Mióta az anyaság öröme verset csiholt ki belőle 1911-ben, azóta olvashatjuk lírai hangvételű, bensőséges, igazi emberi hangú verseit, melyekben a szerelem, a szeretet mellett a társadalmi igazságtalanság, a szenvedélyes békevágy is megszólal.
Mennyire gyűlölöm a lebírhatatlan kényszert, hogy minden szívverésem papíron kikiáltsam, de jön, nekifeszülve a lélek ajtajának, és kell, hogy ezt a súlyos bezárt kaput kitárjam.
Akár a festett leány, ki csókjait árusítja, én, a költő is lelkem így apránként kimérem, s mi élő lüktetés volt, tentává feketülve alvad papírmezőn, betűkbe fagyva: a vérem.
Így égnek el harmatos, remegő rebbenések, így futnak fájdalmaim sikoltva meztelen, mint leány, kiről martalóc, vad, éhes harcosok leplét letépték egy háborús rablóéjjelen.
Úgy szégyenlem mind e torz rímbemerevült jajszót, megszállott pillanatok gyümölcsei aláznak, arcom eltakarom, a tenyereimbe rejtem, gondolván, ha nem látok, talán engem sem látnak,
És mindig újra vallok, nincs rejtett zuga szívemnek, nincs titkos kamrám, hol megbújhatnék nesztelen, elárulom, fölkínálom a lelkem, ostorzó vágytól hajtva, anyaszült meztelen.
Csak szívem világol még, mint fényszóró az éjben, miként magános Fárosz, mely imbolygó hajókat vezérel, s lábam a tenger mossa.
És hullám hullám után verdes, tajtékot szórva, a tenger bőg alattam, és sír, nyög szakadatlan, s kőlábaim fölött, szívemet ostromolva, a hab fröccsen reám keserűen és sósan, s szívem: Fárosz az éjben, megrendül bánatában.
Mit ostromolsz, te tenger, örvénylő habjaiddal, Istennek nézel tán, kis pisla mécsest, engem? Ó, hagyjatok tovább a távolba merengnem, és süllyedő hajókat vezérelnem a partra.
A testemen törik meg hullámok bősz haragja, s habos taréjjá válva, rám tajtékozzák mérgük. Szívemet emelem csak, hadd világoljon értük minden hullámnak lenn, s a tévelygő hajóknak.
De érzem, roskadoz - a só sebesre marja - kőlábam ott alant örvényben gyökerezve, és szívem imbolyog, a Fárosz fönn magasban lassan már húnyni kezd, mi lesz a sok hajóval?
A tengeren sötétség, magasban és a mélyben vad ijedelem, ó jaj, halálsikoly és káosz... Világolj még, szívem, szegény, magános Fárosz, vad örvények fölött sivár, kietlen éjben.
Higgyétek el, az ember lényegében nem is gonosz és szinte öntudatlan viaskodik benne a gyönge jóság a győzedelmes rontó indulattal. A lélek mélyén, mint harcmezőkön, nagy ütközetek dúlnak percről percre, ki tehet arról, hogy a rossz erősebb, mert ő harcra föl van fegyverezve.
Láttam elégszer. Néztem önmagamba, akár az orvos, aki élve boncol s kísérletként önnönmagába fecskend a kórokozó baktériumokból. Így éreztem a skarlátot kigyúlni véremben izzó vérvörös haraggal, máskor epés és zöldessárga lettem, megmérgeződtem keserű salakkal.
Figyeltem ezt a lelket, mint az orvos nagyító lencsén, idegen szemekkel s láttam a jóság vérsejtjeit vívni a mérgezett, gennyes, fehér beteggel. Éreztem mind a lázakat magamban, amint futott a kór s csapdába ejtett, diftéria szorongatta a torkom s csontom, tüdőm tuberkolózist rejtett.
Legyőztem mindent. Túl sok az egészség véremben mégis, ám talán a másik mit sem tehet, amiért beteg és rabló, vagy gyilkos gonosztevővé válik. Én is raboltam lázas képzeletben, éreztem azt a mély, állati vágyat, amely az éhest, rongyost ölni hajtja, és ordított szívemből az utálat.
