Gratulálok és köszi a leírásokat! Ezek a gleccseres részek igazán izgalmasak lehettek, azt hiszem én jól elvagyok inkább a kevésbé fagyos talajviszonyok között, legyen bármilyen szép. :)
Elérkezett ez a nap is: a hármas kötet bejárásának utolsó túrája és ezzel befejezve a második bejárást és mindhárom kötetet! Egy túrázó várt és félt napja(i) is ez(ek): a bejárás teljességére való igény és a megismerés varázsa hajtja az embert egyik alkalom után a másikra, de egyben lehangoló is tud lenni egy ilyen hosszú túramozgalom végigjárása után keletkező űr: az én történetem a Zentral-lal 2016. novembere óta tart, közel 8 év kellett hozzá, hogy idáig eljussak.
Az időjárás jónak ígérkezett a két napos túrára, egyedül az első nap estéjére volt esély egy kis csapadékra, de ebből szerencsére nem lett semmi. Túratervező szerint 27,3 km választott el a céltól, ezt egy napra húzósnak gondoltam, alvást a Hohenzollerhaus-ba terveztem, így nem vittem hálózsákokat és matracot sem, ennyi könnyítés jól esett az utolsó alkalomra. Korábban volt egy olyan verzió, ami szerint az előbb említett háztól lejjebb lévő alm-nál kerestem volna bivakhelyet, végül nem ez a verzió lett a befutó.
6:04-es vonattal keltem útra, a szokásos logisztikával érkeztem Landeck állomásra, fél 8 után nem sokkal már forgott is a kerék alattam a buszon, 7:57-kor szálltam le Prutz Inn hídjánál. 40 percem volt a csatlakozó buszig, besétáltam a városba nyitva tartó élelmiszerbolt reményében, de csak egy trafikot találtam. A Dorfplatz-tól sétáltam visszafele a buszmegállóba, amikor egyre inkább úrrá lett rajtam a gondolat: meg kéne csinálni még ma a maradékot és akkor holnap tudok pihenni! A 8:38-as buszra felszállva a Gepatschhaus felé tovább szövögettem a terveimet, már kitaláltam, hogy pl. a túra legmagasabb pontját jelentő Riffljoch-ot legkésőbb 14 órakor el kell hagynom és akkor még az utolsó előtti lehetőséggel vissza tudok utazni Schruns felé Pfunds-ból. Nem tűnt lehetetlennek. A múltkor már megismert fizetős úton a Gepatsch víztározó mellett haladva értem el a Gepatschhaus buszmegállóját. Itt viszont a múltkor kitalált terveimnek megfelelően még nem szálltam le, csak a következő, Fernergries nevű megállóban. A tovább utazás Ausztria legmagasabb tömegközlekedéssel elérhető buszmegállója felé ezúttal is kimaradt, tekintettel az egy napos ötletemre. Ez később meghiúsult, viszont időben pont jól jött ki a dolog, nem igazán fért volna még bele a többlet buszozás. Leszállva a közeli Riffelbach vízesés felé vettem az irányt, melyet lefotóztam és szorgalmasan megkezdtem a visszafelé tartó sétát a Gepatsch Alm felé. Ott ismét rákérdeztem a pecsételésre, de sajnos nem jártam sikerrel, így a se onnan, se máshonnan nem lett innen pecsétem, második ilyen helyszínem volt a 3-as kötet általam bejárt útvonaláról, nem rossz arány.
1. Prutz, Innbrücke, átszállóhely
2.-3. Gepatsch-víztározó, másodjára is nehéz betelni vele
4. Fernergries megállóhoz közeli Riffelbach szép kőbe vájódott vízesése, a mellette vezető klettersteig-en már volt mozgás
5. letérés az aszfaltról a Gepatsch Alm felé
6. Gepatsch Alpe vagy Alm, másodjára sem tudtam pecsételni, így maradt erről a részről az igazolófotó
A túraútvonala a Gepatschhaus felé egy hurkot ír le, én az építkezés miatt nekem „kitérő” volt a ház, így a nekem kicsivel feljebb értek össze a lépteim az előző túráéval (konkrétan a Rauhekopfhütte felé vezető ösvény kiágazásánál). A kijelölt út a Gepatsch Alm mellett vezetett el, balról disznók érdeklődtek az úton haladók iránt, a többes szám indokolt, mivel itt ért utol egy család, akik a Gepatschhaus-nál szálltak le a buszról. Egyszerű szituáció, mégis bosszantó tud lenni: normál tempóban haladva egymás hátsójában járkálunk, rohanni meg én sem akarok mindig, így viszont a családot megelőzve folyton a sarkamban voltak, muszáj volt tempózni a lépteimet. Nem szeretem az ilyen kényszer megoldást, szerencsére nem tartott ez sokáig. A soron következő elágazásnál végleg lehagytam őket, leültek, én pedig motiváltan, patakból történő víztöltés után folytattam az utamat felfelé a „V” alakú irányváltoztatás után. Az ösvény valaha egy szűkebb szekérút lehetett, de már régóta nem járhatott rajta teheneknél nehezebb és szélesebb jármű nagyon. A folyamatosan emelkedő ösvényről visszafelé nézve szép kilátás nyílott a Gepatsch víztározóra, a tűző napon a hőérzettel sem volt probléma.
7. fogadóbizottság a Gepatsch Alm-nál
8. keréknyomon, a táj szépségére nem lehetett panasz
9. szűk 20 perc múlva visszafelé nézve az Alm felé
10. felfelé ismét, ezúttal már utoljára a második bejárás keretein belül
11.-12. visszafelé nézve a víztározó felé, az előző túrával ellentétes szögből és több órával korábbi napállás mellett
Egy az ösvénynél időző tehenet megelőztem, majd egy nagy sziklánál lévő újabb elágazásnál egyenes irányban tartottam tovább a villanypásztor után, jobbra haladva a Serles tavak érhetőek el, majd feljebb visszacsatlakozik a Zentral útvonalába ez az irány is. Az ösvény nemsokára kissé beszűkült és meredek lett, majd elértem az Obere Birgalphüttét. A faházból és kis bivakolhatónak tűnő fészerből álló alm-nál nem időztem sokat, viszont a kilátás innen már sokkal nyitottabb volt, szépen ráláttam innentől fogva egy jó darabig más-más szögből a múltkori Gepatschferner-Rauhekopfhütte-Rauher Kopf-ok környékére. Elértem a fizetős utat, innentől egy kis aszfaltozás következett egy kis megszakítással.
13. Oberege Birgalphüte melléképülete, bivakolhatónak tűnt, bár közel van a fizetős és forgalmas út, a hely is eléggé szem előtt van
14. elértem újra az aszfaltot
Oberbirg buszmegállónál parkoló található, a kirándulók számával jóval több volt az átmenő autók, motorok és buszok forgalma, de napos időjárás ellenére viszont nem elviselhetetlen a forgalom. Az Ochsenalmbahn felvonója nyugodtan aludta nyári álmát, egy hajtűkanyar után következett a másik, itt tértem le egy kicsit aszfaltról, az útvonal levágja a következő kanyart, sikerült ezen a rövid részen benéznem az utat, vagy csak nem volt kellőképpen kijárva. Mindegy is, végül toronyirányt értem el újra az aszfaltos utat. Ennél a pontnál parkoló és Riffeltal elágazás nevű buszmegálló is volt, aki könnyíteni szeretné a túráját annak igazán minden lehetőség adott hozzá, hogy a gumikerekű járműről egyenesen az ösvényre lépjen. Az éppen autóval érkező család már alig talált parkolóhelyet, szerencsére nem kellett itt sem kerülgetnem már senkit.
15. Ochsenalmbahn felvonója látható balra, előrébb egy tehén legelészik békésen
16. kicsit feljebb visszatekintve kelet felé, az előző túrán leküzdött Gepatschferner alsó jégnyelve szépen látszik
A Riffeltal nevű völgyben folytattam a túrámat, az aszfalt elhagyása után nem sokkal sziklára ültem tízóraizni, tudtam, hogy feszített az ütemtervem, de az energia utánpótlása nélkül szükségszerűen szenvedős holtpont fog következni, így inkább beáldoztam 10 percet erre a célra, amúgy tudtam tartani az általam kitalált, de a menetrendek által meghatározott szűk kereteket. Szemben nézegettem a Gepatschferner-t és környékét, egy túrázó nő a szünet alatt fentről érkezett, alulról továbbra sem volt senki. Folytattam az utamat felfelé, balról a Krummgampenspitzen-ek (3090 és 3111 m) sziklás tömbje, előttük pedig szintén balra a Habicht (3094 m, nem azonos a Gschnitz környéki névrokonával) zárta a látóhatárt. Egyenesen látszódott sziklás fal, de amiről azt hittem, hogy a Riffljoch, arról kiderült, hogy mégsem az, hanem egy névtelen hágó. Jobból az Ochsenkopf oldala mentén vezetett az ösvény, 2550 méteren egy mocsaras rész mellett egy kis komolyabb emelkedő következett, majd felérve a következő tereplépcsőre a Riffljoch alatti katlan bejáratánál haladtam tovább. Szemben a Glockturm-tól jobbra megláttam egy smerovnik-ot, kiderült, hogy azt az útjelző táblát látom, amely a Riffljoch-ban van, tehát oda tartok. Hátrafelé nézve egyre szebb volt a kilátás a múltkori szakaszom irányába, egyre inkább jobban rá lehetett látni a Gepatschferner felső részére. A múltkori beszámolómban elfelejtettem megemlíteni, hogy a gleccser túlsó oldala után voltam légvonalban a legközelebb ahhoz a ponthoz, ahol az Ötzi nevű 5300 éves „jégembert” megtalálták születésem évében.
17. a túra folytatódik a Riffltal-ban
18. kelet felé visszanézve
19. tereplépcső következik
20. szemben a Glockturm, jobbra egy csapadékmérő látható, szemben a jobb oldali sziklafal bal szélénél van a Riffljoch, ahová tartottam, hát nem a legmarkánsabb hágóm, az biztos
21.-22. visszanézve a Gepatschferner irányába kelet felé a múltkor bejárt szakaszra
Balról hamarosan láthatóvá vált a Rifflkar alsó tava, a 2900 méteren fekvő felső tavat már csak feljebb lehet rendesen megszemlélni, az ösvény nem vezet tőle messze, de onnan nincsen rálátás. Az utolsó bő 200 méter szint viszonylag meredek volt, szerpentinekkel, itt találkoztam több szembejövővel, volt egy olyan csapat akik 2 férfi és egy nő felállásban összekötve haladtak lefelé, nem igazán értettem, hogy száraz sziklás terepen ennek mi értelme van, de gyanítottam, hogy a nő biztonságos haladásának tudatához szükséges, ránézésre nem mozgott túl otthonosan a sziklás terepen. A másik ok, a hágó túlsó oldala lehetett, amit ekkor még nem tudhattam, de az ottani necces részt itt már elhagyták. Visszafelé nézve a Gepatsch gleccsert és környékét leszámítva végre megláttam Ausztria harmadik legmagasabb hegyét, a Weiβkugel-t (3738 m). Ekkor még abban a tudatban voltam, hogy most látom először, pedig a képeimet visszanézve biztosan láttam már 3 nappal ezelőtt a Brandenburger Haus bejárata előtt is. A felső Rifflkar tó is szép volt, érdekes volt az alsó és felső tó színének különbsége, az alsónak sokkal jobban türkiz a színe, míg a felsőnek pedig az ilyen helyeken szokásos kékeszöld. Ütemtervem szűkösségét, ellenben realitását mi sem mutatja jobban, mint hogy 13:59-re értem fel a 3146 méteren fekvő Riffljoch-ba, amelyet 14 órakor terveztem elhagyni. Ez volt a negyedik legmagasabban fekvő hágóm a Venedigerscharte, a Brandenburger Haus-nál lévő „bukkanó” (név szerint Kesselwandjoch 3222 m), majd a Ramoljoch (3189 m) után. A következő helyen a Sölden előtti Eisjoch áll 3120 méterrel, ha pedig szigorúan nézzük, ez az ötödik hely az onnan kitérővel elérhető 3136 méteren fekvő Bildstockjöchl-t illeti meg. Mivel ez utóbbi a túra szempontjából oda-vissza zsákutca, így ezért az Eisjoch számomra a mérvadó ebből a szempontból. Ezek után a Schönbichler Horn (3134 m) alatti kis hágó következik a sorban (3081 m). A Zittelhaus-Alte Prager Hütte közötti főútvonalon fekszik méga 3228 méteres Obere Ödenwinklescharte, de ezt én ugye nem érintettem, mivel a 02B jelű útvonalat jártam be. Nyilván nem haladtam át a gerincélen fekvő, északról vad lejtésű hágóban egyből, hanem körbenéztem, fotóztam, leültem egy kicsit. Visszafelé, azaz kelet felé nézve a már említett helyek továbbra is szép látványt nyújtottak, nyugat felé nézve is szép volt a kilátás a napsütésbe távolról esőfelhők vegyültek.
23. Riffljoch alatti emelkedőről már szépen látszódott az alsó és a felső Rifflkar tó, érdekes az eltérő színük
24. Riffljoch, 3146 méterrel az egész hármas kötet második legmagasabban fekvő hágója, ahová hágóvas nélkül el lehet jutni, az első helyen a 3189 méteren lévő Ramoljoch áll
25. Weißkugel látványa a hágóból
26.-28. kilátás nyugat és kelet felé a hágóból
Lefelé nézve látszódott a Hüttekarferner jegének megmaradt része, amely miatt a hágóvasat magammal hoztam. A gleccser megmaradt része 600 méter hosszú, Sétálós elmondása és az én első meglátásom alapján sem tűnt gázosnak, csak a kőhullásokra kellett vigyáznom, ez volt az előzetes jó tanács, okkal. Pár perccel később továbbindultam, az ösvény szokatlan módon nem egyből lejteni kezd, hanem a gerinc élén kell még egy keveset menni, viszont a következő útjelzőig nem kell elmenni, hanem szinte vissza kell fordulni hegyesszögben a lefelé meginduló árokban. Egyenesen amúgy a füzet szerint egy óra kitérővel érhető el a már említett és alulról megtekintett Glockturm 3353 méteres csúcsa. A lefelé induló árok be volt havazva, eleinte még láttam egy-két lábnyomot, majd a havas rész vége előtt egy több méteres kötélbe kapaszkodva lehet lejjebb haladni. Igen ám, csak a kötél rövid! A lejtő meg igen meredek és az apró kavicsos sziklás réteg pedig képlékeny! A havas rész utáni néhány méter a kötél vége után igencsak érdekes volt a meginduló talajjal, néhány rutin akrobatamozdulattal tudtam csak elkerülni, hogy meginduljak lefelé a durva lejtőn. Hát kezdésnek nem rossz. Viszont a szikla ahol megálltam sem volt egy túl fix pont, nekidőlve megmozdult, kezdett érdekessé válni a helyzet: se előre, se hátra. Az olvadó jégen lévő sziklák és kavicsos részek bizony sokszor képlékenyek voltak és nem jelentettek fix pontot, sőt, ha megindulnak akkor komoly veszélyt jelentenek az emberre. A Plattenjoch-ból lefelé tartva találkoztam egy nagyon rövid részen hasonlóval, itt viszont ránézésre is több tucat métert kellett valahogy áthidalnom. Az már látszott, hogy az egy napos túrából nem lesz semmi, az idő jócskán telt. Kis pihenő után felvettem a hágóvasaimat és tyúklépésnél is kisebb fogásokban kezdtem lefelé haladni, háttal.
29. Hüttekarferner előtti hófolton még nem volt különösebb nehézség
30. a hófolt végénél, alul a kötél is látszik, a kép nem adja vissza a durva lejtést, amely itt volt
31. visszanézve a jég kezdetétől, ez a kép már realisztikusabban adja vissza a hely holdbéli jellegét
Összesen egy óra alatt sikerült kb 70 métert haladnom. Felfelé lehet jobb lett volna a helyzet, lefelé viszont minden lépést alaposan ki kellett találni és kivitelezni, megcsúszás, meg félig rögzített láb nem fért bele. A gleccseren kétszer le is lazult az egyik lábamról a hágóvas, öröm volt a 45 fokos emelkedőben fél lábon állva újfent rögzíteni. Lejjebb érve már szelídebb lett a lejtő, arccal előre tudtam haladni. Hát mit mondjak, ezen a rövid gleccseren nem számítottam ilyen nehézségekre. Az előző alkalom gleccsereitől előre féltem, szerencsére ok nélkül, itt viszont semmi különösre nem számítottam, de mégis meglepően odafigyelősen és lassan (de biztonságosan) kellett haladni. Lejjebb érve a jég vastagsága megnőtt, ahogyan a gleccseren fekvő szikláké is, némelyik emeletnyi magas is volt. Hasadék volt néhány, de látható és kicsi volt az összes, egyáltalán nem okoztak gondot. Az olvadó jég vize rendes kis szurok-szerű mélyedéseket vájt a jégtömegbe, egyik-másik látványos volt. Visszanézve a Riffljoch felé elborult eget láttam mellé dörgés hallatszódott, egy pillanatra felmerült, hogy egy áthajló szikla alatt maradok egy kicsit, de végül továbbmentem. Főleg balról láttam és hallottam legördülő köveket, Sétálós észrevétele teljesen megalapozott volt.
32. jég és kövek között haladtam lassan egyre lejjebb
33. itt már kicsit csökkent a lejtés meredek szöge
34. néhány követ kerülgetni kellett
35. visszanézve a Riffljoch felé
36. a gleccser sziklákkal megszórt közepén, ahol érdekes olvadékvizes medrek alakultak ki a jégben
A gleccser látványosabb részén hamar átkeltem, majd egy újabb nagyobb lejtő következett, ezúttal jégen. Sokkal jobb ilyenkor a jég, mert az fix pont, nem lennék itt szívesen később (meg más ilyen jellegű helyen sem), amikor a jég már annyira olvadt, hogy nem képes megtartani az embert, viszont az alatta lévő réteg még kellőképpen vizes ahhoz, hogy szintén meg tudjon csúszni rajta a túrázó. Balról szinte ütemesen érkeztek leváló kövek a Riffljochturm 3237 méteres csúcsának oldalgerincének végéből. Az egyik bő öklömnyi kő előttem söpört át kb fél perccel, ha egy kicsit gyorsabban haladok, akkor simán eltalálhatott volna, igyekeztem ezen a veszélyes pár méteren hamar áthaladni. A jégtömeg végénél lévő nagy sziklánál levettem a hágóvasaimat, innentől már nem volt szükség rájuk, de ezen a pár száz méteren nagyon jó szolgálatot tettek, nélkülözhetetlenek voltak. Pár lépés után visszanéztem a kiszállópontra és pont akkor pattogott le egy újabb kő fentről a nagy szikla irányába, ahol az előbb álltam. Mint valami céllövölde. Valószínűleg itt is jobb reggel menni, mint délután, ahogyan ez a Brandenburger Haus előtti Gepatschferner gleccser esetében is volt. Jobbról az olvadó gleccser első tavát hamar elhagytam, a lefolyást jelentő patakon már egy kis szünet után ugrottam át. Hófolt még volt 1-2 helyen egy kicsit, de jég már nem. Örültem, hogy elhagytam az utolsó gleccser területét is. Szemben ismét egy útjelző táblára lettem figyelmes a szemközti hágóban, amely a Rotschragenjoch (2970 m) nevet viseli és szintén gatyafékes, Doppelseeschartére hasonlító durva lejtő vezet róla le és nem sokkal később csatlakozott be a kijelölt útba. Az igazolófüzet alternatív útvonalként ajánlja: a 600 méterrel hosszabb úton simán megéri egy kicsivel többet menni, de kikerülni a Hüttekarferner felső részének képlékeny köves jeges aknamező jellegű részét. Ha úgy hozná az élet, akkor gondolkodás nélkül ezen az alternatív útvonalon haladnék, amely amúgy részben a Gepatsch víztározó közelében halad, a Nassereiner Alm előtt fordul rá a Kaiserbergtal-ra, amelynek a végében található a már említett Rotschragenjoch. A Kaiserbergblock valamikori gleccsere már elolvadt a térkép szerint is és később a következő hegyi házban is azt az információt kaptam, hogy az az útvonal jégmentes. Azt mondjuk nem értem, hogy a rendes útvonalon haladva az igazolófüzet miért mutatja a Rotschragenjoch-ot érintendő pontnak, de a leírás utána már rendben van. Az alternatív útvonal csatlakozása után az ösvény már kijártabb lett, visszanézve még látszódott a Riffljoch környéke és a gleccsertó lefolyásából töltődő alsó gleccsertó is.
37. a felső gleccsertó következik, balra lent a sziklánál vettem le a hágóvasaimat, a távolságban nem túl hosszú, de izgalmas és időben nem rövid gleccserezés után
38. visszanézve az utolsó gleccseremre: az előbb említett nagy szikla jobbra látható ezúttal, ide gördültek le kövek jobból fentről rendszeresen
39. az útvonal folytatása már szelídebbnek ígérkezett
40. jobbra a Rotschragenjoch látható, hát ez a lejtő sem túl szimpatikus távolról, leginkább a Doppelseescharte lejtőjére emlékeztetett
A borult idő kitartott még egy darabig, szerencsére eső nélkül. Innentől már jól járható ösvényen haladtam tovább, ahogyan az szokott lenni először több, majd kevesebb sziklával. A szemközti hegyek szép látványt nyújtottak, ahogyan balra fent a Glockturm csúcskeresztes csúcsa és annak környéke is a Bruchkopf oldalában haladva, ahová hamarosan jelzetlen ösvény kiágazása is vezet. Egyszer-egyszer kisütött a nap, majd később újra a napsütése lett a főszerep a naplementéig. Az eddig szelíden lejtős út 2600 métertől fogva szerpentinezésbe kezdett a Radurscheltal irányába. Fentről a Radurschlbach kisebb tóvá felduzzadt területének részlete is szépen látszódott, ahogyan ennek az aktuális völgynek a vége felé is szép kilátás volt. A völgy vége feletti csipkés hegyek egyben az osztrák-olasz határt is jelentig.
41. középtől lejjebb az alsó gleccsertó látható
42. szépen kirajzolódott az ösvény folytatása
43. középtől jobbra a Glockturm látható
44. köves de jól járható ösvény részlete
45. középtől jobbra még egy visszapillantás a Glockturm-ra
46. lent a Radurschlbach felduzzadt tava látható, hátul pedig a hegyek csúcsai már az osztrák-olasz határon fekszenek
Lefelé haladva először egy szárnycsapások nélkül csak a széllel „hajózó” sast figyeltem percekig, majd legelésző tehenek között vezetett az utam egyre jobban lefelé. Nemsokára megláttam az immáron eredeti tervek szerint két napossá vált túrám napi úticélját, a 2123 méteren fekvő Hohenzollernhaus-t. Odáig azonban még mennem kellett egy keveset a hegyoldalban, majd a patakot kereszteztem, mint kiderült feleslegesen. A fentről látott tehéncsordát a két pásztor már a völgy vége felé hajtotta innen el, így nekem szerencsésen az egyedüllét jutott itt, ezt ki is használtam egy mosakodásra a patakban. A pár lépésnyire fekvő kőház zárva volt, azután jöttem rá, hogy a patak rossz oldalán vagyok, visszatértem a helyes útra. A pár száz méterre fekvő Hohenzollerhaus kerítését kereken 20 órára értem el, itt válik jobban érthetővé amit írtam: sem a többlet buszozás, sem egy esetleges Glockturm csúcskitérő nehezen fért volna bele a napba. A kapun belépve az udvarra finoman fogalmazva is egy tömegjelenetbe csöppentem: játszadozó gyereket, a Winterraum faházánál és az asztaloknál is nagy volt a népsűrűség. Hát ez így mondom érdekes lesz, megkerültem a házat, de nem lettem okosabb, bivakhelyet nem találtam, amúgy sem lett volna mivel bivakolni. Térerő sem volt sok még a ház előtt sem, ahonnan egyébként szép kilátás nyílott a másnapi befejező programomra a Radurscheltal (nyugat) irányába.
Az ebédlőben benyomtam ünnepélyesen az utolsó pecsétet a füzetembe.
47. útonállók, sokadik rész
48. naplementében lefelé
49. szemben a napi úticélomat jelentő Hohenzollernhaus, balra a egy számomra névtelen alm kőháza
50. mosakodás előtt a pataknál, az előbbi képen távolabbról látható kőház szomszédságában
51. visszanézve a hegyek felé délkelet irányába, balról a Glockturm látszódik még
52. érkezés a Hohenzollernhaus-hoz, 2123 m, bő 1 kilométerrel lejjebb található, mint a Riffljoch
53. az utolsó pecsét bekerült a hármas kötetembe
Visszatértem a hátsó fertályra, zavarban létemet (az alvás miatt ugye) látva a ház személyzetének női tagja szólított meg először. Elmondtam, hogy szeretnék itt aludni, már nem lepődtem meg a „teltház” van válaszon, sok ilyen volt már 2x1200 km alatt. Nyilván sem foglalásom sem hálózsákom nem volt, el is mondtam, hogy ha minden jól ment volna, akkor nem aludnék itt (az optimista verzió szerint ugye), csak a Hüttekarferner miatti késedelem miatt alakult így. Direktben nem akartam mondani, hogy nem hoztam hálózsákot, eddig nem volt ebből gond sosem. A helyzet az volt, hogy tényleg teltház volt, a hölgy egy első emeleti láger alsó matracos sorának egyik köztes helyét ajánlotta fel első nekifutásra, tágra nyílt szememet látva hamar nyilvánvalóvá vált, hogy számomra nem igazán lesz ez így járható út. Már éppen kezdtem volna azon agyalni, hogy hová fogom este kivonszolni a matracot, hogy egyedül tudjak valamelyik zugban aludni, amikor egy először haloványnak tűnő remény felmerült: megnézi a foglalásokat. Oké. Lementem én is abban a reményben, hogy többet nem kell felmennem az emeletre és szerencsére nem is kellett: megnézve a foglalásokat kiderült, hogy egy család lemondta az alvását, így az összesen kettő (!) szoba egyike felszabadult (igazából el sem lett foglalva)! Ez igen! Komoly szerencsefaktor. Gyorsan be is cuccoltam a szobába és reméltem, hogy nem történt tévedés. Nem történt. Viszont az egész 32 euróba került, mivel meg kellett vennem 15 euróért az ún. Hüttenschlafsack-ot, amely lényegében egy összevarrt lepedő és az ágyneműt és a párnát kell beletűrni és így a delikvens teste és a ritkán mosott huzat nem érintkezik. Régóta előírt szabály ez már, de eddig sehol nem vették ezt ilyen komolyan, az utolsó estén végül belefutottam. Sebaj, később 10 euróért el tudtam passzolni az interneten ezt később, az az 5 euró plusz meg belefért. A maradék 17 euró volt az alvás ára, Alpenverein tagsággal. Később tudtam rendes meleg vizes fürdőt venni hajmosással, szóval én tuti, hogy teljesen tisztán feküdtem le, engem nem izgatott ha esetleg engem koszol össze az ágynemű, ez az összevarrt lepedő sem lett volna egy kényelmes „viselet”.
Az egyedül alvásom rendeződött, így már megkönnyebbülten ültem ki a ház személyzetével beszélgetni az udvarra, a főnökséget egy velem nagyjából egykorú pár jelentette, a leányzó segített nekem az imént, a srác pedig ingyen meghívott egy-egy különböző 3 centes röviditalra, miután meséltem neki, hogy hamarosan végzek másodjára is a Zentralalpenweg-el. Rendesen és jó arcok voltak. Rajtuk kívül egy német srác és egy bőven középkorú nepáli férfi is jelen voltak, ők a konyhában dolgoztak, az utóbbi úrral az érkezésemkor a ház előtti teherfelvonó előtt már távolabbról találkoztam. A nepáli férfi életvitele már a távolságból adódóan is igen meredek: csak a nyári és téli szezonok közti átmenet idejében megy haza, amúgy az év nagy részét otthonáról és családjától távol tölti. Kemény. Én/ mi pedig az egy évnyi 800 km-nyi távollét miatt is komoly honvágyat éreztünk, neki el sem tudom képzelni ez milyen lehet. Rajta kívül még hány ilyen sors van, amikor a boldogulás miatt ilyen komoly áldozatokat kell valakinek hoznia a jobb holnap reményében. A mi hazatérésünk ekkor még nem volt teljesen dátumra fix, de a szándék már megvolt hozzá és az időintervallum is be volt lőve az ősz közepére. Ez sikerült is. A nepáli úriember még azt is megemlítette, hogy felismerte a magyaros akcentusomat, második tippre el is találta az anyanyelvemet, a téli szezonban Schladming környékén dolgozott. Egy évnyi vorarlberg-i lakásunk alatt azért bővebben beláttunk a kulisszák mögé, nem csak 1-1 túra erejéig: az ilyen többnyire felvonós hegyi házak síszezonban brutális terhelés alatt vannak, a személyzetnek nagyon komolyan toppon kell lennie fizikailag és főleg lelkileg, hogy átvészelje a hegyen a völgynél sokkal tovább tartó téli szezont. Mindezt persze minimális szabadidő mellett (ami ha van, akkor is mit csinál a behavazott hegyen rövid nappalok mellett?) és komoly elszigeteltségben: hónapokig csak a főnökeit, kollégáit látja, na meg a sok (sokszor igen birka) vendégeket. Én a téli szezonban csak szállítottam ezeket a tömeget egy motorvonat zárt vezetőállásából, nekem bőven elég volt ennyi, el sem tudom képzelni, hogyan bírják ki ezek a vendéglátós dolgozók az ilyen melókat. Helyi emberek egyre kevésbé dolgoznak a vendéglátásban, osztrákok jobbára csak a nívósabb helyeken, amúgy némi túlzással szinte bárhol el lehet helyezkedni rögtön, mert akkora a munkaerőhiány a szektorban (is). Páromnak egy Schruns környéki üzletember panaszkodott tavaly ősszel egy félhivatalos állásinterjún, hogy már Nepálból kell embereket hoznia, akik heti 6 nap dolgoznak az éttermében (hivatalosan, gondolom én), mert „senki nem akar dolgozni” helyben. Hát igen, ilyen feltételek meg elvárások mellett, akinek van jobb lehetősége, azt teljesen megértem, ha mást választ a vendéglátós daráló helyett. A külföldieknek az ilyen helyeken amúgy sincsen nagy becsületük.
