Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom, alszik a pókháló közelében a légy a falon; csönd van a házban, az éber egér se kapargál, alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály, kasban a méh, rózsában a rózsabogár, alszik a pergő búzaszemekben a nyár; alszik a holdban a láng, hideg érem az égen; fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.
Radnóti Miklós: Forced March
Crazy when safe on the ground to get up and walk again,
the man stirs knees and ankles like some galvanized thing of pain,
but still he follows the road, You’d think he’d wings to life him
and the ditch is not his frined, he daren’t be a drifter.
And if you ask why not, he’ll maybe tell you yet
he has a wife in wait for him and a less mad, ugly death.
What a crazy piety, when yonder now for ages heart and home
have blistered to the dry wind raging,
house walls struck flat, the plum tree bare,
and night on the homestead crawlig with fear.
O If I could belive it – not only my heart holding
what I must hold to, but a home, waiting late:
Could it be yet! As once on the old cool porch
the bees of peace hummed, while plum jam grew rich,
and late summer stillness baked in the sleepy garden,
fruits rocked naked in the leaves,
and Fanny stood with her fair hair by the tawny hedgerow,
and the slow morning slowly tracked its shadow,-
but this can still be! The moon is soo round tonight!
Stay, wait my friend, shout at me! I’m on my feet!
A parton, a fekete házak mögött csak most bukott le a nap, szétszórva sugarainak véres nyugalmát és közbül ragyogtak a felhők, az Isten színpalettái, melyekre rákeni végtelen élete minden pompázó ragyogását. Fehéren világít a Tejút és a másik oldalon a halvány hold felhőfátyolt kötött az orra alá és szégyelte korai felkelését, a Dunán pedig izmos, kis fekete gőzösök vontatják megélhetésük nehéz uszályát...
Budapest, 1927. szeptember 14.
2. Alkonyat a parton és az uszályhajó sír
(Már fekete a víz és alszanak feke- tén a parton a Gyárak) jaj Uram, kéményedből már sikoltva dől a rosszszínű füst és a kazán falán do- bogva tör ki a pihenni-vágyás lihegése, tudod, hogy bűn kínlódva törni a csöndet, amikor hideg a víz és aludni akar az aki nem alszik, nézd a hidat is zavarod, nem örül lehajtott köszönő fejednek és ráddobálja haragvó sok kis lám- pája fényét és holnap meglásd bosz- szút áll és hallod itt hátul sír rajtam a hajósnak tegnapszületett gyermeke, bánt- ják az éjjeli hangok és elrémítik álmát, jaj Uram elég volt mára, szor- galmas kéményed füstje bekormozza az eget és az meglásd, rádejti majd a nagy nehéz hidat, (már fekete a víz és alszanak feke- tén a parton a házak).
Budapest, 1928. szeptember 10.
3. Éjjel a töltés mellett
Fényudvaros a hold és amottan távol libasorban álló bús, hosszú jegenyék féltve gyászolják az éjbetűnő estét és mögöttük alszik a falu, a vágyak temetője és a hajlottágú törpe fenyők toboz-termése csörrenve hull le az avaros földre. Jobbról a fekete esti erdő, párás és illatos vággyal hódol rámeredő meddő szerelemmel a lilaszín leplű holdas ég felé és körbe uralják a megtestesített unalom éjjeli őrei a tájat, - a távírópóznák -, vigyázva a kettős síneken szaladó zakatoló, lámpás városi vágyat...
Budapest, 1927. július 15.
4. Alkonyat a tengeren
Tegnap még hosszú csókba forrt össze a távol láthatáron az ég és a tenger, mindkettő kék volt, oly egyforma kék, s ma már összevesztek; a tenger haragos sötét lett, az ég meg majdnem fehér s szerelmük izzó gyermeke, a nap is eltünt egy fa mögé s csak a fénye csillogott a vízen, mint egy aranyfolyó és csak a rajta keresztülvonuló vitorlásoknak tarka szárnyai vonódtak be bújt sugarától. Tegnap még az éggel szeretkezett a tenger, s ma már összevesztek; a tenger haragos sötét lett, az ég meg majdnem fehér.
