A nagyvad vadászata nem csak cserkelésből áll. Van ott még lesvadászat, meg barkácsolás is. De ebbe ne menjünk bele, hogy melyik szónak mi a mögöttes tartalma.
Ami meg a "tetszik"et illeti, ez egy szakma, amit meg lehet és meg kell tanulni - ha tetszik, ha nem. :-)
Természetesen azt tudom, hogy Széchenyitől ered az eredeti mondás. Engem az érdekelt "ki vitte ki" a hétköznapi nyelvbe, mert egyre több helyen találkozom vele. Teljesen más egy irodalmi műben megjelenő szöveg (mert éppen az illik abba a mondatba vagy szövegkörnyezetbe) és teljesen más értelmezése lehet a hétköznapi beszédben...
Amikor Széchenyi ezeket a szavakat papírra vetette, már régen nem űzték a vadat (csak a vadászatot). A vadűzés ugyanis az, amikor például a középkorban lándzsával, lóháton kergették a szarvast, vaddisznót. De vadűzés a kopózás is, viszont ott nem a vadász hanem a kutya űzi a vadat, amit ugyan abban a korban előszeretettel alkalmaztak, de szerintem nem egy kopó életérzéséről írt.
Egyszerűbb volt neki egyetlen szóval vadűzést írni, mint például "vad után cserkelést" és erdőzúgást a "hulló őszi falevelek suhogása" helyett - mert ott és akkor éppen ez a 2 szó passzolt a szövegbe és azon a helyen rendben is van. Laikusnak megfelel, hozzáértő sejti mire gondolt - de ettől az még nem helyes...
Az erdőzúgásról már tegnap leírtam amit akartam.
Szép dolog az idézetek beszúrása, de talán értelmezni sem ártana a szöveget mielőtt nyakra-főre idézgetjük.
Őszintén sajnálnám ha szó szerint kellene értelmeznem Széchenyi gróf "vadűzés és erdőzúgás" szavait, mert akkor "vadkergetés viharban" életérzésem támadna.
Széchenyi Zsigmondról való vita pont maga a vadászatról szóló vita kis kivetülése. Nyilván mindenki elmondhatja a véleményét, álláspontját, de kétlem, hogy azon kellene vitázni, hogy a másikat meggyőzzük a saját igazunkról. Ami itt közös bennünk, hogy fotózzuk a természetet, megosztjuk egymással a tapasztalatainkat és ha van rá ingerünk, még tanulhatunk is egymástól.
Míg fény volt az erdőn voltam, ezért a válasszal elkéstem.
Ha az ember nem vadász, akkor nem olyan nagy baj, ha nem ismerte gróf Széchenyi Zsigmond kiváló vadász, vadász-író és utazó, frappáns megfogalmazását arról az életérzésről, amit a vadászat nyújtott neki és amiből nem először idéztem.
Egy példakép, mert Ő volt az, aki a puskát végül lecserélte -ha jól tudom egy Leicara és fotós lett. Vadász is meg amolyan fotós is. Képei nem természetfotók, nem is állatképek és nem is művészi céllal készültek.
"a vadfényképezés izgalmasabb és nemesebb mulatság, mint a vadászat...
Felesleges az afrikai nemes vadak bőrét kilyukasztani!..."- modta.
Arról is nyilatkozott, hogy a legszebb képei egyenértékűek a trófeáival.
Először is bocsánat amiért beleszólok. Nem vagyok természetfotós, bár réges-régen (egy messzi-messzi galaxisban) próbálkoztam vele. Viszont mint vadgazdálkodási szakmérnök (35 éve nem vadászom) teljesen egyetértek az általad leírtakkal, kivéve az utolsó mondatot...
Nem tudom ki volt aki kitalálta ezt az "erdőzúgást", de valahányszor hallom, olvasom mindig feláll a nemlétező szőr a hátamon. Szóval a mondás használói vagy nem ismerik eléggé a természetet vagy a magyar nyelvben fellelhető rokon értelmű de finomabb, helytállóbb kifejezéseket, illetve a vadászhagyományokat, de ne használjuk feleslegesen, tévesen ezt a kifejezést...
