"Ha tehát találunk Moldáviában egy Highidiş településnevet, akkor a névadás emiatt nehezen lehet magyar etnikumhoz köthető. Viszont a névátvétel is szokás a szomszédos népek közt, így – ha már ilyen motivációt feltételezünk a gondolatkísérlet erejéig – a névadó Highidiş lehetett román stb. nemzetiségű is. Sőt még ezt sem kell feltételeznünk, mivel a highidiş mint közszó jelen van a románban"
A román közszóból való eredeztetést elvethetjük 'olyan hely, ahol sok hegedű van' (ami képtelenség). Marad a személynévi eredeztetés. Ha megfigyeljük, a Ghidighici pontosan a Hegedüsnek vagy Highidișnek felel meg, nem jön hozzá a két tipikus román helynévképző, az -ești és az -eni, -ani egyike sem.
A puszta személynévi helyneveknek nagy a történeti forrásértéke, mivel ez a fajta helynévalkotás Európa ezen részében a magyarságra (és a törökökre) jellemző, a románokra, szlávokra nem. Kiss Lajos például megállapítja, a román személynévi eredetű településnevekre általában az -eşti, -eni képző hsználata jellemző, és léteznek ugyan elszórtan egyes számban álló személynévvel alakilag megegyező településnevek is, ám azok minden esetben a magyarból való átvételek.1 Mindezekből levonhatjuk azt a következtetést, hogy a falu nevének eredete egy tisztán rekonstruálható magyar Hegedűsre megy vissza.
1Kisss Lajos: A Kárpát-medence régi helynevei. In Magyar Nyelvőr, 120 (1996), 440–450, 445.
Google Mapsen szoktam nézegetni a Kárpátok keleti és déli előterének a térképét, elsőre ránézésre elég sok magyar hangzású településnevet látok, de ez lehet nem ilyen egyszerű.
Botosán és Szucsáva városáról mit tudunk? A wiki szerint előbbi egy Botos nevű bojárról kapta a nevét, ez pedig nekem eléggé magyar hangzású, de lehet csak belelátom ezt. Szucsáváról pedig azt írják, hogy a magyar "szűcs" és egy mára már kikopott szláv -eava képző kettőséből állt össze.
A hangmegfeleltetések időbeli dinamikájának vizsgálatából vonnak le ilyen következtetést. Az újabb román átvételekben ui. megmarad a v-, pl. vădăslui < vadászni, vălău < vállú ’vályú’, vălceag < vátság, vandrălău < vándorló stb. Tehát történt valami a v minőségében, amely különbséget tesz a két szóréteg közt. A román szláv jövevényszavai esetén ilyen különbséget nem találunk, tehát az eltérés oka nem a románban, hanem a magyarban kereshető.
A másik oldalról, hasonló, de bonyolultabb rétegződés van a német és a magyar közt, amelyből szintén erre következtethetünk. Illetve a két oldal eltérő időbeli kötöttsége miatt gondolhatjuk úgy, hogy a változás nyugaton a XIII. sz.-ban megtörtént, de keleten csak a XVI.-ban.
Ha pedig megállapítottuk, hogy volt változás, annak a minőségét általános fonetikai megfontolások és nyelvi tapasztalatok alapján lehet megtippelni. Az alkóv szavunk végső soron az arab al-qubba ’a bolt(ív), a sátor, a mellékszoba, a türbe’ szóra meg vissza spanyol közvetítéssel. A spanyolban pedig a b és a v egybeesett, éppen azért mert a /b/ és a /β/ hang egymás helyzeti változatai lettek. Ez tehát egy olyan megfigyelhető tapasztalat, amely segít azonosítani, hogy a magyar v változás előtt, a mai /v/-től régi minősége /β/ lehetett.
