Különösen az ókorral-középkorral foglalkozók számára elengedhetetlen fontosságú az egykori földrajzi viszonyok, a vizsgált történelmi eseményekkel egykorú természeti adottságok ismerete, de a közelmúlt történései szempontjából sem közömbös olykor, gondoljunk csak a Tisza szabályozását megelőző helyzetre...
Azért sem vették komolyan a felmelegedést, mert azt hitték, a klíma csak visszakorrigál a kis jégkorszak után
Az ember–természet kapcsolat éghajlati vonatkozású szemléltetésére a professzor három olyan válsághelyzetet említett, amelyek klimatikus jelenségekre vezethetők vissza: a pestisjárványt, a török háborúkat és a 19. századi vízszabályozásokat. Ezeknek az eseményeknek a kontextusba helyezéséhez érdemes tisztában lenni az elmúlt bő ezer év jól elkülöníthető klímatörténeti szakaszaival. Kevésbé tárgyalt éghajlatváltozási korszak a 9–13. század, amikor is egy olyan mértékű melegedés ment végbe, amiből arra következtettek, hogy megszűnhet az éhínség. Ezt a történeti korok leglátványosabb lehűlése, az úgynevezett kis jégkorszak követte, amely egészen a 19. század végéig tartott, és amely a legjobban dokumentált befejezett klímaváltozás. Rácz a kort Charles Dickens világával illusztrálta, azzal az Angliával, ahol egy huzamosabban az utcán tartózkodó illetőnek jó esélye volt megfagyni télen. Szintén ezen időszak jellegzetes intézményei a befagyott Temzén és Szajnán rendezett vásárok, melyek közül előbbi olyannyira kiépült, hogy még kuplerájt is lehetett rajta találni. A jelenkori felmelegedést eleinte azért sem vették komolyan – magyarázta Rácz Lajos –, mert úgy gondolták, a klíma csak visszakorrigál a kis jégkorszak után. Idővel aztán a folyamat túllépte ennek az értelmezésnek a tűréshatárát, bár a modern klímaváltozás gondolata csak meglehetősen rövid ideje vált elfogadottá. Ami a pestisjárványt illeti, Rácz szerint van abban némi tévedés, hogy a bakteriális fertőzés terjedését a patkányokkal azonosítják: bár kétségtelenül ők és más rágcsálók is szerepet vállaltak benne, a legnagyobb mértékben a bolhák járultak hozzá. A folyamatot egy szárazság indította el, amely pusztított minden vegetációt. Ennek végével a rágcsálók gyorsabban regenerálódtak a táplálékláncban feljebb álló fajoknál, és túlszaporodtak. A rágcsálók között voltak olyan fajok, amelyek anélkül terjesztették a Yersinia pestis baktériumot, hogy ők maguk megbetegedtek volna. A rajtuk megtelepedett bolhák váltak a folyamat katalizátoraivá, ugyanis a fertőzött vért magukba szívva továbbálltak a patkányokra is, amely faj ekkor kvázi háziállatként volt jelen az ember környezetében. A kereskedelmi utak mentén elterjedő, Európa korabeli népességének mintegy negyven százalékát elpusztító járvány sokkolta az emberiséget, és az egyik társadalmi reakció a bűnbakkeresés lett. A jellemzően hibáztatott csoportok közé tartoztak az idegenek (zsidók, muszlimok, örmények), a nők és a flagellánsok is. A testüket naponta ostorozó középkori szekta egyébként magát vallotta hibásnak, bár a hatalom irántuk való ellenérzése leginkább abból fakadt, hogy a világvégét hirdették, és ennek szellemében adót sem voltak hajlandók fizetni. Európa a történtek egyik tanulságaként azt vonta le, hogy a feudális világban jellemző kisebb autonóm tartományok nem képesek kezelni egy hasonló