Utáltam mind a könnyű élvezőket, fekete himlő pettyezte a lelkem, s valami hajtott, hogy valami szörnyű, kegyetlen rosszat kell ellenük tennem. Pupillámat a méreg óriásra növelte meg és szinte vakon néztem: - Leprás vagyok! - döbbentem rémülettel, - fertőz és öl a puszta érintésem.
Nem búvok el! Inkább utcára állok! Legyen beteg mindenki, - ezt akartam. És bennem sírtak mind a senkilányok a szennyes sarkon téli, csúf csatakban. Éreztem őket égő fájdalommal, s szégyennel a húsomban és velőmben, de újra győzött a piros egészség, s eltűnt a tébolyító láz belőlem.
Így hánykolódtam, néztem önmagamba, ó, annyiszor figyeltem ezt a lelket, ki én vagyok és te és mind a többi, kiket Isten tenyeréből kiejtett. S elfáradtam őbennük, mint a tenger, amely sziklák kövén törik habokra, máskor kigyúltam, mint az éjszakában örök legendák égő csipkebokra.
S kínok között, ahogy az anyatestből vérben, szennyben szakad a tiszta élet, szívemből is oly lávaáradással törtek utat a végső ismerések: A lélek zárt, rejtelmes ketrecében bárány béget, s vadállatok üvöltenek, ám a jóllakott tigris mélyen alszik, az éhes bárányok meg földühödnek.
A gőz lecsap rám, amikor belépek, oly sűrű és forró, akár a füst, mintha alattunk főne, bugyborogna az óriási üst. A gőz tején szüremlik át a villany opálos fénye törten, bágyatag s ott imbolyog a gőzben és a vízben sok furcsa testű, lomha árnyalak.
Zuhogva hull zuhanyok zuhatagja s paskolva porlik szét dús hátakon, szemem a gőzt lassan keresztülfúrja, megszoktam már és tisztán láthatom az árnyakat mind hússá testesülve... ó, mennyi hús, elomló, csüggeteg mellek, csípők, mint túlérett gyümölccsel megterhelt ágak, úgy lecsüngenek.
Ez nem a strandok karcsú, fürge népe, kacér játékok nem zavarnak itt, mintha egy tenger vetné ki e partra szegény, ütött, viharvert roncsait, pirosra főve, boldog ernyedéssel terülnek itt az asszonyok s nekik e víz a mámor, ópium, és látni: e legmagasabb kéjt mint élvezik.
S a gőzben, hol a testek titka tárul, a lélek is lerázza lepleit, és egyszerű szokott szavak dönögnek, mind elmeséli mély keserveit: - ó, mennyi baj, betegség, gond és munka, a sok gyerek... mint évgyűrűk a fán, olvashatók e törzseken, csípőkön s ez asszonyok barázdált homlokán.
Egy kisleány lubickol anyja mellett, kis keble még éretlenül feszül, oly zöld és karcsú, mint fűzfavessző, ez is olyan lesz, úgy megkeserül, akár az anyja? - Látom itt a sorsot, és mennyit szenved, míg elér ide... a gőzben furcsa képek gomolyognak, és elnehezül az ember szíve.
Ó, asszonyok a gőzben itt, szegények, komfort nélküli földi angyalok, ahol ti éltek, nincs meleg folyóvíz s az udvarra néznek az ablakok, ez a mennyország, itt, e nagy medence, e negyven fokos áldott jó meleg, az anyaöl forró sötét tavában ily boldogok csupán a gyermekek.
Ki mindig csak, egy életen keresztül szolgál és ad, itt őt szolgálja mind, a pamlagok bársonyán elheverhet és gyömöszölik fáradt tagjait, fürge kezek nyesdelik kérges lábát s oly könnyű lesz, hogy szinte már röpül... ez a mennyország, s mint megannyi angyal fehér lepelben itt köröskörül.