Ha jól tudom a tatárjárás után már érkeztek vlach telepesek Délvidék-Máramaros közötti kipusztított félholdra...szóval akár nem elképzelhetetlen a román jelenlét:) De feljebb megkaptam, megkaptuk a kimerítő választ:)
Ahogy a régi vicc is mondja: a hír igaz, csak nem …
Nem mormolt -e /ĕ/ volt régen Nagyvárad nevének végén, hanem sorvadó -i /ĭ/. Az ómagyar kor elejére az eredeti rövid végmagánhangzók mind zárt -u, -i, -ü hangokká váltak, más magánhangzó csak viszonylag nem régen átvett (török, szláv stb.) szavakban fordulhatott elő, és akkor is hosszú ejtésű vagy (még) kettőshangzó volt. Így nemhogy mormolt /ĕ/ nem volt szóvégen, hanem rövid /e/ sem, hanem csak hosszú /é/. Ennek nyomát őrzi az a jelenség, hogy a mai -e végű szavak magánhangzója toldalék előtt megnyúlik, pl. kefe > kefét. Ez a megnyúlt tőváltozat az „eredeti” tőalak.
Viszont sorvadó /ĭ/ tényleg volt. A Tihanyi Alapítólevélben, a híres „feheruuaru rea meneh hodu utu rea” (Fehérvárra menő hadútra) betét előtt nem sokkal szerepel az „holmodi rea” (Halmodra), van még ugyanitt „fotudi” (Fadd < *Fatod), „cuesti” (Kövesd), „opoudi” (Apód), „lopdi” (? Lopd), „huluoodi” (? Hullód). Idővel a sorvadó -u, -i, -ü mindenünnen lekopott, és azt is tudni, hogy éppen a -d ~ -t kicsinyítő képző után maradt meg a legtovább az -i. Azonban ennek időbeli lefolyásától így ír Bárczi Géza: „A XII. század második felében azonban e képző véghangzós alakja mind ritkábbá válik.” Azaz a XIII. sz.-tól már nem számolnak vele a -d (-t) képző után. Így a sorvadó -i megmagyarázhatja, hogy Nagyvárad neve miért lett latinul Varadinum (és nem *Varadum, de ilyen korán a magyar történelemfelfogás ezen a területen nem számol magyar-román (nyelvi) kapcsolatokkal.
Ha feltesszük, hogy a románok mégis Váradi hangalakban vették át a település nevét, akkor sem egyértelmű, hogy a szóvég nőnemű -ea lesz. Ugyanúgy lehetett volna hímnemű *Oradiu is, vö. Halmágy > Hălmagiu és nem *Hălmagea. — NB. A magyar -gy képző a kérdéses -d mellékalakja: a régi helyzeti hangtani kapcsoltságuk meg is őrződött máig pl. a Somogy helynévhez tartozó Somodi családnévben.
Úgy látszik tehát, hogy időben és/vagy térben van egy elhatárolt helynévkör, amelyet a román nőneműsítve adaptált. Nem lévén ilyen részletekben tájékozott a román helynévtörténeti irodalomban ennek határait nem tudom megállapítani, de látszik, hogy van ilyen.
---------------
Az ómagyarban a v nem ajakréshang volt, mint most, hanem két ajakkal ejtették, ahogy most pl. a spanyolban (fonetikai jele: /β/). Ez hangzásra hasonlít az angol w-re. Ilyen hang nem volt a románban, hanghelyettesítéssel kellett élniük. Mivel náluk volt oa kettőshangzó, amelynek kezdő o eleme szintén hasonlít az angol w-re, ezért a rémi magyar va- /βå/ hangsort a leginkább oa-ként honosították, amely sima o-vá is válhatott a román nyelv hangváltakozási, fonotaktikai szabályai szerint (különösen, ha nem esett rá hangsúly, mint az Oradea, oraş esetén).
A magyar v esetén a /β/ → /v/ képzésihely-változás a XIII. sz.-ban indult el nyugaton, és a XVI. sz.-ra teljesedett ki keleten is. Tehát keleten megérte az intenzívebb román-magyar kapcsolatok korát. — Ettől a kortól pedig a magyarnak lettek problémái a német szavak átvételével, mert a német w ekkor még két ajakkal képzett maradt (mint ma az angolban). Így a német Wagner ’kerék-, kocsigyártó’ és Wachter ’őr, csősz’ szavak első átvételekor a magyarban is hanghelyettesítéssel kellett élni: ezért hangzik b-vel és nem v-vel a bognár és bojtár szó.
mormolt magyar "e" hang, ami a 12.-13. században még ott volt ezeknek a szavaknak a végén, de aztán elkopott...