helyzetet, megfelelő állami szintű szervezéssel jelentősen kisebb lehetett volna a katasztrófa. Szintén a járványra adott reakciók közé sorolható a regionális kereskedelmi rendszerek és útvonalak hangsúlyossá válása, és a pénz megjelenése, amellyel ugrásszerűen nőtt meg az európai gazdaságban forgó áru volumene. A török hódoltság korában a kis jégkorszak sajátosságainak köszönhetően jelentősen nagyobb felületet borított víz a Kárpát-medencében, mint korábban. Emellett – a kettős végvárvonal kiépítéséhez kapcsolódóan – nagymértékű erdőirtás is történt, a környezet így még kevésbé volt képes megtartani a csapadékot, mindez pedig a kultúrtáj leromlásához, és falvak pusztulásához vezetett. A túlélést lakóhely tekintetében a mezővárosok jelentették, megélhetés szempontjából pedig a szállítási nehézségek miatt egy könnyen mozgatható terméket kellett találni, így vált a szürkemarha exportja kulcságazattá. A vízszabályozás kérdésköre egy rendkívüli népességnövekedéssel kapcsolódik össze: a Kárpát-medence rövid időn belül megháromszorozódott lakosságának szántóterületre lett volna szüksége, az árterek kiterjedtsége miatt azonban sok terület nem jöhetett szóba. Ekkoriban még a Balaton lecsapolása is felmerült, ez azonban végül csak tervrajzként öltött formát. Az ország más részein viszont negyvenezer kilométernyi csatornahálózat épült ki a lecsapolásokhoz. „Amit le lehetett csapolni, azt lecsapolták” – fogalmazott Rácz, és érzékeltetésképpen felhívta a figyelmet: Hollandia teljes csatornahálózata hatezer kilométer, míg Belgiummal együtt a tízezret éri csak el. Bár a hőmérséklet pontos mérése nem nyúlik vissza túl régre, különböző történeti forrásokból akár évezredekre visszamenőleg is képesek vagyunk klímarekonstrukciókra, mondta Rácz. A professzor kitért az éghajlati változások mögött húzódó okok ismertetésére is, mint a Nap sugárzó energiájának változása, a vulkánkitörések, vagy a Föld keringési pályájával kapcsolatos változások, így például a bolygó tengelye és a keringési pálya síkja által bezárt szög rotációja. Arra is emlékeztetett, hogy a jelenlegi felmelegedés az emberi történelemnek nem a legmelegebb időszaka: nagyjából hatezer évvel ezelőtt, a középholocén maximum idején gleccserek sem voltak. A jelenkori klímaváltozás által leginkább a mediterrán régió fenyegetett, nemcsak a hőmérséklet emelkedése, de a csapadék csökkenő mennyisége miatt is. „A szicíliai, dél-itáliai, görög és spanyol szőlővidékeknek lőttek” – osztotta meg egy szőlészeti konferencián szerzett tapasztalatait. Ezzel szemben a skandináv régió lehet a folyamat „nyertese”: itt rengeteg terület válhat lakhatóvá, művelhetővé. Magyarországon belül a Duna jelenthet választóvonalat, a szárazság első sorban innen keletre jelent fenyegetést. Rácz Lajos szerint az éghajlattal való történelmi kapcsolatunk egyik legfőbb tanulsága, hogy a környezet aktív szereplő az életünkben, elég csak a közelmúlt árvizeire gondolni. Az éghajlat és a környezet regionális jellege miatt fontos, hogy közösségi szinten legyünk képesek gondolkodni és megoldásokat keresni a felmerülő problémákra. Ezzel szemben le kell számolni az olyan álmegoldásokkal, mint a bűnbakképzés és a struccpolitika. „Úgy alakult, hogy a klímaváltozás egy baloldali issue-vá vált” – érzékeltette a professzor.