Mindenem fáj, a vénség rágja testem, hideget érzek, s szinte vak vagyok, bőröm lötyög, akár az üres tömlő, s kóválygó fejjel lassan baktatok. Nem is tudom, mért kell ily hosszan élni, mikor már minden szerszám elkopott, ó, Istenem, kegyesen vedd magadhoz ezt a szegény, elnyűtt, öreg lomot.
Éjjel nem alszom, egyre forgolódok, semerre sem találom nyughelyem, süket füleim zúgnak, sustorognak, s a régi dolgok játszanak velem. E fonnyadt test valaha hófehér volt, s mellem, akár a birsalma: kemény, ó, Istenem, bárcsak aludni tudnék, öreg csontom sajog csak a fekhelyén.
Szájam fogatlan, száraz és besüppedt, akár egy rég beomlott sírhalom. Valamikor két gyönngysorral kacagtam, és hangom csengett, mint a cimbalom. Szerelmes voltam, engem is szerettek, asszony lettem s lesírt a sok gyerek, Teremtőm, jaj, kegyesen végy magadhoz, elfáradtam, és már csak szenvedek.
Mint a kiszáradt kóró, mely rügyecskét nem pattant többé, és csak tűzre jó, úgy tengek itt, mellemből rég kiszikkadt a bőséges, meleg életfolyó. Gyümölcs nem érik már a holt faágon, zörög, csörög, ha fú a téli szél, akár ha régi csontváz éji órán, kísértetes, halotti táncra kél.
Így látom, ha óvatlan pillanatban tükörbe nézek és rádermedek a szörnyű képre, mit arcomra írtak csúfondáros, gonosz szellemkezek. Nyoma sincs már annak, ki egyszer voltam, mintha álarcot nyomtak volna rám, ó, Istenem, sírjából ha kilépne, nem ismerne meg édesanyám.
Jobb lenne már nékem is elpihenni, aki öreg, csak nyűgnek ténfereg, leffedt csoroszlya-vénségem utálják a mostani cicomás némberek. Talán a sorsot érzik, hogyha látnak, bizony, mert minden dögrovásra jut, de Istenem, előtted nincs különbség: tárd föl nekem a mennyei kaput.
Anyám, ma újra fölsajogtál szívemben, s újra látlak téged, amint munkád fölé hajolva berregteted a varrógépet. Nyolc gyermek gondja húzta vállad, nyolc éhes száj kért enni, enni! tejedet szívtuk, húsod ettük, s szíved adtad kenyérre kenni.
Ó, most ha élnél, most ha látnád, mint fordult a szegények sorsa, kihúznád magad, mint a nyárfa, s állnál ég felé magasodva, könnytől mosott szemed a napfényt szürcsölné, mint a dicsőséget, minden anyák közt ünnepelnék a Te anyai elsőséged!
Szegény anyám, sírodra hull már az új tavasz piros virága, de bennem lüktet még a véred, szívemben szíved dobbanása, szememmel látod fölragyogni, ami álomként élt csak benned, érzem, amint fogod a tollam, s kezemmel írod ezt a verset.
Édesanyám, életem földje, aki testem, lelkem fogantad: vagyok, mint voltál anya, én is, sorsod értelmét nékem hagytad! Így élsz a mában és jövőben, minden gyümölcsben, ami érik... visszük, visszük az élet lángját, anyám, anyák a végtelenségig!
Míg kicsinyek voltak a gyerekeim, tejjé változtam, az kellett nekik, ültem kis ágyuk mellett reggelekig, ha betegek voltak, s úgy fonnyadtam ott, hogy arcom egész kicsinyre sorvadott, s mikor szemükbe visszatért a fény, napként sütötte őket az enyém, s piros lett arcuk, almagömbölyű, attól lettem én akkor gyönyörű.
Kalács is voltam, meg vajaskenyér, és játékszer, hogy meg ne unjanak, és képeskönyv, hogy megtanuljanak belőlem mindent amit álmodom, később az egyszeregyet számolom, növök velük, már iskolás leszek, s a nagy kateda előtt reszketek: felelnem kell, vizsgáznom, - ó, tudom, borzalmas, hogyha bennük elbukom!
