Keresés

Juhos-Kiss János

A messzi tengerektől – a drága Balatonig

Nekik régi sziklák törmelékétől
és új partjaik nyüzsgésétől
telik meg a szemük homokkal.

Nekünk a régi harmóniától
és az új bánatok porától
telik meg a szemünk könnyel.


Balatonfüred, 2011. július 2-án

Radnóti Miklós

Május

Szirom borzong a fán, lehull;
fehérlő illatokkal alkonyul.
A hegyről hűvös éj csorog,
lépkednek benne lombos fasorok.
Megbú a fázós kis meleg,
vadgesztenyék gyertyái fénylenek.

1941. február 25.

Bíró András

Április

Tavaszi ág, meggyfavirág,
fényesbe fordul a világ.

Rezzen a fű gyenge szára,
rezgeti piros bogárka.

Piros bogár, Kató-bogár,
a boldogság merre, hol jár?

Itt jár a tavaszi kertben,
készülődő szerelemben.

A fű zöldet, ág fehéret
zsendít s mondja, szép az élet.

Tavaszi ág, meggyfavirág,
egyre fényesebb a világ.

Meggyfa kerek, fehér kontyát
sárga méhek teledongják,

amott lila virágözön
s gyík szunnyad langy bazaltkövön,

emitt fehér jácint billeg,
tetszik is a kikericsnek –

véle hogy megismerkedjék,
felé fordítja a fejét…

Tavaszi ág, meggyfavirág,
kifényesedik a világ!

Zelk Zoltán

Csilingel a gyöngyvirág

Csilingel a kis gyöngyvirág.
fehér a ruhája
meghívja a virágokat
tavaszesti bálra.

Öltözködik az orgona,
lila a ruhája,
kivirít a kankalin,
a szegfű és a mályva.

A vadrózsa rájuk nevet,
bolondos a kedve,
a rigó is füttyent egyet:
hej, mi lesz itt este!

Táncra perdül a sok virág,
illat száll a légben,
őrt állnak a gesztenyefák,
illemtudón, szépen.

A szellő is megfürdik
a virágillatárban,
s arra ébredünk fel reggel:
napsugaras nyár van.

Oláh András

koncert

fekete madarak
hangversenye készül

a vasúti töltés mellett
szikár jegenye vezényel

szétmorzsolt szavak
szaggatott dallamok rebbennek
az ősz hangjegyfüzetéből

ti-tá-ti-tá ha-lál-ma-dár
– vasúti kocsik szívverése
a síneken

száraz füvek sikolya hallik
s a gerinc roppanása
a nevetéssé szakadozó szélben

Kányádi Sándor

ÁPRILIS HÓNAPJA

Bolondos egy hónap
április hónapja,
hol kalap a fején,
hol báránybőr sapka.

Köpenyegbe burkol,
ingujjra vetkőztet;
mutatja a tavaszt
hol nyárnak, hol ősznek.

Hiába próbálnád
kilesni a kedvét,
túljár az eszeden,
mire észrevennéd.

Búsnak teszi magát,
szeme könnyben ázik,
mindegyre lehunyja
sűrű szempilláit.

Aztán gondol egyet,
fülig fut a szája,
s ránevet a fényben
hunyorgó világra.

Osvát Erzsébet

Hóvirágos zöld szoknyában

Sarkig érő
aranyhajjal,
kék kökörcsin
koszorúval,
hóvirágos
zöld szoknyában
érkezett meg
hajnaltájban.
Elámultam
és megálltam.
Ily gyönyörűt sose láttam.
– Szólj, hát ki vagy?
kérleltem én.
– Hogyan toppantál
így elém?
Megszólalt
a szépek szépe:
– Nap bújtatott
köpenyébe,
fürge szellő
szárnyára vett,
cinke dalolt
fejem felett.
Vidd el a hírt
nem titok már.
A tavasszal találkoztál.

