Dózsa György a magyar történelem egyik legkártékonyabb figurája volt, Károlyi Mihály pedig nem „jóságos vörös gróf”, hanem hazaáruló, aki a Tisza-gyilkosságban is szerepet játszott – írja Újabb 33 meghökkentő eset a magyar történelemből című könyvében Bánó Attila újságíró.
Már előző hasonló témájú könyvében, az 55 meghökkentő eset a magyar történelemben című kötetben is foglalkozott Dózsa Györggyel, most újra terítékre került. Pikkel rá?
– A könyvbemutatón Fodor István, a Nemzeti Múzeum címzetes főigazgatója is úgy fogalmazott, hogy Bánó Attila nem csípi Dózsa Györgyöt. Nem egészen erről van szó. Egyszerűen az olvasmányaim-kutatásaim során számos olyan információhoz jutottam, amelyek alapján teljesen nyilvánvalóvá vált számomra: Dózsa György nem az a történelmi személyiség, aminek beállították számunkra. Nem véletlen, hogy a második világháború előtti történetírás nem sorolta őt nemzeti hőseink közé.
Se parasztforradalom, se tüzes trón…?
– Dózsa György parasztvezér volt ugyan, csak éppen parasztforradalom vagy parasztfelkelés nem volt – legalábbis nem úgy, ahogy azt beállították nekünk. Dózsa egy rosszul szervezett keresztes háború érdekében toborzott sereget használt fel önös céljaira, szó sem volt arról, hogy a parasztok olyannyira elégedetlenek lettek volna, hogy fellázadjanak. Ő maga egyébként nem mondható nagy formátumú személyiségnek, írni-olvasni nem tudott, fiatalabb korában Erdélyország közismert rablógyilkosaként tartották számon. Később ezt jóvátette azzal, hogy a Délvidéken, Nándorfehérvár környékén végvári katona, sőt lovastiszt lett belőle, majd egy párbajban legyőzött egy török szpáhi vezért. Ezt követően utazott fel Budára, hogy a királytól átvegye az ezért járó elismerést. Ott figyelt fel rá Bakócz Tamás bíboros, aki a pápa által meghirdetett keresztes hadjáratra személyes becsvágytól is hajtva igyekezett minél nagyobb sereget toborozni. Már önmagában ez sem tűnt ragyogó ötletnek: tavasszal egyházi kiközösítéssel fenyegetve lehívni a parasztokat a termőföldekről, egyenesen éhínséggel fenyegetett. Ráadásul a gazdaságilag gyenge lábakon álló ország hatalmilag is megosztott állapotban volt. II. Ulászló sem volt erőskezű uralkodó, a főurak pedig kifejezetten rossz viszonyban álltak egymással.
Bakócz Tamás valamiért úgy gondolta, hogy a köztudatba berobbant hős alkalmas lesz a rövid idő alatt negyvenezer fősre duzzadt sereg vezetésére. Ezzel Dózsa György egy csapásra az ország legjelentősebb hatalmi tényezőjévé vált.
Mi volt az oka, hogy „nem rendeltetésszerűen” élt ezzel a lehetőséggel?
– Ez nem teljesen világos. Annyi bizonyos, hogy Dózsának semmi becsülete nem volt a nemesség előtt, nem véletlen, hogy a nemesi bandériumok nem csatlakoztak a sereghez. A parasztok előtt kétségkívül nagy tekintélye volt, de ezt sem a szellemiségével vívta ki, hanem súlyos fenyegetésekkel. Már a király ellen fordult, amikor kiadta azt a kiáltványát, amelyet nekünk az iskolában valamiért elfelejtettek egy az egyben bemutatni. Ha ezt az ember elolvassa, rájön, hogy itt szó sem volt valamiféle nemes ügyről: felszólította a parasztokat, hogy azonnal vonuljanak be, és aki ezt nem teszi meg, azt karóba húzzák, a feleségét és gyerekeit megölik, a vagyonát felprédálják. Ezt több esetben meg is tették.
A lényeg, hogy Dózsa ezzel a belháborúval meggyengítette az országot, és kiszolgáltatta a fenyegető török veszélynek. Lényeges momentum, hogy háborúja „eredményeként” például a Tiszántúl szinte teljes nemességét kiirtották – rongálva ezzel védelmi képességeinket. Továbbá tevékenysége olyan bizalmi válságot eredményezett a nemesség és a parasztság között, amihez hasonló korábban nem volt – az utóbbiak kezébe később nem mertek fegyvert adni. Ezért a tizenkét évvel később bekövetkezett mohácsi tragédiához vezető út egyik meghatározó mérföldköve ez a Dózsa-féle parasztháború volt.