Most széllé kell változnom, hogy elérjem az egyiket, a messzeségbe künt, de aki volt, örökre tovatűnt, s ha elfogom, ha átölelhetem, lelke páncélját át nem törhetem, s mindkettő bár belőlem sarjadott, többé már nékik mit sem adhatok, a földön nincs több oly bús szerelem, mint az enyáé, oly reménytelen.
Mi legyek még? Érettük mit tehetnék? Legyen belőlem sűrű rengeteg, majd jól elbújhat ott a két gyerek ha menekülni kell a rossz világból, és kunyhó leszek friss mézeskalácsból, és tejjel-mézzel folyó kis patak, isznak belőlem, hogyha szomjasak, és dalolok majd nékik estelen: - Aludjatok el itt a keblemen.
Szerelmemnek nem volt még arca, és teste sem, csak, mint egy álom, ködként gomolygott körülöttem valóság, és mesehatáron. Szebb volt, mint minden földi férfi, nagyobb, különb, titokkal teljes, sokszor szálló felhőben véltem meglátni őt, mint egy szerelmes.
Láttam márványban egy vonását, talán Phidias remekében, szemének zöldjét megtaláltam egyszer, mikor tengerbe néztem, s aranyszín, barna, karcsú teste villant elém egy pillanatra, mikor káprázva, elvakultan belebámultam a napba.
Kerestelek, örök szerelmem: földön, vízen, és csillagokban, parányi részed láttam olykor, s éreztelek az illatokban, miket réti füvek lehelnek, csodáltalak vad ifjúságban, s erőd bilincsként babonázott, mikor egyszer párducot láttam.
Azután mégis megszülettél. Életre keltél, mint a márvány az alkotó művész kezéből, élő szobor, földi szivárvány, fényből, erőből ötvözötten megszülettél, mint képzeletben álmodtalak, egyetlen férfi: gyerekem, nagy örök, szerelmem!
Kitöltöm az összeíróívet: Neve: Várnai Zseni, foglalkozása: író. Munkaadója: a mennyei bíró, ki táplálja a madarakat s az erdők vadjait télen... és mint a sárgarigóké, annyi a fizetésem.
Kérdések rohama kerget a rubrikákba, felelnem kell, hiába, mi dolgom itt a földön? Ki volt apám, anyám, időmet mivel töltöm? Üzletem, ingatlanom, szántóm, legelőm hol van? Tüzetesen megjelölöm: egy ezüst kráterben a holdban.
Értékes ingóim? Jaj, vallanom kell róluk! A szívem fölött két tündöklő gyémántot rejtek, pontos megjelölésük: egy fiú- és egy leánygyermek, és homlokomon a sarki csillag jégdiadémja fénylik... Mióta űzöm iparomat? Öröktől fogva... a végtelenségig.
Tekintetes Hivatal! íme a vallomásom! Az életem e rubrikákba zártam. Lényegében semmi okosat sem csináltam, s öröklött roppant kincseim fecséltem, könnyelműen dobáltam el a szélben ezüstjeim: a csillagom, a holdam, s egy elátkozott fekete erdőn a süket fáknak daloltam.
Miért keresnék távoli csodákat? hiszen, hogy élek, maga is csoda! Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem, csodálni ezt meg nem szűnök soha. Csoda, hogy látok, hallok és beszélek, csoda, hogy érzek és gondolkodom, képzeletemben képek szárnyasodnak s betűhálómmal őket elfogom.
Hát nem csoda, hogy írok, egymagában? Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene? Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik e furcsa szellem titkos búhelye? Csodálhatnám a napot és a holdat s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen; de mért szállnék a messzi csillagokra, hiszen csoda az én kis életem.
És új életek szakadtak belőlem, oly egyszerű és mégis oly csodás, ahogy a rügyből a levél kipattan, mégis mi hát egy új fogantatás? Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni, mi a remegés, mi a félelem? S mily különös, úgy csüggni mindhalálig egy idegen, egy másik életen.