Valóságtagadóknak még egy kis ízelítő a természet csodáiból:
Ha minden igaz, onnan indult el az egész, hogy egy itteni alter meseszövő szerint a Volga nem fagyhatott be annyira, hogy azáltal segítse a besenyők átkelését.
https://mnytud.arts.unideb.hu/mhntort/vizn9.htm A magyar Balaton tónév szláv előzménye a blato ’mocsár’ földrajzi köznévből alakult -ьnъ képzővel. Korábban úgy gondolták, hogy ez egy *Blatьnъ gradъ ’Mocsárvár’ vagy egy *Blatьnъ jezerъ ’mocsaras, sáros tó’ formából jött létre a szerkezet főnévi főtagjának elmaradásával. Ilyen szerkezet meglétét azonban nem feltétlenül szükséges feltenni a név előzményeként, mivel az -ьnъ a szláv nyelvekben főnévképzői szerepben, jellegzetes helynévképzőként is előfordul. A szláv *Blatьnъ a magyarba Blatin vagy Balatin, de akár egyből Balaton formában is átkerülhetett. A hangszerkezeti módosulás ugyanis elvileg nemcsak a magyar nyelv belső fejlődésének eredményeképpen történhetett meg, hanem rögtön az átvételkor is adaptálódhatott a név hangalakja a magyarban szokásos hangszerkezetnek megfelelően. A német Plattensee előtagja ugyancsak a szláv név átvétele. A Balatonon kívül a Kárpát-medencében még két jelentősebb állóvíz található, az Ausztriával közös Fertő (1217: Ferthev, HA 4: 37) – a beszélt nyelvben Fertő-tó néven is említik – és a Velencei-tó, amely csakaz újabb korban viseli ezt a nevet,régebben ugyancsak Fertőnek (1193: Ferteu, HA 3: 49) hívták. Mindkettő a régi magyar fertő ’mocsár, ingovány’ földrajzi köznévből alakult, azaz a névadás szemlélete azonos a Balaton név szláv nyelvi hátterével. Ahogyan a nevük is mutatja, a legutóbbi időkig ezek nem nyílt vizű tavak, hanem inkább növényzettel benőtt mocsarak voltak.
Hoffmann István: "a Kárpát-medence régi helynévanyagában két másik Balaton névről is van tudomásunk, amelyek a harmadik szótagban ugyancsak veláris magánhangzóval fordulnak elő a forrásokban, igaz, jóval későbbi adatolással: 1295/1423: Balatun (Gy. 1: 510, Békés megyében említett mocsár), 1388: Balathon (Cs. 1: 168, Heves megyei település)." (A tihanyi alapítólevél mint helynévtörténeti forrás; Debreceni Egyetemi Kiadó, 2010, 46)
Ha visszamehetnénk a 18. századba, akkor valószínűleg rá sem ismernénk a magyar tengerre, hiszen ekkor a Balaton sokkal vadabb és a mai Síofok környéke bizony elég visszataszító volt. A Sió kiásása és kimélyítése előtt a tó fővárosaként is emlegetett település helyén csak egy végeláthatatlan mocsaras vidék terült el, melyet a Balaton újra és újra elöntött. Ebben az időszakban a tó vízszintje még jóval, közel három méterrel magasabb volt a ma ismertnél. Bár ókori írásokban olvasható, hogy a rómaiak már terveztek egy csatornát, melyen keresztül a tó szabályozhatóvá vagy akár lecsapolhatóvá vált volna, a hatvanas években végzett ásatások semmilyen tárgyi bizonyítékot nem találtak, melyek a munkálatok valós kivitelezését alátámasztották volna. Így a Sió völgye az 1700-as évek végéig egyetlen összefüggő mocsár maradt, annak ellenére, hogy a csatorna egy kicsi része már létezett. Ezt azonban csak az ott felállított malom működésére használták, így a tó vízszintje az őrlőkövek munkájának függvényében változott. Ám áradások idején ez a szűk keresztmetszet nem bizonyult elegendőnek és a víz áttörte a malom számára földből és fából készült primitív gátat, majd elöntötte a Sió völgyét. Amikor azután 1776-ban a malom leégett, az épületet és a gátat is elbontották, és nekiláttak a csatorna kitisztításának és kiszélesítésének. A munkálatok eredményeként a tó vízszintje több, mint 1 