Nicoletta Ceccoli alkotása

Parancs János

Ismét a tavasz

A jószagú levegő. A csicsergő,
a csivitelő, a füttyögő madarak.
Az opál ég alatt a könnyű pára.
A tavaszi napsütéstől kótyagos,
cikázó rovarok, lepkék, bogarak.
Kibuknak a földből a füvek, a csírák,
tündökölnek és illatoznak az ibolyák,
az ismeretlen nevű, apró virágok.
Erjed és pezseg újra a természet,
ki tudja hanyadszor, hány ezer éve,
hogy kihordja és világra szülje
az esélyt, a folytatás reményét legalább.
Ez az évszak a bizalomé, a bizakodásé;
ilyenkor röstellem, hogy gyanakvó,
hitetlen és erőtlen lélek vagyok.
Mert gyönyörű ez a lázas igyekezet és lobogás,
gyönyörű ez az önfeledt, csapongó szárnyalás,
ez a lebírhatatlan, ösztönös és vegetatív remény.

Így teljes...

Áprily Lajos

Március

A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejű cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.

Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szíved?

Áprily Lajos

Március

A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejü cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.

Szabó Lőrinc

Tavasz

„Mi az?” – kérdezte Vén Rigó.
„Tavasz!” – felelt a Nap.
„Megjött?” – kérdezte Vén Rigó.
„Meg ám!” – felelt a Nap.

„Szeretsz?” – kérdezte Vén Rigó.
„Szeretlek!” – szólt a Nap.
„Akkor hát szép lesz a világ?”
„Még szebb, még boldogabb!”

Wass Albert

Márciusi Ballada

Fenyők fekete lombján
már gyantaillat árad.
Az alkonyat lilája
övezi lent a fákat.
Egy kis patak dalolgat…… …..
rég nem dalolt már senki,
Dalát a fenyveserdő
kacagva visszacsengi.

A nyirkos erdő mélyén
ébredni kezd az élet.
Az éledő rügyek közt
széncinke-had mesélget.
rigók halk füttye szólít
a csöndes esti lestre,
S halk nyár-illúzióval
köszönt a szürke este:

…Lágy csendű lombok alján
pásztortűz fénye éget……
A tölgy erdők susognak
csodálatos meséket…….
Leszáll a tarka álom….
s míg míg csöndesen elalszol:
fejed felett a fákon
csengő poszáta- dal szól…

Fenyők fekete lombján
már gyanta-illat árad.

Az alkonyat lilája
övezi lent a fákat.
Egy kis patak dalolgat……
Rég nem dalolt már senki…
dalát a fenyves-erdő
kacagva visszacsengi.

JANUS PANNONIUS

EGY DUNÁNTÚLI MANDULAFÁRÓL

Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe' se látott,
Hősi Ulysses sem Alkinoos szigetén.
Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne,
Nemhogy a pannon-föld északi hűs rögein.

S íme virágzik a mandulafácska merészen a télben,
Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd!
Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon,
Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?

Sziasztok!

Valaki tudna segíteni abban, hogy megtaláljam ezt a verset amiből ide teszek egy sort.

Hipp,hopp megjöttem erdő mező mögöttem

Köszönöm

Éva

Juhász Gyula

Tiszai csönd

Hálót fon az est, a nagy, barna pók,
Nem mozdulnak a tiszai hajók.

Egyiken távol harmonika szól,
Tücsök felel rá csöndben valahol.

Az égi rónán ballag már a hold:
Ezüstösek a tiszai hajók.

Tüzeket raknak az égi tanyák,
Hallgatják halkan a harmonikát.

Magam a parton egymagam vagyok,
Tiszai hajók, néma társatok!

Ma nem üzennek hívó távolok,
Ma kikötöttünk, itthon, álmodók!

Szabó Lőrinc

Pocsolyák

Esett. Megint kisütött. Szanaszét

tócsák ragyogtak. Mint mély szakadék,

nyílt elém egy-egy tükrös pocsolya,

a fekete Föld egy-egy ablaka,

s az Ég beléjük oly mélyre esett,

hogy szédítette a rémült szemet

s egy pillanatra elhitette, hogy

lent valahol egy másik ég ragyog,

igen, egy másik: az, amelyik a

talpunk alatt szikrázik: Számoa

vagy hogy is hívják azt a szigetet,

mely valahol épp alattunk lehet:

annak az ege tátongott felém,

vagy majdnem az, olyan iszonyu fény,

oly gyönyörű, gyémántkék áradás

rohant meg lentről, olyan ragyogás

csapott elő, és olyan hirtelen,

hogy azt hittem, mindjárt beleesem,

és csak kápráztam és szédültem és

oly jó volt e gyönyörű tévedés,

hogy sokáig eljátszottam vele

s szerettem volna mutogatni... De

aztán, mégis, nem szóltam senkinek:

kinevettek volna az emberek,

míg most, versben, elhiszik a csodát,

a valóságot: hogy a pocsolyák

tükrös fényükkel a tavaszi napban

kilyukasztották a Földet alattam!