A gyerekem az életemnek mása, ő én vagyok, de mégis Ő maga. Csodáltam őt, amikor járni kezdett, mikor kibuggyant legelső szava, s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem: lehetséges, hogy Ő még Én vagyok? s mikor benne is képek szárnyasodtak, akkor éreztem, hogy már elhagyott.
Csodálatos, hogy mennyiféle kép van, s ahány ember, megannyi képzelet. Mindenki lát, csupán röptén elfogni kevesen tudják ám a képeket, művésznek mondják az ilyen varázslót, aki szavakba, színbe, kőbe vés, de honnan ez, én is miként csinálom? Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.
Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek! Azt sem tudom, miből, meddig, hogyan?! Akár a mag, amely egy sziklacsúcson gyökeret ver s kövek közt megfogan. A szél a gyönge magvat elsodorja, de erős az élet és megtapad... Csodálatos az élet és hogy élek s hogy én is adtam életmagvakat!
Ma viszketett a balszemem, lehet, hogy öröm ér... nem is hiszed, hogy reszketek egy falat örömér', már szinte babonás leszek; jelek után kapok s ilyen vajákos híradást magamra olvasok.
Mert kell nekem, hogy higgyem azt, hogy végre öröm ér, mint szomjúzónak korty ital, mint éhesnek kenyér, mint rabnak egy kis napsütés, úgy kell e hit nekem, tenyérnyi zöld, hol vágyaim nyáját legeltetem.
Ne mondd, kérlek, hogy babona, nem érted, mily öröm? remélni, hogy ma öröm ér, ne rontsd el örömöm... Mi legyen az? nem is tudom, lehet, hogy valami jó hírt fogok nagy messziről Őróla hallani!
Azt hittem, hogy a jóság a legfőbb, szent erény, jók a gyengék, a gyávák és jó, aki szegény, magamat sem dicsérem, talán mert jó vagyok, ezért se földön, égen jutalmat nem kapok.
Mért ápolok szívemben ily csenevész növényt? Késsel kéne kivágni e beteg csökevényt, amely egy gyönge múltból tengődve ittmaradt... a gonoszok erősek, s aki erős, szabad.
Az élet is kegyetlen s nincs benne értelem, akit gyengít a jóság, az elhull védtelen, kardfogú, nagy vadállat őzecskét lakomáz, szelíd az őz és jámbor, de étel, semmi más.
Ó, engem is megesznek, ha föl nem lázadok, tanítsatok meg ölni, okos vadállatok, taníts fekete isten, hiszen tiéd a föld, diadalod zenéje minden teret betölt.
A kürtjeid hatalmas hangorkánt zengenek, a dobjaid dobognak és pengék pengenek, a jóság cincogását e kórus elnyeli, hiszen sátáni kedved maga vezényeli.
Tüzes karnagyi pálcád villámként fölcikáz, énekeseid népe intésedre vigyáz, a kórus egyre nő és félelmesre dagad, diadalodat zengi, s örök uralmadat.
Végy kórusodba engem, és inkább eldobom ezüstszavú, törékeny, kicsiny ezüstsípom, rézkürtöt adj kezembe, recsegjen élesen, ezüstsípom daláért úgysem volt érdemem.
Az angyalok karába én már nem juthatok, oly testetlen szelíd és oly tiszta nem vagyok, kutyák között vonítni, kutyáknak meghagyom, erős, fekete isten, te légy a karnagyom!
Világ, világ, csak két garast! Bénák, vakok vagyunk, adjátok meg, jó emberek, a száraz falatunk! Vannak közöttünk gyermekek, öregek, asszonyok, s munkát esdeklő fiatal, erős álkoldusok.
Kicsavarjuk tagjaink, hogy jobban szánjatok, vonítunk és földön csúszunk, mint beteg állatok, de van még, kit a lába visz, és ajtókon kopog, nem nyomorék, csak két szeme az éhségtől kopog.
