Keresés

Részletes keresés

Horgasz_Csaba Creative Commons License 2001.01.01 0 0 28
Kedves Alexa!
Mindenekelőtt boldog új évet kívánok neked, és minden látogatónknak!

Ha barátod ellen csak az az egy érv szól, hogy most (még?) nem akar feleségül venni, a másik férfi mellett pedig csak az, hogy ő "mindent" megígér, akkor nem vagyok meggyőződve róla, hogy megérett a helyzet a változtatásra! 5 hónap együttélés még nem nagy idő, talán érdemes lenne több időt hagyni a kapcsolat kifutására. Barátodnak még "benőhet a feje lágya", ha aktuálisan nem is akaródzik neki teljesen elköteleződni. A másik férfi meg lehet, hogy most úgy érzi, hogy elvenne, de egy szerelmes ember fűt-fát ígérget, és ki tudja, mi lenne, ha tényleg kapcsolatot kezdenél vele. Ráadásul, ha úgy érzed, hogy a házasság csupán menekülés lenne a szüleiddel való rossz kapcsolat elől, elhamarkodott dolog lenne szinte vakon beleugrani egy házassága . Nem tudom, mit jelent számodra a házasság "intézménye", de azt gondolom, megalapozott döntést csak a kapcsolat egészének értékelésével lehet hozni, a házassági ígéret üres szólamának nem kell bedőlni. Szerintem, beszéld meg a barátoddal, hogyan gondolkodik erről.

Csaba

Előzmény: Alexa (27)
Alexa Creative Commons License 2000.12.30 0 0 27
Kedves Csaba!

A segítségedet szeretném kérni, azt hiszem megakadt a "szekerem" egy kicsit.
1.5 éve ismerem a barátomat és kb. 5 hónapja élek együtt vele . Nagyon jónak mondható a kapcsolatunk. 2 éve kerültem ismeretségbe egy nálam 9 évvel idősebb férfival, aki akkor is nagyon szimpatikus volt. A férfi időközben elvált a feleségétől. Az elmúlt 2 év alatt sokat beszélgettem vele, másoktól is hallottam ezt-azt róla. Nagyon értelmes, intelligens ember.
Karácsony előtt beszélgettem vele, s Ő határozottan kijelentette,feleségül szeretne venni, tudja, van barátom, de tud várni.
Alapból az okozza a problémát, nem érzem úgy, hogy a mostani barátom, feltétlenül velem képzeli el a jövőjét. Ha szóba kerül, azt szokta mondani " ha egyáltalán lesz egyszer esküvője, egyáltalán ha elvesz valakit". /az én keresztnevem nem 'valaki' :o))/
Nagyon szeretnék családot (sajnos a szüleimmel rossz a kapcsolatom, így még inkább igényelném),
jelenleg nem tudom mi lenne a legjobb. A barátomat nagyon szeretem, nem hiszem, hogy valamikor is eltudnék szakadni tőle. Viszont ott lóg a levegőben az, lehet Ő nem így gondolkodik mint én.

Nem azt szeretném, hogy megold helyettem a problémámat. Viszont érdekel egy kívűlálló véleménye. Amit előre is köszönök!

Alexa

Ui.: Boldog új esztendőt kívánok mindenkinek!

miszisz Creative Commons License 2000.12.29 0 0 26
Szia Zsuzsa!

Köszönöm őszinte soraidat, jó hallani a történetedet. Szerencsére van hobbim amit imádok és tudok is otthon csinálni. Babát én addig nem akarok, amig meg nem találom meg magam valójában és nem kezdek el dolgozni, legalább egy rövid időre, csak a lelkem megnyugtatása végett. Sokan mondják az ismerőseim közül, hogy de hiszen most van időd, ugyis otthon vagy, miért nem szülsz, de nem ismerik az érzést ami bennem van.
Már tizenéves koromban azt mondtam magamnak, hogy csak akkor vállalj uj kapcsolatot, ha a régiből már kigyógyultál és ujra teljes értékű ember vagy. Ugyanez vonatkozik most a babára is. Majd csak akkor.....

Üdv:
misz

Előzmény: zsuzsa (25)
zsuzsa Creative Commons License 2000.12.28 0 0 25
Miszisz !

Örömmel hallom, hogy nyelvtanfolyamra járhatsz, nem vagy bezárva ! Biztos vagyok benne, hogy találsz magadnak valami olyan hobbit vagy munkát ami ezt az ürességet megszünteti. Azt hittem van gyereketek, azért vagy otthon. Nem kétlem, nehéz lehet eltölteni a napot ha a férjed egész nap munkában van.
Engem boldoggá tett a gyerekvállalás,de a kapcsolatunk elromlott a férjemmel- bár ez talán enélkül is elromlott volna. Mostani eszemmel a házasság arról szól, hogy örülj a másiknak, mert olyan amilyen, akkor meg arról szólt, hogy elmeneküljek a szüleimtől és feleség/anyaszerepben próbáljam megtalálni az életem értelmét.

Ha a férjed munkája megterhelő, a te munkád otthon biztositja a hátteret ehhez. (Igaz, nekem is kisebbségi érzésem volt emiatt) Nezz körül, milyen munkát vállalhatnál, ha nem tudsz megbékélni a helyzettel. Én pl nyelvviszgázta, tanfolyamra jártam gyes alatt, idegenvezettem stb és ez jót tett a rogyadozó önbizalmamnak...

