Ha abból indulok ki, hogy Jézus sok démont űzött, akkor az is olyan hely lehet ahol nem élvezet lenni. Hiszen onnan is a Földre jöttek bulizni, mint az angyalok a mennyből.
Ami nekem lejött: az angyalok menekültek a mennyből (Noé), a bukottangyalok a pokolból (Jézus minek űzte őket?Semmi együttérzés?), az emberek meg menekülnének a Földről.
Wicces wagy,,,,,,,, de faterom halott, testvéreimmel meg soha nem volt kapcsolatom, felhőtlen triplán nem. ----- De valahol igazad wan, mer itt a földipokolban is folyton köcsögesíteni akartak, de mijóta az exnejem lépett, azóta csekély - kibírható - az a szám amitől tartanom kell.
Második példabeszéd: A Választott. A bűnösökés igazak sorsa.Új ég és új föld.
45.1.És ez a második példázat azokról, akik megtagadják a szentségesek lakhelyének és a Szellemek Urának nevét. 2. És a mennyekbe fel nem mennek, sem a földre le nem hullanak: Ez lesz a sorsa a bűnösöknek, akik megtagadták a Szellemek Urának nevét, akiket a nyomorúság és csapás napjáig őrizetben (tartanak).3. Azon a napon a Választottam fog majd a dicsőség trónjára ülni. És megpróbálja munkáikat, és nem találnak lakóhelyet. Akkor megkeményedik a bennük lévőszellem, amikor meglátják a Választottamatmindazokban, akik dicsőséges nevemet hívták. 4. Azon a napon azt okozom, hogy Választottam közöttük (ti. igazak) lakjon.És megváltoztatom a mennyet, azt örök áldássá és világossággá teszem. 5. És megváltoztatom a földet, és áldássá teszem azt: és azt okozom, hogy kiválasztottaim lakják azt:de a bűnösök és a gonoszságokat cselekvők nem teszik be oda lábukat.6. Mert békességgel elégítem ki igazságosaimat, és azt okozom, hogy előttem lakjanak; de a bűnösök ítélete is készen áll már, hogy kipusztítsam őket a föld színéről.
Rád sütötték, mint egy billogot és nem tudsz megszabadulni tőle?
Vagy a Világ Áruházban annak idején ez tetszett meg, de már nem tetszik és nem veszik vissza?
Ha a Vaterán sem kell senkinek csak hagyd az út szélén és addig is, amíg nem találsz jobbat, járj világkép nélkül. Mindjárt megoldódik a menny és a pokol problémája, de talán még a halál problémája is, mert nem lesz olyan mástól származó verzió, ami nem tetszik.
De ha mindenképpen szükséged van valamilyen tömeges támogatottsággal rendelkező világképre (és a keresztény világképből, mint vallásos világképből az általad említetteket szűrted le, mint lényeget), akkor válaszd az ateizmust. Abban még senki nem csalódott életében, hiszen nem is vár semmit tőle, ami a "miért?-eket" illeti.
Bármi van az élet után, az én világomban mindenképp szopás.
Keresztényféleként úgy tudom menny vagy pokol.
A menny azért fos nekem, mert ott Isten köcsöge leszek
A pokol azért fos, mer ott meg Lucifer köcsöge
Az evangéliumok szerint ha meghaltunk és "visszatérünk" Istenhez, akkor elveszítyük önmagunk, olyan általánosan unalmasak leszünk, mint az angyalok. Folyton Istent fogjuk dicsérni meg más buziságok. Saját élet, saját ház, autó, karrier nyista. Éééés lehet hogy mi is lemenekülünk, nénk a Földre szexelni csajokkal. Mint Noé előtt a szerencsétlenek.........
Teljes mértékben egyetértek topikoddal kedves rinpoce, és azzal a véleményeddel is, hogy a társadalom, ez az Istentől elrugaszkodott, és épp emiatt kétségbeesésében nyüszítő társadalom hallani sem akar arról, ami az életnek éppoly része, mint a születés. Az ok, amiért ez a szó: halál, kimondhatatlan a nyugati civilizációban (mert csak ott kimondhatatlan, ebben biztos vagyok) épp a Legfelsőbb Lény megtagadása, az atomizálódott társadalom, a cellákra szűkített, végtelenül elmagányosodott ember. Az ember, aki mérhetetlen gőgjében nem akarván elismerni egy felette álló hatalom döntését, azt hiszi, hogy ha egy szót nem ejt ki, akkor azt, mint egykoron ősei, akik szellemvilágukat ápolgatva tabukat emeltek, nemlétezővé nyilváníthatja. Mily sekélyes és hiábavaló törekvés!
