Hogy rettenetes, elhiszem, De így igaz. Ha szeretsz, életed legyen Öngyilkosság, vagy majdnem az. Mit bánom én, hogy a modernek Vagy a törvény mit követelnek; Bent maga ura, aki rab Volt odakint, Én nem tudok örülni csak A magam törvénye szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy: Még nem szeretsz. Míg cserébe a magadénak Szeretnél, teher is lehetsz. Alku, ha szent is, alku; nékem Más kell már: Semmiért Egészen! Két önzés titkos párbaja Minden egyéb; Én többet kérek: azt, hogy a Sorsomnak alkatrésze légy.
Félek mindenkitől, beteg S fáradt vagyok; Kívánlak így is, meglehet, De a hitem rég elhagyott. Hogy minden irtózó gyanakvást Elcsittithass, már nem tudok mást: Mutasd meg a teljes alázat És áldozat Örömét és hogy a világnak Kedvemért ellentéte vagy.
Mert míg kell csak egy árva perc, Külön; neked, Míg magadra gondolni mersz, Míg sajnálod az életed, Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan Halott és akarattalan: Addig nem vagy a többieknél Se jobb, se több, Addig idegen is lehetnél, Addig énhozzám nincs közöd.
Kit törvény véd, felebarátnak Még jó lehet; Törvényen kívűl, mint az állat, Olyan légy, hogy szeresselek. Mint lámpa, ha lecsavarom, Ne élj, mikor nem akarom; Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan Börtönt ne lásd; És én majd elvégzem magamban, Hogy zsarnokságom megbocsásd.
Rejtettelek sokáig, mint lassan ért gyümölcsét levél közt rejti ága, s mint téli ablak tükrén a józan jég virága virulsz ki most eszemben. S tudom már mit jelent ha kezed hajadra lebben, bokád kis billenését is őrzöm már szívemben, s bordáid szép ívét is oly hűvösen csodálom, mint aki megpihent már ily lélegző csodákon. És mégis álmaimban gyakorta száz karom van s mint álombéli isten szorítlak száz karomban.
Mérd az időt, de ne a mi időnket, a szálkák mozdulatlan jelenét, a fölvonóhíd fokait, a téli vesztőhely havát, ösvények és tisztások csöndjét, a töredék foglalatában az Atyaisten igéretét.
Napunk, amit valóban annak nevezhetnénk, egynéhány kimerűlt csillagra vetve fuldokol, oly fényességgel, amivel itt, mifelénk, egyedül az mi elveszett, világolhat és találkozhat.
Nincs erő, mely elszakíthatna tőle, mert ketten egy vagyunk, én és a föld; az én csiráim törnek ki belőle, én vagyok az élet, a föld.
Testvér? barát? – Nincs testvére a hegynek, minden hegy egy, mert teste-lelke föld. Testvér? barát? – Én megmaradok egynek, mert mindenkivel egy a föld.
Halottak élnek, élők sírba kopnak, dadog az ember és hallgat a föld; évezredek multjából nő a holnap; tegnap, holnap; örök a föld.
És mintha ma teremtett volna isten, új vagyok s mégis régi, mint a föld, mert sorsomat véred táplálja, minden bölcsesség őse, áldott Anyaföld!
Fenn már a házorom ködös homályba ér, fenn fénylő ablakok s fénylő csend. Nesz se rebben a lépcsőházban, ott már sűrüdik az éj, ismerős remegés bolyong a szegletekben.
Fény csillan, remegő, kékebb az alkonyat. Az utcán egyre nő a nyüzsgés és a lárma. S én várlak, kései barátném, egyre csak, alkonyodó szivem utolsó boldog álma.
Azok közül való vagyok, kik reggelenkint kiássák magukat a fáradtság homokjából, s a villamoslépcsőkön érzik az elkésett szél iramát s kezük között a rézfogantyú szelíd aranynak álmodja magát. Azok közül való vagyok, akiket átölelnek végtelen sokszor a lendítőkerekek szoros körei, akik közül vigyázva kígyóznak halálos vezetékek, s szívüket minden pillanatban megütik, rángatják magasfeszültségű veszélyek, akik évtizedeken át élnek meztelen idegekkel ott, ahol ólomlemezek védelme nélkül a finom műszerek is megbénulnak, akiknek agya ott sajog, ragyog, világít, ketyeg védtelenül a Röntgen-mezőkben, ahol az órákat is félve lecsatolják.