Ehhez képest valóban érdekes Dózsa megdicsőülése.
Ez pusztán a szocializmus számlájára írható?
– Van azért ennek előzménye, hiszen Petőfi Sándor és Ady Endre is nagyra tartották Dózsát. Sőt, úgy tűnik, hogy a tüzes trón legendáját maga Petőfi találta ki A nép nevében című versében. Előtte ugyanis ennek nyoma sincs a leírásokban. Volt ugyan fából ácsolt szék, mint ahogy abroncskorona is, és említik a tüzes csípővasakkal való kínzást, valamint azt is, hogy kiéheztetett főembereit kényszerítették, hogy Dózsa húsát egyék – de tüzes trón nem volt. Ennek ellenére ezt még egyes történészek is elfogadták tényként.
Persze a parasztvezér megítélését az ideológiai megfontolások alakították leginkább. A kommunista hatalomátvétel után Rákosi Mátyás például név szerint említette Dózsa Györgyöt azoknak a történelmi személyiségeknek a sorában, akiknek a tevékenységét a kurzus történészeinek „újra kellett értelmezniük”. Így kezdték el Dózsa Györgyöt tudományos alapon kozmetikázni.
Mi lehet az oka annak, hogy a nagy utcanév-változtatási hullámban Dózsa György érintetlen maradt?
– Többen kérdezték már tőlem, hogy miért nem mindegy, ki volt valójában Dózsa György, az egész történet már ötszáz éves. Erre azt szoktam mondani: ha elfogadjuk, hogy a történelemismeretünk egy szelete hazugságon alapul, akkor az egész történelemtudományunk hiteltelenné válik. Ezért tiszta vizet kellene önteni a pohárba, és meg kellene akadályozni, hogy Dózsa Györgyöt még egyszer oda lehessen állítani Szent István, Mátyás király, Hunyadi János, Rákóczi Ferenc és a többi nagyjaink mellé.
Csakhogy már Istvánffy írja: a Szapolyai hadaihoz verődő, az oláhoknál és Erdélyben hírhedt kínzónak számító cigányok "vasból trónt, koronát és kormánypálcát – a királyi hatalom jelvényeit – kovácsolnak. Az izzó trónra meztelenül ráültetik Györgyöt, fejére teszik az izzó koronát, s kezébe az izzó jogart".
1514. április 9-én hirdette ki Bakócz Tamás esztergomi érsek X. Leó pápa bulláját, melyben az egyházfő a török elleni keresztes hadjáratra hívta fel a magyarokat. A következő hetekben meg is kezdődött a sereg toborzása, a szervezkedés azonban tragédiába, a Dózsa György vezette parasztháborúba torkollott.
Miután II. Gyula pápa 1513 februárjában elhunyt, Bakócz Tamás révén először nyílt arra lehetőség, hogy egy magyar bíboros vegye át az egyház irányítását. Az esztergomi érsek befolyását mutatja, hogy a pápaválasztás idején ő volt az Egyházi Állam egyik kormányzója, a tiara elnyerésében azonban éppen származása gátolta meg: a konklávéban túlnyomó többséggel rendelkező olasz bíborosok ugyanis idegenkedtek egy Itálián kívül született pápa megválasztásától, és – X. Leó néven – inkább Giovanni Medicit emelték trónra. Az új egyházfő természetesen igyekezett megszabadulni korábbi riválisától, ezért Magyarországra küldte Bakóczot, hogy szervezzen egy keresztes hadjáratot az oszmánok ellen.
X. Leó azonban nem csak azért támogatta a Balkán-félsziget felszabadítására irányuló törekvéseket, hogy távol tudja Rómától a befolyásos érseket: a pápát ennél nagyobb nyugtalansággal töltötte el, hogy a II. Ulászló (ur. 1490-1516) idején decentralizálódó Magyarország szemmel látható módon rengeteget veszített erejéből. Intő jel volt, hogy 1512 során a törökök meghódították a Szreberniki bánságot, melyet aztán a végvári erők eredménytelenül próbáltak visszafoglalni. Másfelől viszont a következő évek mégis alkalmasnak tűntek egy keresztes hadjárathoz, hiszen a fiatal I. Szelim szultán (ur. 1512-1520) nem Európában, hanem a Közel-Keleten igyekezett kiterjeszteni birodalma határait, az 1514-es esztendőben például éppen Perzsia ellen háborúzott.
