Csak légy türelmes a gyógyszerekkel. Egyiksem használ egyik napról a másikra. Tudom milyen szar az amikor mindenki irritál, ez egy alapvető emberi érzelem. Próbáld elfogadni és koncentrálj arra, ami igazán fontos számodra. Ne küzdj az érzések ellen.
Én mirtazapinet szedtem 2 éviga maximum adagot 45mg, mire közölték, hogy ez nem is jó OCD-re. Lejövetelkor tapasztaltam jelentős változásokat, szóval ha úgy gondolod, hogy nem használt a maximum akkor lehet nem is a megfelelő gyógyszert szedted. Ezt ki kell tapasztalni, de a türelem az a legfontosabb.
Régóta szenvedek a kényszertől. Van e tapasztalatotok Citaloprammal? 60 mg-ot szedtem,most kezdek visszatérni Anafranilra.
0,5mg rivotrilt is szedek, nem tudok leszokni róla.
Most Gerodormot elalvásra, másnap mintha kicsit ellenségessé válnék tőle........................
Elég rottyon vagyok sajnos, sehogy nem javulok.
A pszichoterápia részben segít, de k....ra nem tudom betartani a TILTÁST,
kérdezgetés, ellenörzés, minden szar idegesít.
Közben az emberek is irritálnak.
Alternatív gyógymódokkal kapcsolatos tapasztalatok?
A pszichiáterem a bél - agy tengelyről dumált valamit, a rejtett gluténérzékenységről.................ilyesmiről hallottatok? Nem nagyon hiszek már semmi ilyesmiben.
40 leszek nemsoká, elegem van már ebből az egész szarból.
A terápia nyögvenyelősen megy, szorongok tőle, amire felvezetek Pestre........ megőrülök a forgalomtól.
Régebbi olvasók tudják, mert már többször leírtam, hogy én könyvből tanultam meg a viselkedésterápiát. Nemcsak azért, mert nem ismertem ilyen szakembert. Igazából a könyvtárban keresgéltem, mikor kiderült a betegségem, hogy mit találok róla. Gyakorlatilag nem volt semmi, csak egy kis könyv a kényszerbetegség gyógyításáról. De még ezt is csak véletlenül fedeztem föl. Egy angol pszichológus írta (Stanley Rachmann), aki a viselkedés megfigyelésében hisz. A viselkedéstan szerint mindent lehet módosítani, ezáltal gyógyítani a lelki zavarokat. Magyarra egy kiváló pszichológusnő fordította a kilencvenes évek elején. Tíz évvel ezelőtt gyakorlatilag csak ez, és még egy-két szakkönyv volt elérhető a témában. Manapság nem tudom, mi a helyzet.
A könyv ajánlója szerint a kényszeres az útmutatások alapján önmagán is végigcsinálhatja a terápiát, ha nincs elérhető szaksegítség a számára. Azzal kezdünk, hogy megfigyeljük magunkat. Milyen helyzetben törnek rám a kényszerek, a nap melyik szakában? Én tíz olyan kényszert írtam össze, amiről úgy éreztem, hogy a legsúlyosabban érint.
A terápia tulajdonképpen kétféle irányba halad, ugyanazon cél felé. Az egyik irány a kényszeres késztetés stoppolása, a válaszmegelőzés. Vagyis nem szabad végrehajtani azt a cselekvést, amivel csillapítani szoktad a szorongásodat. Ellent kell állni az agyi ingernek, ami állandó ismétlésre ösztönöz, néha szinte ellenállhatatlan erővel. Ha megjelenik a kényszergondolat, azt például megállítod egy STOP kimondásával.
Másik irány ezzel ellentétes, de ugyanazt célozza, a kényszerek csökkentését. Ez pedig a telítés (szaturálás). Az agyad elárasztod a kellemetlen érzésekkel, amitől normál helyzetben menekülni szoktál. Egy kommentelő ezt úgy szokta mondani, hogy "konfrontálódik", vagyis olyan szituációt teremt, amit kényszeresen el szokott kerülni. Például nem hárítod a az agresszív kényszergondolatot vagy mást, ami súlyos feszültséget szokott kiváltani.
Érdekesség, hogy többek között a tisztasági kényszerekre, a kosztól, baciktól való félelmekre dolgozták ki leginkább ezeket a technikákat. Könnyen belátható, hogy pl. bekened a bőrét piszokkal annak, aki fél a kosztól, és nem engeded lemosni, és így eltölt egy-két óra hosszat. A gyakorlat elején valószínű nagyon kellemetlen érzésektől szenved, ami szinte elviselhetetlen. A kitartás, "konfrontálódás" során tulajdonképpen "beleéled magad a félelembe". Ennek során jön létre a kioltás jelensége. A kényszer ereje csökken, elhalványul, majd elenyészik. Figyelem! Nem maga a kényszerbetegség múlik el egy ilyen gyakorlattól, hanem a konkrét helyzetre vonatkozó érzés nagy valószínűséggel nem tér vissza, legalábbis abban a formában nem.
Ez tehát az első gyakorlatok egyike, aminek során egy nagyon magas értékről haladsz egy alacsonyabb felé, vagyis az elején és végén is osztályoznod kell a diszkomfort mértékét, amit ez kiváltott belőled. Nem hajtottál végre valamit, ami egyébként egy megszokott rituálé, és szembesültél azzal, hogy ez nagyon nagy fokú szorongást váltott ki belőled. Nem csak egy-két percre, hanem akár órákig folyamatosan.
Ez a fajta terápia nem csinál a kényszeresből "nem-kényszerest". Az szerintem egy hosszú út, amíg az ember megbékél a gondolattal, hogy az agya képes ilyen kényszeres "izéket" produkálni. El kell fogadni a kényszerességet, és ezt szolgálják a telítés (szaturálás) gyakorlatai. Pl. egy ellenőrző kényszeres mondjuk háromszor visszamegy megnézni, hogy bezárta-e az ajtót. Ilyen esetben sokkal többször, akár harmincszor is el kell végezni a rituálét, lényeg, hogy már te magad is nevetségesnek, túlzásnak érezd. Nem könnyű magunkat eközben mintegy "kívülről szemlélni", kb mintha egy komplett idiótát látnánk, és mi is ezt gondolnánk magunkról.
Nehéz ezt elmondani annak, aki még ezt nem élte át, ez igaz az ocd-re és a viselkedésterápiára is. A végén egyébként a legkülönfélébb mérőszámokkal mérik a javulást. Pl. akinek korábban a napjait a kényszeres rituálék kitöltötték, de legalábbis a gondolatait lefoglalták, hirtelen rengeteg szabadidőhöz jut. Ilyenkor jön zavarba, mert rájön, hogy mennyire befordult, és feladta a normális elfoglaltságait.