Visszakanyarodva a túrához: tartottam tőle, hogy a tömény ital után rám jön a hányinger, nagyon ritkán iszok ilyesmit, akkor is inkább csak amolyan kötelező jelleggel, amikor nehéz kitérni a koccintás elől, akkor is kísérővel. Hát az itt nem volt, de szerencsére rosszullét sem. Elköszöntem a többiektől, visszamentem a szobámba, megettem az erősen egyszerűsített vacsorámat egy Kinder Bueno képében, majd a Winterraum faházának oldalában kialakított menő kinti zuhany felé vettem az irányt. A kinti zuhany komoly vívmánya, hogy ingyenes a meleg víz hozzáférés, így már sötétben a telefonom fényével világítva királyi módon meg tudtam meleg vízben fürödni, igazán kellemes volt. Nem is számítottam ilyen jóságra, ezért mosakodtam korábban a pataknál, itt már legalább nem kellett lemosnom magamtól a naptejet, mert már le volt. Várnom sem kellett és rám sem vártak. Még egyszer minden jót kívántam a párosnak és megköszöntem a lehetőséget, majd ledőltem. Még egy darabig hallottam a kinti zsivajt, majd a magammal hozott füldugók segítségével álomba merültem.
54. naplemente maradék fényei a ház előtti kilátópontról, lent a Radurschltal látható, melyben másnap reggel haladtam lefelé, nyugati irányba
55. szobám a házban, tökéletesen megfelelt
6 órakor keltem, gyorsan és csendben összeszdtem a cuccaimat, a kinti padoknál ettem pár falatot. Néhány ember már szintén készült az indulásra, de (ha más nem indult el hajnalban sötétben) úgy néz ki én indultam el elsőként a háztól fél 7-kor. A mai program egyáltalán nem ígérkezett vészesnek: legyalogolni a Radurscheltal-ban Pfunds „végállomásig” 2123 méterről 970-re 11 km alatt, tehát semmi komoly. Terveztem egy kis útvonallal párhuzamos kitérőt a Radurschlklamm szurdokában, melyet Sétálós beszámolója inspirált. Néhány sziklaalakzatot mellőzve haladtam a szerpentines széles ösvényen.
56. lefotóztam a kinti zuhanyt már világosban, tök menő
57. indulás előtt
58. reggeli kilátás a Radurscheltal felé
Időnként fenyvesben, időnként réteken át vezetett az utam a Radurschlalpe házcsoportjáig, térkép alapján eleinte terveztem itt bivakolni, szerencsére ebből a tervből nem lett semmi, a helyszínen sem lett volna sok lehetőség rá: a házak döntő többsége körbe volt kerítve, sok háznál autó is állt vasárnap reggel lévén. Két „V” alakú rész után tértem le a keréknyomra, amelyen az elkövetkező jó pár kilométeren keresztül haladtam. Az út nagyrészt a Radurschl patak mellett vezetett, helyenként igen szép környezetben, de hát a teljes idillhez a keréknyom helyett inkább egy ösvény passzolt volna.
59. visszanézve némi zoom-mal a Hohenzollernhaus és a hegyek felé
60. Radurschlalpe, egyáltalán nem volt baj, hogy nem ide terveztem végül a bivakolást, jobb volt könnyebb cuccal a házban rendesen aludni
61. keréknyomon haladtam tovább
Wildmoos házai előtt kapcsoltam rá egy kicsit nagyobb sebességre, mivel szerettem volna a kinézett 10:08-as busz előtt feltétlenül a Radurschl-szurdokot is meglátogatni. A már említett Wildmoos után egy nagyobb parkoló volt ami említésre méltó volt, majd újabb elszórt házak és szénatárolók mellett 1400 méteres magasságban a nagyfeszültségű távvezeték, mely a szemközti szikláról érkezett, ez azért volt egy említendő pont, mert a tavaly őszi pfunds-i túránkon a város előtt errefelé fotózva ez a pont már látszódott, tehát a túrám végét jelentő településtől már nem jártam messze. Az út ahogyan említettem sok helyen igen szép helyen vezetett a fenyvesben, szerencsére vasárnap reggel lévén nem volt élénk a forgalom sem.
62. nem csináltam túl sok képet ezen a részen, nagyjából ez volt az átlagos látvány
63. távvezeték a láthatáron, ez a rész az ellenkező irányból már a tavaly novemberi pfunds-i túránkon is látszott, nem volt már messze a végállomás
Nem sokkal később letértem a Zentral útvonaláról, hogy a már említett vadregényes szurdokot is útba tudjam ejteni. Szerencsére a bő másfél km hosszú szép szurdokot egy szembejövő párost leszámítva egyedül tudtam végigjárni. Jó pár híd és (áthajló) sziklák között vezetett a kissé hullámzós ösvény lefelé, igazán megérte ez a szép kitérő! Sokkal érdekesebb volt, mint a párhuzamos keréknyomon lemaradni az egészről. Elhagyva a Radurschlklamm-ot, nemsokára balról egy kisebb vízerőmű következett a patakmederbe jobbról pedig hullámtörők voltak beépítve.
64.-68. a Radurschlklamm szép szurdokában
Perceken belül megláttam Pfunds házait, itt már csináltam képeket magamról a várossal a háttérben. Pár lépés után értem el a házakat, mivel Pfunds, Dorf buszmegállóig már kétszer megcsináltam a túrát, így ott terveztem a kört bezárni, amit a Radurschl patak mellett vezető úton végre is hajtottam. Nemsokára a patak hídján értek össze a lépteim Feldkirch felől a buszmegálló mögött, itt jött a várva gyönyörű pillanat: Zentralalpenweg másodjára is teljesítve az 1.-3. kötetek útvonalán keresztül! Leírhatatlan elégedettség, büszkeség és megkönnyebbülés lett rajtam úrra ebben a szép pillanatban. Csináltam egy két képet magamról a helyszínen (divatosabb nevén szelfit), majd a megállóba ballagtam, ahová pár perc múlva befutott a landeck-i busz. Itt ért véget tehát a történet, egyelőre legalábbis biztosan.
69. Pfunds következik
70. közelítés a cél felé, tavaly novemberben a szemközti hegyoldalból szemléltük a kisvárost
71. Pfunds, Radurschlbach (más néven: Pfundsertalbach) patak hídja, a túrám léptei itt értek össze a Feldkirch felől érkezőkkel!
72. elégedett célszelfi
73. a pár lépéssel arrébb lévő Pfunds, Dorf buszmegálló, a túrám végpontja
A poén kedvéért: ugyanaz a női sofőr vezette, aki a legutóbbi túrán benézte a leszállásomat Prutz-ban. Sebaj, nem számít már. A járat nem a gyorsforgalmi úton, hanem a falvakon keresztül közlekedett, csak Prutz-nál tért rá a B180-as gyorsforgalmi útra. 11 óra után értem Landeck állomásra, ahol várakoztam egy kicsit, majd a 11:33-as Railjet-tel utaztam Bludenz felé, 13 órakor érkeztem meg Schruns-ba. Egy kis pihenés után este párom meghívott vacsorázni e jeles alkalomból a tschagguns-i Löwen étteremben, amely amúgy a 2-es kötet útvonala mellett található. Örült neki, hogy ezek után nem kell a gleccseres túráim miatt értem izgulnia (egyelőre nincsen ilyesmi tervbe véve) és kevesebbet leszek tőle távol az alpesi magashegyi túrázás miatt, melyet ő nem érzett a saját világának. A vacsora után visszasétáltunk az albérletbe, ezen a napon sem keletkezett kilométerhiányom.
74. jól megérdemelt ünnepi vacsora az étteremben
75. ezzel a 2-es kötet mellett fekvő étteremben található festménnyel búcsúzok a Zentralalpenweg-től, egyelőre legalábbis biztosan
Ahogyan a beszámolóm elején említettem: minden túrázó egyben várt és félt pillanata is egy hosszú túramozgalom teljesítése. Persze ez egy rövidebbre is érvényes lehet, de én közel 8 évnyi kihívássorozat végére tettem most pontot. Nekem sem maradtak el az ezzel kapcsolatos vegyes érzelmek, de inkább örömet és megkönnyebbülést éreztem, mint űrt. Ezekre még kitérek az összefoglalómban.
Köszönöm a megfejtést. Erre nem gondoltam. A MAKETUSZ honlapjáról idézve:
'Bukósisak? Naplemente? Bringakerék? Hasaló sündisznó? Bármelyik jó megfejtés lehet.'
Vagyis ők se tudják, mi ez a logó-jelzés valójában.
A kérdést a csapatomnál is feltettem, ott azt a választ kaptam, hogy - aki ezt teljesíti, jöhet a csillagos ég, a Tejút.
Nekem egy kerék ugrott be, félig küllőzve, vagy fél kerék, - azaz egy negyed bicikli, - rajta a szembe tűző Nappal. Erről az jut eszembe, hogy kerékpáros túravezetői tanfolyamokon gyakran elmondtam a három aranyigazságot: a kp-túrákon az út mindig emelkedik, a szél mindig szembe fúj és a Nap szemből süt -:)))
A sárga-narancs szín választásáról nincs semmi utalás, a leírások logói nem sárgák. A figura azonban nem egyértelmű, de nem is egyszerű. A felfestett pár képen valóban szép kivitelűek a jelzések, de ezt 1500 km-en, mintegy 3-4000 jelzésnél kellő figyelmet kíván majd. Még fújva is.
5 nap telt el az előző alkalom óta, amennyire tudtam magam a netről kigyúrtam a Brandenburger Haus környéki gleccserek témájából, viszont nyugodtabb nem lettem. Az igazán problémásnak látszó rész kb 1-1,5 km volt a hasadékok miatt. A Groβvenediger csúcstámadás előtt is meglegyintett egy kicsit ennek a veszélye, amikor combig süllyedtem hirtelen egy keskeny hóhídon (ekkor viszont rajtam kívül még ketten voltak a kötélen), tavaly is sort került egy hasonlóra a Venedigerscharte területén (ekkor egyedül), ködben és esőben. Sosem álltam így neki egy túrának sem, de most volt bennem félelem az egyedüli gleccserezés miatt. Nyilván az előfordult már az évek alatt, hogy tartottam egy-egy helyzettől és ez normális is: szeptemberben behavazott Geierkogel, első gleccseres túrám a Hoher Sonnblick-ről lefelé, tavaly augusztusi télies körülmények a Schönbichler Horn-nál, stb.
Ez a túra a Zentralalpenweg második (egyben a hármas kötet első) bejárásának utolsó előtti túrája volt, füzet szerint 27 km hosszban (ha meghiúsult volna a gleccser átszelése, akkor van egy 10 kilométerrel hosszabb kerülőút de abban is van egy kis gleccser: Rettenbachferner). Az időjárás hibátlannak ígérkezett a 2 napos túrához, aludni a Rauhekopfhüttében terveztem, de vittem ugyanúgy a nagy zsákos motyót, számítva a teltházra és igazam is lett ezzel kapcsolatban.
Hajnal 3 órási végzés után 10 óra körül keltem fel és a napi utolsó lehetőséget használtam tömegközlekedéssel a túra kiindulópontjához. Schruns-ból a 11:04-es vonattal indultam, majd a szokásos (és egyetlen reális: RJ867 Bludenz-Landeck) útirányon át érkeztem Landeck-Zams állomásra, ahol a 13:10-kor induló Nauders felé tartó busszal utaztam Ried im Obertinntal, Inn hídig. Azaz csak utaztam volna, ha a buszvezető nő a megállóban kinyitotta volna az ajtót. Jeleztem és az ajtóhoz helyezkedtem, meg is állt, de ajtót nem nyitott. Na ilyennel sem találkoztam még. Ezek után megindult, majd szóvá tettem, hogy leszállnék, eközben ugye már nem volt teljesen a megállóban, így továbbhaladt a következőbe. Szerencsére még így sem volt lehetetlen az átszállás, de a Kaunertal felé tartó busz ebben a megállóban nem állt meg és az idő is kezdett fogyni, így egy megállót rohantam nagy cuccal a tűző napon az út szélén a következő megállóig, szóval a vezető figyelmetlensége jócskán kellemetlen perceket okozott nekem. Nekem is van buszvezetői jogosultságom, így abszolút átérzem a túloldalt is, de ezt még most sem értem, hogy sikerült összehozni, pont a némi rálátásom miatt igyekszem a legkisebb fejtörést okozni a sofőröknek. Tehát Prutz, uszodától futottam/sietősen gyalogoltam a középiskola nevű megállóig. Állt egy busz az árnyékban, amely nemsokára üresen elindult, nem sokkal később kiderült, hogy ez az járat ami nekem kell (13:46) és felszállás után meg is nyertem a jobb első ülést az utazáshoz. Errefelé még nem buszoztam, csak a soron következő Kauns-t érintettem kétszer a 2-es kötetben, amúgy a Kaunertal eddig ismeretlen volt. Már az elején látszódott, hogy a domborzat itt is szép lesz. Kauns-t lakott részét keskeny mellékúton hagyta el a járat, majd a főútra visszatérve emelkedő kezdődött a közelben magas hegyekkel. Több házcsoport után Vergötschen és Feichten a nagyobb települések, de korántsem kell metropoliszokra gondolni. Feichten után következik a Kaunertalstraβe ominózus pontja, a fizetőkapu.
1. immáron jó irányban a Kaunertal felé tartó buszon Unterhäuser előtt
2. Meine Gletscherstraβe (Én Gleccserutam) fantázianevű fizetős út kezdete
Az utasoknak le kell szállniuk és oda kell ballagniuk a fülkeablakhoz jegyet venni (buszvezető szempontból tehermentesítés, nem úgy mint pl. a Paznauntal-ban). Nem elég, hogy nem keveset kell fizetni, még „házhoz” is kell érte menni. Mindenki megvette a 8 eurós úthasználati díjas jegyet, aki akarta és volt aki itt leszállt. A busz eleinte jobban karbantartott, de keskenyebb úton haladt a fenyőfák és elszórt házak között, majd megkezdődött a szerpentinezés a Gepatsch-víztározóhoz (Gepatsch Stausee). A hegyi víztározó roppant szép környezetben fekszik: összesen 138 millió köbémeter vizet képes tárolni 2,6 négyzetkilométeren, 1961-64 között épült ki. Külön érdekesség, hogy a szomszédos Radurschtal-lal (ahol a következő és egyben utolsó jelenlegi Zentral túrám vezet majd) vízszállító alagút köti össze, tehát egy komplex rendszerről beszélünk, nem csak egy szimpla tóról és a hozzá kapcsolódó erőmű/vek/ről. Az út szélessége és minősége drasztikusan lecsökkent a tó mellett, gyakorlatilag folyamatosan nehezen belátható kanyarok sorozata következett, a repedezett, néhol kátyús szűk úton, amely a legrosszabb minőségű (és egyben legdrágább) fizetős útszakasz volt, melyen eddig Ausztriában jártam.
3. keskeny úton a Gepatsch-víztározó mellett
Ehhez képest a fiatal és morgós sofőr bátran vezette a buszt, 6 kilométer hosszú víztározó után újabb szerpentinek következtek felfelé, melyeknek a végénél szálltam le a Kaunertal, Gepatschhaus nevű megállóban 14:37-kor. A busz folytatatta az útját tovább a pár kilométerrel feljebb lévő Kaunertal, Falginjochbach végállomásig, mely Ausztria legmagasabban fekvő buszmegállója, ezáltal a legmagasabb pont, ahová rendes tömegközlekedéssel el lehet jutni. A legmagasabbra buszozás trófeájáról lemondtam, helyette sokkal jobban érdekelt a rám váró szakasz: a mai napra még nagy nehézség nem volt várható, az inkább holnap reggel került terítékre. A buszmegálló névadóját jelentő Gepatschhaus-hoz egy rövid bekötőúton lehet eljutni, ám az út elején kirakott tábla informált róla, hogy idén felújítás miatt zárva lesz (2025. júniusában nyitják meg) és ennek szemmel látható jelei is voltak. Kivettem a füzetemet és a zsákomat egy fának támasztva felfelé indultam a házhoz, abban a naiv reményben, hogy az építkezés ellenére valahol találok egy kikészített pecsétet. Átverekedtem magam az éppen a hétvégi nap miatt álló munkagépek során, a házhoz érve (1925 m) szembesültem vele, hogy pecsételni itt bizony kizárt dolog lesz, a szomszédos Maria Schnee kápolna is el volt barikádozva, így egy kis nézelődés után igazolóképet (később két táblával is, biztosra mentem) csináltam majd visszatértem a zsákomhoz és elindultam felfelé az aszfalton.
4. kilátás a buszmegállónál lévő kis elágazástól észak felé nézve, az építkezés tényét a tábla közli
5. itt bizony nem lesz pecsét
A tűző napon egyáltalán nem volt fázós idő, a borsos útdíj ellenére (motorosoknak és autósoknak természetesen 8 eurónál lényegesebb magasabb a tarifa), azért akadtak autósak a rövid aszfaltos szakaszon is. A Gepatsch Alm elágazásánál újra letettem a zsákot és víztöltés után a szemben lévő kőházhoz mentem, amelyet a térkép szálláshelynek mutat, így reméltem, hogy ott végre tudok pecsételni. Sajnos nem, érkezésemkor csak egy kutyával játszó kislánnyal találkoztam, aki nem tudott pecsétről és mondta, hogy a felnőttek alszanak, így a további felesleges időtöltést és zavarást mellőzve tértem vissza a hiábavaló kitérőmről az mellett elrejtett zsákomhoz. Az árnyékba leülve uzsonnáztam egyet, majd mentem tovább. Egy bukkanó után jobbra egy kis ösvény végén lévő kilátópontot látogattam meg, a környék szép volt, visszafelé nézve már szépen látszódtak a gleccser által simára csiszolt és a szögletes élek helyett lekerekített sziklák. A kis jelzetlen ösvény végénél egy gleccseres tanösvény érintőpontja volt, a zsákomat ismét a hátamra kapva indultam el a szemközti Zentral ösvényen felfelé. Dél/nyugat felé nézve szépen látszódott az út újabb szerpentines szakasza, lejjebb a Fernergries nevű buszmegállóval, ahol a következő alkalommal elég is lesz majd leszállnom, az úttól pár lépésre szép sziklába vájódott vízesés gondoskodott a lejjebb fekvő víztározó részbeni ellátásáról. A gleccserek fogyása itt is drámaian megfigyelhető: az aszfaltos út egyik közeli pontját 1857-en Ferenc József megjelölte (ún. Stein 7), a gleccser vége manapság kilométerekkel feljebb található. Később a Rauhekopfhüttében is találkoztam ezzel kapcsolatos képekkel az amúgy a Groβvenediger környékihez hasonlóan kiterjedt jégmezőn, mely Ausztria egyik utolsó ilyen nagy területű gleccsere. A Ferenc Jóskás kőnél lévő táblán olvastam, völgyben lakók régen a gleccser jegét húsok hűtéséhez is hasznosították, nyilván amikor még a „kertjük végéig” tartott.
6. szép a környezet, észak felé néztem vissza, középen a Gepatschhaus
7. Gepatsch Alpe (vagy Alm), itt sem jártam sikerrel a pecsétszerzéssel
8. pillantás enyhén délnyugati irányba a gleccser által lecsiszolt sziklarengeteg és a vízesés felé
Az ösvény nem sokat habozott, szinte rögtön meredek emelkedővel indult felfelé, én pedig megírt végrendelet nélkül folytattam az utamat rajta, de reméltem, hogy nem volt nagy mulasztás ezt kihagyni. Az ösvény szerpentinezve érte el az aktuális hegyoldalt (Hintere Ölgrubenspitze 3296 méteres csúcsának lefutó oldala). Az ösvényen hamar elértem az erdőhatárt, itt jött szembe két túrázó, akik megnyugtattak, hogy nem lesz gond a másnapi egyedüli gleccserátszeléssel. Megnyugodtam, nekem is hasonló előérzetem volt a helyszínhez közeledve, örültem, hogy megnyugtattak. A Rauhekopfhütte korábbi tapasztalataik szerint tele van. Később találkoztam olyanokkal, akik inkább mellőznék az egyedüli gleccserezést arrafelé (szerintük a háznál alig volt valaki, amikor ott jártak), de nem volt választásom, a két megkérdezett ember egyike sem ért rá eljönni velem, így csak magamra számíthattam. A túrám elhalasztása túratársra való várakozás miatt ugyancsak értelmetlen lett volna, szerettem volna amúgy is kihasználni a jó időt, augusztus közepén volt amúgy is az egyik legnagyobb esély rá, hogy a téli hóréteg már elolvadt és nagyobb eséllyel futok bele „őszinte” (azaz látható hasadékos) gleccserekbe. Megkönnyebbülve folytattam a hegyoldalban vezető ösvényen a szintek falását, hátranézve egy darabig látszódott a szép fekvésű víztározó, velem szemben a sziklatömbön felismertem a napi úticélomat, a Rauhekopfhüttét, tőle jobbra pedig a házi hegyét, a Groβer Rauher Kopf-ot, magyarul a Nagy Durva-Fejet. Utóbbi csúcs a gleccser felső részén az ellenkező irányba haladva fontos tájékozódási pont, én másnap tőle távolodtam. Hamarosan megpillantottam a Gepatschferner lefelé fokozatosan vékonyodó jégnyelvét is, a mai gleccseres rész itt haladt nagyjából 1 km hosszan nemsokára. Hátrafelé nézve is szépen látszódott a domborzat, próbáltam megkeresni a következő túrám legmagasabb pontját, a 3146 méteren fekvő Riffljoch-ot, mely a második bejárásom utolsó hágója lesz, de kicsit előreszaladva mondhatom, hogy ebből a szögből takarásban volt, így nem láthattam. 2450 méteren lévő elágazásnál értem el a valaha kövér gleccser sáncának szélét, innen viszonylag meredek szerpentines lejtő vezetett lejjebb, az újabban elolvadt kőtörmelékes viszonylag képlékeny részen pedig improvizálva jutottam át a gleccser végéhez. A jégről éppen egy idősebb túrázó lépett le, váltottam vele pár szót, ő is túlélte az egyedüli gleccserjárást, szóval eddig meggyőző arányban kaptam megerősítést ennek kapcsán.
9. felfelé-felfelé, szemben a Groβer Rauher Kopf, tőle jobbra a gleccser sejthető
10.-11. visszanézve a Gepatsch-víztározóra
12. hátranézve nyugat felé szépen látszódtak a hegyek és szerpentinező út felfelé, a Felső Birgalphütte is látszódott, amit a következő túrán érintettem
13.-14. közeleg a Gepatschferner gleccsere
15. a beszállópont előtt, a jeget éppen elhagyó túrázó is felfedezhető a képen
Felvettem a hágóvasaimat a beszállópontnál és megindultam felfelé a masszív, de folyamatosan olvadó jégnyelven. A délutáni napban haladva igazán szépen mutatatott a gleccser, melyeknek nem vagyok fanatikusa, de az akkor és ott tetszett. Egyben szomorú emlékeztetője is egyben a hőmérsékletváltozás problémájának. Ösvény természetesen nem volt és karók sem, de az irány adott volt, reméltem, hogy a szemben lévő több emelet magasságú durván szabdalt részhez nem lesz közöm, szerencsére nem, a nem létező ösvény a beszállóponttól bő 700 méterre jobbra fordul. Idáig nem volt sok hasadék, de a jobbos kanyar után hangsúlyosabb volt a kerülgetés, kisebb hasadékok átugrálása, de messze nem volt problémás egyik sem. A kiszállópont könnyen észrevehető, valószínűleg a közeli Rauhekopfhüttéből származó kötelek, jégcsákányok és hágóvasak mentés esetére vannak odakészítve. Elpakoltam a hágóvasamat, majd a kissé nehézkesen induló sziklás ösvényre tértem rá.
16. gyorsan olvadó jég a beszállópontnál
17. első méterek a gleccseren, semmi gázos nem volt benne, csak szimplán haladni kellett, tetszett ez a rész (is)
18. visszanézve nyugati irányba
19. a felső szabdalt részt szerencsére elkerüli a túra (ránézésre járhatatlan is speciális eszközök nélkül), hogy a Rauhekopfhütte felé a túra egy darabot sziklás „szigeten” tegyen meg
20. gyülekező hasadékok a kiszállópontnál
21. a(z aktuális) kiszállópontot elhagyva
A naplemente már kezdetét vette, felfelé haladva hátrafordulva szépen látszódott, ahogyan a nap meleg fénye folyamatosan fogy a szemközti sziklás részekről, majd csipkés csúcsokról. Itt is megfigyelhető volt, hogy több tucat méternyi jég olvadt el itt rövid időn belül, az „árok” széle még most is mintha friss lenne. A szemközti Schwarzwandspitze zárta a látóhatárt kelet felé, mögötte az érdekes nevű Északi- és Déli Sexergertenspitzék találhatóak, melyek oldalában szintén van egy kis jég egy rövid oldalvölgyből, ahová térkép szerint nem vezet ösvény. Légvonalban pár száz méterre voltam a napi úticélomtól, de kicsit belassultam, a nézelődés és a mai nap kihívásán is túl voltam már, a ház elérésén túl csak egyet szerettem volna még: találkozni akartam a mumussal, azaz a Gepatschferner felső részével, mely a másnapi túrám első részét adta és amelytől a legjobban féltem a jelen túra, vagy ha úgy tetszik az egész Zentralalpenweg során 1.-2.-3. kötete során. Egy patakátkelésnél tisztálkodtam egyet, sejtettem, hogy a házban nincsen fürdési lehetőség, jól gondoltam. Kicsivel felejbb érve kitérőt tettem egy névtelen hegyi tóhoz, ahonnan az előbb említett patak eredt. Visszatértem az ösvényre, már tényleg a Hütte közelében voltam, amikor egy idős pár jött velem szemben. A férfi kérdésén meglepődtem, de kiderült, hogy az ösvény elején órákkal ezelőtt említett dologról van szó: egy hegymászó tanfolyam terepgyakorlatot tart a ház környékén és szinte teljesen ők lefoglalták péntek és szombat estére a helyet. Kiderült, hogy az idős férfi a ház főnöke és feléségével indult esti sétára a közelben. Mondtam, hogy egyedül túrázok és szeretnék a házban aludni, egyedül, közölték, hogy találunk rá megoldást. Ezt már szeretem. Sétálós tavalyi elmondásaiból és túrabeszámolójából is kiderült számomra, hogy a fenti Brandenburger Haus amolyan „hiéna” fajta Hütte, ez a lenti kisebb Rauhekopfhütte pedig még az emberi, családias és a hegyi házak valódi szellemiségét tükröző bakancsos túrázókat szolgálja ki, nem pedig a mihamarabbi haszonszerzést tűzte ki céljául. Ez az állítás abszolút helytálló és jómagam is megerősítem, hogy így van. Később megjelentek cikkek az osztrák hegyi házak helyzetéről, melyek nem túl rózsás képet festenek: sok ház igencsak vesztésre áll a gazdaságosság kapcsán, a következő évek döntőek lehetnek sok hely túléléséről és túl nem éléséről. Nyilván a kiadások volumene sem mindegy, egy ilyen kisebb ház szerintem kisebb rezsivel üzemel, mint egy nagyobb, több emeletes épület, nagyobb személyzettel. Véleményem szerint nem kizárt, hogy jó pár helyen megszűnik az állandó (értsd: zömében nyári) személyzet és például a Mindener Hüttéhez (bárki által igénybe vehető becsületkasszás bivak) vagy a vorarlberg-i Klostertaler Umwelthüttéhez (zárt, előre foglalós) hasonló formában éli túl ezt a krízist. Utóbbi csoporthoz tartozik a Sétálóssal július elején meglátogatott szintén vorarlberg-i Neue Reutlinger Hütte is, itt éppen találkoztunk egy 3 fős csoporttal, akik Klösterle felől (azaz majdnem velünk megegyezően) jöttek fel ehhez a házhoz. A foglalás neten keresztül történik, hónapokkal előre látható a foglalások helyzete, kulcsot a házhoz több irányból is fel lehet hozni, de ugyanoda is kell visszavinni. Az előbbi lehetőség persze jobb hír a nomádabb verziók kedvelői részére, viszont a második is jó a házak túlélése szempontjából. Igazán kár lenne veszni hagyni sok mesés helyen lévő ilyen hegyi házat, főleg ha komoly igény van rá. Akik pedig főleg az evés-ivás miatt mennek fel az ilyen házakhoz (főleg a felvonós helyek sajátja, de nem hiszem, hogy ezeknek komolyan aggódniuk kellene a bevételek miatt), azok majd választanak egy másik úticélt.
Pár lépés után fél 9-re értem el a 2731 méteren álló Rauhekopfhüttét, gyors terepszemle után (van egy kinti vályú fogmosáshoz, tisztálkodáshoz), ledobtam a zsákomat és felfelé vettem az irányt. A ház amúgy nagyon menő helyre épült, nagyon szép a kilátás főleg a nyugati irányba. Innen már látszódott a Riffljoch, bár utólag tudom csak beazonosítani melyik volt, nem a legmarkánsabb megjárt hágóim sorába tartozik, legalábbis a keleti oldala nem. Ha belegondolok, akkor egy ideig a Mannheimer Hüttében volt a legmagasabban eltöltött alvásom évekkel ezelőtt, amely szintén nincsen alacsonyan a 2679 méterével, de a 3-as kötet útvonalán nem nehéz ezt megdönteni és ez a Rauhekopfhütte még nincs is legmagasabban, de elég vagány a környezete.
22.-23. naplemente a gleccserre visszanézve, szépen látszik a néhai gleccser vonala, brutális mennyiségek elolvadtak már és még nincsen vége
24. névtelen kis hegyi tó a Rauhekopfhütte előtt
25. még egy naplementés kép kelet felé nézve
26. érkezés a Rauhekopfhüttéhez, 2731 m
A ház melletti kőből kirakott helikopter leszállópálya mellett mentem el, melyet üzemszerűen a szezon elején használnak egyszer, az élelmiszer-, ital- és tűzifaellátás miatt. Az ösvény először kisebb ,majd nagyobb mértékű emelkedővel vezetett feljebb, a Kleiner Rauher Kopf (2805 m) kis csúcsa alatt elhaladva már 1-1 hófolton is átvágtam, majd szelídebb emelkedő után értem el azt a pontot, ahonnan a gleccserre ráláttam, az innen lefelé vezető rövid szakaszt feleslegesnek tartottam lejárni a fogyatkozó fényekben, inkább leültem egyet nézelődni és lelkileg felkészülni a másnap reggeli kihívásra. A holdbéli táj amúgy magával ragadó volt: a masszív jégtömegből közelebb és távolabb csúcsok emelkedtek ki, mintha valami tengeri szigetek lennének, jobbra az égre rövid időn belül a hold is szépen láthatóvá vált. Ebben a formájában semmilyen komoly veszélyre nem volt hajlamos az ember gondolni amikor az innen problémamentesnek tűnő gleccserre nézett, szinte hipnotikusan megnyugtató érzést sugárzott. Visszafelé haladva még megnéztem a naplemente csekély maradékát, majd visszatértem a házhoz. Még egy-két értékelhető hangulatképet tudtam kint csinálni, de fél 10 után már érthetően a befelé orientálódás következett.
