Gondolsz-e már az őszre a télre? Ma még vidáman rúgódzott a napsugár… Tenyeredben ujjasan szeldelt levél sárgul, de szívedben még hosszan ragyog és zsong a nyár…
Új hajnalt fogalmaz az éjszaka, borongó lelkében feszül a változás - égig érő csillagmintás ponyvája alatt ölelkezik majd a puha csend és a vágy.
Változó világodban észrevétlen szórja mimózalevelű lombját az akác, de Te úgy élj, mint akit nem érint az idő - lelkedben hordozd az örökzöld Ericát.
Bőrbörtön és tudatkaloda nem, te nem mész sehova! Itt maradsz, s csak vergődsz halálig míg reményed elhull egy szálig.
Falai mind szívreteszből. Rajtuk zárak, de mind elfordítva. Nincs szökés, vagy bebocsátás. Erősen tartják kintről, ordítva.
Ez körketrec, szívtelenségből fonva. De engem téboly kerget és rángat ide-oda. Gyere te is és állj be a sorba, hogy belém döfhess lassan vagy gyorsan. Jöjj csak, most szabad, hiszen a túlélésért teszed. Ezért emeled rám tőrrel lesújtó kezed.
Legyek pozitív? Úgy akarod? Rendben, de várj, előbb még döféseidbe belehalok.
Ajtóm előtt, csitt, figyeljétek csak: "Ki van ott benn doktor úr?" "Az egy problémás eset" - kolléga, hagyja csak! "Túl zűrös pasi, jobb elfutni, messze kerülni.... De én benn hörgök itt, s nem bírok menekülni.
Ügyesen kitalált ez a ketrec. Belöknek ide, de ki nem mehetsz. Te mindezt nem akartad, de születsz, s telitömik a szádat, nem kérted, de be is pelenkáznak. Növögetsz és cseperedsz, majd megízleled a gyönyört, s elepedsz. Összefonódik léted sok más börtönlakóval, korházi ággyal, hörgéssel, mankóval. S mikor menekülni próbálsz, kórusban azt mondják: "Gonosz vagy, mert nincs benned hála és felelősség!" De nincs ez így jól, ez tiszta eszelősség...
Sikolyok süvöltenek, s a rabok felváltva üvöltenek. "Óh nem, én nem segíthetek, mert én vagyok a betegebb, előbb magamat kell mentenem, értsd meg, addig nem érdekelsz" És klikk-klakk, a szívzár kulcsra zár, és te megint kívül maradtál.
Zene szól, és dübörög. Akaratom még hörög. Rám vadász minden gaz gondolat. Jeges szívtelen kezed fojtogat. Csak kicsit arrébb, jó, és nyomd erősen. Figyeld csak, már alig lélegzem. Kitartás, fel ne add, mindjárt vége, csak szorítsd erősen és szépen, neked úgyis ez tetszik, és nekem is, mert a halálos ágyamon fekszem itt.
Te fel sem fogod bennem mily' tüzek égnek, csak hisztizel, mert hozzád ért a gyertyaláng. De engem máglya perzsel amióta élek melyre te is hasábot dobtál, ám ne bánd.
Neked is fáj, tudom én, de te jobban leszel. Egy évet alszol, és kínjaidra nem is emlékezel. De én, beteg vagyok, amióta élek. Érted? Óh dehogy érted! Én ostoba, miket nem remélek...?
..Átkozott boszorkány...gondolod magadban pedig tisztán, érthetően megmondtam -ma én hisztizek, ez az én napom. Ki akarom adni magamból a mérget! Gyerünk, hol egy megszegett ígéret, vagy hol egy gorombának ható átkozott mondat?! Tudom, csak haragodban mondtad, de most meglovagolom. Értsd meg, haragudni akarok! Még ha "elvonulsz aludni a kanapéra" se bánom, ha szíjjal kötözöl is le, azt kiabálom, hogy mérges vagyok. De csak míg fejed kedvesen félrehajtod, s szád sarkában megjelenik egy mosoly. Nincs a világban harag, bárhogy tombol mely ne pusztulna nyomban.....
Szemedben ott lapult a varázslat zöldellő színe alatt rejtőzött a fény, benne élt egy öröm sugár mely tükörképére várt létünk sivár helyén.
Rám szegezted tekinteted, simogatta lelkem a ragyogás.
Elbűvölt csábító csillogásom a gesztenyebarna mélyben, melyből előbújt a fürkésző vágy a szendergő sötétben.
Együtt rezzent testünk rabul ejtette a mámoros vonzalom, kereső karodba bújtam csillagokig szállt a sóhajom, néztelek… Dobogó szíved felett elcsitultam.
