Lesencetomaji vasútállomás után lévő műúttól le van zárva az a túra útvonala 77-es úti vasúti átjáróig, műúton kell kerülni. A teljes sorompós átjáró után egy szakaszon még lehet a sínek mellett egy kavicsos úton menni, egy megszüntetett átjáróig. Onnan én a szántóföld és a vasúti töltés szélén mentem még 300 métert a műúton lévő átjáróig, így kisebb volt a kerülő. Fény és félsorompós átjáró után vissza lehet állni a kéktúra útvonalára. A vasútállomással szembeni restiben, ahol a bélyegző is van pedig még mindig jó velős pirítóst lehet kapni, jól esik egy hideg sör mellé több mint 30 km séta után.
2025. 03. 01. szombat Unokáimat kellett vinni Újpestre egy sakk versenyre. (Országos bajnoki szinten játszanak, kellenek a versenyek.) Ilyenkor délelőttre odavisszük őket, majd délután értük megyünk. A köztes időben, gondoltam, fel is mehetnék a Csóványosra.
Nem sokkal 11 h előtt meg is érkeztem Diósjenő, Királyháza felé vezető útjának kezdetéhez, ahol meglepetéssel láttam, hogy az út le van zárva (Csak engedéllyel használható!)
Pedig Závoz-tetőig jó lett volna felmenni, pár éve még simán járható volt! Maradt a parkolás, és a jóval hosszabb gyaloglás. Nem a fáradsággal, hanem az idővel volt gond, hiszen a fiukért időre kellett visszaérni a versenyre. Bizony 2 km-t, több mint fél órát, és 150 m szintkülönbséget veszítettem ezzel a szituációval. Persze a nyeregben most is szép volt a kilátás, majd kicsi szintvesztés után jó lendülettel folytattam a kapaszkodást.
Nem volt piskóta ez a túra, hiszen csak felfelé 7,5 km volt a táv, 680 m szintemelkedéssel.
Időnként majd kiköptem a tüdőmet, pedig nem ma kezdtem a túrázást. Elhagytam a Hárombarát vendégház helyét, majd a Nyír-réti kastélyromot, és egy barátságos rét után egy végső kapaszkodóval, felértem a geotoronyhoz. Most is szép volt, jót tett neki a kilátóvá alakítás. Ez is egy olyan hely ahol vétek lett volna veszni hagyni a tornyot.
Megkerestem a kódot, majd a 133 lépcsőn felkapaszkodtam a 26 m magas tetejére. A végén már meg kellett állnom, mert alig kaptam levegőt. A kilátás viszont a régi és csodálatos!
Visszatérve a föld színére ettem valamit, miközben figyeltem a többi túrázót. Voltak itt fiatalok, idősebbek, családok, párok, vagy éppen kutyások. Jó volt látni, hogy ilyen sokan vannak.
Az evést követően még egy kicsit körbesétáltam a környéket, próbáltam megkeresni régi kalandok helyszíneit, nem sok eséllyel. Aztán nekivágtam a levezető szakasznak. A felfelé kifigyel barátságos réten még időztem egy keveset, mert közben a nap, különleges szögben világította meg. Aztán már csak a lendületes ereszkedés maradt.
Kicsivel a Závoz-tető után sikerült egy autóstoppot megcsípni, így az utolsó kilométer idejét megspóroltam a visszaútból. Szerencsésen visszaértem Újpestre, s bár késtem egy kicsit, de még a verseny is tartott, így semmi gond nem volt belőle. Jó, eseménydús napon voltam túl.
1992-2021 között szinte minden nyaramat a Bükkben töltöttem (Hereg-rét, később Kurta-bérc, természetvédelmi tábor), meg minimális barlangászat is „becsusszant”.
„De hát a Bükk már csak ilyen: csodás hegyek, fantasztikus kilátások!”
Répáshuta előtt (Felsőtárkány felől haladva) van (volt?) egy kis földutas félreálló, ott mindig meg kellett állni, kiszállni és bámészkodni. Ha meg felfelé akarta emelni a tekintetét az ember: a Hereg-réti parkolóból csodásan látszik a Három-kő–Tar-kő vonulata.
Bizony vannak érdekes nevek országunkban: pld. Etyek - Egyek ...pedig egészen távol vannak egymástól.