Bakócz Tamás 1514 márciusában tért haza Magyarországra, és rögtön jelentette Ulászlónak, hogy X. Leótól milyen megbízást kapott, az udvari tanácsban azonban megoszlottak a vélemények a háborúval kapcsolatban. A krónikák szerint a főurak többsége támogatta a keresztes hadjárat megszervezését, azonban akadtak, akik veszélyesnek tartották a jobbágyok felfegyverzését és a munkaerő elvonását.
Bakócz az ellenvélemények dacára április 9-én kihirdette X. Leó pápa bulláját, és helynököket nevezett ki az egyházmegyékbe, akik a hadszervezést irányították. Az érsek hamarosan a fővezért is kijelölte: választása Dózsa Györgyre esett, akit azért tartott alkalmasnak erre a feladatra, mert alacsonyabb sorból, székely lófői családból származott, és egy török vitézzel vívott párviadala nyomán komoly hírnévre tett szert a végvidéken.
A hadjárat szervezése tehát már 1514 áprilisában megkezdődött, a jelentkezők létszáma azonban messze felülmúlta az előzetes várakozásokat: akadnak olyan történelmi munkák, melyek szerint májusig 100 000 jobbágy vette fel a keresztet, de az óvatosabb becslések is 40 000 fővel számolnak. A sereg gyarapodásával a tiltakozó hangok is megerősödtek, ugyanis a bűnbocsánat, vagyon és szabadság reményében hadra kelő jobbágyok éppen a legfontosabb mezőgazdasági munkák előtt léptek ki a földesúri szolgálatból, a gyors szervezés során pedig nem fordult kellő figyelem a katonák féken tartására.
1514 májusában mind több helyen panaszkodtak arról, hogy a keresztesek kereskedőket fosztottak ki, udvarházakat dúltak fel, a jobbágyokat pedig egyre jobban felingerelte, hogy sokakat erőszakkal tartottak vissza a kereszt felvételétől. Az ellentétek hamarosan robbanásig feszültek, II. Ulászló pedig a mezőtúri incidens hatására a hadjárat leállítására utasította Bakóczot, aminek eredményeként véres felkelés kezdődött.
A Lőrinc pap és Dózsa György vezette hadtestek „casus bellije” lényegében megegyezett: a seregben szolgáló obszerváns ferences szerzetesek és szegényebb plébánosok tüzes prédikációi nyomán a keresztesek között elterjedt az a nézet, hogy a hadjáratot megszakító nemesek önző érdekből vonták meg tőlük a bűnbocsánat lehetőségét, amit a török elleni harcban nyerhettek volna el. Ez a gondolat aztán odáig radikalizálódott, hogy a bárók valójában az oszmánokkal szövetkeztek, ezért a pogányok elleni küzdelem előtt őket kell megsemmisíteni. Dózsa György annyiban mégis kivételt jelentett, hogy ő egy ideig Bakócz tiltó rendelkezése ellenére is eredeti útján haladt, mert bízott Szapolyai János vajda támogatásában.
Dózsa azonban rosszul számított, ugyanis a nemesek által toborzott erők az ő megállítását tűzték ki célul, és 1514. május 23-án, Apátfalvánál súlyos vereséget is mértek a paraszthadak előőrsére. Szabályos háború kezdődött, mely július végéig több tízezer életét követelte, tragikus csapást jelentett a gyenge államhatalom számára, az általa okozott trauma pedig még több évszázadon át kísértett Magyarországon.
Visszakerestem egy régebbi hsz.-omat (Kik voltak a szkíták?, 8399):
Ha jól emlékszem, a tüzes trónról bebizonyosodott, hogy Dózsánál nem alkalmazták, itt még a jól tájékozott Ady is lépre ment, volt ellenben tüzes vaspánt, melynek köszönhetően bőven bugyogott kifelé az agyvelő a keresztesvezér orrán-száján.
Honnan a kivégzés ötlete? Elég közismertek Guilleaume Calet francia parasztvezér kivégzésének hasonló körülményei. De volt egy német herceg is, ha jól emlékszem, akit a fivére ugyanilyen átizzított vaspánttal öletett meg (még Nemeskürty is írja).
