Ha verskedvelő ember Dsida-költeményeket olvas, hajlandó megfeledkezni mindenki másról, és el sem tudja képzelni, hogy egyáltalán lehet ennél szebb, finomabb, tökéletesebb költészet. Nem, nem volt válaszadó, nem volt irányt mutató, tömegeket helyes történelmi útra vezérlő lángelme, nem volt költészetével egyben történelmi alak. Valójában amolyan kismester volt, de micsoda mester! Talán úgy mondhatnánk, hogy a legóriásabb a kicsinyek között; a meghitt magánélmények, a jelentéktelen apróságok zsenije, a formatökély mesterjátékosa. Ki lehet mutatni szövegkritikai elemzéssel, hogy Kosztolányi és Tóth Árpád mennyire hatottak rá. Azt is el lehet magyarázni, hogy költészetének java része jelentéktelen apróságokról szól. De... de miközben az ember Dsida-verseket olvas, nem is jutnak eszébe esztétikai vagy irodalomtudományi kérdések, hanem a lélek együtt hullámzik a sorok dallamával, érzéki örömmel hallgatja az összecsengő rímeket, legszívesebben a maga szerelmének mondaná el azokat a szavakat, amelyeket Dsida Jenő Violának vagy Violáról mondott, vele együtt ténfereg erdőben-mezőben, és eljátszogatna a költő kutyájával. Szigorú, szakszerű kritikus azt is mondhatná, hogy ez a vitathatatlanul nagyon tehetséges és sajnálatosan fiatalkorban meghalt erdélyi költő világéletében közhelyekről írt. Igen ám, de ezek a közhelyek: szerelem, természet, együttérzés a szenvedőkkel, öröm olyan jelentéktelen kellemetességek miatt, mint üldögélni egy havasi vendéglőben, sétálgatni egy kutyával, nézni egy rügyező faágat. Ezek a közhelyek: maga a mindennapi élet. Aki ezeknek örül, és örömét másokkal is közli, az szebbé teszi embertársai életét is. Petőfitől tudjuk, hogy aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Dsida Jenőnél aligha szerette valaki is jobban a virágokat. És az olvasó valahogy úgy képzeli, hogy aki Dsida verseit szereti, az sem lehet rossz ember; sőt minél többet olvassa, annál jobb ember lesz belőle. Ez a szelíd poéta megtanít gazdag lelki életű, szelíd embernek lenni.
Lám, lám itt csöndes minden, egyszerű szobában lakom, fehérre meszelt falak közt, még a falutól is távol. Itt nincsenek dübörgő rotációsok, nincsenek zakatoló festékszagú, piszkos hétköznapok, örökös itt a csend és a vasárnap. Az ablakom a mély fenyvesre nyílik, mozdulatlanok az örökzöld lombok, lehet nagyokat, tisztákat lélegzeni, a felhők is hallgatagok, szinte odafagytak a tiszta égre. És valahogy ez mégsem a feloldott bánat, a méltóságos nyugalom; ez csak a kimaradt szívdobbanás különös csendje, csak beletörődés, fenségessé dermedt nyugtalanság.
Köszönöm Istenem az édesanyámat! Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat! Körülvesz virrasztó áldó szeretettel. Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel. Áldott teste, lelke csak érettem fárad. Köszönöm, Istenem az édesanyámat.
Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve. Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban - itt e földön senki sem szerethet jobban! - Köszönöm a szemét, melyből jóság árad, Istenem, köszönöm az édesanyámat.
Te tudod, Istenem - milyen sok az árva, Aki oltalmadat, vigaszodat várja. Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk, Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk! Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel, Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!
Áldd meg édesanyám járását-kelését, Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését! Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad, Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat!
Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat: Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!!!
Tarka virágnak Illata kábít, - Édes a méz mit Kelyhe kinál; Lebben a lepke, Röppen a méh - Sok kicsi vándor Kedvese ajkán Csókra talál.
Nincs ma halál, Él ma a földön Mit csak az Isten Élni teremtett; - Harsog a himnusz, Hangos a táj! - Semmi se fáj, Minden örömre, Tűzlobogásra Szítja a lelket...
Újra születtünk Zöld lobogóval Lepkefogóval Táncra megint! Csókot a földnek, Csókot a fának, Csókot a rügynek, Mert a hatalmas Égi Jövendő Hírnöke mind!