Fürtösre ért a bodza; kék barlangja homályán aludt a gyerekkor. A tűnt ösvényen, ahol rőten suttog a vadfű, most tünődik az ág. A lombsusogás
úgy harsog, mint a kék patak árja a sziklán. Szelíd a rigó szava. Hallgatagon megy a pásztor az őszi dombról guruló nap után.
Egy kék pillanat már csak az lélek. Félénk vad bukkan elő a fák közül és távol alusznak a régi harangok és a sötét tanyák.
Most hívőbben ismered a homályos évek titkát, s magányos őszt, szobák hüvössét; és az angyali kéken lábnyomok fénylenek át.
Csöndesen zörren egy tárt ablak; könnyekig meghat az omladozó temető, ha látod a dombon, legendák érintik szived; de néha felderül a lélek, hogyha régi emberekre és sötétarany tavaszokra gondol.
Ott fenn a habos, fodor égen a lomha nap áll még, majd hűvösen int s tovaúszik. És itt a szemedben a gyöngyszinü, gyönge verőfény permetegén ragyog által a kék. Sárgán fut az ösvény, vastag avar fedi rég!
Mert itt van az ősz. A diót leverik s a szobákban már csöppen a csönd a falakról, engedd fel a válladon álmodozó kicsi gerlét, hull a levél, közelít a fagy és eldől a merev rét, hallod a halk zuhanást.
Ó évszakok őre, te drága, szelíd, de szeretlek! s nem szeretek már soha mást.
Mellézuhantam, átfordult a teste s feszes volt már, mint húr, ha pattan. Tarkólövés. - Így végzed hát te is, - súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan. Halált virágzik most a türelem. - Der springt noch auf, - hangzott fölöttem. Sárral kevert vér száradt fülemen.
Szentkirályszabadja, 1944. október 31.
<!--
document.write('');
//-->
KÉSŐBB (SÍRFELIRAT)
Csak éltem itt, szegényen s jámboran, míg végül elástak ide. Sosem feledtem el, hogy meghalok: ime.
"Augusztus végén a bori tábort felszámolták, és az ott élő 3200 zsidót Magyarországra vezényelték, hogy onnan deportálják őket. Az út folyamán a csoport nagy része meghalt a nehéz körülmények miatt. Radnóti az út folyamán még elkészítette utolsó verseit, köztük az Erőltetett menet címűt is. Szemtanúk szerint az amúgy is legyengűlt költőt egy részeg tiszt abroncsal erősen megverte, mivel "firkálgatott". Mivel ő, és társai képtelenek voltak tovább haladni, a tisztek a Győr közeli Abda község határában tömegsírba lőtték őket. 18 hónappal később exhumálták, és ekkor találták meg zubbonya zsebében a noteszét, benne utolsó verseivel."
A mélyben néma, hallgató világok, üvölt a csönd fülemben s felkiáltok, de nem felelhet senki rá a távol, a háborúba ájult Szerbiából s te messze vagy. Hangod befonja álmom, s szivemben nappal ujra megtalálom, hát hallgatok, míg zsong körém felállván sok hűvös érintésü büszke páfrány.
Mikor láthatlak ujra, nem tudom már, ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár, s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék, s kihez vakon, némán is eltalálnék, most bujdokolsz a tájban és szememre belülről lebbensz, így vetít az elme; valóság voltál, álom lettél ujra, kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e? s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer, a hitvesem leszel, - remélem ujra s az éber lét útjára visszahullva tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, - csak messze vagy! Túl három vad határon. S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még? A csókjainkról élesebb az emlék;
csodákban hittem s napjuk elfeledtem, bombázórajok húznak el felettem; szemed kékjét csodáltam épp az égen, de elborult s a bombák fönt a gépben zuhanni vágytak. Ellenükre élek, - s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek fölmértem s mégis eltalálok hozzád; megjártam érted én a lélek hosszát,
s országok útjait; bíbor parázson, ha kell, zuhanó lángok közt varázslom majd át magam, de mégis visszatérek; ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg, s a folytonos veszélyben, bajban élő vad férfiak fegyvert s hatalmat érő nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám: a 2 x 2 józansága hull rám.
Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben, 1944. augusztus-szeptember
Il faut laisser maison, et vergers et jardins, - egyik utolsó versét e sorral kezdte Ronsard, morgom magamban és fülel a barna ösvény s a kerti rózsafákról egy-egy holt szirom száll; két meztelen bokor mélán utánam bámul, úgy látszik ért a táj egy kissé franciául; il faut laisser, - mereng a tölgyfa is szavalva s egy fáradt makkot ejt a gőzölgő avarra.
Felhők közt ül a nap, egy bak kötélre fűzve elindul s mint fehér, szakállas mélabú jár köröskörül s a rét tócsáiban taposgat; az égi téreken madárhad vé-je úszkál és néha eltünik a lassu szürkületben; a ritkás lomb között hűs eső fátyla lebben, il faut laisser, - susog, Ronsard-t a földbe tették, s majd megfagy rajtad is, ne félj a gyöngy verejték.
Megjött a fagy, sikolt a ház falán, a holtak foga koccan. Hallani. S zizegnek fönn a száraz, barna fán vadmirtuszok kis ősz bozontjai. Egy kuvik jóslatát hullatja rám; félek? Nem is félek talán.
Hűvös arany szél lobog, leülnek a vándorok. Kamra mélyén egér rág, aranylik fenn a faág. Minden aranysárga itt, csapzott sárga zászlait eldobni még nem meri, hát lengeti a tengeri.
Pásztori Múzsám, légy velem itt, bár most csak egy álmos kávéházban ülök, odakinn fut a fény, a mezőkön némán túr a vakond, kis púpjai nőnek a földnek és széptestü, fehérfogu barna halászok alusznak hajnali munka után a halas ladikok sikos alján.
Pásztori Múzsám, légy velem itt is e városi berken, hét ügynök ricsajoz, de e hét se riasszon el innen, most is, hidd el, a gond üli szívüket, árva legények... s nézd azokat jobbról, mind jogtudor és furulyázni nem tud ugyan közülük már senki, de hogy szivaroznak!
Légy velem itt! tanitok s két óra között berohantam elmélkedni a füst szárnyán a csodás szerelemről. Mint a kiszáradt fát egy kancsali, csöppnyi madárfütty, ujraszül, azt hittem s fölemelt a magasba, az ifjú régi tetőkre, a vágy kamaszos vadonába röpített.
Pásztori Múzsa, segíts! Most róla rikoltnak a hajnal kürtjei mind! párás teli hangon zengik alakját, hogy süt a teste, szemén hogy villan a nyurga mosolygás, ajkán táncos, okos léptekkel hogy jön a sóhaj, hogy mozdul, hogy ölel, hogy nézi a holdat az égen!
Pásztori Múzsa, segíts! szerelemről zengjem a dalt már, karmol folyton a bú, új fájdalom űz a világban, mindig, újra csak új! elpusztulok itt hamar én is. Görbén nőnek a fák, sóbányák szája beomlik, falban a tégla sikolt; így álmodom én, ha elalszom.
Pásztori Múzsa, segíts! úgy halnak e korban a költők... csak ránkomlik az ég, nem jelzi halom porainkat, sem nemesívű szép, görög urna nem őrzi; de egy-két versünk hogyha marad... szerelemről írhatok én még? Csillog a teste felém, ó pásztori Múzsa, segíts hát!
Ó hány szeptembert értem eddig ésszel! a fák alatt sok csilla, barna ékszer: vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik, a perzselőt! a hűs esők előtt. Felhőn vet ágyat már az alkonyat s a fáradt fákra fátylas fény esőz. Kibomló konttyal jő az édes ősz.
