Titkos protestantizmus az Enns völgyében I. rész (1710-ig):
Az ellenreformáció éveken át fennálló nyomása, a misszionáriusok tevékenysége meghozta a maga eredményét, és sokan visszatértek a katolikus hitre. Sokan azonban szerették volna vallásukat továbbra is nyíltan gyakorolni, ezért kivándoroltak valamelyik lutheránus német hercegségbe. Mások eltitkolták vallási meggyőződésüket.
Belső-Ausztria látszólag tehát katolikus volt, de a kényszerítés nem törte meg az Enns völgyében élő parasztok hitét. Murau, Schladming, Wörschachwald, Zlemm, Tauplitz községekből évtizedeken át nem érkezett Grazba, a jezsuiták fellegvárába olyan jelentés, amely az eretnékség továbbéléséről számolt volna be. Az evangélikus hitélet titokban és rejtőzködve folyt tovább, s látszatra mindenki hű katolikus volt. Protestáns hitük ellenére vasárnaponként eljártak a pürggi szentmisére, húsvétkor abszolválták a kötelezően előírt és név szerint ellenőrzött gyónást, megfizették az egyházi adót. Annyira voltak katolikusok, amennyi ahhoz volt szükséges, hogy elkerüljék a feltűnést.
Eközben tanyáikon rendszeresen összegyűltek és Bibliát olvastak, énekeltek és imádkoztak. A Biblia, a könyvek igen nagy szerepet játszottak e titkos protestánsok hitének megőrzésében. Nagy kockázattal csempészték ezeket az országba, s különböző rejtekhelyeken, padlódeszkák alá rejtve, mestergerendába vájt üregben féltve őrizték azokat. Ugyanilyen nagy titokban működtek az un. zugiskolák, ahol a fiatalokat tanították a lutheránus művek olvasására.
Így történhetett, hogy az evangélikusok között sokkal magasabb volt az írástudók száma, mint a katolikusok között.
De hogyan maradhatott mindez oly hosszú időn át titokban? Valószínűleg nagyfokú szolidaritás fűzte össze ekkor még a katolikus és nem katolikus falubelieket, a korábban közösen elszenvedett erőszak egyfajta keresztény testvériséget hozott létre. Pürgg lelkésze pedig nem volt érdekelt a "téves hitűek" alaposabb megfigyelésében. A lelkipásztorok elégedettek voltak, ha bárányaik látszólag jó katolikusok voltak, s megfizették az egyházi adókat.
Természetesen időnként fény derült a lutheránusok titkos létezésére: 1670-ben néhány család ismét kivándorolt, hogy hitét szabadon gyakorolhassa, 1686-ban misszionáriusok protestáns könyveket derítettek fel, 1705-ben a Sölknerhof tulajdonosai Zlemmből Nürnbergbe emigráltak, miután birtokukat titokban eladták. Egy évvel később követte őket a Lutzman és a Gewissler család, ez utóbbi Wörschachwaldból.
Joseph Schalletari, grazi jezsuita felügyelő 1707-ben kénytelen volt jelentésében beszámolni ezekről a szaporodó esetekről, de megpróbálta kicsinyíteni ezek jelentőségét, s azt állította, hogy nem hitük miatt, hanem gazdasági előnyök érdekében vándoroltak ki a fent nevezett családok. Nem tagadta azonban az "eretnekség" létezését, sőt azt írta: " a gonosz kiűzése már nem áll módjában, hanem az felsőbb hatalmat kíván".
Igy született meg 1710. április 30-án az első olyan határozat, amely az augsburgi békére hivatkozva elrendeli az engedetlenek akár világi erővel történő kitelepítését az országból.
Folyt. köv, persze szóljatok nyugodtan, ha már voltak ezek az anyagok, nekem már régóta megvoltak, de most bukkantam ismét rájuk. :-)
A reformáció és a protestantizmus terjedése az Enns-völgyben (1517-től a 17. sz. elejéig):
Miután áttekintettük, hogyan alakult ki a pürggi egyházkerület, foglalkozzunk most azzal, milyen okok vezettek a protestantizmus kialakulásához, elterjedéséhez, s hogyan vált a Habsburg uralkodóház a katolicizmus legfőbb védőbástyájává.
