Feléd, feléd, te drága lélek, Repülnek bús fohászaim, Magányomban veled beszélek, Ölelve képed' karjaim. Unalmas század minden óra, Mely nem körödben röppen el Haj, nem talál más nyugtatóra
Kivűled e vérző kebel.
Ha dallok, gyászos a víg ének; Sértik szivem lágy hangjai; Érzem: víg-percim eltelének, Közelgnek a bú napjai. Mérföldek nyúlnak el közöttünk, Eltilt idő és messzeség: Oh -... a frigy; mit kötöttünk Fog-é, fog-é majd élni még?
Ha majd derült élet körében Neked kedv és öröm virúl, Ha majd kiesb táj édenében Feléd vidám hajnal pirúl, Ha boldogságodat tetézni Ifjak szerelmért esdenek: Fogsz-é a multra visszanézni, Hol oly csekélyek mindenek?
Ha élte rózsa-hajnalában Imádód majd előtted áll S forró szerelme lángzatában Szivével szívedért kinál, S tűz és erő, kedv és reménység Dereng az ifju arcain - Gondolsz-e vissza egyszer csak még - Andalgva a mult kinjain?
A társas élet víg körében A víg májusi esteken, Járván az alkony hűs csendjében Árnyas, virító kerteken: Ah, mily könnyű lész elfeledni Egy oly kietlen, bús telet, Hol csak tüskét lehete szedni, Hol elfagy a lángképzelet!
Ah, összevetve majd a multat A víg jelennek bájival, - A bánatost, ködbe borultat Az új öröm rózsáival: Ki fog vádolni, Lányka, hogyha Felejted az örömtelent: - S kezed kinyujtod a rózsára, Éldelve a kedves jelent?
Én nem vádollak: csak szivemnek Emésztő lángját vádolom: És égi üdvét egy telemnek Öröklő télben gyászolom. Tavasz, nyár, ősz, - mit ér nekem már, - Volt egy telem: szebb, mint tavasz. Ősznél kiesb, forróbb, mint a nyár, Ah - volt, - de többé nincsen az!
Hová merűlt el szép szemed világa? Mi az, mit kétes távolban keres? Talán a múlt idők setét virága, Min a csalódás könnye rengedez? Tán a jövőnek holdas fátyolában Ijesztő képek réme jár feléd, S nem bízhatol sorsodnak jóslatában, Mert egyszer azt csalúton kereséd? Nézd a világot: annyi milliója, S köztük valódi boldog oly kevés. Ábrándozás az élet megrontója, Mely, kancsalúl, festett egekbe néz. Mi az, mi embert boldoggá tehetne? Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön, A telhetetlen elmerülhet benne, S nem fogja tudni, hogy van szívöröm. Kinek virág kell, nem hord rózsaberket; A látni vágyó napba nem tekint; Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget: Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt. Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt, Ki életszomját el nem égeté, Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt, Földön honát csak olyan lelheté. Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába: Egész világ nem a mi birtokunk; Amennyit a szív felfoghat magába, Sajátunknak csak annyit mondhatunk. Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek, Megférhetetlen oly kicsin tanyán; Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek, Zajától felréműl a szívmagány. Ha van mihez bizhatnod a jelenben, Ha van mit érezz, gondolj és szeress, Maradj az élvvel kínáló közelben, S tán szebb, de csalfább távolt ne keress, A birhatót ne add el álompénzen, Melyet kezedbe hasztalan szorítsz: Várt üdvöd kincse bánat ára lészen, Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz. Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát; Úgy térjen az meg, mint elszállt madár, Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát, Egész erdő viránya csalja bár. Maradj közöttünk ifju szemeiddel, Barátod arcán hozd fel a derűt: Ha napja lettél, szép delét ne vedd el, Ne adj helyette bánatot, könyűt.
Virágnak mondanálak, A rózsa, liliom, Mint egy tőnek virági Virúlnak arcodon. De a virág nem érez, Ne légy virág nekem . . . Maradj kedves leánynak, S légy hű szerelmesem!
Csillagnak mondanálak, Mely est koránya lett, Virasztva édes álom S édesb titok felett. A csillagfény hideg fény, Ne légy csillag nekem . . . Maradj kedves leánynak, S légy hű szerelmesem!
Hajnalnak mondanálak, Mely hogyha felköszönt, Ég és föld mosolyogva Ürömkönyűket önt. A hajnalláng muló láng, Ne légy hajnal nekem . . . Maradj kedves leánynak, S légy hű szerelmesem!
Vagy légy virág s virúlj fel, Itt híved kebelén, Légy csillag, fényt sugárzó, Balsorsom éjjelén; S hajnal, mely harmatot hoz, Örömkönyűt nekem; Oh légy a nagy világon Egyetlen mindenem!
Oh lennék felhő, mely a kék egen Merengve száll bújával csendesen, Keblét kitárja, száraz tájakat Termékenyít és mindig fenn marad, Fenn, míg a hosszu pályán átfutott, S a tiszta éggel egygyé olvadott.