Valaha sokat jártam az országot kijáró technikusként, láttam jónéhány érdekes elnevezést. (persze most semmi nem jut eszembe)
"Aztán az erdő benőtte a kilátást, azóta csak egy kanyar a Lillafüred–Felsőtárkány úton."
Azon az úton elég sok kanyar van, és sok helyen elég szép is lenne a kilátás fák nélkül. De hát a Bükk már csak ilyen: csodás hegyek, fantasztikus kilátások!
Isten látja lelkem, de a topicot átpörgetve mindig megakad a szemem a Pazsag helynéven, és egy másikra asszociálok – az irány jó, csak még északabbra, a Bükkben. Torony nincs ott, volt anno egy parkoló csodás kilátással a Déli-Bükkre, meg egy gipszmdell az onnan látható hegyek térbeli ábrázolásával. Aztán az erdő benőtte a kilátást, azóta csak egy kanyar a Lillafüred–Felsőtárkány úton.
2025. 02. 23. vasárnap Késő délelőtt jött az ötlet, hogy menjünk el valahova. Bedobtam a Boldog Özséb kilátót, s el lett fogadva életem párjától. Autóval elmentünk a dobogókői elágazáshoz, ahonnan már gyalog folytattuk az utat.
Nem túl bonyolult dolog ebből az irányból feljutni a Piliscsúcsra: el kell indulni egy forgalom elől lezárt úton, s ki kell tartani a tetejéig. Persze azért szép az út, de elég fárasztó ezt oda-vissza 10 km-en keresztül csinálni. Szegény nejem a végén már elég nehezen bírta, de becsületesen kitartott.
Mire az ember ehhez a régi rakétasilóhoz ér, már fellélegezhet, mert innen már nincs messze a csúcs.
Szép idő lévén többen is kirándultak a környéken, néhányan érdeklődtek erről-arról, de sokan tudták mit is akarnak. Régebben még volt az út mentén két „fakanapé” ami a hangzatos nevével ellentétben egy leülésre alkalmasan kivágott farönk. Igazából még most is megvannak, de az idő már szinte felismerhetetlenné tette őket.
Végre felértünk a kilátónak átalakított geodéziai toronyhoz. Szusszanás közben sikerült egy kismadarat lefényképezni az ágak között, majd megkerestem, s felírtam a torony kódját.
Felballagva a kilátóba csodálatos táj fogadott minket. Itt valóban érdemes volt kialakítani ezt a kilátót: északra a Dobogókő csúcsa, délre Pilisszántó, s mögötte a Pilis hegyei.
A párás idő ellenére, vagy talán éppen ettől, fantasztikus volt a sejtelmes távoli táj. Engem mindig magával ragad ennek a környéknek a szépsége. Méltó csúcspontja volt ez a mai sétánknak!
Pár nap elteltével, ismét vegyünk sorra egy újabb kiruccanást:
Geodéziai tornyok
Rókahegy
2025. 02. 19. szerda Fél 7 körül indult a vonat Kaposvár felé Kelenföldről. Jó ütemben értem le, sikeresen átszálltam a buszra, és fél 11 körül már Gödrén álltam.
Emberes emelkedővel indult az út, s ez a tendencia később sem nagyon változott.
Egy temető mentén vezetett felfelé, s a tetőn áll a szépséges Siskovics-kápolna. Ragyogóan állt a szikrázó napfényben. Csodáltam szépségét, miközben kicsit kifújtam magam.
Innen némi haladékot kaptam, de egy rövid szintút után ismét kapaszkodni kezdett az út egy mély szurdokban. Erre már havas, sáros is volt a talaj, az éjszakai fagyott föld kezdett felolvadni.
Aztán felérve egy úti kápolnához és egy újabb temetőhöz, ismét kaptam némi szusszanásnyi időt. Később viszont az út egy jó nagy kerülőbe kezdett, ami elég sok időmet vitt el, ráadásul a ragadós sár sem könnyítette a dolgomat.
Végül kiértem a nyílt terepre, ahol már legalább szépen látszott utam célja, a torony. Sajnos a teljes belseje ki volt rámolva, (jót kereshetett valaki rajta a MÉH-ben) de igazából a lábától is szép kilátás nyílt körbe. A kód rögzítése után átgondoltam a továbbiakat, és döbbenten vettem észre, hogy túl sok idő ment el a feljutásra. Majdnem egy teljes óra ráment, pedig a busz nem vár. Azzal vigasztaltam magam, hogy lefelé gyorsabb lesz, de ezt nem tudhattam biztosra.
