Gondoltam rá délután, hogy innom kéne, de így is furcsa fejfájásaim és szédüléseim vannak. Inkább se pia, se bagó most egy darabig. Elmentem sétálni, attól valamivel jobb lett...
Meg fogok halni. Tudom. Addig még egy kicsit úgy teszek, mintha élnék.
Nincs értelme semminek. Ezt már tudtam akkor, amikor értelmem kinyílt annyira, hogy felfogjam. Az egész unalmas mókuskerék, amelyben a hipnotizáltak úgy tesznek, mintha bárminek tétje volna. Pedig nem marad semmi, csak a sötét, hideg világegyetem. És az is megszűnik egyszer, hogy egy új ciklus kezdődjön. Mindig új ciklus. Ciklus a ciklusban, véges véget ér.
Nincs értelme bármit is tenni, mintha mindent láttam volna már valahol. Annyira untat, hogy maga ez a végtelen unalom tölt el szorongással. Az élet ebből a szorongásból táplálkozik, ha túl tud lendülni, a szorongás fájdalma miatt hagyja magát hipnotizálni a látható világ által.
Inkább legyek egyedül, mint olyan emberek között, akik nem akarnak nyíltan viszonyulni hozzám. Nyilván jó okuk van arra, hogy a valódi szándékaikat elrejtsék előlem. Vajon mi szükség lenne megtévesztési kísérletre, ha teljesen tiszta szándékkal közelítenének? Ők maguk sem bíznak abban, hogy amit el akarnak hitetni, valóban igaz, ezért olyan személyeskedő, részigazságokból gyártott hazug állításokat tesznek, amelyeket bármikor visszavonhatnak, viszont rombolnak vele. Miért kéne bárkit is tisztelnem, aki nem tisztel meg engem? Ha nem tisztel meg egy kulturált, nyílt véleménnyel vagy kérdéssel.
Direkt gyűlölettel nem sokszor találkoztam életem során, de akkor szíven ütött. Az egyik, az általános iskola felső tagozatos ofőm volt, aki leplezetlen utálattal viseltetett irányomba, ott meg is volt az "indok". Akkoriban komolyan zenéltem, országos versenyekre jártam, ez a némber meg valami elabortált hegedűművészkének készült, akinek derékba tört a karrierje (állítólag).
Olyan gyakrabban fordult elő, hogy korábbi szimpátia fordult át vad haragba. Ott féltékenység, kisajátítási vágy állt a háttérben, bevonzom az olyanokat, akik vasmarokkal szeretnének szorongatni, és csak maguknak akarnak. Na, ez meg nálam nagyon nem jön be. Van egy hasonlatom erre, miszerint ha egy halat meg akarsz erővel ragadni, ki fog csusszanni a kezeid közül, de ha szépen hagyod úszkálni, csak a vízben körülötte terelgeted finoman, akkor maradni fog.
Nem biztos, hogy minden esetben a mások baja, de amint felfedezem azt, hogy szimpla gyűlölet, bármiféle indoklás nélkül, onnantól tényleg nincs dolgom vele.
Sokat gondolkoztam, miért utálhatnak engem úgy általánosságban. Például az érdektelenségem miatt... lehet, hogy idegesítő. Nehéz kérdés ez, tényleg. XD
Engem inkább azért utálnak, mert túl hidegvérűnek tűnök. Téged miért szoktak utálni (ha egyáltalán)? :)
Persze hogy nem kritika! Azt kell megérteni/ünk, hogy bármi, amit más emberek gondolnak rólad, éreznek irántad, azzal neked nincs dolgod! Őneki van problémája veled, az ő bulija, innentől fogva hadd acsarogjon, peregjen le rólad, csak őt rombolja az érzés. Nyelje csak a mérget, ha ilyen hülye. :)
És nem hagynám ki ebből azt, amikor aljas manipulációval engem akartak állattá tenni. Azokra gondolok, akik belőlem akarták kiváltani a gyűlöletet, hogy ezáltal többnek érezhessék magukat. Persze, amikor nem sikerült, nem tudták a saját gyűlöletüket átruházni rám, akkor velem volt a baj. Azt mondták, rossz báb vagyok, mert nem úgy mozgok, ahogy a kéz mozgat. De ki akar jó báb lenni?