Vagy lennék vész, dühöngő fergeteg, Mely égen barna felhőt kergetek, Melynek szavára minden felriad, Mely mindent széttép, mindent elragad; S ha majd a földön rontva átröpűlt, Véghetlen tengeren elcsöndesűlt.
Vagy lennék tölgy, a mely't a vész lever, Mely lombos ágival földön hever, Melyet, mint évekig zöldelve állt, A végső percz is még zölden talált, És anyja keblén hűn hervadhat el, Mig végre tiszta láng emészti fel.
Vagy lennék féreg, melynek látköre Egy fának árnyán túl nem terjede, Melynek, hogy éljen, csak egy nap jutott, Csak egy korányt és alkonyt láthatott. Lennék bármi - felhő vagy fergeteg, Féreg vagy tölgy - csak ember ne legyek!
Mi a tűzhely rideg háznak, Mi a fészek kis madárnak, Mi a harmat szomju gyepre, Mi a balzsam égő sebre; Mi a lámpa sötét éjben, Mi az árnyék forró délben,... S mire nincs szó, nincsen képzet: Az vagy nekem, oh költészet!
Ha az élet útja zordon, Fáradalmit fájva hordom, Képemen kel búbarázda, Főmön a tél zúzmaráza: Néhol egy-egy kis virág nyit, Az is enyhit egy parányit: A virágban téged lellek, Öröme a kietlennek!
Ha szivemet társi szomja Emberekhez vonva-vonja, De majd, mint beteg az ágyba, Visszavágyik a magányba: Te adsz neki puha párnát, Te virrasztod éji álmát, S álmaiban a valóság Tövisei gyenge rózsák.
Jókedvem te fűszerezed, Bánatomat elleplezed, Káröröm hogy meg ne lássa, Mint vérzik a seb nyilása; Te játszol szivárvány-színben Sűrü harmatkönnyeimben, S a panasz, midőn bevallom, Nemesebb lesz, ha kidallom.
Verseimben van-e érdem: Sohse' bánom, sose kérdem; Házi mécsem szelíd fénye Nem hajósok létreménye, Nem a tenger lámpatornya, Mely felé küzd száz vitorla, Mely sugárát hintse távol... Elég, ha nekem világol.
Gyermekéve ős honából, Kis világa szűk lakából A fiú bolyongni mén; S hagyva völgye hűs virányát, Messze, messze szebb hazát lát Ideálok látkörén:
,Ott, ah ott a messzeségből, Int reményem kék ködéből, Túl e szűk völgy oldalán; Arra bolygok, arra térek! Mig a szép hazába érek. - Isten hozzád, földi lány!'
Szól az ifju, s útra mégyen, - Bár utána énekében A leány sír és eped: «Álomért ne hagyd az éltet; Csak valóság idvezíthet: Puszta gőz a képzelet!»
S évre év jön és lemégyen, - Ah de egyre kék ködében Volt s maradt a légi vágy; S kis világa szűk lakába, Földi lánya hő karába A bolyongott vissza vágy.
S ott a lány, de férj karában, -
Szőke kis fi van balában, - S ajkán ily szó hallható: «Álomért hagyád az éltet, Megvetvén a földi keblet: Isten hozzád, álmadó!»
Sötét a bánya, De égnek benne mécsek. Sötét az éj, De égnek benne csillagok. Sötét az ember kebele, S nincs benne mécs, nincs benne csillag, Csak egy kis hamvadó sugár sincs. Nyomoru ész, Ki fénynek hirdeted magad, Vezess, ha fény vagy, Vezess csak egy lépésnyire! Nem kérlek én, hogy átvilágíts A másvilágnak fátyolán, A szemfedőn. Nem kérdem én, hogy mi leszek? Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok S miért vagyok?... Magáért születik az ember, Mert már magában egy világ? Vagy ő csak egy gyürűje Az óriási láncnak, Melynek neve emberiség? Éljünk-e önnön öröminknek, Vagy sírjunk a síró világgal? - Hány volt, ki más szivéből Kiszíta a vért Saját javára, És nem lett büntetése! S hány volt, ki más javáért A vért kiontá Saját szivéből, S nem lett jutalma! De mindegy; aki áldozatnak Od'adja életét, Ezt nem dijért teszi, De hogy használjon társinak. S használ-e vagy sem? A kérdések kérdése ez, És nem a "lenni vagy nem lenni?" Használ-e a világnak, aki érte Föláldozá magát? Eljön-e a kor, Melyet gátolnak a roszak S amelyre a jók törekednek, Az általános boldogság kora? S tulajdonképen Mi a boldogság? Hisz minden ember ezt másban leli; Vagy senki sem találta még meg? Talán amit Mi boldogságnak nevezünk, A miljom érdek, Ez mind egyes sugára csak Egy új napnak, mely még a láthatáron Túl van, de egykor feljövend. Bár volna így! Bár volna célja a világnak, Bár emelkednék a világ Folyvást, folyvást e cél felé, Amíg elébb-utóbb elérné! De hátha ugy vagyunk, Mint a fa, mely virágzik És elvirít, Mint a hullám, amely dagad Aztán lesímul, Mint a kő, melyet fölhajítnak, Aztán lehull, Mint a vándor, ki hegyre mászik, S ha a tetőt elérte, Ismét leballag, S ez így tart mindörökké: Föl és alá, föl és alá... Irtóztató, irtóztató! Kit még meg nem szállott e gondolat, Nem fázott az soha, Nem tudja még: mi a hideg? E gondolathoz képest Meleg napsúgár a kigyó, Mely keblünkön jégcsap gyanánt Vérfagylalón végigcsuszik, Aztán nyakunkra tekerőzik, S torkunkba fojtja a lélekzetet - - -
Nagy lett volna a tudósnak Az ő tudománya, De mi haszna, ha kevés volt A vágott dohánya. Könyvet irt a bölcseségről - S hajna! Akkor esett ez a bolond História rajta.
