Keresés

Részletes keresés

Midász király Creative Commons License 2007.10.03 0 0 217

                                                     Franz Kafka

 

A császár üzenete  

 

 

 

A császár - azt beszélik - küldött neked, küldött a magányos, szánalmas alattvalónak, a császári nap elől a messzi távolba menekülő törpe árnyéknak, éppen neked a halálos ágyából egy üzenetet. A hírnököt letérdepeltette ágya mellé, s fülébe súgta; annyira fontos volt a számára ez az üzenet, hogy a hírnökkel újra elmondatja a saját fülébe. Fejbólintással hagyta helyben a mondottak pontosságát. És halálának valamennyi odasereglett nézője előtt - az összes hátsó falat lerombolták, és a fel-le ingó feljárati lépcsőkön ott állnak körben a birodalom nagyjai -, valamennyiük előtt bocsátotta útjára a hírnököt. A hírnök azonnal útra kelt; erőteljes, fáradhatatlan férfi, előbb egyik, majd másik előrenyújtott karjával tör utat a tömegben; ha ellenállásba ütközik, a mellére mutat, hol a nap jele ragyog; oly gyorsan tör előre, mint rajta kívül senki; a tömeg azonban nagy; végeláthatatlan messzeségbe terjed. Ha szabad mező tárulna elébe, hogy röpülne; és minden bizonnyal nemsokára már hallanád öklének csodálatos dörömbölését az ajtódon. Ehelyett azonban mily hasztalanul fáradozik, még most is csak a legbelső palota épületein vergődik keresztül; sohasem fog áthatolni rajtuk; de ha ez sikerülne is neki, semmit sem nyerne; meg kellene vívnia harcát a lépcsőkön; de ha ez sikerülne is neki, semmit sem nyerne; át kellene jutnia az udvarokon és az udvarok után a második, körbezáruló palotán; és újabb udvarok és újra palota; így menne tovább, évezredeken át; és ha végre kirontana a legutolsó kapun - de ez soha, soha meg nem történhet -, csak a székváros tárulna elébe, a világ közepe, tele a város szemetének dombjaival. Senki sem jut itt keresztül, hát még egy halott üzenetével. Te azonban ott ülsz ablakodban, és megálmodod, mikor eljön az este.

 

Gáli József fordítása

Barhan Creative Commons License 2007.10.03 0 0 216

Susan Sontag

 

A nemzet whitmani, kéjes átölelésének utolsó só­haja - igaz, egyetemessé nagyítva és minden követe­léstől megfosztva - azon a kiállításon szakadt föl, melyet „Az emberiség családja" címmel 1955-ben rendezett Edward Steichen, Stieglitz kortársa és a Fotószecesszió társalapítója. Hatvannyolc ország kétszázhetvenhárom fotósának ötszázhárom képét gyűjtötték itt egybe, azt bizonyítandó, hogy az em­beriség „egy", s hogy az ember - minden fogyaté­kosságával és alávalóságával együtt - rokonszenves teremtmény. Minden emberfajtából és társadalmi osztályból való, mindenféle korú és testalkatú em­ber előfordult a fotókon. Sok volt a különlegesen szép test, s akadt néhány szép arc. Ha Whitman arra biztatta olvasóit, azonosuljanak vele és Amerikával, Steichen azért rendezte a kiállítást, hogy vala­mennyi látogatójának megadja a lehetőséget: azo­nosuljon egy sereg itt ábrázolt emberrel, gyakorla­tilag minden egyes fénykép témájával - váljék min­denki a világ fényképezésének polgárává.