Azokhoz tartozom, kik a napok felettünk átlengő csille-sorát megtöltik barna gondjaikkal, kiknek bal karja átkarol engem, s jobb keze biztatva megáld. Öklükön pihen meg a homlokom, az ő fáradságuk visz haza, ha botlok - lábukkal botladozom, s ha igazam van, az létük igaza.
Szétcsörgedeznek öles havak, szakadnak fel bennem olyan szavak – diktálja őket tavaszi tüdejű szél. Én rég nem én vagyok, hanem az, aki helyettem beszél. Pedig tudom, nem vagyok médium, hogy az a szél csak úgy zeng, ahogyan én akarom. Úgy akarom – zümmögjön egyszerű szót, úgy akarom – tanítson újra beszélni, tanítson élő, zöld sűrűinkre visszanézni, ahol még madarak tanyáznak, bokrok áznak, ezüst ösvényen csigák másznak, ott ballag egy ember is bottal, mezítláb, vászoningben. Egyszer majd hazavezet innen.
Húsvét, húsvét! a kábult emberek harsogva mennek templomi zászlókkal tüzes-piros nagyszombat alkonyán. Templomokból kibúg az orgona, a világ ujjong, kongnak a harangok és körmenetre siet az anyám.
Szobám sötétedik, nehéz a szívem s azt gondolom: be jó is lenne már, ha nem gunnyadnék többé pörlekedve, szívemnek sánta lába meggyógyulna s tüzes-piros nagyszombat alkonyán mehetnék egyszer én is körmenetre.
Sok éve egyszer mentem az uccákon. Szememből lassan könny hullott az útra, könnycsepp és bánat, hervadás, halál – Sok esztendős könnyek száraz nyomában az életrekelt nagyszombati Krisztus kicsi szobámba vajjon eltalál?
Benyit az ajtón, fénylő lesz az arca, lelkem fala sugárzón hirdeti, hogy megbékültünk, nincsen haragunk… Künt körmenet lesz, kongnak a harangok, de mi Krisztussal, a drága Krisztussal nagyszombat este ketten maradunk.
Egy másik asszonnyal, aki nincs, (és minden asszonyban ott van) aki nem te vagy, aki nincs, aki egy mosolyodban, mozdulatodban, benned is olykor villanni látszik: akit nem én, egy másik férfi ismerhet benned, és aki másoknak szenvedés – azzal a másik asszonnyal, azzal is ismertess meg – akkor elhiszem: úgy szeretsz, ahogy még nem szerettek!
várlak csak várlak és azt remélem nem áll az idő csak minden héten meg-megpihen úgy öt-hat napra hogy magamra hagyjon és ne magadra várlak csak várlak a terek unnak nyitva a szemem bár minden szunnyad nézlek és várlak és nem beszélek nem adlak ki a pletykás reménynek várlak és várlak és nem kérdezlek mikor kellene már megérkezned mikor indultál és nem mert fájna felém indultál vagy más irányba várlak csak várlak már neved sincsen hagyom a koldust hogy megérintsen hagyom a szagát hogy belémszálljon nincs ruha rajtam te vagy a ruhámon várlak csak várlak még hit sem kell ehhez kitartásom is sikert feltételez várlak és nem tudom mihez kezdek ha megszépül arcom a tenyerednek
Sok-sok hosszú esztendeje már tengerpart bús mezején élt egy kis lány – ismerhetitek Lee Annácska nevén s csak azzal a gondolattal élt, hogy szeret s szeretem én.
Gyermek volt s gyermek voltam én, Lee Annácska meg én.
De szerelmünk több volt mint szerelem tengerpart bús mezején. Irigyeltek még az angyalok is fenn a felhők tetején.