Te, ez olyan jó, - ez a matató hallgató szomorú játék, éjjeli játék szomorú szívvel és szemekkel, magamellé szelíden, hosszan odaejtett szomorúujjú fehér kezekkel, mikor egy bútor görbe lába ernyős lámpám világa alól csillan, mint néha léha szobákban bronzfényű aktok síma háta.
A mélyben néma, hallgató világok, üvölt a csönd fülemben s felkiáltok, de nem felelhet senki rá a távol, a háborúba ájult Szerbiából s te messze vagy. Hangod befonja álmom, s szivemben nappal ujra megtalálom, hát hallgatok, míg zsong körém felállván sok hűvös érintésü büszke páfrány.
Mikor láthatlak ujra, nem tudom már, ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár, s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék, s kihez vakon, némán is eltalálnék, most bujdokolsz a tájban és szememre belülről lebbensz, így vetít az elme; valóság voltál, álom lettél ujra, kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e? s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer, a hitvesem leszel, - remélem ujra s az éber lét útjára visszahullva tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, - csak messze vagy! Túl három vad határon. S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még? A csókjainkról élesebb az emlék;
csodákban hittem s napjuk elfeledtem, bombázórajok húznak el felettem; szemed kékjét csodáltam épp az égen, de elborult s a bombák fönt a gépben zuhanni vágytak. Ellenükre élek, - s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek fölmértem s mégis eltalálok hozzád; megjártam érted én a lélek hosszát,
s országok útjait; bíbor parázson, ha kell, zuhanó lángok közt varázslom majd át magam, de mégis visszatérek; ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg, s a folytonos veszélyben, bajban élő vad férfiak fegyvert s hatalmat érő nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám: a 2 x 2 józansága hull rám.
Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben, 1944. augusztus-szeptember
Kora reggel óta csöndben heverek én, balról a diófa, jobbról kiterítve háborút ujságol a vérszagu ujság. Keresztülsüt a nap a dió levelén, erős ere látszik. Öreg fa ez itt, de kemény hóna alatt meglebben egy új ág.
Nézek rá, visszanéz; kissé reszket a fa, gyönge csúcsán gyermek szellőcske üldögél. Fülemre fordulok és hallom, alattam fészkében megmozdul, nőni akar s puha földet kaparász az ezerujju gyökér és a tücsökugrás kicsi zaja pattan. * Nézd, fut a rigó, fujd fel a tollát, gyere le szellő, már hajlik az ág, fut a béke is, zizzen az ujság, gyere le szellő, dagadj viharrá, lépj rá a lombra, szakadja le alá.
Gyere le szellő, már hajlik az ág, elfut a béke s kigyúl a világ.
Felhőbe alkonyult, sebes sötétség szállott a parton hullongva végig, lencsés a víz és alatta sík halak készülnek lassan elpihenni s máris sűrű és sötét vizekbe siklanak.
S felhőiből kilép a nap, tört lábát a hűvös vízbe mártja, szinte loccsan, fölébred minden újra és az álmos part fái kormos ingüket ledobják s pucér szárukra lenge pára szálldos.
Hideg már a víz a napnak, elvonul és szipogva alszik minden újra el, tücskök lélekzetén alszik a vidék s álmában szól: kezük szivükre téve, szavára fölriadnak az estikék.
Ősz van, - gurul az álomi szó s telek igérete száll távol hegyek ormán. Ülök, a nedves szél arcon simogat, a rendre gondolok s szemem mögött igáslovak űznek vad kocsisokat.
(A parton hosszú testtel macska izgul, púpoz, majd eltünik; a fűben apró zizzenés emlékszik kis testére még, álom szökell át most a réten és alsó karomra s onnan szememre lép.)
Kérdeztél volna csak magzat koromban... Ó, tudtam, tudtam én! Üvöltöttem, nem kell a világ! goromba! tompán csap rám a sötét és vág engem a fény! És megmaradtam. A fejem rég kemény. S tüdőm erősödött csak, hogy annyit bőgtem én.