Oké, tegyük fel, hogy a mormolt "e" ott volt, és a románok...? :)
Amúgy ezzel (nem értek hozzá) szerintem több gond is van. Egyrészt a lekopás, úgy tudom, a XII. századra befejeződött. Másrészt ahol lekopott magánhangzó, ott az előttes szótag megnyúlt (utu > út), a Várad második szótagja pedig rövid. Harmadrészt az "e" hangrendileg nem stimmel, akármennyire "kopott" is - miért nem pl. u lett volna a végén? (Persze ez utóbbira magyarázat lehetne, ha esetleg a -d képző akkoriban még -de alakban létezett volna, amely nem harmonizált a szótővel.)
Érdekes, olvastam valahol, hogy az Oradea végén az "ea" egy régi, mormolt magyar "e" hang, ami a 12.-13. században még ott volt ezeknek a szavaknak a végén, de aztán elkopott...de akkor ez jó eséllyel téves megállapítás?
Egyébként akkor magyar v hang eltűnik náluk? Várad-Oradea, város-oras, vár-oar(a), avas-oas...?
> A Timisoara, Sighisoara nevekben mi az az szóvégi "a"? Eredetileg mondjuk Segesvára, Temesvára volt és ezt vették át a románok?
Én inkább a fonotaxissal magyaráznám. Vagyis az -oar szóvég szokatlan a románban, mert az oa kettőshangzó (amikor éppen nem idegenből átvett szavakban szerepel) a hangsúlyos o hangból keletkezett a rákövetkező szótag magánhangzójának hatására. Ez a változás egyébként rendszerszerű a nyelvben, pl. a hímnemű băutor ’iszákos, nagyivó’ melléknév nőnemű formája băutoare. Tehát egyszerűen a román nyelv hangtani „szokásai” (szakszóval fonotaxisa) megköveteli, hogy kegyen egy rákövetkező szótag. Ez lehetett volna a hímnemű -u is, de a nőnemű (határozott) -a lett. Ez utóbbi talán nem független attól, hogy az oa utáni szótagban (határoatlan) -ă vagy -e szokott állni, ill. a (határozatlan) oară ’… ízben, -szor’ és oară ’baromfi’ szavak képében hasonló hangalak más van a nyelvben. De az is lehet, hogy másfajta stb. összhatások döntöttek a nyelvhasználóknál a nőnemű megoldás mellett, hiszen az Oradea ’Nagyvárad’ is nőnemű alakban fixálódott.
Ui. Tudom, van egy szótagos román Oaş < magyar Avas is. De az, hogy egy-két kirívó alak, még nem csökkenti a nyelvhasználóknak azt az igényét, hogy ezeket a lehető legnagyobb mértékben kiküszöböljék.
Továbbá, az sem evidencia, hogy a családnevek elterjedtsége és a településnevek elterjedtsége közt korreláció lenne, a magyar törzsterületen pl. gyakori a Hegedűs vezetéknév, de a településnevek közt igen ritka. Magam jószerével csak a zempléni Hegedűsfalvát (Hudcovce, Szlovákia) találtam. Ilyen elgondolást tehát tényadatokkal nem igen lehet alátámasztani.
A kérdés másik aspektusa, hogy a magyarban a Hegedűs megkülönböztető nevet Kiss Lajos először 1394-ből adatolja. Ekkor már a magyar nyelvközösség összetett településneveket használt, mint a Hegedűsfalva is mutatja. Ha tehát találunk Moldáviában egy Highidiş településnevet, akkor a névadás emiatt nehezen lehet magyar etnikumhoz köthető. Viszont a névátvétel is szokás a szomszédos népek közt, így – ha már ilyen motivációt feltételezünk a gondolatkísérlet erejéig – a névadó Highidiş lehetett román stb. nemzetiségű is. Sőt még ezt sem kell feltételeznünk, mivel a highidiş mint közszó jelen van a románban, vö. https://dexonline.ro/definitie/highidi%C8%99. Ahogy a szláv tkáč is bekerült a magyarban mint takács, és igen gyakori családnév is lett belőle: ennek viselőit mégsem tekintjük ettől automatikusan szlávnak.
Ugyanakkor a két feltételezést egymás mellé téve meglehetősen kioltják egymást amiatt, mert miközben az alakulásmód között párhuzamot kellene vonni, aközben a propagált névtani szerkezetük más: az egyik képző nélküli puszta alakulat, a másik román adaptív képzőt tartalmaz.