Az előző fejezetben láttuk, hogyan jöttek létre azok a katolikus templomok, egyházkerületek, melyek a hívek lelki gondozására voltak hivatottak. A 15. század végén, a 16. század elején ez az egyházszerkezet még mindig igen ritkás volt, s feladatát nem tudta kellő gondossággal ellátni, a klérus alsó rétege, a parasztság nagy szegénységben éltek, a lelki gondozás sem volt eléggé intenzív. Nem csoda hát, ha a reformáció eszméi ebben a nagylyukú egyházi hálózatban szinte viharos gyorsasággal terjedtek. 1550 körül a nemesség és a parasztság egyaránt megnyílt az új hit számára, s Belső-Ausztria lakosságának kb. 80%-a a lutheránus hitre tért át.
Az evangélikus hit lényege a Bibliához való szigorú visszatérés és a templom jelentőségének visszaszorítása volt. Egy evangélikus keresztény mindenütt, a templomon kívül is tarthatott istentiszteletet, ehhez még lelkipásztorra sem volt szükség, hiszen minden evangélikus keresztény joga és kötelessége volt az evangélium hirdetése. A hit központi tartalma a szó volt, így a bibliák, az énekes- és imádságos könyvek voltak az evangélikusok legfőbb szakrális kellékei. Elérhetősége, emberközelisége, rugalmassága miatt a protestantizmus minden képzeletet felülmúló gyorsasággal terjedhetett.
Ám a Habsburg uralkodóház szigorúan ragaszkodott a katolikus hithez. Így ez a fent vázolt vallásszabadság nem tarthatott sokáig. Habár Károly, Belső-Ausztria hercege ígéretet tett, hogy vallása miatt senkinek a haja szála sem görbülhet meg, mégis hamarosan megkezdte a vallási üldözést. Fia, Ferdinánd, a későbbi császár vasszigorral folytatta az ellenreformációt. Mint mondta: "Inkább sivatagban uralkodnék, kenyéren és vízen élnék, nőmmel és gyermekemmel koldulni mennék, vagy testemet darabokra vágatnám, mintsem az eretnekséget eltűrjem." Úgy vélte, az evangélikus templomok és iskolák, temetők lerombolásával, a lutheránus könyvek elégetésével megfoszthatja az evangélikusokat hitük alapjaitól.
Az evangélikus hit egyik központja az Enns völgyében Neuhaus volt /ma Trautenfels, vára múzeum, 5 km-re Tauplitztól/. Ide 1599. november 15-én érkezett a "vallási reformációs bizottság", vezetője az admonti katolikus főapát volt, tagjai: Andreas Herberstorf és Alban von Moosheim. Mivel az evangélikusok részéről fegyveres ellenállásra is számítottak, Belső-Ausztria hercege és az admonti apátság zsoldoskatonákat is rendelkezésükre bocsátott. A lakosságot összeterelték, katolikus miséhez és áldozáshoz kényszerítették. Az evangélikus lelkészt elkergették, az énekeskönyveket, bibliákat elégették, a templomot felgyújtották. November 17-én még az elszenesedett falmaradványokat is teljesen lerombolták, a föld színével tették egyenlővé.
1600. július 7-én a fenti bizottság a "téves hitbe való visszaesés elleni figyelmeztetésül” egy bitófát állíttatott fel a Neuhaus melletti "szektás" templom helyén.
Ez elrettentő intézkedések még hosszú éveken át folytatódtak, és II. Ferdinánd idejében úgy tűnt, hogy kegyetlen politikájának, valamint legfőbb tanácsadójának, Martin Brenner hercegérseknek köszönhetően az Enns völgyében teljes sikert értek el, s a lakosságot sikerült a katolikus hithez visszavezetniük. Ez a siker csak látszólagos volt, mivel az evangélikusok nem adták fel a hitüket, hanem "illegalitásba vonulva", titokban ápolták azt tovább.