métert apadt és környéken jókora területen indulhatott meg a mezőgazdasági termelés. Már ekkor felmerült az ötlet, hogy az addig kevesebb, mint 30 kilométer hosszú csatornát tovább lehetne építeni, és ezzel végérvényesen megoldhatóvá válna a tó vízszintjének szabályozása, sőt akár a Dunával való közvetlen összeköttetése is. A tervek már az 1800-as évek első felében elkészültek, és ezekben már további célok is megfogalmazásra kerültek. A tó szabályozása és a víziútvonal kialakítása mellett a környék mocsaras területeinek lecsapolása és a majdan elkészülő adriai vasútvonal víz- és jégmentesítése is szerepelt az ötletek között. A Sió medrének mélyítése újabb 1,3 méterrel apasztotta a vízszintet, ami már megközelítette a mai mértékét. A megindult munkálatok azonban a szabadságharc következtében félbeszakadtak, és csak a harcok végével indultak meg újra. A folyamatot pedig jócskán felgyorsította a Déli Vaspálya Társaság által megkezdett vasútépítés, mely 1858-ban vette kezdetét a déli parton. A frissen lefektetett síneket az 1860-ban bekövetkezett áradás megrongálta, így nyilvánvalóvá vált, hogy ezt a jelenséget végérvényesen meg kell szüntetni. Ekkor a Sión (jelentése malomzsilip) még működő több kisebb és nagyobb malmot elbontották, és 1863-ban közel mai formájában elkészült a Sió-csatorna, melyet egy fazsilippel lehetett lezárni. Ezzel a Balaton vízszintje és körvonala elérte a mai állapotot és végérvényesen elveszítette természetes vízjárását. A kor mérnökeinek magas színvonalú munkáját és szakértelmét dicséri az a tény, hogy az említett első fazsilip 30 éven keresztül látta el a feladatát és dacolt a ránehezedő hatalmas víztömeggel. Ekkor azonban menthetetlenül megrongálódott és elkerülhetetlenné vált a cseréje. 1893-ban eltávolították a szerkezetet, és helyére egy jóval nagyobb teherbírású és áteresztőképességű betonzsilipet építettetek, mely jobban bírta a feladatát. Ezt a szerkezetet már csak 1946-ban kellett kicserélni, miután a II. világháborúban bombatalálat érte. Ebben az időszakban egyébként magát a csatornát is le kellett zárni. A Sió-csatornát azután még több alkalommal is kiszélesítették, és ma valóban alkalmas minden olyan feladatra, melyet az 1800-as évek elején rendeltetésül szántak neki. A csatorna manapság több, mint 120 kilométer hosszan köti össze a Balatont a Dunával, szélessége 20-30 méter, legnagyobb mélysége pedig közel 9 méter.
A magyar honfoglalás időszakában a Kárpát-medence mintegy kétharmadát a folyók árterei foglalták el. A 18. század végén megkezdődött vízszabályozással sikerült elérni azt, hogy ennek az irdatlan területnek is több mint kétharmadát szántófölddé alakították. Ilyen eredménnyel még a németalföldiek sem büszkélkedhettek, pedig majd minden valamirevaló földrajztankönyvben arról olvashatunk, hogy az ország területéhez képest a legnagyobb vízborította területeket ők tudták művelhetővé tenni.
Többek között szóba került a Balaton néha feltűnő szigete...
A tiokzatos sziget kapcsán amúgy nagyon sok szóbeszéd is övezi a legendákat, visszaemlékezők például a nagyobb aszályok és szárazságok kapcsán a vízből kilógó templomtronyokról is beszámoltak már. Ezt a történetet pedig korábban a Blikk is leközölte, Zelkó Zoltán térképész elmélete szerint a Badacsony és Veszprém közötti térség, vagyis a Balaton-felvidék rengeteg templomot tartalmaz, a tornyok pedig egy római kommunikációs rendszerre alapozódott hírközlési hálózat alkotóelemei, hírtovábbító állomások is lehettek. Az elmélet szerint hajdan egy sziget is lehetett a Balatonon.
