Csatlakozzunk Artur nemes harcához: hurrá, esetleg hajrá kiáltásokkal megrohanjuk és a tengerbe szorítjuk a gaz pogányokat, hogy megvédelmezzük a keresztény Britanniát:o)
Két holttestet ástak elő, az egyik valószínűleg nő volt.
Egyébként pedig azért nem tudják hova tenni a dolgot, mert az úgymond meghamisított írásban Arturius szerepel, holott így csak évszázadokkal korábban hívták, a XII. században már a latin szövegekben is Arthurnak írják. Szóval nagyon következetes hamisító volt.
Nem, az más, arra Terence Hanbury White hivatkozik folyton, többek között :-))
Megkerestem: Monmouthi Geoffrey: A britonok története. A 12. század közepén jelent meg, és állítólag nagyon részletes, fantáziadús leírással szolgált az Arthur-történetről - jómagam nyilván nem olvastam, bár ha valaki a kezembe nyomja, akkor nem utasítom vissza, még ha a korabeli angol talán meg is haladja kompetenciámat :-)
William of Malmesbury a glastonbury apátság történetének nagy szakértője, ő még Geoffrey előtt kijelentette, hogy Arthur temetkezési helye ismeretlen. No persze, a brit történészek is megosztottak abban, hogy kinek hisznek. Én hajlok az ereklyekészítős verzió felé. (nem vagyok történész, nyilvánvalóan...)
"Ez szerintem hihető is: az Arthur-legenda már akkoriban is nagy divat volt, köszönhetően egy kicsivel korábban megjelent könyvnek a britonok történetéről, de ha megölnek, akkor sem jut most eszembe, hogy ki követte el azt :-)"
Nem Sir Thomas Mallory La Morte de Arthur című lovagregényére gondolsz?
Anglia normann hódítói egy rendkívül szűk katonai arisztokráciát alkottak a társadalom csúcsán.
Az össznépesség 5 %-át sem érték el, genetikai hatásuk a köznépre ezért vitatható.
Persze a normann bárók és pribékjeik biztos jónéhány szász jobbágylányt megdöntöttek, magyarán szólva a hatásuk azért nagyobb lehetett, mint az a számukból következett volna....
Arthur temetését illetően az alábbi verziók forognak közszájon:
1) Glastonbury katedrálisa alatt temették el
Sokak szerint ez egy egyszerű ereklyehamisítás volt: a apátságot elpusztító tűzvész után hat évvel, 1191-ben az újjáépítés költségeit úgy akarták fedezni, hogy a temetőből előástak egy holttestet, majd hamisítottak mellé egy dokumentumot...
Ez szerintem hihető is: az Arthur-legenda már akkoriban is nagy divat volt, köszönhetően egy kicsivel korábban megjelent könyvnek a britonok történetéről, de ha megölnek, akkor sem jut most eszembe, hogy ki követte el azt :-)
Ehhez messze nem vagyok eléggé tájékozott, de jól gondolom, hogy a jelenkori genetikai összetétel milyenségét a normann hódítás igen jelentős mértékben befolyásolta? Mert ugye északi/germán génekről esett szó...
Most nem találom azt a lapot, de helyette találtam egy másikat.
Erről a pogány angolszászok naptára:
The Heathen Calendar
Nothing is known of detailed reckonings of the year in heathen Englisc times, but the old names and descriptions as Bede gives them in De Temporum Ratione clearly go back far into the heathen period. A blend of both Lunar and Solar cycles seems to have been employed, with months being taken from new moon to new moon (a Synodic month of approximately 29.5 days), while the year was taken between successive Winter solstices (a Tropical year of approximately 365.24 days). Our problems of having to use Leap years to even up the odd quarter-days seem insignificant in comparison with trying to make Synodic months and Tropical years come out even, as twelve Lunar months only make 354 days - a shortfall of some 11 days! A system of intercalation was used, however, which periodically introduced a whole extra month into the year and brought the two cycles back into step.
The year
The year began at the time of the Winter Solstice, and this festival was known as Geol (Yule), onto which the christian Christmas was later grafted. The origin of both the old name and the festival go back to the dawn of humanity and had long been lost even in Bede's day. Bede also tells us that certain pagan ceremonies, which he does not describe, caused the first night of the New Year to be called Modranect, which, adjusted to normal Englisc, becomes Mod[d]ra Niht (Night of Mothers). The year was divided into two seasons; Sumor (Summer) and Winter (Winter), with Winter beginning at the start of Winterfylleð.