Van, amikor nem lehet mást mondani, mint azt, hogy "most gyűlölet van". De mások utálatában dagonyázni, megpróbálni kitalálni, hogy ennek az ösztönös, állati dolognak mi lehet az oka, tévútra vezet, és csak tönkreteszi az embert. A gyűlölet nem kritika, nem az észből származik, hanem a zsigerekből. A gyűlölködő embert ugyanúgy kell kezelni, mint egy állatot. Bár jobban érthetnék ezekhez az állatokhoz! De már alakul.
Nekem semmi bajom a kamionosokkal, örvendezek, hogy hozzák-viszik a motyót, de azt azért zokon veszem, hogy szarnak a záróvonalra és lazán rám húzzák a kormányt, bevágnak elém, leszorítanak. Értem én, hogy erősebb kutya b*szik, de azért ők sem szentek, sőt. Van kamionos ismerősöm, ismerem az ő oldalukat, nem is irigylem őket, semmi pénzért sem csinálnám, óriási felelősség. Azonban minden előítéletnek (mint ahogy minden viccnek) van alapja...amúgy meg a közlekedésben mindenki utál mindenkit. :D
A Szex & NY-ot legyártották a fiatalabb generációknak, a Született feleségeket a középkorúaknak, végül az idősebbek is kaptak valamit. Vagy ezek ugyanazok az emberek, akik közben megöregedtek? :) Szerintem aranyos. Egyszer nézhető...
Bizony rengeteg az utakon a baleset és sokat kell aggódni azért, akinek az a munkája , hogy vezet.
Mintha a kamionosok manapság vmi közellenség lennének, mindenki figyeli őket, és csak hátráltató tényezőként látják akitől nehézkes a haladás.
Nem számol a civil vezető azzal, hogy ők akik elhordják azt a töméntelen árut amit később van lehetőségünk a sarki boltban belerakni a kosarunkba, még akkor is ha több 100 vagy ezer kilométerrel arrébb gyártották.
Téged régen olvastalak, elárulod miért írsz ennyire ritkásan, avagy titok?
Az se baj, vannak dolgok amiket nem szívesen árul el az ember.
Épp elég ilyet láttam életemben, hogy undorodjak ettől a viselkedéstől. :) Amikor gerinctelen embertársaim benyalnak azoknak, akik ártottak nekik vagy másoknak. Erre mondom mindig azt, hogy az emberek állatok.
Nem mondok újat, hogy a vágy lehet fizikai vagy kémiai. Újra a Füst Milán hasonlattal jönnék, miszerint a házasság négylábú asztal. Ezt én kicsit átírtam, de első lábnak én is azt gondolom, hogy működjön a kémia. Pl. akkor is bizseregsz, mikor nem is látod, és fölbukkan a következő pillanatban az utcasarkon ... Nem azért, mert csodapasi, hanem mert jól érzed magad vele.
A nemi vágyat, amit az adottságok váltanak ki, pl. jó test, szép arc, egy idő után megtanulja az ember kezelni. Na de mi van akkor, ha van két pasi is, akivel ugyanúgy jókat tudtok viccelődni, sőt fél szavakból is megértitek egymást? És mikor az egyik lusta vagy figyelmetlen, akkor betör a gondolat akaratlanul is, hogy miért nem a "Hufnágel Pistit választottam"?
Nem akarok senkit elkeseríteni, de ezt az érzést soha nem lehet megszokni. Ha valaki jegyesként éli ezt át, az pokoli kínokon megy keresztül. Ha már a házasságkötés után történik ilyen, és valóban komolyan szereti a férjét, de a másik is nagyon kedves, akkor az elég rossz lehet. Miért van az, hogy csak eggyel lehet összeházasodni? - gondolják sokan ilyenkor.
Illetve a harmadik félnek szörnyű érzés lehet, hogy ő csak második a sorban, és kinek lesz ő a Nagy szerelem? Mint a Fekete gyémántokban a főúri nő, aki "csak" második szerelme Berendnek.
És arról nem is beszéltünk, amivel nagy regényeket írtak tele zseniális írók, hogy mikor a két házastárs tiszteli, de nem szereti egymást. És fölbukkan a harmadik, akivel első pillanattól működik a kémia. De nem lehet válni, pl. mert öngyilkossággal fenyegetőzik a férj. Vagy mert nem adja a gyereket, mint Anna Karenina férje, és az új pasi is eléggé lekvár, mikor meg kéne menteni a csajt ...