Hallga, mi szépen Csendül a nóta, Csörtet a csermely, Csattan a csók! Messze az erdő Lombjai közt a Nyár keze int! - Hirdeti minden, Hirdetem én is, Itt a tavasz!
A tőlem kapott piros tulipánt leejtetted az út porába. Fölvettem érted. Fakó, fehér lett. Most már hiába: ez a kurta panaszka szerelmünket örökre behavazta.
Az érett férfi búgó, tiszta, moll panaszát vágytam elzenélni, mintha szeptember-este mély gordonka szól. S mi lett belőle? Semmi. Szürke tinta. Akad a toll, a ritmus zakatol s a lendület is lanyharöptű hinta, melyről leugrott már a fürge, víg gyerek s most árván leng egy ideig.
Kicsit úgy jártam, mint a bőbeszédű vendég, ki sok-sok órán át cseveg s csak akkor csillapul le a beszéd-dűh, mikor látja, hogy a vendégsereg el-elszunyókál, lágy szenderbe szédül. Akkor feláll, bocsánatért hebeg és röstellkedve, félszegen megyen ki a híg esőbe. Nem marasztja senki.
Bocsánat, mondom én is. Indulok. Kabátomat vigyázva leakasztom, gyűrött halotti leplemért nyulok. Szunnyad már minden, nem szólít marasztón az ifjúság sem, egyre halkulók a lépteim, csak árny vagyok, riasztón lopodzó árny, kit áztat verdeső vízeivel a szűntelen eső.
De ez megint nem függ mesémmel össze. Figyeljük őt, a csapzott gyermeket, akit fájdalma s ijedelme gőze utcák során át hajszolt, kergetett, hogy sajgó, véres ujját bekötözze. Úgy száguldottam, mint a fergeteg s a kimenőt bár tiz óráig kértem, kilenc se volt még, hogy kapunkhoz értem.
Betoppanok és - ejnye! Itt ki járt? Az ajtó, mely az ebédlőbe nyílik, és tárva máskor, most kilincsre zárt - mögötte csend, egy árva hang se hírlik - Mi történt itt? Úristen! Hátha kárt tettek apámban... Jól tudtam, nem illik s arcomba pírral szállt a bűntudat, mégsem vetettem meg - a kulcslyukat.
A látványtól gyökeret vert a lábam - Ott állt apám a nagy tükör előtt marcona, pompás díszegyenruhában. Még álmomban sem láttam eddig őt ily büszkén, daliáknál daliábban. Sudár fenyő-alakja egyre nőtt s káprázva néztem, mily szikrázva szórja csillagtüzét sok gombja és zsinórja.
Mint csillogott és villogott az a rengő aranyforgó csákója mellett! S amiket mind onnan hozott haza, hol párbajozni a halállal kellett: harci keresztek s érmek halmaza ragyogta be a dombormívű mellet. De mindezeknél fénylőbb volt talán a csörrenő, nagy kard az oldalán.
Majd szétpattant a lángoló tükörlap: a tág ebédlő ablakain át vakítva lobbantott a lemenő nap a gőgös fejre kármin glóriát. Fojtott parázs, mely végre levegőt kap, - minden kigyúlt, vörös tüzet zihált és ő csak állott feszesen az őrült fényzuhogásban, mint egy megdicsőült.
A bús felejtés diadalt arat az ember legszebb álmain s szerelmén s mit emlékünkbe könny és vér marat, fakul a Szín az évek sárga selymén, de ez a kép örökre megmarad, éles vonását, színét őrzi elmém s így látom őt, a legendákba nőtt férfit, apámat a tükör előtt.
Lement a nap s foszlott a multból elcsent varázslat. Az a furcsa trombita megint felharsant és a megrepedt csend csüggedve csüngött, mint szakadt szita. Egy ócska szék nagyot jajdulva reccsent, szegény apám leroskadt, mint kit a zuhanó tégla üt le s hosszu fojtott zokogás rázta vállain a bojtot.
