció Anonymustól: valójában Szvatoplukról van szó, mint a Képes Krónika írja, az exjegyző viszont itt is megalkotta szereplője nevét egy település neve alapján (Szalánkemén)"
Duna és Tisza összefolyásáról egyértelműen megemlékezik, amikor megismétli az általa olvasottakat.
Makkay is felteszi az általad idézett helyen a kérdést: "Anonymus hogyan követhetett el itt egy nagy szarvashibát: Duna-vizet küldetett-vitetett Salántói Árpádnak a Tisza menti Alpárról. Két korsó Duna vizet a Tiszából?!"
Már bőven írtam róla (pl. 17988, 17906): ADAI 42. fejezete szerint a turkok a Száva és a Duna között megtelepedtek, azonkívül a tiszántúli és erdélyi területekre is világosan utal a DAI. Ez egybecseng Anonymus tudósításával, aki kiemeli a Bácsalpár körüli harcok jelentőségét, miután leírja, hogy a honfoglalóknak megtetszett a Fruška Gora (Tarcal) vidéke, és a harcok után "a Tisza–Duna aljában lakó egész népet igájuk alá hajtották", majd "azon a helyen, ahol a Száva folyó a Dunába ömlik, minden ellenállás nélkül átkeltek a Dunán".
Mint írtam, ezen a ponton keveredhet a drisztrai futás homályos emléke a Szerémség és környéke meghódításának történetével: "továbbindulva Bolgárfejérvár városa ellen lovagoltak. Ekkor a bolgárok vezére, aki Salán vezérnek rokona volt, görög segédhaddal együtt ott termett, hogy nagy sereggel megvívjon velük. Másnap mind a két fél csatarendbe sorakozott a Duna mellett elterülő mezőn ... A görögök és bolgárok közül igen sokan elestek, mások pedig fogságba kerültek. Tehát Bolgárország vezére látva, hogy övéi a csatában a rövidebbet húzzák, futásnak eredt, s hogy életét megmentse, berohant Fejérvár városába".
Vagyis a Duna menti eseményeket hűen leírja forrásának megfelelően, csak épp eltorzítja ismereteinek megfelelően. Ő ugyanis kimutathatóan Tiszaalpár vidékét ismerte jól, nem Bácsalpárét. Az exjegyző által emlegetett Görög-rév is a Dunán volt.
Anonymus a Duna és Tisza összefolyásáról egyértelműen megemlékezik, amikor megismétli az általa olvasottakat.
Makkay is felteszi a kérdést: "Anonymus hogyan követhetett el itt egy nagy szarvashibát: Duna-vizet küldetett-vitetett Salántól Árpádnak a Tisza menti Alpárról. Két korsó Duna-vizet a Tiszából?!"
Már bőven írtam róla (pl. 17988, 17906): A DAI 42. fejezete szerint a turkok a Száva és a Duna között megtelepedtek, azonkívül a tiszántúli és erdélyi területekre is világosan utal a DAI. Ez egybecseng Anonymus tudósításával, aki kiemeli a Bácsalpár körüli harcok jelentőségét, miután leírja, hogy a honfoglalóknak megtetszett a Fruška Gora (Tarcal) vidéke, és a harcok után "a Tisza–Duna aljában lakó egész népet igájuk alá hajtották", majd "azon a helyen, ahol a Száva folyó a Dunába ömlik, minden ellenállás nélkül átkeltek a Dunán".
Mint írtam, ezen a ponton keveredhet a drisztrai futás homályos emléke a Szerémség és környéke meghódításának történetével: "továbbindulva Bolgárfejérvár városa ellen lovagoltak. Ekkor a bolgárok vezére, aki Salán vezérnek rokona volt, görög segédhaddal együtt ott termett, hogy nagy sereggel megvívjon velük. Másnap mind a két fél csatarendbe sorakozott a Duna mellett elterülő mezőn ... A görögök és bolgárok közül igen sokan elestek, mások pedig fogságba kerültek. Tehát Bolgárország vezére látva, hogy övéi a csatában a rövidebbet húzzák, futásnak eredt, s hogy életét megmentse, berohant Fejérvár városába".
Vagyis a Duna menti eseményeket hűen leírja forrásának megfelelően, csak épp eltorzítja ismereteinek megfelelően. Ő ugyanis kimutathatóan Tiszaalpár vidékét ismerte jól, nem Bácsalpárét. Az exjegyző által emlegetett Görög-rév is a Dunán volt.
Két Bodrog nevű folyó létezett, az egyik Bács–Bodrog megyében, a másik meg északon, Tokaj-Hegyalja előterében. Lenn találjuk a Vajas folyót is délen: "egészen Titelig mentek, s odáig meghódították a népet. Majd továbbindulva, a Szalánkemén-révhez jutottak, s a Tisza–Duna aljában lakó egész népet igájuk alá hajtották. Innen pedig a bodrogi részekre tértek, és a Vajas vize mellett ütöttek tábort".
"Laskai Osvát egy konkrét helyszínt jelöl meg Álmos halála helyszínéül. Szent Istvánról szóló első és második beszéde szerint Álmost Titelnél ölték meg. Ez összefügghet a Szalán elleni küzdelmekkel ott, a római eredetű földsáncoknál. Anonymusnál a helyszín Tiszaalpár vidéke, mivel a Duna menti Alpárt összekeverte az általa jól ismert Tisza mentivel. Ugyanis az általa ismert szöveghagyományban valószínűleg csak az Alpár helynév szerepelt. A Tarcalnak hívott, a Szerémség északi részén fekvő Fruška Gorából is így lett Bodrog menti Tarcal hegy. Maga a Bodrog is egyébként északon és délen párhuzamosan előforduló földrajzi név"
Alper is a masculine Turkish given name. It is composed of the two words alp and er. In Turkish, "Alp" means "Stouthearted", "Brave", "Chivalrous", "Daredevil", and/or "Valorous". The second, er means soldier or male. Additionally Alper is used as an adjective for an ancient legendary Turkish commander; Alp Er Tunga who lived around 300 B.C.
Mind ugyanazt jelentik, mint Álmos apánk személyneve: 'gyémánt'.
Erre adott a Névtelen jegyző két naiv (egy magyar és egy latin) magyarázatot.
Én pedig hoztam egy héber párhuzamot (például a Tevele-Dávid-tól eltérően már nem tartom valószínűnek), és egy kirgiz jelentést: 'acél'. A kirgizben tehát 'gyémánt' és 'acél' jelentéssel is megvolt a szó (Radlov i.m.).
Mint Radlov szótárából láttuk, ez inkább törökös nyelvekből, akár magából az ujgurból kerülhetett a középgörögbe, azaz Bizáncba.
Almasz 'gyémánt'
Henry G. Schwarz szerk.
An Uyghur–English Dictionary
Center for East Asian Studies, Western Washington University, 1992, 47
Turghun Almasznak hívták például a legismertebb ujgur költőt, az Ujgurok c. forradalmi jelentőségű történelmi könyv szerzőjét. A kötetet a kínai liberalizáció tetőpontján, 1989- ben adták ki Ürümcsiben. A szerző az ujgurok kínaiakkal szembeni kulturális elsőbbségét bizonygatja a Kr.e. 4. évezredtől fogva, beleértve például a Tarim-medencei múmiák kilétének feszegetését.