Nem csak konkrét személyre céloztam, inkább általánosságban írtam a tiszteletadást. Hogy én hogy képzelem a fórum hangulatát, és örülök, ha ezt többek is így gondolják.
Feltételezem, hogy belülről is fakad a hozzáállás a házassághoz, tehát ez nálad sem (csak) divatból jön. De az volna az ideális, ha emellett nem képzelnéd börtönnek azoknak a házasságát, akiknél az szintén belülről fakad. Tehát ez nem igazán jó indok, hogy a szüleid házassága váltotta volna ki. Mert ha belülről fakad, akkor csodaházassága is lehetett volna a szüleidnek, te akkor is független lennél. De attól, hogy rossz házasságuk volt, még lehetett nekik ez az életcéljuk, amiben megtalálták valamennyire a "számításukat".
Lentebb írtam apáca ismerősömről, most említsük meg azokat a nőket, akik elmennek hitoktatónak, és komolyan életcélnak tartják, hogy papírjuk is legyen a párkapcsolatról (házasság). Nem az államtitkár naivákról beszélek, akik nem veszik észre, hogy a mocskos politika csak kihasználja az ő életmódjukat. Hanem a csendben tevékenykedő hitoktatókról és szociális munkásokról, akik tényleg komolyan hisznek a házasság intézményében. És segítenek is másokon, mikor ők tényleg megalapozott párkapcsolatban élnek, és szilárd értékrend szerint nevelik a gyereküket, ami belülről fakad, és nem is árverezi el a bank a lakásukat devizaadósság miatt ...
Nekik az a döbbenet, mikor a lelkibeteg nők pl. a női magazinok tanácsai szerint egyik nap vegák, másik nap paleósok, hogy a többi divatirányzatról ne is beszéljünk ...:)
Nem szívesen mondom, de ha megtaláltad a párodat, akkor nincs rá okod, hogy a papírral járó elköteleződéstől félj. Ez benned valami olyan irreális félelem lehet, amire egy pszichológus örömmel ráugrana, mint a kozmetikus a mitesszerre vagy takarító az eldobott zsepire ...
Én szerintem megadtam a tiszteletet, igyekszem továbbra is EQ-val másokhoz állni.
Nem véletlenül találtunk ide, mindannyiunknak megvannak a maga problémái, érzékenyek vagyunk, és már kaptunk az élettől sok pofont.
...
Na igen, a divathullám, meg szüfrazsék. :). Aki nem ismer, simán gondolhatja azt, hogy a mai korszellem miatt gondolkodom úgy a házasságról és a hagyományos szerepekről, ahogy. Pedig ez tényleg belülről fakad.
Nem állítom, hogy a szüleim rémes házassága nem lehetett hatással rám. Azt pl. biztosan tudom, hogy anyám függése apámtól olyan szinten belém égett, hogy létszükséglet volt számomra olyan körülményeket teremteni, hogy soha, egyetlen percig sem kelljen testi/lelki bántalmazást többet elszenvednem senkitől. Ha pedig csak simán gallyra megy a kapcsolat se álljak ott, hogy na most merre van előre. Ennek nagy ára volt/van, de ìgy érzem magam biztonságban.
Ha valakinek a házasság vagy egy párkapcsolat adja meg a biztonságot, akkor feküdjön rá a témára, és próbálja csiszolgatni, komfortosá tenni. Én alapvetően nehezen hiszem el, hogy két ember le tud élni együtt hagyományos keretek között egy életet. Hiszen nekem is tetszett meg nagyon másik férfi, és ki kellett kínlódnom magamból az érzést, mert tényleg csak a hormonok játéka volt. De volt, és magamat ismerve lesz is még, viszont ilyen társam soha többet, mint a jelenlegi. Nem könnyű feladat, legalábbis nekem.
Mi a férjemmel nehezen vesszük észre egymás ilyen irányú problémáit, mert mi elég éretlenül kerültünk össze, és mai napig valami álomképet keresünk a másikban.
