Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
A két vonat
mely nagy sebességgel
rohan egymás felé
ugyanazon a vágányon
talán mégsem ütközik össze
A hajléktalan
előbb-utóbb
talán mégis megtalálja
a gyémánt nyakéket
a kukában
Az álmában síró gyermek
talán felébred
és valaki megvigasztalja
és megmondja neki
hogy a világ örökké tart
és csak álom
Előbb-utóbb
talán a vadászt
találja el a lövés
és miközben
földre rogy
a szarvas kecsesen
tovaszökken
A két ember
aki titokban
évek óta
kerülgeti egymást
végül mégiscsak találkozik
Talán a jó
nem hal meg a végén
Az eldobott
barackmag
egyszer talán kihajt
és fa lesz belőle
És a hentesüzlet
kirakatában
sértődötten az égre meredő
hatalmas disznófej
egy szép napon talán
újra egybeforr testével
(mely most robog a külvárosi
húspiac felé)
Talán még
nem történt semmi...
A kis mécs.
Az este bús cselédje.
Álmosan virraszt az asztalon.
S az olajfoltos tálcára nézve
sercegését némán hallgatom.
A szobánk csöpp napja. Álom.
Az arany olaj az árnyon,
és a fény folyó arany,
szerteömlõ, szótalan.
És a fülke csodapalota.
Éji rémek lengenek tova.
Csöndesen vetik az ágyat,
és a párna
barna árnya
a fehér ajtóra bágyad.
Félszeg árnyék-figurák,
mind kevélyek és furák.
Egyik a felhõkbe nyargal,
másik hadonáz a karddal
és a párnát egyre rakjuk,
ferdül-fordul az alakjuk,
melyet szorgos fény kimintáz.
Panoráma, esti színház.
Hordjuk a fehér petrencét,
s nõ a vánkos furcsa tornya,
a kis ajtón -- messze emlék
hullámozva, ringatózva.
Égig ér már
a kevély vár:
száz alak omol le s újra felkel.
És mi szívdobogva nézzük,
félve sandítunk feléjük,
az éjben rubinpiros fülekkel.
François de Corniére
Kedvem lett volna leírni azt a pillanatot
Macskánk ma reggel
hosszan nézett be ránk
a konyhaablakon.
Nem volt más épp csak ő maga
mi is mi voltunk csupán.
De kedve telt benne hát odajött
s az üvegen át nézte ahogy
bentről nézzük őt
amint (akár ma reggel)
benéz miránk.
És kedvem lett volna leírni azt a pillanatot.
Pontosan úgy ahogy ő tette
a szemével.
Megkísérelni versben visszaadni
nem pusztán a tekintetet
hanem ama jelenlétet
mely egyszersmind hiány is.
De te ablakot nyitottál.
A macska kicsit tétovázott kérette magát
majd beugrott a konyhába.
És nem történt semmi minden ment tovább.
Botot faragtál, ábrákkal tele,
beszélt a nyele,
aztán meguntad. Igy volt?
S eldobtad, ahogy az égbolt
az unt csillagot ejti le.
Én fölvettem és rádhuztam vele.
Igy volt?
Sajnálom, kár volt.
Világomon, mint üvegen át
hallgattam uj álmod madara dalát.
Azt hittem, annyi az ének,
amennyi a magány üvegének
vastag tábláin átszüremlik.
S hallottam, emlit
az a szó isteneket,
kik nem hajolnak ezután neked.
Pedig
te nem szolgálsz többé nekik.
Most már értelek.
Pörös felek
szemben álltunk, de te szintén
más ügyben, más talaj felett
tanuskodtál, mint én.
Már értelek. Mit érsz vele? A mult
tüntető menete elvonult,
a lomb lehullt
s a fájdalom ágai benned,
mint mindenkiben, elkövesednek
az aláomló évek, évadok,
rétegek, szintek és tagok
óriási nyomása alatt.
Akár egy halom hasitott fa,
hever egymáson a világ,
szoritja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s igy mindegyik determinált.