Hát valahogy igy kedves Bégé, ezt jol összehoztuk. :-)))))
Az egot mindenki másképp érti, attol függöen, hogy mit, vagy hol olvasott rola.. Általában mostani kis pista énünket szoktuk érteni alatta, de a van, aki mást, ha az ember figyelmesen olvas, a szövegkörnyezetböl azért mindig kiderül....
Ezzel még adós maradtam. :) Hogy másnak pontosan mi az egó, azt nem tudom, de az én szóhasználatomban nem egyezik meg az "én"-nel, vagy az "éntudattal". Nem az, amivel azonosítom magam. Nem az, aki gondolkozik, aki tapasztal, és aki tudatában van önmagának és a külvilágnak. Én ezeket "én"-nek hívom. (Jelenleg, mert régebben máshogy volt.)
Az egó nálam csak egy beállítottságot jelent. Az "én" körülnéz a világban, megijed a kiszolgáltatottságtól, és a potenciális veszélyek tárházától, ami ebben a kiszámíthatatlan világban benne van, és ezért létrehozza az egót, ami inkább csak amolyan "szabálykönyv". És az egó szabályainak a törekvése az, hogy a világban minden rosszat el tudjunk kerülni, és minden jót meg tudjunk szerezni.
Célokat határoz meg, és sokszor felelős a tudatosság szűkítéséért is, ha ebben látja a cél elérésének módját. Egyik legfontosabb szempontja a stabilitás elérése mindenben, és minden körülmények között, hiszen ez nagyrészt összefügg azzal a lényeggel, ami miatt eleve megszületett.
Enélkül némileg érthetetlen az eredeti hozzászólásom, remélem ezzel most pótoltam. :)
>> Azt vettem észre, valaki minnél inkább figyelö, értö emberré válik, annál inkább rálát saját hibáira, és annál inkább fél a haláltol. Tulképpen szerintem az, hogy félünk a haláltol egy jo irányba tett lépes elsö fázisa.. <<
Erre már-már azt merem mondani, hogy ez egy Igazság. Ugyanezt én úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy valaki minél tudatosabbá válik, annál bizonytalanabb ember lesz belőle. A bizonytalanság és a félelem pedig édestestvérek.
A tudatosság fejlődése (egyre "értőbbé" válás, egyre több összefüggés meglátásának a képessége, egyre több szempont észrevétele és figyelembevétele) először átoknak tűnik, mivel rossz lelkiállapotokat szül, de mégis az egyetlen kulcsa, hogy az ember később - ha megfelelően használja és kamatoztatja - tényleges megértéshez juthasson egyes dolgokkal kapcsolatban. Ha pedig odáig eljut, akkor olyan megalapozott nyugalomhoz jut általa, ami százszor magasabbrendű, mint az értelem elfojtásából születő látszat-nyugalom.
Szóval én is erre jutottam. :)
Tudni én sem tudom. De azt hiszem, ahogy egyre inkább felismeri önmagát valaki, akkor abban minden élete hatékonyan részt vett. Tudni nem tudom, de nem hihetek el ekkora különállást egyedi élete, és önvaloja között. Hiszen akkor az egész folyamat értelmetlenné válna, és ugyanott lennénk, ahol elindulnánk. Van egy ures edény, amibe minden élet beleönti a magáét. Az edény tartalma egyre zavarosabbá válik, de ahogy telik meg, elindul egy folyamat, a seprö leüllepedik az aljára, és a tartalom egyre tisztább lesz. Ha átlátsz már rajta rulez! De abban nem vagyok egyáltalán biztos, hogy KONKRÉTAN emlékszik-e valaki. Inkább összességében vannak benyomásai.. Ha..
Életeinkkel szerezzük meg azt a tudást, hogy egyszer tisztán lássunk. Talán...
Végül is alapvetően egyetértek (elméleti síkon), csak a kérdésem az, hogy a folyamat legelején álló egó (éntudat) milyen kapcsolatban van a folyamat végén álló (egó mentes) tudattal?