Máshol tárgyaltuk, hogy a nők két típusba oszthatók a függetlenség szerint. A jungi analízis szerint van a Démétér, Héra és Perszephoné típus, aki elsősorban a férje véleményétől függ. A független Artemisz, Athéné és Hestia típusok csakis a maguk feje után mennek. Aphrodité egyesíti a kettőt, vagyis fontos a férfi véleménye, de ő is alakítja a férfit. Ez valahogy úgy néz ki a hétköznapokban, hogy az első típus akár mindennap hajat mos és vasal, sőt sminkel és miniszoknyát húz, ha a férje karján mehet ki a lépcsőházból. Ellenkező esetben le.arja, ha a fél város zsíros hajjal látja, ahogy a foga közül körömmel kipiszkálja az ételmaradékot ...
A másik típus az, aki azért sminkel és azért vesz föl magassarkú cipőt, mert jól érzi benne magát, és slussz. A bókokat, flörtöket nem úgy fogadja idegenektől, mint egy idióta, pl. nem gyáván félrenéz, és igyekszik úgy tenni, mintha semmit nem látott volna.
Nyilván nem véletlen, hogy a régi görögök Aphrodité alakjával jellemezték az érett nőt, ti. aki vágyik a szenvedélyes párkapcsolatra, de közben maximálisan megőrzi a függetlenségét vagy ilyesmi... Festményeken látni ilyet, mert persze a valóságban ez csak ideáltípus, (ami felé törekedni kéne). De azt is hozzátenném, hogy a fentebb említett Hestia-típus igazából még a szépséggel sem törődik, és a megjelenés számára teljesen közömbös. Gondolom, ők mennek apácának, és ápolják a leprásokat a Fülöp-szigeteki missziós kórházban, ahogy egyik kedves ismerősöm tette.
Örülök, hogy ezt tisztáztuk. Én nem viselem könnyen a kritikát, de talán meg tudom különböztetni, mikor valaki szándékosan bánt vagy csak beszélgetni akar.
Azt még megértem, hogy a tyúkanyó módjára való segítség van, akit idegesít. Vagy hogy nem tudok öt mondatban mindent leírni egy témáról, és azt át kell görgetni.:) Ez megfordítva úgy néz ki, hogy nálam pl. a sommás, megalapozatlan vélemények verik ki a biztosítékot. Azt megértem, de legalább elviselem, ha valaki Bridget Jones anyja és főzi a levest, vagy éppen mint néhai keresztanyám, a független nők királynője. Ugyanígy elvárom, hogy a kotnyeles, bögrés sütit sütő feleségek, akik nem szedik a szemöldöküket, és pszichológiai könyveket olvasnak, ugyanúgy megkapják itt a tiszteletet, mint a többiek.:) Csak ennyi a kérésem.:)
Őszintén írom, hogy személy szerint nem bánt a házasság szapulása/dicsérete, viszont egy veszélyes divathullám is lehet az ilyenekből, ha egyoldalúan terjesztik.
Az én fiatalkoromban pl. az élettársi viszony volt a trendi a Nők lapja szerint, meg hogy tartsa meg a nő a lánykori nevét. Az éretlen személyiség sok mindent elhisz az újságíróknak, és belesodródhat ezért hibás döntésekbe. És akkoriban internet se volt, hogy a másirányú véleményekkel találkozott volna az ember. Persze ott van mindig a belső hajlam is, ami viszi az embert valamerre.
Most éppen ellenkezőleg, a házasság a divat meg a korai gyerekvállalás. Én nem személyeskedek, döntse el mindenki a hsz-eim alapján, hogy milyen a státuszom, vagy éppen engem állít-e a feleségek gyöngyének vagy éppen utolsó ku.vának? Nyilván kiolvasható minden annak, aki akarja.
Nem gondolom, hogy könnyen megérthető a helyzetem, mikor én a párkapcsolatot mindig is vágytam kamaszkorom óta, viszont ezektől a házassági izéktől legalább annyira féltem, mint most a gyerekvállalástól. Jó lenne másokkal beszélgetni erről, akik szintén nem a sommás véleményekkel jönnek, hanem a kétségeik között tipródnak hozzám hasonlóan.
Nekem ne is írd körül - ha egy mód van rá - a tiszta, egyenes beszédet szeretem. Ha betalál, majd nyekergek vagy eltűnök, de kár energiát fecsérelni a tojásokon lépkedésre. Nem? Szándékosan ne bántsuk meg egymást, de egyszerűbb is, ha nem kell a sorok közt olvasni.
Igaz, oké, nem bagatelizálom el, csak nem lenne jó ha újra kezdődne, legalább itt ne marjuk egymást.