Egy kis Enns-völgyi egyháztörténet, persze csak nagyon-nagyon vázlatosan:
A kezdetek és az önálló pürggi plébánia kialakulása:
A kereszténység először a 4. században jutott el az Enns völgyébe, de a Római Birodalom bukásával ismét letűnt. A népvándorlás után letelepedett alpesi szlávok vallása egy természetközeli törzsi vallás volt, s csak a bajorok 750 körüli betelepedése teremtett ismét kedvező feltételeket a kereszténység terjedéséhez. A bajor Theodo herceg gazdasági és politikai érdekeit összekötötte a keresztény vallás elterjesztésével, nagy anyagi ráfordítással misszionáriusokat küldött az Ennstől északra és délre fekvő völgyekbe. Tevékenysége egyben az itt élő népek germanizálását is szolgálta. A térítőmunka eredménye szilárd egyházi szervezet kialakulása volt.
Ennek az egyházi szervezetnek a legfontosabb jellemzője az un. "saját templomjog" volt. Ez azt jelentette, hogy az adott terület birtokosa alattvalóinak világi és lelki ura is volt, kápolnát vagy templomot építtetett alattvalóinak lelki üdvére és nem utolsó sorban a maga hasznára, hiszen ő élvezte ennek minden gazdasági előnyét, beszedte az egyházi adókat. Vallási kérdésekben azonban a mindenkori püspöknek voltak alárendelve.
Az első ilyen templom az Enns völgyében a Niederhofenben található St. Rupert templom volt, amely a 9. században épült. Pürggben, a Traungrauer család várának közelében áll a 11. századból való Johanniskapelle, amely a legrégibb román stílusú építészeti emlék, s amely történetünkben különösen fontos szereppel bír. A Pürggben lévő leányegyház hamarosan önállóvá vált, azaz megszűnt a püspöktől való erős függése. A Traungrauer család ugyanis kihalt, mivel utolsó sarja, IV. Ottokar herceg gyermektelen volt. Amikor himlőben megbetegedett, teljes vagyonát V. Lepoldra, Babenberg hercegére hagyta, kivéve 500 ár birtokot, amit a pürggi egyháznak adományozott. Mivel a pürggi templom ilyen gazdaggá vált, Salzburg püspöke többé nem akadályozhatta meg önállósodását. Pürgg lelkésze immár nemcsak lelkipásztor, hanem jelentős földbirtokos is volt, ami megmagyarázza későbbi nagy egyházi és politikai hatalmát. Később a tartományi hercegek Pürggöt különböző rendeknek ajándékozták, s Pürgg hatalma tovább nőtt, amikor Ferdinánd herceg a jezsuita rendnek ajándékozta. Ettől fogva Pürgg már nem a salzburgi érsekségnek, hanem egyenesen a római pápának volt alárendelve, s a mindenkori pürggi lelkész egyben a grazi egyetem páter rectora volt. Így vált a katolikus hit ezen a vidéken olyan erőssé, ami lehetetlenné tette a legkisebb toleranciát is a reformációval szemben.
A pürggi egyház kiterjedése ebben az időben igen nagy volt: Tauplitz, Zlem, Wörschachwald, Neuhaus-Trautenfels, Unterburg, Untergrimming, Lessern, Klachau, Dörfl egyaránt Pürgghöz tartozott.
Sőt elárulok neked egy nagy titkot, kedves Authosz. :-)
Benkő regényfolyamában, a Braszláv-várnál vívott csatával foglalkozó részben pl. a magyar hadsereg mellé beosztott szláv asszonyok főzik óriási kondérokban a levest a magyar harcosok számára, meg más feladatokat is kapnak, pl. segédkeznek a sebesültek ellátásában, meg ilyesmi.