Nem múlik el teljesen a kényszeresség, mert ha elmúlna, akkor a továbbiakban az ember soha "nem pörögne be", nem jönne elő az agyi inger, ami ismétlésre késztet. Jó lenne persze egy ideális világban, gyönyörű szirénként felbukkanni a kényszeresség poklának kénköves fürdőjéből. Nos, a terápiának szerényebb eredményei vannak. A kényszeres ember szeretné bebiztosítani magát, mindenre százötven százalékos garanciát szeretne. A terápia során rájössz, mennyire hiábavaló minden kapálózásod, hogy eltérítsd az útjából az élet normál történéseit. Ez, és még számos más változás költözik be ilyenkor az életedbe, ha hagyod.
Azt az egyet kizárnám, hogy bárki is kíváncsiságból kérdezgetné a pácienseit, aki pszichiáternek megy, és magánpraxisa van. Talán mikor pályakezdők, akkor még lehet varázsa a dolognak. De később számtalanszor kell ugyanazt végighallgatniuk, bár nyilván sokféle formában, a páciensek előéletétől és hozzáállásától függően. És a végén, ha szerencséjük van, és jól reagál a terápiára a beteg, akkor sem kell tűzijátékot elképzelni. Itt a kis sikernek is nagyon kell örülni.
hosszas terápiákat folytatni
Ez egy tévhit, hogy minden terápia hosszadalmas lenne. A legtöbb terápia igazából időhatáros. Az más kérdés, hogy akinek pénze és ideje engedi, az éveken keresztül jár a pszichiáteréhez, rendszeres időközönként. És lehet, hogy nem ők a szerencsésebbek! Nem arra gondolok, hogy haszontalan a terápia, mert nem az. Inkább az jár a fejemben, hogy akinek korlátlanul van lehetősége terápiára, ott mi a motiváció? Minden alkalommal beszámolhat a terapeutának a sok kellemetlen élményről, ami éri, például ha kényszeres. De hol marad akkor a fejlődés, a gyógyulás? Szerintem akkor jó a terápia, ha ugrások vannak benne, tehát időnként szintet lépsz, vagyis javulsz magadhoz képest.
a gyakorlatban mi fog változni a gyógyszer hatására.
Én lentebb is írtam, hogy a gyógyszertől önmagában nem csökkent a kényszeres viselkedésem gyakorisága vagy időtartama (ahhoz a viselkedésterápia kellett). Én azt érzem, hogy ha a gyógyszert szedem, akkor talán nem olyan erős a késztetés a kényszeres cselekvésre. Könnyebben ellenállok a kényszert kiváltó ingereknek, amiket ugyebár nem lehet kizárni az életünkből. De mivel én együtt kezdtem a kétféle terápiát (gyógyszer és pszichoterápia), nem tudom hogy milyen lett volna gyógyszer nélkül.
Sok mindent hall az ember a mellékhatásokról pro és kontra, tehát én ebbe a témába most nem mennék bele. Ennek utána lehet olvasni gyógyszeres témájú honlapokon (ugyanez van most egyébként oltásügyben is). Annyit azért megjegyeznék, hogy nem csak a pszichiátriai gyógyszereknek vannak ám mellékhatásai! Férjemnek egy kardiológus azt mondta, hogy mindig van az osztályon, aki valamilyen gyógyszer szedése miatt kerül oda betegként. És nem is biztos, hogy a fő hatóanyag okozza a gondot, hanem a hordozóanyagok! Mert még az orvosok sem ismerhetik az összes, forgalomban lévő anyag tulajdonságait és a kölcsönhatásokat.
Van aki azt mondja, mindig azt kell mérlegelni, hogy mik az előnyök és a hátrányok. Sokféle szempont van, például ha valakinek már amúgyis gajra ment az élete egy mentális betegség miatt, az belekapaszkodik a szalmaszálba is, mégha riogatják is vele, hogy az mit okozhat.
Ezek a mellékhatások mit takarnak? És hány darab gyógyszert jelent ez a gyakorlatban? Amúgy nem lenne gondom a tb alapú rendeléssel, igazából nincs is kedvem hosszas terápiákat folytatni pszichiáterekkel. Meg vagyok győződve róla, hogy csak a pénzem kell nekik, és csak a saját kíváncsiságukat akarják kielégíteni, amikor kérdezősködnek.
Arra még nem kaptam választ, hogy a gyakorlatban mi fog változni a gyógyszer hatására. Kevesebbet fogok szorongani?
Érdekes álmomról szeretnék beszámolni az olvtársaimnak (olvasótársaknak). Azt álmodtam, hogy egy tigris ólálkodik a környéken, ahol munkába járok. Zaklatta a járókelőket álmomban. Végül én is találkozok vele, de elmenekülök. Mikor felébredtem, az jutott eszembe, hogy jobb lett volna vele szembenézni.
Mi van akkor, ha megfordulok, és megszegem a saját szabályomat? Fenti esetben pl. el lehet menekülni a tényleges tigris elől, de a képzeletünkben élő tigristől nem lehet örökké menekülni. A régi, mezoamerikai indiánok ezt úgy oldották meg, hogy testi szenvedéseiket ajánlották a jaguáristennek. Bizarr szertartások között átszúrták testrészeiket, majd a vért feláldozták. A középkori keresztény, spanyol felfedezők az önsanyargatást nem ítélték el, csak bizonyos módjait.
Mai, modern korunkban ez megfordult. Kerüld a szektákat, kerüld a szabályokat, mert azok csak korlátoznak! Belső gátakat állítanak fel, ami hátráltat a fejlődésben. Korunk jelszavai.
Mi az álom üzenete számomra? VAN HATALMAD A TIGRIS FÖLÖTT. Persze csak akkor, ha megállsz, megfordulsz, és szembenézel vele. A tigris egy olyan teremtény, akár a tiéd, akár a fölsőbb erőé, aminek megvan a saját maga akarata. Bármire képes veled, az elpusztításon kívül. Néha megtép, kicsit kiontja a beleidet, néha meg a lábadhoz kucorodik, és ott dorombol. Ami ebben nagyon félelmetes, hogy van egy határ, amit ehhez át kell lépned. A kényszerben minden tótágast áll, az addigi minden jószándékod egy perc alatt porrá omlik. Ehhez elég egy agresszív kényszergondolatot megélni, és már nem tudod mit gondolj saját magadról. Lehet, hogy senkivel soha nem tennél semmi rosszat, de neked már a gondolat megjelenése annyi, mintha elkövetted volna.