Csak tizenhét év múlva vonzott a fénykép újra ekkora tömegeket a Modern Művészetek Múzeu­mába: Diane Arbus 1972-es gyűjteményes kiállítá­sára. Az itt bemutatott száztizenkét fotó ugyanan­nak a kéznek a munkája volt, s mindegyik kép ha­sonlított a másikhoz - a rajtuk levő emberek bizo­nyos értelemben mind egyformák voltak. Az Arbus-tárlat éppen ellenkező érzelmeket váltott ki, mint Steichen megnyugtató melegségű képei. Arbus nem kellemes külsejű embereket vonultat fel, nem tipi­kus emberpéldányokat, akik a maguk emberi dol­gát végzik, hanem válogatott szörnyeket és határ­eseteket; legtöbbjük csúnya, ruhájuk előnytelen és idétlen, környezetük lehangoló és sivár. Ilyen fotó­alanyok állnak pillanatnyi pózba merevedve Arbus gépe elé, s sokszor nyílt, bizalmas tekintettel me­rednek a nézőre. Arbus képei nem indíthatják a né­zőt arra, hogy azonosuljon ezekkel a kitaszítottak­kal és szánalmas külsejű emberekkel. Az emberiség már nem „egy".

Arbus fotói olyan antihumanista mondanivalót hordoznak, melytől buzgón sanyargattatja magát az 1970-es évek jóérzésű embere, ugyanúgy, ahogy az ötvenes években az érzelgős humanizmusban kere­sett vigaszt és feledést. Nincs akkora különbség a két mondanivaló között, mint hinnénk. A Steichen-féle kiállítás hullámhegy, az Arbus-féle hullám­völgy, de a két megközelítés egyaránt a valóság tör­téneti megértésének kirekesztését szolgálja.

Steichen fényképválogatása olyan emberi létet vagy emberi természetet föltételez, amely minden­kire érvényes. „Az emberiség családja" című gyűjtemény - mivel azt kívánja bizonyítani, hogy min­denütt ugyanúgy születik, dolgozik, nevet és hal meg az ember - tagadja a történelem meghatározó erejét, az eredendő és a történelemben gyökerező különbségekét, igazságtalanságokét és ellentétekét. Arbus képei a politika alatt vágják a fát ugyanilyen elszántan: olyan világot sugallnak, melyben csupa idegen él, csupa menthetetlenül elszigetelt ember, ki-ki belekövülve a maga elgépiesedett és megnyo-morodott személyiségébe és kapcsolataiba. Steichen fényképantológiájának jámbor hevülete és Arbus gyűjteményes kiállításának hűvös kiábrándultsága egyaránt lényegtelenné alacsonyítja a történelmet meg a politikát. Steichen egyetemesíti az emberi lé­tet, s az öröm rangjára emeli, Arbus szétforgácsolja, s az iszonyat mélységébe süllyeszti.

Arbusban az a legmeghökkentőbb, hogy noha a művészi fotózás egyik legmarkánsabb ága művelő­jének szegődött - hiszen az üldözöttekre, a szeren­csétlenekre összpontosította figyelmét -, mégsem tette magáévá az effajta vállalkozásokban szokásos szánakozást. Művei szánalmas, sajnálni való, sőt visszataszító embereket ábrázolnak, de szánalmat mégsem ébresztenek. Még pontosabban jellemzi e fényképek tudathasadásos szemléletét, hogy őszin­teségükért és a modell helyzetének érzelgőségmentes átéléséért dicsérik őket. Morális tettnek minősül az, ami valójában erőszak a közönséggel szemben: ezek a fotók nem engedik, hogy a néző távol ma­radjon a kép tárgyától. Világosabban: Arbus fotói - azáltal, hogy elfogadják az elrettentőt - naivitást sugallnak, s ez a naivitás egyszerre félénk és félel­metes, ugyanis a távolságon alapszik, a kiváltságon, azon az érzésen, hogy amit a nézőnek meg kell néz­nie, az csakugyan más. Bunuel, arra a kérdésre, hogy miért csinál filmet, azt felelte: „azért, hogy megmutassam, ez a világ nem a lehetséges világok legjobbika". Arbus azért fényképezett, hogy valami egyszerűbbet mutasson meg: azt, hogy létezik egy másik világ.