> Úgyhogy a főváros, Chișinău melletti Ghidighici magyar személynévi eredetű. Pont
A vrobee által felemlített óvatosság jegyében én azért úgy fogalmaznék, hogy Székely Mária Magdalénának hiszel, nekem pedig nem. És úgy vélem, hogy ez nem független attól, hogy eleve mit akartál hinni. Én továbbra is várnám a h > gh melletti példákat: ennek lenne bizonyító ereje, nem önmagában egy szerző kijelentésének. Lehet, akármilyen nívós is egy szerző, a publikációban az állítást akkor is be kell láttatnia. Ha nem láttatja be, akkor őt ugyanúgy kritika éri, mint bárki mást. Az állítást önmagában az nem legitimálja, hogy az illető egyetemen tanít.
A másikhoz. A falu belinkelted monográfiája egyáltalán nem állít olyat, mint amit írsz: azt csak a te következtetésed (aminek az alapján én nem látom). Egy 1395 eleji eseményt idéz a szöveg, de nem szöveghűen. Ugyanakkor, ha feltesszük, hogy a név úgy szerepelt a forrásban, ahogy a weblapon kiszedték, akkor sincs vizsgálva az, hogy nem a XIV. sz.-i leíráskor történt-e gh > h helyettesítés/elírás. A XIV. sz.-i dokumentumokban sokkal gyakoribb az elírás, mint az esetleges (nem szabályos) hangfejlődés.
Ugyancsak a román h > gh hangváltozáshoz. Szintén négy éve LvT tagadta azt is, hogy a romániai, moldvai, mai Ghindăoani nevének köze lenne a középkori Hindău nevéhez. Az egy dolog, hogy a falu monográfiája is így tartja (http://www.comunaghindaoani.ro/istoric.html), viszont hangtanilag is mindez teljesen szabályos.
Hindó szn (románosan Hindău) + -ani román helynévképző > Hindăoani > ejthetetlenség és értelmetlenség okán Ghindăoani (ghindă = makk)
Kb. négy éve kaptam volt a fejemre LvT-től, hogy márpedig a moldáviai Ghidighici helynévnek semmi köze a Hegedűs személynévhez, mert a h > gh hangváltozásra a románban nincs példa. Most derült ki számomra, hogy az egész vitánk már akkor okafogyott volt, hisz 1994-ben megjelent egy tanulmány, amelyik tisztázza a helyzetet (Familii de boieri din Moldova de origine transilvaneana. Székely, Maria Magdalena. (1994) - In: Arhiva genealogica vol. 1 (6), 1/2 (1994) p. 95-104) A hölgy a jászvásári egyetemen tanít, ezért feltételezhetően egy cseppecskét jobban ért a román nyelvtörténethez, mint mi, és ezt írja: "Patronimul (Hegedüs) a fost destul de răspândit, dovadă numeroasele aşezări numite Ghidighiș, Ghidășani, Highidiş, Hăghidișăuți în ţinutul Lăpuşna." (a Hegedüs családnév eléggé elterjedt volt, bizonyítja ezt a számos Ghidighiș, Ghidășani, Highidiş, Hăghidișăuți nevű település Lăpuşna megyében). Mindenik, általa említett helynévhez hivatkozást is ad.
Úgyhogy a főváros, Chișinău melletti Ghidighici magyar személynévi eredetű. Pont.
Vázlatosan néhány olyan helynév etimológiája, amely a Gerencs ~ Garancs ~ Karancs alakkörbe tartozik.
Karancs hegy [1335: Korunchalya]: (1) Ótörök Qorumčï ’?’ (foglalkozás-) név — (2) Magyar nyelvjárási garancs ’rög, göröngy’, amely a göröngy szócsaládjának a mélyhangú tagja.
A hoztam Gerencs a mai Pilisvörösvár területén található török-korban elnéptelenedett település neve, mely még későbbi térképeken, mint puszta szerepel. Területe a 3 szomszédos településbe olvadhatott be, melyek Pilisvörösvár, Pilisszántó és Csobánka. A feltételezett faluhely templommal Pilisvörösvár külterületén található.