Amúgy van az, hogy a közös ellenség összehozza a feleket. Ha sokat pofázkodok itt, még a végén rájöttök, hogy én vagyok a legirritálóbb, és kimarhattok vállvetve.
A társam mindig dícsér(t), akkor is, amikor a csontaim majd átszúrták a bőrömet. Na akkor aggódott is pluszba.
Ilyen szempontból senkire nem hallgatok, senkinek nem akarok megfelelni, ez egy egyszemélyes buli. Rajtam nem lehet segíteni, csak ha megengedem. Nem jó ez tudom, igyekszem lágyulni.
Örülök, hogy fogtad a hsz-m lényegét, és nem kell körülírnom még ötvenszer az információt.:) A nő ismerősödről szóló hsz-m lényegét tekintve arról szólt, amit itt leírtál a 2304-es kommentben. Vagyis sok kárt lehet okozni még a tudományosan megalapozott gyógyítással is, ha rosszul alkalmazzák, hát még a nem teljesen bizonyított gyógymódokkal. Ilyen például ezek a jótanácsok, hogy "éld meg a nőiességed".
Arról beszélgetsz, amiről akarsz, viszont nem látom be, hogy a házasság témája miért lenne kivétel? Miért feltételezed, hogy bárki meg akar győzni bármiről, csak azért mert ide ír? Nem gondolod, hogy a házasok többségének ugyanannyi a gondja, és szeretné valakivel megosztani?
Sajnálom, ha úgy érzed, hogy itt két ember veszekedése az nem a topik problémája, és a topik problémái nem rád tartoznak. Szerintem ezek a csörték olyan problémák, amikkel a közösségnek is kezdeni kellene valamit. Nyilván a fórum ezek szerint nem közösség, csak egy lelki szemetesláda, mint a nagy áruházak előtt a kuka, amibe beledobod a csikket, és továbbmész ...? Nem gondolom, hogy nekem kötelező lenne itt bizonyos hangnemet elviselnem, és ezt titkolnom kéne a többi fórumtárs előtt. Nyilván már előre védekezek a hasonló támadások ellen, és ezért ötvenszer körülírom a témát, nehogy valaki félreértse.
Nyilván könnyebb lenne nekem is, ha levegőnek néznék mindenkit, aki idegesít. De ha már válaszolok, akkor előre bebiztosítom magam, hogy nehogy megint veszekedés legyen, ezért célozgatok annyit a csörtékre. Pedig én is el tudnék küldeni bárkit a halál fa..ára, elhiheted. De erről egyelőre elég ennyi.
Még testképzavarról annyit, hogy ez megint egy kényes téma, de bizony az ember élettársától is függ, hogy mennyire érzed jól magad. Férjemmel mi folyamatosan mást várunk el a másiktól, és ez nem segít. Van, aki önmagamért szeret, de úgy, hogy kihozza belőlem a legtöbbet. Ezért jegyezte meg divatbolond nagynéném mostanában többször is, hogy milyen jól nézek ki. Ezt tőle hallani olyan elismerés, mint ha pl. Vivienne Westwood odamenne egy vécésnénihez, és őszintén megdicsérné a szerelését.:)
Nekem nem "cicaharc" az, hogy valaki nem hagy békén, amikor lelkileg és fizikailag padlón vagyok. Csak figyelmeztetnélek, hogy az én esetemben is egy normálisnak tűnő beszélgetésből indult. :)
Még bh-val is egyetértettünk abban, hogy lehet igazság a fájdalmas menzesz és a nőiség megélése között. Nem mondom, hogy nem lehet benne valami, főleg, hogy alapból hiszek a betegségek pszichológiai okaiban is.
Itt a hangnem és a lesajnálás volt irritáló, illetve az, amit valóban nem fejtettem ki, hogy ennek az illetőnek se pms -es tünetei, se fájfalmai nem voltak soha életében. Én eddig csak nőtől hallottam olyat, hogy ez csak hiszti. Mindezt úgy, hogy sosem fetrengtem látványosan vagy vontam ki magam a forgalomból, gyógyszer be, és tettem a dolgom. Arról meg nem tehetek, ha ennek ellenére majdnem elájultam a liftben. Na ennyit a női szolidaritásról. Azt mondják holló a hollónak nem vájja ki a szemét, de nő a nőnek simán.