Szörnyű, hogy a fejlett Nyugaton előfordulhatott az ilyesmi, nem?
persze, az 50 éves már öreg ember volt, a 60 meg aggastyán... (a betegségek és háborúk, elégtelen vagy egyoldalú étkezés következtében a születéskor várható élettartam sokkal alacsonyabb volt, tehát gyakorlatilag kizárhatod, hogy Dózsa idején nándorfehérvári veteránok éltek az országban néhány egyedi példát leszámítva).
Csak érdekességképp: ahogy ma élnek közöttünk ötvenhatosok nagy számban, úgy a fél évezreddel ezelőtti eseményeknek is meglehettek a maguk "ötvenhatosai", nándorfejérvári veteránjai. A regénybeli, '52 táján már öregnek számító Cecey meg evett Dózsa húsából...
anno nándorfehérvárt sikerült felmenteni, de az volt az utolsó, mikor a török ellen sikerrel alkalmazták a népfelkelőket. Tehát borítékolható, hogy véres mészárlás lett volna egy 1514-es törökellenes kereszteshadjáratnak reguláris mag nélkül. Egyébként se érte volna meg az egész, mivel logisztikailag megoldhatatlan feladatot jelentett volna egy több tízezres sereg ellátása szerb területen...
mezei csatában legyalogolták volna őket a janicsárok, várat meg mivel ostromoltak volna?
Bakócz Tamás, aki magyarként a legközelebb került ahhoz, hogy pápává válasszák, jobbágycsaládban született 1442-ben. Bátyja, a papi pályára lépett Bálint támogatásával ő is az egyházi pályát választotta, ami a jobbágyfiú számára az egyetlen kiemelkedési lehetőség volt. Padovában és Krakkóban is tanult, ám hazatérte után még bátyja visszavonulását követően is sokat kellett várnia, míg valódi befolyáshoz jutott. 1480-ban titeli prépost, majd három év múlva Mátyás király titkára lett, ahol megismerte és el is sajátította a nagy király hatalomgyakorlási módszereit.
Mátyás halálát követően először a nagy király törvénytelen fiát, Corvin Jánost támogatta Bakócz az utódlásban, majd miután Jagelló Ulászló a kancellári tisztet ajánlotta neki, még az elhunyt király özvegyének, Beatrixnak az átejtésében is segédkezett, hogy Ulászlóé lehessen a trón. II. Ulászló nem maradt hálátlan: Bakócz Tamás kancellárként a gyengekezű király kormányzatának legfontosabb alakja lett. Hamarosan esztergomi érsek, majd bíboros lett, így érdeklődése a nemzetközi politika irányába fordult.
A művelt, ám a hatalomhoz erősen vonzódó, vérbeli reneszánsz főpap az 1510-es évek elején Itália ügyei iránt kezdett el érdeklődni. Miután feltörekvő vetélytársai – köztük a fiatal Szapolyai János – kezdték elhomályosítani magyarországi tekintélyét és befolyását, Bakócz Tamás a pápai udvarban kezdte látni jövőjét. Az Itália fölötti befolyásért Miksa császár vezetésével a Habsburgok, Velence és Anglia viaskodtak váltakozó szerencsével a XII. Lajos francia király irányítása alatt álló franciákkal. Bakócz Tamás akkor vált az események fontos szereplőjévé, amikor XII. Lajos elhatározta, hogy Pisába zsinatot hív össze, és lemondatja a Habsburgok befolyása alatt álló pápát és a helyébe új pápát választat. Erre a feladatra Bakócz Tamást szemelték ki, aki úgy érezte, elérkezett számára a megfelelő pillanat.
Bakócz jó azonban politikai érzékkel nemet mondott XII. Lajos fölkérésére. Más célja volt: 1512-ben látványos külsőségek közepette azzal a szándékkal vonult be Rómába, hogy a béke megteremtőjeként mindkét szembenálló fél támogatásával foglalja el majd a súlyos betegségbe eső, és várhatóan már nem sokáig élő II. Gyula pápa trónját. Az események azonban másképp alakultak: a pápa még egy évig élt, ezalatt pedig csapatai Miksa császár segítségével kiverték a franciákat Itáliából. Amikor a pápa meghalt, Bakócz megkezdte manővereit a pápai trón megszerzésére, ám kudarcot vallott: 1513. március 11-én Giovanni Medicit választotta pápává a konklávé X. Leó néven.