A beírás után tovább kutakodva a néhai települést az írások említették Garancsnak és Karancsnak is, s pusztája a hozott névalakkal szerepel egy Pilisszántó és Csobánka közötti peres ügy térképén. Innen a 3 felé szétosztás gondolata. Karancs felé vizsgálódva én is eljutottam a hoztad 'göröngy' jelentéshez is, s ezt a megoldást talán alátámasztja az a tény, hogy Pilisvörösváron, a mai település belterületi részén a török előtt volt található nagy valószínűséggel Királyszántő/Kisszántó település. Ebből azt gyanítom, hogy ez a völgy a Pálosok és/vagy Budavár gabonaigényeit elégíthette ki eleinte.
Mai Gerencs nevű települést nem találtam, csak mint a jelenkori Girincs község régebbi névalakját. Ennek etimológiája bizonytalan, Kiss Lajos több lehetőséget is említ. Elsőként a Gerény (ma Горяни / Horjani, Ukrajna) településnévben fennmaradt XIII. sz.-i Geren személynév –cs kicsinyítő képzős származékát hozza. Ilyen módon az alapító, elöljáró stb. puszta személyneve vált volna falunévvé. (A Geren nevet a görény állatnévvel vetik össze, de szerintem szóba jöhetnek a Ger- kezdetű személynevek, pl. a Gergely, rövidülései is –n[y] kicsinyítő képzővel.)
A következő opció is magyar, itt közszói eredetet vetnek fel: a göröngy szó göröncs alakváltozatára, vagy a gerinc főnév girincs módosulatára vezetnék vissza.
Kiss Lajos szerint „az ajánlott szláv származtatása nem meggyőző”, de részleteket nem említ. Ha ezt magunk akarjuk rekonstruálni, akkor gondolhatunk a bakonyi Gerence pataknévre, amelyet a szláv granica ’határ’ szó magyarosodására vezetnek vissza. Ha ehhez a szláv szóhoz még szláv ajkon –jь képző járult, akkor *Granič névalak keletkezhetett, amely a magyarban Gerencs-et adhatott. — A másik lehetőség lenne a Gerecse hegynévvel való párhuzam, és az a magyar sajátosság, hogy alkalomszerűen szervetlen n hang szúródhat be zár (-rés) hangok elé, vö. szláv brlog > magyar barlang. A Gerecse esetén a szerb-horvát grič ’meredek, sziklás hegy; szirt’, ill. szlovén grič ’domb’ szó magyarosodását tekintik.
A Gerencsér (pl. Nyitragerencsér, ma Nitrianske Hrnčiarovce, Szlovákia) településnév a szláv Grnčare ’fazekasok’ településnév magyarosodása. Ez az az –arь foglalkozásnév-képző többes számával alakult a szláv grnьcь ’fazék’ szóból (amely pedig a szláv grnъ ’tűzhely, [kovács-, fazekas-] kemence’ főnév származéka; ez utóbbi pedig a latin fornus rokona, az indoeurópai *gʷʰr-no-s ’parázs; tűzhely, kemence’ folytatója).
A Gerencsér etimológiai alapja tehát eltér a fent a Girincs (< Gerencs) esetén vázoltaktól. Van azonban egy lehetőség, amellyel közös alapra lehet hozni őket. Ez az, ha a fenti szláv grnъ ’tűzhely, kemence’ szó grnъkъ (grnьcь) kicsinyítő képzős alakjához járult volna a már említett szláv –jь képző *Grnьčь hangalakot adva. E kicsinyített formák azokban a szláv nyelvben nem ’kis tűzhely, kemence’ értelemben használatosak, hanem ’fazék’-ban (vö. lengyel garnek, szlovák hrniec), amely helynevek esetén nem tűnik motiváltnak. Ez az addály pluszban felmerül a szláv eredettel szembeni (Kiss Lajos által említett) aggállyal. Tehát összességében igen kevéssé valószínű, hogy a kérdezett két helynév közös etimológiai alapra menne vissza.
A ma Zalaszentgrót részét képező Csáford első említése 1270: Chafurd. A név eredete Kiss Lajos szerint nincs tisztázva. Esetleg azonban összetartozhat a Sümeg környéki nyelvjárási csáfordi ’csacska’ szóval.