A HANG
S a vörheny és a kanyaró vörös hullámai mind partradobtak. Egyszer el akart nyelni, - aztán kiköpött a tó. Mit gondolsz, miért vett mégis karjára az idő? S a szív, a máj, a szárnyas két tüdő, a lucskos és rejtelmes gépezet hogy szolgál... ó miért? s a rettentő virág nem nyílik még husodban tán a rák.
KÖLTŐ
Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok. Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom. Szabad szerettem volna lenni mindig s őrök kisértek végig az uton.
A HANG
Jártál szellőtől fényes csúcsokon, s láttál, ha este jött, a hegyre töppedt bokrok közt térdepelni egy jámbor őz-sutát; láttál napfényben álló fatörzsön gyantacsöppet, s mezítlen ifju asszonyt folyóból partra lépni s egyszer kezedre szállt egy nagy szarvasbogár...
KÖLTŐ
Rabságból ezt se látni már. Hegy lettem volna, vagy növény, madár... vigasztaló, pillangó gondolat, tünő istenkedés. Segíts szabadság, ó hadd leljem meg végre honnomat!
A csúcsot ujra, erdőt, asszonyt és bokrokat, a lélek szélben égő szárnyait! És megszületni ujra új világra, mikor arany gőzök közül vakít s új hajnalokra kél a nap világa.
Még csönd van, csönd, de már a vihar lehell, érett gyümölcsök ingnak az ágakon. A lepkét könnyü szél sodorja, száll. A fák között már fuvall a halál.
És már tudom, halálra érek én is, emelt s leejt a hullámzó idő; rab voltam és magányom lassan növekszik, mint a hold karéja nő.
Szabad leszek, a föld feloldoz, s az összetört világ a föld felett lassan lobog. Az írótáblák elrepedtek. Szállj fel, te súlyos szárnyu képzelet!
A HANG
Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik; elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld. De haragod füstje még szálljon az égig, s az égre írj, ha minden összetört!
Csak kígyó undoríthat tiszta fatörzset így, ha bőrét hagyja rajta, mint engem undorít e forduló világ és az ordas emberek. Virágszülőként kezdtem én el, de fegyverek között neveltek engem gyilkosok s megszoktam rég a harcot itt és gyáván sosem futottam.
Igaz, jó szerteütni néha, de békében élni is szép lenne már s írni példaképen. Bíztatnom kell magam, hogy el ne bujdokoljak, mert jó lenne messze és műhelyben élni csak. Ó, véled gondolok most, tollas jobbkezemmel s egyre jobban értelek, Kazinczy, régi mester.
Mint észrevétlenül álomba hull az ember, úgy hull az ifjukorból a férfikorba át; már múltja van s leül szemközt komoly szeszekkel s apányi lett körötte már egyre több barát.
Apa és kisfia most együtt látogatják, s a kisfiú lesz lassan, ki jobban érti őt, ki érti még lobos szivének sok kalandját, s kijátsszák lent a padlón a hintázó időt.
De mégis néhanap felnőttként pénzt keres már, megrendelésre fordít, eladja verseit, már szerződést bogoz, számolgat és protestál s megélni néki is csak a mellékes segít.
Sikerre nem kacsint, mert tudja, egyremegy, e hölgy kegyeltje az lesz, ki jókor érkezett; - kedvence már a mák s a bíborhúsu meggy, a bús kamaszt igéző méz és dió helyett.
És tudja, nyáron is lehullhat egy levél, hiába táncol és csal a forró emberész, s minden megméretik, ha egyszer majd nem él; sportbajnok nem lehet már, sem kóbor tengerész,
de megtanulta, hogy fegyver s szerszám a toll, s ugyancsak nyaktörő az, ha méltón peng a lant, s hogy eljut így is ő mindenhová, ahol mezítlen él a szándék és perzsel a kaland.
És míg tollára dől, a gyermekekre gondol, és nincs nehéz szivében most semmiféle gőg, mert értük dolgozik, akár a néma portól csikorgó gyárban élők s műhelyben görnyedők.