Ha mondjuk, száz inkarnáción keresztül zajlik le a folyamat; az első és a századik, egymástól teljesen független, MÁS induvidum lesz és köztük semmiféle kontinuitás nincs? Másszóval, EMLÉKSZIK-E a századik inkarnáció az elsőre, úgy mint önmagára?
(vagy épp a 67-ik, a 23-dikra...?)
Nem tudom, lehet, hogy tévedek, de én az átmenetek láncolatának látom az életeinket.. EGY HOSSZU FOLYAMNAK.. Az eleje a totális elutasitása az önvalonak, a vége a teljes azonosulás..
Keresztényeknek meg ott van az aprolékos, mindent büntetö, de mionden megbánást értékelö istenük...
>Ha valaki azt gondolja, hogy teste csak egy ruha, és életek hosszu során vándorol levetve testét,
>miért gondolod, hogy abszolut mértékben azonosul az ahhoz tartozo egoval??
Nem tudom. Szerintem kevés. Valamivel előrébb van az ilyen muki, de szerintem sajnos ez ahhoz még nem elég, hogy az éntudata folytonosságát fenntartsa illetve kvázi áttranszformálja az Önvaló tudatába.
De nagyon remélem tévedek és nem így van, nem ilyen kemény... :)
Egyelőre sajnos nem tartok mást valószínűbbnek. Esetleg azt, hogy egyáltalán nincs semmi, csak anyag és fizikai világ. De az még keményebb lenne... ;)
>Énszerintem kereszténynek sem könnyü lenni
Ja, ja. De én most csak a halálfélelem szempontját emeltem ki.
Hát igen, nem könnyü kérdések ezek. De lehet, hogy tul sok itt a spekulácio. Végül is élni kell és nem beszélni rola.. Ha valaki azt gondolja, hogy teste csak egy ruha, és életek hosszu során vándorol levetve testét, miért gondolod, hogy abszolut mértékben azonosul az ahhoz tartozo egoval?? Hiszen egész élete hite arrol szol, hogy ö nem az akit a testével azonosit? Nagyon keveseknek sikerül egyesülni felsöbb énükkel, ez igaz, hiszen az ilyen embereket felébredetteknek hivják, viszont nem jelenti azt, hogy nem látnánk, éreznénk vagy ne lenne tudomásunk felsöbb énünkröl..
Énszerintem kereszténynek sem könnyü lenni, hiszen nem rughatod fel a vak embert, nem hálhatsz anyáddal, korlátoznod kell magad, (egod), valamiféle szabályok szerint, és nem lehetsz biztos az eredményben..
Jol elosztottuk a csoportokat, de ez igy nem okés. Azt gondolom, mivel az emberi lény összetett valami, nem lehet feketén fehéren leirni. Élete során mindenki érzékeli önvaloját, ha tetszik lelkét, ha másképp nem, a lelkiismerete figyelmezteti erre.. Lehet, hogy nagy a szája, de valahol a lelke mélyén piszkálja a dolog..
Valamilyen szinten mindenki többnek gondolja magát a romlando husnál, bár van aki életében épit birodalmat, felfedez, nagy müveket alkot, hogy hagyjon valamit maga után.. Nincs is ezzel semmi baj, amig nem gondolja, hogy nála a bölcsek köve.. Illetve azzal sincs, csak onnantol bezárja magát egy ketrecbe..
A brutális ego, és az önvalo(lélek) felismerése között vagyunk valamiféle köztes állapotban. A kettö aránya határozza meg viszonyunkat a halálhoz.
VAlo igaz a hit nem elég. Tudomás kell, másképpen meggyözödés, hogy eltünjön a rettegés, és bizonyossággá váljon: az élet hosszu folyamat, és értelme van..
Azt vettem észre, valaki minnél inkább figyelö, értö emberré válik, annál inkább rálát saját hibáira, és annál inkább fél a haláltol. Tulképpen szerintem az, hogy félünk a haláltol egy jo irányba tett lépes elsö fázisa..
> Van egy harmadik féle nézet is, akik azt gondolják, hogy a fenn emlitett EGO csupán a ruha,
>amit a lelkük, az önvalo magára huz, amikor vándorol életröl életre, mert vágyai tettei erre
>kényszeritik.. Ök még kevésbé félnek a haláltol..
Szerintem van egy kis bibi ebben.
Ha mindez igaz, akkor nem elég csak ennek a tudása. Ha csak tudja valaki hogy így van és emiatt már nem fél a haláltól, nagyon "ráfaraghat", mert ez még kevés. Ettől még megszűnik létezni a halálkor, hiszen önmaga nem más, mint teljes egészében az egója, ami véglegesen megszűnik a halálkor!