Mert mikor zúg az erdő? Viharban, amikor minden állat nyugtalan és igyekszik takarásba, fedezékbe húzódni így ez sem a lencsés sem a puskás vadászatra nem megfelelő időszak. (Valószínű az eredeti mondás a "zúgjon neki az erdő" /ami a lelőtt és terítéken fekvő vadat "sirató", zúgó erdőről szól/ került át hibásan a hétköznapi erdőjárók szótárába.)
Miért nem az "erdőszongás" szót használják inkább ami élettel, vaddal teli erdőt sugall, hiszen ez lenne mindenki vágya...
Nem akarok vitát indítani és főleg nyelvészkedni mert nem lenne ide való. Ez csupán egy öreg természetszerető ember zsörtölődése...
"...egészen kevés az esély arra, hogy pont abban a pár másodpercben, pont ott legyünk, ahol kell".
Helytálló megállapítás az esély és nem ugyanaz, mintha a szerencsét mondanánk.
Sokan az ilyen fotókat a szerencsének tulajdonítják, pedig nem az vagy csak nagyon elhanyagolható mértékben. A szerencse szerintem az, amikor egy spontán akciót vagy érdekes jelenetet sikerül jól megfotózni. A vad adott helyen/helyeken, napi szinten, sőt sokszor ugyanabban az időben jár arra és ha ezeket a váltókat, vonulási utakat és ösvényeket ismerjük, gyakorlatilag akár mindennap láthatjuk is őket. Ehhez persze mindig ott kell lenni és lehetőleg ugyanabban az időben (évszakonként persze minden változik), de ha tehetjük és gyakran ott vagyunk, akár már ismerősként pillanthatunk meg egyet-egyet. Szerintem ez egy óriási érzés, ennél már csak az a szebb, ha egy szezon elteltével a következő évben is megláthatjuk a már korábban megismert állatot, mely ránézésre is egészségnek örvend. Számomra ezek a legszebb pillanatok, s ha nem lehetek ott, akkor néha felidézem. Buszon, ágyban....akármikor, hiszen a telefon -tömve a képekkel -mindig a kézben :).
Mert fotózni nem lehet mindig, talán nem is lenne már az a vonzalom a kép készítésére, ha mindig ilyen klassz fotókat tudnánk lőni róluk. Úgy érzem olykor be kell érni azzal a nem elhanyagolható örömmel is, hogy aznap megint mennyi mindent tapasztaltam, tanultam, ezért a következő és reményekkel teli "vadűzés" alkalmával nagyobb eséllyel vehetem a kamerát az oldalamra.
"...de több erdőzúgás". (és ez, micsoda megállapítás!!!)
Érdekes, hogy minden évben nagyjából ugyanannyi időt tudok rászánni októberben a barcogás fotózására ugyanazon területen és mégis teljesen különböző eredményességgel. Előfordult, hogy egy héten keresztül minden reggel ezen a nyiladékon feküdtem hajnaltól 10-11 óráig és mégsem sikerült a fotó. Most úgy alakult, hogy több bika is bejött az első próbálkozásra. Ha belegondolunk, egészen kevés az esély arra, hogy pont abban a pár másodpercben, pont ott legyünk, ahol kell. A vadfotózás "orgazmusa" egy ilyen élmény és a megfelelő kép! :)
A türelmes és fáradhatatlan cserkelő, kiérdemli a bővített mondatban való méltatást.
Hasonló fotók reményében indulunk naponta útnak és ezzel talán nem túloztam.
A trófeáink között ilyeneket szeretnénk látni mindannyian és az elképzeléseink netovábbja egy-egy hasonló szép pillanat megélése, álomszerű rögzítése, s végén a joggal büszke bemutatás öröme, a babérok learatása.
Elég ritkán és keveseknek adatik ez meg, de pont ettől olyan értékes a szemünkben.
Tökéletes felkészültség, hozzáértés, és némi szerencse. A kép árulkodik minderről.
Összejött és, hogy milyen áron? Az nem számít nekünk.