Persze szláv férfiak is vannak beosztva gyalogos segédhadként, pl. fát vágnak, sáncokat építenek, sebesülteket hordamak meg ilyesmi, ami a lovas nomád harcosnak büdös volt.:-)
A többit képzeld hozzá. :-) na ez az igazi etnogenezis. :-)
Egyébiránt Benkő a Breclavsburgi csatát egy gigantikus és heroikus honvédő háborúnak ábrázolja, amit a magyarok sikerrel vívnak meg a gaz, álnok bajorokkal szemben, akik a magyarság teljes megsemmisítésére törekednek. :-)
No mindezt csak az egy évezredes magyar - szláv - német barátság jegyében vetettem papírra. :-)
A regény szerint azokat a dunántúli szláv parasztokat sem gyilkolták halomra, akik behódoltak. Minek is tették volna?
Valakinek melózni is kellett, a földeket megművelni.
Köztudomású, hogy a sztyeppei nomádok férfiaknak büdös volt a fizikai munka, főleg a nehéz paraszti munka.
Erre alkalmasabbak voltak a "békés", birkatürelmű szláv parasztok.
Árpád és vezértársai meg voltak annyira stratégiai gondolkodásúak, hogy ezt kihasználják, ahelyett, hogy ostoba módon mindenkit kiirtottak volna maguk előtt, hogy aztán egy leharcolt, pusztává züllesztett országon uralkodjanak.
Ezek a behódolt szláv parasztok egyfajta függő helyzetű szolgáló népség lettek, nem rabszolgák ugyan, de messze nem is szabadok.
Különféle mezei terményekkel, halakkal, szőrmékkel stb. tartoztak szolgálni a magyaroknak, cserébe nem vették el az életüket, sőt adott esetben megvédték őket az idegen fosztogató csőcseléknépség ellen.
Na igen, de azért nézzük a jó oldalát, nőtt a Kárpát-medence népessége, több lett a szorgos munkáskéz.
Benkőnek a kalandozások koráról szóló regényeiben is úgy van, hogy a raboknak, akik megbecsülték magukat, végül is nem lett annyira rossz sorsuk, mivel a magyarok sem voltak emberevő szörnyetegek.
Pl. a regényben vannak ügyes kezű mesteremberek, akiket Észak-Itáliából hurcolnak haza magukkal a Berengár elleni hadjáratból, no azoknak elég jó soruk lett, mert az egyre gazdagodó törzs- és nemzetségfői szállásokon nagy szükség volt ügyes mesteremberekre és meg is becsülték őket.
Érdekes sztori, hogy ma már ezeknek az egykori hadifoglyoknak vagy rabságbahurcoltaknak a leszármazottai is a magyar etnogenezis szerves részét képezik. :-)
Persze az is, hogy a "vad magyarok" portyái elől nyugatabbra vagy magasabban fekvő helyekre húzódtak vissza, pl. a Dachsteingebirge égbenyúló hegyláncai közé. :-)
"az Enns mentén délebbre fekvő részekből pedig a Sclavinia nevű tartományt alakították ki. "
Az alpesi szláv betelepülés legészakibb hullámai simán elérték az Enns völgyét, sőt még az attól északra elterülő Salzkammergut régiót is.
Számos szláv eredetű földrajzi név, főleg településnév van ebben a térségben, ma már elnémetesedett formában (pl. Tauplitz, Irdning, Schladming, Zlem stb.), amellett pont itt, Bad Mitterndorf falu határában találták meg osztrák régészek a korszak egyik legjelentősebb szláv temetőjét, amely egészen a 10. sz. elejéig volt használatban. :-))))
Érdekes, hogy ezen Sclavinia és a Provincia Carantanorum földrajzilag elkülönül, én eddig úgy tudtam, hogy ez ugyanannak a régiónak a 2 különböző elnevezése volt.
Visszatérve arra a Wikipediás cikkre, amit a Keleti-Alpok szláv betelepüléséről belinkeltem, nagyon úgy tűnik, hogy az ún,. alpesi szlávok eleve kétfajta szláv csoportból tevődtek össze:
- az 530-as években Morávia felől morva vagy morvaszerű (:-DDD), tehát nyugati szláv csoportok érkeztek
- az 580-as, de főképp az 590-es évektől Pannonia (főleg Pannonia Savia és Pannonia Secunda) felől ószlovén csoportok, tehát délszlávok érkeztek.