Kétségek között indultam visszafelé, s hamar úgy határoztam, hogy levágom a kerülőt. Bár végig havas volt a terep, (ez még jobbnak is bizonyult, mint a sár) egészen jó lendülettel tudtam haladni. Aztán elértem az alsó ívet, s innen már, hipp-hopp lent is voltam a faluban. Magam sem hittem, hogy ilyen hamar, 37 perc alatt megtettem lefelé az utat.
Aránylag pontosan érkezett a busz, s még a falu szélén, csak úgy kukucskálva, meglestem a Szily-kastélyt. Azóta is sajnálom, hogy nem jutott több időm a busz indulásáig. Aztán Sásdon átszálltam a dombóvári buszra. A városban, sétáltam egy kicsit a vonat indulásáig. Kíváncsian nézegettem az őszi túrám emlékeit, majd visszatérve felültem az érkező MECSEK InterCity-re. Meg is állapítottam, hogy nem annyira szeretem én a helyjegyes vonatokat, ha csak lehet, maradok inkább a személyvonatoknál.
Aztán némi késéssel megérkeztünk Kelenföldre, ahonnan már hamar haza is jutottam.
2025. 02. 10. hétfő Füzesabonyi átszállással érkeztem meg Mezőkövesdre. Innen busszal mentem tovább Matyóföld tanya megállóig. A buszsofőr helyettesítette kollégáját, így majdnem elfelejtett megállni. Aztán végül kicsit távolabb csak megállt, bár nekem a következő megálló sem lett volna rossz.
Fél tíz körül vágtam neki az enyhén dombos terepnek, s hamar kiderült, hogy vadban gazdag környéken járok. Előbb egy kócsag repült fel a közelben, majd egy bekerített részen több őz ugrott meg.
Ezeket ekkor még nem sikerült lencsevégre kapnom, de később, amikor sikeresen átjöttek a kerítésen, már igen. Gyümölcsfák mentén vezetett az út, élveztem a táj hangulatát. Később, gondos házőrző kutyák mellé értem, okosan csak kicsit ugattak meg, de folyamatosan szemmel tartottak. Nem szívesen másztam volna be a kertjükbe!
Aztán egyre közelebb kerültem a toronyhoz, majd döbbenten láttam, hogy el van kerítve az úttól. Nagy gondot nem jelentett, mert kényelmesen leolvasható a kódja, de azért csak bosszantott. Végül találtam egy lyukat a kerítésen, viszont a bemászás közben megakadt a lábam, s egy nagyot pereceltem. -Ennyire béna nem lehetek! -gondoltam, de szerencsére csupán a fényképezőgép optika- árnyékolója tört el. (Otthon gond nélkül megragasztottam.)
Így viszont felmásztam a toronyba, ahonnan szép kilátás nyílt a nem túl látványos környékre. Miután kigyönyörködtem magam, óvatosan és gond nélkül kimásztam a kerítéslyukon – mindig nem lehetek béna! Egy ideig visszafelé követtem az eddigi utat, de az elágazásnál a másik irányt, a Hoór-völgye víztározó felé vezető utat választottam. A gáton vezetett keresztül a földút, s nem bántam meg, hogy erre jöttem. A benőtt part szép volt, a tározó szélén még befagyott felületek is voltak.
Horgásztónak használják a helyiek, s én élvezettel lestem a tájat, míg el nem értem a túlsó országutat. Errefelé is volt kidolgozott „visszavonulási tervem”, s a busz érkezéséig élveztem a kellemes napsütést. Aztán busszal Mezőkövesdre, majd tovább vonattal mentem.
Gödöllőig minden rendben volt, amikor hosszan megállt a vonat. Kiderült, hogy egy halálos baleset történt, így egy jó órás késéssel értünk a Keletibe.
Hát igen, soha nem árt a körültekintés, bár nekem az elmúlt 22 év alatt az előbb leírt csípős kaland volt az egyetlen.
...és akkor lássuk a következő túrát:
Geodéziai tornyok
Felsőörsihegy
2025. 01. 31. péntek A tegnapi jól sikerült túrán felbuzdulva ismét belevágtam egy geotorony vadászatba. Hasonlóan nem túl korán indultam, s egy székesfehérvári átszállást követően Almádiig mentem. A vonaton jót beszélgettem egy pecással, aki a januárban lejáró engedélyét akarta kihasználni még az utolsó napon. Ragyogó napfényben érkezett meg a vonat, elköszöntünk egymástól, s neki is vágtam a hegynek.