A kudarcot vallott Bakócz Tamásnak eszében sem volt hazatérni Magyarországra. Abban reménykedett, hogy az új pápa sem örvend túl jó egészségnek, és Rómában letelepedve talán még elérheti nagy célját. X. Leó pápa azonban el akarta távolítani a városból legnagyobb riválisát, ezért egyik első intézkedéseként Bakócz Tamást a török elleni keresztes hadjárat lebonyolításával bízta meg. Ez olyan intézkedés volt a pápa részéről, amelyre keresztény, ráadásul a török ellen harcot vívó Magyarországról érkező főpap nem mondhatott nemet.
A 16. század elején azonban szinte reménytelen volt sikerrel kecsegtető keresztes hadjáratot szervezni. Az előre sejthető kudarc pedig a pápa számításai szerint maga alá temette volna Bakócz Tamás minden ambícióját is. X. Leót vélhetően teljesen hidegen hagyták Magyarország gondjai, az ő céljai a római politika erőviszonyaiból következtek. Azzal sem számolt, hogy a zömmel jobbágyokból verbuválódó keresztes sereg milyen veszélyt jelent: 1456-ban, a nándorfehérvári diadal után szinte erőszakkal kellett szétoszlatni a zúgolódó kereszteseket.
Bakócz Tamásnak tehát nem volt más választása, mint hogy engedelmeskedjen a pápai akaratnak és – amennyiben életben akarta tartani további politikai terveit – minél sikeresebben megszervezze a keresztes hadjáratot. A pápa 1513. szeptember 3-án hirdette meg a hadjáratot, ám Bakócz még két hónapig Rómában taktikázott, és csak november 11-én indult haza Magyarországra. Terve az volt, hogy minél hamarabb megoldja ezt a kérdést, és gyorsan visszatérjen Rómába.
A 72 éves esztergomi érsek a télvíz idején tett hosszú és fárasztó utazást követően, március végén érkezett meg Budára. A budai kormányzat 1514 elejére már értesült a keresztes hadjárat tervéről, így a különböző politikai érdekcsoportoknak volt idejük fölkészülni álláspontjuk kifejtésére. A királyi tanács 1514. március 23-án ült össze, és nagy vita után hozzájárult a keresztes hadjárat kihirdetéséhez. Sokan voltak ugyanis az országban, akik ellenezték a tervet: a kisbirtokos nemesek számára például nagyon rosszul jött volna, ha a mezőgazdasági munkák idején nélkülözniük kell a keresztesnek álló jobbágyokat.
A kisnemeseknek befolyásos támogatójuk is akadt a Bakócz távolléte alatt jelentős befolyásra szert tevő erdélyi vajda, Szapolyai János személyében, aki a királyi tanácsban a keresztes hadjárat ellen érvelt. Szapolyainak semmiképp sem jött volna jól, ha egy sikeres keresztes hadjárattal Bakócz helyreállítja sérült tekintélyét. Bakócz viszont azzal érvelt, hogy a királyi tanács beleegyezése nélkül is meghirdeti a hadjáratot, amire a pápai bulla alapján joga is volt. Nem tudjuk pontosan, milyen érvek hangzottak el a királyi tanácsban, ám az biztos, hogy március végén a királyi tanács hozzájárulását adta a hadjárat megszervezéséhez. II. Ulászló király érdeke is ez volt: nem nézte volna jó szemmel, ha tovább erősödik Szapolyai vajda.
A hadjárat időzítése egyébként jónak tűnt. A török birodalomban ugyanis belharcok dúltak, mivel 1512-ben Szelim lemondatta apját, Bajazid szultánt a trónról. Uralma első évében testvéreivel kellett megküzdenie a hatalomért, majd miután fivéreit meggyilkoltatta, a perzsákkal kellett harcolnia, 1514-ben pedig Egyiptomra is kiterjedt a háború. A török tehát éppen megtorpant dinamikus terjeszkedésében, így megfelelő alkalom nyílt a támadó hadműveletekre.