Nehéz ipar a koldulás, nem erre szült anyánk, van úr is köztünk rengeteg, ki gőgös volt, falánk, volt háza, pénze, hírneve és lám közénk csúszott, te sem tudod, hol végezed; a végét nem tudod.
Ledönt a vénség téged is, s te is koldus leszel, lehet, hogy pénzed megmarad és mégis éhezel, gyomrod beteg lesz, megvakulsz, szú rágja csontodat, sajnáltad a kutyáktól is, a száraz csontokat.
És téged sem szán senki sem, ha eljön majd a vég. Koldulni fogsz a percekért: - Csak élni, élni még! - és meghalsz, mint a koldusok és elmégy meztelen, ahogy születtél, gazdagon, a sors könyörtelen.
Hej, szép igazság, ősi rend, nincs itten semmi baj, egyszer mégiscsak végetér e földi, vad ricsaj. - Világ, világ, csak két garast! - harsog a kórusunk. Ma még nekem, holnap neked, mindnyájan koldulunk!
Erdőre vert az élet, barlang lett a lakásod, zsákmány után csatangolsz, nyelved véresre rágod, portyázol mindhiába, apró vadkra lesve, s eleven húsba vágni fogadnak nincsen mersze.
Párolgó vért ha innál, vonagló húst ha ennél, toportyán ordasnép közt te is ha ordas lennél, nem aszna össze gyomrod, bendőd pomposra nőne, s testeden lomposodna farkasok loncsos szőre.
Lenne agyarad, karmod, zsákmányod rengetegnyi... üvölts a farkasokkal, majd látod megremegni a sünyi rókanépet s fut a hiénafajta, mert szörnyű az üvöltés ereje és hatalma.
Üvölts a farkasokkal, rejtsd el a gyöngeséged, emberszagod ha érzik, lecsap a csordalélek, széttépnek, megzabálnak, ha szembeszállsz a sokkal... erdőre vert az élet, üvölts a farkasokkal!
Sok reggelen, mikor szemem kinyitom, azt gondolom: jó lenne, hogyha ma valami nagy boldogság érne végre, ha a szerencse felém hajlana.
Valami jönne, ami ismeretlen, csodálatos, különös és merész, olyan, ami még nem volt életemben, mihez a szó s a gondolat kevés.
Mi legyen az, zsákmány? vagy mondhatatlan érzés csupán, ó, honnan tudjam én? mikor csak várok, mint szegény halászok, s hálóm üresen leng a víz színén.
Jó volna mély, nagy tengeren halászni, ahol minden határtalan, merész, ahol a lények óriásra nőnek, és óriás a gyönyör, szenvedés.
Hálómat ott, ha mélyen elmerítném, lehet, akadna kagyló benne tán, és sápadt fényű gyöngy derengne titkon megtapadva a kagyló gyöngyfalán.
Lehet; egy szörny szaggatná össze hálóm, és engem is a mélybe húzna le, s a végtelen nagy Óceán smaragdja lenne koporsóm fénylő födele.
Borzongat s mégis vonz az ismeretlen, a boldogság talán ott messze van, hol mély a tenger, és az ég lehajlik a vízre, amely szinte parttalan.
Csak itt ülök, hálóm hínár bogozza, s olykor benne hitvány sügér akad, visszadobom a vízbe szánakozva: - Rongy kis halacska, menj és légy szabad!
Valahol messze e sekély erecske folyóba torkoll, tán elérsz oda, s a mély folyam az Óceánba ömlik, ahová én el nem jutok soha.
Nőj nagyra ott testvéreid húsából, légy rabló, mint a többi nagy halak, s kerüld a partot, nyílt vízen barangolj, vigyázz, hogy újra meg ne fogjanak.
Köszöntsd nevemben majd szabad hazádat, szólj rólam néki, aki itt vagyok, izenjen széllel, nyargaló viharral, mert e sekélyes parton meghalok.
Mondd néki meg, hogy mindig őt szerettem, s álló tavamnál róla álmodom, s a vadludak ha ősszel elrepülnek, a vágy dalát velük kiáltozom!