Lihegve kapaszkodtam a templom feletti úton, elhaladtam a szépen rendben tartott Sörény kút mellett, majd hosszan sétáltam a Dózsa György utcán. Hangulatos volt ez a napfényes utca, néhol csodálatos kilátás nyílt a párás Balaton felé.
Később szelídült a kapaszkodó, és lassan magam mögött hagytam a város házait. Elterülő rét szélén vezetett a földút, majd egy ösvénnyé szelídülve befordult az erdőbe. Különösen hangulatos volt számomra ez a szakasz, valahogy megéreztem a még távoli tavasz hangulatát.
Az erdőbe érve emelkedni kezdett az terep, aztán később a tetőhöz közeledve, felsejlett a fák mögött a torony. Nem volt elvadulva a környezete, látszik, hogy aránylag sokan választják kirándulási célpontnak nyáridőben. Leolvastam a kódot, s mivel ebbe a toronyba fel lehetett menni, ki is használtam a lehetőséget. Kicsit oszlott már a délelőtti pára, így szépen kirajzolódott a távoli táj: balra a Kenesei partok, jobbra a távoli Tihany, közte a végtelen Balaton.
Miután kigyönyörködtem magam, másik úton, Káptalanfüred felé indultam lefelé. Egy régebbi túrám emlékeit próbáltam felfedezni, csekély sikerrel.
Útközben láttam egy hippi csigát, különös, színes ábrák voltak festve a házára :)( persze a csiga már rég kiköltözött…) Később, szebbnél szebb kilátások kápráztattak el, majd kereszteztem a nagy utat. Valahol itt találkoztam volna a régi túrám emlékeivel, de nem igazán jött össze a „találka”. Cserébe viszont szebbnél szebb hétvégi házakat, telkeket láttam. Ez a környék különösen magával ragadt. Ha valaha telket vennék a Balatonon, itt szívesen vennék! Az egyik ház kertjében egy mókust is láttam, de nem hagyta magát lefényképezni.
Aztán elértem a meredek partot, s egy lépcsőn lementem az országútig, majd a vasútig. Itt döbbentem rá, hogy így télen alig áll itt meg vonat, ezért inkább nekivágtam visszamenni Almádiba. Hangulatos volt a part menti út, mire kezdtem volna elfáradni, már el is értem az állomást.
Ettem, szusszantam egyet, s már jött is a vonat, mely elvitt Fehérvárig, majd egy másik vonat Budapestig.
Élvezetes, jó túra volt, bár a gyaloglást egy kicsit bővebbre vettem a szükségesnél. Nem is bánom, mert kell az edzés tavaszra.
Pedig a méhek nem is anynira agresszívak még a kaptár mellett se. Szokásuk kijelölt túraút mellé is kitenni méhészeknek a kaptárokat. Egy méhész mondta, hogy ne a "légifolyosó" felől kerüld ki ,hanem a másik oldalt, azt nem szeretik ha belemész neked repül megcsíp. Egyszer jártam így.
https://youtu.be/3tmAhHbD1v8?si=KNF0dBiEE6rrd7n0&t=2605 43:25-től. A másik oldalt kellett volna kikerülni, csak ott alig 1 méter hely volt a kaptár mellett másik oldalt meg jó 10 méterre kerültem az se volt elég, de csak egy csípett meg a többi csak követett úgy 50 méterig.
https://youtu.be/-p1quXanl4g?si=zCadKwriXzjuKahw 19:38 és 22:37 nél is kaptárak. Mindegyik közút nincs elkerítve, nincs lezárva, és megjelölve sem volt, ami úgy tudom kötelező "Vigyázz méhek" táblával. Nem érdekeltem a zümiket de inkább kerültem egy nagyot a falu felé minthogy elmenjek a kaptárak mellett.