Magyarország viszont korántsem volt fölkészülve a török birodalom elleni támadásra. Utoljára Hunyadi János próbálkozott a török elleni hadjárattal, a 15. század második felétől már alapvetően védekezésre rendezkedett be az ország. Mátyás uralma alatt 30 ezer főből álló állandó zsoldoshadsereget tartott fenn az ország, amivel szemben a török birodalom 70-100 ezer főnyi sereget tudott kiállítani. Mátyás halála után, az államkassza kiürülésével az állandó zsoldoshadsereg is fölbomlott. Magyarország nemzetközi segítségre sem számíthatott, így egyedül a déli végeken kialakított végvárrendszerre tudott támaszkodni. Érthető tehát, ha a 16. század elején a magyar kormányzat minden erővel igyekezett elkerülni a nyílt összeütközést a törökkel: ennek érdekében 1502-től hivatalos fegyverszünet is érvényben volt.
1513 nyarától azonban állandósultak az összetűzések a déli határvidéken, és átmeneti sikerek is születtek. Szapolyai János például Szendrő ostrománál komoly veszteségeket okozott a töröknek, és a védekezésben is szép sikereket értek el a horvát-magyar seregek. A határmenti összecsapások során a nándorfehérvári őrség egyik tisztje, Székely Dózsa György párviadalban megölte az egyik leghíresebb török bajvívót. Miután 1514. április 9-én, virágvasárnapon ünnepélyes keretek között Budán meghirdették a keresztes hadjáratot, az immár híres Székely Dózsa Györgyöt a király lovaggá ütötte, így ő lett a keresztes hadjárat „arca”.
Április folyamán a ferences szerzetesek megkezdték a keresztesek toborzását a török ellen. A toborzás azonban nem várt következménnyel járt: a jobbágyok számára a közös táborozás lehetővé tette, hogy az ország különböző pontjain tapasztalható állapotokról beszéljenek. A jobbágyok helyzete pedig nem volt kedvező: a 16. század elején fokozatosan romlásnak indult, ami jelentős elégedetlenséget okozott.
Az országgyűlés ugyanis rendre olyan törvényeket alkotott, amelyek a nemeseket akarták előnybe hozni a jobbágyokkal szemben. A 1490-es évektől ismét elterjedt, hogy a rögzített mennyiség helyett a megtermelt mennyiség kilencedét, illetve tizedét kellett befizetni, ami növelte a jobbágyok terheit. A kereskedő nemesek és egyháziak számára vám- és révmentességet biztosítottak, az országban pedig szerte vámokat állítottak fel, ami leküzdhetetlen gazdasági versenytárssá tette a jobbágyok számára a nemeseket. A jobbágyok számára megnehezítették a szabad költözés jogának érvényesítését, és számos korábbi kiváltságuktól is megfosztották őket. A nemesek közötti erőszakos földviták kárvallottjai is leginkább a jobbágyok voltak.
Mindez a jobbágyok helyzetének lassú romlását eredményezte, ami egyformán sújtotta a vagyonosabb, mezővárosi jobbágyokat és a szegényebbeket is. Mindehhez hozzájárult, hogy az 1510-es évek elején bekövetkező életszínvonal-csökkenés (aminek okait a történészek még nem pontosan ismerik) is sújtotta a jobbágyokat, amire az országban több helyen dúló éhínség és járványok is utalnak. Egész foglalkozási csoportok veszítették el megélhetésüket: így jártak például a hajdúk is, akik kiszorultak a marhakereskedelemből. Az mindenesetre figyelemre méltó, hogy a jobbágyok igazán komoly elnyomásáról azért nem beszélhetünk, vélhetően az érdekeikben leginkább sértett, módosabb kereskedő parasztréteg és a mezővárosiak alkották a későbbi felkelés fő bázisát.
Az eredetileg Bakócz Rómából való eltávolításának eszközéül szolgáló keresztes háború tehát végül egyfajta fórummá vált, ahol a jobbágyok elpanaszolhatták egymásnak sérelmeiket. Az elégedetlenségből 1514 kora nyarára kegyetlen lázadás lett, amelyről következő cikkünkben számolunk be részletesen.
"Ez nagyon fontos lett volna, hisz ma már tudható, hogy Magyarország sorság, fejlődését az a 145 év akasztotta meg és terelte süllyedő pályára."
Sajnos ezzel nem ertek egyet.
Akar Mohacs, Rakoczi szabadsagharc , 1848-49, II. VH , vagy eppen a 1989 es rendszervaltas nem kulso okok miatt lett elsosorban KUDARC hanem a magyarosch szethuzas onzes partoskodas miatt.
Ha valamikor is a tortenelemben szeretne magyarorszaqg sikeres lenni vagy egyaltalan fentmaradni akkor ezen a teruleten kell valtozason atmennie , megpedig drasztikus valtozason.