Moretti Gemma

Elköszön a nyár                                                                                              
 
A felgyulladó, bíbor hajnalok,
százszinű, harmatos kertek, madárfütty,
villanó fecskék a víz felett;
még elhitetik velem a nyarat.
Ám az elhalkuló erdő,
a fák szélkócolt kontyában
az aranysárga levéltincsek,
alkonyatkor már az őszről vallanak.
Egy délután majd elköszön a nyár
búcsúzva int a borzas dáliáknak.
Még idézzük a régi dallamot,
és illatát bolondos éjszakáknak,
de az emlékszirmok lassan hullanak.
Könnyszitáló ködök, lombottépő szelek,
ott leselkednek már a kertünk alatt.

Fjodor Tyutcsev

Téli erdő

Tél-boszorkány bonthatatlan

bűbájában, mint mese,

dér-palástban, néma fagyban

áll a fenyves mozdulatlan

csodacsipke-ligete.

Halva tán és mégis élve

tűri, szinte álmai

gyönyörétől megigézve,

hogy a hónak már egész be-

fonják piheláncai.

Ha nyugatról, ha keletről

a ferde nap rácikáz,

meg se rezdül - mint ijesztő

üvegtűzvész, gyúl az erdő:

káprázatos fényvarázs!

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Nemes Nagy Ágnes

Hóesésben

Szakad a hó nagy csomókban,

veréb mászkál lent a hóban.

Veréb! Elment az eszed?

A hóesés betemet.

Nem is ugrálsz, araszolsz,

hóesésben vacakolsz.

Fölfújtad a tolladat,

ázott pamutgombolyag.

Mi kell neked? Fatető!

Fatető!

Deszka madáretető!

Petőfi Sándor

ERDŐBEN    

Sötétzöld sátoros

Erdőben járok.

Kevély tölgyfák alatt

Szerény virágok.

A fákon madarak,

Virágon méhek.

Ott fönn csattognak, itt

Lenn döngicsélnek.

Nem rengedez sem a

Virág sem a fa;

Hallgatják a zenét

Elandalodva.

Vagy alszanak talán?

Elszenderedtek?...

Megálltam én is és

Mélán merengek.

Merengve nézek a

Patak habjára,

Melynek nyílsebesen

Rohan le árja;

Fut, mintha kergetné

A felleg árnyát,

A fellegét, amely

Fölötte száll át.

Ekként kergettelek,

Ifjúi vágyak!

Árnyak valátok, el

Nem foghatálak - -

Menj, menj, emlékezet!

El is feledtem,

Hogy e magányba én

Feledni jöttem.

Dsida Jenő

Merre száll?    

Madár zeng s villan az égen

fut árnya sötéten a réten

fent tűzben két lila szárny ég

lent hamuszürke az árnyék

Röghöz tapad életem - ó jaj

szállni be bús örök óhaj

örök de örökre hiába

embernek földön fut a lába

Valahol fent két lila szárny ég

rohanok mord és hideg árnyék

botladozom magam összesebezve

messzire messzire - messze

Ó merre száll az a langy dal

az a fényes mennyei angyal?

kinek lila szárnya ragyog

kinek én csak az árnya vagyok.

 Szinyei Merse Pál

Petőfi Sándor

Ki a szabadba!

Ki a szabadba, látni a tavaszt,
Meglátni a természet szinpadát!
Az operákban ki gyönyörködik?
Majd hallhat ott kinn kedves operát.

A természetnek pompás szinpadán
A primadonna a kis fülmile;
Ki volna, énekesnők! köztetek
Merész: versenyre kelni ővele?

Megannyi páholy mindenik bokor,
Amelyben ülnek ifjú ibolyák,
Miként figyelmes hölgyek... hallgatván
A primadonna csattogó dalát.