OKT csoportokba is volt már több beírás ezügyben, hogy a túraút mellé teszik a kaptárakat. A legparásabb beszámolót évekkel ezelőtt olvastam egy túrázós fórumon. Zemplénben sátorozós kéktúrás bejáráson már sötétedés után erdészházig eljutott, és lakatlanul találta, ajtó nyitva, de jó nem kell sátrat verni éjszaka lesz szállás, hálózsák ki alvás. Reggel meg első amit látott egy mennyezetről csüngő giga nagy lódarázsfészket és a darazsak is felébredtek éppen vissza tudott húzódni a hálózsákba és már indultak is rajban támadni. Mint egy kukac kúszott ki zsákban a házból padlón kúszva, és miután kijutott még később a hátizsákot is ki kellett hoznia mikor már lenyugodtak a darazsak is is épp, hogy sikerült úgy, hogy szúrás nélkül megúszta.
Igen, 2009-ben a RP-DDK úton volt dolgom méhekkel. Pont vadászidény volt nekik (június, mézillatú hársfaerdő), s nem voltak boldogok, hogy közel mentem a kaptárjukhoz. Se szó se beszéd nekem estek, s bő 200 m-en keresztül üldöztek. Persze én hamar megtanultam a 15 kg-os hátizsákkal futni mint a villám. 5-6 csípés lett a vége, alig győztem elég gyorsan kihúzogatni a beszakadt fullánkokat, hiszen a méregzsák még olyankor is pumpálja a mérget a bőr alá. Ráadásul másnapra becsülettel be is dagadtak a csípések. ...és ezek csak méhek voltak!
Szóval, azóta már nem csinálok ilyen vakmerőséget!
Szerencséd volt, ezek biza lódarazsak lehettek, ők meg fészek közelében elég agresszívek tudnak lenni, 2-3 méter is lehet a demarkációs vonal, amit ha átlépsz már nem kérdeznek hanem támadnak.
Jártam már úgys, hogy vadászlesre másztam fel és egy ekkora méretű fészket láttam meg és már mozgolódtak, egy pillatn múlva már zuhantam lefelé leugorva a lépcsőről, aztán elfeküdtem a talajon és megúsztam. Máskor meg egy elhagyott épületbe benyitva csüngött le a plafonról egy méteres darab és pillanatokon belül olyan hangzavart csináltak, mintha bekapcsoltak volna egy motorfűrészt, azonnal fordultam sarkon ajtó becsuk, futás, nem követtek. Érthetően üzentek, hogy úgy mondjam, hogy odakint tágasabb.
Harapni és szúrni is tudnak, és borzasztóan fájdalmas egy példány szúrása is, abba már volt részem, és legkevésbé sem szeretném ha csapatosan néznének tűpárnának.
A Margitát voltam kénytelen kihagyni a Pest megyei piros végigsétálása közben: a térdem a gyaloglást bírta, a létrát akkor épp nagyon nem. Egyébként felmentem volna.
....én a legendás tériszonyom végett nem megyek fel jóformán semmi kilátóba :), első feleségem pedig a hasonló veszélyek végett hanyagolja a tornyok megmászását.
Azért nem veszélytelen felmenni egy- egy nyitva lévő toronyba, sok váratlan szitu adódhat.
@Atthunter említette V43 kollegát, no Ő minden nyitva lévőbe felmászott ha jól emléxem.
Nekem 2007-ben a Kötcse közelében lévő Csillagó mérőtoronynál volt hasonló élményem.
Felmásztam a toronyba, s nem akartam hinni a szememnek: egy focilabda méretű darázsfészek volt a legfelső szinten, "űrközpontokra" vizionált leszállópályákkal felszerelve.
Akkor még voltam olyan vakmerő, hogy mégis felmásztam a tetejére, s ott egy másik különleges látvány fogadott: egy nagyobb légy ült a korláton... (na nem ez volt a különleges!), de ez nem tudott volna elrepülni. A mumifikálódott teste rá volt égve a fémre. Azt gondolom, hogy egy villám sikeresen odaégette. Azóta sem láttam ilyet.
Aztán sikeresen lejutottam, s megúsztam a darázstámadást, de ma már meg nem kockáztatnám ezt a vakmerőséget.
Köszönöm a bíztatást, a lényeg a túrázás! Igazából én sem görcsölök a teljesítésre, nekem ez a forma, jó kiegészítő túrát biztosít:
Többnapos túrára komolyabban fel kell készülni, jó, ha több napra szép az idő, de egy szép napfényes napot egy-egy geotorony felkeresésére is jól ki lehet használni.
(Én nem használom a facebook-ot, de a nejem nevén azért fel tudok jutni rá.)