Előzmény: miszisz (24)
miszisz Creative Commons License 2000.12.27 0 0 24
Kedves Zsuzsa!

Hála istennek én azért nem vagyok bezárva. Mindennapos nyelvtanfolyamra járok és most keresek valami olyan lehetőséget ahol dolgozhatom és közben nyelvi környezetben is vagyok. Egy-két barát is akad azért errefelé, szerencsére.

Azt hiszem a "nyelvtudás hiánya" inkább magyarázat, hiszen jól elvagyok én mindenkivel. (legnagyszájúbb az osztályban :-)

Szerencsére a férjemet sem zavarja hogy ő tart el, engem viszont annál inkább, de ugylátszik nem eléggé ahhoz hogy gyors döntést is hozzak. Ugy látszik csak a lassu megy.
De az igazi problémám mégis csak a "Mit kezdjek az életemmel?" kérdés.

(Szerencsére babánk az még nincsen)

Nem vagyok ém olyan depressziós mint gondolnátok. (+Csaba!) Csak tudom hogy ez a kérdés már évek óta foglalkoztat, ezért irtam le.
Talán van néhány ötletetek ami előbbre visz!

Zsuzsa! Ha szabad ilyet kérdezni, végül is mi volt az oka a válásotoknak?
Tudod már?

Üdv:

miszisz

Előzmény: zsuzsa (23)
zsuzsa Creative Commons License 2000.12.27 0 0 23
Miszisz :
2 évet éltem külföldön a férjemmel, sőt ott is szültem. Sajnos nem birta ki a házasságunk. 7 év távlatából sokat gondolkodtam, mit kellett volna másképp csinálnom. Nem jöttem rá, miért romlott el illetve nem hiszem, hogy másképp csinálnám, ha még egyszer ujrakezdhetném. Pár dolgot nekem is ugyanolyan nehéz volt, mint most neked, de az évek múlásával nem nyomaszt anynira.
1. Ne gyötörd magad a nyelvtudás hianya miatt !!Én 2 kicsi gyerekkel otthon ültem, SENKIVEL sem tudtam gyakorolni, az exem azota is azt terjeszti rolam, hogy nyelvi problemak miatt jottem haza pedig itthon siman nyelvvizsgaztam es idegenvezetesből éltem évekig.....Szóval amikor egész nap nem hallasz felnőtt emberi szót, ugy még magyarul is elfelejtesz..
2. Hiányoznak mindkettőtöknek a barátok, a rokonok visszajelzései, sokkal több a feszültség.. esetleg próbáld meg kiirni magadból, levelezz mindenkivel aki meghallgat.
3. Itthon is zavarna, hogy GYES-en lévő niemand vagy, én is csak mint X.Y. felesége léteztem, már a végén arra gondoltam, a sirkövemre se a becsületes nevem kerül, hanem csak ez : X.Y. felesége :-((
ez ellen sajnos nem lehet mit tenni. Ha a ferjed szeret és becsül, akkor éreztesse ezt veled.

Igazából nem tudom, hogyan lehet ezeket a problémákat megoldani :-((( ahol most dolgozom, a külföldi kollégák autót vesznek a háztartásbeli feleségüknek, baby sittert fizetnek stb igy az el tud járni tornázni, nyelvtanfolyamra stb dehát ez pénzkérdés .

Előzmény: miszisz (21)
Horgasz_Csaba Creative Commons License 2000.12.27 0 0 22
Kedves Miszisz,
Ha valaki elakad egy bizonyos ponton az életében, és pszichológushoz fordul, az első lépés többnyire a helyzet alapos, részletes tisztázása, feltárása. Ez már önmagában is "terápiás" hatású, hiszen az ember sok nemszeretem dolgot hárít el magától, amit egy kívülállónak könnyebb észrevenni. A továbblépéshez sok kérdés megválaszolására lenne szükség, mint pl.: Hol vagy, meddig szándékoztok kint maradni, mire kell berendezkedni, milyen nehézségeket okoz a nyelv, az ország kultúrája stb., milyen kapcsolati háló van körülötted, mi jellemzi férjeddel való kapcsolatodat, stb-stb. Az is érdekes lehet, hogy miért viselt meg annyira a kintlét első időszaka, és férjedet miért nem? Persze, nem gondolom, hogy mindezt plénum elé kéne tárnod, de ha gondolod, e-mailben folytathatjuk.
Csaba
Előzmény: miszisz (21)
miszisz Creative Commons License 2000.12.27 0 0 21
Kedves Csaba!

Köszönöm a válaszod melynek a második része igen elgondolkodtatott. Függőnek neveztél, ami jelen körülményekre nézve nagyon igaz, de nem volt ez mindig igy.
Mióta kijöttem, kb másfél éve, a megváltozott körülmények tettek félőssé és kiszolgáltatottá. Ami rettenetesen meggyötört az első időben és mint látod még mindig nem tudtam kigyógyulni belőle.
Otthon 20 éves korom óta a saját életemet éltem 29 éves koromig, amikor is összeházasodtunk. A helyem valójában soha nem találtam, de erősen álltam a saját lábamon. Azt hiszem az elszántság és a hit hiányzik belőlem leginkább. Hinni magamban és az álmaimban.