S ez lett oka, hogy, sok éve már, tengerpart bús mezején felhők közül jött egy csunya szél s meghült Annácska, szegény;
s elvitték úri rokonai s egyedül maradtam én: koporsóba csukták el őt tengerpart bús mezején.
Irigyeltek az égi angyalok, hogy boldogabb ő meg én, az lett oka (mind jól tudjuk ezt tengerpart bús mezején)
hogy jött felhőből éjjel a szél s meghült s meghalt a szegény.
De szerelmünk több volt mint soké ki nagyobb mint ő meg én, okosabb mint ő meg én s sem az angyalok a felhők felett, sem az ördögök tenger fenekén nem tehetik, hogy, szívtől a szív, elváljunk, ő meg én.
Mert ha kel a hold, nekem álmokat hoz Annácska küldi felém: s csillag ha ragyog, már véle vagyok, Annácska szemét lesem én; s igy az éj idején veled éldelek én, jegyesem, szivem élete, szép kicsikém, melletted a sir fenekén, tengerpart bús mezején.
Ülj ide mellém s nézzük együtt az utat, mely hozzád vezetett. Ne törődj most a kitérőkkel, én is úgy jöttem, ahogy lehetett. Hol van már, aki kérdezett, és hol van már az a felelet, leolvasztotta a Nap a hátamra fagyott teleket. Zötyögtette a szívem, de most szeretem az utat, mely hozzád vezetett.
Csörren a cserfák csupasz ága, Kegyetlen a hideg! Csikorgó tél van, s zordon éjjel, S a világ didereg; Gyémántmezőket lát az ember, Amerre elhalad; A hókristályok ezre csillog, Ropog a láb alatt.
Mint oszlop, mely a természetnek Ékíti templomát, Halvány, fehér füst száll magasra A messzeségen át; Felette néma fenségében Az ég hatalmas boltja, S a tájra titkos szürke fényét A hold világa ontja.
Ó, fantasztikus, égi festmény! - Az apró csillagok Pislogó szeme - mint megannyi Kis gyertyaláng - lobog, Oltára fent a havas orma A büszke szentegyháznak, És zúgó dalt a rengetegben Viharok orgonáznak.
A szünetek közt néma csend lesz, Nem rezzen semmi hang, Egy szárnycsapás sincs fent a légben, Egy lépés sincs alant... De mégis!... Vagy csak látomás tán?... A sápadt holdvilágnál Prédáját lesve jő egy ordas és meglapulva járkál.
A ködnek, a szélnek, száz szörnyü veszélynek, sziklás meredeknek, hónak, vad ereknek. Hajrá! Nekimenni! És sose pihenni!
Jobb volna körömmel tépetni, veretni, mint ennyi örömmel tetézve szeretni, ha égve a vágyban szívhez közelítünk, jaj, mily csodalágyan sajdul meg a szívünk.
De hát hova essek? Erdőkbe siessek? Nincs béke velem. Minden hiába! Élet koronája te vagy, Szerelem!
Még nem tudom, hogy mennyi vagy nekem, ó, hallgat még felőled benn a lélek, mely fátylat von köréd, szerelmesem, s még nem tudom hogy néked mennyit érek, jósorsodat hozom, vagy tán halálom arany s gyémánt díszét, még nem tudom: új, mézes fájdalom indái közt nehéz utat találnom.
Csak azt tudom, hogy társra sose várt az én szívem s lettél egyszerre társa, elvéve tőle életet s halált, hogy visszaadd másféle ragyogásra; hol bennem erdő volt: dúvad- s madár-had hazátlan csörtet villámtűz elől; és kunyhóm összedől, ha benne otthonod meg nem találtad.
Csak azt tudom, hogy hajlós testeden szinte öröktől ismerős a testem, fejemnek fészke ott a kebleden, s nem szégyen, ha előtted könnybe estem, semmit se titkolok s ős-ismerősen jársz vad, töretlen Tibet-tájamon, imbolygó szánalom, vagy éji égen csillagkérdező szem.