27. naplemente nyugat felé nézve
28. esti csendélet a gleccser felső részének kezdeténél, avagy a másnapi kihívás főszereplője bemutatkozik
29. visszatérve a Hüttéhez
A főnök páros visszatért már, az idős úriember tényleg a szó szoros értelmében az volt: mivel az utolsó fenti fekhely is befoglalásra került, így mondtam, hogy én szívesen alszok lent egy külön helyen a saját matracomon, ezért nem kért pénzt. Teljesen korrekt! Sajnos a nevére már nem emlékszem, de nem az az illető, akit a net ide kapcsolódóan feldob. Az előtérből a lépcsők felé vezető rövid folyosón egy ajtó mögött lett kijelölve a helyem, a lépcső végében lévő másik ajtón gond nélkül ki tudott jutni aki éjjel vagy hajnalban wc-re akart menni (döbbenetesen sokan voltak), így egyszer sem nyitottak rám. Az idős úr ingyen vacsorával kínált, de ezt nem fogadtam el, így is rendes volt velem. Az ebédlőben még égtek a hegyi vezetők megbeszéléséhez fényt szolgáltató gyertyák, igazán jó hangulata volt ennek a látványnak.
30. gyertyafényes italfogyasztás jelei az ebédlőben
Ezek után átbeszéltük a másnapi gleccseres szakaszt és a terveimet, az úr meglepődött amikor az úticélomnak Vent-et neveztem meg, mondta, hogy nincsen közel. Szerinte sem lesz a gond gleccserrel egyedül, mivel egy lapos gleccserről van szó, ezt én is így tudtam a képek és térkép alapján. A főnök is megnyugtatott, ő még az évek alatt nem hallott róla, hogy bárkinek is gondja lett volna fent. Ezek után a lelkemre kötötte, hogy a Brandenburger Haus-tól és Vent-ből is hívjam fel, hogy minden rendben van-e, ezt meg is beszéltük. Ezek után mielőtt a zsákomból kipakoltam volna visszamentem az előtérbe és a perselybe tettem egy 5 euróst, így éreztem korrektnek. Tavalyelőtt a Tübinger Hüttében is akkor adtam, amikor nem kértek tőlem pénzt. Ezúttal a bácsi pont háttal állt, de nem is az volt a lényeg, hogy megdicsérjen, hanem, hogy én érezzem egyensúlyban a dolgokat. Ezek után kipakoltam és megágyaztam, már fekvő állapotban jött hozzám oda először az egy túravezető, aki aggodalmát fejezte ki a másnapi egyedüli gleccserezésem kapcsán. Ezek után egy másik túravezető is lejött hozzám, aki már képeket mutatott és az angolul „swamp”, azaz mocsár nevű részt nevezte meg a legproblémásabb pontja, ez egybevágott az én utánajárásommal behatárolt résznek, ezt erősítette Sétálós beszámolója is. Meghallgattam a fenntartásokat, de nem tudtak kibillenteni az elhatározásomból, azaz holnap reggel irány egyedül a gleccser!
31. a fekhelyem készen állt
Sok-sok fent léttel és forgolódással gazdagon „illusztrált” alvás után bőven korábban ébredtem, mint terveztem. A kinti wc-re járok szinte folyamatosan zajt generáltak, így lehetetlen volt számomra aludni, csak csukott szemmel pihenve élveztem még, hogy egy kicsit vízszintben lehetek. 5 órakor viszont már nem volt kibúvó, kelnem kellett. Gyorsan összeszedtem a matrac+hálózsák kombót, az ablakba és oldalra pakolt dolgaimat is igyekeztem minél hamarabb eltenni, majd az előtérbe ültem be egy saját zsemlét megenni reggeli gyanánt. Nem sok kalória, de legalább valami, az ilyen túrákon félreteszem a bő étvágyamat és afféle minimál üzemre térek át érkezés terén, ezt már sokszor megfigyeltem. Ennek pozitív hozadéka némi szezon közbeni és utáni súlyleadás. Az érkezőben már ki volt készítve a hegyi vezetők és a további 1-2 vendég előre megrendelt reggelije, ezzel én nem értem. Kint egyre több lett a világosság, ¾ 6 után el is indultam felfelé, a rossz alvás ellenére jó emlékeket hagyott bennem ez a hely! A ház melléképületében én is meglátogattam a pissoir-t, ide vezetett a sok vendég éjszakai és hajnali útja, hiába az osztrákoknál több liter sör ivása nélkül úgy néz ki nincsen hegyen alvás.
32. a fogyó Gepatschferner-t bemutató képsorozat, azt hiszem kommentár nem kell hozzá
33. ki korán kel, az készíthet ilyen képet
A tegnap esete megismert útvonalon haladtam felfelé, nyugat felé most a napnyugta helyett a hegyek ébredezését láthattam és mindezt teljesen egyedül, nem mozgott más a közelben. Balról kerültem a Hütte házi hegye, a Groβer Rauher Kopf (2989 m, térkép szerint ösvény nem vezet rá, de csúcskeresztje van) alatti beszállópontra a gleccser szélénél. A beszállás abszolút problémamentes, a gleccser lapos, hasadék nincsen. Negyed 7 után indultam el a jégen a fokozatosan felkelő napban, mely a jobbra az olasz határon elterülő Weiβseespitzét (Fehér-tavi csúcs, csak ez nem a tátrai, 3498 m) és az előtte lévő Zahn (magyarul: Fog, 3376 m) nevű csúcsot világította meg a legjobban.
34. Rauhekopfhüttét elhagyva, sziklából nincsen hiány a környéken, de nemsokára jégből sem lesz
35. nyugat felé nézve a Kleiner Rauher Kopf kis nyergéből, avagy a tegnap esti kompozíció reggel
36. újra a Gepatschferner beszállópontjánál, csak a másiknál
37. északnyugat felé nézve, a látványra nem lehetett panasz
38.-39. a gleccser ezen a részen teljesen rendben van, a háttérben kibontakozó csúcsok előtt vezet el az út ami felé tartottam
40. Weiβseespitze (3498 m) tömbje nyugatra felé nézve
A jég masszív és problémamentes volt, az időnként lábaim alá kerülő hóréteg is félig fagyott volt, jó döntés volt korán indulni és az alulról felfelé történő mozgás is szerencsés volt. Ösvény természetesen nem volt, de a telefonra sűrűn pillantva nem volt gond a tájékozódással. Szemben a Vordere Hintereisspitze gyertya végére vagy gördeszka pálya részletére hasonlító két oldalról ebből a szögből szimmetrikusan íves oldala volt feltűnő, de lépteim előrehaladtával a többi csúcs is kezdett kibontakozni, balról a Dahmannspitze/Erichspitzte tömbje volt, mögötte áll az ominózus Brandenburger Haus, de odáig még volt egy kevés hátra. Hátrafelé nézve északnyugati irányban csodálatos panoráma nyílt a hegyekre, az ilyen pillanatokban rátör az embere a szabadság érzése. A gleccseren gond nélkül lehetett haladni, egy órával a beszállás után kezdett megjelenni az összefüggő hóréteg, balról egyre markánsabban bontakozott ki a már említett Swamp/Sumpf/Mocsár nevű rész. A térkép alapján is feltűnt ez a megsüllyedt rész, mely a valóságban is komoly óvatosságot követel, mivel egyre inkább kezdtek megjelenni és megsűrűsödni a hasadékok, a gleccser továbbra sem volt meredek, csak odafigyelős. A hasadékok mérete változó volt, volt amelyik könnyen átléphető és átugorható volt és volt amelyiket több tucat méteres kerülővel kellett leküzdeni. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy volt néhány olyan eltérő színű hóréteg (ez a helyzet felismerésének egyik kulcsa a gleccseren), amely kapcsán nem fogadtam volna nagy tételben, hogy nem egy nagyobb hasadék lakozik alatta, de egyiknél sem volt gondom, nem volt a legkisebb besüllyedés sem. Hangsúlyozom: nagyon sokat jelentett a korai indulás! A sötétebb az öregebb hóréteg, mely ránézésre is koszosabb, mivel sokszor olvadt már meg részben és fagyott újra meg, a világosabb a fiatalabb hó, mely vagy oda hullott viszonylag frissen vagy a szél hordta oda be a hasadékba, de ránézésre kevésbé megbízható. Valahogy így szól az alaptézis, persze ezekre nincsen semmilyen garancia. Balról már láthatóvá vált a Brandenburger Haus, az első összekötött csapatok már kirajzottak a terepre, egy 7-8 társaság éppen a Swamp túloldalán igyekezett lefelé, egy másik társaság pedig Weiβseespitze felé haladt. A Swamp környékén, amely a Weiβseespitze felé vezető útig tart durván az útvonalról én kissé letértem, mivel ha pontosan a vonalon maradok, akkor besétálok a problémásabb részekre, ezt nyilván nem kockáztattam. A gleccser természetesen lassú mozgásban van, az ilyen dolgok előfordulhatnak máshol is. A Weiβseespitze felé vezető „főút” elérése már nem tűnt messzinek, de addig még pár hasadékot át kellett lépnem, illetve kerülnöm, a távolságok igen csalókák tudnak lenni ilyen terepen, de 8:13-kor végre elértem a Brandenburger Haus felé vezető „főutat”, mely nagy megkönnyebbülést jelentett! Tudtam, hogy a túra legtöbb aggodalomra okot adó része immáron mögöttem van, a tűző napon lassan olvadozó felső hóréteg helyzete a továbbiakban már sokkal kevésbé lesz jelentősége, legfeljebb latyakosabb részen kell gyalogolnom.
41. „harci díszben”
42. lassan összefüggővé vált a hóréteg
43. visszanézve észak felé
44. Vordere Hintereisspitze érdekes alakja közelebbről
45. végre megpillantottam a Brandenburger Haus-t! Tőle balra fent a Dahmannspitze látszik
46.-47. egy-egy kép délnyugat felé nézve a hasadékokkal
48. egy szélesen behavazott hasadék kelet felé nézve a házzal, az ilyenek tudnak rizikósak lenni, de szerencsére tömör hóréteg volt alattam mindig
Szemből félreálltam egy csapatot előreengedve és nemsokára egy sziklás részhez érve átmenetileg megszabadultam a hágóvasaimtól és cuccaimtól, majd ezt követően a távolról is tekintélyt parancsoló nagy kőházhoz mentem, pecsételési céllal. Egy kis sziklás szerpentines rész (az előző házhoz hasonlóan itt is kőből kirakott helikopter leszállóhely van) után 9 óra előtt 7 perccel értem el a minden oldalról gleccserrel körbezárt Brandenburger Haus 3277 méteren lévő házának ajtajához, ezzel együtt a Zentralalpenweg legmagasabban fekvő hegyi házába nyitottam be. Az ajtó előtt gyönyörű volt a kilátás dél és délkelet felé, szemben a három Hintereisspitze és mögöttük a Weiβkugel csúcsának látványa volt markáns, mely 3738 méterével Ausztria 3. legmagasabb hegye. Erre a csúcsra még Vorarlberg-ből lakva terveztem felmenni, de végül nem lett belőle semmi. Jobbról félig takarásban, de a Weiβseespitze is látszódott. Az ajtón belépve egyenesen a Winterraum felé vezet az út, balról egy szép vaskályhával, a füstcső védőrácsába bele volt marva a ház neve és magassága. A tarifa egészen baráti, 12 euró a felnőtt Alpenverein tagoknak, amúgy 22 euró. A rendes tarifa is ki volt téve, ez a többágyas szobába 24 ill. 40, a matraclágerben 15 ill. 30 euró, nem kifejezetten magas árak, bár láttam már olcsóbbat is, nyilván a hegy környezete beleszól az árképzésbe, de ezt nem tartom gondnak. A Winterraum-ban nem volt dolgom, így balra induló lépcsőn felmentem az első emeletre, ott is az ebédlőbe, ahol éppen takarítás folyt. A takarítást végző nő láthatóan örült neki, hogy kiürült a ház és mérsékelten örült nekem, de sok gondja nem is volt a megjelenésemmel. Ebben az üres formában még ez a hely sem volt riasztó, de természetesen a lenti Rauhekopfhütte a sokkal szimpatikusabb. A falakon sok-sok kép és tárgy lógott, az ajtóknál régi fajta zománctáblák voltak kitéve. Némi üggyel bajjal az említett női dolgozó segítségével telefonáltam a Rauhekopfhüttébe, a főnök örült, hogy rendben vagyok.
49.-50. Brandenburger Haus közeleg, majd közvetlenül alatta jártam már, szintén egy elég szép helyre épült ház ez is
51.-53. panorámás kilátás a ház előtt
54. a Brandenburger Haus bejárata 3277 méteren, a Zentralalpenweg legmagasabban fekvő hegyi házánál
55. az ebédlő részlete egy nagy fém kályhával
A telefonálás előzményeire egy mondat erejéig visszatérve: lehet én sem voltam ráhangolódva a németre így reggel, lehet a másik fél sem, de 3 év kinti munka után sem fordult elő sűrűn, hogy valaki negatív megjegyzést tegyen a nyelvtudásomra: tény és való, hogy a nyelvtan nem a kenyerem, de elboldogulok a beszédben, a szövegértésben is, az elmúlt évek is ezt támasztják alá, különös tekintettel a cseppet sem könnyű vorarlberg-i nyelvjárásra, dialektre. Kicsit lehet bonyolultabban fogalmaztam a kelleténél, de nem esett jól az „angolul nem megy jobban?” megjegyzés. Mindegy. A ház amúgy nyilván nem az átmenő forgalomra szakosodott, hanem a környékbeli gleccseres csúcstámadások hátterének biztosítása áll a profiljuk középpontjában, természetesen mellé az evés-ivás biztosítása is. Sétálós tavaly úgy járt itt, hogy nem fogyasztott semmilyen ételt és italt, (ezt saját készletből oldotta meg, mint oly sokszor én is) ezért kapott egy 5 eurós infrastruktúrahasználati „bírságot”, erről korábban még nem hallottam, de elég pofátlan húzás. Az időkorlátos wifi sem olcsó. Ideje volt a távozásomnak, pecsételés és telefonálás után visszatértem a zsákomhoz, visszavettem a hágóvasaimat és megindultam lefelé. Terep szempontjából nem egy agyonbonyolított túra ez: sok-sok más 2-es és 3-as kötetbeli szakaszhoz hasonlóan itt is egyik völgyből a másikba kell átmenni az aktuális csúcson vagy hágón át. A hágó ebben az esetben elég nagy és viszonylag lapos volt a neve: Kesselwandjoch, egy kisebb repülő is le tudna szállni ránézésre a területén, de ehhez nem értek. Immáron a Kesselwandferner területén kezdtem meg az ereszkedést, balra a szintén jeges oldalú Fluchtkogel (3494 m) felé és már lefelé is tartott egy-egy csapat. Napkelte nézésre biztosan népszerű csúcs.
56. Fluchtkogel, alsó részén a lefelé tartó csapat megfigyelhető
Szemből is érkeztek túrázók a völgy felől, néhány hasadék is volt, de semmi komoly. A folyamatosan tűző nap lassan kezdte éreztetni a hatását a havon, mely egyre inkább olvadt lett és egy-két érdekes tárgy is szembejött: rozsdás konzervdoboz, törött palák egy kupacban, néhány rövid szöges deszka. A Brandenburger Haus 1909-ban nyílt meg, a turizmus mellett (ugye egy minden oldalról gleccserrel körbezárt helyről beszélünk) katonai céllal, nyílván a határ közelsége miatt. Régebben nem sokat foglalkoztak a környezetvédelemmel, így sok szemetet egyszerűen a gleccserre hajítottak és évtizedek után ezek kerülnek elő. Az „úton” természetesen továbbra sem volt semmilyen jelzettség (a ház előtt volt egy nagyobb kőhalom befestve, a házig van néhány jelzés, de az ösvény nyilván adja magát), az egy-egy karó pedig nem számít jelzésnek, hanem kutatási céllal vannak ott ahol, erre a házban kirakott tájékoztató figyelmeztet. Visszanézve szépen látszódott a Brandenburger Haus és a mögötte kicsivel lévő Dahmannspitze, mely a két héttel ezelőtti Groβvenediger túra előtt Sétálós kolléga csúcsrekordja volt.
57.-58. lefelé haladva és visszanézve a házra
Lefelé haladva semmilyen különös nem volt, a hó helyenként komolyan latyakos lett, nem szívesen játszottam volna ezt el a túloldalon, még egyszer kiemelem: nagyon jó döntés volt a korai indulás és az irány megválasztása is. A háztól egy órányi gyaloglásra értem el a gleccser végét és ezzel az izgalmak fejezete is lezáródott. Nagy megkönnyebbülés volt ez nekem, a végrendeletemet is ráérek még megírni. Egy kőre ülve vettem le a hágóvasaimat és közben nem tudtam nem odafigyelni az éppen gleccsere igyekvő csoportra, majd a frissen érkező másik csapatra, mely vezetett túrán vett részt. Egy-egy tag ránézésre is először járt ilyen környezetben és kísérelt meg gleccserre való felszerelést használni. Minden nagyképűség nélkül elégedettséget éreztem, hogy az általam bejárt ilyen részekhez szükséges dolgokat én autodidakta módon sajátítottam el, nem sok külső segítséggel pusztán akarattal, lelkesedéssel és elszántsággal. A közeli Brandenburger Jöchl (3248 m) a haladási irányom szerinti bal oldali kőfal egyik pontja, de számomra nem volt feltűnő. Összességében: tetszett ez a gleccserezés is! Ha levonom belőle az előzetes, nem alaptalan félelmeket, akkor tényleg élvezhető volt, de ahogyan kitértem rá, nagy szükség volt az óvatosságra és a jó időzítésre is, na meg a szerencsefaktor is jól alakult (biztos akadt volna egyedül problémás rész a több tízezer négyzetméteren, de szerencsére ezt nem kellett élesben tesztelni.
59. Kesselwandferner, kiszállópont a jégről, erre a túrára már véglegesen
Összeszedtem magamat, majd egy kis emelkedő után (nyilván a néhai gleccser helyéből jöttem kifele) rátértem a lefelé vezető szokásosan végtelenített ösvényre. Jobbról a gleccser nyelve egyre csak fogyatkozott, majd szürkés átmenettel a sziklákba olvadt bele, egy-egy pontról visszanézve még sokáig látszódott a „brandenburg-i Ház”, melyre most már mosolyogva néztem vissza. Nehéz megmondani, hogy hiábavaló volt-e a felélem a gleccsertől-e vagy sem, de én azt mondom, hogy nem, jó volt ez így. Jobb volt lelkileg előre felkészülni, mint bagatellizálva a jégre lépni. A jobbról érkező Rofental felső része szintén olvadó gleccseres, ebbe a völgybe kellett leereszkednem. Kicsivel feljebb már az olasz oldalon álló Similaunhütte is látható volt. Hamarosan egy elágazáshoz értem, mely felfelé a Vernagthütte felé vezet. Nekem viszont lefelé irány kellett, a már füves hegyoldalba vésődött viszonylag széles ösvényen nemsokára elértem a 2412 méteren fekvő Hochjochhospiz nevű házat. Az üzemi rész (aggregátor, műhely, raktár) után értem el a fából készült kerítést, majd a Kein Trinkwasser feliratot ignorálva ittam a forrásból. Soha semmilyen bajom nem volt belőle. Előkészítve az irodát a házba mentem pecsétért, ezt gyorsan meg is ejtettem, a belső teret amúgy ízlésesnek tartottam.
60.-61. visszanézve a Brandenburger Haus-ra és környékére, markáns élmény volt!
62. az ilyenkor szokásos hosszú lejtő vezetett lefelé, a háttér jól néz ki
63. még egy visszapillantás a bejárt gleccser felé, nem nehéz elképzelni a néhai folytatását
64.-65. a Rofental déli végében is akad gleccser, ebbe a völgybe tartottam lefelé
66. ereszkedés a Rofental-ba, alul látszódik a Hochjochhospiz ház
67.-68. Hochjochhospiz, 2412 m, kívülről és belülről
A népsűrűség viszont innen ugrásszerűen megnőtt, nem is időztem itt sokat, hanem visszavettem a zsákot hátamra és 13 óra előtt pár perccel elindultam Vent felé. A túra legvontatottabb és legunalmasabb része vette itt kezdetét. A gleccser túlélése (katarzis) és a sziklás rész elhagyása után az attrakciók lecsökkentek (ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem egy szép hegyi környezetben gyalogoltam) és megjelent a fáradtság, fokozott nyűgösség és az „érjünk már oda” érzése. Ezt a belső állapotot a megugró népsűrűség csak fokozta, különösen idegesítő tud ilyenkor lenni pl. az az öreg páros akiket a háznál leelőztem, mivel lassan haladnak, de annyira viszont nem lassan, hogy egy normális pihenőt tudjak tartani, a többi versenyzőről nem is beszélve, szóval ez a szakasz is bekerült a „tudjuk már le” részek közé ekkor. A ház után nem sokkal jobbra van még egy kisebb tanya, ezt leszámítva kilométereken keresztül semmi különös. A füves hegyoldalban kanyargó ösvény alapvetően lejtős, egy darabig visszafelé nézve még sokáig láttam a Hochjochhospiz házat. A végtelenített ösvényen alacsony volt a haladási érzet faktor, egyedüli komolyabb látványosságot az egy-egy patakátkelés, majd a ¾ 2 felé a jobb oldalon futó Rofenbach fokozatos bevágódása a sziklás részbe, az átmenetileg beszűkülő völgyben jelentette. A kanyon-szerű részen az ösvény is emelkedni kezdett, már csak ez hiányzott a megfáradt testemnek és lelkemnek, de viszonylag hamar áthaladtam ezen a részen. Természetesen ez is egy szép rész volt, de már agyilag nem tudtam befogadni, alig vártam már, hogy beérjek a célba.
69. távozás után
70. kezdetét vette a túra számomra legkevésbé érdekes része, mely a fáradtságnak és a tömegnek volt betudható
71. visszanézve a ház felé
72. pillantás az olasz oldal felé az oldalvölgy (Hochjochferner völgye) irányából: távolban a Similaunhütte, tőle balra fehér ponyvával takart hóréteg, hasonlóan, mint múltkor az Eisjoch közelében
73.-74. túra a Rofental-ban, a patak egyre jobban bevágódik a sziklákba
75. a Rofenbach szurdokának részlete
A Platteibach keresztezése után értem el a keréknyomot és utána közvetlenül a Vernagthütte teherfelvonóját. A keréknyomon már jobban tudtam haladni, szemben már egy ideje látszódott a Breslauer Hütte felvonója, mely a közeli Wildspitze (Ausztria 2. legmagasabb hegye) meghódításához egy jó kiindulópont. Ez a csúcs Groβvenediger-hez és a Weiβkugel-hez képest kevesebb gleccserjárással hódítható meg, de ez még nem azt jelenti, hogy könnyű lenne meghódítani. Újabb túrázós csapat jött szembe, ebben az állapotban nem lettem volna a helyükben, csak lefelé szerettem volna már menni, ez teljesült is. Jobbról beton legókockákra hasonlító betonelemekkel lekerített tűzifa tároló terület után érkeztem meg a 2011 méteren fekvő Rofen falucskába, mely Ausztria legmagasabban fekvő alm-ja, azaz alpesi gazdasága. A Rofen helyismereti „szakkör” nem tartott sokáig, ugyanis az első utcán jobbra fordultam a Rofenhof vendéglővel szemközt és el is hagytam pár lépés után a házakat.
76. Vernagthütte teherfelvonójánál értem el a keréknyomot, balra fent a Breslauer Hütte felvonója látszik
77. keréknyomon Rofen felé
78.-79. Rofen, 2011 m, Ausztria legmagasabban fekvő alpesi gazdasága
Az ösvényről balra nézve szépen látszódott a kis falucska temploma, mely zwieselstein-i testvéréhez elég hasonló volt. Ezután következett a Rofen patakon átvezető függőhíd, melyen egy páros női tagja pózerkodott, de mire odaértem a férfi is a hídon volt. Az „egysávos” hídon nagy nehezen kikerültük egymást, majd egy röpke pillanatot kihasználva tudtam képeket csinálni a sziklába vájódott patakról, amely szép látványt nyújtott, majd szerettem volna továbbhaladni, de szemből látva a szűkös hidat egy két gyerekes nő is a hídra lépett, nyilvánvalóan látva, hogy nem férünk el rendesen egymás mellett. Ekkor már nem álltam meg a dolgot, a híd korlátjára támaszkodva temettem tenyerembe a fejemet, ezek után nagy nehezen leesett a nő számára a helyzet és pofavágások közepette leengedett a hídról. Az ostobaság határtalan. Ekkor is belém nyilalt, hogy éppen ideje végeznem ezzel a túrával, mert a tumultust és az emberi hülyeséget, amely ezen a turisztikailag felkapott tiroli régióban jelen van, igencsak nehezen tolerálom már. De erről majd az összegzésben írok bővebben.
80. pillantás Vent felé, az előző túrán jobbról fentről közelítettem a falut
81. Rofenbach függőhídja közeleg
82. a szurdok részlete a hídról észak felé nézve
Széles ösvényen folytatódott a túra, természetesen korántsem voltam egymagamban az úton, a közeli pihenőhelyen állt egy kereszt melytől a Wildspitze csúcsa felé nyílott kilátás. Érdekes dolog ez a „kilátópont”, de végülis miért ne lehetne ilyen? A maradék szakasz már gyorsan lement, a soron következő útelágazásnál, amely az Ochsenkoftlift alsó állomásánál volt már még több ember volt az ösvényen, szerencsére már közel volt a cél a Niedertalbach fölött kapuval ellátott hídon keltem a túlparti Vent-be, a buszmegállóig egy kissé kinyitott „V” alakot kellett leírnom, a megálló előtt össze is értek a lépteim a múltkori Obergurgl-Vent túráéval.
83.-84. Wildspitze „nézőpont”
85. Vent egy karnyújtásnyira
86. Vent, buszforduló a hotelnél (Hotel Similaun), a túra végpontja
A buszmegállóban már várakozott egy férfi aki nem sokkal előttem haladt, mondtam is neki, hogy megyek én is busszal, de még pecsételnem kell. Igazolás szempontjából a múltkori igazolófotó mellett rátettem a Hotel Similaun-ra az összes lapomat most, több időm nem volt máshová szaladgálni. A 4 csillagos hotel recepciójánál nagyjából a szokásos események zajlottak le: a recepciós ember nem tudott hová tenni, így szólt a főnöknőnek, akinek még egyszer elmondhattam a jócskán limitált időben a mondókámat, majd végül kaptam pecsétet a füzetembe. A művelet sikerült, de az ezzel járó ismétlődő szarakodást és magyarázkodást már leírhatatlanul unom. Visszatérve a megállóba már jött is a busz, felszállásnál a zsákomra rögzített jégcsákányom éles vége (nem találtam meg a védőgumiját akkor) véletlenül nekikoccant a buszvezető fülkét körbevevő üvegfelülethez, a sofőr hisztizett is rajta egy sort, hogy ha kár okoztam, akkor fizetnem kell. Na persze, a busz most gördült ki a gyárból és az üveg is teljesen karcmentes volt, hagyjuk már! Megnézte az üveget, nem látott rajta semmi különöset (megjegyzem, én sem), így végre lenyugodott a csávó. 16:00 helyett 1 perc késéssel megindultunk lefelé, Zwieselstein-ben váratlanul leszállítottak mindenkit a buszról (valami zavar volt a gépezetben vagy máshol járatkimaradás), át kellett szállni az Obergurgl felől finoman fogalmazva sem üres buszra, nagyon hiányzott még ez. Sölden, Postamt-nál szálltam le és a korábbi internetes keresésemnek köszönhetően találtam egy vasárnap lévén is nyitva tartó kis Mpreis áruházat pár lépésre a megállótól. Na ha ezt korábbi túráim során tudom…akkor nem maradtam volna fél literes tiroli cola nélkül. Ez az üzlet 18:30-ig tart nyitva, mely nekem bőven elég volt, a két dobozos cola egyikét meg is bontottam rögtön, naná, hogy a 17:05-ös járatot Ötztal felé az előbbi hisztis csávó vezette, így a colám maradékát odafigyelősen ittam meg a busz fedélzetén. A Rauhekopfhütte főnökét az események gyors egymásutánisága miatt csak Ötztal-ból hívtam fel, de még korántsem későn, örült, hogy sikerült a túrám. Ötztal állomásról a pontosan érkező és 18:12-kor továbbinduló 166-os számú Railjet-tel utaztam Bludenz-ig, ahol rendben el is értem a 19:35-ös schruns-i vonatot, így este 8 után kicsivel érkeztem az albérletbe, ahol párom friss rántott húsos vacsorával várt.
87. friss rántott hússal várt párom az albérletben
Nagy megkönnyebbülés volt számomra ennek a mumus szakasznak a kipipálása. Immáron már csak 27 km marad hátra a második Zentralalpenweg bejárásomból, szóval lassan közelít a történet a végéhez. Ennek az egyik jele az is, hogy e sorok írása közben fogyott el az utolsó darab még Vorarlberg-ből hozott söröm.
88. egy kicsit a kulisszák mögül: túrabeszámolók írása sok/száz/adik oldal, néha kell egy kis üzemanyag is hozzá
Szerintem is semmitmondó a "Horizont" név, nem kapcsolódik a kerékpározáshoz, ahogyan a terepi jele is lehetne egyértelműbb. A színe (narancs) szintén tévedés, ha már az országon átívelő, akkor legyen kék. A kivitelezés (legalábbis a minta fotón) elég szép, gondolom fújással készült. A tartósságáról azért vannak kétségeim. A linken, az első fotón, az új jelzések feletti sárga sáv jelzést a csapatommal festettük 3 éve, és szerintem jobban fed, mint az új. (Vérteskozma mellett, a Fáni-völgyben.)
Ez eddig biztató, amit írsz. De nekem az sem tetszik, hogy más kerékpáros utakkal fonódik. Például a Zemplént tele festettük a gyümölcsutakkal. Erre most ez is végig megy rajta. Pedig többet nem nyújt, akár hány fonódó út kerül egy-egy szakaszra. Csak a jelzéssor gyarapodik.