A helyzet sajnos korántsem ennyire egyszerű, ebből a korszakból elég kevés a tisztán szláv temető Ausztriában.
A kevés kivételek egyike a salzkammerguti Bad Mitterndorf falu határában található nagy szláv temető, amely egészen a 10. sz. elejéig használatban van.
A kevés alpesi szláv temető oka viszont lehet a lelethiány is.
Ellenben Tirol és Oberösterreich északi részei kivételével szinte egész Ausztria tele van szláv eredetű földrajzi nevekkel, amiket később - sokszor németesített formában - a bajorok is átvettek, így ezek jó része napjainkig fennmaradt.
A szlovén határtól egészen távol, fönn északon a Salzkammergut és Salzburg környékén, ill. nyugat felé egészen Osttirol régióig lehet találni szláv toponímiát, ami arra utal, hogy azért elég messzire eljutottak nyugat felé a szláv barátaink. :-)
Harmadrészben viszont nagyon úgy tűnik, hogy a későrómai köznép jó része nagy ívben lesz..rta az Odoaker-féle 488. évi kiürítési rendeletet, legalábbis egyre.másra szaporodnak Ausztriában annak a bizonyítékai, hogy a korábban véltnél jóval több helyen maradt fenn a lakosság kontinuitása - ezek között mind kifejezetten magashegyi helyek, mind síkvidéki megerősített városok is vannak.
Sok jel utal arra tehát, hogy az ún. karantánok vagy alpesi szlávok társadalma a valóságban szláv és későrómai népelemek egymás mellett éléséből és keveredéséből alakult ki.
A jelenleg rendelkezésre álló adatok azonban arra is utalnak, hogy az 500-800 közötti időszakban a Keleti-Alpok népsűrűsége meglehetősen alacsony, a népesség száma meg igen csekély volt, tehát semmi esetre sem szabad itt a karantánok esetében valami több milliós népességre gondolni, a legjobb esetben is kb. egy-két százezres nagyságrendű volt a karantán fejedelemség népessége a bajor kolonizáció előtt.
Ezt gondolom a régészek tudnák megmondani, hogy mennyi sírja volt az őslakosoknak és a szlávoknak a szláv bevándorlás idején, ebből ki lehetne számolni.
Itt megint az a nagy kérdés, amit már Theo kartárs is fejtegetett a germán topikon, ti. hogy a barbárok voltak vagy lettek a rómaiak számára.
Jelen topik témájára lefordítva az, hogy ezek az ún. karantánok vagy alpesi szlávok mennyiben voltak valódi szlávok és mennyiben nyelvileg és részben kulturálisan szlavizált későrómai népesség.
Vagy szláv - későrómai mischung? Valószínűleg ez utóbbi, de az arányok tekintetében nagy a bizonytalanság.
Mint ahogy még a bajuvárok etnogenezisére sem tudtunk pontot tenni a másik topikon.
A bajuvárok esetében is nagy valószínűséggel in situ kialakult későrómai - germán mischungról van szó és nem olyan valódi "echte" germánokról, mint pl. fönn északon a szászok, a frízek vagy a dánok...
Az osztrák régészet jelenlegi állása szerint a bajuvárokhoz köthető régészeti leletek 530 körül jelennek meg a Duna völgyében, a mai Oberösterreich területén, de a délebbi osztrák régiókban, pl. a stájerországi Enns-völgyben csak a 8. sz. derekától mutatható ki intenzívebb bajuvár jelenlét.
A különböző osztrák népcsoportok etnogenezisének kutatása során megkerülhetetlen az alpesi szlávok vagy karantánok bonyolult és sajnos eléggé forráshiányos kérdésköre.