Szerelmed ringatva ölelt át a csend kezében szőtt éjszakán.
sírj nekem, ha fáj sírj nekem, de várj sírj nekem, válts meg sírj nekem, ne várj meg
sírj értem fájó könnyeket sírj ha a szürke hétköznap eltemet és vágyaiddal egyedül fekszel és a nap is egyedül kel hűvös órák között magányos üldözött
sírj értem vágyó könnyeket sírj forró könnyeid vörössé égessék lelkedet mikor a napfény elveszett érezd meg, hogy nem lehet már nem égethetsz el többé nem érhetsz el
sírj értem sikoltó könnyeket sírj mert fáj az öröm ha nélkülem néha rád köszön ha felvillan egy-egy boldog pillanat és tudod, egy perc múlva semmi nem marad mi engem idéz
sírj értem elhaló könnyeket sírj öleld át a csendet húzd magadhoz a távolság messzi tereit amikor az összetartozás érzéki köteleit tépni kezdi a feledés
sírj értem szétfolyó könnyeket sírj borulj a földre míg könnyeid patakká dagadnak és súgd el az áradó folyamnak mennyire vársz
sírj értem megváltó könnyeket sírj találj rám nyitott szívű álmaid végtelen képei között ismerj fel a fák sárgult leveleiben a szél békéjében szelíd simogatása üzenet tőlem
Gyermekkorom holdjai, egyre nőttök. Újraélem kedves, fehér időtök. Levélkupac-füst száll. Hajlongnak árnyak. Érzem lélegző létét a világnak.
Egy-egy faág-nesz surran fel az égig. Jól gondoltam mindent, - és rosszul mégis. Megbánás felé mégsem megyek, holdak, múlt-ösvényén emlékező mosolynak.
Habár, mit hittem, ma már hihetetlen, ti, fehér holdak, figyeltek szívemben, s tavaszi égbolt kék-fekete kertje kaput nyit öröm-bánat végtelenre.
Felszáll a füst. Árny hajol rá az árnyra. Fák búcsúznak el: Anyám hív a házba. Kigyúlt már, olvad bent a lámpa fénye, s ölembe ül volt-álmok messzesége.
Ó, holdjaim, tavaszaim! Virágos utat hittem a Szépség Csillagához. Piros út-virág nyílt ki új sebekben, - de egy sebem sincs megmutatni kedvem.
Ó, holdjaim! Látó szemem kifáradt, de elgyötörten is kell a Varázslat, sőt, talán jobban, mint szemnek, pihentnek. Keresni kell a csillagálmú kincset,
az égbolt-békét kék-fekete kertben, ágneszeket tavaszest-szerelemben, a hívó szót, míg olvad lámpa fénye, s közel kerül volt-álmok messzesége…
Meg kellett, hogy tagadjalak százsszor és ezerszer meg kellett, hogy tagadjalak hetvenhétezerszer Nem vettelek semmibe se mint talpam alatt a porszemet se mert szíved mindig azt diktálta lázadj, s tiporj mindent sárba
Megcsaltál? ezt te csak hiszed magad csaltad, s híveidet... eljátszottad minden szavad
kisemmizted önmagadat örökül se hagysz más kincset mint szégyenletes emlékedet de mert felismerted önhittséged így... újra élhet reménységed.
Zimonyi Zita
Megcsaltalak
Megcsaltalak, mert százszor megtagadtál, semmibe vettél, szükségből használtál, idegennek tartottál, magad előtt szégyelltél, kérdések bizonytalanságába börtönöztél, a lépcsőházban settenkedve előre siettél, az utcán nem ismertél, észre nem vettél, semmit nem kérdeztél, magadról hallgattál, megsebeztél, megaláztál, egyedül hagytál.
Megcsaltalak, hogy elégtételt vegyek, tőled távolodjak, ne eszköz legyek, ellened tegyek, kételyek közé szorítsalak, egyenlőtlenségünkbe bele ne roppanjak, neked megfizessek, ölelést ne kolduljak, ne rettegjek, más karjában magtagadjalak, várakozásba ne dermedjek, eláruljalak, létezni akarjak, önmagam maradjak.
Megcsaltalak, mert soha, soha, soha nem mehettem veled soha sehova, semmi más: hazugságod voltam, megcsaltalak, megcsaltalak, lázadtam a szent ölelés iszonyú gyönyör ellen, aztán darabokra tört a világ bennem, megcsaltalak, azt hittem önhitten, pedig csak magamhoz lettem hűtlen.