Igy él a gazdag is, szegény is,
igy szenvedünk te is meg én is
s még jó, ha az ember haragja
nem az embert magát harapja,
hanem valaki mást,
dudás a fuvolást,
én téged és engemet te, -
mert mi lenne, mi történhetne,
ha mindig magunkba marna
az értelem iszonyu karma?
S ha már szólok, hát elmesélem, -
villamoson
egy este a Széna téren
találkoztunk. Kalapot emeltem,
talán nyeltem,
köszöntem és te
csodálkozva vettél észre.
S még ottan
egy pillanatig szórakozottan
eltünődtem, - hiszen lehetnénk
jóbarátok, együtt mehetnénk
a kávéházba s teát kavarva,
szépet, jót, igazat akarva
beszélgethetnénk irodalomról,
vagy más ily fontos emberi lomról
és telt szavadra,
mit óvatosan vetnél a latra,
utalván a tapasztalatra,
indulatom messze ragadna,
te - hozzátéve: "Szivedre ne vedd" -
leintenél, mint az öregebb,
mint az apám
s én bosszankodnék, de nem mondanám.
Valahány volt szereplő most megjelenik,
mielőtt emlékezeted függönyét leeresztenék,
ott hajlong az erős megvilágításban,
az egyetlen üres homlokzatból álló utcán,
mikor a zajkeltő gépek már leálltak,
egymás kezét fogva majd csókokat dobálva,
fodrásznőd, a rektori titkár, nőgyógyászod
és díjbeszedőd tapsért könyörög
és megérdemli a tapsot, mert jó színész volt
mind az okulásodra előadott darabban.
Amit kudarcnak vagy sikernek hívtál,
most láthatod: lecke volt és vizsga.
Álarcát leveti a Szégyenlős Bohóc, aki
küszöböd előtt bebocsáttatásra várt,
míg mások kopogás nélkül jöttek-mentek.
Sátrat vernek a kapualjban,
és elfoglalnak minden lépcsőfordulót,
agyunkba beköltöznek a rettegett, új lakók.
Ingóságaikat a márványlépcsőn húzzák-vonják.
A lábukat vesztett székek és ajtajuk szakadt
szekrények sikoltozása hurokként
tekereg az elefántcsont színű burkolaton.
A sarokablakból a lábukat kilógatják
a meghódolt város piacterére, ahol
tépett zászlójukat hordozza a szél.
Ha cukros italaikat egymásra ellocsolták,
ha talpuk alatt a kiköpött napraforgómag
héja kellő puhaságú szőnyeggé dagad,
az ablakmélyedésből sorra leugrálnak
és ideges pillantásuk a lakónévsoron
megtapad. Nyissak-e ajtót, ha dörömbölnek?
Ismered azt az érzést, hogy érted jönnek?
****
SIKÁTOROK KÖZÖTT
Ismered azt az érzést, hogy érted
jönnek? Bár nincsenek kikötéseik,
hány kilót vihetsz, és nyugodtan
viselhetsz cipődben fűzőt.
Homlokegyenest az ellenkező irányba mégy
(mint amerre téves utadat vetted volna),
az új elrendezésben álló falak és ajtók
között, furcsálló megjegyzésektől kísérve,
szó nélkül követed alkalmi kísérődet,
mint a tudta nélkül halálos beteg,
aki nem kérdezi fekélye vérzik-e,
vagy szívhalál leli, miközben
a munkahelye felé villamosozik éppen,
és az ülésről utolsó erejével felkapaszkodik,
vagy leül, vagy éppenséggel az ülés alá
gurul, és jószándékát mutatva mintegy,
egyet kettőt még lép is a levegőben.
Így lesz, gondolod: így lesz; ígéred:
ezentúl világosan látsz, és haladtok szaporán
a sikátorok között, a biztos cél felé.