Jó, hogy megosztod velünk a történeteidet, ha nem is rendszeresen, de időmtől függően, el-elolvasom őket. Érdekes, a hazai viszonyokhoz képest különleges túrák ezek. Köszi!
Ha valakinek pedig nem tetszik, nem kötelező elolvasni!
Köszi a pozitív visszajelzést! Jól esik a sok mínuszoló (akik legalább a beszámolókba fektetett rengeteg időt és energiát tisztelnék) mellett egy-egy ilyen is.
Még lesz az utolsó kettőről (Gepatschhaus-Vent, Gepatschhaus-Pfunds) és egy összegzés a második bejárásról, remélem még idén el tudom őket készíteni.
Augusztust mutatott már a naptár, mire az eljutottam a következő és egyben utolsó, a második teljesítés befejezéséig megtett egy napos túrámra. A korábban már duplán bejárt Obergurgl-Sölden szakaszt terveztem összekötni az eddig csak buszos kitérővel megismert Vent-tel egy szűk 16 km-es túrával. A szintmetszetről elég szép emelkedőt mutat a füzet Sölden-Ramolhaus közé (ez a füzet szerinti szakaszolás) 1800 méter szinttel, viszont mivel ennek az emelkedőnek közel a fele már le volt tudva, így csak Obergurgl felől kellett felmennem bő 1200 szintet, majd onnan le a túloldalni Vent-be, mely majdnem Obergurgl magasságán fekszik. A két település között egy érdekes kapcsolat is van: Obergurgl Ausztria legmagasabb templommal rendelkező falva (településrésze), míg Vent a második, mindkettő közigazgatásilag Sölden része.
6:04-es személyvonattal utaztam Bludenz-be, majd onnan a már megszokott 765-ös Railjettel mentem Ötztal állomásig, ahonnan 10 órakor induló busszal utaztam Obergurgl, Zentrum végállomásig, ez az odaúti logisztika megegyezett a két korábbi Obergurgl-Sölden túráméval. Ezúttal viszont észak helyett délnyugati irányban indultam el. A templom melletti temetőnél elhaladva is látszott, hogy nem ez lesz a falu legnéptelenebb napja, sokan a közeli felvonó, a Hohe Mut Bahn felé tartottak, én egy közeli Spar-ba tértem be ennivalóért, melyet egy fél literes colával egészítettem ki. Az emeletes vendégházakat és hoteleket hamar elhagytam és széles ösvényen folytattam az utamat hamarosan átkelve a Gurgler Ache fölött. Innen meredekebb emelkedésbe kezd az ösvény, pár perccel később egy jobbos letérést kihagytam és emiatt korrigálnom kellett egy kissé mocsaras részen, cserébe egy más szögből láthattam a völgyet benne a sebes folyású patakkal.
1. Obergurgl központjából indítottam a túrát
2. elhagyva az üdülőfalut
3. visszanézve, a szomszédos völgyben fekvő Vent egy fokkal szimpatikusabb hely
4. kilátás részlete az emelkedő elejéről: a bal oldali hegyre (Hohe Mut) felvonó vezet
5. ha ezt a látványt látja valaki, akkor nem az útvonalon van, az jobbra feljebb halad, de a látványért megérte a nem tervezett kitérő
Az útvonal egyáltalán nem bonyolult és nehéznek sem mondható: a kezdeti meredekebb rész után szépen folyamatosan emelkedik plusz technikai nehézségek nélkül. Ezen a jól járható ösvényen haladtam felfelé, szemből és mögöttem is jöttek rendszeresen, hiába ez is a tiroli felkapott túravidékek egyike, legalább a völgy déli részén már nincsen több felvonó. Visszanézve szinte folyamatosan látható a távolodó Obergurgl, előre nézve pedig a szűkülő völgy. 2300 méteren a Kuppele nevű pontnál egy zárva tartó faház és előtte kicsivel egy elágazás található, melyen keresztül egy másik ösvényen lehet visszamenni az északi irányba. Kelet felé nézve szépen mutatott az egyik oldalvölgy, a Rotmoostal. Balról a völgy másik oldalán szépen látszódott a hegy oldalában vezető út és a Langtalereckhütte, előtte a Ramolhaus teherfelvonójának alsó állomása bontakozott ki a szemlélő számára. 2600 méteres magasság környékén egy több patakátkeléses részen leelőztem egy extrém lassan haladó idősebb nőt. Nemsokára a 3006 méteren fekvő, sziklaszirtre épült Ramolhaus is láthatóvá vált, eléréséig azonban még egy kicsit mennem kellett. Balra egyre szebben látszódott a Gurgler Ferner gleccsertömege, ez már ismerős volt az internetes nézelődéseimből, a 3000 méter fölötti Ramolhaus a Zentral harmadik legmagasabban fekvő hegyi háza.
6.-7. rátérve a hosszú egyenletesen emelkedős részre, Obergurgl és a Ramolhaus felé nézve, az ösvény jellege kilométerekig ilyen, nem nehéz
8. kis faház 2300 méteren
9. Rotmoostal, egy szép oldalvölgy
10. visszatekintve Obergurgl és észak felé
11. balra a Lantalereckhütte látszódik, tőle jobbra az azonos nevű völgy (Langtal, azaz Hosszú-völgy) látszik, jobbra a lefele nyúló Gurgler gleccser látható
A ház alatti sziklás résznél volt az első hófolt amin át kellett haladnom, átkeltem a drótkötélpálya alatt, majd egy elágazás következett a Piccard Brücke/Langtalereckhütte felé. Itt már kissé zavaró volt a népsűrűség, a keskenyebb sziklás ösvényen összegyűltek egy kicsit az emberek. Az ösvény kanyarjánál szép kilátás nyílott a már említett Gurgler gleccser és a környező domborzat irányába, mely feljebb haladva csak fokozódott. Meredek emelkedőn haladva értem el fél 2 után a 3006 méteren fekvő Ramolhaus-t. Vasútszakmailag a 3006-os szám a kedvencem, szóval ez már meg is előlegezte számomra a hely szimpátiáját, amely tényleg az volt. A kedves és készséges felszolgáló lány lefotózott a táblával, ezen kívül csak pecsételni és pár képet csinálni tértem be a házba. Ezek után a ház oldalánál lévő padon, nem szem előtt álltam meg egy kicsit pihenni és táplálkozni. A kilátás pazar volt, főleg a Gurgler gleccser felé volt markáns, de a környező csipkés háttér is tetszetős volt, a teraszról Obergurgl is látszódott. Szemben a gleccsertől balra fent, a magyarként kissé furcsa nevű Fidelitas Hütte is látható volt.
12. Ramolhaus közeledik…
13. …de odáig még egy keveset menni kell
14. kicsivel később, a Ramolhaus már csak egy karnyújtásnyira
15. visszanézve Obergurgl felé a ház teraszáról
16. ugyanez közelebbről
17. Ramolhaus, 3006 méter, számomra szimpatikus a magasságadat
18. a ház belső terének részlete
19. kilátás a háztól délkelet felé, a lenyúló Gurgler gleccser látványa markáns, balra feljebb a Fidelitas Hütte látható
El tudtam volna még nézelődni egy darabig, de a folytatás már várt rám és a 18:10-es utolsó buszt sem szerettem volna Vent-ből lekésni. 14 óra után nem sokkal hagytam el a vagány helyen fekvő házat, egy rövid emelkedő következett, visszanézve is jól nézett ki a környék, láthatóvá vált a Ramolhaus mögött közvetlenül lévő helikopter leszálló is. Rövid emelkedő után váratlan lejtő következett, majd egy hosszú hófolton való haladás vette kezdetét. Készültem hágóvassal, de nem kellett elővennem, leelőztem egy lassan haladó 3 fős csapatatot a havas rész elejénél. Térkép szerint a havas rész már nem lehetett a visszahúzódott Ramolferner része, de lehet összetömörödött jéggel lehetett volna lejjebb találkozni. A több száz méter hosszú havas rész után sziklás mászókák következtek, amelyek jól ki voltak építve, így érkeztem meg a 3189 méteren fekvő Ramol-hágóba/Ramoljoch. A talpalatnyi helyen az ösvény átbukik a túloldalra, a hely felszereltsége mindössze két darab jelzéssel ellátott karó, egy rövid pihenőre egy alkalmas sziklára ültem egy kicsit le.
20. visszatekintés a Ramolhaus és a délkelet irányú szép panoráma irányába, tetszett a környék!
21. a lejtő után ösvény folytatása egy darabig havon vezetett
22. szépen vasalt rész
23. Ramoljoch előtt nem sokkal, lejjebb szépen látszik a felfelé vezető út
24. Ramoljoch, 3189 m
25. Ramol csúcsok a hágóból
26. nyugati irányú kilátás a hágóból
A meredek felfelé vezető rész után gatyafékes lejtő következett, majd szelídült a lejtő és a túloldalinál kisebb hófoltokon is átkeltem, itt még jöttek szemben kirándulók, később viszont már megritkultak, ez volt a nap ilyen szempontból legideálisabb része. Balról a Középső- és Hátsó-Tükörhegy (Mittlere és Hinterer Spiegelkogel, 3311 és 3426 m) alatti maradék gleccser mellett vezetett az utam, jobbról a 4 Ramolkogel (Kis, Középső, Nagy és Északi) tömbje volt látható, térkép szerint a hágó előtti kiágazó ösvényről lehet a „Kis” kivételével rájuk felmenni, mondjuk nekem ez az elágazás nem rémlik, de attól még létezhet. Visszatérve a haladási irányomra, igazából a magashegyi ereszkedés (ellenkező irányban haladva emelkedés) tipikus mintapéldánya ez a hely: komolyabb sziklás rész után kezdenek csökkeni a kövek méretei és mennyiségei, majd lassacskán fűvel keverednek, végül a füves hegyoldal veszi át a főszerepet és törpefenyves átmenet után éri el az ember a fenyvest. Jól járható és haladós rész volt ez. Szemben Ausztria második legmagasabb hegye, a 3768 méter magas Wildspitze (Vad-csúcs) látványa volt a legmarkánsabb. Délkelet felé a Diemferner felé vezető oldalvölgy szép látványt nyújtott érintetlenségével, mindössze a Zentral felől ágazott ki 2800 méteren irányába egy „22”-vel jelölt ösvény, mely Vent érintésével éri el a szomszédos Rofental-t. 2800 méterig elég lassan vesztettem a szintet, de hamarosan jobban meglódult lefelé az ösvény. Az előttem haladó párost 2550 méter környékén értem utol, ők leültek nézelődni, nekem viszont haladnom kellett lefele, ha nem akartam rohanni a végén. Balra szépen látszódott a Rofental, ahonnan érkezik az ösvény a félelmetes Brandenburger Haus környéki gleccser felől, a következő túrámon már az került sorra, mivel a Vent-be érkezést követően mindössze már csak a Vent-Pfunds 2x2 napos túrák hiányoztak a teljesítéshez (kerekítve 53 km). Immáron füves hegyoldalban haladtam szerpentinezve lefelé a szép naplementében. A következő említésre méltó pont a Ramolalm tetszetős háza volt szép nagy réttel 2200 méteren. A mapy.cz esőbeállót jelez erre a helyre, de a ház zárva volt, kint viszont nem volt fedett esőbeálló lehetőség. Innen volt a legszebb kilátás a Rofental és a már említett oldalvölgy irányába. Ha a szemközti útvonalról való érkezésre gondoltam a „Brandenburgeres” gleccser felől, hát bizony elfogtak a kétségek, de igyekeztem ezt redukálni magamban.
27. néhány hófolton áthaladt az ösvény, balra Spiegelferner széle látható, szemben a Wildspitze
28. balra a Hinterer- , jobbra a Mittlerer Spiegelkogel, alatta gleccser maradékával
29. Ausztria második legmagasabb hegye közelebbről: Wildspitze, 3768 m
30. szépen átsimul az ösvény sziklásból füvessé, balra a Rofental, a túraútvonal arra folytatódik
31. Rofental kicsit már más szögből, a kép közepe alatt Rofen látszik, a jobb szélén lévő hegyek mögött található a Brandenburger Haus és környéke
32. még mindig a Rofental: távolban még a Hochjochhospiz ház is felismerhető nagyjából 8 km-re
33.-34. Ramolalm távolabbról és közelről
35. szép oldalvölgy délkelet felé
A törpefenyves rész itt egyáltalán nem volt markáns, hamarosan már rögtön kisebb, majd később nagyobb fenyőfák között értem el az erdőhatárt, 2000 méter fölött még relatív magasan. A kellemes erdei séta csúcspontja számomra egy réten történő áthaladás volt, itt már látszódtak a falu közelségének a jelei, egy újabb erdei szakasz után értem el Vent egyik szélső utcáját. Az idővel jól gazdálkodtam, még volt 10 percem a buszig, így sajnos a templomot csak távolról tudtam megnézni (megnyugtattam magam azzal, hogy majd a következő túra után lesz rá időm, vagy ha mégsem, akkor majd motorral eljövök erre, egyik sem jött össze. Utóbbi a Timmelsjoch-on át tervben volt, de a hirtelen beköszöntő szeptemberi télies időjárás miatt nem sikerült, az utat is lezárták, később meg már haza kellett a motorommal térnem). A rendelkezésre álló néhány percben bementem egy étterembe pecsételési szándékkal, de kétszeri nekifutásra sem adtak pecsétet, megmondom őszintén, hogy ki nem állhatom ezeket a helyzeteket. A szemközti Hotel Vent előtt csináltam egy igazolóképet, majd gyorsan a buszmegállóba mentem.
36.-37. viszonylag rövid, de szép erdei szakasz vette kezdetét
38. Vent előtti szép fekvésű rét
39. Vent következik
40. elérve a falut, északkelet felé nézve, közelebb a kápolna látszik, a lavina által lerombolt, majd 1862-ben épített újabb templom sajnos pont takarásban van
A járat időben érkezett és indult is Sölden felé, ezúttal nem sikerült a panorámás ülésre ülnöm (az öregasszony az Ausztriában is öregasszony), de legalább ez az élmény már megvolt a múltkori alkalomról. Sölden, Postamt megállóban 20 perces átszállási időm volt, a 19:05-ös járattal utaztam tovább Ötztal felé. Az állomásra menetrend szerint 20:11-re ér be a busz, 20:12-kor pedig indul a Railjet Bludenz felé, régebben kiadta az ÖBB Scotty utazástervező ezt a nem túl reális „csatlakozást” de az állomás előtt ránéztem az órára és volt egy jó fél perces előnye a busznak, így megpróbáltam a dolgot. Leszállva felvettem a nyúlcipőt és az aluljárón át a bent álló vonathoz sprinteltem: próbálkozásomat siker koronázta! Jól esett az így nyert több, mint egy óra, a bludenz-i csatlakozás is remekül működött (21:32-21:35, a következő vonat Schruns felé 22:45-kor megy), így 22 óra körül értem az albérletbe.
41. buszjárat érkezik Vent, Hotel Similaun végállomásra és fordulás után visszatér Sölden-be
Kissé előreszaladva: tervben volt ennek a mai szakasznak a még egyszeri lejárása a szezonban, mivel látványos és egy nap alatt megjárható volt Schruns-ból, tetszett is, de erre már nem került sor. Viszont a következő túrára igyekeztem magamat a netről elérhető információkból a „Brandenburgeres” gleccserből kigyúrni, nem minden aggodalom nélkül készültem rá.
Elöljáróban: a túra neve saját szerzeményű fantázianév.
Tavaly már bejártam ezt a 20,6 kilométeres szakaszt a Mayrhofen-ig vezető túrám kapcsán, amely finoman fogalmazva sem volt egyszerű és könnyű sem. A Zentralalpenweg legmagasabb pontján és környékén ködös, esős időben voltam, a Groβvenediger csúcstámadás is elmaradt, a nagy mennyiségű eső következtében az egyik telefonom teljesen, a másik félig tönkrement, tehát a képtáramban is több kilométeres hézagok keletkeztek. Nagy szerencse volt a tavalyi bejárásban az egyedüli átjutás a Venedigerscharte területén, csak a másodjára szembesültem vele mennyire aknamező jellegű részen haladtam át a gleccserhasadékok miatt. Már tavaly is felmerült bennem, hogy egyszer a jövőben, jó időben meg kéne csinálni újra ezt a részt. Mivel maga a szakasz bejárása hiánytalan volt, ezért prioritásban a még le nem járt szakaszok mögé került, értelemszerűen. Ennyivel abban is maradt a dolog nálam tavaly, az év első felében viszont Sétálós kolléga keresett meg azzal, hogy neki már csak ez az egy szakasz hiányzik a teljes 1.-3.-as kötet, azaz a teljes első bejárásából és felvetette, hogy ha már nekem egyedül sikerült, akkor megcsinálhatnánk ezt a szakaszt együtt is. Elhívtuk korábbi SNP-s túratársamat, Gábort is, aki szintén kolléga és megvolt már az 1-es kötettel, a 3-asból viszont még jócskán van hátra, így neki is kapóra jött a közös túra lehetősége a Zentral leghosszabb gleccseres részén. Egy július és egy augusztus végi időpontot egyeztettünk le szabadságok kapcsán, a július végi időpont rögtön meg is felelt időjárásilag, így neki is vágtunk az útnak.
A 3 napos túra már a nulladik napon kezdődött mindhármunknak. Engem párom este átvitt kocsival Pomogyra, ahol némi segítséggel tudtam egy rövidet aludni és a másnapi első, 3:51-es vonattal utaztam Bécsbe. Sétálós és Gábor nálam kicsivel korábban elindultak tegnap külön-külön, Sétálós korábban indult, és egy viszonylag normális bivakos éjszakát tudott így beiktatni Karintiában, Gábor viszont az éjszakai vonatozást választotta, mérsékelt komforttal. A találkozót kora estére az Alte Prager Hüttéhez beszéltük meg, ők 3 órával korábban érkeztek nálam, körbenéztek és felderítették a terepet az éjszakai alvás kapcsán is. Bécstől (sőt, igazából már Pándorfalu megállótól) a tavalyi logisztikát alkalmaztam: 5:28-as Railjet fedélzetén Salzburg-ba utaztam, útközben tudtam egy kicsit bólogatni. A 8:12-es IC898 Klagenfurt felé finoman fogalmazva sem volt utasbarát: minimum egy kocsi hiányzott a szerelvényből, mely így egy első, egy másod és egy szintén másodosztályú vezérlőkocsiból állt, utóbbinak a lehajtható üléses részén foglaltam helyet, szerencsére még időben. Útközben itt is tudtam egy kicsit aludni a körülmények ellenére is. Két perc késéssel érkeztünk Spittal-Millstättersee állomásra, 10:37-kor induló Cityjet motorvonat időben érkezett, a mozdonyvezető kollégának tudtam segíteni a wc hiba elhárításában, nekem is hasonlóan minőségi járművekkel kell dolgoznom (már nem sokáig) kicsivel nyugatabbra. Egy órás utat követően Lienz-ben az állomási Mpreis-ban vettem egy kis csokit, colát, mivel ez a hely is Tirol, csak Kelet-Tirol, ezért a fél literes dobozos cola itt is kapható.
1. Pomogy/Pamhagen állomás hajnali 3:46-kor, a középső Talent előtt álló testvérével utaztam 5 perc múlva Bécsbe
3. Lienz, a közelebbi Cityjet-tel érkeztem, a 8 részes Flirt motorvonat Sillian-on át Olaszországba közlekedett (Sillian felé halad a 03-as számú Südalpenweg is)
12:05-ös busszal mentem tovább Huben in Osttirol-ig, majd az időközben már elkészült buszállomáson átszállva mentem tovább a túra kiindulópontját jelentő Matreier Tauernhaus-ig, ahová minimális késéssel érkeztem. Szűk 10 órás utazást követően tehát odaértem végre a kiindulópontba. Még a 2018-as és 2020-as Kelenföld-Schruns utak is kevesebb időbe teltek, pedig akkor Magyarország szinte felén és Ausztria szinte egész hosszán végighaladtam. Feldkirch-ből a hazautazás rémlik hasonlóan hosszúnak, mint ez volt, másodjára. Na de nem is az utazásos számmisztika volt ekkor a lényeg, hanem, hogy végre odaértem és az idő is jó volt. A Tauernhaus-ban Ruhetag/szünnap volt, de pecsételni és wc-re menni tudtam. Két telefont még gyorsan elintéztem, a házzal szemközti kápolnát is megnéztem belülről, majd ¾ 2 előtt utamra indultam.
4. Matrei in Osttirol közvetlen közelében: fent középtől jobbra látható a tavalyelőtt bejárt Hohes Tor (2277 m) hágója, balra pedig a Dürrenfeldscharte környéki szürke hegyek
5. hosszú utazás után végre a túra kiindulópontján voltam: Matreier Tauernhaus, jobbra a kápolnával
A tavalyiakhoz képest semmi újdonságot nem tudok elmondani erről a részről, viszont több képet mutatni igen. Röviden, néhány mondatban az útról: az úton jócskán voltak kirándulók a hétfő kora délutáni időponthoz képest is, az Innergschlöβ felé folyamatosan pendlizett a Tauernhaus felől a traktor vonatta Wandertaxi, komoly telítettséggel. Az aszfalt emelkedni kezdett, a Wohlgemuthsalm házait hamar balról hamar magam mögött hagytam, majd jobbra a St. Pöltner Hütte felé nyílott elágazás. Tovább folytatva az utat a Tauernbach és a Dichtenbach patakok szép vízeséseit hídról lehet szemlélni. Az Außergschlöß vendéglőjétől ezúttal is jó képeket tudtam csinálni az előttem elterülő hegyekről, a Venediger púpja is részben látszódott hátulról. Az út meredek emelkedése itt megszűnt, sőt lejtő következett a régi faházak mellett.
6. Tauernhaus után nem sokkal
7. Wohlgemuthsalm házai
8. vízesésnézőben
9. visszanézve, az időjárásra ma sem lehetett panasz
10. az út folytatása Außergschlöß vendéglőjétől nézve
11. Nagy- és Kis-Venediger a láthatáron azaz Groβ-/Kleinvenediger
12. Außergschlöß régi faházai
Innentől minimális emelkedéssel haladt az út tovább az Innergschlöß felé, a Sziklakápolna előtt beiktattam egy kis kilátópontos kitérőt. A jó időt mások is kihasználták, intenzív volt az úton a gyalogosforgalom. Egyesek családostul jöttek, mások hátizsákjaira sisak és jégcsákány volt rögzítve, valószínűleg hasonló úticélokat találtak ki magunknak, mint mi (nem csak a Venediger van a környéken, de az a legfőbb látványosság). Az Innergschlöß-nél nagyobb volt a népsűrűség, még utána is, de már egyre csökkenő mértékben. A Neue Prager Hütte teherfelvonójánál a kijelölt út balra tér (ezelőtt nem sokkal van egy szintén balos elágazás a Gletscherweg felé, Sétálósék Villach-ban találkoztak, majd pár órája arra mentek) és a Gschlöß patakon való átkelés után nekivág az Vorderer Kesselkopf (2713 m) oldalában vezető végtelenített „büntető” emelkedőnek.
13. irány a hegyek felé!
14.-15. Sziklakápolna és kicsivel később a Wandertaxi ugyanott, komoly kihasználtsággal közlekedtek a járatok
16. Innergschlöß előtt
17. letérés a keréknyomról a Neue Prager Hütte teherfelvonójánál
18. Gschlößbach keresztezése
Maga az ösvény technikailag nem nehéz, de az emelkedés szöge és a hossza nem éppen a könnyebbek közé sorolja be. A teherfelvonónál egyenesen haladva amúgy a Zentral másik ága, a 02 főútvonal érhető el, a jelek a St. Pöltner Hütte felől érkeznek és folytatódnak az Alte Prager Hütte felé, ahol csatlakoznak az általam most taposott 02B jelű útvonalhoz. Leírva talán nem egyértelmű ez a háromszög, de térképen átnézve pillanatok alatt világossá válik a helyzet: A Zittelhaus alatti Pilatusscharte környékén ágazik ki ez a 02B jelű útvonal, amelyet én is követtem, mivel a Wallack Haus felé vezető útvonalhoz nem igazán éreztem magamat késznek (talán most már nekivágnék, de nem feltétlenül egyedül), így ez az ág most kapcsolódik majd össze az „egyenesen” haladó még magashegyibb útvonallal. A kettő között semmilyen súlyozás nincsen, bármelyik útvonal bejárása egyenértékű. Fél 5 után értem a meredek ösvény elejéhez (1750 m) és a következő 2,5 órában azon is haladtam felfelé, közben számos csapat érkezett szemből lefelé, egyesek meglepően nem a hegyre optimalizált ruházatban: szoknyás egyberuha talán nem legcélszerűbb ilyen hegyi ösvényre, bár sosem próbáltam. 2230 méter környékén csatlakozott vissza a Gleccserösvény, amelyen Sétálósék haladtak. Nemsokára megláttam szemben a Schlatenkees lenyúló gleccsernyelvét, mely egyre csak fogyatkozik, emlékeztetve az embert a környezeti kihívásokra amelynek egyik komoly jele volt az idehaza tapasztalható aszályos nyár is. A gleccserek után maradó, a jég által simára csiszolt sziklás részek aránya folyamatosan növekszik. Ennek megfelelően a gleccser vége is sötétszürke színű, nem túl szép állapotú. 19 órára értem fel a szép környezetben fekvő Alte Prager Hüttéhez (2489 m), amely már tavaly is nagyon tetszett. Bő 700 méter szintet jöttem a teherfelvonó óta, leírva nem egy különösen nagy szám, de azért amint említettem fárasztó a felfelé vezető ösvény, ennyi szintet 2,5 óra alatt a vánszorgós tempó érzése ellenére is jónak tartottam, nagyzsákkal 300 m szint/óra már jónak számít főleg ilyen terepen, nálam legalábbis. Pár kép készítése után befutott Sétálós és Gábor is, tavaly októberben találkoztunk egy hármasban, szóval nem mindennapos esemény ez. Sétálós volt nálunk Schruns-ban látogatni július elején, voltak is közös túráink a környékben, később elégedetten nyilatkozott a kondimról, ami hó elején még nem volt annyira kimagasló, de hó végére kicsit össze tudtam magam szedni, szerintem főleg fejben és rendesen tudtam haladni. Aki benne van ebben a sportban az tudja, hogy sokszor a dolgok zöme fejben dől el, fizikailag sokkal többet bír az ember sokszor. Elkészült még pár kép és a csoportkép is, valamint a házban lévő múzeumot is megnéztük üvegen keresztül (pecsét továbbra is rendelkezésre áll itt), majd a korábban már sms-ben jelzett helyre mentünk, amelyet találtak.
19. „büntető” emelkedőn
20. visszanézve a Gschlöβtal felé
21. szintén, jobbról már láthatóak az egykori gleccser által lecsiszolt sima oldalú sziklák látszódnak
22. folytatódik az emelkedő
23. Schlatenkees gleccserének lenyúló maradványa, jövőre még rövidebb lesz és így tovább
24.-26. Alte Prager Hütte és környéke, valamint a belső tér részlete az üvegen át nézve
Sétálós annak idején a St. Pöltner Hütte felől érkezett ide és tett „kitérőt” a Neue Prager Hüttéhez, majd az általam most másodjára is „megmászott” ösvényen távozott a völgybe, neki akkor feltűnt az úttól nem messze álló épület, de akkor nem nézte meg közelebbről. Most viszont szemügyre vették és kiderült, hogy a részben nyitott, de teljesen fedett és zömében szélvédett épület, amely talán régebben teherfelvonó köztes állomása lehetett, tökéletesen alkalmas az alvásra. Én az alvásra Alte Prager Hütte előtti placcon vagy B tervként a Neue Prager Hütte Winterraum-jában számítottam, így kellemes meglepetésként ért ez a mindkettőnél jobb verzió. Lepakolás után vacsoráztunk, átvettem a Gábor által Pesten részemre vett jégcsákányt. Ezek után én az egyik, nagyjából 80 cm széles „szobában” ágyaztam meg, ők a nagyobb helyiségben egymás mellett. Az egyre fogyatkozó fényekben szemléltük némi széllel a befelhősödő eget, amely reggelre már a múlté volt. Páromnak telefonáltam, hogy rendben vagyunk, aztán beöltöztem az alváshoz, még némi beszélgetés után mindhárman eltettük magunkat másnapra.
27. helyzetkép 20:41-kor az alvóhelyünkről, reggelre a felhők eltűntek
4 órai kelés nekem még korai volt, a többiek mocorgását hallva is még vissza-vissza tudtam egy kicsit aludni, a füldugót is csak ekkor alkalmaztam egy kicsit. 5 óra előtt már én is talpon voltam, a reggeli rutin és összepakolást követően ¾ 6 után elhagytuk a saccra régebben felvonó köztes állomásnak helyet adó épületet. A felkelő nap szépen sütötte már a nyugati irányú hegyeket, az időjárásban egyáltalán nem kellett ma sem csalódnunk.
28. 5:51-kor már szépen sütött a nap, balra az Alte Prager Hütte látható
Az Alte Prager Hütte után az ösvény melletti szegényes forrásból töltekeztünk, majd folytattuk a felfelé vezető utat az egyre növekvő napsütésben, a terepen is egyre több sziklás rész lett. Kiváló alkalom volt átbeszélni a gleccsertűz kialakulását és hasznosítását (poén, de később kiderült, hogy létező dolog). Nem sokkal később már közelebbről is láthattuk a következő érintett házat, a Neue Prager Hüttét, a házi hegye, az Innerer Kesselkopf (2897 m) csúcsa alatt. A Kis-Venediger hátulja már egészen közelinek látszott, amikor 7 órakor a ház előtti utolsó kaptatónál voltunk.
29.-30. a felfelé vezető ösvény részletei
31. visszanézve is alakult a napsütés
32. Neue Prager Hütte közeleg
33. utolsó emelkedő a Neue Prager Hütte előtt, felette az Innerer Kesselkopf magasodik
A Neue Prager Hüttéhez érve kint nem volt sok mozgás, mivel éppen reggeliztetés folyt bent, csak pecsételni és wc-re menni tértünk be gyorsan a 2782 méter magasan fekvő házban. A kinti vízcsapot már leszerelték, tavaly még használható volt. A Winterraum-ba gyorsan belestünk, nagy valószínűséggel tudtunk volna itt hárman aludni, érintetlenek voltak az ágyak a kis szobában. Néhány fotó után mentünk is tovább, nem szerettünk volna a jóllakott turistákkal a hátunkban haladni. Sétáló egyszer járt itt, de csak idáig, Gábornak az első alkalma volt (örült neki, hogy arra járó birka megnyalogatta a hátizsákját indulás előtt), innentől átvettem a túravezetői szerepet, mivel nekem volt csak „vonalismeretem” tovább. A gleccser aljáig vezető szakasz jelzettsége semmit nem javult egy év alatt, ugyanolyan kopott, ritkás és keresgélős. A ház után jó ideig kőről-kőre jellegű az ösvény és jó pár fagyott és félig fagyott hófolton kellett átkelnünk, Gábor felvette ezeken a helyeken a tartalékba hozott hómacskát, mi Sétálóssal maradtunk az adhéziós módban, óvatosan haladva. A lejtő, majd a kőről-kőre jellegű hullámzós rész után egy komolyabb emelkedő következett, jórészt havon haladva, itt lefelé már én sem szívesen haladtam volna hágóvas nélkül.. Az Innerer Kesselkopf felől folytatódó csipkés gerinc alatt vezető ösvény gleccser előtti része ismét kicsit szelídebb, régen természetesen ez a rész is jég alatt volt. 9 óra után kicsivel értük el a gleccser végét, a beszállópontot.