Előzmény: Horgasz_Csaba (20)
Horgasz_Csaba Creative Commons License 2000.12.26 0 0 20
Kedves Miszisz!
Csupa gyakorlatias dolog jut eszembe, amihez nem kell pszichológusnak lenni. Pl., hogy ezek szerint férjed el tud tartani egy ideig, és nem gond a kenyérkereset? Ha a szoborkodás ennyire fontos számodra, miért ne iratkozhatnál be egy képzőművészeti iskolába, akár ott külföldön is? A pénzkeresetet is ezzel kellene összekötni, mert fontos, hogy az ember szeresse, amit csinál. Nem tudom, milyen konkrét lehetőségek vannak, de elindulásul ilyesmik jutnak eszembe: művészeti manager (kiállítás-szervezés stb.), újságírás-szerkesztés művészeti lapban, ki lehetne használni esetleg a külföldi tartózkodásodat, és valamiféle közvetítő (tudósító vagy kereskedelmi jellegű) munkát végezni a két ország között, stb.

De azért elmondom a pszichológusi hátsó gondolataimat is: a tények azt sugallják, hogy általánosabb ez a bizonytalanság benned; már a pályaválasztás előtt is bizonytalan voltál, mit szeretnél kezdeni az életeddel, hiszen a gyerekekben előbb-utóbb kialakul valamiféle érdeklődési irány, Te mégis tanácstalan maradtál, szüleid irányítását vártad volna. Aztán lett egy szakmád, mégsem vállaltál önálló munkát: egy vezető kiszolgálását választottad, ami a függőség biztonságát nyújtja. Most pedig férjedre hagyatkozol, ő keresi a pénzt, amíg Te "megtalálod önmagad". Szóval, ez olyan benyomást kelt bennem, mintha fontosabb lenne számodra a biztonság (függőség) mint az önállóság, ami gátol önmagad megtalálásában (a munkát is beleértve). Talán, ha mernél önállóbb lenni, a tervezés is könnyebben menne.
Csaba

Előzmény: miszisz (19)
miszisz Creative Commons License 2000.12.26 0 0 19
Kedves Csaba!

Igen, 30 éves vagyok és fogalmam sincs mit kezdjek magammal valójában. Van egy szakmám, és egy tanári végzettségem, melyekben soha nem dolgoztam. Nyelvtudásommal elhelyezkedtem egy cégnél, ahol végeztem a dolgomat, ami nem igazán az alkatomnak megfelelő volt. ( Asszisztensként dolgoztam egy vezető mellett, én aki kissé felületes és figyelmetlen vagyok általában). A férjemmel most külföldön élünk, én egyenlőre nem dolgozom, mivel nyelvismeretem még nem megfelelő és különben sincs fogalmam sem arról mit is kezdjek magammal. ( talán inkább ez az ok)
Ezek voltak a tények.

Az álmom, ami szépen lassan az évek alatt kialakult, a művészet. Alkotni. Mindig is ez volt az életem. Változtatni és látni a műveket amik kikerülenk a kezem alól, de mindig nyuszi voltam megmutatni őket valakinek aki méltó itéletet mondhatna felettük.
Sajnos nincs körülöttem most, külföldön, senki olyan, aki biztatna és hitet tudna adni. Tudom hogy jó dolgokat csinálok és az álmom az hogy egyszer majd csak nézők elé viszem a szobraimat, de azt is tudom hogy ebből nem lehet megélni, tehát valami munkát is kellene keresnem. De nem tudom az irányt!

Tudom a válasz bennem rejlik, de milyen kérdéseket tegyek fel magamnak?

Tudom az embernek nem ilyenkor kell pályaválasztással vessződnie, de amikor kellett volna, senki nem volt ott hogy segitsen. Nem okolom érte a szüleimet, mert most felnőtt fejjel sem tudok dönteni.
De talán, ha tudnál valami tanácsot adni az segitene!

Bocs ha kicsit kusza voltam, de nehéz még leirni is az ami aggaszt!

Üdv:
miszisz

Horgasz_Csaba Creative Commons License 2000.12.25 0 0 18
Kedves Rastaman,
maradhatunk a tegeződésnél, ami természetesen csak kölcsönös lehet! Örülök, hogy jobban vagy!
Csaba
Előzmény: Rastaman (17)
Rastaman Creative Commons License 2000.12.25 0 0 17
Egyreszt maradjunk a tegezesnel, epp,h csak nincs mar meg a tojashej a seggemen...
Masreszt pedig az elmult par napban irodott hozzaszolasaimban van egy-ket konkret pelda, amit most nincs kedvem kibongeszni, nem szeretnek ugyanis szembesulni veluk...

Amit a szuelimrol mond (nem tegezhetnem en is?), az igaz. Epp ezt vagjak a fejemhez, de amikor epp meselnék, akkor nem figyelnek arra, amit mondanék...es ha rossz passzban van az ember, akkor meg nehezebb az ilyen "nemodafigyelest" elviselni.