És minden hallgat, és minden figyel,
És minden a legforróbb érzelem...
A kősziklák, e vén kritikusok,
Maradnak csak kopáran, hidegen.

Eperjes, 1845. április

Ady Endre

A TÉLI Magyarország

Magyar síkon nagy iramban át

Ha nyargal a gőzös velem

Havas, nagy téli éjjelen,

Alusznak a tanyák.

Olyan fehér és árva a sík,

Fölötte álom-éneket

Dúdolnak a hideg szelek.

Vajon mit álmodik?

Álmodik-e, álma még maradt?

Én most karácsonyra megyek,

Régi, vén, falusi gyerek.

De lelkem hó alatt.

S ahogy futok síkon, telen át,

Úgy érzem, halottak vagyunk

És álom nélkül álmodunk,

Én s a magyar tanyák.

 és évet      BUÉK

Sík Sándor

A fenyőfa éneke

Állok cseres hegyoldalon,

Magasba szúr örök dalom:

Föl, föl, föl, fölfelé!

Nem kell a völgyi szép meleg,

A tölgyek, bükkök és cserek:

Föl, föl, föl, fölfelé!

Hulljatok alsó ágaim,

Ne vonjátok le vágyaim.

Föl, föl, föl, fölfelé!

Fussatok szét gyökereim,

Teljetek élő ereim.

Föl, föl, föl, fölfelé!

Keményedjél hű derekam.

Tartani bírd templom-magam.

Föl, föl, föl, fölfelé!

Te lombosodjál koronám,

Vidd a magasba mély imám,

Föl, föl, föl, fölfelé!

Évente új-új adorál

Zöldecske hármas gyertyaszál

Föl, föl, föl, fölfelé!

A kúszó templom egyre szebb,

Ez az imádság teljesebb.

Föl, föl, föl, fölfelé!

És egyre több karcsul elő

Iker-templom: testvér fenyő,

Föl, föl, föl, fölfelé!

Ahol az élet idegen,

Aszályra perzselt köveken,

Föl, föl, föl, fölfelé!

Templomi zölddel fonjuk át

Pogány hegyormok homlokát,

Föl, föl, föl, fölfelé!

S megnyitja vén szemét a bérc.

És rajtunk át az égre néz,

Föl, föl, föl, fölfelé! S az égnek úgy sikoltja át

A föld sóvárgó mély dalát,

Föl, föl, föl, fölfelé!

Reményik Sándor

Őszi erdőn hamvadó parázs    

Te szép, te szomorú, te tiszta láng!

Most már: avarba hamvadó parázs,

Én nem gyujtottalak,

Én nem oltottalak

Az őszi erdőn úgy gyúltál, magadtól.

Arra jártamban

Megcsapott messziről a meleged,

Tovább mentem,

Nem éleszthettelek.

Most hát elalszol.

Aludj.

Békesség neked.

Takarjon be a diadalmas Ősz,

A csend,

S a nesztelenül hulló levelek.

Weöres Sándor

BALLADA HÁROM FALEVÉLRŐL

Lehullott három falevél

észrevétlen az őszi ágról.

És jött a szél, a messzi szél,

egy messzi, másik, új világból -

Elröpült három falevél

- - - - - - - - - - - - - - -

Az egyik magasba vágyott:

talált a felhők közt új világot,

emelte, emelte a szél.

A másik rohanni vágyott:

magasba hágott és mélybe szállott,

sodorta, sodorta a szél.

Harmadik szédülni vágyott:

szemét lehunyta, semmit se látott,

kavarta, kavarta a szél.

Lobogott három falevél.

- - - - - - - - - - - - - - -

Lehullott három falevél

tehetetlenül a világból.

Ott lenn a sár, fekete, mély -

ki emel fel az őszi sárból,

ti szegény három falevél?

                      http://www.youtube.com/watch?v=AHEj2nJg36M

Szilágyi Domokos

ŐSZI TÁJ

reszketnek a szélben a fák

őszi világ őszi világ

szerelmüket vesztik a fák

őszi világ őszi világ

szerelmet vall ma az avar

őszi vihar őszi vihar

a csók úgy is teremt ha fáj

őszi világ szép őszi táj