34. 7:06-kor értük el a Neue Prager Hüttét
35. továbbvezető utunk irányába nézve, jobbra a Kis-Venediger, balra a Rainerhorn
36. Winterraum, tavaly nyáron itt aludtam
37. a ház után közvetlenül
38.-39. először le, majd fel, a szemben lévő havas emelkedő nem éppen kislányos
40. a Schlatenkees gleccserének vége, beszállópont
Itt egy órát töltöttünk el, evéssel, víztöltéssel, felcuccolással. A legtöbb fejtörést Gábor a bakancsával finoman fogalmazva sem kompatibilis kölcsönzött hágóvasa jelentette, melyet Sétálós a bivakhelynél talált nagy szakítószilárdságú átlátszó vastagabb damillal rögzített a bakancsokhoz. A provizórikus megoldás kiállta a gleccser próbáját, nem kellett útközben utánhúzni, barkácsolni. 10 óra után közel 20 perccel első emberként a kötélpartiban indultam meg felfelé, mögöttem Gábor és hátul Sétálós ment. Gyorsan felvettük a ritmust, hátrafelé nézve elég megkapó volt a kilátás. Gábor most először haladt jégen, viszonylag hamar akklimatizálódott, legalábbis ránézésre. A jeges púp után mérséklődött az emelkedő, havas ösvényre tértünk, egy darabig még nem kellett foglalkoznunk a gleccserhasadékokkal. Meglepődtünk, hogy mögöttünk nem jöttek, de örültünk is neki, szemből viszont nem sokkal később két csapattal is találkoztunk, ők vagy máshonnan jöttek, vagy már hajnalban elindultak a csúcstámadásra. Később is találkoztunk másokkal, de mindig az ellenkező irányban haladtak. Az első csapat az ösvénytől kissé délre haladt el mellettünk, rendesen össze voltak ők is kötve, Sétálós megjegyezte, hogy sisakot senki nem visel, csak a zsákjaikon lógnak. Hármunk közül csak neki volt kölcsön sisakja, Gáboron árnyékolós (ún. „leffentyűs”) sildes sapka, rajtam pedig baseball sapka, majd később kötött sapka volt, bíztam a kemény fejemben, hogy nem kell rá plusz védelem egy ilyen helyen. Szerencsére a hasadékokat is csak felülről láttuk. némi „srég” egyenes és egy jobbos-balos kanyart követő egyenes után kezdődtek a hasadékok, először csak kisebbek, néhány tucat centi szélesek, könnyen átléphetőek. Ezen a részen ágazik ki a térkép szerint a bal kézre eső Rainerhorn (3559 m) csúcsa felé vezető ösvény, ezt a terepen nem láttuk, viszont a hegynek voltak látogatói, őket távolról láttuk. Hamarosan már komolyabb hasadékok kezdtek jönni, az egyiknél a vékonyka hóhídra lépve hirtelen combig süllyedtem a pár méter széles, de több emelet mély hasadék feletti kis hórétegben, szerencsére ennél neccesebb helyzet nem volt később. Az előbb említett lefelé haladó csapatokból itt jött szembe a második, ők is és mi is kerültünk.
41. ez bizony elsőre nekem is szokatlan volt
42. első lépések felfelé*
43. az első néhány tucat méter után visszanézve, középen a Neue Prager Hütte látható
44. a folytatás szépen látható, balról egy érkező csapat valamiért az ösvényen kívül halad lefelé
45. újabb visszapillantás a tájra és a csapatra
46. kezdődik a hasadékos rész
47. pillantás a Schwarze Wand-Rainerhorn irányába
48. jobbról Sétálós fotózza azt a sunyi gleccserhasékot melynek keskeny hóhídján nem sokkal korábban combig süllyedtem, az ösvény lazán átvezetett rajta
Szemben már szépen mutatta magát a Groβvenediger csúcsának hátulja, viszont az iménti adrenalin löket sem múlt el nyomtalanul, a jobb kézre eső Kleinvenediger (3470 m) alatt haladva hamarosan kezdtük elérni a Venedigerscharte déli végét, ahol a ösvény nyomai egyszer csak elvesztek. Néhány lábnyommal találkoztunk itt-ott össze-vissza, de semmi konkrétabbal. Úgy gondoltuk, hogy a szemben lévő csúcsra vezető, már jól látható ösvényhez vágunk át, amikor a korábbi combig süllyedésem kapcsán kezdett elfogni a kétely, hogy jó lesz-e ez az irány és kezdett egyre inkább úrrá lenni rajta a félelem, hogy a következő lépésnél beszakad alattam a hó, ezt az érzést egy-egy kisebb, néhány centis süppedés előzte meg. Elbizonytalanodásomat látva Sétálós segített ki, ezen a néhány tucat méter hosszúságú neccesnek vélt részen ő haladt elöl, majd a csúcsra vezető ösvénynél cseréltük vissza a helyünket, legalább a kötéllel így nem kellett variálni, Gábor mindvégig középen maradt. Megkönnyebbülés volt a csúcstámadó ösvényen lenni, ez biztosan rendben volt, mivel két lefelé tartó csapatot is láttunk közelebbről, az másodikban még fekete négylábú résztvevő is akadt. Nagy cuccainkat az ösvény mellé tettük le, a csúcsra mindhárman tornazsákkal mentünk fel, melyekbe csak a legszükségesebb dolgokat tettük be. Az ösvény alulról került egy jókora jeges részt, szinte végig jobbos kanyarodásban voltunk korábbi helyzetünkhöz képest. Az emelkedő nem volt túl szelíd, de nehéz sem, csupán néhány hasadék átlépésére kellett figyelni. 3600 méteres magasság környékén értünk fel a gerinc élére és csatlakozott be a Defreggerhaus (újra megnyitották és a főnöke az 1-es kötetbeli Rudolf-Schober Hütte korábbi bérlője lett)/Rainertörl felől a másik ösvény, amely egy szintén népszerű megközelítése a csúcsnak. A lenyűgöző panorámában már láthatóvá vált a karnyújtásnyira lévő csúcskereszt, az odáig tartó részen az ösvény keskeny sávban vezet feljebb egy hóbuckán át, ha sokan vannak fent, akkor itt lehet kicsit időzni kell, nem érdemes a lecsúszást, lezuhanást kockáztatva előzgetni. 14:31-kor értünk fel Ausztria 4. legmagasabb hegyének, a Groβvenedigernek a csúcsára, a kilátás fantasztikus volt! Teljes, 360 fokos körpanorámát élvezhettünk a Dolomitoktól az Alpok nyugati irányú folytatásával, na meg az északi és keleti irányú szintén nagyon szép kilátással együtt. Apróságnak tűnt a tőlünk 1100 méterrel lejjebb elterülő Kürsinger Hütte és az alatta lévő gleccsertó is. Megpróbáltam azonosítani a 2-es kötet részét képező Hundstein 2117 méteres magaslatát innen északkelet felé, sikerült is. Onnan tovább Mittersill felé annak idején szépen látszódott a Venediger és környéke a 2-es kötet útvonaláról, azaz szemből. Azért jó érzés, hogy Szlovákiához hasonlóan egyre több ismerős hely akad számomra az Alpokban, ez hosszú és kitartó „munka” eredménye.
49. szemben a Venediger csúcsa, odáig viszont még volt egy fejtörős rész, ugyanis a kép készítése után nem sokkal „szétszaladtak” a lábnyomok és útkeresés, de inkább improvizálás következett
50. a Zentralalpenweg legmagasabb pontjának, a Venedigerscharte környékén járunk, szemben a Kleinvenediger (3470 m)
51. immáron a csúcsra vezető ösvényen járunk, ismét a sunyibb hasadékot kellett kereszteznünk
52. csúcsrekord a célegyenesben
53. visszanézve a tájra és a fiúkra
54. Groβvenediger csúcspanoráma I.: kilátás északkelet felé, előtérben a Kleinvenediger
55. Groβvenediger csúcspanoráma II.: kilátás északnyugat felé, lent a Gletschersee Obersulzbachtal látható
56.-57. a gleccsertó és a Kürsingerhütte közelebbről
58. Groβvenediger csúcspanoráma III.: kilátás nyugat felé
59. Groβvenediger csúcspanoráma IV.: kilátás dél felé
60. Groβvenediger csúcspanoráma V.: kilátás észak felé, középen a Hundstein tömbje
61. Groβvenediger csúcspanoráma VI.: kilátás kelet felé
A hegy magasságára több adat is szerepel, köztük 3657 méter és 3674 méter is, mi a régebbi és köztudomásúbb 3666 méteres magasságot fogadtuk el mérvadónak, nem mintha ezek a pár méteres eltérések bármit levonnának az élményből, szebb is ez a „kerek” szám. Jó volt több mint 4 óra után egy kicsit ücsörögni a csúcskereszt kövekből kirakott talapzatán (jobbra a régi csúcskereszt maradványai is láthatóak voltak) hó és jég nélkül. Elkészültek az egyéni és csoportos képek rólunk is és a felszerelésünkről is. Szintén komoly élményfaktor volt idegenek nélkül lenni a csúcson ilyen szép nyári időben, igazán jól jártunk így, mindhármunk megdőlt csúcsrekordjának a helyszínén.
62. csoportkép a pihenő túrabotjainkról és jégcsákányainkról
63. csoportkép rólunk, balra én vagyok látható, utánam Sétálós, majd Gábor következik
64. csoportkép a bakancsainkról és hágóvasainkról
Fél órás fent lét után 15 óra után indultunk el lefelé, a nagy átlaghoz képest későn, viszont emiatt mégsem aggódtunk. Lefelé a Kürsingerhüttéig nem találkoztam/találkoztunk már másokkal az ösvényen, nagyon szépen kifogtuk ezt az alkalmat. Lefelé haladva a Kis-Venediger és Venediger-hágó látványa volt markáns, persze a háttér hegyei is szépen mutattak, érdekes volt az egy-egy megjelenő felhő árnyéka is. Fél óra alatt visszaértünk a cuccainkhoz, majd folytattuk az ereszkedést. 20 perc múlva értük el a Venediger-hágó/Venedigerscharte (3407 m) északi szélét, döbbenettel néztem a hasadékokkal össze-vissza szabdalt jégtömeget, amelyen egy éve ködben és esőben átkeltem. Akkor kicsivel nagyobb hóréteg volt ezeken rossz látási viszonyok között, tudatában sem voltam ennek az orosz rulett jellegű játéknak, amit csináltam. Sejtettem, hogy vannak hasadékok a lábaim alatt, de inkább a lefelé vezető ösvény megtalálására fókuszáltam, egyedül a többivel amúgy sem tudtam volna sokat kezdeni. Reméltem, hogy nem lesz baj. Szerencsére nem volt gond akkor sem és most sem, jó pár helyen kerülgettük a hasadékokat szlalomozva, de igazából semmi komolyabb nehézség nem volt. Szemben a Kis-Venediger csúcsa magasodott már fölénk, a sziklafal és a gleccser találkozásánál még most is ott van a sziklához rögzített létra, valószínűleg mentés esetére van ott.
65. ereszkedés közben a zsákjaink elérése előtt, mellettem jobbra Gábor szemléli a tájat *
66. Venedigerscharte egy másik szögből, azt hiszem nem igényel különösebb magyarázatot az „aknamező” kifejezés
Elértük a hóban vezető, első részén meredeken lejtős ösvényt immáron a Venedigerkees gleccserének területén. Tudtam, hogy innentől már komolyabb dolgok nem lesznek, csak szépen haladni kell lefelé. Így is tettünk, közben sztorizgattunk, szemben a Zwischensulzbachtörl (2900 m) és a mögötte elterülő kilátás is szép volt. Sétálós megosztotta kétségeit a Brandenburger Haus környéki gleccsertúrázás kapcsán, neki tavaly viszonylag problémás volt az a rész, ezt a félelmet faktort sikeresen rám is ragasztotta, amely egészen az ottani rész sikeres lejárása után zárult le számomra. Gábor nem kívánt csatlakozni a Brandenburger-es túrámhoz, Sétálós sem akart duplázni, így tudtam, hogy nagy valószínűséggel újfent csak magamra számíthatok majd (két embert kérdeztünk a párommal előtte, de senki nem ért rá). Ez a feltámadó félelem faktort árnyalta egy kicsit a lefelé utat, de utólag most már tudom, hogy szerencsére kár volt azon a szakaszon aggódnom, bár ettől függetlenül egyedül nem feltétlenül csinálnám még egyszer szívesen végig az utolsó előtti Zentral szakaszomat, erről majd az aktuális beszámolómban írok bővebben. Szépen sütött a nap, nem gondoltam, hogy a szám is meg tud égni, de most már ki tudom jelenteni, hogy igen. A gleccseren a hó miatt duplán erős a napsütés, napszemüveget sem volt tanácsos levenni. Nagyjából egy óráig tartott a szépen járható szelíden lejtős út, a gleccser vége előtti nagyjából 1 kilométeres rész viszont szabdalt, „őszinte” (azaz jól látható, átugorható, megkerülhető) hasadékos volt, a tavalyi túrámról ködben egy kicsit rövidebbnek rémlett. Sikeresen leküzdöttük az utolsó hasadékokat, majd egy olvadékvizes rész gondoskodott róla, hogy ne legyen annyira triviális a búcsú a gleccsertől 8 óra rajta mászkálás után.
67. néhány hasadékot még kerülnünk/átlépnünk/ugornunk kellett, de hamarosan szelídült a terep, szemben jobbra a Zwischensulzbachtörl
68. visszanézve a csúcsra
69. havas lejtő, egy ideig ez volt a jellemző
70. Zwischensulzbachtörl, 2900 m
71. jól járható rész, bár 1-1 alkalommal itt is oda kellett figyelni a kisebb hasadékokra
72. a gleccser vége előtt kezdődött a szabdalt terep, újra markánsabb hasadékokat kellett kerülgetnünk, középtől jobbra a Keeskogel (3291 m) figyeli a ténykedésünket
73. Gáborral az olvadékvizes feledhető részen*
74. utolsó hasadékok, szemben a kiszállópont már látszik
A kiszállási pont problémamentes, Sétálós 23 éves bakancsának a talprögzítése részben elvált, ezt csak a cipőcserénél tűnt fel, még pont kibírta ezt az utat. Gábor hágóvasainak rögzítése, ahogy korábban is említettem, kiállta a gleccser próbáját, ő viszont egyelőre nem lett a gleccsertúrázás szerelmese, eléggé elfáradt a mai menetben, beülőjét sem tudta rendesen rögzíteni, így nem volt annyira kényelmes számára. Majd legközelebb már jobb lesz neki, felhasználva a mai nap tanulságait és tapasztalatait. Sétálós és én viszont abszolút jól éreztük magunkat. Levettem a már nem szükséges cuccaimat, majd elköszöntem a srácoktól: ők a közelben aludtak végül bivakolva, másnap pedig dél felé terveztek Hinterbichl felé eljutni, én viszont innen észak felé mentem tovább. Igazán jól sikerült ez a mai nap! Örülök még most is ennek a szép élménynek és a csúcsrekordnak is! Már nem csodálkoztam rá a következő meredek emelkedőre, amely a talán pár évtizeddel ezelőtti gleccser magasságára vezetett fel, visszanézve szépen látszott a Venediger és tiszteletet parancsoló volt a több ezere négyzetméternyi jég is. Szép naplementében mentem, erős pozitív kontraszt volt ez a tavalyi pocsék időjárásra visszaemlékezve. Néhány patakátkelés volt az ösvényen, amely a Keeskogel (Sétálósék másnap reggel felmentek a 3291 méteres csúcsára) alsó oldalában vezetett a Kürsingerhütte felé. Egyre jobban láthatóvá vált a soron következő völgy, az Obersulzbachtal végében elterülő gleccsertó, a szemben a Zentral folytatását jelentő Krimmler Törl, valamint a környező hegyek látványa is markáns volt (pl. balra, azaz dél felé nézve a Grosser Geiger 3360 méteres csúcsa és szemben nyugat felé nézve a tavaly meghódított Gamsspitzl 2888 méteres csúcsa is szépen látható volt).
75. visszanézve a gleccsere a kiszállóponttól, szemben a csúcs, jobbra lent a kötél látszódik
76. a Venediger csúcsa közelebbről
77. visszanézve a gleccsere már feljebbről, jobbra fent a csúcs látszik
78. szép időben és környezetben haladtam tovább immáron egyedül
79. még egy utolsó pillantás a Groβvenediger felé, tavaly a párában nem tudtam ezt kiélvezni
80. a Gleccsertó lent már látszik
Kereken este 8-ra értem el a Kürsingerhüttét (2548 m), voltak bőven a háznál, de ránézésre talán nem volt teltház, de nem terveztem itt aludni. Itt hagytam el a Zentral útvonalát papíron 20,6 km után. Pecsételés után meg is indultam lefelé a kisebb-nagyobb épületek között. A teherfelvonó közelében a személyzet egy tagja rántott húst vacsorázott krumplival, nem minden irigység nélkül mentem el mellette. Visszanézve szépen látszódott a menedékház és az egyéb kiszolgáló épületei, a környező hegyekkel igazán szép volt a panoráma.
81.-82. Kürsingerhütte és nem sokkal későbbi elhagyása
Észak felé haladtam immáron a 02-es út helyett a 12-es számún, egy darabig a teherfelvonó közelében, láttam is egy felfelé haladó küldeményt a ház felé haladni. 2450 méteren az ösvény nyugat felé fordult, majd a Klamml nevű sziklás részen áthaladva vesztette a szintet tovább, a völgy szépen látszódott végig, de az érkezés oda még odébb volt. A szemközti hegygerinc mögé már lebukott a nap, így percről-percre fogytak a fények, a Klamml drótköteles részeihez még bőven elég volt a fény. Lefelé haladva szépen látszódott a gleccsertó lefolyása, én viszont már szerettem volna leérni a völgybe mihamarabb, de elég vontatott volt az ösvény vége már, kezdett a fáradtság is egyre jobban előjönni belőlem, ezzel párhuzamosan minimálisra csökkent a fénymennyiség, szerencsére félhomályban is elég jól látok, csak a túra vége előtt pár száz méterrel kellett egy kicsit lámpáznom.
83. naplementében folytatódó út
84. küldemény érkezik a völgyből
85. oda kell lejutni
86. Klamml részlete
87. pillantás a Gleccsertó irányába, a lefolyás szépen látszik
A Kürsingerhütte teherfelvonójának alsó állomásánál terveztem aludni. Bosszantó dolog volt a térerő hiánya ebben a völgyben, egyszerűen szinte nulla volt a lefedettség a völgy alját elérve is, 2000 méteren azért ez nem szokott általános lenni, szerintem még a Venediger csúcsán is több volt a térerő. Az utolsó 1-2 km már elég nyüglődős volt, végül 22:10 körül értem el a felvonó alsó állomását. A nyitott épületben a két kötélpálya közötti részen hamar megágyaztam és mihamarabb el is dőltem ezután a mozgalmas nap után.
88. lement a nap
Egészen jól sikerült aludnom, 6:45 környékén keltem. Előző este a Hüttében megnéztem a Hüttentaxi menetrendjét, amely 7:45-re írta első indulást innen, addig kényelmesen el tudtam készülni. A tavalyi túrámról már tudtam, hogy van egy ilyen kiszállási lehetőség itt, a gond csak annyi volt ezzel, hogy a kisbusz nem megy végig a völgyön és nem csatlakozik se a buszhoz, se a kisvasúthoz, hanem csak a Hopffelboden nevű parkolóig megy el, ahonnan még közel 6 km a tömegközlekedés, reméltem, hogy le tudom beszélni az odáig történő eljutást. Összepakolás és a reggeli rutin után vártam a kisbuszt, amely rendben meg is érkezett.
89.-90. napkelte után a teherfelvonónál és a közös kép az érkezett kisbusszal
Egy fiatal egyetemista lány volt a sofőr, aki egy idősebb férfivel kipakolt a kisbuszból a felvonó kocsijára, majd a férfi is beszállt és úgy indult el felfelé a felvonó. Egyetlen utasként szálltam be az anyósülésre, a lánnyal lebeszéltem, hogy elvisz-e Neukirchen am Groβvenediger település egyik buszmegállójába, igen volt a válasz, ez szerencsésen és hamar meg is oldódott. Jó hosszú az Obersulzbachtal, volt idő kicsit beszélgetni, kiderült, hogy a sofőr a Kürsingerhütte főnökének a lánya és nyári munkán besegít a családi vállalkozásba így, amúgy egy bécsi egyetemben tanul és ott is lakik. Elmondása szerint a Neukirchen és Krimml felé is gyakori kérés, hogy térjenek ki a kisbusszal, ezt meg szokták tudni oldalni. Komoly szerencsefaktor volt, hogy az első járat leközlekedett, mert mint kiderült, nekem szólnom kellett volna fent előző este, hogy utaznék (Hüttében alvás nélkül kicsit érdekes lett volna, de nem lehetetlen), különben ha se felfele nincsen senki és lefele sincsen foglalás, akkor nem jönnek fel ezzel a napi első járattal, ez mondjuk érthető is. Szerencsém volt ezzel így, hogy a bácsival feljöttek és szükség volt egy kis utánpótlásra is a háznak, így nem volt gondom ebből. Sorban jöttek a völgy vendéglátós egységei: Postalm majd Berndlalm, egy helyen ő, egy helyen pedig én kezeltem a legelő(k) határainál lévő sorompókat, később szerpentines rész is volt az alapból is nagyon kanyargós úton, egy hétvégi nyári napon komolyabb forgalom lehet itt, nem lehet száguldozni. Mi viszont egy szerdai reggelen mentünk itt, így nem kellett nagyon félreállni a szembejövők miatt.
91. Berndlalm közelében
92. Obersulzbachtal északi része, jobbról az össze-vissza keresztett Obersulz patakkal
Örültem, hogy nem kellett közel 20 km rezsimenetet legyalogolnom itt, őszintén szólva semmi motivációm nem lett volna hozzá, szeretettem volna mihamarabb hazatérni Magyarországra, még volt pár nap hátra a szabadságomból. Neunkirchen, Dürnbach nevű buszmegállóban szálltam ki, ha jól emlékszem 23 eurót kellett fizetnem az útért, amin megmondom őszintén meglepődtem, de legalább időben (8:18) voltam jó helyen, így jól alakult az egész. 8:41-kor jött egy pótlóbusz, mivel a krimml-i kisvasutat elvitte 4 éve az árvíz, ezért a felső részén még mindig nincsen közlekedés. A buszon kalauznő is utazott, egy bő 20 perces utazás után érkeztünk meg Mittersill állomásra, ahonnan már újra lehetett vonatozni, gyors átszállás következett a kisvasúti ingavonatra.
93. egy kis ugrás: Mittersill állomás, átszállás a kisvasúti ingavonatra
A vezérlőkocsiba szálltam, a vezetőfülke ajtaja ki volt nyitva menet közben is, egy idő után nem tudtam megállni, hogy előrébb menjek és az utastérből ne csináljak a vonalról egy-két képet. Később a mozdonyvezető kolléganővel is váltottam pár szót, kiderült, hogy nem rég óra járnak Mittersill-ig, ez viszonylag friss dolog, előtte csak Niedernsill-ig volt vonat. Bő 3 évig akkor csak addig jártak, ez már hasonlít az én schruns-i munkavégzésemre. Zell am See előtti állomáson (Tischlerhäusl) személyzetváltás történt, egy nagyjából velem egy korú srác vitte be a vonatot a végállomásra. Zell am See állomáson volt egy kis időm átszállni a 10:16-kor érkező graz-i Intercityre. Útközben jött egy sms Sétálóstól, hogy az Obersulzbachtörl (2918 m) hágójában kőomlás miatt megrongálódott/hiányos az út, így nem kockáztatták meg a továbbhaladást (50 méterrel a hágó előtt fordultak vissza), így végül hozzám hasonlóan, ők is északi irányba szálltak ki másnap (őket is elvitték a kisvasútig/főútig). Salzburg-ból egy kicsit késő, negyed 1 után induló Railjet-el utaztam Bécsig, ahonnan egy rövid fertőszentmiklósi kitérő után Pomogyig utaztam (17:20), ahonnan autóval tértem haza.
94.: Zell am See állomásról indul Mittersill felé fordulás után a kisvonat, Krimml-ig még egy ideig várni kell a pótlóbuszok leváltására
95.: három részes Talent Salzburg-ban
*= ezt a három képet Sétálós, azaz Őrsi Bálint készítette
Az előző egy napos, Serfaus-See 22 km-es túrámon merült fel bennem komolyabban, hogy ezt a szakaszt is bejárjam egy nap alatt, ennek minden előnyével és némi hátrányával együtt. A következő szabadnapomra be is terveztem a 19 kilométeres szakaszt, végre két esős nap közé sikerült egy jónak ígérkező napot alakítania az időjárásnak, idén (is) olyan sokszor történt meg az ellenkezője, végre alakulhatott kedvezően is.
Az egy napos történetnek volt ára is: 3:40-kor keltem, majd kétkerekű gépi meghajtású segítséggel, azaz motorozva jutottam el Landeck-Zams állomásra. Cserébe nem kellett nehéz cuccot cipelnem és a fürdés, alvás helye és minősége sem volt bizonytalan. Braz előtt az autóútról leterelték a forgalmat a faluba építkezés miatt, 40-es és 30-as táblák közepette, ez okozott némi pár perces időtöbbletet, de így sem kellett aggódnom. Az Arlberg alagút április 15.-november 22. között le van zárva, szintén építkezés miatt, melyekből nagyon sok van a környéken mostanában, sőt Svájcban is (Sargans északi végében nemes egyszerűséggel 2 évnyi útépítést irányoz elő a tábla és türelmet kérnek, egy ránézésre semmilyen komolyabb nehézséget nem tartogató terepen, Svájcban azért ez érdekes). A lezárás miatt meg kell mászni a környék egyik legmagasabb közúti járművel külön engedély nélkül elérhető helyét, az Arlberg-hágót. Az 1793 méteren fekvő hágóban tavaly decemberben voltunk először a megpakolt kocsimmal, másodjára amikor szakadó esőben kihoztam a motoromat és most harmadjára pedig sötétben, remélem majd lesz egyszer alkalmasabb időben és jobb fények között is rá mód ott járni. Ezúttal csak a derengő hajnali fényekben sikerült egy-egy képet csinálnom és mentem is tovább. Nagy lejtő után St Anton am Arlberg után vissza lehetett térni az autópályára, a most lezárt alagút díja amúgy 11 euró/jármű, pótlóbusszal párszor volt szerencsém ott közlekedni tavaly ősszel. 5:40 körül értem Landeck állomás parkolójába, 75 km motorozás után. Elpakolás és letakarás után a 6:04-es Scharnitz felé (igen, van ilyen is) tartó Talent motorvonatra szálltam fel.
1. indulásra kész Landeck állomásról a scharnizt-i személyvonat Talentje reggel 6-kor
Útközben akadtak 1-2 perces késések, de végül a menetrend szerinti 7:02-re értem Innsbruck-ba. Onnan a 7:08-as Mutterbergalm (újabban Stubaier Gletscher) felé tartó buszra szálltam fel. Innsbruck határa után erőt vett rajtam az álmosság, körülberül egy órát aludtam a zsákomra dőlve, a végállomás előtt negyed órával tértem magamhoz. Szerintem volt szerepe a későbbi termpós haladásomban ennek a kis szunyókálásnak. A borult időben ezúttal is szemrevételeztem a Sulzenauhütte felé tartó ösvény domborzatát, nem bántam, hogy nem volt ez kiszállási pont, izmos rezsimenet lett volna. A végállomás előtt két megállóval van az Eisgratbahn felvonó völgyi állomása, a sofőr még külön szólt is, hogy aki felvonózni akar, az itt szálljon le. Öten maradtunk a fedélzeten, a végállomáson konstatáltam, hogy a Dresdner Hüttéig tartó felvonó nem üzemel. A múltkor rezsimenetként beiktatott lefelé szakaszhoz sem időm, sem kedvem nem volt, valami megoldásnak lennie kellett. A busz készséges sofőrét kérdeztem meg és ő mondta, hogy az előbb érintett másik felvonóval tudom elérni az úticélomat, melynek a közbenső állomása ugye ugyanott van, mint a Mutterbergalm felől érkező társáé, később kiderült, hogy ez csak télen üzemel. A 8:30-kor visszainduló másik busszal így visszamentem két megállót és némi üggyel-bajjal megvettem a jegyemet a felvonóra, majd be is szálltam a saját fülkémbe. Látszódott, hogy nem vagyok rutinos felvonózó, ezen kívül csak a Csorbató-Szoliszkó ház felvonózás rémlik nekem a Magas-Tátrából, de az is nyitott, libegő jellegű volt. Jó volt szép gyorsan elhaladni a legutóbbi két napos túrám végén megtett rezsimenetem felett, eszembe jutott, hogy hátha meglátom a magasból az elhagyott esőkabátomat, de már rég összeszedték, remélem még valaki hasznát veszi. A „Fernau Mittelstation”-nál nyílott a kabin ajtaja én pedig le is szálltam. 9,4 euró a kevesebb mint 10 perces útért amelyen 600 szintet jöttem feljebb szerintem jó ár, a két ellenőr sráccal váltottam pár szót, megtudtam például, hogy naponta 1500 embernek kell utaznia a felvonóval, hogy a napi rezsiköltség nullára jöjjön ki, csak ennél több embernél fordul nyereségbe a nap. Így már jobban érthető, hogy nem járatják fullon a környék infrastruktúráját, hanem csak ez a felvonó és a későbbi folytatását képező másik pálya üzemel, amely alatt a későbbiekben el is haladtam. Pár perccel később már a Dresdner Hütténél voltam, szombat reggel lévén minimális volt a mozgás a ház körül, kissé meglepő módon. A tervezett 9 órai indulás összejött, a szemközti Jézus szíve kápolnát megnéztem kívül-belül, majd nekivágtam a hegynek.