A terápiában arra tanítanak meg, hogy kerüld el a rágódást. A terápiában mindig ITT és MOST van. Most mit vált ki belőled ez a gondolat? Milyen érzést okoz ez a szituáció? Akkor gyógyulsz, ha a fájdalmas pontot kitapintják (és esetleg meg is nyomkodják). A gennyes sebnek ki kell ömlenie ahhoz, hogy megtisztuljon.
Ehhez el kell fogadni, hogy senki nem tökéletes, te sem vagy az. Amiről régebben azt gondoltad, hogy halálos bűn, amit te soha nem követnél el, az benne van minden emberben (legalábbis hajlam formájában). Ami régen egyszerűnek tűnt, hogy a szabályokat elég követni vagy megtagadni, hirtelen súlytalanná válik, nem ad kapaszkodót. Egy forgalmas városhoz hasonlítanám ezt, ahol vannak szabályok, de csak megközelítőleg. Egy ismerősöm szomszédja kisodródott az útról, és az árokban landolt. Az ütközéstől megroppant a gerince, amitől lebénult örökre. Most jön a csavar: az orvos szerint, ha igaz, a biztonsági öv miatt volt. Csak éppen nem azért, mert nem volt bekötve, hanem mert be volt kötve! Vagy a covid elleni oltást is említhetném, ami egyeseknél halálos mellékhatást produkált. Ezek nyilván a kivételek, és a testi sérüléseket amúgy sem lehet egy az egyben átültetni a lelki síkra.
Lelki síkon is eljöhet az idő, mikor senki nem tudja megmondani, te magad se, hogy merre tovább. Úgy se jó, ahogy eddig volt, de nem is tudom, mit kéne csinálni. Ilyenkor jön a leragadás. A terápia ezzel szemben olyan, mint ugrás a sötétbe vagy a tigris szájába. Felkészítenek arra, hogy ezt az ugrást végigcsináld. De mikor már benne vagy, akkor csupáncsak és kizárólag a megérzéseid vezetnek. Senki nem fogja a kezed, mindent magadnak kell kitalálnod (vagyis: még a terápiás technikákat is saját magadnak, kreatívan kell alkalmaznod, akár váltogatnod is, ha szükséges!)
Tehát 1. be kell tartani a terápiás előírásokat, amely terápiát megfelelőnek tartjuk 2. mikor belekezdesz, onnantól saját erődön múlik minden. A terápiában ki kell tartani, még ha sokszor fárasztó vagy fölösleges is, mert senki nem fog attól meggyógyulni, hogy otthon bámulja a négy falat.
Fenti példához visszatérve: a tigris mindent megtehet veled, de nem tud megölni, vagyis VAN HATALMAD A TIGRIS FÖLÖTT!
Eszembe jut nagymamám, akinek mindegy volt, hogy mit szed, csak az volt a lényeg, hogy az orvos rámondja, hogy gyógyszer.:) Akármit szedhetett volna, szódabikarbónát is, de az lényeges volt, hogy az "gyógyszer" legyen, amit a "doktor úr" írt fel. Szinte presztízs volt ez a gyógyszerelés hőskorában, hogy ki milyen színű pirulát szed, és hány darabot. Ma is előttem van büszke tekintete, ahogy a markában tartja a sok színes bogyót, közben panaszkodik, hogy milyen beteg, majd egyszerre beveszi mind a hatot, és egy korty vízzel lehajtja. (Megjegyzem, aminek nem tetszett a színe, azt akár ki is dobta!) Boldogult nagymamám 6 évvel ezelőtt, kilencvennégy éves korában hunyt el, úgy hogy belső szervi baja nem volt. Kivéve a fiatalkori tbc-t, gyermekágyi lázat és agyhártyagyulladást, amiket még fiatalasszony korában vészelt át (az 1940-es években.)
Úgy tudom, a 2. vháború után penicillin se állt rendelkezésre, legalábbis Polcz Alainet az ostrom után szalicillal próbálták kikezelni a szifiliszből, mert más nem volt.
Tehát beszélni kell egyfelől a placebohatásról. Ez szerintem azt jelenti, hogy vannak kényszeresek, akik nagyon jól reagálnak a gyógyszeres vagy másmilyen terápiára. Nem tagadják a betegséget, kommunikálnak az orvossal, a "figyelmük terelhető". Én is ebbe a típusba sorolom magam. Itt az lehet a hátrány, hogy könnyen abbahagyod a kezelést, kis siker után azt érzed, hogy túlvagy az egészen.
Szerotoninról lentebb írtam, hogy én laikusként úgy képzelem, hogy a megfelelő gyógyszer ugyanúgy emeli a szintjét, mint mondjuk a vasnak vagy a vitaminnak. De magyarul ezeket úgy hívják, hogy "szerotonin visszavétel-gátló". Tehát annál azért bonyolultabb lehet a hatásmechanizmusa, mint ahogy egyszerű ésszel elképzeljük. Mégis jó elképzelni, ahogy növekszik az anyag szintje a szervezetünkben.:)
Egyébként azt mondják, hogy három hónap szedés után jelentkezik a pozitív hatás. Ez a kényszeres tünetek csökkenésében nyilvánul meg (elvileg). Én inkább általános közérzet javulást éreztem, de ezt is hosszabb távon. (megjegyzem, a viselkedésterápia szerint a terápia idejére jobb mellőzni, mert csökkentheti a terápiás gyakorlat erejét. Ez nem mindig kivitelezhető.) Ezért tudtad két hét után abbahagyni, ami azért nem jellemző. Szédüléssel és más testi tünetekkel járhat a leszokás.
Eszembe jut az én háziorvosom. Addig nem hitte el a panaszkodásomat, míg azt nem mondtam neki, hogy nekem is olyan bajom van, mint a Mr. Monknak. Megjegyzem, addig én se tudtam, hogy ez egy betegség, aminek neve is van. Csak éreztem, hogy valami nem stimmel.
Csigó Katalin pszichiáter nyilatkozta, hogy a betegek nagy része 7-8 év után megy orvoshoz. Nálam ez rekordidő volt, fél év után. (Ez nem vonatkozik arra az időre, mikor huszonévesen volt egy ilyen átmeneti korszakom. Utána tíz év telt el tünetek nélkül, és harminc fölött jött elő újra). Az emberek amíg tudják, titkolják ezt, mágikus okokból vagy mert szégyellnek róla beszélni. Mágikus ok alatt az a kényszergondolat értendő, hogy az is kiválthat valami katasztrófát, ha beszélünk arról, amit nem lehet kimondani (Kényszerbetegség c. könyv, 2010).