De amr jobban vagyok, azt hiszem!

Rastaman

Előzmény: Horgasz_Csaba (16)
Horgasz_Csaba Creative Commons License 2000.12.25 0 0 16
Kedves Rastaman!
Jó az, ha valakinek ilyen jó barátnője van, akire kölcsönösen számíthatnak egymással!
Az viszont némi magyarázatot igényel, hogy hogy van az, hogy eddig kiegyensúlyozott volt, most pedig hirtelen "áldozattá" vált a környezetében? Ha szülei nem veszik észre, hogy valami megváltozott magában, akkor biztosan nem fejezi ki eléggé nekik az érzéseit. Talán egy konkrét példa segítene, hogy megértsük, mit ért azon, hogy nem sikerül kezelni a kellemetlen, bántó helyzeteket? (Talán ezért lesznek kellemetlenek.)
Csaba
Előzmény: Rastaman (15)
Rastaman Creative Commons License 2000.12.23 0 0 15
Na ez izgi!

Igazabol kiegyensulyozott embernek hittem magamat.
De mostansag valahogy osszecsapnak folottem a hullamok. Eleg sok ember belem kot (csaladom, bar inkabb nem veszik eszre,h mi van velem, minthogy direkt kotnenek belem, baratok, evfolyamtarsak "na nezd mar, nem tanult, es jobb jegye lett", vagy neha tok ismeretlenek az utcan)
Eddig azt hittem, h tudom az ilyen helyzeteket kezelni, es latszolag tudom is (a kulvilagnak nem tunt fel tul nagy valtozas), de megis, vhogy ugy erzem, h sok.

Mostansag sokszor erzem ugy, hogy tul sok minden van itt korulottem, nem kene ennyi mindennel foglalkozni, nem kene h ennyi hatas erjen, hogy menekulhetnekem van.
Ilyenkor altalaban zenet hallgatok.

Meg a baratnom az, akire tamaszkodom (ma a fejemhez is vagta, h most mar sok)
:(
O az aki megnyugtat, akivel biztonsagban erzem magam, es akit megnyugtatok, es akinek biztonsagot nyujtok.

Rastaman

Előzmény: Horgasz_Csaba (14)
Horgasz_Csaba Creative Commons License 2000.12.17 0 0 14
Kedves Sella,

nem, a topik nem halt meg, csak úgy látszik, téli álmát alussza. De "életmentő" megnyilvánulásod talán újra aktivizálja kicsit :-)) Lehet, hogy a topiknyitó túl általánosra sikerült, de legalább sokminden belefér. Hogy ennek ellenére miért állt le, azt nem tudom...

Hogy az embernek van-e helye a világban? Hát persze, KELL lennie! Mindenki tartozik valahová. Én azt hiszem, akkor kap igazán hangsúlyt ez a kérdés, amikor valaki az ellenkezőjét érzi, hogy ő valahogyan kimaradt. És az nagyon rossz, akkor muszáj valamit tenni. Nem besorolni szeretném az embereket, távol áll tőlem mindenféle "falanszter"-elmélet, inkább a hiány oldaláról merül föl bennem ez a kérdés: vagyis az foglalkoztat, hogy hogyan és miért kerül valaki olyan helyzetbe, hogy nem találja a helyét, elmagányosodik, kirekesztődik az őt körülvevő közösségből, nem tudja, mit is akar az élettől, önmagától, vagyis céltalanná válik, nem tudja, hol tanuljon tovább, milyen munkát, hivatást válasszon magának - szóval effélék érdekelnek. Vagy lehet, hogy tévedek, és mindenki nagyon a helyén van, és fölösleges volt ez az egész kérdésfeltevés? (Még egy megjegyzés, nem tudom, mi alapján merült fel benned, hogy ennek bármi köze lenne a liberális vagy nem liberális szemlélethez?)

Üdv., Csaba

Előzmény: Sella Turcika (13)
Sella Turcika Creative Commons License 2000.12.16 0 0 13
Kedves Csaba,

ezt a topik meghalt? Mi történt veled? Szerintem a kétrdésfeltevés jó, csak kicsit általános. Te egyébként azt gondolod, hogy az embernek van "helye" a világban? Mármint olyan determinált féle? Egy pszichológ az nem liberálisabb?

Sella

Előzmény: Egy (12)
Egy Creative Commons License 2000.11.02 0 0 12
Távolból visszatekintve úgy gondolom, hogy ezen az élethelyzeten, amiben vagy sokan keresztül vergődtük magunkat. Tipukusan az átmenet, amikor még bennünk van az irányított gyermek és az irányító felnőtt. Egy átmenet. Még bennünk van, hogy mi az amit elvárnak tőlünk, de ugyanakkor már a felnőtt is bennünk van, akinek kialakulóban van a saját elképzelése is a világról.
Tanulással kapcsolatban: Meg van a maga elképzelése, hogy mi az amit tudni, megtanulni akar, de ehhez egy sor olyan kérdéssel is foglalkoznia kell, amit saját magától nem vállalna, nem kíváncsi rá, nem érdekli, vagy nehéz. Lehet azonban hogy valami miatt lényeges, vagy egyszerűen a műveltséghez szükség van rá, ezért kötelező megtanulni.
Akarat kérdése. Amit meg akarunk tanulni, bármilyen nehéz is, kíváncsiak vagyunk minden részletére, tehát tudjuk, amit ránk kényszerítenek, hát nem tanuljuk olyan lelkesen.