Nagyon alábecsült a dolog jelentősége. Ma már tudható, hogy ez lett volna a kb. utolsó alkalom, hogy egy megelőző csapást mérjenek a terjeszkedő törökökre, ami akár meg tudta volna akadályozni/el tudta volna halasztani Nándorfehérvár és a déli végvárak elestét ill. a törökök betörését az Alföldre.
Ez nagyon fontos lett volna, hisz ma már tudható, hogy Magyarország sorság, fejlődését az a 145 év akasztotta meg és terelte süllyedő pályára.
1514-ben a lakosság horvát területeken kívüli részének durván 80%-a még mindig magyar nemzetiségű volt, a trianonhoz vezető állapotok pedig ezalatt a 145 év alatt ill. a későbbi Habsburg betelepítési politikának köszönhetően alakultak ki.
Pontosan fél évezreddel ezelőtt hirdette meg Bakócz Tamás esztergomi érsek a pápa nevében a keresztes hadjáratot a törökök ellen, ami a Dózsa-féle parasztháborúhoz vezetett. A magyar egyházfő, aki talán pápa is lehetett volna, a kudarc után parkolópályára került.
Ne menjünk bele abba, hogy valóban lett volna-e esélye Bakócz Tamásnak a 16. század elején nem olasz érsekként a pápai posztra, de tény, hogy hazánk szülöttei közül kevesen jutottak el addig, hogy egy pápaválasztás esélyesének tarthassák magukat. Amikor II. Gyula pápa 1513 februárjában meghalt, Bakócz a Pápai Állam egyik kormányzójaként Rómában élt, vagyona és befolyása révén számos támogatót tudhatott maga mögött. Végül a zömmel itáliai származású főpapok inkább Giovanni de Medici mellett döntöttek. Az új pápát X. Leó néven, 1513 márciusában iktatták be.
Bakócz azonban nem akart lemondani fő céljának megvalósításáról, és az új Medici-pápa betegeskedéseiről szóló hírek miatt úgy gondolta, nem sokáig kell várnia, míg új esélyt kaphat. Leó szerette volna eltávolítani Rómából befolyásos ellenfelét, és erre tökéletes alkalmat kínált Bakócznak a pápaválasztás előtt tett ígérete, hogy az egyház fejeként keresztes hadjáratot szervez a törökök ellen.
Egy ilyen akciót nem csak az egyházon belüli politikai játszmák tettek indokolttá. Mátyás király halála, a híres fekete sereg szétszéledése után a Magyar Királyság rohamosan gyengült, és II. Ulászló uralkodása alatt az Oszmán Birodalom aggasztó előrenyomulásba kezdett a déli határvidéken.
Ölni mentem, majd jövök
Szükség tehát lett volna az ellencsapásra, de sem Bakócz – aki tudta, hogy a hadjárat megszervezésére kapott megbízásával valójában felfelé buktatták –, sem a Mátyás után a hatalmat újra magához ragadó főnemesség nem állt valódi lelkesedéssel az ügy mögé. Az érsek azt még elérte, hogy a szultánnal három évre kötött békét idő előtt felmondják, majd 500 éve, 1514. április 9-én Budán, a Szent Zsigmond-templomban ünnepélyesen kihirdette a hadjáratra hívó pápai bullát. A sereg élére Dózsa Györgyöt, a végvári harcokban magát kitüntető székely hadnagyot nevezték ki.
A történet folytatását ismerjük: a toborzás óriási sikerrel zajlott, viszont a nemesek nem nézték jó szemmel, hogy a parasztok hatalmas tömege fegyverrel a kézben, ráadásul a tavaszi munkáktól igazoltan távol maradva gyülekezik. A sereg ellátása sem volt megszervezve, ez pedig fosztogatásokhoz, zavargásokhoz vezetett - májusban Bakócz le is állította a toborzást. De ekkor már késő volt, a Dózsa-féle parasztháború pedig nemhogy a törököket, inkább a Magyar Királyság egyébként is megfogyatkozott erejét gyengítette.
A véres kudarc Bakócz udvari befolyására is súlyos csapást mért, II. Ulászló 1516-os halála után kiszorult a politikából, 1519-ben ráadásul agyvérzése is volt. 1522-ben halt meg, teste az esztergomi bazilika általa épített Bakócz-kápolnájában nyugszik.