Azt már én teszem hozzá, hogy a fentiek együttállása arra látszik mutatni, hogy a *Csáford először személynév lehetett (ha ilyenként nem is adatolt), és ez a puszta személynév (mint a telepítő, a helyi előkelő, a családfő neve) válhatott településnévvé az éppen a XIII. sz.-ig szokásos gyakori névadási mintának megfelelően.
Ugyanezt a nevet viselte még a ma Csáfordjánosfa részét képező Csáford (utóbb Répcecsáford, első említése 1382: Chapford).
Az én Duden Aussprachewörterbuchom a kérdezett nevek egyikéhez hasonló (latinizált formájú) Wislicenus név ejtését adja meg mint [vɪsli'tse:nʊs]. Ebből következik, hogy a kérdezett név *[vɪsli'tse:ni] lehet.
A fenti egyébként megfelel az általános német kiejtési szabályoknak, ugyanis a c betűt magas magánhangzó előtt [ts]-nek ejtik, a betű neve is [tse:], vö. itt és itt. L. még Cäsium ~ Zäsium, Cäsur ~ Zäsur, circa ~ zirka írásváltozatok. Ilyenek nagyrészt a latin jövevényszavakban fordulnak elő. Leszámítva persze az írásképet megtartó idegen szavakat, mint Cembalo ['tʃεmbalo] ’csemballó’, Cicerone [tʃitʃe'ro:nə] ’idegenvezető’ (de pl. Cicero ’ciceró betűméret’ már [tsi:tsero]).
Az, hogy a magas hangrendű magánhangzók előtt a latinban a magyar is [ts]-nek ejti a c-t (nem pl. /cs/-nek), az éppen német hatásra történik. Sőt, hogy a magyarban és a környező nyelvekben a c betű a saját szavakban is [ts] olvasatú, annak ugyanez a német minta a gyökere.
A másik névre nincs biztos adatok, de a megfelelő német Wikipedia-cikk szerint az illető nevének volt németesedett írásmódja is: Globotschnig(g). Ez arra látszik utalni, hogy a nevét az eredeti szlovén Globočnik mintájára [tʃ]-vel ejtették, még ha az ékezet le is maradt a c-ről.
De a családneves topikban időnként felbukkan fulco, aki a magyartudása ellenére „anyaországi” német, így ő talán tud válaszolni. Mivel nemrég kérdezett, talán nem sokára be fog oda nézni.
----
Bónusz:
A Wisliceny név önmagában is latinizáltnak tűnik, a fenti Wislicenus apanévi értelmű genetivuszi alakjának. Mögötte azonban vélhetően a lengyel Wiśliczanin főnévi lakosnév állhat, amely egy Wiślica nevű helyre (onnan elszármazottra stb.) utalhat. (A településnév németül Wißlitz, Wislitz alakban is előfordul.)
A Globočnik név mögött a szlovén globok ’mély’ melléknév áll –nik személynévképzővel. Vélhetően valamilyen mély folyó, völgy, egyéb mélyedés mellett lakó személy megkülönböztethető neve lehetett.
Csak részben, vagy kicsit illik ide, de nem látom, hol lehetne megkérdeznem.
Van néhány egyértelműen szláv eredetű családnév a németben. Mivel a IIvh-s eseményekkel, személyekkel foglalkozom, kettőnek a kiejtése (a német nyelvű kiejtése!) érdekelne. (mellesleg mindkettő tömeggyilkos, de itt csak a név kiejtéséről érdeklődöm, a név német kiejtéséről)
Wisliceny
Globocnik
- különösen a nevek c betűibek kiejtése Németországban, német beszédben.
Pornóapáti: Az –apáti utótagot csak a helységnévrendezés során kapta 1907-ben az egykor itt álló cisztercita apátságra utalóan. Nevének első említése 1221: Porno. Az etimológiája vitatott. Egyesek a német Pernau nevét tartják eredetinek, és az óbajor Pero [< ógermán *berô (*beran-) ’medve’] személynévhez kapcsolják. Az utótag a német Au(e) régen ’vízzel körülvett vagy víz mellett fekvő földterület, sziget, félsziget, vizenyős rét; víz, vízfolyás’, ma ’liget, rét’ szó lehet.