2.-3. felvonózás, ritka élmény számomra
4. kis Dresner Hütte szemben a naggyal
5. Dresner Hütte a kápolna felől fotózva indulás előtt 9:05-kor
Innen több mint 800 méter szintet kellett leküzdenem, a mapy és a füzet is 3 óra szintidőt adott rá, nem volt lehetetlen, hogy hozzam ezt az időt. Az ösvény jókora emelkedővel indít, amely később sem lesz kisebb szögű, de motiváltan gyorsan haladtam felfelé. Hátranézve Innsbruck felé látszólag esett, reméltem, hogy ide nem jut belőle, a borús de eső nélküli idők a legjobb túraidők. Egy lassan haladó leányzót leelőztem, ránézésre nem nagyon tudta, hogy merre jár. Az első „megálló” a 2600 méteren fekvő Gamsgarten (Zergekert), amely elég csúf képet mutatott: a felvonók zárva, a környék kihalt, a nagy épület előtti tó leeresztve, a hó félig elolvadva félig koszosan várta a végét, balra pedig markolóval rakták két teherautóra a finom követ kis bányaterületen, a két dömper 3000 méterre hordta az anyagot és másik felvonó felső állomására (Sesselbahn Rotadl), a meredek úton bizony kellettek a lóerők. A környék egyetlen szép pontja egy hegyi víztározó volt. Innen a dózerúton haladtam tovább, jelzések nem nagyon voltak, de egyértelmű az út. A szerpentines útról világossá vált, hogy az előző alkalommal a Dresdner Hütte előtt ahol felnéztem a hegyre az a Daunjoch felé vezető pálya oszlopai voltak, nekem viszont délnyugati irányban kellett haladnom a majdnem 2900 méteren fekvő Eisgratbahn felső állomásához, ha rajta maradtam volna a felvonón, akkor ide érkeztem volna. Ritka lehetőség ilyen magasságba dózerúton megérkezni. Európa egyik legmagasabban fekvő Intersport áruháza is itt található (az egyik megfogalmazás indokolt, ugyanis az Olasz-, Francia- és Svájci-Alpokat nem ismerem, ki tudja, hogy ott milyen elborult dolgok vannak még ilyen szempontból, a világ többi részéről nem is beszélve), szerintem elég beteg dolog ez, ahogyan ez a rengeteg felvonó is a környéken. Egy-egyet még meg tudok érteni, de errefelé tucatnyi van belőlük. El nem tudom képzelni a valós koncepciót: valaki feljön ide és itt jut eszébe, hogy síelni szeretne vagy a felkészületlenül útra kelők ekkora igényt generáltak, hogy megéri ezt a kócerájt fenntartani? Hát nem tudom. Ez olyan, mintha én strandpapucsba mennék fel a hegyre és ott jutna eszembe, hogy tulajdonképpen én túráznék. Furcsa ez, nem kicsit. Az épület mellett az útlezárásra vonatkozó, erősen félreérthető táblát elhagytam(Sétálós tavaly járt itt, így nem ért ez meglepetésként), majd a felvonó felső állomásáról és az ottani játszós mamutról és játék hójáróról is csináltam pár képet, itt már kezdett sűrűsödni a nép, ideje volt továbbállni és a túra egyik érdemi részére fókuszálni.
6. indulás után nem sokkal a Dresdner Hütte felé nézve
7. felfelé
8. Gamsgarten és környéke már feljebb a dózerútról nézve
9. Eisgratbahn felső állomásához érkezve
Az Eisgratbahn felvonójának folytatása a Schaufeljochbahn, amivel 3170 méter körüli magasságba lehet feljutni, karnyújtásnyira a névadó 3332 méter magas Schaufelspizetől. Igazán remek lehetőség a felvonózók számára minimális fizikai mozgással háromezres csúcsra menni. Ezen kívül az Eisjoch felé tartó másik két kötélpálya is „szépítette” a tájat, ezek környékén haladtam egyre feljebb. Az első lépéseknél tűnt fel, hogy a hó meghatározott helyeken fehér ponyvával le van fedve, az olvadás gátlása miatt, további funkciója számomra ismeretlen, de könnyen lehet, hogy ennél nem is több. A maradék bő 200 méter szint egy harmadát hágóvas nélkül tettem meg, olyan volt az olvadt hó, mintha homokban haladtam volna. Egy sziklás résznél tízóraiztam, majd nem sokkal később felvettem a hágóvasaimat, amelyekkel már jóval gyorsabban és biztosabban tudtam haladni. Az igazolófüzet a 3136 méteren (mapy cz. térképe szerint, füzet szerint: 3116 m, Zentral könyv szerint 3128 m) fekvő Bildstöckljoch-t jelöli meg hágónak a valóságban viszont egy kicsit más a helyzet. 12:03-ra értem fel a felvonók mellett a 3120 méteren fekvő Eisjoch-ba, a hágó túlsó oldalának konkrét szemrevételezését ideiglenes elhalasztottam, a zsákomat ledobtam és a közeli 3160 méteres púpot megkerülve mentem fel a Bildstöckljoch-ba. A hágóvasaimat magamon hagytam, az oda-vissza havon közlekedés miatt. A hágóba keréknyom vezet (!) a Daunferner felvonója miatt, viszont a még jócskán havas hegyi tóért és a névadó kőbe illesztett valószínűleg bronz Mária-szobor miatt is érdemes volt felmenni. Most néztem meg, hogy a Bildstock szó út menti vallási képet takar, ebből elég sok van az útvonal mentén is, most már ezt is tudom. Tehát a hágót is erről nevezték el. Kis furcsaság: a Zentral könyvemben meg van cserélve az ékezet Bildstockjöchl-re, lehet nyelvtanilag így is helyes. Viszont az út itt a keréknyomot leszámítva zsákutca, a 3160 méteres névtelen púp túloldala nem járható, a keréknyom másfelé vezet, így a füzetbe és a Zentral könyvben megjelölt hágó zsákutca, pár perces oda-vissza kitérővel érhető el, számomra kissé érthetetlen, hogy miért nem a valós átjárást biztosító Eisjoch van az említett kiadványokban szerepeltetve. Lehet régen volt átjárás, de leomlott, erodálódott, passz.
10. Eisgratbahn felső állomása mögötti területen lévő felvonóerdő…nem túlzás ez egy kicsit? Balra a Schaufeljochbahn, a jobb szélső pályától jobbra haladtam később
11. hójáróval járható rész, nagyjából a felétől felvettem a hágóvasat, jobban és biztonságosabban haladtam vele, balra fent a Nagy-Izidor (Groβer Isidor 3210 m)
12. visszatekintve, a borús és párás idő ellenére szerencsére eső nem volt
13. Eisjoch, 3120 m, dél felé nézve, szemben a Kis-Izidor (Kleiner Isidor, 3189 m)
14. Bildstöckljoch, 3116 m, sajnos jobb képem nincsen a teljes hágóról
15. a hágó névadó szent szobor kőben rögzítve
16. visszanézve a rövid gleccserre, amin könnyű sikerélményt elérni, teljesen kezdők részére is bátran ajánlom
Visszatértem a zsákomhoz, elsőre nem volt világos a továbbhaladás (3120 méterről kellett Sölden 1368 méteres magasságára lemenni, tehát volt bőven lejtő), de hamarosan kitisztult a kép: a szemközti Windauer Ferner nem része az útvonalnak, viszont a balra lévő Kleiner Isidor 3189 méteres csúcsa igen, erről viszont közelebb érve kiderült, hogy leerodálódott, ránézésre is járhatatlan északi irányból. Ezt már a nem sokkal később érintett Jochdohle nevű bezárt vendéglő előtt állapítottam meg, ide is jutott a „fehér paplanból”, azaz a fehér, havat védő ponyvákból. Letettem a cuccomat egy kis bódé mögé, a közeli Schaufeljochbahn felső állomásáról nyíló kilátópontra terveztem kitérni, de hamar kiderült, hogy ez a közeli hófolton át életveszélyes vállalkozás, alulról kerülni meg legalább fél óra lett volna, ránézve a mapy-ra, a rendelkezésre álló időkeretet meghaladva írta még Sölden-t, így erről a kitérőről lemondtam. Tanulságos, hogy később a kiszemeltnél egy órával előbbi buszt elértem, szóval nem mindig mérvadóak ezek az idők, de 1. ez mindig utólag derült ki és 2. akartam némi tartalék időt hagyni az esetleges felbukkanó nehézségekre számítva, ugye a közelmúltban erre is volt példa. Megnéztem felülről a térképen „22”-vel jelölt utat ami az alattam vezető jeges-havas részen vezetett át, név szerint a Gaiskarferner-en, ránézésre nem volt vészes, gyakorlatilag sem. Visszamentem a zsákomhoz és megkezdtem az ereszkedést, egy szemből jövő csapattól érdeklődtem az utam folytatásáról a Hildesheimer Hütte felé, mondták, hogy nincsen semmi problémás. Elsőre norvégnak hittek és másodjára találták el, hogy magyar vagyok.
17. Jochdohle nevű egység elől a Kis-Izidor felé nézve, járhatatlan még távolról is, felejtős (a képen látható „drót” nem acélsodrony a túrához, hanem vízvezetéknek tűnő műanyag cső)
18. fehér ponyvával letakart hóréteg, szerintem ennyi kevés lesz a sikerhez, a gleccserek olvadása jelenleg megállíthatatlannak tűnik
19. kilátás a Schaufeljochbahn felső állomásának környékére és a Schaufelspitzére (3332 m)
20. haladás a Gaiskarferner gleccserén, szerencsére könnyen járható hóréteg fedte
21. kilátás délkelet felé: a közelebbi gerinc legmagasabb csúcsa a Pfaffenkogel (3366 m), távolabb a kép közepétől jobbra a Zuckerhütl (3508 m) látható, a korábbi szakaszon nagyjából 3 km-re haladtam el a csúcsától légvonalban
A környék szép kilátására nem lehetett panasz a délelőtti párás, ködös idő fokozatosan javult, a csúcsok is szépen elhagyták a ködsapkájukat szép csipkés hegyi panorámát alkotva. A havas részt nagyjából negyed óra alatt letudtam, köveken át értem el a Zentral jelzet útvonalát, ebből az irányból biztos járható egy darabig, legfeljebb az Isidor csúcsáig, onnan max ejtőernyővel javasolt a továbbhaladás az Eisjoch felé. Innen többnyire kőről-kőre jellegű, de jól járható rész következett, egy zászlót mellőzve pedig láthatóvá vált a Hildesheimer Hütte és környezete, elég szép látvány volt, tetszett. A háztól lejjebb egy még félig fagyos tó is növelte a környék idilljét, már a soron következő Windachtal-ba is rá lehetett látni, valamint dél/nyugat felé is a hegyekre. Helyenként drótkötelekkel és lépcsőkkel megtámogatott ösvényen érkeztem meg a 2899 méteren fekvő Hildesheimer Hüttéhez, amely a Zentral útvonalának egyik legmagasabban fekvő hegyi háza, egyszer menő lenne egyet itt aludni, de ez egyelőre nincsen tervezve. A ház kívülről és belülről is tetszett, a régies hangulata megmaradt, itt még érződik az ilyen helyek eredeti szelleme, amely elsősorban a bakancsos túrázót szolgálja és nem pedig hiéna módjára hajt az étel-ital bevételekre a minél hamarabb meggazdagodás reményében a felvonók közelében.
22. kilátás délnyugat felé az ösvényről a Falkenkar felé, névtelen tóval
23.-25. Hildesheimer Hütte következik, elég vagány helyre épült
Itt szerencsére erről szó sincsen, a házhoz közvetlenül felvonózni sem lehet, a tömegek számára valószínűleg vonzóbb a túlsó oldal, mint idáig eljönni és másnap vissza, vagy Sölden-be lesétálni. Pecsételésnél összesen négy darab pecsétből lehet válogatni, ebből 2 kör alakú hüttés, 1 szögletes hüttés, és 1 pedig Zentral mozgalmi, végre. Ezzel az adminisztrációt le is tudtam mára, ugye az előző 2 naposból a Dresdner Hütte pecsétje már megvolt és a korábbi egy naposból pedig Sölden is szerepelt már, csupán a második egy napos Obergurgl-Sölden túrám végéről hiányzott a második bejárás füzetébe egy sölden-i pecsét, erre nem sok esélyt láttam, de azért a füzet nálam volt. Az 1991-ben épült (velem egyidős, legjobb évjárat!) különálló épületben helyet kapó Winterraum-ot nem tudtam megnézni mert zárva volt, de az előtérbe szépen rendezetten be volt készítve a tűzifa. a melléképület hátsó alsó részébe csatlakozik a teherfelvonó a völgy felől. 14 óra után indultam meg lefelé, a nem rég a havas részen szembejött csapat azt mondta, hogy 5 óra a hüttétől Sölden, elvileg pont lekésem a 19:05-ös buszt, eldöntöttem, hogy nem fogok emiatt sietni, a másnapi vasárnapom is szabad volt amelyet a pihenésre (és most beszámolóírásra, a túra után rekord hamar) szántam, így mindegy volt, hogy éjfélkor vagy 1-kor alszok el. A lefelé vezető út teljesen korrekt és jól járható volt, nincs ok panaszra. Egy elágazásba értelemszerűen a lefelé vezető irányt választottam, már jóval később a völgy végében néztem a térképen, hogy a másik út a kijelölt, de erre is „102” volt írva, amely a Zentral útvonalára utal, de egyáltalán nem bántam, hogy erre mentem le. A Windachtal-ba érkezve (nem összekeverendő a tavaly érintett Windbachtal-lal) a hegyi patakok összefolyásánál véglegesen nyugat felé fordult az ösvény, megjelentek a fenyőfák, a környezet nagyon szép volt a napsütésben. Útközben hol sütött a nap, hol nem, így bekentem magam naptejjel, ilyenkor a szűrt napsütésben is szépen meg lehet égni. Lépésről-lépésre hagytam magam mögött a Stubai-Alpokat és közeledtem a 3-as kötet számomra befejező tájegysége felé, az Ötztali-Alpok irányába. Egy sziklás részen lévő nyithatatlan kiskapu után egy 47 évesen balesetben itt elhunyt illető sírja mellett nem messze haladtam el, majd elértem egy elágazást a Siegerlandhütte felé és pár lépéssel később a Hildesheimer Hütte teherfelvonójának az alsó állomását. Az út mellett tetszetős kőház áll.
26.-27. Hildesheimer Hütte kívülről és belülről, tetszett! A nagyon kevés megmaradt igazi hegyi házak egyike!
28.-31. lefelé vezető ösvényen
32. érkezés a teherfelvonó alsó állomásához
Hirtelen a semmiből két srác érkezett ülés nélküli krosszmotorokkal a hátam mögül, méltatlankodtam egy sort, hogy ezt kell látnom, hallanom, szagolnom, nem hiszem, hogy bő 2000 méteren ez megengedett lenne, amikor a még a bringázás is szigorúan le van szabályozva. Innen indult viszont a csodálatos völgyi gyaloglás a Windachtal-ban, nagyon tetszett ez a völgy! Szép hegyeivel oldalt és a háttérben, sok fenyvessel, sziklás oldalakkal együtt. A tavalyi közeli névrokonához hasonlóan (Windbachtal) ez is egy gyönyörű völgy, azzal a különbséggel hogy sokkal többen járják és a jó fele autóval, közel a fele pedig busszal is elérhető. Balról a Windache lendületes habjai adták aláfestést a völgy zajának, jobbról egy kis idilli vadászházat emelném ki. Itt már biztossá vált, hogy elérem a korábbi buszt különösebb sietség nélkül, nem is értettem az irreálisan hosszú időadatot a lefele útra, hozzáteszem, hogy ideális körülményeim voltak. Egy kis kajaszünet után folytattam az utamat, nemsokára balról egy lezárt híd következett (pedig elvileg jelzett úr része, smerovnik is van a kiágazásban), ezzel szemben egy csoport érkezett a közeli Windachalm felől, melyet dupla rácsos kapuk után értem el, az öreg faházak is emlékeztettek a régi Ausztriára, tetszettek. Pár lépés után értem el a Fiegls Gasthaus-hoz, ez már Sölden-ből gyalogos távnyira van, autóval és nem sokkal később busszal is elérhető, szóval voltak már vendégek, nem volt itt dolgom, mentem is tovább. Viszont a pár perccel későbbi púpra már felmentem (vele szemben van a buszmegálló), főleg a Hubertuskapellére voltam kíváncsi, meg volt egy kilátópont is. A kis kápolna nyitva volt, korábbi optimista terveimben itt terveztem aludni (azt a túrát a Dresdner Hütténél szakítottam végül ugye meg, jobb volt így), megbizonyosodtam róla, hogy működött volna a dolog, a közelben nem messze víz is van, szóval ideális hely kereken 5 kilométerre Sölden városától.
33.-36. különösebb magyarázatot nem igényel, hogy miért tetszett annyira az egy betű különbséggel névrokon tavalyi Windbachtal-hoz hasonlóan a Windachtal
37. Windachalm házai
38. Hubertuskapelle, alváshoz is alkalmas
Visszatérve az útra felvettem a zsákomat és haladtam lefelé, a völgy egyre inkább kezdett szűkülni a patakos része egyre jobban a sziklákba vájt, az út még elhaladt a Lochle Alm házai mellett, majd egy időre a sziklás hegyoldalba költözött, amely látványos része volt ennek a szakasznak. A kis busz is jött szembe a sziklás részen, az egysávos úton ugye nem érdemes senkinek sem gyorsan mennie, mert bármikor szükséges lehet egy váratlan megállás, kikerülés, tolatás. 1750 méter környékén a jelzés ösvényre tér, itt is van egy pecsét biciklisek részére, ahogyan a Lochle Alm elágazásánál is volt nem sokkal korábban, jó sűrűn kell igazolniuk. Innen a városig kicsit káoszos az útvonal, döntő többségében ösvény, de helyenként egy-egy szakasz keréknyom is van rövidebb ideig, egy ösvényes hármas elágazás is van. Összességében szép a fenyvesben vezető rész, az aszfaltos útba csatlakozás előtt egy szép sziklafalas részen haladtam el. Az aszfaltos út a fenti keréknyom folytatása, az ösvények szokásos módon rövidítenek, ahogyan itt is következett még egy ösvényes rész, majd egy parkolónál végleg az aszfaltra tértem rá. Házak és kis kiágazó utcák között vezetett az utam egyre lejjebb, ekkor ugrott be, hogy szombat van és lehet bezárt a Spar már a városban, megnéztem a neten és valóban bezárt már 18:15-kor. Csalódottan vettem ezt tudomásul, jól esett volna a szokásos tiroli fél literes dobozos Cola, de erről le kellett mondanom.
39. a túra folytatódik tovább, irány az egyre közeledő Sölden és az Ötztali-Alpok!
40. nem volt egyhangú az út
41. volt egy szép sziklás rész is, szemben a menetrend szerinti kisbusz érkezik a városból, Ötztal-ban még az alapból jó Tirolhoz képest is jobbnak mondható a közlekedés
42.-43. Sölden előtt nem sokkal
44. a város határában, középen a siklóval
45. másodpercek kérdése és összeér a túra a korábban szemből érkező lépteimmel
Az utolsó szerpentinnél balra kellett mennem, majd az utcáról rövid ösvényes szakasz következett a lentebb fekvő utcába, amely már az Ötztaler Ache folyjója mellett vezetett (Windaustrasse), itt értek össze a lépteim a múltkori túráéval, tehát immáron csak 66,5 km választ el a hármas kötet végigjárásáról Obergurgl-Pfunds között és ezzel együtt a Zentralalpenweg második bejárásának befejezésétől. A korábban megismert utcán haladtam a Postamt nevű megállóig, 10 perccel a busz előtt még beszaladtam a Das Central nevű luxusszállodába pecsétet kérni, sikerült. Legutóbb még a köztes szezon miatt zárva voltak, így nem volt módon rá. Zentral füzetbe Central pecsét, csak stílusosan. Vizem is fogytán volt, ezt a wc-ben engedéllyel utántöltöttem, már csak 3 percem volt a buszig amikor kiléptem az ajtón, így futva tettem meg az utat a megállóig. A busz 4 percet késett, de így is nagyjából pontosan érkeztem meg egy bő órával később Ötztal állomásra. Itt volt 40 percem, úgy döntöttem, hogy mivel a bolt már zárva a közeli pizzériába megyek be, a netről már ki is néztem, hogy mit fogok ennyi. A pizzéria arab személyzete fel is vette a rendelésemet, kiültem, sorban érkeztek a pizzák a szomszédos asztalok vendégei részére, majd az én kebab boxom is megérkezett. Első ránézésre is láttam, hogy nem sikerült teljesíteni a szósz nélküli részt a rendelésemben, rendesen meg lett vele locsolva, az aljáig le is folyt. Nem szeretem az ilyesmiket, tudom válogatós vagyok, de ez van. A salátát így az egész tetejéről leemeltem és csak a sült krumplit és húst fogyasztottam, sajnos jutott rájuk bőven a szószból is, ezt leszámítva amúgy nem lett volna rossz. Szóltam a pincérnek, hogy nem így kértem, megnézte és ő is látta mi a helyzet. Hozzáteszem, hogy én is hallottam kétszer amikor a konyhának szólt, hogy szósz nélkül lesz, ő tényleg megtett mindent. Nem túl elégedetten tettem le a kést és a villát, amikor váratlan pozitív csalódás ért: kijött a szakács a konyháról és szemtől-szembe bocsánatot kért a hibás tálalásért és mondta, hogy nem kell fizetnem semmit! Meglepődésemben visszakérdeztem, hogy biztos nem? Biztos. Közben a felszolgáló srác autóba ült egy kiszállítás miatt mögöttem, ő is elnézést kért. Bólintottam és megköszöntem nekik az így már ingyen kis vacsorát és el is köszöntem. Hát őszintén meg voltam lepődve ezen, legfeljebb egy kis kedvezményre vagy egy üveg colára számítottam, de azt sem zártam ki, hogy ettől függetlenül is ki kell fizetnem a 8,5 eurót, de nem! Ilyen becsületes és tisztességes megoldást nem is reméltem, ezúton is le a kalappal előttük! Manapság ritka az ilyesmi. Egy magyar vagy osztrák étterembe sem lennék biztos, hogy ez így alakult volna, előbb magyarázták volna meg, hogy én kértem tévesen vagy ilyesmi, csak hogy meglegyen a haszon. Úgy látszik az arab emberekben is van tartás és becsület, legalábbis ezen a helyen biztosan. Nekem is megvan a magam véleménye a migrációról és az elmúlt lassan 10 év bevándorlásairól, de el kell ismernem, hogy ez a hely nem erősíti a szabályt és biztos van még számos kivétel is és üdítő volt ezzel találkozni. Párommal telefonáltam egyet a fennmaradó időben, kis híján le is maradtam a vonatról, mert elsőre téves peronra mentem fel. Szerencsére nem volt gond, a Talent motorvonat fedélzetén értem el Landeck állomást 21:17-kor, még a wc-ben vizet töltöttem, majd kicsomagoltam a motoromat a ponyvából a parkolóban és nekivágtam a visszaútnak.
46. rövid pihenő visszafelé Langen am Arlberg-nél
Ezúttal nem kellett Braz-nál lehajtani, cserébe volt néhány hosszú 60-as rész, nem tudom felfogni ezeket a több kilométeres lezárásokat, nettó szívatása a közlekedőknek (és akkor még nem beszéltünk a Wörgl-Zirl közötti fix 100-as haladásról az autópályán és a benne lévő nagyon hosszú építkezésekről, stb), de a kivitelezőnek biztosan így kényelmes. Meglepő módon a visszaút 77 km lett, 2-vel több mint odafele. 11-re értem az albérletbe, lepakoltam, leparkoltam, majd fürdés után az ágy felé vettem az irányt ezután a hosszú, de szép és tartalmas nap után.
Július közepén végre sor került egy rövidebb és egy hosszabb egybefüggő szakasz összekötésére két tiroli völgy, az Oberinntal és a Paznauntal között. Ezt a szakaszt 2018-ban már bejártam, viszont a 3-as kötetet akkor nem vittem magammal. Biztosan el tudtam volna ismertetni ezt a 22 kilométert az első bejárásom pecsétjeivel, mivel semmi nem tiltja, hogy a helyenként közösen haladó 2. és 3. kötet útvonalát egy bejárás során mindkét füzetben igazolja az ember. Viszont mindenképpen úgy éreztem kereknek és egyszerűbbnek is, ha csinálok egy friss bejárást már kifejezetten a 3-as kötet kapcsán, ezúttal viszont magammal vittem a 2-es kötet második bejárásának a füzetét is. Arra minimális az esély, hogy azt folytassam, viszont sosem tudni mit hoz az élet, a polcon tárolva a füzetet a pecsétek nem kérnek enni.
Bludenz-ből az 5:15-ös Railjet.hez nincsen vonat, így 4-kor keltem és motorral közelítettem meg a néhány nappal korábbi oktatáson megbeszélt parkolóhelyet az állomás mögötti vasútüzemi területen. A vonatot kényelmesen elértem, egy perc késéssel, 6:11-kor szálltam le Landeck állomáson. A 6:20-as busszal folytattam az utamat tovább Serfaus felé, ez egy olyan ritka járat volt, amely a kisvárosba be is megy, nem csak a szélén a Lourdes nevű megállóig, így negyed 8-kor már Serfaus központjában le is tudtam szállni.
1. első Railjet érkezik Bludenz állomásra, csak hétköznapokon közlekedik
2. Serfaus központjában leszállás után, hátul jobbra látható a Furglerjoch, balra tőle a névadó Furgler csúcs (3004 m)
Pecsét és némi kaja hiányzott, a helyi Mpreis fél 8-kor nyitott, már sor állt a bejárat előtt, nyitás után hamar összeszedtem amit kellett. A turistainformációs iroda 8-kor nyitott, így már kivártam azt is, semmi kedvem nem volt pecsét után szaladgálni itt, egyszer már végigjártam a fél várost, sikertelenül. Viszont, hogy addig se teljen tétlenül az idő, ezúttal végre ki tudtam próbálni a helyi lebegőpárnás drótköteles „metrót”! Az 1,3 kilométer hosszú vonalon a két végállomáson kívül (Felvonó, Parkoló) két köztes megállóhely (Templom, Központ) szolgálja az utazóközönséget, nyári szezonban 7:45-18:45. Az 1986-ban megnyitott Dorfbahn célja az autóforgalom mérséklése a kisvárosban, ingyenesen igénybe vehető. Mind a négy állomás zárt peronos, azaz csak akkor nyílnak az üvegajtók, ha a jármű az állomáson áll, így nehezen készíthető róla jó fotó. Cserébe viszont az egész jármű átjárható, elején és végén is nyitott a kilátás az alagútra, így elől utazva az ember a vezetőálláson érezheti magát. Érdekes volt kipróbálni ezt a szokatlan „metrót”, melyet drótkötél mozgat és a levegő nyomása tartja a rést a kocsi és az alagút padlója között. Egyéb alagút, kitérési lehetőség nincsen, az egyetlen jármű ingázik a vonalon, üzemi célra a két végállomáson van plusz terület építve. A telefonom helyhiánya és emiatti késedelem miatt (később a terepen már a másik készülékemet használtam) hiányos lett a fotótáram az metrós utazás egy részéről így 1 helyett 1,5 fordulót utaztam, majd a központban kiszállva pecsételni tértem, majd nekivágtam a tényleges túrának.
3.-4. a Dorfbahn „Központ” nevű megállója az érkező szerelvénnyel avagy űrtechnika egy tiroli kisvárosban
5. „vezetőállásos” fotó
A korábbi túrákon már háromszorosan is megismert hídon keltem át St. Zeno területére, majd ezúttal jobbra folytattam az utamat felfelé. A hídfőtől nem messze szép régi fa istálló áll, durva kontrasztot adnak a soron következő ronda luxushotelek, ahol egyáltalán nem érződik a Dorfbahn hatása, ugyanis egymást érték az autók. Naná, hogy egy 4-5 csillagos hotelbe igyekvő delikvensnek derogál egy kicsit sétálni, kivétel ritkán lehet. Nem sokkal később elhagytam a fojtogató „fancy” kocaturistáknak és síelőknek berendezett kisvárost és egy sorompó után szépen csendben haladtam felfelé, immáron kövesúton. Azaz, hogy csendben csak haladtam volna, mert egy jó darabig jöttek-mentek az autók, terepjárók és teherautók, főleg a kicsit feljebb lévő Seealm-on folyó építkezés miatt. Mérgelődtem egy sort, korántsem ezért jönnék a természetbe és a hegyekbe. A nap már erősen éreztette melegét, izzadtam is rendesen felfelé: a túrám papíron 21,9 km volt (nyilván az egyéb séták nélkül „nettóban”) bő 1300 méter fel és bő 1700 le szinttel, ennek az első felvonása az 1410 méteren Fekvő Serfaus-ból a Furglerjoch elérése 2748 méteres magasságban 9 km alatt. 6 évvel ez előttről tudtam, hogy az emelkedő első 600 méter szintje nem vészes a Kölner Haus-ig, onnantól vált egy kicsit időigényesebbre. Jól jött az időnként a fenyők által adott talpalatnyi árnyék, az Alpkopfbahn kötélpályája alatt átbújtam, majd következett a Seealm kiágazása, mellyel szemben egy padnál táplálkoztam és ücsörögtem egyet. Jobbról egy fakapunál pénzért váltható labda gurult le egy arra kialakított pályán, a Seealm felől érkező két gyerekes család ki is használta a lehetőséget. A síelőkön túl a családosokra „szakosodott” a környék szolgáltatóipara, nem sokkal később is akad jó pár hasonló bugyuta játékos pénznyelő, a bakancsos turista errefelé láthatóan a „fasorban” sincsen. Az első „sokk” után már bemelegedtek az izmaim, az emelkedő is szelídebb lett, így egészen hamar felértem az 1965 méteren fekvő Kölner Haus-ba és az előtte elterülő kocaturista fellegvárakhoz. Külön kedvencem a nagyjából 150 méter hosszú mozgó járda játszótér/alsó felvonók és az éttermek/ház/felső felvonók között, nehogy megerőltesse magát az egyszerű emberfia egy ilyen komoly távon és szintemelkedésen. A Kölner Haus-nál némi keresgélés után előkerült a pecsét a nagyrészt horvát anyanyelvű személyzet közreműködésével.