Szegény! Szegény! Ki eltört életét épnek álmodja, míg tükörbe pillant. Szegény apáink! Mintha vaksetét szobába lépve kattintják a villanyt s éles világosság fut szerteszét, olyan metszően és vakítva villant agyamban a megértés. - Ó, fanyar keserű fény, mely szemgolyómba mar!
Olvadj, könnyelmű hályog, vaksi kéreg! Dagadj és önts ki, könnyek tengere! Rágcsálj bánkódás szúja, lassu féreg, döfj mellen késes fájdalom, gyere! Itasd át minden porcikámat, méreg, veszett düh, melynek nincs ellenszere Ime a gyermek, kit egy pillanatnak titkai kölyöktigrissé avatnak.
Most fogtam fel, hogy mit vesztettek ők, mikor igába tört a gőgös úr-nyak: a szirti fák, a lombos vakmerők, testőrei a haldokló Hadúrnak. Karácsonyfákká zülltek a fenyők, tűlevelükkel önmagukba szúrnak s illatuk együtt fogy, mígnem kihal, az emlék cseppenő gyertyáival.
Minden ízemben lüktetett a téboly. Szerettem volna berohanni és a tükröt homlokommal zúzni szét oly dühödten, hogy hasadjon szörnyü rés fejemen is, hátha velője szétfoly s elszáll a rémült sorsfelismerés. Hátha megváltanék repedt, behorpadt roncs koponyámmal minden megtiportat.
Aztán lecsillapult a szenvedély. Hűs áhitattal szólt valami halk szó, mint harmatejtő esti csöndbe mély morajjal rengő távoli harangszó: Ezentúl immár célja van, hogy élj: Hirdesd testvéreidnek messzehangzó igével, hogy csak az marad alul, ki önmagát elejti és lehull.
Mondják, apáink bűne, ami történt. Mindegy. Mienk a végzet és a sors. Ők még a multba révednek tükörként, mi már a sodró víz tükrén, a gyors jelenben látjuk arcunkat s a törvényt: Tűrni - a bölcsek ételén a bors, okulni - szükség, megbocsátni - jóság, dolgozni - ez a legnagyobb valóság.
Bolyongani faluról falura. Durva darócban gazdag, tiszta szellem. Egymás szolgája mind és nem ura. Csecsemő csámcsog minden anyamellen. Így készülünk szelíd háborura, mindíg magunkért, soha mások ellen, sót párolunk és vásznakat szövünk s míg kisebbítnek, lassan megnövünk.
Tudjuk, magát emészti el, ki lázad, ki lángot éleszt, könnyen lángba vész. Jöjj, szent gyalázat, gyógyító alázat, belül munkáló küzdelem: egész kicsiny téglákból rakni föl a házat! Jöjj, ősigazság, mit a gyermekész derengve sejtett s ámulván fölismert, mint próféták a köd mögött az Istent.
Akárki adta, én a sós torok vad szomjával köszönöm ezt a sorsot, a csattogó, kegyetlen ostorok kínját, a bort igérő csorba korsót, melyből epét és ürmöt kóstolok, a nagy intést, a félig kész koporsót, a csipkebokrot, mely a közönyön romon virágzott. Százszor köszönöm.
Mosolygok immár. Hallom, mint kopácsol az ismeretlen kéz. De nem bitót, nem vérpadot, és nem koporsót ácsol, templomot épít, meghitt házikót, - s tán minket edz és bennünket kovácsol kemény acéllá, tűzben izzitott pengévé s rája vési rendelését: Te gyógyítod meg a világ kelését!!
Gőzhengerektől lesz erős az út, ha megkötözték, nem hull szét a kéve. ...- Most búcsuzóul azt a kisfiút nézzük megint, ki akkor - sok-sok éve - otthagyja leshelyét és szinte fut s az udvaron megáll kalaplevéve. Nehéz szíve majdhogy meg nem szakad, de tudja, hogy bemenni nem szabad.
A fáskamrába rejtezik el estig s onnan bámulja, hogy az esti fák az eget lassan feketére festik s a csillagok, mint sárga kis gyufák lobbannak fel és szemüket meresztik. Egy tönkön ül a vézna kisdiák s csöpögő ujjavére észrevétlen tócsába gyűl a porban és szemétben.
Amint megsúgtam itt-ott, most hangos szóval is kihirdetem a titkot, hogy én nem vagyok közétek való.