A Keleti-Alpok, azaz az Ostalpen térségébe történő 6-7. századi szláv betelepülés kérdését az alábbi wikipedia-szócikk viszonylag jól összefoglalja, legalábbis azt, ami a jelenlegi ismeretek alapján, a szűkös forrásanyag és a régészeti leletek alapján egyáltalán összefoglalható:
"Iklad – Egy hónapja kereste fel falunkat Ausztriából a trautenfelsi múzeum egyik kurátora, aki azért jött hozzánk, hogy kiállításra elkérje a falumúzeumunkban található postillás könyvet. Ezt a könyvet egy ezerhétszázas évek elején épült ház őrizte – padlózata alá rejtve – két és fél évszázadig. Az épület felújításakor talált rá a ház új tulajdonosa 1993-ban, Tauplitzban.
A kötet – ajándékozással – Ikladra került azzal az indoklással, hogy a könyv azokat illeti meg, akik oly sokat szenvedtek hitükért.
Most a Gott und die Welt című időszaki kiállítás keretén belül, a reformáció ötszázadik emlékévében, azt a tárlatot gazdagítja, mely az Enns-völgyi protestantizmus történetét igyekszik bemutatni.
Ennek a kiállításnak a megnyitójára kaptunk meghívást 2017. április 5-re, a Joanneum Múzeumba. Kilencen indultunk útnak, falunk polgármesterének vezetésével. Több százan voltak jelen a megnyitón, közöttük politikai és egyházi vezetők is. Az alkalmon bennünket, ikladiakat is szeretettel köszöntöttek.
A Stájerország északnyugati csücskében élő evangélikusok egykoron a lelki irodalmat elrejteni kényszerültek a folyamatos zaklatások miatt, ám hitüket nem rejtették véka alá. Mindezért otthonukat, de még hat év alatti gyermekeiket is hátra kellett hagyniuk. Szinte felfoghatatlan az a hit, ami bennük élt, mely által ilyen nagy áldozatok meghozatalára is készek voltak.
Az elüldözöttek közül harmincan Ikladon, a Ráday-birtokon találtak otthonra 1753-ban. Itt szabadon gyakorolhatták hitüket.
Évtizedekkel ezelőtt talált egymásra a két település: a katolikus Tauplitz és az evangélikus Iklad. Példaértékűnek mondható az a kiengesztelődés és kapcsolatápolás, ami azóta a két falu, és a két felekezet között zajlik.
Tauplitzban szálltunk meg, ahol akkor egy hete olvadt csak el az utolsó hó. Ám a pár száz méterrel magasabban fekvő, síelésre alkalmas pályák ottlétünk alatt újabb tízcentis friss hóval gyarapodtak.
Megtekintettük még a trautenfelsi múzeumtól alig egy kilométerre található – 1575-ben épült – neuhausi templom romjait is. Ez volt az első evangélikus templom az Enns völgyében. A templomot az ellenreformáció idején 1599-ben felgyújtották és lerombolták."
(Cikk a Magyarországi Evangélikus Egyház honlapjáról)
Nagy újdonságok nincsenek benne, és az itteni diskurzus szempontjából lényeges rész/információ már korábban is szerepelt a fórumon. De természetesen elérhetővé teszem az indaboxon.
Időközben fölkerült a netre ez az írása is Peter Stihnek.
Štih - Salzburg und die Enstehung der steirisch-ungarischen Grenze im heutigen Slowenien [Salzburg és a stájer-magyar határ kialakulása a mai Szlovénia területén]
Tegnap is láttam a meteorológiai kutakodásaim közepette egy szlovák szakik írta cikket (kb): "Szlovákia időjárási térképe az elmúlt 300 évben". És ez így szépen, lassan, beépül a köz- és tudományos tudatba/tudatalattiba. Korrekten kb. így kellett volna írni -- és még Mo.-ot sem lett volna muszáj megemlíteni: "Az északi Kárpát-medence ...." stb. Tudom, persze, hogy a "Kárpát-medence" terminust is igyekeznek északi (és keleti) szomszádaink is kiiktatni ...