A tb-n, az Ideggondozóban, gyakorlatilag megmondják, hogy "mi csak a gyógyszerelésben tudunk segíteni". Első alkalom kb. negyedóra, utána öt-tíz perc a kontroll. Hihetetlen telített naptárai vannak az ottani orvosoknak. Mégis órákig kell várakozni. Én ezt azoknak javaslom, akik anyagilag vagy családilag úgy állnak, hogy semmiféle más lehetőségük nincs. Akinek teljesen izolálódott a családi élete, annak már az is egy program, hogy el kell menni az orvoshoz, be kell venni mindennap a gyógyszert. Itt talán ezt sokan nem hiszik el, de nagyon leépült emberek töltik meg a tb-s rendelés várótermeit. Sokféle, bonyolult életút állhat mögöttük, mire ideérnek. Ezen a járóbeteg rendelésen semmiféle pszichoterápiára nincs mód és idő. Felveszik az anamnézist, és a konkrét tünetekre kérdeznek rá. Az alapján lövik be a gyógyszereket, amiket a beteg vagy a hozzátartozó elmond magáról.
A gyógyszeres terápiának szerintem az a lényege, hogy a nyugtatók helyett valami mást szedjen a páciens. Erre vannak ezek az antidepik és társaik. De ez sem igaz mindenkire, mert úgy tudom, pl. a skizofréneknél a bizarr viselkedést előzi meg a megfelelő gyógyszer. Doktornő mesélte, hogy amíg gyakornok volt, látott még néhány skizofrént, akik katatónok voltak (pl. bizarr pózokban van órák hosszat). Amióta vannak modern gyógyszerek, gyakorlatilag nincs ilyen beteg. Csak könyvből tudják a mai rezidensek, hogy milyen volt a "klasszikus" skizofrénia.
De azt mindenképp hozzátenném, hogy nincs gyógyszer mellékhatások nélkül, ahogy itt lentebb zamingo is megjegyzi. Ezek az apróbbaktól az egészen extrém mellékhatásokig terjednek. Nyilván, aki még nem volt beteg, nem tudja elképzelni, hogy a betegek ezt mégis beveszik. Ráadásul maguktól!
Nem is ezzel van gond alapvetően szerintem, hanem mikor a gyógyszerfelírás már szinte kabaré-szerűen zajlik. Mikor a harmadik meg negyedik gyógyszert már azért szeded, hogy csökkentsd az elsőnek a mellékhatásait. (Sinkovits és Székhelyinek volt egy ilyen kabaréja:)
Van egy amerikai pszichiáter-pszichoanalitikus, aki a hatvanas években könyvet írt a gyógyszerek ellen. (Illetve két éve meghalt, kilencven-valahány évesen, miután eutanáziát hajtott végre magán.) Egyébként magyar származású, Thomas Szász.
Nála, és más szakirodalomban is, az olvasható, hogy a mai értelemben vett gyógyszeripar az 1950-es (vagy inkább a 60-as) évektől kezdett kialakulni. A 2. világháború előtt gyakorlatilag nem beszélhetünk modern pszichiátriai gyógyszerekről, mert olyanok akkor nem léteztek. Volt a macskagyökér meg az elektrosokk, hogy csak kettőt említsek. Egyébként Benedek István (Benedek Elek unokája) ezt az időszakot mutatja be az Aranyketrec c. könyvében. Számos kényszerest kezelt a praxisában úgy, hogy gyakorlatilag csak az analízis és az elektrosokk állt a rendelkezésére. (Viszont sokan kísérleteztek hidegvíz-terápiával, és egyéb bizarr dolgokkal, nyilván változó sikerrel).
Tehát ha innen nézzük, akkor a háború előtti kényszereseknek a gyógyszer helyett mi volt? A kényszerzubbony, a zárt intézet, elszakítva a családjuktól stb. Vagy otthon, csendben szenvedni a négy fal között. Ehhez képest én mindenképp előrelépésnek látom a gyógyszerelést.
Az egy másik dolog, hogy a modern gyógyszeripar abból él, hogy sokat állít elő, és abból profitál, hogy a különböző cégek minél több (szintetikus) gyógyszert adjanak el. Ez egy modern iparág, mint az autógyártás. Az autókról is tudjuk, hogy mennyire károsak, de eltart számos iparágat az autók előállítása és karbantartása stb.
Nekem pl nincs autóm, majdnem mindent a közösségi közlekedéssel oldunk meg. És valahol jó érzés, hogy nem függök (annyira) az autótól. Ha az orvosi gyakorlat is abba az irányba fejlődik majd, hogy fölajánlanak többféle készítményt, akkor lehet majd választani. De egyelőre még nem tartunk ott.
Azt akarom ezzel mondani, hogy van aki szeret kísérletezni saját magán. Másnak meg az a megnyugtató, ha meghallgatja az orvos vagy a többiek véleményét, és azután megy.
Érdekesség képpen, elég sok olyan természetes készítmények vannak jelen, amit vizsgálnak. Ilyen pl a 5HTP (amit te is említettél), NAC, MYO INOSOTIL stb. Ezek a készítmények magas dózisban javítja az ember kényszereit. Másrészről ezek teljesen természetesek, ellenben az anti depikkel. A NAC-t szedtem anti depi mellett nagy dózisban, engem eléggé leszedált, közömbössé tette, de a lejövetele egy napot sem vett igényben. Ellenben az anti depivel, 8 hét kellett a lejövetelhez és még most is érzek mellékhatásokat. Visszagondolva, rettentő élmény volt lejönni és ha lehet nem is szednék újra szintetikus anyagokat.
Másrészről, sajnos a mai világban nincs elég kutatás arról, hogy pontosan mi is okozza az OCD-t, illetve mi is az ami kigyógyít. Újabb kutatások szerint a pszichedelikus anyagok (varázs gomba, ami szintén természetes anyag) lehetnek a jövőben a kiút az OCD fogságából. Természetesen ezt mindenkinek magának kell eldönteni, hogy mit szeretne.
Megint én vagyok. Sajnos a különböző oldalakon meglévő jelszószabályok miatt a sokadik jelszóm megjegyzésére szokás szerint nem volt energiám, így újra regisztráltam.
Köszönöm ismét a válaszodat. Már én is sokat rágódtam, hogy elmenjek-e orvoshoz, egyszer még fel is hívtam a pszichiátriát és kiderült, hogy beutaló kell (a rendelet ellenére is). Szóval a háziorvosomnál kéne kezdeni, ami számomra csak azt jelenti, hogy további egy embernek kell totál feleslegesen elmondani a bajomat. Régebben az is akadályozta az orvoshoz fordulást, hogy a betegség mással való megosztása is szorongást váltott volna ki. Ma ez már nincs, szóval akár el is mehetnék orvoshoz. Mindenképpen tb-shez mennék. Mire számíthatok? 5 perces beszélgetésre?
Hogyan zajlik egy gyógyszeres terápia? Beveszem és attól kevésbé lesz elviselhetetlen a szorongás?