Nem szeretett ez a tudós Semmit a világon, Járt legyen bár égen-földön, Két avagy négy lábon: De a kendermagos cicát - S hajna! Éktelenül megszerette, Majdhogy fel nem falta.
Szolgája is volt; a háznak Ez viselte gondját, Hogy lába ne keljen és a Szelek el ne hordják. Hű cseléd volt félig-meddig, - S hajna! Koplalás lőn este reggel Bőséges jutalma.
Máskülönben ment a dolga A kedves cicának: A reggelin gazdájával Ketten osztozának. Búsan nézte ezt a szolga - S hajna! Fél zsemlére, pohár téjre Nagyokat sohajta.
Mert tudósunk a magáét Ha fölreggelizte: Felét a cicának adni Volt a szolga tiszte. Úriasan élt a macska, - S hajna! Csak nem akart, csak nem akart Meglátszani rajta.
"Hé... izé... mi baja lehet Annak az állatnak? Szőre borzas, csontja zörgős, Szédelegve ballag." "Jaj, uram, hát a sok éhség! - - S hajna! Kétszereznők csak a tartást; Mindjárt lábra kapna."
S az napságtól itce tej járt, Kapott egész zsemlét: A tudós csak lesi, várja Hogy ha nekitelnék. De a macska nem üdűlt fel, - S hajna! Elfogyott a fogyó holddal, Sarlóvá hajolva.
Kendermagos szegény cica Nyavalyába esvén, Fölvette a néhai nevet Egy szép őszi estvén. "Átszellemült kedves állat - S hajna! Falatom megosztom vele Mégis meg van halva!"
"Mi tagadás" - mond a szolga, "A cicus nem vétett: Én evém meg ő helyette Reggel az ebédet. Mondtam, menjen egérfogni, - S hajna! Nem tanyáz ám ott egér, hol Üres minden kamra."
Nagy volt, mondok, a tudósnak Az ő tudománya, De mi haszna! Kevés hozzá A vágott dohánya. Könyvet irt a bölcseségről - S hajna! Ilyen ápró dőreségek Gyakran estek rajta.
Szép virág a rózsa, hát még a bimbója! Mert az ég harmatja mindennap mosdatja; Szép virág a szűz lyány innepnapra kelve: De legszebb virág a haza szent szerelme.
Nem terem a kertbe', a fekete földbül, Sem a virágágyból soha ki nem zöldül: Csak terem az épen az ember szivében Az ember szivének legislegmélyében.
A gyökere pedig vértől nedvesedik, Ha lankadni kezd is vérrel öntözgetik: Öntözzük, locsoljuk ezt a szép virágot! Ez gyümölcsöz nekünk édes szabadságot.
Sajkás vagyok vad, hullámos folyón. Hullámzik a viz, reng a könnyü sajka, Reng, mint a bölcső, melyet ráncigál Szilaj kezekkel a haragvó dajka. Sors, életemnek haragos dajkája, Te vagy, ki sajkám ugy hányod-veted, Ki rám zavartad fergeteg módjára A csendriasztó szenvedélyeket.
Elfáradtam már, messze még a part? Mely béfogad révébe;... vagy az örvény? Mely nyúgodalmat szintugy ad, midőn Mélyébe ránt, a sajkát összetörvén. Sem part, sem örvény nincsen még előttem, Csak hánykódás, csak örökös habok; Hánykódom egyre a folyó nagy árján... Ki sem köthetek, meg sem halhatok.
De mily hang ez, mily tulvilági hang, Mely bévegyűl a habzúgás közé? Tán szellem, égbe szálló a pokolból, Hol büntetését már átszenvedé?... Egy hattyu száll fölöttem magasan, Az zengi ezt az édes éneket - Oh lassan szállj és hosszan énekelj, Haldokló hattyúm, szép emlékezet!...