Vizsgázni úgy kell elmenni, hogy: "tudom" vagy "szerencsém lesz", vagy az esélytelenek nyugalmával, de nyugodtan, s akkor általában sikerül.

A lelkiismeretfurdalásoddal kapcsolatban: Átmeneti állapotban vagy. Minden egy folyamat. Otthon megkaptad a vallásos nevelést, de most már a saját lábadra állsz gondolkodásban. Nem baj ez. A kisgyerek is csak akkor hiszi el hogy forró a kályha, ha már egyszer megtapasztalta. Meg kell ismerni mindent ahhoz, hogy eldöntsd mi a helyes. Egy gyermek szót fogad, egy felnőtt már a saját fejével gondolkodik, s ez így helyes. Persze tanulhatunk a más kárán is, de ez nem jellemző.
Az életedet sem egy nap alatt éled le, csiszolod tökéletesre. Ez is egy folyamat. Légy türelmes főleg önmagaddal. Erősen befolyásol a lelkiismeretességed. Kételkedésed is abból adódik, hogy mindent tökéletesen szeretnél megoldani. Igazából nincs veled semmi baj.

Előzmény: stpeter (8)
Horgasz_Csaba Creative Commons License 2000.10.31 0 0 11
BlueIcenak: félreértett, arra gondoltam csupán, hogy természetes, hogy feladathelyzetek előtt a legtöbb ember izgul. A megtorpanás, a lebénulás, gátlás, a feladattól való meghátrálás természetesen szerintem is probléma. Ahhoz, hogy ezzel kezdhessünk valamit, a maga és St.Péter esetében is többet kéne tudnunk, hogyan jelennek meg az esetleges teljesítmény-gátlások.
Előzmény: BlueIce (9)
Horgasz_Csaba Creative Commons License 2000.10.31 0 0 10
Kedves St.Péter!

Kérdése úgy hangzik, mintha már tudná is a választ, javaslom, mondja is ki! Egyébként, kire gondol, amikor azt írja, hogy talán egysíkú az elismerés, amit kap? Ha konkrétebben fogalmazna, előrébb juthatnánk...

Üdv., Csaba

Előzmény: stpeter (8)
BlueIce Creative Commons License 2000.10.27 0 0 9
Üdvözlök mindenkit!

Örülök, hogy találtam ilyen témával foglalkozó oldalt!

Én főiskolás hallgató vagyok és hasonló problémáim vannak, mint stpéternek.
Vagyis csak foglalkoztat a kérdés.
Teljesen egyetértek stpéter-rel: miért gondolják, hogy az a természetes, hogy a feladatok láttán megtorpan mindenki?
Ez szerintem sem jó így! Biztos van valami megoldás erre!

BlueIce

stpeter Creative Commons License 2000.10.26 0 0 8
Nem állíthatom magamról, hogy nem vagyok sikeres. Ha józanul ítélem meg az eredményeimet, akkor azok egyáltalán nem rosszak. Ok persze nem lehet minden tökéletes. Éppen ezeket a tökéletlenségi hibákat nagyítom föl amikor elégedetlen vagyok magammal, és értéktelennek tartom a munkámat. Lehetséges az, hogy túlontúl egysíkú az az elismerés amit kemény munkáért kapok, vagyis azt érzem, hogy némely területen nem vagyok elismert ergo nem csinálok valamit jól.?

St.Péter

Horgasz_Csaba Creative Commons License 2000.10.25 0 0 7
Kedves St. Péter!

Megint megakadt a szemem az egyik mondatán: lehet, hogy "csak azért ilyen nehéz minden, mert valaki ezt így rendezte el, és 'röhög a markába', amikor látja a küzdelmet". Ez a gondolat nagyon sejtelmes; tekintve, hogy hitbéli dolgokkal viaskodik, talán magára a Teremtőre utal? A Teremtő műve, hogy szándékkal nehezítette meg az emberek dolgát? Akárki legyen is, nem lehet valami jó érzés, ha úgy látja, hogy erőfeszítéseit káröröm kíséri. Nem csoda, hogy ez elbátortalanítja és félszeggé teszi. A sikerélményhez nem árt egy kis támogatás, együttérzés és dícséret. Vajon jut-e ebből elegendő magának?

stpeter Creative Commons License 2000.10.25 0 0 6
Köszönöm válaszát.

Meglehet, hogy mindenki hasonlóképpen van ezzel, és mindenkit bosszant az, hogz "erőpróbák" előtt elbizonytalanodik, de nem lehet tenni valamit ellene. Ezt mindenki természetesenek tartja, nem gondol bele, inkább magát tartja ostobának, és elhiteti magával, hogy természetes, hogy megretten a feladatok láttán, de szerintem ez nem igazán van így. Ugyvélem ez se nem természetes, se nem jó. Nincs erre valami bevált szisztéma, amivel az ember kikecmereghet a félszegségéből?