A Szeretlek Magyarország a Tó Retró alapján is számolt be arról, hogy két muzeológus, Tóth Lajos és Szentléleky Tihamér, akik behatóbban is foglalkoztak a rómaiak jelenlétével a Balaton körül, szerint a Balaton mélyén valószínűleg több, római korban épült villa, azaz nagyobb lakóház romjai is heverhetnek.
Hogy történhetett meg mindez?
A válasz rendkívül ésszerű. Amikor a rómaiak aktívak voltak a tó környékén, akkor a vidéket nagyobb aszály sújtotta, így pedig a partvonal néhol akár 1 kilométerre is beljebb lehetett, mint a mostani. Hogy elméletüket bebizonyítsák, az 1950-es években ásatásokat is kezdtek a két parton. A feltárások pedig eredményeket is hoztak, a két parton római települések nyomaira bukkantak.
Földrajz nélkül nincs Biblia! (Evlelkész podcast #37)
A Biblia sohasem önmagában áll. A mindenkori bibliaolvasónak ugyanis olvasata van, azaz ahogyan egyre távolodunk a Biblia korától időben, mindig másképpen, más szemmel értelmezzük az abban lévő információkat, üzeneteket. Ez viszonylag sűrűn előforduló téma a Biblia értelmezésével kapcsolatban. Azonban arról sokkal kevesebbet beszélünk, hogy pl. Mi itt Magyarországon nem csak időben vagyunk távol a Biblia keletkezési korától, hanem térben is messze vagyunk attól a közel-keleti miliőtől, ami a Szentírás történeteinek természetes közege. A mai adásban arról beszélünk, hogy hogyan tud a segítségünkre lenni a földrajz a Biblia üzeneteinek jobb megértése érdekében. Sőt, arra is rácsodálkozhatunk, hogy ha földrajzos szemmel nézünk egy-egy nagyon jól ismert bibliai szakaszra, mint pl. A 23. zsoltár („Az Úr az én pásztorom…”), egészen új és friss jelentések bomlanak ki előttünk. Az adás tartalma: 00:00 Bevezetés 06:36 1. A biblia történetek lokációja 13:07 2. A Szentföld domborzata 22:23 3. A Szentföld éghajlata 30:02 4. Növény és állatvilág, mezőgazdaság 36:07 5. Néhány „földrajzos” igehely
Folyók és tavak száradtak ki az öreg kontinensen, ami komoly problémákat okoz a hajózás számára. Az apadó vízszint jó néhány korábban elsüllyedt kincset is felszínre hozott.
Ezek közül a legveszélyesebbek az úgynevezett „éhségkövek”, amelyeket a korábbi aszályok idején a folyók vízvonalába véstek, hogy figyelmeztessék a jövő generációit, hogy amikor a kövek a víz fölé kerülnek, nehézségek várnak rájuk.
A legtöbb kő a Cseh Köztársaságtól Németországon átfolyó Elba folyó partján bukkant fel újra. Az egyik kő, amelyet még a 15. században faragtak ki először, már 1616-ban is felbukkant, amikor a helyiek a „ha látsz engem, sírj” szavakat vésték bele.
Növelték a zavart az ún. prémútról származó információk, legalábbis Balkhī szerint a Volga a kirgizek földjének közelében, a kimekek és oguzok országa közötti vidéken ered, az Ural hegységen túl (Kmoskó i.m. I/2, 29, 77). Feltehető, hogy itt a folyami szállítás útvonalairól szerzett értesüléseket kezelte úgy a hagyomány, mintha végig egyetlen folyón való hajózásról lenne szó.
Történeti földrajzi vonatkozásban többször foglalkoztam a Zajszan (vagy Kitaj, azaz Kínai) tóval mint az Irtiš forrásával. A Jugra-kérdés szempontjából kulcsfontosságú:
Lake Zaysan (Kazakh: Зайсан көлі, Zaısan kóli, زايسان كؤلئ, Kazakh pronunciation: [zɑjˈsɑn kɵˈlɪ]; Mongolian: Зайсан нуур, Zaisan nuur, en: Noble lake; Russian: Озеро Зайсан, Ozero Zajsan; simplified Chinese: 斋桑泊; traditional Chinese: 齋桑泊; pinyin: Zhāisāng Pō, Xiao'erjing: جَىْصْا پْ; Dungan: Җэсонпә) is a freshwater lake, ca. 1,810 km² (700 mi²), in eastern Kazakhstan, in a hollow between the Altai and the Tarbagatai Mountains. It is the largest lake in the East Kazakhstan Region.