Nem voltam többé gyermek, s nem valék Még ifju. Ez az élet legszebb éve, Mint legszebb perc, midőn a hajnalégről Az éj kárpitja félig van levéve. Sötétség volt még egyfelől szivemben, De másfelől már pirosan kelének, Mint a közelgő nap szemeiből Kilőtt sugárok, a vágyak s remények.
Amire vágytam, bírni is reméltem, S amit reméltem, azt el is nyerém; Talán azért, mert nem sok volt... egyéb sem, Mint pihenés egy hű barát ölén. Hű volt barátom, mert hisz ilyenkor még Nincsen kikelve a rejtett önérdek, E mindent elrágó hernyója a Baráti hűség virágos kertének.
Barátom hű volt; ürítgettem véle A boldog órák édes poharát, S a lelkesűlés égi mámorában Sasként röpültem a világon át. S amerre szálltam, minden az enyém volt! A dúsgazdagság bársony pamlagára Hajtám le főmet, melyet övezett A dicsőségnek csillagkoronája.
Ily nagyszerűnek álmodám jövőmet, S már hittem is, hogy ez való, nem álom... De most egyszerre szívem, melyet a Világgal tölték meg, tágulni látom: Szivem tágúla, vagy tán a világ Kisebbedett? azt nem tudom, de érzém, Hogy kebelemben hézag támadott, Hézag, keblemnek legmelegebb részén.
És napról-napra nőttön-nőtt ez ür, S ez ür miatt nem szállhatott már lelkem, Félt, hogy mélyébe hull... s nem kelle többé. Mit eddig olyan lángolón öleltem, Nem kellett kincs és nem kellett dicsőség. Mind a kettő oly fénytelen vala! Oly fénytelen, mint lesz az ég idővel, Ha elkopik majd csillagfátyola.
Nem kelle semmi, még a jóbarát sem, Magam magamnak voltam terhire, S futottam, mint kit rémek serge üldöz, Az életzajtól messzi-messzire. Csöndes magányban keresék tanyát, Sötét erdő völgyébe telepedtem... Oh e magányban milyen alakok Lengtek körűlem s szálltak el fölöttem!
Szivembül jöttek e tündéri lények, Szivemnek nem rég támadt üregébül, Tündéri lények, milyenekre félig Emlékezém a szép gyermekregékbül. "Megálljatok! megálljatok!" kiálték, "Oh, csak egy álljon meg közűletek, Csak addig, mig egy csók s egy ölelés tart!" Nem álltanak meg, mind eltüntenek.
Kerestem őket, és meg nem lelém, Még csak nyomukra sem akadhaték; Nyom nélkül jártak, oly könnyűk valának, Könnyebbek, mint a szellő, mint a lég. S minél messzebbre távozának tőlem, Minél homályosabban láttam őket: Annál dicsőbbek voltak, és szivem Annál emésztőbb sovárgásban égett.
Szivem sovárgott és én sorvadék, Társim nevettek a sápadt fiún, Csak jóbarátom, ő nem nevetett, Fejét csóválta, búsan, szomorún. Mi lelt? kérdezte; én nem felelék, Mert hisz magam sem tudtam, hogy mi lelt. Szomjas valék s vizet hiába ittam, Nem enyhité viz a tikkadt kebelt.
S meguntam ezt a földi életet, Mely elvesztette szépségét szememben. Föl, föl! mondám, a mennybe! ahová Fájó szivemnek tündérnépe lebben; Föl a mennyekbe! ha a léget szívom, Mit ők színak: tán majd e szomj nem éget... S ha ott is futnak tőlem? ah, utánok Keresztülbolygom a nagy mindenséget! -
Fényes tavasz volt. A mezőn szivárvány, Égő szivárvány százezer virágbul; De rám oly búsan néztenek... talán Tudták, hogy elkészűlök a világbul. A legnagyobb hegy tetejére mentem, Onnan tekinték föl az ég felé. Átlátszó kék volt a felhőtlen ég... Beléláttam... tisztán láttam belé...
Ábránd-alakjaim legszebbike Ott volt az égben. Ajka mozgott; szinte Hallottam hívó hangjait... de jól Láthattam, hogy felém kezével inte. Megyek! mondám, s a bérc szélére léptem, Ahol száz ölnyi mélység nyilt alattam. Már-már ugrám... hátúl egy kéz ragadt meg... Eszmélet nélkül visszahanyatlottam.
Midőn eszméltem: a dicső alak, Kit az egekben láttam az imént, Ott állt mellettem... oh, mit érezék? Leirhatatlan édes érzeményt! "Ilyen közel van hát a föld az éghez?" Zavart elmémmel ekkép gondolkodtam, "Im a mennyben vagyok szép angyalomnál, S elébb egy perccel még a földön voltam."