Years could be reckoned from "The Coming of the English", an event which is traditionally given the date of 449 AD This may be found by subtracting 449 from the Year of Grace, thus 1990 - 449 = 1541.
The Months
The last month of the Old Year and the first month of the New were called se Ærra Geola (the earlier Yule month) and se Æfter[r]a Geola (the later Yule month) respectively, as they occurred immediately before and after the festival of Geol.
The second month was Solmonað, which probably means Sun Month. But although Bede was mistaken in deriving the name of the month from it (he said it meant "The Month of Cakes") his statement that cakes were offered to the gods at a festival at this time may well be true.
The third month was Hreþmonað, and the fourth Eastermonað. They were supposed to be named after the divinities Hreþe and Eostre, but the nature of these divinities is not known and some have even suggested that they did not exist, as neither name appears in any other related mythology. The comparison between Hreþe, the Germanic Nerthus, and the Scandinavian Njorðr has been drawn, however. Wherever the name is derived from, our Easter is clearly a Christian take-over of a pagan festival, as with Yule.
The fifth month was Ðrimilcemonað, "because cows were then milked three times a day".
The period of the Summer Solstice was known as Liþa, a word probably as old as Geol, but which may have had the meaning Moon. From this, the sixth month was called se Ærra Liþa (The earlier Lithe-month) and the seventh se Æfterra Liþa (The later Lithe-month). In intercalary years a third Liþa month was added after se Æfterra Liþa.
The eighth month was Weodmonað, which means Weed Month, perhaps referring to the plenteous summer growth of vegetation.
The ninth month was Haligmonað, which means literally Holy Month, but which Bede refers to as "The month of offerings", implying some form of Harvest Thanksgiving festival .
The tenth month, Winterfylleð, Bede suggests is named after the appearance of the first full moon of Winter.
The name of the eleventh month, Blotmonað, which means the Month of Sacrifice, arises from the fact that without modern methods of fodder storage it was not possible to keep more than a limited amount of livestock through the winter. The surplus animals were therefore killed and the flesh smoked or salted down. The keeping of this as a sacrificial occasion, and devoting the killed animals to the gods, was perhaps an economical way of making a virtue of necessity.
Days
The names of the days of the week date from the Heathen period, although ultimately derived from Classical gods. Their Englisc forms are given below.
Sunnandæg (The day of the Sun)= Sunday Monandæg (The day of the Moon) = Monday Tiwesdæg (The day of Tiw, ON Tyr) = Tuesday Wodnesdæg (The day of Woden, ON Odinn) = Wednesday Þunresdæg (The day of Þunor, ON Þor) = Thursday Frigedæg (The day of Frige, or love, ON Freyja) = Friday Sæterndæg (A direct transliteration of the Latin Saturni die) = Saturday
Incidentally, in common speech at least, the new day was thought to begin with sunset of the previous one. For example, after sunset Saturday would be referred to as Sunnanniht, becoming Sunnandæg with the sunrise.
A korabeli angolszász királyságok népességi összetételére vonatkozóan két fő ellentétes nézet van:
1) Az egyik szerint ezen országokban a népesség döntő többségét anglizált britonok alkották
2) a másik nézet szerint a hódítók a britonokat szinte teljesen kiirtották vagy a peremvidékekre szorították vissza.
Mindkét nézet mellett és ellen is lehet fölhozni érveket.
Az 1) nézet képviselői főleg azzal érvelnek, hogy csak nagyon kevés angolszász sír található az adott korban.
A 2-esé pedig főként modernkori genetikai vizsgálatok eredményeit lobogtatják, amely szerint a mai angolok több mint felénél germán (vagy legalábbis északi) eredetű apai géneket lehet kimutatni.
Illetve még megfontolandó az az érv is,hogy a briton nyelv elég kevés nyomott hagyott az angol nyelv történetében. Csak kisszámú és kevésbé jelentős briton szó került át az angol nyelvbe. Ha valóban britonok tették ki a lakosság többségét, nyelvük nyomainak jobban jelen kellene lenni az angol nyelvben.
Kösz,de valami konkrétabbra,konkrétabb adatra gondoltam. Ha egyáltalán van ilyen. Mert én nem találkoztam ezt a témát feszegető információval. Pedíg érdekes lenne. Az északi és a déli tstvérek nyolcadik századi újra találkozásáról hallani.