Nem takart semmiféle titkot az ön által kiemelt mondatom, csak szemléltetni akarta, hogy ha az ember belemegy ebbe az ördögi körbe, ahol minden gondjával önmagát és a külvilágot okolja, akkor ez egy támpont lehet számára. Ezzel még mélyebbre sodorhatja önmagát. Legalábbis én többször gondoltam arra, hogy csak azért ilyen nehéz minden, mert valaki ezt így rendezte el, és "röhög a markába" amikor látja a kűzdelmemet.

Várom válaszát St.Péter

Előzmény: Horgasz_Csaba (5)
Horgasz_Csaba Creative Commons License 2000.10.21 0 0 5
Kedves St. Péter, példájától nem igazán lettem okosabb. Annyit látok benne csupán, hogy idegesíti, ha valamit nem ért, de ha kezdi érteni, akkor elsimulnak az akadályok. Nem vagyunk ezzel mindannyian hasonlóképpen? Dolgozatírás előtt is a legtöbb ember úgy szokta érezni, hogy semmit sem tud, ez teljesen természetes. Lehet, hogy valamit nem veszek észre, de hol itt a probléma? Talán egyetlen sora volt, ami elgondolkodtatott: "a világ amit én látok belole azt csak kitalálták, és mindeki arra játszik, hogy hülye feladatokkal szivasson" - ezt hogy értette?
stpeter Creative Commons License 2000.10.19 0 0 4
Köszönöm a kiinduló helyzetértékelést, és természetesen leírhatok néhány példát, de ehhez a kiindulási körülményeim:

Egyetemi hallgató vagyok, és rendszeresen időpontra kell feladatokat teljesítenem. A határidők betartása nem igazán jelent gondot, mert a krízis lezajlik még időben, így általában marad időm a feladatra is, de gyakran éppen emiatt a feladat első megoldása nem jó, és ismét meg kell oldani, ami persze felettébb bosszantó.
Talán egy hete volt a legutolsó szellemi kiborulásom, mert fizikai tettekre nem szoktam hagyatkozni, legfeljebb némi trágárság, vagy ceruzatördelés, de semmi komolyabb. Azon akadtam ki, hogy én aki szinte minden előadáson ott voltam, hogy-hogy nem értem ezt a feladatot, miért fogalmaz ilyen hülyén ez a könyv, nem is érdekel ez az egész.
Valahogy így kezdődik a káosz, és elkezdek magamnak érvelni amellett, hogy én hülye még mindig ezzel foglalkozom, lehet hogy ez az egész csak egy rosz tréfa, és a világ amit én látok belőle azt csak kitalálták, és mindeki arra játszik, hogy hülye feladatokkal szivasson.

Ez egy olyan alapkrízis. Aztán amint elmerülök a témában, és egy-egy dolgot megértek akkor már nincs gond, és szinte élvezem, hogy halad a feladat, közeledek a célhoz.

Másik alapesetem, amikor dolgozatok előtt azt érzem, hogy a kemény munkával fölépített tudásom összeomlik.Tapasztalatom szerint, ha idegestem ezzel magamat, és tanulok még hozzá akkor felejtem a legtöbbet, közepesen gyorsan felejtek akkor, amikor mással foglalkozom az utolsó pillanatokban, és a legkevésbé akkor, ha valaki szellemi partnerrel egy a dolgozattal kapcsolatos kérdésselfoglalkozunk. Az a gondom, hogy ez nem mindíg kivitelezhető, sőt leginkább akkor, ha mindent lrtek, ha nem értek valamit, akkor tanulok az utolsó pillanatig, és többet hibázok a kelleténél.

Zárom soraimat, és ismételten köszönöm megtiszetlő válaszát.

St.Péter

Horgasz_Csaba Creative Commons License 2000.10.18 0 0 3
Kedves St. Péter, érdekes ez a váltogatás a vallásos és a "hitetlenebb" életszemlélet között. Még érdekesebb, hogy ha jól értem, a bűntudat billenti át egyikből a másikba: mintha a túl erős vallásos bűntudat miatt kéne kilépni, és "hitetlenné" válni, de csak addig, amig ez újabb bűntudattal nem jár, ami megint visszatéríti. Éppen ezért az az intuícióm, hogy ez a bűntudat felelhet az életszemléletében ezért a kettősségért. Mintha túlságosan megterhelő lenne vallásosan élni és gondolkodni, és ezért jobbnak látná a hitetlenek "felszabadultabb" életét élni.

Érdekes, hogy ezt a problémát egy lapon említi a teljesítményhelyzetek kezelésével. Ahhoz, hogy világosabban láthassunk, elmesélhetne egy konkrét esetet, feladathelyzetet, amikor ezek az önbecsmérlő gondolatai támadtak. (Persze, csak ha publikus, ha nem, akkor emilben is folytathatjuk.)