Ezt gondolám, de szólni nem tudék, Avvagy talán nem mertem szólani, Félvén, hogy majd ha ajkam megnyitom, Keblemből a menny ki fog szállani, És megragadtam angyalom kezét, Hogy el ne tűnjék tőlem újolag, És derekát átövezé karom, Átövezé, mint egy égő szalag.
S merőn szemléltem fényes arculatját. Most is csodálom, hogy szemem világa El nem veszett e földöntúli fénytől, Midőn benéztem szeme csillagába. Sötétkék csillag volt az ő szeme, És szemöldöke fekete szivárvány, S vállán ugy úsztak barna fürtei, Miként az éj egy rózsatenger árján.
Meg mertem végre nyitni ajkamat, S beszéltem üdvről, angyalokrul, égről. Nagyon homályosan beszélheték, Mert ő nem értett semmit e beszédből. "Én lyány vagyok," szólt, "földi lyány, nem angyal; Ahol vagyunk, ez a föld, nem az ég, S te itt a mélybe estél volna, ámde Én mentésedre még jókor jövék."
"Legyünk tehát a földön," válaszoltam, "Földön vagy égen, az mindegy nekem, Csak oldaladnál, kedves oldaladnál; Hisz ahol te vagy, ott az én egem. De űlj le mellém, s engedd, hogy karom Szorosabban fűzhessen át, o engedd! Úgyis sajátom vagy, tulajdonom, Mert téged az én képzetem teremtett."
Leültünk ott a szikla tetején S beszélgeténk. Kérdezte: ki vagyok? "Egy bús sohajtás voltam eddig," szólék, "Öledben ím e csókkal meghalok. Most csókolj vissza, lyányka, hogy legyen Föltámadásom... - ím, föltámadok, Mert csókod ért; s ki bú-sohaj valék, Most a gyönyörnek mosolya vagyok."
Ő megcsókolt. Nem kéreté magát, Első szavamra ajkamon volt ajka; E csók! ez ajk!... mért nem váltunk itt kővé? Hadd függtem volna mindörökre rajta! E csók, e csók! ez édesb volt a méznél S az anyatejnél. Csak ezóta élek; Midőn elcsattant e csók ajkamon, Érzém, hogy ekkor szállt belém a lélek.
"Tekints körül", szólott a csók után A lyányka, "látod, milyen változás? Én nem tudom, honnan, s miként van ez, De mostan ég és föld egészen más. Kékebb az ég, sugárosabb a nap, S e fák alatt itt hűvösebb az árnyék, S pirosb a rózsa, illatosb a lég... Ah, mintha csak egy más világban járnék!"
"Más a világ, más, nem olyan, minő volt," Feleltem én, "vagy csak mi változánk? De bármiként van, mit törődünk véle, Midőn e változás áldás reánk!" Egymás ölébe így fontuk tovább Beszélgetésünk rózsakötelét, S amint eszméltünk szép ábrándjainkból, Láttuk, hogy a nap már a földre lép.
Alkonyodék. Arany felhőkön szállott A nap violaszín hegyek mögé. A messzeségbe nyúló rónaságot, E száraz tengert, halvány köd födé. A szikla, melyen állottunk, piroslott A végsugártól, miként bíbor párna A trónon. De hisz trón volt ez; mi rajta A boldogság ifjú királyi párja.
Elbúcsuzánk; nem szóval; szemeinkkel; S nem szomorúan, oh nem, oly vidáman! Az éjt úgy néztük, mint a haldokló A sirt, amelyen túl egy szebb világ van. Nem ígértük, hogy holnap eljövünk, De mind a ketten eljövénk hiven, S így éltük által az egész tavaszt, Ajk ajakon, kéz kézben, szív sziven.
S így éltük által az egész nyarat. Minden napunk egy virágszál vala A bokrétából, melytül illatot nyer Az istenek olympi asztala. De e virágok elhervadtanak már; Mit ér, szemlélnem száraz kelyhöket? Röpűlj ki e szép kornak édenéből, Haldokló hattyúm, bús emlékezet!
Eljött az ősz, ez a vad zsarnoka A természetnek. Kérlelhetlen karja Letépi a szegény fák levelét, A földre sujtja, és lábbal tiporja. Lábbal tiprá boldogságunkat is; Reánk küldé enyészetes szelét Elválás képiben, s ez arcainknak Leszaggatá szép rózsalevelét.
Elváltunk, hogy ne lássuk egymást többé. Komoly borongó volt az őszi este; A ködön át a távolból lyánykámat Könnyes szemem mégegyszer fölkereste, Aztán futottam, útat nem tekintve, Arcom, kezem tövistől vérezék... Futottam árván, mint a hullócsillag, Melyet magából kilökött az ég. - -
Azóta arcom és kezem begyógyult, Arcom s kezem, mit tüske sérte meg, S szivemből is ki vannak irtva már Az elválástól támadott sebek; De e sebeknél jobban fáj nekem most, Jobban fáj az, hogy már-már feledem Ábrándjaidnak édes üdvességét, Oh tündérálom, első szerelem!