A csapda, egy gödör az erdei út közepén, olyan
ügyesen volt álcázva gallyakkal, hogy könnyen
elkerülhette volna az ember figyelmét, ha nem
állt volna ott az a száz feketébe öltözött férfi
komoly arccal és magas kalappal
a fején, nem sokkal a hely
előtt, ahol a csapda volt, az utat
szegélyezvén, ötven mindkét oldalán,
utcácskát képeztek, amely a túlsó vége felé
elkeskenyedett, így pontosan a csapdára mutatott,
elárulva azt.
Egy vándor sem esett a gödörbe.
Mindannyian időben kitértek a bozótos felé,
így mindannyian szemük elől tévesztették az utat,
eltévedtek a sűrű erdőben,
és nyomorultul elpusztultak - mindannyian.
Én Kasszandra vagyok.
Ez meg itt a városom hamu alatt.
Ez meg itt próféta-botom és -pántlikám.
Ez meg itt kételkedő fejem.
Győztem, az igaz.
Igazam tűzfényként csapott az égre.
Csak a meg nem hallgatott próféták
láthatnak ilyet.
Csak azok, akik rosszul fogtak hozzá,
és minden oly hamar beteljesülhetett,
mintha nem lettek volna.
Most tisztán látom magam előtt,
láttomra hogy akadt torkukon a szó.
Elhalt a nevetés.
Szétváltak a kezek.
A gyerekek anyjukhoz szaladtak.
Nem is ismertem múlandó nevüket.
Az a dal a zöld levelekről –
senki sem fejezte be előttem.
Szerettem őket.
De a magasból.
Az élet fölött.
A jövőből. Mely mindig üres,
és honnan mi sem könnyebb, mint meglátni a halált.
Sajnálom, hogy kemény volt a hangom.
A csillagokból nézzetek magatokra – kiabáltam –
a csillagokból nézzetek magatokra.
Meghallották, és lesütötték a szemüket.
Az életben éltek.
Széllelbélelten.
Eleve elítélve.
Születésüktől a temetési testben.
De volt bennük valami nyirkos remény,
saját hunyorgásával jóllakó láng.
Tudták, mi az, hogy pillanat,
legalább egy, akármilyen
mielőtt –
Igazam lett.
Csak éppen semmi nem következik belőle.
Ez meg itt tűztôl kormos köntösöm.
Ezek meg itt próféta-vackaim.
Ez meg itt eltorzult arcom.
Mely nem tudta, hogy szép is lehetett volna.
Egy nagyon kedves topictársamnak ajánlom elvitelre..:-)
Wislawa Szymborska
MACSKA AZ ÜRES LAKÁSBAN
Nem halhat meg a macskának csak úgy.
Mert mit kezdjen a macska
egy üres lakásban.
Ugráljon a falra.
Dörgölőzzön a bútorokhoz.
Mintha semmi se változott volna,
mégis kicserélődött minden.
Minden a helyén,
mégis szanaszét.
És esténként már nem ég a lámpa.
Léptek a lépcsőházban,
de ezek nem azok.
Egy kéz halat tesz a tálba,
de ez a kéz sem ugyanaz.
Valami nem kezdődik el
a megszokott időben.
Valami nem úgy pereg le,
ahogy kellene.
Valaki itt volt és itt volt,
aztán egyszer csak eltűnt,
és most makacsul nincs.
Minden szekrénybe belestünk,
végigfutottunk a polcokon.
Bepréselődtünk a dívány alá, hátha.
A tilalmat megszegve
még a papírokat is szétkotortuk.
Mit tehetünk még.
Alszunk, várakozunk.
Csak jöjjön vissza,
csak kerüljön elő.
Akkor majd meglátja,
hogy a macskával nem lehet így.
Majd úgy megyünk elé,
mint akinek cseppet sem sietős,
óvatosan,
vérig sértett tappancsokon.
És semmi nyávogás, ugrálás eleinte.