Üdv., Csaba

stpeter Creative Commons License 2000.10.18 0 0 2
Több alapproblémám van:
- Rendszeresen amikor kapok egy feladatot, vagy fordulópontjához érkezek egy számomra fontos eseménynek, akkor elfog egyfajta önbecsmérlés, vagyis kezdetben alkalmatlannak tartom magamat az egészre, utána pedig a meglévő képességeimet kezdem lebecsülni, végül alaposan kiábrándulok magamból és a körülöttem lévő világból. Persze a feladat elvégzése ill. az esemény bekövetkezése után nagyából helyreáll az önbecsülésem, és ha hasonló helyzetbe kerülök, ami már nem új, akkor nincs is gond. Kérdésem a következő: Mi ennek az oka, és hogyan lehet ezt orvosolni, hiszen teljességgel bizonyos, hogy ez a jelenség rontja a teljesítményt.
- Az az érzésem, hogy szinte már két öntudatom van. Vallásos családban nevelkedtem, amely közepesen komolyan gondolja a vallás kérdéseit. Nekem éppen emiatt a szemlélet miattt alakult ki a kettős értékítéletem. Az egyik jellemem: Az életet vallásosan tudom csak elképzelni, de a "bűneim" miatt nagy bűntudatot érzek. Éppen ezért ebből a szemléletből nagyon könnyen és szívesen váltok át a hitetlen a másik életszemléletre. Ez az életszemlélet hitetlenebb, és elginkább átlagember életszemléletéhez hasonló. A saját magam által alkotott törvények szerint élek, szem előtt tartva a társadalmi elvárásokat is. Melleselg itt is bűntudatot érzek pontosan amiatt, mert nem a hívő életszemléletet követem.

Általában nincs kifogásom önmagammal, csak néha a kétely felszínre tör belőlem. Kérdésem az, hogy miféle megoldást találhatnék erre a problémámra. Miként tudom magamat így elfogadni?

Dióhéjjban ennyi. Remélem tud adni néhány támpontot ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban.

Tiszetlettel: St.Péter

Horgasz_Csaba Creative Commons License 2000.09.04 0 0 1
Kedves Naspolya!

Úgy látom, unokahúgodnak azért egy jóbarátja mégiscsak akad - személyedben. Valóban így van ez? Kölcsönös a barátság, vagy csupán "anyáskodó" aggodalommal, kívülről szemléled a sorsát, és rád sem hallgat? Egyáltalán, milyen viszonyban vagytok?

1. Az örökbefogadás nem túl jó indulás, de sokat lehet javítani rajta egy jó családi légkörben, bár ahogy leírtad, a jelen esetben ez nem túl kedvező.
2. Kezelték-e valaha a diszlexiáját? A fejlesztőpedagógiának vannak eszközei a diszlexia terápiájára, ellensúlyozására. Ehhez a kerületi nevelési tanácsadóban lehet szakembereket találni, és ha még nem járt ilyen helyre, minél előbb el kell kezdeni. (Itt az indexen hamarosan elkészül egy adatbázis, ahol a segítő helyek elérhetőségét meg lehet majd találni, addig is, ha telefonszámra lenne szükséged, jelezd melyik kerületről van szó.) Egyébként, az hogy szeret-e olvasni vagy sem, szerintem nemcsak a diszlexián múlik (bár nagyon súlyos esetben múlhat ezen), a családnak, értékeknek, motivációnak ebben szintén fontos szerepe lehet.
3. A programokat illetően: nem tudnád-e esetleg éppen Te bevonni valamilyen közös programokba, esetleg saját baráti körödbe? Végülis, elég nagy már ahhoz, hogy ne a családtól várja, hogy programokat szervezzen neki. Itt azonban más is van: miért nem lehet őszinte otthon az unokahúgod? Miért kell alakoskodnia? Ha nem érzi jól magát, ezt miért nem tudja megbeszélni a szüleivel? Itt valami alapvető kommunikációs zavar lehet közöttük, amiről érdemes lenne többet tudni. Azt hiszem, ez a rossz társaságba keveredés szorosan összefügg ezzel a kommunikációs zavarral. Hogy ebben mi része lehet az unokahúgodnak, hogyan tudna esetleg ő változtatni ezen, ezt csak vele lehetne igazából megbeszélni. Mit gondolsz, hajlandó lenne-e esetleg ő arra, hogy segítséget keressen?
4-5. Fenyegetőzéseit komolyan kell venni! A drog, az antiszociális viselkedés (lopás), az agresszív indulatok így együtt komoly problémát jeleznek! Ha nem is a szülei szempontjából, az övéből mindenképpen. Azt hiszem, unokahúgod igazán segítségre szorul, és az lenne a legjobb, ha sikerülne rávenned, hogy ő maga is segítséget keressen. Beszéltetek esetleg már erről? Tudni lehet valamit az ő álláspontjáról? Ha megérett benne a segítségre az igény, jó lenne, ha ő maga jelentkezne. Sok mindent tisztázni kéne vele, többek között azt is, milyen mértékben droghasználó, mennyire motivált az együttműködésre stb.
Nem világos, milyen iskolába jár, és miért csak ez az egy fogadja el őt? Szeretne egyáltalán máshová járni?