Zimonyi Zita: hóhullásban
én uram, én uram, édes istenem,
fekszem csupaszon tenyereden
téli pillantásod égboltja alatt lázban,
leszakadt menny hófehér hullásában,
hegedűszóval közelít minden pehely,
csillagos ujjaidról fakad a kavargó dal,
én uram, édes istenem, érj hozzám,
ne tűnj el fölülem, tekints le rám,
varjak figyelnek, fürkésznek éhesen,
ne hajíts ordas kételyeknek martalékul,
tavaszt álmodó hóvirágként riadok,
megfagyok, ha rám nem borulsz,
takarj be, fogj körbe, áltass vigaszul,
én uram, én uram, édes istenem,
ne tékozold el szerelmes hívedet,
földnek esve ájultan, meztelen, lázban,
szívem csordultig telt téli pillantással,
én uram istenem, a könnyű, keringő hó
millió fehér holtában felajzott pillangó,
én édes istenem, ujjongva ölellek,
s jaj, bőröm tüzén könnyekkel megöllek
Már messze úszott mindaz, ami volt. Bárányfelhőknek égi, szép akolt nem építek. Ez a föld itt szilárd. Megálltam rajta, pedig idegen. Vigyázva álljon, ki gyökértelen : Nincs visszaút.
Amit otthagytam, rég nem létezik. Egy villanás, egy kép maradt csak itt és csak a képzelet mely rátalál, a város, hegy, domb vissza sose vár, mert megváltoztam és megváltozott.
Nincs visszaút, hát állni kell szilárdan: álmok nélkül, tépett felhők alatt, gyökértelen egy idegen világban...
Viszontlátásra - holnap. Vagy ha nem holnap, - hát holnapután. Vagy ha nem akkor - hát majd azután. És ha aztán sem - talán egy év mulva. S ha még akkor sem - hát ezer év mulva.
Sorokba zárva lelked száll egy csoda világba, hol csendül a hang eleven a kép elül a vihar csitul, mint harang, ha elmúlik a dél mikor a nyelv épphogy a bronzfalhoz ér. Sorokba zárva az örökkön szavakon hintázva, mámor hangulat festi lényed, tán a halál is mulat, te Istent kéred, ujjaidat imára fűzve nézel a lobbanó fiatal tűzbe, mi sorokba zárva végtelenbe indul, akár lobogó fáklya, és ég még akkor is, ha nem lesz, ki sorokba zárta.
Halk zene szól szobámban, hallgatjuk Én s magány Hegedű sír, könnyei peregnek a mélabús zongorán. Szívemet csavarja a dallam, arcomon fájdalom ég, Ahogy legördül egy könnycsepp hidegen, mint a jég. Fuvola vígasztal, hárfa lágyan simogat, hozzám bújik, Könnyem szárad, a szorítás lelkemből ködként oszlik A dob nyugodt ütemű ritmusára vált, szívem dobogása, A zene varázsszőnyegén repülök egy gyönyörű világba. Arcom esti tó tükre, kifordított zsebként üres az agyam, A zene megtölt, feledek mindent s hallgatom boldogan.
Ritkul a ritmus, elfogynak a hangok, s elhalkul a dallam A csend betoppan, s mégis hallom ott benn, magamban. Miközben lassan visszatérnek a gondolataim, érzéseim Újra fájdalom jár lelkem-szívem lüktető mély sebein, Tűnődöm, milyen hatalmas, mily erős a szép zene ereje, Hisz a poklok fájdalmát mutatja, s a mennyben jársz vele.
"Fényes holdsugár,világít reád,csillagfény tündérvilág, virít a zöldben,mosolyod megragad,fényesen beragyogod az esti tájat,színt adsz de valamit elveszel,többé nem leszel már árva"
Valamikor hogy tudtam én muzsikálni! Hogy tudtam muzsikálni én valamikor! Muzsikálni hogy tudtam valamikor én!
Valamikor az isteni hajdankorban, az itteni dombok karéján; elrévedtem az átható levegőben a látható magasban cikcakk fecskén, héján, felhőn és nyíl sason s alant a nyárfasor öblén a hallgatag parton a halk patak ölén az évek és érzés, emlékezés csúcsán az önfeledt múlt és jövő felett, a lélek éje és elfáradt érverés, felhők mögé sodort, kóborló, röpke hold és tünde délibáb között – – és így tovább.
Muzsikálni hogy tudtam valamikor én! Hogy tudtam muzsikálni én valamikor! Valamikor hogy tudtam én muzsikálni!
1. befejezés:
Hova tűnt el a hajdani dallam? Tovaszállt egy hajnali dalban.
2. befejezés:
Elhallgatok. Ti játsszatok. Én majd őrzöm a látszatot.