Olyan országból ragadott hozzátok szárnyas hintaló, hol nyoma sincs a halálnak, a sírnak, ahol a lelkek kacagva sírnak, hol kis Szépség is világot borít -
Mindenre emlékszem, mindent tudok, csak a célomat nem tudom itt.
...Tán szétszórni e pár égi magot, mit nagy Uralkodóm táskámban hagyott, mikor eljöttem lovamra hajolva, anélkül, hogy búcsúzhattam volna?
Itt nem kél ki a mag - S most siratom a vesztem, s azt, hogy tőletek meg már elbúcsúztam, mielőtt megérkeztem.
Mert már megint jönnek azok a fellegek, megint eső lesz. Megint sár lesz és ólmos ködburok a lélek körül. Éjszaka megint fennülhetek ébren, hallgatni, amint a vég nélküli eső paskolja a falakat és zubognak a csatornák. Megint,megint és már nem is remélem, hogy vége lesz.
Valahová el akartam utazni tegnap, egy kis felfrissült lélekremegésre, Nápolyba, vagy nem tudom, hová, ahová egy életben csak egyszer megy vonat.
Aztán sokszor olyan buta kis ötperceken, sokszor csak pillanatokon múlik az ilyesmi, a napsütés, a jólszületés,az igazi élet, minden.
Nem találom a lelkemet sehol. Aztán már meg is jött a köd, már megeredt a gyűlölt permeteg. Bemegyek a szobámba, becsukom az ajtót, behúnyom a szememet.
...Magam előtt látom egy távoli vonat motollázó sok kerekét, hallom élettel-teli,ütemes zakatáját s a mozdonnyal szembegurul a sínen egy forrón felkelő, óriási Nap...
Biborban fürdik már az égnek alja. Mámortól reszket már az alkonyat, A nap korongja bágyadtan halad, S egy szürke felhő lassan eltakarja.
A fü között egy tücsök círipel, Álmosan zúg a fáknak lombozatja Zokogásomat senki meg nem hallja És panaszomra senki sem felel. De most!... valami jóleső meleg
Simítja végig fájó szívemet Szempilláimat csendesen lezárom... Langy szellő hozza erdőn, réten át Az estharangok himnuszos dalát És imádságba halkul zokogásom.
Nem fogod megérteni ezt a hangulatot, elõre tudom, csak ha összefüggéstelen képeket rajzolok sebtiben, milyen borzasztó, csak akkor érted meg, milyen iszonyú. Ez az én hangulatom, figyelj: elõttem egy mozdulatlan kék tó, képzeld el, olyan meredten világoskék, hogy megijedsz, és körül a partján semmi. De mégis: képzelj el egy szikár fát, kiszáradtat; a víz partjára gondolj egy agarat, soványat, szárazat, mint a fa. Füttyentesz, de magad is megijedsz: a füttyentésedet magad se hallod, s a kutya nem mozdul, semmi se mozdul. Az ég tiszta, inkább szürkés árnyalatú, de olyan, mint egy kiégett, közömbös ember szeme, a napot ellopta valaki, de azért világos van, mondhatnám erõs, sértõ a fény. Az elsõ hang belülrõl szólal meg ebben a csendben, idegen kiállhatatlan hang, csupa hideg e- és i-betûvel beszél, de nem érted. Tíz perccel azelõtt még tudtad, hogy mit akarsz, hová akarsz menni, most meg állsz, mintha ebben a pillanatban érkeztél volna valami idegen csillagról. Sírni nem tudsz, megszorítod a saját kezedet, aztán egyszerre rájössz, hogy fázol. Rettenetesen fázol.
Az élet, ez a roppant sivatag, három csodaforrás vizében ázik. Az ifjúság forrása balgatag fut és csobog és csillog és cicázik. Kasztália a másik neve és újjáteremtik habjai, ki bágyadt. A harmadik, a hideg Feledés, kiolt minden parázsló földi vágyat.