Mások szláv eredetűnek vélik, és a szlovén Pernovo, cseh Perná településnevekhez hasonló előzményre gondolnak. Mindkét esetben hangrendi kiegyenlítődés történt a magyarban.
NB. Az észt Pärnu települést németül Pernau-nak nevezik, de a két Pernau-nak nincs köze egymáshoz, mert ez utóbbi az észt pärn ’hárs’ szóból képzett észt név népetimológiás alakítása.
Miközben a Pornó településnév XIII. sz.-i a megfelelő közszó újabb keletű. Magyar adatokat nem tudok, de az angolban a pornography szó 1843-ban jelenik meg, a porno rövidülése 1952-ben, a porn pedig 1962-ben. Nem hinném, hogy a magyarban ennél (sokkal) hamarabb jelent volna. Így merőben anakronisztikus a településnévbe ezt a szót belelátni.
A pornográfia egyébként tudós műszó, amelynek előtagja az ógörög πόρνη (porné) ’utcalány, kéjnő, prostituált’ szó, az utótag a szintén görög eredetű szaknyelvi –gráfia ’írás, ábrázolás’ elem. Hasonló előtagú ógörög összetételhez l. πορνοβοσκός (pornoboszkosz) ’bordélytulajdonos (férfi)’, πορνοκόπος (pornokoposz) ’bordélyba járó férfi’.
Már nem emlékszem melyik nyári játékra pályázott Chicago , de elég érdekes volt hogy akkoriban, a Magyar Rádióban konzekvensen olyan különösen amerikásan Sikágó-nak ejtették . Nem tudom talán attól féltek hogy valaki azt hiszi ha "cssen" ejtik akkor valaki talán azt hiszi a VIII.kerület is pályázott ?
Talán nem érdektelen a cseh Poděbrady helynév etimológiája. Ez formálisan a Poděbrada személynév többes száma, így azt jelenti, hogy ’Poděbradáék, Poděbrada és háza-népe’. A személynévi magyar helynévadás legősibb típusa – amely szteppi örökség, és itt a XIII. sz.-ig volt élő – az volt, hogy a települést alapító családfő, elöljáró stb. személy-, nemzetség- vagy törzsneve mindenféle toldalék nélkül lesz helynévvé. Ilyen a környező népeknél nincs, így a szlávoknál sem. Ehhez legközelebb álló egyik szláv településnév-típus az, ahol a névadó személy- (nép- stb.) név többes számban többes számban áll [*], mint a jelen esetben.
A Poděbrada személynév egybeforrott cseh mondatnév: Poděj [se] brada! ’Tűnj el, szakáll!’, tehát szakállatlan, csupasz képű személyt jelölt.
Ui. Azóta találtam olyan forrást is, amely Pogyebrád alakot használt. Úgy tűnik, a Podjebrád nem kizárólagos alak, amiért ez utóbbi elterjedtebb, az talán csak az a nevetségességig fajuló magyar gyakorlat, amely egy és csak egy archaizáló formát ki szokott választani a múltbeli alakváltozatok közül, és utána úgy tesz, mintha az mindig is kizárólagos lett volna. A legmulatságosabb talán az apa Széchényi és a fiú Széchenyi esete: ez is utólagos mesterséges kreálmány, és mégis milyen jóllehet rajta lovagolni.
[*] A másik hasonló ősi szláv helynévalkotási típus a személynév utáni ősi –jь birtokos melléknévképző használata, amely végső soron a névvégi mássalhangzót lágyította meg. Azonban később a szláv nyelvekben a szóvégi lágy mássalhangzók megkeményedtek, így a név a mai hangalakjában (és már a korai írásos korban is) megegyezik egy régi személynévvel. Vagyis olyan, mintha a magyar névadási típusba tartozna. Ilyen pl. a lengyel Wrocław (> német Breslau) településnév, amelynek csak a ragozott alakjaiból derül ki, hogy a szóvégi –w lágy. Az ilyen kevert kemény-lágy ragozás azonban idővel kiegyenlítődhet, így megszűnhet a régi birtokos képző minden nyoma. Ezért – az általános magyar szakmai közvélekedéssel ellentétben – nem mindig lehet feltétlenül magyar névadásnak gondolni a látszólag puszta személynévvel azonos helyneveket.
