Egy szerzetes így szólt Joshu mesterhez: - Most érkeztem a kolostorba, mi a tanításod lényege? - Ettél már? - kérdezte Joshu. - Igen. - Akkor mosd el az evőcsészédet. A szerzetes feleszmélt.
Zen
Szabó János kommentárja: A mindennapi élet, a Zen ugyanaz; természetes és következetes. A dolgok egymást követik, a történés egyszerű és közvetlen. Bonyodalmak a képzelgésből, a spekulációból fakadnak.
Nansen még a kis hegyi kunyhójában élt, amikor betévedt hozzá egy ismeretlen szerzetes. Éppen dolgozni indult, ezért így szólt a vendéghez: - Érezd otthon magad! Főzzél valami kedvedre való ebédet, és hozz nekem is belőle. Mikor besötétedett, Nansen fáradtan, éhesen tért vissza a munkából. Az ismeretlen főzött ugyan, de meg is ette, majd összetörte az edényeket és kiborítgatta az élelmiszereket. Aztán lefeküdt és jóízűen elaludt. A kimerült Nansen melléfeküdt az ágyra, ekkor azonban az idegen szerzetes felkelt és szó nélkül távozott. Évekkel később, amikor Nansen elmesélte tanítványainak a történetet, hozzáfűzte: - Kiváló szerzetes volt! Még ma is szívesen látnám.
Zen
Szabó János kommentárja: A Zen szerzetesek egyszerű, nyugodt, szabad életet élnek. Nem szabad az, aki ragaszkodik a szabadsághoz. Anélkül, hogy tudnánk róla, könnyen rabjai lehetünk a "jóság" valamilyen formájának, de a meditációnak, a Nirvánának is. Az idegen főzött, evett, aludt, úgy mint a saját kunyhójában; formaságok, igények nélkül. Az egész világ az övé volt. Az edényeket pedig, - a meditáció, a Nirvána, a visszavonultság edényeit, - darabokra törte. Nansen megértette a nem-ragaszkodást és soha nem felejtette el a szerzetes látogatását.
Likuko azt kérdezte Nansen mestertől: - A házamban lakik egy kő. Buddhát szeretnék faragni belőle. Képes vagyok rá? - Igen, képes vagy rá. - Tényleg az vagyok? - hitetlenkedett Likuko. - Nem, nem vagy rá képes. - válaszolt a Mester.
Zen
Szabó János kommentárja:
A kő, Likuko saját maga. Azt kérdezi a Mestertől, hogy Buddhává válhat-e. Nansen gondolkodás nélkül igent mond, de Likuko kételkedik. Ekkor a Mester az ellenkezőjét mondja. A Zen nem gondolkodás, hanem cselekvés; nem elmélet, hanem tett.
Kegon mestertől azt kérdezte egy szerzetes: - Hogyan tér vissza a köznapi világba az, aki megvilágosodott? - A széttört tükör nem ad többé képet, a lehullott virág nem tér vissza a szárára.
Zen
Szabó János kommentárja: A Zenben nincs "ha" vagy "de". A Zen a teljes élet, itt és most. Sokan élnek a "ha" világban, azon gondolkodva, mi lesz majd, "ha megsérülök", "ha nem lesz kész", "ha meghalok", stb. A "ha" emberek mindig mentegetik magukat a "de" világban, "Szerettem volna megcsinálni, de", "szeretnélek látni, de" stb. A szerzetes saját "ha" világában tévelyeg. Törekedjen, s megtudja a választ!
A vándor eljutott egy völgybe, ahol egy öregembert talált, aki éppen kis mandulafákat ültetett. A vándor tudta, hogy a mandulafának sok-sok évre van szüksége ahhoz, hogy termést hozzon, ezért megjegyezte:
- Túl öreg vagy már ahhoz, hogy élvezd ennek a fának a termését!
Az öregember ránézett, s így felelt:
- Tudod, két alapelvem van. Az egyik: örökké fogok élni. A másik: még ma meghalok.
Egyszer egy skorpió érkezett a folyóhoz. Mivel nem tudott úszni, megkérdezte a teknősbékát, nem vinné-e át a túlsó partra. A teknős nem vállalta, azzal indokolva: - A folyó közepén megszúrsz, és meghalok. A skorpió erre azt válaszolta: - Ha te elmerülsz, én is megfulladok, több eszem van annál, minthogy megszúrjalak. A teknőst ez meggyőzte, és elindult úszva a skorpióval a folyóba. Ahogy a közepére értek, a skorpió megszúrta a teknőst. A teknős haldokolva megkérdezte: - Mégis miért tetted? Most mindketten meghalunk! - Mert én ilyen vagyok, ilyen az én természetem.