Az én esetemben nagyon hatásos volt a Rexetin. Már az első sem gyógyszer után tapasztaltam, hogy az addig állandósult kényszergondolatok egyre ritkábban jelentkeznek, egy hét múlva pedig gyakorlatilag megszűntek. A gyógyszert ezért csak két hétig szedtem. Tehát nálam biztos volt összefüggés az alacsony szerotonin szint, és a problémám között.
Még azt akartam írni az előzőhöz, hogy én se mondanám el a helyedben az üzemorvosnak az ocd-t. Jobb, ha a munkahelyen nem tudnak erről. Lehet, hogy még jószándékúan is állnának hozzá egyesek, de akkor is beindulhat egy pletykaláncolat, és akkor nincs megállás ...
Nálunk egyébként olyan munkahelyi hangulat van, hogy én egy pohár vizet nem szívesen hagyok elől, mert nem biztos, hogy nem köpnek bele, mikor nem látom ... Volt már itt csökkent munkaképességű ember, de olyan is, akinek nem volt semmi baja, és nem bírta a légkört, a piszkálódást. Sajnos a főnöknő igazi hangulatember. Nem rossz ember, de ha rosszkedvű, rögtön odavágja annak, aki panaszkodik, hogy Mit kell érzékenykedni? ... Ezért jobb, ha nem tud mindent. Mondani kell neki valami mást, pl. ez a fehérköpenyes dolog jó ötlet. Pont elég ha az ember saját orvosa tudja ezt, és általában tisztában van vele minden érintett, hogy mit bír munkában.
Sokszor foglalkoztat ez a munkahely dolog, néha órákig képes voltam rágódni a problémán (ez is egy kényszeres jellegzetesség). Én a szülői házban azt tanultam meg, hogy munkahelyen vagy bármi közösségben: "élni és élni hagyni!" Ehhez képest, itt azt látom, hogy egyesek jódolgukban már azt se tudják mit csináljanak. Ráérnek másokat a problémáik miatt pellengérre állítani. Vagy éppen gátlások, skrupulusok nélkül rástartolnak a másik státusára, munkakörére.
Vagy például észrevesznek valami hibát, akkor rögtön a fejére olvassák az illetőnek. De a saját hibáikat végtelenségig eltussolják egymás között. És ezt megtehetik, mert egyébként jól el tudják magukat adni a külvilág, a főnökség felé .. Lehet, hogy a megrendelő bögréjébe is köpnek egyet a háta mögött, de a szemébe mosolyognak, jópofiznak ...
Én azt szoktam csinálni, hogy vigasztalódom azzal, ha jön néha egy normális kolléga. Nagyon meg kell becsülni, ha valaki rendeset talál az ember a munkahelyén.
Nem ismerem ezt a készítményt, de egyébként nem tudom, hogy kipróbálnám-e. Én úgy vagyok, mint a székely a viccben, hogy az orvosnak meg a gyógyszerésznek is élni kell valamiből. Én csak egyféle gyógyszert szedek ocd-re, és arról nem hallottam semmi rosszat. De azt konkrétan tudom, hogy az egyéb antidepresszánsoknak egész komoly mellékhatásai is lehetnek (nyilván nem mindenkinél). Van olyan, aki egész komoly gyógyszereket szed, többet is az ocd-re, és nekik talán durvább mellékhatásokkal kell együttélni, akár élethossziglan.
Én az ilyen esetben gondolkodnék el az alternatív készítményen, ha többfélét szednék, és azt akarnám csökkenteni. Vagy nyugtató, ilyesmi helyett, amitől egyesek szinte függővé válnak. 90 éves nagynénink úgy eszi néha a frontint, mint a szőlőcukrot ...
Szerotoninról. Kicsit olyan ez, a szakirodalmat olvasva, mint a Melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Lement a szerotoninszint, és attól lettél beteg, vagy sz.rul érzed magad és ezáltal fogy a szerotonin? Sajnos biológiából is olyan tanuló voltam, mint kémiából, tehát abszolút laikusként olvasok erről. Van olyan orvos, aki tényleg abban hisz, hogy be kell venni a gyógyszert, és attól jobban lesz a beteg (főleg a tb-s rendelésen, ahol más lehetőség nincs is). Van ennek egy placebo hatása is. Én azt tapasztalom, ha évekig szedi az ember az SSRI-t, akkor van egy pozitív hatása. Olyan nincs, hogy pár hétig, hónapig szeded, és azalatt javulnának a kényszerek. Nem érdemes figyelgetni, mert ilyen rövid időtávon nincs hatása.
A problémám abból adódik, hogy ha tényleg működik valamiféle hosszútávú, pozitív hatásmechanizmus, akkor az embernek elvileg csökken a saját érdeme a gyógyulásában. Kialakulhat ebből egy újabb kétely, hogy én értem el az eredményt vagy a gyógyszer? Mi lenne velem gyógyszer nélkül? stb.
"Szerintem az SSRI gyógyszereknek is hasonló a hatásmechanizmusa, vagyis emeli a szerotonin szintjét a szervezetben. Ezért érezhet javulást a kényszeres, bár nem mindenki osztja ezt a tapasztalatot."
Igen, és én azt olvastam, hogy a kényszerbetegség mögött az agyi területek kommunikációs zavara is állhat, és mivel az egyes részek között a szerotonin által tartják a kapcsolatot egymással, ezért ha kisebb mennyiségbe van jelen, akkor kialakulhat a kényszerbetegség.
Te természetes úton még nem próbáltad emelni a szerotonin szintet, pl, 5 HTP-vel?
Másik kérdésed a rituális szokásokra vonatkozik. Szerintem, ha a tünetek változnak, de maradnak, akkor tünetváltás történik. A terápia célja a tünetek csökkentése. Csökkenjen a gyakoriság, az időtartam stb. Fölszabaduljon az idő a hasznos cselekedeteknek.
Azt szavakkal nem lehet elmondani, hogy milyen volt a napom, mikor pótcselekvések uralták. Ez nagyjából éppen 10 évvel ezelőtt volt, mikor egyik napról a másikra előjött nálam a nagyfokú szorongás. Fogalmam se volt, hogy ez egy olyan betegség, ami leuralja az életet. Hogy az átmeneti enyhülést hozó rituálék előbb-utóbb eluralkodnak, fölfalják a normális mindennapokat.
Vegyük például azt, hogy az utcán gyalogosan el akar jutni az ember egy megcélzott helyszínre, bolt, rokonlátogatás stb. Ez nem egyszerű, ha az a kényszered, hogy megismételj dolgokat, újra járj egy szakaszt, megnézd a járókelők arcát vagy kirakatot, eldobott szemetet stb.