Hétfalusi csángó település Brassótól keletre, de Brassó keleti városrészét is így hívják.
Zajzont 1367-ben említi először oklevél Zayzen néven. 1373-ban Zezynaként írták. 1500-ban mint Brassó jobbágyfaluját említik, 1531-ben Zajzon,1861-ben Zizin.
A kétkötetes, bővített kiadásban nézted? Ha nem, délután le tudom csekkolni.
Létezett/létezik továbbá nemesi címet, illetve illyefalvi és uzoni előnevet viselt Zayzon, Zajzon család.
Pálmay József genealógus szerint: "Ezen régi székely család mai napig megtartotta nevének régi írásmódját, holott a már fentebb említett Zajzon-familiák mind az új helyesíráshoz alkalmazkodván j-vel írják nevüket. De régi okmányaikban nemcsak az uzoni, hanem az illyefalvi stb. stb. előnevű Zajzon-családok nevei is különböző alakban írattak, úm.: Zayson, Zejzon, Zayzon, Zaizon és Zajzon. Tehát az a körülmény, hogy egyik j-vel a másik y-nal írja nevét, nem zárja ki az általam vélt közös törzsbőli származást.”
Viszonylag ritka munka (bár a Vaterán pénzéhes kóklerek sok könyvre rámondják ezt...), de nekem valószínűleg több példányom lapul még belőle, sőt a biztonság kedvéért vettem egy újabb, az itt bemutatottnál sokkal szebb darabot is:
Nem érte meg az ötvenet, mégis egy fél kontinensnyi területet járt be és térképezett fel. Tisztán a földrajzi felfedezések és a zoológia érdekelték, de mivel az utazás mindig is pénzbe került, és mert annak idején még elképzelhetetlen lett volna passzióból ennyit úton lenni, az orosz hírszerzés tisztjeként volt kénytelen szolgálni a birodalom érdekeit. Másfél évszázada indította első nagy közép-ázsiai expedícióját Nyikoláj Przseválszkij.
Mivel vonásaiban hasonlított rá Sztálin, lengyel újságírók 1939-ben elterjesztették, hogy ő a diktátor vér szerinti apja...
Furcsa hogy Hetes nincs rajt, holott az 1340--es évekből származó nagytemploma ma is áll, csak a homlokzatot barokkizálták és egy barokk toronyot tettek elé.....
Probáltam kitalálni melyik állapotot mutatja a térkép.
Szerintem 1330-as vagy szükebben az körüli állapotot.
Onnan jön le,
Ropoly a várá és Ropoly már nincs meg, eddigre elpusztult, (ma van a Zselicben egy Ropolypuszta a helyében, amiből mára csak 2 darab 19. századi épület maradt fenn. kb. 19. század eleje az egyik és a fűrészmalom a 19. sz végéről. )
Ropolyujvár pedig még nincs fenn, ami a leendő Kaposvár ősi neve.
Tehát Ropoly pusztulása és Ropolyujvár alapitása közti időt mutatja.
Így nézett ki Magyarország a középkorban: bárki számára elérhetővé vált a részletes atlaszAz interneten is elérhetővé vált a középkori Magyarországról készített digitális atlasz.
A digitális atlasz a Magyar Királyság részletes térképét mutatja be a középkor végén, azaz az 1500-as évek körüli évtizedekben - olvasható az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat - ELKH - keddi közleményében.