6. Serfaus-t magam mögött hagyva
7. fenyvesben vezető út, a napállás miatt sajnos nem sok árnyékkal
8. nélkülözhetetlen mozgójárda a Kölner Haus előtt nem sokkal
9. Kölner Haus, 1965 m, 6 éve itt aludtam, ezúttal csak pecsételni tértem be
Pecsételés után gyorsan igyekeztem magam mögött hagyni ezt az újabb nyüzsgési „mágnest”, ahogyan öregszem, úgy egyre jobban taszítanak az ilyen helyek. A ház mögötti felvonó után, de a következő (ekkor üzemen kívüli) felvonó előtt fordultam rá az ösvényre, egy szuszogtatós hupli után már megkönnyebbülve néztem vissza és reméltem, hogy minél kevesebb tumultus lesz felfelé, ez nagyjából sikerült is. Tirol-ban a szokottnál is jobban túl van tolva ez a fajta felvonós/kajálós/síelős turizmus és az idei szezonra, azaz a Zentral 3-as kötetnek fennmaradó részére elég sok ilyen terület jutott, köztük ez a mostani is. Ezeken az amúgy szép tájakon, de sok-sok ember között haladva már nosztalgiával gondoltam vissza az Ausztria keleti részén fekvő, főleg stájer szakaszokra, ahol már nagy szám volt, ha egész nap találkozott egy emberrel valaki az úton, kicsit átértékelődött ez is. Na de vissza az ösvényre: a Kölner Haus-tól kevesebb mint másfél óra alatt elértem a Furglersee (kb 2460 m) szép hegyi tavát, útközben két csapatot előztem le, egy fő érkezett szemből a helyenként kissé leerodált, de szépen karbantartott ösvényen, ezen kívül egy patakátkelés is volt a Lausbach keresztezése okán. A Furglersee előtti szerpentinen két öreg túrázó jött szembe, biztosítottak róla, hogy nem kell hágóvas a felsőbb részeken, az egyikük még távolról is hallhatóan a kérdésemen viccelődött, sebaj, örüljön neki, hogy nem volt hasonlóban része, mint nekem múltkor a Nürnberger Hütte előtt, azóta inkább magammal viszem a vasakat erre az idényre. A Furglersee mentén szépen összegyűlt a nép, én az általuk nem preferált felfelé irányba haladtam tovább, örültem a szintidő szerinti fél órával hamarabbi érkezésnek és továbbhaladásnak innen.
10. elhagyva végre a nyüzsgő részeket
11. felfelé, bal szélen a Furgler, tőle jobbra a hágója látható
12. Furglersee, jobbra felfelé haladtam tovább
Térkép által nem jelzett, lehet csak a hóolvadás miatti ideiglenes patak mentén haladtam egyre feljebb, 2550 méteres magasság után az ösvény nekivág a hegy oldalának jobbra fel, itt többnyire hófoltokon kellett óvatosan haladnom, nyomok voltak, hágóvas még valóban nem kellett, de azért odafigyelős rész volt ez. A Furglerjoch felől a patak medre környékén lefelé csúszkáló 3 fős társaság nem vette ezt ennyire komolyan, szerencséjük is volt és hamar le is értek. Nekem semmi kedvem nem lett volna ilyen mókákhoz, inkább haladtam rendesen és óvatosan a kijelölt úton. A nagy hófoltok után átmenetileg hómentes részen haladtam sziklák között, majd a Furglerjoch előtt közvetlenül a szél szépen összefújta a havat, a több méter magas hófal tetejére való feljutás csak második nekifutásra ment, 13 óra után 3 perccel érkeztem meg a 2748 méteres Furglerjoch-ba. Szemben a 3004 méteres Furgler felől érkeztek emberek, szép emlékként gondoltam vissza az első háromezres hegyemre, a kitérőt ezúttal kihagytam. Szép látvány tárult elém visszafelé és előrefelé nézve is egyaránt.
13. meredek hegyoldalban hófolton haladás, nem volt a kedvenc részem, de felfelé még mindig jobb az ilyesmi
14.-16. Furglerjoch: visszafelé nézve, a hágó és előrefelé tekintve nyugati irányba
A hágót elhagyva magamra maradtam, Serfaus és a Kölner Haus vonzáskörzete nyugati irányba eddig tart, tovább már nehéz körtúrával és felvonókkal visszatérni a lent hagyott autóhoz. Sziklás részen haladtam lefelé, a hágó alatti elágazásban jobbra tértem. Akadt néhány hófolt, de nem voltak problémásak, továbbhaladva egyre szebb rálátás kínálkozott a Furgler irányába. Nagyjából 1 óra 20 perc alatt értem el a hágótól a Medrigjoch (2550 m)nevű újabb, de szelídebb hágót, előtte volt egy rövidebb drótköteles rész. Újdonság, hogy a Medrigjoch-ba is épült időközben felvonó néhány éve, így már még jobb dolga van a síelőknek. A felvonó felső állomásának fedett részének eső esetén biztos örülnek az itteni birkanyáj egyedei, akik egy darabig elkísértek utamon, vagy inkább én követtem őket lefelé. Innen már látható volt a következő hegyi ház, az Ascher Hütte (2256 m), szerpentines ösvényen haladtam lejjebb egy rövid sziklás rész után tovább folytatódott a lefelé vezető út. A terep végül szelídebbé vált és kikötöttem egy keréknyomra, majd pár perccel később érkeztem meg az Ascher Hüttébe. A hely különlegessége volt (a bejárati fotocellás ajtót nem számítva), hogy az elsőre nem talált pecsétért a magyarul beszélő konyhai személyzettől anyanyelvemen kérhettem útbaigazítást. Az irodát elcsomagolva kint egy kanadai nyugdíjas túrázó csapat idős női tagjával váltottam pár szót, érdeklődve nézett bele a füzetembe. Amennyire a vegyes német és angol nyelvű társalgásból kivettem, nem egy szigorúan megtervezett utat járnak be, hanem inkább amolyan „ahogy esik, úgy puffan alapút, ők másnap terveztek lemenni a völgybe.
17. visszanézve a Furgler-re és a hágóra
18.-19. az ösvény két szép részlete a Medrigjoch előtt
20. Merdigjoch az új felvonóval, el sem tudom képzelni, hogy lehetett eddig enélkül élni errefelé
21. az új felvonó pozitív hozadéka a tágas fedett hely a birkák számára, esőben emberek részére is jól jöhet, vészhelyzetben akár alvásra is
22. kilátás észak felé a birkanyájjal
23. kilátás északnyugat felé, már látható az Ascher Hütte
24.-25. érkezés az Ascher Hüttéhez
26. Ascher Hütte belsejének egyik szép részlete, a bejárati fotocellás ajtó szerintem túlzás, nem ilyen helyekre való
Szívesen társalogtam volna még tovább, de kicsivel több mint 3 órám maradt a maradék 9 kilométerre és még bő 1100 méter szintvesztés, így elköszönés után tempósan indultam tovább. A feljebb érintett felvonó (Furglerblick) alsó állomása után ösvényre tértem, egy másik felvonó (Versingbahn) közelében haladtam egyre lejjebb a mérsékelten kényelmesen járható ösvényen. Törpefenyves elérve már az út sem volt messze, a közeli aktuális felvonó (ez már 2018-ban is megvolt) alsó állomásánál tehéncsordát terelt a juhász felfelé. A jól járható keréknyomot elérve balra fordultam és folytattam az ereszkedést. Az út további része nem volt túl izgalmas, az útról nem messze jól látszódott a Versingalpe nagy háza, majd egy kis nyugisabb rész után építkezésen haladtam át ott, ahol See felől a Medrigjochbahn eléri az utat és a Zeinisbahn indul felfelé, szokásos zaj, teherautókkal. A munkáscsapat éppen érkezésemkor szállt be a felvonóba a völgy felé haladva, letelt a műszakjuk. A következő szerpentin kanyarja után végre a forgalmas út elfordult a lábaim alól és nyugalmasabb rész következett. Jobbra szénatárolók és faházak következtek, gondolom a tulajdonosok sem gondolták korábban, hogy a feljebbi Ischgl-höz hasonlóan See is felvonós nagyhatalom lesz a völgyben és a házaik közelében ilyesmit építenek. Odahaza nem szokás az ilyen lendületes tempó, ha valamit a hatalom nem tart kiemelten fontosnak az nagyjából csak a további vegetálást jelenti sokszor, semmilyen drasztikus változást. Szép volt a fenyvesben vezető út, időnként szép kilátással a Paznaun-völgyre, értékeltem az egyedüllétet is és szépen fokozatosan haladtam lefelé.
27. továbbra is lefelé
28. pillantás észak felé, jobbra a Versingalpe lapos épületei látszódnak
29. keréknyomon lefelé
30. kilátás dél felé a Paznaun-völgyre, össze is szedtem gyorsan merre csalingázik a 3-as kötet a képen látható helyen völgyekben Ischgl előtt
31. építkezés
32. faházak a fenyves szélén, feljebb jobbra a felvonó épülete látszik, szokatlanok voltak az út menti lámpák, amelyek egy darabig voltak, a Serfaus-Kölner Haus részhez hasonlóan
33. a lefelé vezető út egyik szép részlete
See határában az egyik kanyarnál az útra merőlegesen volt egy pad fordítva, egy lendületesen közlekedőt meglephet, ezért az út széle felé fordítottam vissza. A kisvároshoz közeledve kicsit több ember lett az úton (autós gombászók, biciklisek, motoros), de még a tűrhető kategórián belül. See szélső házait elérve aszfalton folytattam a túrát, majd a templom mögött (előtte szépen rá lehet látni a fürdős tóra, jó lett volna csobbanni egyet benne) egy rövid ösvényes részen tudtam lejjebb jutni, majd egy kb 5 perces látogatást tettem a pár perc múlva záró Mpreis áruházban, ahol a pult mögül szintén hallottam magyar szót. Megvettem az itteni kötelező fél literes dobozos coláimat, majd a See, elis nevű buszmegállóban zárultak össze a lépteim a Kappl felől érkező iránnyal. Ezt is kipipáltam. Pár perc után megérkezett a 18:57-es busz meglepő módon egy hosszú szőke hajú fiatal leányzó által vezetve.
34. See szélénél, balra a helyi tó egy része látszik
35. See, Elis megállóhely a túra végpontja az érkező busszal
Bő 10 perc átszállási időm volt Landeck-ben a 864-es „jetire”, amely pontos volt és maradt is Bludenz-ig. Amikor nincsen rá szükség, akkor ugye nyilván pontos. Mehettem volna vonattal is, de akkor a holnapi meló előtt kellett volna visszavinni a motoromat dupla annyi időráfordítással aminek semmi értelmét nem láttam, így szépen elsétáltam a parkolóba és két keréken tértem vissza az albérletbe.
Az előző két napos túra óta eltelt egy két hét, már július közepe volt lassan, mire ismét tudtam egy kicsit mozogni, ennek megfelelően eléggé mehetnékem volt. Választásom a tavalyelőtt már bejárt Gargellen-Lindaur Hütte szakaszra esett, ez Schruns-ból kényelmesen teljesíthető volt mindenféle extra szervezés nélkül, korán sem kellett kelnem hozzá. A szakasz 15 kilométer hosszú, amihez még hozzájön 10 km rezsimenet Schruns felé vissza (amely a kettes kötet része ugye), ezt reméltem, hogy nem kell teljes egészében megtennem, mivel ez a rész a Zentral általam legtöbbet bejárt része, eddig 5x jártam végig teljes egészében és nem szeretném egyelőre ezt a számot növelni, szóval reméltem, hogy lesz majd egy alkalmas fuvar az útnak legalább egy részére. Szintek terén bő 1300 méter és ennél még több volt benne lefele. Az előző napi eső után a csapadékkal nem volt gond.
9:05-ös busszal indultam a schruns-i állomásról, amivel bő 35 perc után érkeztem meg a Gargellen, Schafbergbahn nevű végállomásra. Ősszel és tavasszal a köztes szezonban ide nincsen tömegközlekedés egyébként. A buszról leszállva indultam meg lefelé, szinte rögtön bal kézre lévő Haus Marmotta kiülős éttermi részében ettem tavalyelőtt itt, közben alapos eső is volt. Amikor tavaly októberben kiköltöztünk, akkor szerettünk volna itt enni egyet többedmagunkkal, de sajnos pont a köztes szezon miatt volt zárva a hely. Most adott volt a lehetőség, de nem éltem vele. Pecsétem már volt innen egy januári havas kirándulásunkból a Hotel Madrisából, így ezzel nem kellett foglalkoznom, elég nyögvenyelős volt ez itt az első alkalommal is. A központban lévő rendkívül ronda épülettel szemben indultam meg a faluból felfelé, 1423 méterről kellett első körben 2389 méterre feljutnom.
1. Gargellen, Schafberbahn autóbusz forduló, a túra kiindulópontja
Házak mögött (némelyik új építésű faháznál rézből lévő (!) ereszcsatornák vannak, hát itt van pénz lóvéra szemmel láthatóan) vezető ösvényen hamar elhagytam a falut. Megmondom őszintén azért is esett jól a mozgás, mert a munkahelyem kapcsán dúlt bennem néhány dologgal kapcsolatban némi stressz és jól esett ezt egy kicsit mozgási energiává konvertálni. Már hetekkel, ha nem hónapokkal ezelőtt kimondtuk, hogy ez a kiköltözős történet nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, várakozásokat ebben a formában és véget kell ennek vetni, de ekkor még nem volt ezzel kapcsolatban semmi konkrétum, csak abban voltunk mindketten biztosak, hogy innen hamarosan mennünk kell. Hamarosan ezek a gondolataim fokozatosan eltávolodtak tőlem és átvette a túra a gondolataim fősodorját. A Ronggbach hídjánál vizet töltöttem, tettem egy pár lépéses kitérőt a klettersteig elejéhez. Azóta vettem beülőt és speciális kötelet az ilyesmihez, amely az első bevetésére vár, de ez kétlem, hogy Gargellen határában lesz.
2. falu határából visszanézve
3. Ronggbach hídja, a mögötte lévő szikláknál klettersteig található
4. a hídtól szépen látszódna Gargellen házi hegye, a Schmalzberg, hát ez kicsit hézagosnak mondható
Az erdőbe lépve még néhány vissza tudtam nézni a falura simán, aztán nemsokára az eddig is jelen lévő köd teljesen körbezárt. Reméltem, hogy csak ideiglenesen és a nap kisüt, de sajnos innentől fogva egy rövid szakaszt leszámítva teljesen ködben mentem sajnos, ettől függetlenül groteszk módon egy kicsit sikerült a bőrömnek megégnie. A Ronggalpe egyik faházában a vendéglő lassan nyitott, a másiknál valamilyen házi munkát csináltak. Egy rét után a Röbbi-patak hídja következett, majd fenyvesbe léptem be, a Miorama nevű ponthoz ezúttal is kitértem, a művészi alkotás megértéséhez két év alatt sem kerültem közelebb. A tájékoztató tábla egy speciális kilátásról beszél erről a pontról, bár szerintem jobb lett volna ezt természetes állapotban hagyni teljesen. A szép erdei szakasz nem tartott sokáig, az ösvény nyugat felé fordult, az első faházaknál lévő padnál megpihentem, de előtte az elágazásban lévő faház-istálló párost megnéztem, a ház amennyire beláttam tetszett belül is, kívül is. Pár perccel később leültem a keresztnél lévő padhoz, ekkor érkezett a házhoz alulról gyalogosan egy pár, kinyitották az istállót és elkezdték az eltervezett munkát ott. Megnéztem a másik faházat is, majd megindultam felfelé a nyiladékban. Visszanézve láttam, hogy egy idősebb nő is az ösvényen van valószínűleg a férjével, megmondom őszintén egyedül szerettem volna lenni (ha tudtam volna, hogy az egész idei szezonban ez mennyire mérsékelten fog sikerülni), szaporáztam a lépteimet. A vadászles, ahol két éve kivártam az esőt, most is megvan, de ezúttal a Hochjoch felé nem volt kilátás, sőt másfelé sem, visszafele Gargellen „házi hegye” a Schmalzberg sem látszódott. Erdőhatár fölé értem, az Obere Röbialpe (1913 m) faházánál a villanypásztoron belül leültem egy kicsit pihenni. A házban valaki volt, mert világított a lámpa, közben csirkék közeledtek felém, feljebb pedig lovak látszódtak a füves hegyoldalban. A nyilvánvaló és magával ragadó (kiragadott) romantikája mellett nem lehet ez könnyű a gazdálkodói élet. Közben megérkezett az idősebb páros a hátam mögül, tőlem kérdezték, hogy van-e itt valaki. Ezek után bekopogtak, egy 30-as nő jött elő a házból, nekiálltak beszélgetni, én engedélyt kértem és kaptam a forrásból való víztöltésre, majd távoztam. Reméltem, hogy a továbbiakban egy darabig egyedül leszek az úton, ez teljesült is.
5. utolsó visszatekintés Gargellen irányába, ekkor még nem volt naivitás bízni a köd távozásában
6. Ronggalpe házai
7. ködös „buli” indul
8. Obere Röbialpe, elég valószínű, hogy ez a legmagasabb pont, ahol csirkéket láttam eddig
A kb. 350 méterre lévő elágazásnál megálltam egy kicsit kalóriát pótolni majd folytattam a gyaloglást. A vizes behajló növények nem tettek jót a bakancsom száraz állapotának, kicsivel később az útra telepedett teheneket kellett arrébb tessékelnem a legelő határát jelentő villanypásztornál. A köd továbbra is masszívan kitartott, körülöttem kezdtek elmaradozni a növények és az apróbb köves-sziklás környezet kezdte átvenni a főszerepet. Egy nagyobb vízmosásos árkon keltem át, majd nem sokkal később ugyanez megismétlődött patakkal és némi hóval (2150 m). Ezután jött szembe egy 50-es túrázó, mondta hogy a soron következő, Sarotlajoch nevű hágó után van egy odafigyelős elmosott rész, amúgy nincsen semmi gond az úton. Az ösvényen egyre feljebb haladtam lendületesen, egy szemét hófoltnál volt egy kis agyalás (a Nürnberger Hütte előtti havas kuloár emléke kicsit volt csak idősebb két hétnél), de amúgy simán feljutottam az osztrák-svájci határon 2389 méteren lévő Sarotlajoch-ba. Fél 2 múlt, tudtam, hogy innen már túl sok emelkedő nem lesz, a következő szűk fél órában Svájc területén gyalogoltam.
9. ködös, egyre jobban alakuló hegyi terep, nem lennék itt egy komolyabb eső idején
10. egy szemetebb hófolt az ösvényen
11. Sarotlajoch, 2389 m, egyben svájci-osztrák határ is
Visszanézve a hágó felé Rotspitz (2516 m) magaslata szépen látszott. Itt volt némi kilátásom újra, persze sok nem. Lejjebb két ember ránézésre faházat épített, néhány túrázót is ki tudtam venni a svájci oldalon. A légvonalban kevesebb, mint 1 kilométerre lévő Plasseggenpass-t hamar elértem, a sporttárs által említett kimosódás nem volt problémás. A 2354 méteren fekvő lapos hágóban is ködös volt az idő, az osztrák oldal felé volt némi kilátás a közeli részekre, a svájci oldal felé a szürke hegy (Wiss Platte 2630 m, Scheinfluh 2627 m, mindkettő csúcsa a határon található) tömbje is el volt rejtve a szem elől, eléggé kár volt a hiányzó kilátásért itt is és máshol is. A hágóból lefelé tartva 3 tagú svájci idősebb túrázók jöttek szembe, ők hazájuk felé tartottak vissza. A közeli régi vámház ezúttal is zárva volt, viszont tőle pár lépésre egy használható bivakhely van.
12. visszatekintés a Sarotlajoch és környéke felé
13. Svájc felé nézve sem volt ködből hiány, ez nem tartotta vissza a lejjebb dolgozó két embert, akik ha minden igaz faházat építettek
14. rövid svájci szakasz részlete
15. Plassenggenpass, 2354 m, jobbról érkeztem
16. újra elhúzzák a függönyt, Ausztria felé nézve, innen újra ott haladtam tovább
17. régi vámház
18. kibetonozott tetejű bivakhely, némi rendrakás után (értsd: kövek kihordása vagy még behordani és kirakni rendesen a fekhelyet) használható
Fel-le hullámzások következtek a sziklás környezetben, néhol hófoltokkal, két fiatal lány is jött szembe, ezen kívül nem volt további mozgás egy jó darabig a hegyen. Negyed 4 felé értem el a Grupenpass (2241 m) szzűk sziklás hágóját és az ott lévő bivakházat, melynek állapota sajnos romlóban van, de még használható. Egyre csak sűrűbb lett a köd, a látótávolság még jobban lecsökkent, mint eddig, már hiányoltan a Tilisunahüttét (2208 m), amikor nagyjából 10 lépés után kibontakozott előttem teljesen, már majdnem a „kapuban” voltam és még nem láttam semmit belőle. A ködös idő ellenére voltak bőven a háznál, a cuccomat a kinti padoknál ledobtam, bent pecsételtem, majd távoztam is. Tavalyelőtt nem túl jó emlékeim születtek itt, igyekeztem csak a szükséges időt itt tölteni, ez amúgy szokásom más házaknál is.
19. újabb hófolt
20. ködös ösvény, ez a kép lehetne a mai túra borítóképe is
21. Grubenpass a bivakházzal, 2241 m
22.-23. Tilisunahütte kívülről és belülről
Bő 200 méter után az ösvény a Fekete-nyereg felé fordul hegyesszögben, itt voltak a túrám legérdekesebb percei: mormota család hagyta magát láttatni 2 szülővel és 3 kicsinyükkel, igazán szép pillanatok voltak. A nedves, ködös időben a bundájuk vizes volt, de hozzá vannak szokva az ilyesmihez. A 10 perces „műsor” volt a túrám fénypontja így az egész napos ködben. Füves hegyoldalban értem fel 16:32-kor a Fekete-nyereghez (Schwarze Scharte, 2346 m) a közeli 2460 méteres Schwarzhorn alatt. Innen egy bőven feledhető leereszkedés következett először némi sziklás mászókás részen, majd végtelenített szerpentines, behajló vizes füves ösvényen a Bilkengrat nevű hegyoldalban. A felső részen szembejött egy három fős csoport, az egyik tagjuk lassú haladása miatt egyből kérdezték, hogy messze van-e a nyereg. Soha véget nem érő cikk-cakkos rész után már az erdőben volt egy gyorsan korrigált úttévesztés, majd Rasafei patakon átkelve a Kleine Sulzfluh lefutó sziklás tömbjének tövében haladtam, szembe egy több fős idősebb túrázós csoport jött, viszonylag későn fogtak már bele a gyaloglásba. A Tramosa nevű pont után léptem be a szép és ködben misztikus fenyőerdőbe, ez volt a túrám másik markáns pontja a mormotákon túl. Fél 7 után érkeztem kicsivel a Lindauer Hütte alatti elágazásba, felmentem még a házba pecsételni, amely láthatóan teljesen tele volt, szombat este nem csoda. A ház mögötti Alpengarten nevű kis botanikus kertben megnéztem a nem sokkal korábban a párommal és Sétálós kollégával ide tett túránk során egyszer már látott különleges virágot, a boldogasszony papucsát. Ezúttal is igen szép volt a nagyon ritkán látható különleges virág, amely megfelelő gomba melletti környezet esetén is először 14-17 év után virágzik először, örültem, hogy ismét láthattam. Sajnos a havasi gyopár még nem hajtott ki, csak nagyon minimális kezdeménye volt szemrevételezhető.
24.-25. mormotacsalád szépen megmutatta magát, ritkaság az ilyesmi, főleg ilyen közelről
26. Schwarze Scharte, 2346 m
27. Bilkengrat végtelenített szerpentines lejtője, a nap leginkább hanyagolható része volt ilyen takony időben
28. erdőhatárt elérve
29. fenyves a Tramosa nevű pont közelében
30. Lindauer Hütte alatti 2.-3. kötet elágazása
31. Boldogasszony papucsa, nagyon ritka védett növény, örültem, hogy megnézhettem, ezúton is köszönet a kert gondozóinak
32. Lindauer Hütte
Ezek után megindultam lefelé, reméltem, hogy nem kell végiggyalogolnom a Schruns-ig hátralévő 10 km-t és valaki felvesz, enélkül legalább egy óra sötétben gyaloglás lett volna. Haladtam szépen a keréknyomon lefelé, a ház után 20 perccel érkezett mögöttem egy terepjáró, a ház mögötti Obere Sporaalpéről jöttek a teheneiket megnézni, pont befértem hátra a leányzó és az egyéb cuccok mellé, elöl két srác ült. Útközben beszélgettünk az állattartás rejtelmeiről, a latschaui víztározónál raktak ki, ez nekem is jó volt. Sajnos az utolsó busz 18:40-kor elment, így a maradék nagyjából 5 kilométert gyalog tettem meg. A szép fekvésű víztározóhoz itt is vízerőmű dukál valamivel több mint 1000 méteren. Először aszfalton, majd szerpentint levágó rövidített ösvényt is igénybe véve haladtam lejjebb. Aszfalton haladtam újra, majd egy kis patak melletti utat (Stampfweg) vettem igénybe, a Lochmühle nevű buszmegálló után nem sokkal értem el a Zentral útvonalát.
33.-34. Latschaui víztározó és egy érdekes nevű vendéglátóipari egység neve az itt lévő útjelző táblák egyikén
Előtte viszont az egyik közeli házhoz tettem egy rövid kitérőt: az előző túrán amit már az előbb említettem (Sétálós részére egy kis 2-es kötet túra volt odafele jórészt esőben visszafele viszont jobb volt a helyzet, párommal együtt 3-an mentünk Latschau-Lindauer Hütte-Sporaalpe-Schruns útvonalon) megismertünk itt egy kedves férfit, akinek mint kiderült a rokonával egy cégnél dolgozunk és árul tojást. A megbízható emberek részére megosztotta a kvázi becsületkasszás helyszínt, ahol házi tojást lehet venni tőle, így 4 euróért vettem egy 10-es dobozzal, időnként a bolti mellett jól tud esni. Ezek után a kijelölt útvonalon haladtam Schruns központjáig lefelé a maradék részen, este 9 előtt értem az albérletbe. Nagy segítség volt a fuvar lefele, enélkül legalább egy órával később fejeztem volna be a napomat.
Kereken 3 hét telt el a legutóbbi egy napos túrám óta, június végét írtunk, már eléggé a Zentral magasabb részeivel akartam haladni, szerencsére a viszonylag jó idő és a szabadnapjaim végre egybeestek, így egy 3 naposra tervezett nagyzsákos túrával végre el tudtam indítani a nagybetűs szezont. Gschnitz végén tavaly abbahagyott túrát szerettem volna Sölden felé bezárni a már meglévő Obergurgl-Sölden részhez a soron következő 42 km alatt, közel 3400 felfelé és közel 3300 lefelé szinttel, Az időjárás terén az első nap vége és a második nap első fele volt kétesélyes, a harmadik nap jónak ígérkezett. Szállások kapcsán egy hüttés és egy bivakolós alvás volt a terv.
Schruns állomásról 6:01-kor gördült ki a személyvonat, majd Bludenz-től 765-ös Railjet-tel utaztam Tirol fővárosába, hogy ott a késés miatt némi rövidítés után sietve a 8:19-es Brenner felé tartó személyvonattal utazzak Steinach in Tirol állomásig. A város neve Steinach am Brenner, a vasútállomásé pedig Tirol-ra végződik, de ezt már korábban említettem egy régi beszámolómban, ez nem változott azóta sem. A helyzet a múltkori Navis-Fulpmes túrához volt hasonló: a soron következő buszt papíron a következő vonattal is elértem volna, de inkább siettem és a kiindulási állomáson vártam inkább. Ennek megfelelően megreggeliztem Steinach állomáson, majd a 9:15-ös busszal (a vonat 9:10-kor pontosan érkezett, de erre semmi garancia nem volt) Gschnitz felé vettem az irányt. Örültem volna az első ajtónál lévő ülésnek, de az öregasszony az Ausztriában is öregasszony, így maradt a fülke mögötti résen és az oldalablakon nézelődés. Szép tájak felé kanyarogtunk, tavaly őszről már tudtam, hogy nem kell majd unalmas panorámára számítanom Gschnitz környékén. A falu első részében végre felszabadult az „anyósülés”, az utolsó kb 3 kilométerre. Gschnitz temploma után lévő megállóban meglepő módon egy apa-fia túrázó páros szállt fel, később kicsit kerülgettük egymást az ösvényen. 5 perc késéssel, 9:44-kor szálltam le a buszról, a borult időben neki is vágtam a felfelé vezető aszfaltnak, bő 1500 méternyi emelkedő várt rám. A Feuerstein Gasthaus után a jobb oldalon murvás, de fizetős parkoló nyílott, innentől csak engedéllyel lehet az aszfalton tovább autózni. A parkoló után az Innsbrucker Hütte teherfelvonója következett, majd az út is komolyabb emelkedésbe kezdett a szép fenyvesek és rétek között az összeszűkülő Gschnitztal felső része felé.
1. Steinach in Tirol 8:40-kor, ezzel a személyvonattal érkeztem
2. Gschnitz lakott részének elhagyása, Feuerstein Gasthaus mögött látszik a busz hátulja
3. Innsbrucker Hütte teherfelvonója, a szűkülő Gschnitztal-ban haladtam tovább
Hamarosan hídon kereszteztem a bővízű Gschnitz patakot, itt nem kellett volna átmennem, hanem egyenesen kellett volna a patak mentén egy kis szintvesztést elkövetve haladnom, már későn vettem észre, maradtam az aszfalton, az ösvény később úgyis becsatlakozott. Szuszogtató emelkedő végén lévő padon ücsörögtem egy kicsit, majd folytattam az utat az egyre inkább szűkülő völgyben. Elszórtan faházak és szénatárolók következtek, majd megérkeztem az 1472 méteren fekvő Laposnesalm területére, jobbról egyből egy panzió fogadott. Gschnitz felől 200 métert jöttem felfelé, hát érződött, hogy még bele kell lendülnöm a nagyzsákos túrákba idén is. Kisütött a nap, egyből nem okozott gondot rövid idő alatt sokat izzadni. Pár lépés után elhagytam a néhány faházból álló „központi” almot majd azt követő néhány elszórt házikót is. Az aszfalt elfogyott, szerepét kövesút vette át, amely a patak mellé szorult, majd még egy pados pihenő után nekifogtam a komolyabb emelkedőnek felfelé. A keréknyom egyenesen amúgy a Bremer Hütte teherfelvonójáig tart még pár száz méter hosszan.
