Introvertált - extrovertált, egyik sem több vagy jobb, mint a másik, de mégis az introvertáltak vannak hátrányos helyzetben, az extrovertáltak sokkal jobban képesek érvényesülni, sokkal könnyebben fogadják el őket, kevésbé "furcsák".
... ha csendben van és hallgat, akkor má' sokk Söröt beintrovertált és esetleg éppen ihl valami nagyon mélyet és okosat..., szok lenni ilyesmi, ezt az én pszichológiai vizsgálataim során gyakran tapasztaltam...
Szerintem az simán belefér, hogy valaki könnyen létesít kapcsolatokat, de mennyire tudja megtartani őket? Előfordul gyakran olyan (velem legalábbis), hogy valaki az első találkozás alkalmával megnyerő, beszédes, de a továbbiakban teljesen passzív, visszahúzódó.
a leírás szinte szóról szóra rám illik, viszont elég könnyen létesítek kapcsolatot. ez mióta az eszemet tudom, így van. mondjuk van bennem egy csipetnyi e is, pl néha hangoskodok, sokszor vidámkodok feltűnően stb.
Nálam ez már gyermekkortól így alakult. Már akkortól kezdve inkább egyedül voltam el jobban, mint társaságban. Én az a kisfiú voltam, akit ha az anyja lerakott a sarokba, akkor 3 nap múlva is ott talált, én nem csatangoltam. Aztán ez a kevés interakció is szép lassan leépült, ahogy jött a középiskola, ott már csak egy emberrel volt napi kapcsolatom. Mára már egyedül maradtam. Mivel a kapcsolatok lassan tűntek el, így nem tűnt föl, hogy egyedül maradtam, a mások által üresett hagyott teret betöltöttem a saját dolgaimmal.
Bár a társas kommunikációban ismerem és alkalmazom az etikettet, tehát nem vagyok az a morózus tuskó.
Na pont ez az, hogy ez csak egyfajta kerülőút, a kapcsolat ugyan megmarad, kialakul valamiféle barátság, de nem az igazi. Én is mostanság igyekszem leszokni erről a kérdezgetésről (vagy keretek között tartani), ha nincs kölcsönös érdeklődés, akkor kapcsolat se legyen. De régebben a csend nagyon feszélyezett (még most is sokszor), és ennek az áthidalására fejlesztettem ezt ki.
Faggatózássá nem válik soha, mindenkit a kedvenc témájáról kérdezgetek, vagy arról, amiről éppen beszélni akar, a kérdéseim csak előreviszik a beszélgetést (monológot), a másik érzi, hogy figyelmes hallgatósága van.
Igen, önmagában a kérdezgetés még nem váltja ki a másik érdeklődését. Itt jön be az a probléma, hogy én viszont nehezen osztom meg a belső világomat másokkal (és lehet, hogy nem is érdekelné őket).
Ez szerintem - legalábbis nálam nem működik - nem jó technika, mert ha egyoldalú a "beszélgetés", akkor az inkább kérdezősködés, esetleg eljut a faggatózásig is, de akkor mitől beszélgetés? És mi van, ha elfogynak a kérdéseid? Egyáltalán, hogy tudsz annyit kérdezni? Egy témáról vagy többről?
Az persze igaz lehet, hogy más sem érdekesebb, csak jobb a marketingje. Vannak emberek, akiknek a szövegelését csak szócséplésnek vélem, és felteszem a kérdést - magamnak - hogy ennek most mi az értelme?
Meg hát itt van Amilon példája is ... amikor kérdezősködött a kollégájától a családjáról, gyerekeiről, az meg csak válaszolgatott sorjában, de beszélgetés nem lett belőle.
Részemről nagyon gyakori a "nincs mit mondanom" állapot, ez elég zavaró szokott lenni, és vannak ilyen kényszergondolataim, hogy ha nem beszélgetek, akkor egy idő után magamra hagynak, mert nem vagyok elég "érdekes".
Na a beszélgetés az nekem is nagyon problematikus. Kifejlesztettem egy viszonylag jó beszélgetési technikát, aminek az a lényege, hogy én kérdezgetem a másik embert és így mindig gördülékenyen halad előre a beszélgetés (amennyiben a másik fél részéről van rá minimális fogadókészség). Csak az vele a gond, hogy elég sokszor belefutok abba, hogy az egész kapcsolat egyoldalúvá válik, csak a másikról beszélgetünk, előfordult már, hogy évekre beleragadtam valamiféle lelki szemetesláda szerepbe, mert igen jó, érdeklődő hallgatóság voltam és szentül meg voltam róla győződve, hogy ennél többet nem várhatok egy barátságtól (örüljek, hogy valaki egyáltalán szóba áll velem és megosztja velem a gondjait).