Ha nem AZONOSULT (unio mystica) az ego az Önvalóval (vagy lélekkel, Felsőbb Énnel, Úrral stb.), nem "oldódott fel" benne és úgy hal meg, akkor az számára végleges és teljes megszűnés lesz. Hiszen ő teljes egészében az egójával érezte magát azonosnak, tehát az egója volt önmaga és nem több (az Önvaló tudatilag teljesen le volt szigetelve). Az ilyen tudat, értelemszerűen megszűnik. Önvalója ugyan tovább létezik, de azzal nem megy sokra....
Téved, ha azt hiszi, hogy az aminek önmagát jelenleg érzi, tovább fog létezni és ezért nem fél a halától.
Sajnos nem ilyen könnyű, hanem TENNI kell érte, méghozzá nem is keveset, nem is kis dolgot: felszámolni az egót és eggyé válni a Felsőbb Énnel, abban eszmélni önmagunkra. Ez csak nagyon keveseknek sikerül. Akiknek nem, azok (egók) számára nincs örök élet. :(
Ezért kényelmesebb a kereszténység, mert ott (állítólag) elég jó báránykának lenni, szajkózni a Bibliát és irány a Menny...
;)
Igen, érdekes dolog ez az egó. Tényleg elég nagy hülyeség ugyanazzal a szóval illetni több teljesen eltérő elgondolást. Az ilyesmi nem segíti a megértést az emberek között. Ebben a hülyeségben persze most én is kivettem a részem. :)
>> A hivö emberek ugy gondolják, hogy a fenn emlitett egon kivül él bennük egy isteni elpusztithatatlan Örök rész is, ez a lelkük, és ez a lélek nem hal meg a halállal. Ezért elvileg ök nem kéne, hogy féljenek a haláltol. <<
De csak azért, mert a stabilitás totális hiánya helyett ők már elkezdik feltölteni a halál utánról alkotott képüket stabil, és pláne kedvezőnek tűnő adatokkal. :)
>> VAn egy harmadik féle nézet is, akik azt gondolják, hogy a fenn emlitett EGO csupán a ruha, amit a lelkük, az önvalo magára huz, amikor vándorol életröl életre, mert vágyai tettei erre kényszeritik.. Ök még kevésbé félnek a haláltol.. <<
Rájuk ugyanaz igaz, mint az előzőkre. Ami nem jelenti azt, hogy ne lehetne igazuk, és akkor tényleg nincs is okuk a félelemre. :)
Ha valaki mindezt csak hiszi, akkor annál ez a hit azért könnyen összeomlik a halál kapujában, amikor élesben megy a játék, de ha valaki már tényleg látja, és éli is ezt, annál nem lesz gond. (gondolom)
Érdekes kérdés, hogy miért félünk a haláltól.
Talán mert sajnálnák, ha itt kellene hagyni a dolgainkat. Mert ragaszkodunk az emberekhez, tágyakhoz.
Esetleg vannak befejezetlen munkáink, lerendezetlen kapcsolataink.
Esetleg félünk az ismeretlentől, mert nem tudjuk, mi történik utána.
Ezek miatt félünk.
Nem tudom, hogy jó-e, ha az ember nem fél a haláltól.
Ez nem arra vonatkozik, hogy ki az, aki nem fut el a bika elől. Ilyenkor az életösztön miatt menekülünk.
Szerintem a halálfélelem a halál eseményétől való félelem. Néha ez tud egyes embereknél beteges méreteket ölteni. Na ekkor rossz a halálfélelem.
Nehéz válaszolnom, hogy félek-e tőle.
Már kezdem letudni a halálfélelmet.
Már alig félek tőle, csak nem tudom, mit csinálnék halál közeli helyzetekben.
Véleményem szerint aki fél a testi haláltól, az nem tudja értékelni az életet.
Nekem 3 hónappal ezelőtt volt egy élet-közeli élményem. Azóta többet ért az utóbbi időszak az életemben, mint az egész addigi összesen.
Ezért már érdemes volt élni. Már bátran nézek szembe a halállal.
Nem sajnálom itthagyni azokat a dolgokat, amik ide a földi világhoz kapcsolnak. Csak múlandó dolgok. Igen, azt hiszem, már nem félek a haláltól.