„Mindig emlékezzünk arra az ígéretünkre, hogy a testünket, a beszédünket és a tudatunkat mások javára használjuk. Tudva azt, hogy minden lény javára dolgozunk, tartsuk meg ígéreteinket, győzzük le belső nehézségeinket és folytassuk kitartóan a gyakorlást.”
Daiju meglátogatta Baso mestert Kínában. A Mester azt kérdezte: - Mit látsz magad előtt? - Magát a megvilágosodást. - válaszolt Daiju. - Saját kincsesládád van, miért kívül kutatsz? - Hol van az én kincsesládám? - Aki kérdez, az a kincsesláda! - mondta a Mester. Ekkor Daiju megvilágosodott.
A mi anyagias világunkban könnyen úgy tűnhet, hogy a szabadság és a boldogság a pénztől, vagy más külső tényezőktől függ. A Zen pontosan az ellenkezőjét tanítja: Mindent magunkban találunk meg. A belső érték, - a Buddha-természet, - mindig friss, élő, határtalan.
Daiji azt mondta tanítványainak: - Testvérek! Jobb egy lépéssel mélyebbre jutni a Dharmában, mint tíz lépésnyit szétszórni belőle. Többet ér egy arasznyi belső kultúra, mint tíz arasznyiról prédikálni. - Arról prédikálok, amit nem tudok csinálni; Azt csinálom, amiről nem tudok prédikálni. - fűzte hozzá Tozan mester.
Egyetlen jó cselekedet többet ér, mint száz csodálatos szó. Míg Daiji a tett fontosságát hangsúlyozza, Tozan szerint a beszéd is, a tett is fontos, de nem egyenlő mértékben.
"Minden ember legfontosabb és legalapvetőbb aspektusa -- fajra, hitvallásra, ideológiára, politikai blokkra és gazdasági fejlettségre való tekintet nélkül -- a közös emberségük: az a tény, hogy mindenki, legyen bár öreg vagy fiatal, gazdag vagy szegény, képzett vagy iskolázatlan, férfi vagy nő, egyformán emberi lény. Ez a közös emberségünk az, ami igazán számít; ebből fakad közös törekvésünk a boldogságra és a szenvedés elkerülésére, illetve ebből vezethető le a mindannyiunkat megillető alapvető jog e célok megvalósítására."
Élj örömben, szeretetben még a gyűlölködők közt is. Élj örömben, egészségben még a bánatosok közt is. Élj örömben, békében még a nyugtalanok közt is. Élj örömben, birtoklás nélkül, akár a fénylő nagyok. A győztes gyűlöletet vet, mert a vesztesek szenvednek. Engedd el a győzelmet és a verességet, találj rá az örömre.
- Mester, mi a különbség a tanítványaid, és a hétköznapi emberek között?
- A majom nem látja a saját homlokán lévő dudort - felelte a zen-mester, majd válaszképpen fejbe csapta a kérdezőt a botjával. - Te most legalább érzed.
Két szerzetes a folyó partján éppen a tálkáját tisztogatta, amikor észrevettek a vízben egy fuldokló skorpiót. Az egyik szerzetes azonnal kiemelte a vízből és a partra tette. Közben a skorpió megcsípte a kezét. Nem törődött a dologgal, visszament a vízhez, hogy befejezze a mosogatást. A skorpió mászni kezdett, és ismét belepottyant a folyóba. A szerzetes másodszor is kimentette, amit a skorpió egy második csípéssel hálált meg.
- Miért mented ki újra meg újra - kérdezte a szerzetestől a társa -, amikor tudod, hogy meg fog csípni? Egyszerűen ilyen a természete, ezen nem lehet változtatni.
- Azért mentem ki újra meg újra - hangzott a felelet -, mert az én természetemen sem lehet változtatni.
Mindannyian saját tetteink rabszolgái vagyunk, miért haragudnánk emiatt másokra? Testünk, ez az eszköz, csak rövid ideig áll rendelkezésünkre, erre az életre. Ugyanúgy, ahogy az utazó áll meg egy pihenőhelynél, a létezés útján haladó lélek is csak elidőzik egy életben.