Magyar vagyok. Legszebb ország hazám Az öt világrész nagy terűletén. Egy kis világ maga. Nincs annyi szám, Ahány a szépség gazdag kebelén. Van rajta bérc, amely tekintetet vét A Kaszpi-tenger habjain is túl, És rónasága, mintha a föld végét Keresné, olyan messze-messze nyúl.
Magyar vagyok. Természetem komoly, Mint hegedűink első hangjai; Ajkamra fel-felröppen a mosoly, De nevetésem ritkán hallani. Ha az öröm legjobban festi képem: Magas kedvemben sírva fakadok; De arcom víg a bánat idejében, Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.
Magyar vagyok. Büszkén tekintek át A multnak tengerén, ahol szemem Egekbe nyúló kősziklákat lát, Nagy tetteidet, bajnok nemzetem. Európa színpadán mi is játszottunk, S mienk nem volt a legkisebb szerep; Ugy rettegé a föld kirántott kardunk, Mint a villámot éjjel a gyerek.
Magyar vagyok. Mi mostan a magyar? Holt dicsőség halvány kisértete; Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar - Ha vert az óra - odva mélyibe. Hogy hallgatunk! a második szomszédig Alig hogy küldjük életünk neszét S saját testvérink, kik reánk készítik A gyász s gyalázat fekete mezét.
Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég, Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok! Itt minálunk nem is hajnallik még, Holott máshol már a nap úgy ragyog. De semmi kincsért s hírért a világon El nem hagynám én szülőföldemet, Mert szeretem, hőn szeretem, imádom Gyalázatában is nemzetemet!
Fekszem hanyatt a föld sötétzöld szőnyegén, És merengve nézem a sötétkék eget; Száll reám aranyos, ezüstös csillagfény És koszorú gyanánt övezi fejemet. Megfürösztém lelkem e sugárözönben, Lemosott magáról minden földi szennyet, S most ujjászületve a magasba röppen,
S keresi a mennyet;
Alszik az egész föld; mély és csendes álma, Egyetlen halk dongás érinti fülemet, Tán mellém valami kis bogárka szálla, Vagy távoli folyam harsogása lehet, Vagy még távoliabb felhők mennydörgése, Mely, míg hozzám ér, ily parányivá törpül, Vagy talán lelkemnek himnusz-éneklése
Le a csillagkörbül.
Szállj, lelkem, oh szállj az égitestek között, És pillants keresztül rejtelmök fátyolán, Melyet az istenség titkos ujja szövött... Bölcsességből-e vagy csak szeszélyből talán? Nézd meg, lelkem, mi van ott a csillagokon, És nézd meg, mi vagyon a csillagok felett, Azután röpűlj le hozzám gyors szárnyadon,
Hadd beszéljek veled;
Hadd kérdjem: mit láttál? van-e ott is élet? S ha van, ily gyötrelmes, ily bús, mint a földi? Áll-e az a kemény, szigorú itélet, Amely jutalmat oszt és boszúját tölti?... De mi közöm ehhez! egyet szeretnék én, Csak egyet megtudni, arról hozz hírt nekem: Vannak-e ott szívek és a szívek mélyén
Lángol-e szerelem?
Ha ott is szeretnek, ah ugy vágyok oda, S hogy feljussak, forrón imádkozni fogok, De ha a szerelem föl nem kísér oda, Ugy isten hozzátok, ragyogó csillagok! Ugy szebb a föld minden búbánata mellett, S enyésszem el, ha a sírba fognak tenni!... A szerelem mindent pótol, s a szerelmet Nem pótolja semmi.
Arany egyéniség volt. Költői hitvallása ez: „... Szeretem a nemzeti költészetet; a népiesség köntösében még most; később pedig majd pusztán. Aestheticai utam az individualizálás elve, minek az ember csak a nevét tanulja meg az aestheticából, a többit maga csinálja. Én legalább azt hiszem. Az embernek magába kell szállani s onnan fejteni ki, amit tud...” (Levél Szilágyi Istvánhoz, Szalonta, szeptember 6, 1847.)
Bizonyos, hogy távol áll minden napi politikától. Nem óvatosságból, nem számításból, hanem természete szerint. (...)
Nem volt vátesz, csakugyan. Idegenkedett a szólamoktól. Nem adott tanácsokat az emberiség sürgős és végleges megmentésére. Az, hogy nem szegült ellene a törvénynek, lelki alkatából folyik. Ez tetszhet nekünk, vagy nem: el kell fogadnunk olyannak, mint amilyen. Bizonyos emberek, akik között akadnak jóhiszeműek is, akár forradalmárok között, tartózkodóak, korlátozóak. A korlát nem mindig a korlátoltság jele. Sokszor a bölcsességé is. A korlát az a forma, mely nélkül a lényeg szétfolyik. Ezek az emberek hagyomány-őrzők. Nem próbálnak meg mindent, amit lehetne, nem játsszák ki az utolsó kártyát, nem esznek meg minden ételt, nem isznak meg minden italt s úgy kelnek föl az élet lakomájától, hogy maradjon utánuk valami. Ez az ő erkölcsük. (...)