Akiket ismertem,
(ha ismertem valóban)
hány férfi és nő
(ha érvényes még ez a felosztás)
lépte át ezt a küszöböt,
(ha küszöb ez)
futott át ezen a hídon
(ha hídnak nevezhető) –
Hosszabb-rövidebb élet után
(ha ez még különbség nekik)
mely jó volt, mert elkezdődött,
rossz volt, mert véget ért
(hacsak ők nem fordítva mondanák)
hányan kerültek át a túlsó partra
(ha átkerültek
s ha a túlsó part létezik) –
Nem adatik meg tudnom
további sorsukat
(ha az még közös sors
és ha sors még) –
Mindent
(ha ez nem leszűkítés)
maguk mögött hagytak
(hacsak nem maguk előtt) –
Hányan kiugrottak a robogó időből,
egyre gyászosabb távolokba veszve
(ha a perspektívának hinni lehet) –
Hányan
(ha a kérdés értelmes egyáltalán,
s megkaphatjuk a végösszeget,
mielőtt magát is beleszámolja, aki számol)
merültek a legmélyebb álomba el
(már ha nincs nála mélyebb) –
Viszontlátásra.
Holnapig.
A legközelebbi találkozásig.
Ezt már nincs kedvük
(már ha nincs) mondogatni.
Beletörődtek a végeérhetetlen
(már ha nem másmilyen) hallgatásba.
Már csak azzal foglalkoznak
(már ha csak azzal)
amire jelen-nem-létük kötelez.
Állítólag kíváncsiságból néztem hátra.
De más is lehetett az oka, nem csupán kíváncsiság.
Fájt a szívem az ezüsttálamért, miatta néztem hátra.
Véletlenül, amikor szandálom szíját megkötöttem.
Hogy ne a férjem, Lót igazságos
tarkóját nézzem folyton.
Mert hirtelen úgy éreztem, biztos: ha meghalnék, ő meg sem állna.
Az alázatosak engedetlensége késztetett rá.
Figyeltem, üldözőink jönnek-e.
A csend miatt: reméltem, hátha meggondolta magát az Isten.
Két leányunk már eltűnt a domb mögött.
Megéreztem az öregségemet. Az eltávolodást.
A vándorlás hívságát. Elálmosodtam.
Batyumat letettem a földre, akkor néztem hátra.
Féltem, hova léphetnék: azért néztem hátra.
Ösvényemen kígyók tűntek föl,
pókok, mezei egerek, keselyűfiókák.
Már sem a jó, sem a rossz – hanem minden létező élőlény
kúszott és ugrált csoportosan, riadtan.
Magányos voltam, azért néztem hátra.
Szégyelltem, hogy loppal menekülök.
Kiáltani akartam, visszatérni.
Vagy csupán mikor szél kerekedett,
kibontotta a hajam, föltűrte ruhámat.
Úgy éreztem, meglátták Szodoma faláról
és harsány nevetésre fakadnak, újra meg újra.
Hátranéztem, mert haragudtam rájuk.
Hogy vesztük látványával szemem jóllakassam.
Mindazért, amit eddig elmondtam, néztem hátra.
Nem jószántamból néztem hátra.
Csak a szikla fordult meg ugatva lábam alatt.
Egy hasadék vágta el hirtelen az utam.
Hörcsög kocogott az út mentén, két lábon toporogva.
És akkor mind a ketten visszanéztünk.
Nem, nem. Én továbbfutottam,
kúsztam és fel-felszöktem,
míglen sötétség zúdult le az égből,
forró kavics és halott madarak.
Lélegzet fogytán forogtam egy helyben.
Ha valaki meglátja, azt hiszi: táncolok.
Nincs kizárva, hogy szemem nyitva volt.
Lehet, hogy arccal a város felé fordulva buktam el.
Ne gondolj a hanyatlásodra, mert bekövetkezik.
Ne gondolj a veszteségre, mert veszteségek érnek.
Ne gondolj a szomorúságra, mert lelked sötétségbe borul.
Ne gondolj a rosszra, mert a mélységbe taszít.
A jó gondolat: magasba vágyódás, szárnyalás, felemelkedés, ajándék.
Jó gondolat helyébe jót várj; a rossz gondolatokért ne várj semmit.
Az vagy amit egész nap gondolsz.
A lélek, akár a világ kapuja, befogad mindent.
A lélek, akár a világ kapuja, bezárul bármi előtt.