A megtépett ideg, e rossz kuvik, szemed nyugodt kék mécsét megtalálja; kicsinyke úrnő, térdedhez búvik s elszunnyad az érzékiség kutyája; és benn a Fénykirály, az örök ember, még hallgat, tán nem tudja szép neved, s nem mond ítéletet, így vár piros ruhában, szerelemben.
Megyek utánad, jössz utánam, csupasz a vállad, csupasz a vállam, s akár a bőrre tapadó inget, cipeljük pőre kétségeinket, meg azt a terhes, meg azt az áldott, azt a keserves bizonyosságot.
Szándékot szándék félve kerülget, karjatárt árnyék lopva feszül meg, szólsz botladozva, szólok dadogva, s legyűrnek félszeg, didergő félszek.
Szempillád néha nyugtalan rebben, mint lüktetés a kötözött sebben, s szavunk a semmi rácsához koccan kétemeletnyi hűvös magosban.
Valami lomha időtlenség süketen kongja ideges csendjét, s ebből a csendből, ösztönünk börtönodvából feltör.
Feltör dübörgőn az a parázsló, magát veszejtő, meg nem bocsátó, el nem eresztő, eszelős fojtott kényszerűség, vérünkbe oltott védtelen hűség.
Az a sikoltó, láncokat oldó, borzongó óhaj, sunyi, kegyetlen, emberi szóval nevezhetetlen, amitől félsz és amitől félek, amiért élsz és amiért élek.
Ha sátrat ver az éj, bekopogok hozzád mint vándor, ha menedékért könyörög éhes vagyok, mondom, szomjas vagyok nagyon s te csókkal etetsz és csókkal itatsz meg.
Nem voltak még soha ilyen hű szeretők ilyen két testvérszirma egy virágnak sötét szemed az én szememhez hasonló szád, mint az enyém, szerelemtől ittas.
S ha elválunk, akkor sem távolodunk mi ott vagyok álmodban s az enyémben te egyazon tengeren ring velünk a bárka egyazon csillag ontja ránk sugarát.
Fehér volt az anyád, te meg fekete, anyádat elásták, de te nem tudtad, lefeküdtem melléd, simogattalak, sajnáltalak téged, bársony-kiscsikó, puha volt a füled, mint a kisnyúlé, nyakadon a csengő piros szalagon, de te nem csengettél, bársony-kiscsikó, szívedet hallgattam, alig dobogott, tartottam orrodhoz gyenge tollpihét, tollpihén a lelked alig remegett, sirattalak téged, bársony-kiscsikó, nem kellett már neked a dudlis üveg, inkább földhöz verted halántékodat, tejfoggal haraptad piros nyelvedet, siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó, bőrödet lehúzták, szárítják napon, sírodat megásták a meggyfák alá, gyönge a te csontod, mint a babáké, a hajnali harmat széjjel őröli, bőrödből csinálnak fekete sipkát, drága bőrtarisznyát borosüvegnek, siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó, a gyenge lucernát nyulak csipkedik, ott ficánkolsz te a csillagok között, onnan megrugdosod az én szívemet, minden reményünket befödi a hó, siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó.
The "Marketing Dissertation Writing Service" is a specialized academic assistance provider dedicated to helping students excel in their marketing studies. With a team of experienced writers and researchers, this service offers comprehensive support tailored specifically for marketing dissertations. From in-depth research and analysis to clear and concise writing, they ensure that each dissertation meets the highest standards of academic excellence. What sets this service apart is its focus on delivering custom solutions, addressing unique research questions and objectives.
Students availing of this service can expect meticulous attention to detail, adherence to deadlines, and a commitment to quality. The team's expertise in the field of marketing enables them to translate complex concepts into coherent and well-structured dissertations, providing students with a strong foundation for their academic success. Whether students need assistance with literature reviews, methodology, data analysis, or the overall dissertation structure, the Marketing Dissertation Writing Service offers expert guidance every step of the way.
By choosing this service, students can confidently navigate the challenges of dissertation writing, ensuring that their research is presented professionally and comprehensively. With their support, students can focus on their studies and future careers, knowing that their marketing dissertations are in the hands of skilled professionals dedicated to helping them achieve academic excellence.