Most leírhatnám pl. azt, hogy most mennyi idő alatt teszek meg ugyanannyi utat, mert időben mérhető a különbség. Vagy hogy nem nézem meg az eldobott borítékot, nincs-e benne ötezres elrejtve?:) stb. Ennél most fontosabbnak tartom azt leírni, hogy elsőre könnyűnek tűnt az, ami a terápiás feladat: vagyis nem végrehajtani a kényszercselekvést. Csak ami utána jön, az nagyon nehéz. Sokszor voltam sírás közeli állapotban.
Ekkor nagyon nagy akaraterőre van szükség, hogy az ember ne rohanjon vissza. Sokat tudnék még erről mesélni. Amit most itt szeretnék megosztani, amivel nyilván nem mindenki ért egyet: azt nem érzem, hogy ettől elmúlt volna a betegségem nyomtalanul. Nyilvánvaló a javulás, és ezt nagyon szeretném kihangsúlyozni, hogy enélkül értelmes élet sem elképzelhető. De azt nem tudom mondani, hogy "gond nélkül" bármit végrehajtanék, amit régen nem.
Ezt úgy tudnám kifejezni, hogy a szorongást ma már másképp is tudom kezelni, mint kényszerezéssel. De az a félelem úgy érzem, ma is ott figyel az agyam mélyén, ami ezeket a dolgokat kiváltotta. Ez a félelem leginkább egzisztenciális, vagyis a létezés legalapvetőbb problémái kavarognak a lélekben.
Szia, nem én válaszoltam a régebbi kommentjeidre, de örülök, ha jó választ kaptál. Amiről most írsz, vérnyomás. Én, mint már többször leírtam, a kognitív viselkedésterápia híve vagyok, ezzel javultam sokat, ezt ismerem. Nincs olyan nap, hogy ne csináljam a gyakorlatokat, ha szükséges. Pl. gondolat-stop, vagy éppen a mindfulness, amit lentebb az olvtárs ismertetett.
Tapasztalatom, hogy akár a terápiás gyakorlat is kiválthat testi tüneteket! Nagyon ijesztő. Kb. fél éve nagyon rossz konfliktusom volt egy ismerősömmel, és napra pontosan fölment a vérnyomásom 160-ra. Világéletemben tökéletes vérnyomásom volt, a kényszeres időszakokat is beleértve. De most a konfliktusok miatt borzasztó nehéz időszakon megyek keresztül, és többször mértek ezalatt magas vérnyomást.
Tehát: azt tapasztalom, hogy átmeneti időre az ember akár rosszabbul is érezheti magát. Akár még a terápia megszakításához is vezethet egyeseknél, nem tudom. Hosszabb távon, ahogy írod, inkább krónikus betegségek alakulnak testi szinten, miközben a mentális betegséget kezeletlenül éli meg az egyén. Kiemelkedő dolog, hogy a pszichoterápiával enyhíthetők krónikus betegségek, pl. asztma, cukorbetegség. Ezt én is csak alá tudom támasztani, bár nekem egyik se volt ezek közül. Tehát, ha valakinél tartós szorongás miatt kialakul pl. magas vérnyomás, az szerintem nem változik ide-oda, hanem állandó éveken át. Illetve más is okozhatja, pl. genetikai örökség vagy az életkorral járó változás.
Ami még a szorongásról eszembe jut, volt itt egy nagyon fontos komment, csak most nem emlékszem, melyik. A kényszeresek élete a betegség kitörése előtt sem könnyű, erről szólt a komment, amit itt többen is megerősítettünk. Ritkán esik erről szó, mert érthető módon ocd esetében a kényszerek vannak inkább fókuszban, hogy bizonyos szokásokat meg kell-e változtatni, ha az ember gyógyulni akar?
A nemrégiben itt járt Törölt nick én vagyok. Először is köszönöm a válaszaitokat! Újabban két kérdésem merült fel:
A szorongás miatti vérnyomásproblémákkal mit csináltok? Egyszer az üzemorvos magas vérnyomást mért (azt hiszem akkor is a szorongás miatt, de már nem emlékszem) és azóta minden alkalommal magasat mér. Én szinte biztos vagyok benne, hogy szorongás nélkül teljesen jó vérnyomásom lenne, de az OCD-ről nem szeretnék beszámolni az üzemorvosnak, így marad a fehérköpenyes hazugság.
Nektek milyen gyakran változnak a rituális szokásaitok? Van olyan dolog, amit 10 éve lehetetlennek tartottatok pótcselekvés nélkül elvégezni, míg ma már gond nélkül megteszitek?
Itt küldöm a slágert, főleg azoknak, akiknek bűntudata van, és nem tudják feldolgozni. (Illetve a kényszeresség szintjén megrekedtek ebben a feldolgozási folyamatban.) Egyébként hasonló témát feszeget az az evangéliumi példabeszéd is, amit alább idéztem a Hegyi beszédből. Ahol Jézus azt mondja, vedd ki előbb a gerendát a magad szeméből, hogy majd kivehesd a másikéból is (a szálkát).
A slágernek több érdekes feldolgozását találtam. Egyik ilyen egy rockzenekar 80-as évekbeli nagylemeze, ahova beillesztették ezt a száz évvel ezelőtti keserédes, kávéházi nótát. Ők tudják, miért? Mindenki hallgassa meg a dalt természetesen, a szöveg olvasása a másodlagos. Itt alább a szöveg ismeretében írnék pár sort.
Tudom, akik keresztény kultúrkörben nevelkedtek, már a könyökükön jön ki a bűn és bűnhődés témaköre. Jogosan, mert a hagyományos vallásosság fokozatosan kiürült, és az eredeti gondolatoknak sokszor csak az elferdített, életidegen magyarázatait hallgattuk. Ezt ráadásul a gyerekek, gyereklelkű felnőttek sokszor még félre is értik. Pl. a bűn központi dologgá válik, míg a büntetés irtózatos stb.
"Nappal kigúnyolsz, de az álmod enyém."
Nem áll egyetlen ember se a többi fölött, de ez saját magunkra aztán tényleg igaz. Pl. magam is meglepődök, mikor van egy számomra unszimpatikus ember, aki úgy érzem bánt engem vagy másokat, és ezzel képes kiváltani belőlem egy elemi erejű gyűlöletet. Ritkán, de előfordul. És akkor még arról nem is beszéltünk, mikor van egy kedves ember, és mégis összeveszünk halálosan. Föl se merül bennem, hogy én is lehettem a hibás. Nagyon könnyű az áldozati pózba belemerevedni.
"Lesz még, hogy járnál egy kis ablak alá."
Ezzel szerintem a legtöbb ember akkor szembesül legkésőbb, mikor elveszti a szüleit vagy más, számára fontos embert. Miért volt olyan rohadtul fontos, hogy mindig nekem legyen igazam? Ráadásul legtöbbször pitiáner dolgokban, ami nekem semmi, de neki valamit jelentett volna.