A tájékoztatás szerint megtalálható rajta minden olyan település - város, mezőváros, falu, puszta, vár, kolostor -, amely akkoriban létezett, és amelynek a fekvését legalább hozzávetőlegesen meg lehetett állapítani. A fontosabb vizeken és a megyehatárokon kívül feltünteti a jelentősebb királyi, egyházi és világi földbirtokok határait is, az 1498. évi állapot szerint. A térképhez részletes leíró adatbázis kapcsolódik, amely a megjelölt településekre vonatkozó legfontosabb adatokat tartalmazza.
A megújult adatbázis, amely egy futtatóprogram letöltésével most már bárki számára interneten is elérhető, változatlan eredeti tartalom mellett számos fejlesztést, új elemet tartalmaz. Így például beépült az OpenStreetMap, így az automatikusan megnyílik: belekerült az SRTM - Shuttle Radar Topography Mission - domborzati modell, új térképként jeleníthetők meg az egyes korok között végbement birtokosváltozások, pontosabb lett az adatbázis geometriája és teljesen megújult az adatbázist futtató térinformatikai környezet - írják. Az atlasz használatához le kell tölteni egy telepítőt, amelynek linkje a Történettudományi Intézet oldalán elérhető.
Sven Hedin: "Utunkat a nagy hidegben folytattuk, jórészt a befagyott Csercsen-darja jegén, melynek hóval fedett sima jégtükre tevéinknek aszfaltszerű pompás utat szolgáltatott." (Ázsia szívében I, Lampel, Bp., 1906, 111)
Ibn Yāqūt ezt a következő szavakkal bírálja: "Ez hazugság tőle, mivel legfeljebb öt arasznyit fagy be, s ez is ritkán esik meg. A szokásos, az csak két vagy három arasznyi. Én magam is szemtanúja voltam, és kikérdeztem efelől a helyieket. Talán úgy gondolta, hogy a folyó teljesen befagy, ám ez nem így van: csupán a folyó felső része fagy be, alatta tovább folyik a víz. A khwárizmiak pedig áttörik a jeget, és úgy jutnak hozzá az ivóvízhez, a jég pedig nem haladja meg a három araszt, csak nagyon ritkán." (Simon Róbert ford. i.h. lábjegyzetében)
Ibn Faḍlān: "A Dzsajhún folyó forrásától a folyó torkolatáig befagyott. A jég vastagsága 17 arasz. A lovak, az öszvérek, a szamarak és a szekerek úgy haladnak át rajta, mint az utakon. A jég pedig szilárd, meg sem moccan, s így marad három hónapon keresztül." (Beszámoló a volgai bolgárok földjén tett utazásról, Corvina, Bp., 2007, 20-21, ford. Simon Róbert)
Jerney János: "A Dneszter limánja, melly Akkermant Ovidiopol városkától választja, hosszaságban 5 mélföldnyi, szélessége pedig 10 verszt, azaz 1 1/4 mélföldnyinek tartatik, mélysége 2—1 öl , magáé a folyamé 40 láb. Télen rendszerint befagy, kivevén a folyó középtájoni vonalát; akkor terhes kocsikkal is járhatni rajta." (Jerney János keleti utazása II, Pest, 1851, 7).
Al-Qazvīnī az ő korában rendkívül bővizű Amu-darjáról: "Ḫwārizm népe csákányokkal léket vág bele, amíg a vízig el nem ér; ebből azután ivóvizet merítenek, úgy, amint a kútból szokás vizet meríteni, és korsókban elszállítják. Mikor azután tartósan befagy a folyó, a karavánok és megrakott szekerek ökröstül átkelnek rajta, s a végén semmiféle különbség nem marad közte s a föld között: a por úgy ellepi, mint a sivatagot. Így marad kb. két hónapig".
II. Lajos valószínűleg nem a Csele-patakban lelte halálát. Az egyetlen szemtanú a király kamarása, aki arról számolt be, hogy az uralkodó pár fős kíséretével a Duna felé vette az irányt, majd a Csele falu alatt, a Duna egyik mellékágában veszett a vízbe ... A kutatás sajátossága, hogy hangsúlyt kapnak benne a földtudományi módszerek, amelyek elengedhetetlenek, mert probléma, hogy táj, a domborzat, a Duna medre átalakultak.