Nézel hajló tölgyfa-ágat, gyomokat, miket kivágat mord paranccsal zordon kertész, széles paddal vár a kert-rész sűrüje, hogy tűnj el, vessz el jobbkezedben Sokratesszel. Délutánra enyhe, szőke fény esik a háztetőkre s szürkepettyes, gyöngyszín, halvány galamb búg az eresz alján. Alkonyatra sásos zugnak mélyén futó vizek zúgnak, csupa sötét, furcsa, hült nesz, bús suhogás, mi körülvesz. Ebben a nagy félig-csendben asszonyszemek cseppje cseppen, csak a lélek füle hallja: nyirkos lesz a lombok alja. Sok imbolygó, halk kisértet lábujjhegyen jön el érted s pillantván a barna fákra, gondolsz régi balladákra. Nappal-éjjel így terül szét fölötted az egyedüllét, lassan tompa, fullatag, nagy csöndbe merülsz, hallgatag vagy, nem akar a könny fakadni, sem a szó könnyen szakadni, mind nagyobb a néma sejtés, mindig több a mélyre-rejtés, minden nappal, amit élsz, több, amiről nem beszélsz.
Lázas napok kihamvadt parázsát hordom magamban, az nyilaldos át. Az elviharzott fájdalom, a kóbor emlék, mit őrzök, olyan, mint az óbor. Utam hideg. Vihart jelez a felhő, mely holnapom sötét egére feljő.
De jaj, csak nem, csak nem meghalni, testvér! Gondolni, fájni - élni vágy e rest vér: tudom, a gyászban jő még tűzveres öröm, a gazdag csók is fölkeres, vidít összhangok zengő mesebokra, könny is bugyog még gyűrött verslapokra,
s ezüst fénnyel az élet zord határán szerelem hinti búcsumosolyát rám.
Sötét éjjel van. Ott künt hull a hó. Végtelen, pihés, fehér havazás takarja be a kertet, - a világot - Az átfutó szél gyors lépései a mély szőnyegen némaságba vesznek. Sötét éjjel van. Ott künt hull a hó.
Mind vastagabb a hermelin palást, s lassan eltűnik a sok pinceablak, tizenegykor a ház faláig ér éjfél után az emelet is mélyen hóba temetve, minden betakarva... Csodás, iszonyú hermelin palást!
A szívűnk nyugodt, sejtelmet sem érez, késő éjjel van, - fehér ágyban alszunk - odakünt hull a hó és lassan-lassan minden olyan szép lesz!
Ha most itt volnál: olyan szívből köszönnél a munkából hazatérő embereknek. Ez az egyenes, csöndes falusi út, két oldalán lombos fákkal, úgy kibékít, úgy megszelidít. Itt csak pár lépésre van mindig a megoldás, csak gyorsabban mennék, biztosan elérném. Ha most itt volnál: apró mondatokból fonnék ruhát hűvös testedre, szelíd és megnyugtató puhaselyem-mondatokból, hogy te légy a legszebb, te légy a legmosolygóbb. S egy égszinkék szót az ujjadra húznék. S egy rózsaszínű szót a hajadba kötnék.
Fáradt lettem. A gondok elgyötörtek. Álmos is vagyok. Itt a perc pihenni. Szellemed suhogón beföd, körülleng, Istenem. Bevonod szelíden édes ízzel ajkaimat s a sárga mécset elrebbenti tüdőd finom fuvalma. Álmot adsz, puha és gömbölyded álmot. Tér, idő: kusza gombolyagba romlik. Akkor ölbeveszed becézve, lágyan, eltévedt szeretőm kis szűzi testét s mellém fekteted a habtiszta ágyba. Halkan símogatom meleg pihéit: pálmalombok alatt ölelgetőzünk, cukros hóhegyeken futunk sikongva, zizzenő búzaföldön összeforrunk s érett csillagaid kibuggyant fénye gyöngyösen, vizesen pereg le rajtunk.
Vers helyett szivesen szőnék ma lompos szőnyeget puha gyapjúból szobádba, pompás Perzsia száz mesés színével ékes kis teritőt, dús-borzosat, mely tiszta ágyad előtt heverne mindig. Reggelente, mikor lelépsz az ágyról s lenge inged alatt tüzelve borzong álmos tested a hűvöses homályban, tennéd rá puha lábadat mezítlen. S míg csiklandva becézi bársonybolyha zsenge talpadat és meleg bokádat, bágyadtan bizseregve énreám és szomjasan tapadó szájamra gondolj.