A másik világ, mint rendesen, ezen a világon be­lül található. Arbus, akit - ha fényképezett - beval­lottan csakis a „furcsa külsejű" emberek érdekeltek, bőségesen talált témát a maga háza táján. New York, ahol annyi a transzvesztita parádé és a szo­ciális otthon, bővelkedik a csudabogarakban. Egy marylandi karneválon egy két lábon járó tűpárnát talált Arbus, egy hermafroditát kutyával, egy teto­vált férfit meg egy albínó kardnyelőt. Aztán ott vol­tak New Jersey és Pennsylvania nudista telepei, Dis-neyland és Hollywood kihalt, élettelen vagy mester­séges tájképei, s végül az a névtelen elmegyógyinté­zet, ahol Arbus néhány utolsó, legfölkavaróbb fo­tója készült. S mindig kéznél volt a mindennapi élet, a maga kifogyhatatlan furcsaságkínálatával - észre­veszi, akinek van szeme az ilyesmihez. A fényképe­zőgépnek megvan az a hatalma, hogy úgy kapjon el úgynevezett normális embereket, hogy abnormá­lisnak tűnjenek. A fényképész kiszemeli a furcsasá­got, utánaered, lefényképezi, előhívja, címet ad neki.

„Lát az ember valakit az utcán - írja Arbus -, s elsősorban a fogyatékosságot veszi észre rajta." Képeinek makacs egyformasága azt mutatja - bár­milyen messzire rugaszkodik is néha eredeti témái­tól -, hogy kamerájával és sajátos érzékenységével Arbus bármilyen témában meg tudja sejtetni a szen­vedést, a hóbortosságot, az elmebajt. Két fényképe síró csecsemőt ábrázol; a csecsemők arcán eszeve­szett kétségbeesés. Arbus látásmódjában tudathasa­dásos, jellegzetes, visszatérő, baljós jel, ha valaki hasonlít valaki másra, vagy ha valamilyen közös vonást mutat fel vele. Ilyen lehet két lány (nem két nővér) egyforma esőkabátban, akiket a Central Parkban együtt fényképezett le Arbus, de lehetnek ikrek, sőt hármas ikrek, akik Arbus több képén is megjelennek. Sok fénykép nyomasztó rácsodálko-zással hangsúlyozza, hogy két ember egy pár; és minden pár furcsa pár: akár homoszexuális, akár nem, akár fekete, akár fehér, akár az öregek ottho­nából való, akár az általános iskola felső tagozatá­ból. Vagy azért különc valaki, mert nincs rajta ruha - mint a nudistákon -, vagy azért, mert van - mint a pincérnőn, aki a nudista telepen kötényben jár. Akit csak Arbus lefényképez, az mind valamiféle furcsa szerzet: a fiú, aki girardi kalapban és „Bom­bát Hanoira!" feliratú jelvénnyel a mellén várja, hogy beállhasson a háborút éltető menetbe, a Ran­gos Polgárok Táncestjének királya és királynéja, a nyugágyban terpeszkedő peremvárosi,.harminc kö­rüli házaspár, a szűk hálószobájában magányosan üldögélő özvegy. A „Zsidó óriás odahaza, szüleivel. New York, Bronx, 1970" című képen a szülők tör­péknek tűnnek, éppoly félresikerült méretűnek, mint fiuk, aki a nappali szoba alacsony mennyezete alatt föléjük görnyed.