Hogy nem volt hős? De igenis hős volt. Kicsoda hős, ha nem ő? Degré Alajos a forradalom után bújdostában meglátogatta. Elámult, hogy Arany még mindig magyar szavakkal bíbelődik, még mindig hiszi, hogy érdemes ezen a pusztulásnak szánt nyelven, ennek a pusztulásnak szánt, megtizedelt népnek írni. (...) Hős volt, mert a nép nyelvét olyan magasra emelte, mint senki a világirodalomban, aztán hadat üzent a „hájszagú” póriasságnak, a vad, fokhagymás rikkantásoknak, az „ázsiai megalomániának” s ő, a keleti vér, Bugac ellenébe Nyugatot szögezte. Hős volt és - ha úgy tetszik - „bátor” is volt, nagyon bátor, olyan bátor, amilyen csak egy író lehet, mert kegyetlen önmarcangolással vallott, annak mutatva magát, ami s csak lelke parancsára szólalt meg, sohase népszerűség-hajhászásból és élete egy szakán tíz évig egyetlen verset sem írt. (...) (1932)
Mily rövid az élet!... Mint hullócsillag futása, Mely földünk körébe jutva, Lángra gyúl, és tűz-barázdát Írva elszalad, gyorsabban, Mint egyet pillantanál. Útja honnan jött? hová visz?... Míg sötét volt, s ujra az lesz, A világ-ür végtelenjén Hol bolyongott? és hová fog?... Ki tudná megmondani! Míg tündöklött, addig élt.
S honnan jössz te, lélek... Mely csak e föld gőz-körében Vetve lángot, addig fénylel, Amig éppen áthaladsz; Bölcsőd és sirod homály. Akkor lobbanál-e föl csak Az állatban, s véle múlsz el?... Vagy jövél a végtelenből Ismeretlen, hosszu pályán, S visszatérsz azon megint?... Oh, ha nem volt, és ha nincs E parányi csillogáson Innen és túl folytatás: Mily rövid az élet! -
Megfelelsz te, lélek. Volt idő, mikor tagadták A futamló csillagot: Semmi az, csak földi pára, Lobban, és fut, és el-ég. Most a szellemet tagadják: Semmi az, csupán anyag, Agyvelő, vér és ideg Összhatása, mely azonnal Véget ér, ha szétbomol Agyvelő, vér és ideg. Az anyag a halhatatlan: Fűben-fában újra éled, Összetársul, meg elszéled Mindörökké, szakadatlan; Hanem e feltámadást A szellem nem éri meg: Ez üres hang, nincs sehol, Puszta réme ferde agynak, Mílyet századok ránk hagynak - S csak zavarja a tudást.
Oh, ti, akik jobb felemnek Már e földön mély sírt ástok: Oly bizonyos hát tudástok, Hogy helye sincs védelemnek? Nem mond ellen az a szellem; Mely kutat, hogy támaszt leljen Megtagadni önmagát? S nem rettegné, ha meglelte - Mit tudása így teremte - Azt az örök éjszakát?... Ah, jobb volna kissé várni, Nehogy úgy találjon járni Az a híres tudomány, Mint ama gyors fénnyel jára, Mit csillagnak vélt a golyhó, Ő azt mondá: csak gyúlt pára: S ím, ma áll, hogy égi bolygó - Mi lehet még ezután?
Ami annyi szívbe oltva Élt világ kezdete olta; Mit remélt a hindu, párz; Amért lángolt annyi oltár, Zengett Szíonon a zsoltár: Hogy nem addig tart az élet Míg alant a testbe' jársz; Hanem egykor újra éled, S költözzék bár fűbe, fába Vagy keresztül állaton: Lesz idő, hogy visszatérhet Régi nemes alakjába, Megtisztúlva, szabadon; Vagy a "boldogok szigetjén", Mint hivé a boldog hellén, Vagy az üdvezűltek helyén, Mint reméli keresztyény, Lesz dicsőbb folytatása: Én ezt meg nem tagadom. -
Mit hisz a tudós? ő lássa, Földi pályám' ami nézi: Annak immár vége lesz, Vissza senki nem idézi; - S rövid foglalatja ez:
Mély homályban, éjfél tájban, Kis fény is ha nagynak tetszik, Hogy a föld körén bolyongtam: Egy barázdát én is vontam. Az emberek ráveték Pillantásukat egy percig, - S egy tudós tán megfigyelt És lapjára, sok száz jelhez - Ahogy csillagfutást felvesz - Könnyed, vékony karcolással Rólam is tőn némi jelt, Mire reggel ő sem ismer; S összevéti annyi mással A jövendő nemzedék, Mely se kérdi tán, se tudja, Nem is igen lesz rá gondja: Hogy itt éltem, s a tömegben Én is lantot pengeték.