- csaba

naspolya Creative Commons License 2000.09.04 0 0 0
Segíteni szeretnék az unokahúgomnak, aki a topic-címben megfogalmazott kérdéssel bajlódik, de nem tudom hogyan. Problémái a következok:
1. Örökbefogadták 2 évesen.
Ezt kezdettol fogva tudja, de most, 16 évesen növeli az identitás-zavarait.
2. Dyslexiás.
Ezért komoly gondjai vannak a tanulással, és természetesen nem szeret olvasni sem. Vagyis nem adhatok a kezébe olyan könyveket, amelyekrol úgy gondolom, hogy segíthetnének.
3. Szülei szeretik, de nem jól.
Anyagilag mindent megkap, de túl sokat dolgoznak, nincs idejük és energiájuk közös programokra. Sohasem voltak kirándulni, moziban, színházban. Nem kíváncsiak arra, hogy kivel mi történt az iskolában, esténként munka után legszívesebben a sorozatokat nézik a tv-ben 10-ig, utána alvás van mindenkinek. Már nem akarnak és nem tudnak változtatni az életmódjukon, inkább gyáván (és kényelmesen) homokba dugják a fejüket. Unokahúgom otthon szerepet játszik: felkel, eszik, alszik, tanul és közben mosolyog. Nem érzi jól magát: olvasni nem szeret, a tv-ben azt kell néznie, amit a szülei akarnak, beszélgetnie nincs kivel, állatot nem tarthat, hobbija nincs, barátok, sport csak a tanulás után következhetnének, ha lenne rá ido.
4. „Rossz társaságba keveredett.”
Nincsenek barátai, csak haverjai a volt osztálytársak közül, akikkel együtt rúgták ki az elso év vége elott egy budapesti szakközépiskolából, és akikkel most együtt kezdi a második évet egy szakmunkásképzoben. Miért rossz ez a társaság? Isznak, cigiznek, kábítószereket használnak (füveznek, bogyóznak, szippantanak) és minderre a pénzt lopással teremtik elo (cigi kartonszámra, ital, mobiltelefon). Unokahúgom azt mondja erre az egészre „bulizunk”, és ez az egyetlen jó dolog van az életében.
5. Depressziós és agresszív.
Nem bánná, ha meghalna, nem akar családot, gyerekeket. Félelmetes dolgokat mond: „halálra veretem a volt osztályfonökömet”, „legszívesebben elvágnám a torkát anyáméknak”, stb. Nem tudom eldönteni, mennyire szabad komolyan venni ezeket, mivel úgy érzem jó részükkel csak provokálni akar. Szerepeket játszik: amikor a szülei jelen vannak, akkor az engedelmes kislányt, amikor nincsenek jelen, akkor a vagány, dörzsölt not.

Fények az alagút végén:
1. Tanulni akar és utána világot látni.
A szakmunkásképzo mellett mindenképpen szeretné letenni az érettségit is. Annak ellenére van kedve a tanuláshoz, hogy közepesnél jobb eredményeket nem sikerült elérnie az általános iskolában, és a középiskolában rögtön az induláskor sikerült néhány anti-tanárral összeakadnia.
2. Szívesen kerülne ki ebbol a társaságból, de nem tudja, hogyan.
Szülei azt mondták, hogy ez az egyetlen iskola Budapesten, ahová még felveszik, mivel már betöltötte a 16. évét és rossz a magaviselete. Vagyis, ha tanulni akar, akkor azt csak ebben az egy iskolában teheti meg. Ez tényleg így lenne?
3. Jó a képi memóriája.
Nagyon jó, bár nem tudom, hogy ezt hogyan lehetne hasznosítani a pályaválasztásban.

Mit lehet tenni ilyen helyzetben?

Horgasz_Csaba Creative Commons License 2000.08.31 0 0 topiknyitó
A topik a beilleszkedés problémájával foglalkozik, amely még fiatal felnőttként is gyötörhet minket. Sok minden tartozik ide: az önmagunkról alkotott képből adódó problémák, az értékekben való elbizonytalanodás, a divat követése vagy az önmagunkhoz való hűség kérdése, a pályaválasztás, az etnikai hovatartozásból eredő problémák, hogy csak néhányat említsek. Az önmagunkról alkotott képnek számos összetevője van: magja a testkép, szép vagyok-e vagy csúnya, túl magas vagy túl alacsony, esetleg valamilyen testi fogyatékosságom van, stb. Akárhogy is, a kérdés végső soron arra irányul, vajon elfogadnak-e a többiek olyannak, amilyen vagyok? Befogad-e az a csoport, amelyhez tartozni szeretnék? A helyemen vagyok-e közöttük? Merem-e vállalni magam mások előtt vagy legszívesebben a föld alá bújnék szégyenemben?

Speciális problémákat vet fel az etnikai hovatartozás, a homoszexualitás, a testi fogyatékosság, a különleges tehetség, a lelki rendellenességek, a különféle „bogarak”, olyan érdeklődések, amiket nehéz másokkal megosztani stb-stb. Ezek a témák a társadalom egészében is gyakran érzékeny pontokat érintenek, társadalmi feszültségekkel terhesek.

Szeretném elkerülni azonban, hogy általánosságban legyen szó róluk, hogy csupán filozofáljunk, moralizáljunk ezeken a témákon. Sokkal jobb lenne, ha a személyes érintettség, a konkrét probléma kerülhetne terítékre. Itt nem a világot akarjuk megváltani, hanem inkább az egyéni élethelyzetet szeretnénk megismerni és segíteni rajta.

Ha gondjaid nem akarod nyilvánossá tenni, írj nekem magán-emilt.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!