4. elszórt faházak a Laponesalm előtt
5. Laponesalm, 1472 m
A megszokott menetrend itt is játszott: erdő, törpefenyves/bokros részek, majd füves hegyoldalban haladás, közben szép, néhol kissé ködös kilátásom volt amerre néztem. A hegyeken még azért nem voltak a komolyabb nagyobb hófoltok sem. 13 óra előtt pár perccel érkeztem meg a Simmingalm faházához és vele együtt a nem túl nagy Simmingsee medencéjéhez. Sajnos a faház zárva, fedett helyen alvás kívülről is kizárva. A vizenyős részeken szerencsére hosszú összeszögelt deszkák biztosították az első bevetésén lévő új bakancsom szárazságát. Rövid egyenes szakasz után az ösvény újból emelkedésnek indult, jobbról patakból ívó kőszáli kecskéket mellőztem. A felfelé haladás kapcsán a 2-es kötet Rastkogelhütte-Rastkogel szakasza ugrott be, ott volt felfelé nézve ennyi hó és köd, egyelőre eső nélkül lépkedtem egyre feljebb. Jobbra lenézve az eddig csak sejtett Simmingsee is szépen megmutatta magát. A Laposnesalm után ismét volt egy borús időszak, de a Simmingalm környékétől újra a napsütésé lett a főszerep. Az első holtpont itt ért utol, elég nyögvenyősen haladtam felfelé a végtelennek tűnő emelkedőn, gyakran tapasztalt érzés ez a Zentral útvonalán felfelé illetve lefelé is, főleg a 3-as kötetben, amelynek szinte egésze ezek sorozatos egymásutánisága. A Mitteregg névre hallgató lefutó oldalgerincen haladtam egyre feljebb, 2100-on haladtam el a Bremer Hütte teherfelvonója alatt, majd az olasz határ felé kiágazó Pflerscher Scharte (2599 m) felé tartó ösvény elágazásánál haladtam el. Visszanézve szép kilátás tárult elém a Gschnitz-völgyre.
6. felfelé, ismét felfelé
7. visszanézve
8. Simmingalm, háttérben Mitteregg oldalgerince amerre a túra folytatódott
9. kőszáli kecskék
10. az ösvény őrzője
11.-12. Simmingsee és Simmingalm felülről
13. zoommal visszanézve a Gschniztal (északkelet) felé
14. feljebb sem volt csúnya a kilátás visszafelé
A sziklás környezetben gyakoriak voltak a hófoltok és egyre magasabbra érve egyre többre és hosszabbakra kellett számítanom, a szemben a katlan végében már láthatóvá vált Simmingjöchl elérése a soron következő háztól nem tűnt túl reálisnak. A már említett soron következő házhoz, a Bremer Hüttéhez 14:40-re értem fel. A 2411 méteren álló közepesnek mondható nagyságú háznál volt némi mozgás kint, a főnök rögtön kint ücsörögve meg is szólított, hogy mik a további terveim. Megpróbált lebeszélni a továbbhaladásról és mondta, hogy a következő ház, a Nürnberger Hütte még 6 órányira van. Mondtam, hogy mindenképpen muszáj továbbmennem, hogy tartani tudjam a terveimet. Bementem gyorsan pecsételni és vizet tölteni, indulás előtt a főnök adott egy névjegykártyát, ráírta a saját számát és kérte, hogy hívjam fel, amikor odaérek vagy ha segítségre van szükségem. Megköszönve a törődését tovább is indultam, ha nem is sokkal de egy jó fél órával voltam lemaradva a tervezetthez képest, ami ekkor még nem tűnt drasztikus késésnek.
Jókora hófolton haladtam át rögtön a ház után, a természet nem csinált titkot belőle, hogy mi lesz a soron következő kilométerek fő akadálya, kihívása. Az Innere Wetterspitze (3053 m) oldalában haladó köves ösvényen egyre csak szaporodtak a hófoltok. Komolyabb beavatkozás (pl. hágóvas felvétele) felvétele nem vált szükségessé, de arra jó volt, hogy tovább lassítson, A napfény egyre kezdett fogyatkozni, a táj kezdett egyre vészjóslóbb képet festeni. Sokszor tapasztalt érzés volt ez már nekem, sosem megnyugtató, de nem szokott úrrá lenni rajtam. 2550 méter környékén egyre inkább jobbos fordulatot vett az ösvény, már ahol még nem volt hó alatt, az égbolt teljesen elborult.
15.-16. Bremer Hütte kívül és belül, 2411 m
17.-18. rögtön a ház után egy hófolton vágtam át, később sem volt belőle hiány
19. visszatekintve, a kép közepétől kissé balra feljebb látható a Bremer Hütte
Az utolsó 200 méter szint itt elég keserves volt, a végén az ösvény teljesen hó alatt volt, a haladást segítő drótkötelekkel együtt, néhány helyen alternatív helyeken kellett mennem sokszor már a kezeimet is használva a mászós pózba hajló felfelé meneten. Egy helyen konkrétan meg is állapítottam, hogy nem szeretnék itt visszafelé menni. 17 óra után kicsivel érkeztem meg a 2754 méteren fekvő Simmingjöchl nevű hágóba, ahol pont elfért egy kőház, mely régén vámházként funkcionált. Visszafelé nézve már örültem a magam mögött hagyott hófoltoknak, viszont az előttem álló rész talán még komolyabb összefüggő fehér rétege őszintén szólva már eléggé nem tetszett. A csapadékos ősznek, télnek és hűvös tavasznak köszönhetően még június végén is viszonylag sok hó volt a magasabb részeken, sajnos. A Nürnberger Hütte még innen két órányira van, a képeimen utólag már felfedeztem a házat innen, viszont ekkor ezután szinte azonnal elhúzták a ködös függönyt, majd pár perc múlva rákezdett az eső. A leereszkedés előtt körbejártam a masszív kőházat, sajnos be van zárva, viszont az esőgyűjtő hordóból rendelkezésre áll víz. Ezen kívül még egy pad adja a hely komfortját.
20.-21. akadtak problémásabb részek a hágó előtt
22.-24. Simmingjöchl, 2754 m, nyugat felé nézve (kép bal oldalán a Nürnberger Hütte), a vámház és visszanézve
A ködben erősen keresgélnem kellett az utat, de nem volt probléma, még a nem is annyira lassan beköszöntő szakadó esőben sem. Nem volt túl nagy élmény így a túra ezen része, a köd sűrűsége és az eső intenzitása a Paradise nevű sziklás-mocsaras részen enyhült, egy óra ázás után. Még rá-rákezdett az eső, de már kevésbé volt komoly. A Paradise után hófolton keltem át a lefolyáson, jó pár drótköteles szakasz következett az éppen aktuális völgybe, a Langental-ba való ereszkedés részeként. Hófoltok továbbra is voltak, de nem voltak vészesek, más ösvény amúgy sem volt a környéken, ezen a részen konkrétan nem túl sűrű a turistaút hálózat. Jobbról végre megláttam a karnyújtásnyira a szemben lévő hegyoldalban álló Nürnberger Hüttét és a felette másnap érintett Niederl nevű hágót. Örültem, hogy megláttam a napi úticélomat és saccra egy óra múlva nagyjából oda is tudok érni. Azonban kereken este 7 órakor érkeztem egy hóval megtelt kuloárhoz (hegyoldalban fentről lefelé lefutó „árokhoz”), ahol az átkelést finoman fogalmazva is nagyon veszélyesnek tartottam, nem vagyok egy ijedős fajta de az első harmadában visszafordultam az visszamentem a hótól mentes részre. Ledobtam a zsákot és megnéztem újra közelebbről a helyzetet, ami nem volt túl szívderítő: a 45 fokos lejtős hóban nyomok még látszódtak, de a napközbeni olvadás miatt már azok sem néztek ki jól, ezen kívül semmilyen fix pont és kerülési lehetőség sem látszott. A helyzetet nehezítette a nagyjából 10-12 méteres rész első harmadában lévő masszív szikladarab, amelyet alulról kellett kerülni.
25. túraélmény.jpg
26. Paradise nevű rész, szebb időben biztos nagyobb élményt adott volna a környék
27. újabb mászóka, ezúttal lefelé
28. szemben a Nürnberg Hütte
29. Langental, észak felé nézve
30. problémás, hóval töltött kuloár közeleg
Kelepcébe kerültem mivel visszamenni nem tudtam, továbbmenni sem és semmilyen útvonalalternatíva sem állt rendelkezésre, hogy többlet távval és szinttel, de elérjem a házat. Sok-sok száz alpesi kilométer után megtörtént amit eddig sosem kellett: felhívtam a Nürnberger Hüttét és segítséget kértem, térerő még éppen volt hozzá. Egy női hang jelentkezett a vonal túlsó felén, a szokásos kérdések tisztázása (egyedül megyek, miért jöttem le a hágóból, stb) után azt ígérte, hogy szól a ház főnökének és hamarosan folytatjuk. Így is történt, a Nürnberger Hütte főnöke hamarosan hívott is, neki is vázoltam a helyzetet. Az előző beszélgetésből már tudtam, hogy van egy svájci túrázó csapat a házban, de ők fáradtak, nem tudnak kijönni, a főnök azt ígérte, hogy este 9-re tudna a helyszínre érni, bő másfél óra múlva. Abban gondolkoztam, hogy köteleket kéne átdobniuk és úgy húzva biztosítani a biztonságos áthaladásomat a pár problémás méteren. Ezen kívül helikopteres mentés is szóba került, ezt elvileg fedezi az Alpenverein biztosítás, de megmondom őszintén nem szerettem volna ezt élesben is kipróbálni. Abban maradtunk, hogy utánajár a helikopternek (később visszaszólt, hogy benne van a biztosításban, de mint említettem ezt a legutolsó kártyának tartogattam csak, ha tényleg nincsen más) és majd akkor érkezik. Nem mondom, hogy nyugodt voltam, sőt. Egy olyan nem várt helyzetbe kerültem, amin maximum csak az segített volna, ha el sem indulok. A problémás rész vége egyébként láthatóan járható volt még nem régen, látszódott a hólapátolás nyoma, csak közben az olvadások miatt vált újra neccessé. Semmi kedvem nem volt még 1,5 órát ott toppogni, így felvettem a hágóvasaimat és megkíséreltem a szinte lehetetlennek tűnőt: utat vágni magamnak. A vasaimat a hóba vájva már sokkal jobb volt a stabilitás, nekiálltam taposni és rugdosni a havat, majd a keletkező nyomot szélesíteni, a túrabotjaimat ásóként használtam. A nagy kő aljáig vezető részt egészen jól sikerült megcsinálnom, viszont innen még fel kellett nyomnom magamat az ösvény szintjére, hogy ott még pár necces métert megtéve haladjak le a hóról. Felfelé nézve, ahogyan említettem semmilyen kerülési lehetőség, fix pont nem kínálkozott, lefelé sem, lefelé nézve pedig több száz méteres 45 fokos lejtő, majd az azt követő sziklás rész és az alján futó patak látványa gondoskodott az adrenalinról, ez a totál game over kategória. A szikla aljáról visszamentem és zsákomért és egy életem, egy halálom alapon megkíséreltem az átkelést. Tudtam, hogy ha zsák nélkül át is kelek, akkor visszamenni már nem tudok érte. Még most is, 3 hónap után is, amikor ezeket a sorokat írom is leizzad a tenyerem ha ezekre a veszélyes percekre gondolok. Isteni segítséggel és szerencsével sikerült a szikla alatti részről feltornáznom magam a nyom szintjére és ott az utolsó pár durván húzós métert is tyúklépésnél is kisebb lépésekben megtennem. Ha ott, vagy korábban bármi instabilitás, egyensúlyvesztés következett volna be, akkor nagy valószínűséggel ezeket a sorokat sem tudtam volna leírni és még sok másikat sem. A képeim tanúsága szerint az átkelés 6-7 percet vett igénybe, 20:20-ra a túloldalon voltam, leírhatatlan megkönnyebbüléssel! Ennyire komoly akadályozó tényező nem mostanában volt a túráim során, de hála az Égnek minden gond nélkül leküzdöttem és tovább tudtam menni.
31.-32. felfelé és lefelé sem volt nagyon érdemes nézni
33. az átkelés előtti állapot
34. a sikeres átkelés után!
További hófoltok következtek, de már nem kellett a hágóvasat felvennem, ezért a pár méterért viszont nagyon érdemes volt beraknom a zsákomba. Telefonáltam páromnak, hogy minden rendben velem, valamilyen hatodik érzék kapcsán megérezte, hogy valami baj van, de most már ő is megnyugodott. Felhívtam a ház főnökét is, hogy sikeres átjutottam, az ösvényt azonnal zárják le az életveszély miatt. A Hosszú-völgyi patakon (Langentalbach) egy masszív hófolton tudtam átkelni, majd ismét egy kis felfelé haladás következett, helyenként drótköteles mászókákkal. Ennek a résznek az elején érkezett meg szemben a főnök, aki Leo néven mutatkozott be és kísért el a házba. Útközben jót beszélgettünk, megkönnyebbülve, közben besötétedett. Finoman fogalmazva is húzós lett volna sötétben mentés, szerencsére nem kellett a helikopteres mentéshez hasonlóan ezt sem élesben kipróbálnunk. Mondta, hogy a Bremer Hüttének a felesége már visszaszólt, ezzel nem kell foglalkoznom. 22:05 körül érkeztünk meg a házba (2278 m), vizes cuccaimat a szárítós szobában hagytam (új bakancsom első üzemnapján már beázott, korai „vízkeresztség” volt, de nem csodálkoztam rajta egy pillanatig sem).
35. áthaladás a Langentalbach fölött egy masszív hófolton
36. érkezés a Nürnberger Hüttéhez este 10-kor
Az előtérben Leoval beszélgető, ránézésre velem nagyjából egykorú leányzóval váltottam pár szót, ő még délután gond nélkül átkelt a hókuloáron, neki a patakátkelés okozott gondot, amit én a már említett sokadik hófolton át tudtam le. Az étkezőbe érkezve a csapat többi tagja az asztalnál ült, a főnök felesége, egy másik nő és egy ázsiai származású, valószínűleg pincér rémlik még az asztaltól. Pár szót váltva odahívtak egy magyar anyanyelvű srácot, ő kísért fel a szobába, mutatta meg a mosdót. Pár percet beszélgettem a szintén nagyjából velem egykorú keszthelyi sráccal , aki örül, hogy ott dolgozhat és elégedett a hellyel, helyzettel. Öröm volt egy ilyen véleményt hallani, én korántsem mondhatom el ezt magamról/magunkról Vorarlberg-ben. Említette, hogy a problémás havas részt ismeri, a ház kinyitása előtt egy héttel érkeztek, rendbe is tették az utat, sajnos ez ismét időszerűvé vált. Elköszöntünk, majd következett az esti rutin, kissé későn. Nem tudok megkerülni egy kissé kellemetlen gondolatot: a ház nem volt üres és nyilván nem is lehet csak úgy otthagyni mindent, viszont mégsem merült fel, hogy akár csak egy ember is elinduljon felém a telefonom után, pedig magát a problémás részt az elmondottak alapján ismerték. Lehet ennek kapcsán az általam elképzelt helyett más a protokoll, a főnököt mindenképpen meg kell várni, stb. Természetesen nem volt erre szükség, meg nem is érdekes, viszont ezt megemlítve érzem teljesnek a beszámolómat, nyilván én csak a magam verzióját ismerem. Mivel reggel korán terveztem indulni, így a fizetést megejtettem már most, a pecsételéssel együtt, 13 euró volt az alvás és további 1-1 eurót vásároltam a meleg vizes fürdőhöz, így kettő együtt már megfelelő komfortot adott és új emberként léptem ki a zuhany alól. Teljesen kifáradva vánszorogtam vissza az emeletes ágyas szobába, amiben ha jól emlékszem 22 férőhely volt, de szerencsére ezúttal csak én aludtam ott. A kis hálózsákomba feküdtem és arra terítettem rá a takarót, így már jó volt a hőmérséklet. Közel éjfél volt, mire elaludtam. A mai etap csak 15 km volt, de mégis nagyon fárasztó, ezért sem annyira mérvadó kizárólag a távolságadat a magas hegyekben.
37. vízszintben, végre
Hajnal 4 körül jócskán zörgős emberek indultak útnak, utána még vissza tudtam aludni. Az ébresztő után az előző nap történéseire való tekintettel még hagytam magamnak egy kis időt, majd 6 óra környékén felkeltem. A reggeli rutin és összepakolás elhúzódott, majd tettem egy kört a ház körül, ebből az irányból is szemügyre vettem a tegnap esti dilemma helyszínét és innen is meg kellett megállapítottam, hogy „hub…g”.
8 óra előtt indultam útnak, az emelkedő a ház mögött rögtön indul, a köves és sziklás részeken vezető emelkedőn ismét volt drótköteles rész, de semmi vészes. Visszafele nézve látszódtak az előző korai és késő esti események pontjai: Simmingjöchl, Paradise hátulja, hókuloár, ház. A borús időben egyszer-egyszer nekiállt rövid időre csöpögni az eső, de csak ijesztgetett. Egy bő óra alatt felértem a Niederl 2629 méteres hágójába, a „csúcskereszten” kívül egy furcsán elhelyezett pad alkotja a hely tartozékait. A nyugati oldalra tekintve látszódott a soron következő, Sulzenauhütte amely 4 kilométernyire feküdt, a hágó alatt korántsem hómentes úton. Telefonálás és kalóriapótlás után indultam meg lefelé, a drótköteles szerpentinek után már lankásabb,de havas részen gyalogoltam tovább.
38.-39. Nürnberger Hütte belülről és kívülről reggel
40.-41. a Simmingjöchl és vámházának környéke és a tegnap esti problémás rész zoommal
42. elhagyva a házat, középen a fentről lefelé tartó hosszú havas sáv közepénél voltak a tegnap esti megpróbáltatások
43. emelkedő a Niederl felé
44.-45. a Niederl hágóban, 2629 m és a kilátás nyugat felé, a kép közepétől lefele a Sulzenauhütte látszik
Szembejött egy szintén nem osztrák túrázó, később már többen is mozogtak az ösvényen. A füves és nedves területen haladva északkelet felől csatlakozott be az ösvény a Mairspitze felől, ez ugyanúgy a Nürnberger Hüttétől indul, de nem a Niedel-en keresztül. Az úttól nem messze fekvő Grünausee szép látvány volt, főleg a türkizes színe miatt. A tó lefolyásából képződő patakon (Freigerbach) átkelve morénasáncon folytattam a túrát, a hajdani gleccser határa volt ez a rész. Újabb kis hídon keltem át a patak másik ága felett, majd emelkedő következett. Kitérési lehetőség nyílott egy kilátópont felé kicsit északabbra, de nem éltem vele a párás idő és a gyorsan rohanó percek miatt sem. A huplin átbukva már közelről látszódott a Sulzenauhütte, innen már hamar odaértem a Sulzenau patakon átívelő hídon átkelve a 2191 magasan fekvő házhoz. Észak felé szépen látszódott a felfelé vezető út, nem bántam, hogy nem megszakítási pont a Sulzenauhütte, kicsit „drága” rezsimenet lenne a szomszédos Mutterbergtal elérése és ugyanez vissza. Viszont én maradtam a hegyek keleti oldalán még egy kicsit. A házban pecsételtem, meglátogattam a mosdót és végre meg tudtam szabadulni az egy nap alatt összegyűlt szemetemtől a feltűnően sok kirakott kukák egyikében. Indulás előtt érkezett a meglévő emberek mellé még egy csoport, mely indult tovább felfelé a Sulzenausee felé. A háznál ebédhez készültek elő, ideje volt továbbindulnom, a következő hágó a Peiljoch/Beiljoch volt (előbbit a füzet és a térkép írja, utóbbit a terepen lévő táblák) 2672 méteres magasságban, közel 500 méter szint várt rám.
46. a pára nem hagyott alább feljebb, szerencsére később előnyére változott a helyzet
47. névtelen tó
48. Grünausee
49. morénasáncon halad egy kicsit a túra
50. érkezés a Sulzenauhüttéhez
51. kilátás észak felé a háztól, a szemközti völgyben halad a főút a Mutterbergalm felé
52. Sulzenauhütte részlete belülről
53. távozás után
A füzet szerinti 2 kilométer 1 és ¾ óra, nekem ez jóval több volt, a felfelé vezető út szinte egésze betudható volt egy elhúzódó holtpontnak. A Kleiner és Groβer Trögler felé vezető jobbos kiágazás után a következőben már egyenesen haladtam, balra a Sulzenausee érintésével mehettem volna a Peiljoch felé, vagy vissza a házhoz. Az emelkedő is nekilódult a Trögler-ek oldalában, nem sokkal később sziklás-drótköteles részen haladtam, egy helyen a megbomlott sodronyt szigszalaggal ragasztottam le, hirtelen belenyúlva csúnya sérülést tud okozni. Visszanézve látszódott a Sulzenau patak széles, ám sekély több ágra szakadó és szigeteket alkotó medre, háttérben az angolos nevű Blaue Lacke víztükre látszódott. Tőlem balra húzódott a 3508 méter magas Zuckerhütl tömbje, egy kutyával túrázó lefelé haladó párost pihenő közben szemléltem szemben, távolról nézve meredeken lefele futó markáns hófoltokon haladtak át, a helyszínen valószínűleg nem lehetett olyan vészes, mivel gyorsan haladtak. Nem úgy mint én. Azért a szemben hóban haladók látványa gyorsan felidézte bennem a tegnap esti eseményeket. A Sulzenausee látványa elég télies benyomást keltett, főleg a háttérben a sok hóval, képről senki nem sejtette volna, hogy június vége 3 nap múlva lesz. A tó felől érkező ösvénynek jól a távolság, elég meredeket halad felfelé. A kijelölt út is egyre inkább északnyugati irányt vett és nagy nehezen 14:40-kor felértem a Beiljoch-ba, 2672 méterre. A rengeteg kőbaba közelében ültem le egy kicsit enni, nagyon úgy tűnt, hogy a tervezett Hildesheimer Hütte elérése már igencsak nehezen lesz meg világosban, sőt leginkább sehogy.
54. irány a hegy oldala
55. rövid kitettebb mászókás rész
56. Zuckerhütl tömbje, 3508 m
57. visszanézve, jól látszik a Blaue Lacke
58. Sulzenausee, nem éppen a nyár jut eszembe erről a képről
59. Beiljoch, 2672 m, kőbaba tengerrel
Még várt rám egy ereszkedés a 2308 méteren fekvő Dresdner Hüttéhez, majd onnan bő 800 méter szint még a 3120 méteren lévő Eisjoch-ba és onnan egy újabb ereszkedés a 2900 méteren található házig. Emellé 15 óra volt már majdnem, hát kezdett egy kicsit szoros lenni ez a gatya, de nem sokkal később bizonyosodott be, hogy valóban. Negyed óra szünet után indultam tovább, furcsa módon még egy kis emelkedő is volt a hirtelen már nem borús, hanem részben napsütéses, de kissé szeles időben. Mondanom sem kell, hogy hófolton haladtam egy darabig, pár lépés után szép kilátás nyílott észak felé a Mutterbergtal irányába és dél felé, amerre mentem volna tovább. Ránéztem az előttem álló inkább reggeliző pehelyre, mintsem járható útra hajazó látványra: a sok-sok szinte mind-mind egymással összefüggő havas részeket helyenként megszakította egy-egy sziklás „sziget” is, így mutatva inkább egy tejbe áztatott reggeliző pehely látványát, mint értelmesen és értelmezhető időn belül bejárható túraszakaszét. Észak felé szépen látszódott a lefelé vezető szerpentines út, gyors mérlegelés után a kiszállást választottam. Még a 2-es kötet Fulpmes környéki részeiből rémlett (a völgy ugyanaz, csak ez a vége, a 2-es kötet meg feljebb, északabbra vezet) Mutterbergalm a buszok kijelzőin, amelyek a végállomást jelentették. Volt már net, így a 18 órás utolsó busz elérése nem tűnt irreálisnak, még felvonózás (inkább „levonózás” lett volna) nélkül sem az időközben Stubaier Gletscher névre átkeresztelt végállomásról Innsbruck felé. Az Eisjoch felé köd is volt, fáradt is voltam és esélytelennek láttam a világosban érkezést, ködben botorkálva utat keresni és szorítottabb helyzetbe direkt belesétálni pedig nem láttam értelmét, tehát a kiszállásom már biztos volt. Utólag visszanézve is jól döntöttem: 3 hét múlva egy korán kelős, de nagyon kellemes nap alatt tettem meg a Sölden-ig hátralévő részt, mindenfelé probléma nélkül, ami most kimaradt.
60. kilátás dél felé, gyülekeznek a kétségek a továbbhaladás kapcsán, ekkor még tévesen azt hittem, hogy a kép közepétől szembe kell felmennem (Daunjoch volt a ködben, mely nem része az útvonalnak), a valóságban nem, de a lényegen nem változtatott
61. Dresdner Hütte a láthatáron
Drótköteles szerpentines rész következett (feltűnően sok ilyen mászóka volt ebben a két napban, máskor 3x ekkora távon sincsen ennyi összesen), majd szépen kezdett szelídülni a terep. Egyre lejjebb jutva vált bennem egyre biztosabbá, hogy jó ötlet nem továbbmenni, pedig én ritkán mondok ilyet. A Dresdner Hüttében alvást kapásból elvetettem (sok ember, egyedül alvás nagyjából esélytelen, kivédhető plusz költség, a kajáról nem is beszélve), ahová nem sokkal később érkeztem meg. Előtte viszont átkeltem egy függőhídon a Fernau patak hídján és a köves keréknyom alagútja felett, amin nemsokára már lefelé tartottam a hegyről. Két felvonó kötélpályái alatt átbújtam, majd a ház felé fordult az utam. A Dresner Hütte előtt vicces módon ki van rakva a település határát jelző „Dresden” tábla, hátoldalán az áthúzott Drezda fölött az 509 kilométeres távolságadat is szerepel. A házhoz érve szolidabb nyüzsgés volt, pontosan elég volt hozzá, hogy véletlenül sem gondolkozzak az itt alváson. A pecsét a bejáratnál rendelkezésre áll, éltem is vele, majd kicsit benéztem az előtérbe, az amúgy felújított és kulturáltnak tűnő házban. A térképek mellett üveges szekrényben a szuvenírek hadának kínálata is egyértelmű volt. A házzal szembeni kis birkalegelőn lévő kis Dresner Hütte vicces látvány volt. Viszont az idő rohamosan telt, 17 óra előtt pár perccel leléptem, ha 509 kilométert nem is akartam a névadó városig gyalogolni, még 3,3 kilométer várt rám a dózerúton lefelé, bő 550 méter lefele szinttel.
62. lejjebb érve sem szelídült meg a sok hó látványa és időből sem lett több
63. érkezés a Dresdner Hüttéhez
64. az előtér részlete, kultúrált
65. ha 509 kilométer nem is várt még rám, de bő 3 még volt hátra
A dózerutat választottam az ösvény helyett, mert gyorsabbnak ítéltem meg, ennek megfelelően a ház mellett dolgozó munkagéptől nem messze megkezdtem a lefelé haladást, előtte nyilván elhagytam a Zentral útvonalát is a ház bejáratának közelében. A már említett alagutat, az út elég meredek szögben hasított lefelé, helyenként bele is futottam az útba, gyorsabb volt úgy. A naplemente fényei szépen megvilágították a környéket. A háznál való építkezés valószínűleg mára véget ért, mivel az úton már nem volt forgalom, napközben sűrűbben jöhetnek-mehetnek a megpakolt és üres teherautók. A rezsimenet egyetlen kárvallotja a 2016 vagy 2017 óta használt esőkabátom volt, mely a nagyzsák felső gumispárgás részében volt rögzítve, menet közben észrevétlenül kiesett. Kis eső esetén még hatásos volt, nagy esőben meg nagyjából mintha nem is lett volna, nagy veszteség nem ért, de azért nem így terveztem megválni tőle, ezúton is elnézést kérek az akaratlan szemetelésért. Jóval később vettem már észre, hogy hiányzik. Először az egyik, majd a másik kötélpálya alatt is átbújtam, majd az aszfaltra érve Gamsgartenbahn felvonó épületének elhagyása után indulás előtt 2 perccel szálltam fel a buszra. A visszatérés során úgyis felvonózni terveztem, megéri azt az összeget a bő 550 méter és 3,3 km rezsimenet kihagyása, nem beszélve az időről.
66. meredek szerpentinek vezettek egyre lejjebb
67. Fernaubach vadvízi része
68. lassan „normalizálódnak” a terepviszonyok, nem volt már messze a cél
69. Mutterbergalm/Stubaier Gletscher buszvégállomás, a túra végpontja
Menet közben a Sulzenauhütte megálló környékén a másik irányból is megtekinthettem, hogy miért jó nem oda tervezni a megszakítást, elég masszív részt kell leküzdeni már az elején, hogy az ember közelítse a Sulzenauhüttét. Innsbruck egy órányi utazásra volt, ennyi idő bőven elég volt, hogy „leüljek”, leszállásnál mintha betonból lettek volna a lábaim, vánszorgás volt a peronig, Előtte viszont még relatív gyorsan belefért két nagy pizzaszelet vásárlása az állomásépület alsó részén lévő már többszörösen bevált kebabosnál, amelyet a magyar rendszer szerinti első vágány peronján lévő padon ülve fogyasztottam el. Közben befutott az egyetlen bregenz-i Westbahn vonat, majd 19:42-kor távozott is. Sajnos ez menetrend szerint lekési a csatlakozást Bludenz-ben, pedig biztosan kényelmesebb lett volna, mint az érkező 168-as Railjet padlóján utazva, de legalább pontos volt, így Bludenz állomáson csak átléptem egyik vonatról a másikra és 21:54-kor meg is érkeztem Schruns-ba, 22 óra körül már az albérletben voltam.
A megélt nehézségek ellenére nem rossz emlék ez a túra számomra, a tanulság legfeljebb annyi lehetne, hogy inkább júliusban menjen az ember már magasabb helyekre, de egy ehhez hasonló szituáció kialakulása ellen még akkor sincsen garancia. Ahogyan arra sem, hogy akár jövőre, vagy azután június végén ne lehetne azon a kurrens részen minimális problémával áthaladni. Időnként kell tudni nemet is mondani a továbbhaladásra, emiatt most a szűk 42 km helyett 26,2 km lett a túra vége, de egyáltalán nem tartottam ezt kevésnek a hómennyiség, a terep és a nehéz cucc tudatában. Ezen kívül érződött, hogy nem volt idén nagyzsákos bemelegítő köröm, mint pl. tavaly, hanem egyből „élesben” ment.