"Akkor már késő, nem is gondolok rád.Ott fogsz majd sírni, ahol senki se lát."
Sok mindent lehet, de az elvesztett éveket vagy érzelmeket nem lehet visszahozni. Mikor olyanokra pazaroltunk időt és energiát, amik/akik nem viszonozták azt soha vagy nem hozták vissza a befektetést. Ezt bizony a veszteség oldalra kell sorolnunk a számadásnál. És hány olyan ember vagy esemény lehetett közben, amikor az én szeretetemet vagy odafigyelésemet igényelték volna.
Ez az igazi bűn és bűnhődés. Nem az, amikor magamat felsőbbrendűnek szeretném látni. Ha valaki nagyon jó embernek szeretné magát látni, azt csak úgy érheti el, ha lehasítja magáról a kisebb- nagyobb hibákat, gyengeségeket. Ebben az a csapda, hogy közben elmegy mellette az élet. A környezetének nem egy tökéletes emberre van szüksége. A többieknek arra van szüksége, hogy hús-vér emberként viselkedjünk, akik hibáik ellenére élnek valahogy, jól-rosszul. (Egyébként ez volt a kognitív terapeuta pszichológus, akit ismertem, legfontosabb mondata is.)
Nyilván ebben a fejtegetésben is sok a közhely, ahogy a slágerekben is. Mégis működik (legalábbis a slágerek:)
"Azért, mert az OCD valamitől meg akar óvni és ezekkel a rituálékkal teszi."
Ez a mondatod többször eszembe jutott az utóbbi időben, és kíváncsi lettem volna, hogy a többiek mit gondolnak erről. Én egyszer, még a fórumozás kezdetén azt írtam, hogy a kényszeres zavarnak is meg lehet a szerepe az életünkben, és egy olvtárs ezt nagyon zokon vette. Lehet, hogy én voltam félreérthető, és valami olyasmit olvasott ki belőle a hölgy, hogy ezzel a leszokás ellen akarok buzdítani.
Ilyen értelemben a te soraid is lehetnek félreérthetőek, pedig abban biztos vagyok, hogy te aztán tuti senkit nem biztatnál arra, hogy maradjon a kényszerek rabja.
Másik, hogy szintén ebben az időben egy régi slágernek az első sora nem megy ki a fejemből. "Ott fogsz majd sírni, ahol senki se lát". Mindig tetszett ez a sláger, de most tényleg ezzel keltem-feküdtem, mert mindig eszembe jött ez a sor. Valahogy soha nem tudtam elhinni, hogy a bűntudat és a lelkifurdalás kísérteni tudja az embert, és csodálkoztam, ha nem mosolyogtam azokon, akik óva intettek a hibáktól (pl szülők).
Az embert nagyon meg tudja gyötörni, mikor későn szembesül egy tette, szava vagy mulasztása következményeivel. Hárítani nagyon könnyű, csak a sok, mély zugokba száműzött érzés egyszer majd kitör. Az elfojtás időszakáról is sokat lehetne írni, pl. az ember érzelmei szinte megfagynak, megkövülnek, mert nem engedi magának az érzés luxusát. A kitörés pedig történhet akár a kényszeres zavar formájában. 1. Miért tettem azt, és nem mást, ekkor és ekkor? 2. Bárcsak visszamehetnék az időben, és megváltoztathatnám a cselekedetem. 3. Ha akkor tudtam volna, hogy ezt meg ezt kell csinálni, akkor most nem lennének az ismert következmények.
Javítsatok ki, ha tévedek, de szerintem ezek ismerős gondolatok minden kényszeres számára.
Bocs, hogy csak most írok, és remélem, hogy azóta se lett gondod a gyógyszerek miatt. Érdekességképpen megemlíteném, hogy én az SSRI mellé két gyógyszert szedek állandóan, ebből az egyik pajzsmirigyre való, a másik pedig folsav.
Mikor 10 évvel ezelőtt ez a nyavalya előjött nálam, akkor természetesen egyéb területen is kivizsgáltattam magamat. Kiderült, hogy a pajzsmirigyem rendkívül alacsony szinten termeli a hormonokat, és az endokrinológus szerint ez is okozhat mentális problémákat (pl. depressziót). Ehhez hozzájárulhatott a vashiány is, amire szintén ez idő óta szedem a gyógyszert. Annyi változott, hogy kiderült, hogy a szervezetem nagyon gyengén dolgozza föl a vasat, ezért tulképp. nem többlet-vasra van szükségem, hanem olyanra, ami segít a vas felszívódásában, ez pedig a folsav.
Hogy szoktam-e aggódni a gyógyszerek mellékhatása miatt? Természetesen igen. Megjegyzem még, hogy a fentiek közül úgy érzem, az SSRI-t tudnám elhagyni, ha muszáj lenne, a másik kettő nélkül szerintem megint kifogyna, gyöngülne a szervezetem.
Akinek még nem volt hiánybetegsége vagy ebből adódó problémája, szerintem az el se tudja képzelni, hogy ez mit jelent. Ezzel még az is így van, aki ettől szenved, és csak a pótlás után szembesül a drámai változással. Mikor a szervezet feltöltődik, és ennek hatására normális szinten kezd működni, akkor zongorázni lehet a különbséget az előző állapothoz képest.
Szerintem az SSRI gyógyszereknek is hasonló a hatásmechanizmusa, vagyis emeli a szerotonin szintjét a szervezetben. Ezért érezhet javulást a kényszeres, bár nem mindenki osztja ezt a tapasztalatot. (Annyit megjegyeznék, hogy a szerotonin alacsonyabb szintje kényszereseknél tudományosan bizonyított, ezt még a gyógyszerellenző Szendi Gábor is elismeri.)
És végül, ezek a biológiai okok, amikre visszavezethető több probléma, mint a kényszeres zavar is. Természetesen, az még nem nyert bizonyítást, hogy valaki csak a biológiai terápiától kigyógyult volna a mentális zavarából. Itt olyan, mélyen rögzült viselkedésminták is állnak a háttérben, amiket csak pszichológiai terápiával lehet feltárni. És akkor még nem beszéltünk a hiedelemrendszerről, ami minden kényszeresnek ott a tudata mélyén, és akkor is irányítja az életünket, ha valójában nincs is szinkronban a saját vágyainkkal, megérzéseinkkel, személyiségünkkel.
Nyilván egyik se ismeretlen téma az itteni olvasók számára, csak úgy gondoltam fontos, ha ezt néha újra leírjuk.
Nálam ez úgy ment, hogy a kognitív terápián ki kellett tölteni egy táblázatot, hogy mi váltotta ki a kényszeres szorongást, és ez milyen érzés, mit gondolok erről stb.