Saját magamat pedig unalmasnak, érdektelennek észlelem, de lehet, hogy ez már csak múlt idő, elvégre mostanában kezdem magamnak feltenni a kérdést, hogy akiket olyan elmélyülten meghallgatok, azok végül is mennyivel érdekesebbek mint én? Van köztük borderline, paranoid, brutál szocfóbos. Persze, nekem érdekesek, de hát ez az érdeklődés bennem van és nem az ő csodás személyükből következik automatikusan. Úgyhogy annyira már lehet, hogy nem is feszélyez ez az "unalmas vagyok" érzés, akinek unalmas vagyok, az legfeljebb nem foglalkozik velem, hátha találok olyat is, akinek majd nem leszek az (most is van néhány ilyen ember).
Nagyjából én is, de azért ez nem biztos, hogy a legjobb megoldás. Kiindulásnak persze nem rossz, mert az ember legalább elkerüli a teljes kétségbeesést.
De az embernek akkor is alapvető igénye, hogy legyen egy vagy több (de még mindig kevés) ember, akivel meg tud beszélgetni időnként ezt-azt. Nem beszélve bizonyos társas cselekvésekről. Nekem csupán az a bajom ezzel, hogy nem nagyon tolerálják az introverziót, mert azt hiszik, hogy direkt csinálom.
De jó topikötlet. Amúgy te vetetted fel néhány napja az introverzió és az Asperger-sy közötti összefüggést, ami alighanem valamilyen módon létezik. Kíváncsi lennék a te pontszámodra is:
Hoppaaa: ez egy jó kérdés ... majd megadja valaki a választ, de részben biztosan introvertált.
Részemről nagyon gyakori a "nincs mit mondanom" állapot, ez elég zavaró szokott lenni, és vannak ilyen kényszergondolataim, hogy ha nem beszélgetek, akkor egy idő után magamra hagynak, mert nem vagyok elég "érdekes".
Nincs sok időm, de majd holnap és máskor is szívesen beszélgetek erről.
Addig várjuk a többi "introt".
Jelenleg összesen 2, talán 3 barátom van, a harmadik még elég friss.
Egyikkel találkozom rendszeresen (2-3 havonta...) IRL, ő is eléggé introvertált, a másikkal találkozgattam régebben, ma már bizonyos okok miatt nem lehetséges.
A harmadik még túl képlékeny.
De pont erre céloztam, hogy ha még sikerül is eljutni a személyes találkozásig, élőben nem olyan megnyerő jelenség egy hallgatag, magának való ember, aki látszólag nem is figyel a partnerre.
Akiket valamennyire ismerek netről, azok közt kevésbé vagyok hallgatag. De a félszegségem, a hallgatagságom észre szokták venni, utólag szóvá is teszik.
Próbáltam suliban, munkahelyen barátságokat kötni, de sosem jött össze. Mindig a "nincs mit mondanom" állapot lép fel. Ismerősök közt, elfogadó társaságban kevésbé, de részben ott is.
Félelem és szorongás.
Férfiak közt jobban, nők közt kevésbé vagyok intro.
De pont erre céloztam, hogy ha még sikerül is eljutni a személyes találkozásig, élőben nem olyan megnyerő jelenség egy hallgatag, magának való ember, aki látszólag nem is figyel a partnerre.
Ja, akar-e változni? Jól érzi-e magát úgy, ahogy van? A cégnél nem a munkával kellene alapból foglalkozni? Lehet, hogy otthon teljesen normális. (Ez lenne a teljesen normális)
Elnézést, tényleg nem akarlak megbántani, de mi a retkes faszért próbálnál Te mást, egy tőled teljesen független szuverén egyént a saját képmásodra, saját elképzelt ideológiád szerint formálni? Milyen jogon? Miért hiszed azt, hogy ahogyan Te viselkedsz az jó, az helyes?
"Mindig szomorú, soha nem mosolyog, és azt mondja, hogy ez neki jó. "