Én is éltem... vagy nem élet Születésen kezdeni, És egynehány tized évet Jól-rosszul leküzdeni? Én is éltem... az a sajka Engem is hányt, ringatott, Melyen kiteszi a dajka A csecsemő magzatot.
Első nap is oly borultan Hajola reám az ég! S hogy nevetni megtanultam, Sírni immár jól tudék; Sohase birám teljébe' Örömeim poharát; Az ifjuság szép kertébe Vas korláton néztem át.
Félve nyúltam egyszer-máskor Egy rózsát szakasztani: Késő volt - a rázkodáskor Mind lehulltak szirmai. Keresém a boldogságot, Egy nem ismert idegent: Jártam érte a világot - S kerülém ha megjelent.
Vágytam a függetlenségre, Mégis hordám láncomat, Nehogy a küzdés elvégre Súlyosbitsa sorsomat: Mint a vadnak, mely hálóit El ugyan nem tépheti, De magát, míg hánykolódik, Jobban behömpölygeti.
Álmaim is voltak, voltak... Óh, én ifju álmaim! Rég eltüntek, szétfoszoltak, Mint köd a szél szárnyain. Az az ábránd - elenyészett; Az a légvár - füstgomoly; Az a remény, az az érzet, Az a világ - nincs sehol! -
Nem valék erős meghalni, Mikor halnom lehetett: Nem vagyok erős hurcolni E rámszakadt életet. Ki veszi le vállaimról... De megálljunk, ne, - ne még! Súlyos a teher, de imhol Egy sugár előttem ég.
Szende fényü szép szövetnek, - Mely egyetlen-egy vigasz, - Szerelemnek, szeretetnek Holdvilága! te vagy az. Elkisérsz-e? oh, kisérj el - Nincs az messze - síromig; S fátyolozd be derüs éjjel Aki majd ott álmodik!
Hasadnak rendületlenűl Légy híve, oh magyar! Bölcsődtül kezdve sírodig Ezt ápold, ezt takard. A nagy világon ekivűl Nincs más, amit mivelj: Áldjon vagy verjen sors keze, Itt enned, innod kell. Ez a föld, melyen annyiszor Apáid vére folyt, Ez a föld másra sem való, Csak hogy eltékozold. Itt küzdtenek honért a hős Árpádnak hadai; Bátorság volna ezt a hont Neked fenntartani. Szabadság! itten hordozák Véres zászlóidat, Szabad száj! itt csikorgatod Véres fogaidat. - - - - - - - - - - - - - - - (1880 körül)
A SZÁJASOK
Sokan szeretnék a hazát: De gyűlölik minden fiát, Ha népszerű alkalmakon Oly nagyot, mint ők, nem kiált.
Letészem a lantot. Nyugodjék. Tőlem ne várjon senki dalt. Nem az vagyok, ki voltam egykor, Belőlem a jobb rész kihalt. A tűz nem melegít, nem él: Csak, mint reves fáé, világa. Hová lettél, hová levél Oh lelkem ifjusága!
Más ég hintette rám mosolyját, Bársony palástban járt a föld, Madár zengett minden bokorban, Midőn ez ajak dalra költ. Fűszeresebb az esti szél, Hímzettebb volt a rét virága. Hová lettél, hová levél Oh lelkem ifjusága!
Nem így, magánosan, daloltam: Versenyben égtek húrjaim; Baráti szem, művészi gonddal Függött a lantos ujjain; - Láng gyult a láng gerjelminél S eggyé fonódott minden ága. Hová lettél, hová levél Oh lelkem ifjusága!
Zengettük a jövő reményit, Elsírtuk a mult panaszát; Dicsőség fényével öveztük Körűl a nemzetet, hazát: Minden dalunk friss zöld levél Gyanánt vegyült koszorujába. Hová lettél, hová levél Oh lelkem ifjusága!
Ah, látni véltük sirjainkon A visszafénylő hírt-nevet: Hazát és népet álmodánk, mely Örökre él s megemleget. Hittük: ha illet a babér, Lesz aki osszon... Mind hiába! Hová lettél, hová levél Oh lelkem ifjusága!
Most... árva énekem, mi vagy te? Elhunyt daloknak lelke tán, Mely temetőbül, mint kisértet, Jár még föl a halál után...? Hímzett, virágos szemfedél...? Szó, mely kiált a pusztaságba...? Hová lettél, hová levél Oh lelkem ifjusága!
Letészem a lantot. Nehéz az. Kit érdekelne már a dal. Ki örvend fonnyadó virágnak, Miután a törzsök kihal: Ha a fa élte megszakad, Egy percig éli túl virága. Oda vagy, érzem, oda vagy Oh lelkem ifjusága!