Ha valakit érdekel a téma, el lehet itt azon gondolkodni, hogy ezek a kérdések már inkább válaszoknak tűnnek nekem. Talán hosszabb út kell ahhoz, hogy erre a szintre eljusson az ember. Mikor már ilyeneket kérdez magától.
És itt nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy biztos ugyanazt értjük ezek alatt a kérdések alatt?
Messziről kezdeném, ami erről eszembe jut, persze átugorható, nem olyan fontos. Két fő irányzat van Magyarországon, egyik a pszichoanalitikus szemlélet, ami rendkívüli népszerű volt főleg a 2 világháború között. Ez azzal magyarázható, hogy a 2. világháború előtti elme és egyéb orvosok mind Bécsben tanultak, esetleg a bécsi egyetem tanáraitól Budapesten. Akkoriban Freud tanítványai sok pszichoanalitikust kiképeztek, akik aztán itthon népszerűsítették a terápiát. Elgondolhatjuk az irányzat népszerűségét a művelt körökben abból, hogy számtalan akkori, mai napig ismert író regényeiben megjelenik a tudattalan által irányított szereplők alakja, lsd. Kosztolányi lélektani regényét. A cselédlány, Édes Anna, aki mindenkinek meg akar felelni. Elnyomja a saját vágyait, és igyekszik tökéletesen kitakarítani a házat, mert azt hiszi, hogy csak így lesz szerethető.
Továbbá az elme és idegbetegek esetében ugyancsak népszerűek voltak a biológiai módszerek, pl. az elektrosokk a kor nagyobb elmegyógyintézeteiben, mint más korabeli, európai nagyvárosokban.
A lentebb idézett Németh Attila professzor elmondja, hogy a pályája kezdetén (1970-es évek) két irányzat létezett a hazai idegosztályokon: pszichoterápia vagy gyógyszer. Pszichoterápiából jellemzően az, ami a gyerekkor esetleges traumáit boncolgatja. Ez ment át idehaza a köztudatba "pszichológia" néven.
Ami Angliában divat, a viselkedéses vagy személyiségfejlesztő terápiák, az idehaza ismert lett az utóbbi évtizedben, de nincs igazán benne a gyakorlatban. Jó példa, hogy a széles körben ismert Szendi Gábor könyvei főleg ezt propagálják, de nagyítóval kell keresni az embernek az ilyen terapeutákat.
Amit még megfigyeltem, hogy sok ember a különféle kommunikációs, önfejlesztő tréningeket azonosítja a pszichológiával. Ezekkel sincs baj, csak éppen ez a szorongós embereket nemhogy erősítené, inkább belenyomja a rossz állapotba. (Ugyanis ott pozitív üzeneteket kell mondogatni, míg a szorongós ember nem érzi magát erre képesnek).
Pánikbetegek beszámolóiból tudjuk, hogy mikor az első rohamuk jelentkezett, előtte furcsa érzés kerítette őket hatalmába. "Másképp világított a Hold"-mondja egy nő (Atkinson). Én magam szinte napra pontosan tudom, hogy volt, mikor a harmincas éveimben újra előjött ez a fránya betegség, ami azóta nem hagyott el.
Ez az állapot, ha jól sejtem, mindenkinél pár napig tart.
Ezután a szervezet, az agy rendkívül gyorsan megtanulja, hogy a különféle "trükkökkel" elhárítható, csökkenthető a szorongás. Csak sajnos ezek tipikusan a rossz módszerek, vagyis olyan magatartásformák, amik során biztosan "becsavarodik" az illető. Egyik ilyen a rágódás, mikor a személy hosszú ideig elemzi az érzelmi állapotát. Pl. hogyan volt rá hatással a szituáció, ami akár a jövőbeli életét is befolyásolhatja. Másik az elkerülő viselkedés, vagyis otthagyjuk életünk régi helyszíneit, pl. az ismerős boltot vagy mozit, bulihelyet stb, ahol fenyegetve érezzük magunkat. Ez az állapot évekig is eltarthat, tulképp. addig, amíg nem kér a beteg segítséget.
Ezekről nem könnyű leszokni, mégpedig azért, mint írod, mert akkor még rosszabbul érezheted magad! "amikor egy rituálét nem jól végeztem el, és napokig agyaltam rajta. Ez utóbbi állapot rosszabb volt," Ez így van, ezt szerintem mindenki megtapasztalta itt, aki hasonló cipőben jár. Az ember egy rövid ideig jól elvan az otthonába bezárkózva (ez akármelyik szorongásosra igaz), és ráadásul a kényszeres közben a cselekvéseit is csinálja. És az ember ekkor jön rá, hogy beengedett valami nagyon rossz dolgot az életébe. Ahhoz hasonlítanám, mikor a mesében a kismalac egyre jobban beengedi a farkast az otthonába, aztán az föl akarja zabálni.
Nyilván nem vagyok pszichológus, tehát nem tudok abban tanácsot adni, hogy neked "mid" van. De az biztos, hogy más szorongósoknál és kényszereseknél is hasonló a lefutás, ahogy leírtam.
Még annyit, hogy az én orvosom, aki a pszichológusom is egyben, elmagyarázta, hogy a terápia során "áthuzalozzuk" az agyat. Az addigi rossz, bejáratott köröket leépítjük, és újakat alakítunk ki. (Sajnos ritkán jutok el hozzá, de azért nem panaszkodom.)
Igazad van abban, hogy a videóban említett kisfiú tényleg a szülei jelenlétében csinálta a rituálét, mivel féltette őket, nehogy valami bajuk legyen. De ha jól értettem, akkor a pszichológus derítette ki, hogy mit miért csinál, ti. hogy ez egy kényszercselekvés.
Úgy tudom, a legtöbb kényszeresnél a kamaszkorban vagy fiatal felnőttkorban alakul ki a jelenség. Erre a korosztályra jellemző, hogy ameddig lehetséges, titkolják az ocd-s dolgokat a családtagok előtt. Sőt, olyan is van, aki nem tartja magát betegnek. Hogy gyerekeknél mi a jellemző, nem tudom.
Annyit tudok, hogy ha a család maximálisan alkalmazkodik a beteg elvárásaihoz, akkor megakadályozzák, hogy szenvedjen a saját butaságaitól. És ha nincs szenvedés, nem éri hátrány a viselkedése miatt, akkor nyilván a motiváció is sokkal kisebb a leszokásra. Gyerekeknél a szülő sajnos könnyebben alkalmazkodik, inkább elnézi a rossz szokásokat. Vagy éppen az anya mindenben kiszolgálja a gyereket, az apa meg dühöngve félrenéz ilyenkor.