Senki sem állíthatja bizonyosan, hogy az V. században a britonok 100 %-ban keresztények lettek volna.
Mindenesetre Te elég jól ismered a Római Birodalom történetét, akkor tudnod kell, hogy Kr. u. 391-ben Theodosius császár a kereszténységet tette a Birodalom államvallásává, egyúttal rövid úton betiltotta a pogány kultuszok gyakorlását.
Ettől függetlenül az olyan távoli provinciákban, mint Britannia, nyíltan vagy titokban fennmaradhatott a pogány vallások gyakorlása.
Szerintem a szász hódítás korában a britonok nagy része formailag Krisztus követője volt, de nagyon sokan közülük - nyíltan vagy titokban - még az ősi pogány kelta rítusokat is gyakorolhatták.
Ezt a vallási kettőséget egyébként viszonylag jól ábrázolta az Arthúr király és a nők c. film, aminek egyébként az eredeti címe Mist of Avalon, azaz Avalon köde volt, nem tudom, hogy melyik idióta fordította ezt Arthúr és a nőkre...
Ami a szigetre érkező germánokat illeti, színtiszta pogányok voltak és a kutatók szerint vallásuk sok elemében hasonlított az északi germánokéra.
Az óangol nyelvemlékekből számos istennév kielemezhető, amelyek hasonlítanak a megfelelő viking istennevekkel.
Pl. óészaki Odin, óangol Woden
óészaki Thor, óangol Thur v. Thunor
óészaki Tyr, óangol Tiw stb.
A pogány szászok és angolok térítése 596 körül kezdődött, amikor Gergely pápa latin rítusú térítőket küldött az országba.
A térítés mintegy száz évig tartott és általában úgy történt, hogy a térítők megnyerték maguknak az angolszász királyságok vezető rétegét, ezeket megkeresztelték, aztán a köznépnek többnyire már felülről lett kiadva, hogy kötelező megkeresztelkedni:(((
Végső soron az angolok, szászok és jütök formailag ugyan megkeresztelkedtek, de - hasonlóan Európa más részeihez - a többség a szíve mélyén pogány maradt és az ősi pogány kultuszok egyre halványuló elemeit és a kereszténységet vegyesen gyakorolták.
Egyes pogány eredetű szokások Angliában az újkor elejéig fönnmaradtak, sőt a mai napig gyakorolt május elsejei szokások jó részét is pogány eredetűnek tartják a valláskutatók.
Ez érdekes. A briteknek ebben az időben tulajdonképp egységesen a kereszténység volt a vallásuk? A germán hódítók,pedíg mikor váltak azzá? És a pogány hitüknek vannak e régészeti leletei? Gondolok pl. pogány templomi építményekre,vagy valamiféle szent körzetre,stb. Egyébként azért is érdekes,mert mire a szintén pogány északi germán vikingek eljutnak szigetre ( 793-as év az első feljegyzett portyájuk itt ),akkoriban a leírások,egy egységes keresztény országot említenek itt. Pedíg mindössze úgy kétszáz év telik el csupán. Más vidékeken ez az idő nem elégséges egy teljes népességet magába foglaló szemléletváltáshoz. Itt miért volt az?
Hát túl sok jó hírrel nem szolgálhatok: a szászok fokozatosan birtokba vették a mai Hampshire, Somerset, Dorset és Cheshire megyéket, ahová a krónikák Arthur királyságát teszik.
A britonok meghódoltak új uraiknak vagy pedig a hős Arthur legendájával a távoli peremvidékekre szorultak vissza: Cornwall, Devon, Wales és Cumberland.
Kr. u. 600-ra ezen négy régió kivételével láényegibe a hódító pogány germánok (angolok, szászok, jütök és frízek) uralták az egész mai Angliát.
Az Annales Cambriae szerint a Badon-hegyi csata után a szászok Arthur életében már nem mertek nagyobb hadjáratot indítani Arthur királysága ellen.
Ez némileg összecseng modernkori brit történészek azon megállapításával, hogy nagyjából 500-530 között erős megtorpanás, sőt visszaesés következett be a szász terjeszkedésben.
A történészek és régészek szerint a szászok ebben a korszakban East Anglia (Suffolk, Norfolk), Kent, Essex és Sussex vidékére húzódtak vissza és kiszorultak a Temze (Thames) termékeny völgyéből.
Csak az 530-as években indultak újra a szász hadjáratok, amelynek során sikerült elfoglalniuk a későbbi Wessex nagy részét.