 

 

Arbus képeinek ereje abból az ellentétből fakad, mely nyomasztó témájuk és a belőlük sugárzó hig­gadt, tárgyilagos figyelem között feszül. Ez a figyel­ni tudás - a fényképész és a modell figyelme, mely-lyel mindketten a fényképezési aktus felé fordul­nak - teremti meg az arbusi szókimondó, elmélkedő portrék morális színpadát. Arbus korántsem tudtu-kon kívül leste meg a furcsa és kitaszított embere­ket - ellenkezőleg: megismerkedett velük, s annyira megnyugtatta őket, hogy ugyanolyan lelki nyuga­lommal feszítettek fényképezőgépe előtt, mint bár­melyik Viktória-kori előkelőség Júlia Margaret Ca-meron műtermében. Az Arbus-fotók titka jórészt éppen abban rejlik, amit modelljeik lelkiállapotáról elárulnak: mit érezhették ezek az emberek, miután beleegyeztek, hogy lefényképezzék őket? Ilyennek látják-e önmagukat? - tűnődik el a néző. Tudják-e, milyen idétlenek? Úgy tetszik, nem.

Arbus képeinek tárgya - vegyük kölcsön a fenn­költ hegeli címkét - „a boldogtalan tudatosság". Ám Arbus grand guignoljának legtöbb szereplője szemlátomást nem tudja, hogy csúf. Arbus olyan embereket fényképez, akik különböző fokú öntu­datlansággal vagy naivitással viszonyulnak önnön fájdalmukhoz vagy rútságukhoz. Ez szükségképpen behatárolja, milyenfajta rémségek vonhatják ma­gukra kamerájának figyelmét;eleve kívül esneka kö­rön azok a szenvedők, akik föltehetően tudatában vannak szenvedésüknek: a hadirokkantak, a bal­esetben megnyomorodottak, az éhínség áldozatai, a politikai üldözöttek. Arbus sose készített volna ké­pet egy szerencsétlenségről, egyáltalán: olyan ese­ményről, amely hirtelen robban bele az életbe. A las­san folydogáló magántragédiákra specializálta ma­gát, azokra, melyek javarészt a modell születésével kezdődnek.

Jóllehet a nézők legtöbbje hajlamos azt képzelni, hogy ezek az emberek - a szexuális alvilág polgárai éppúgy, mint a torzszülöttek - boldogtalanok, még­is kevés az olyan kép, amely csakugyan lelki szen­vedést ábrázolna. A deviáns emberek és a valódi torzszülöttek fotói a modellnek nem a fájdalmát hangsúlyozzák, inkább különállását és függetlensé­gét. Nőimitátorok az öltözőben, mexikói törpe a manhattani szállodaszobában, orosz lilliputiak 100. utcai lakásukban - mindnyájukat és valameny-nyi hasonszőrű társukat vidám, önmagával megbé­kélt, prózai lénynek ábrázolja a fénykép. Szembe-ötlőbb a fájdalom a normálisok képein: a ligeti pa­don ülő, civakodó idős házaspárén, a New Or-leans-i pincérnőén, akit lakásában látunk kabala­kutyája társaságában, a fiúén, aki játék kézigránát­ját szorongatja a Central Parkban.

Brassai elítélte azokat a fotósokat, akik orvul akarják lekapni modelljüket, mert abban a tévhit­ben ringatják magukat, hogy így valami különlege­set sikerül leleplezniük.1 Az Arbus gyarmatosította világban a modell folyvást leleplezi önmagát. Nincs kitüntetett pillanat. Arbus nézete, hogy az önlelep-lezés állandó és egyenletes folyamat, ugyancsak ki­állás a whitmani parancs mellett: minden pillanat azonos horderejűnek tekintendő. Akárcsak Brassai, Arbus is arra törekedett, hogy modelljei a lehető leg­tudatosabban álljanak a fényképezőgép elé, legye­nek tökéletesen tisztában azzal, miben vesznek részt. Nem arra próbálta rábírni modelljeit, hogy termé­szetes vagy tipikus testhelyzeteket vegyenek föl, ha­nem esetlenségre biztatta őket - vagyis arra, hogy pózoljanak. (így aztán az önleleplezés azonosul a szokatlannal, a furcsával, a sutával.) Ezek a nyársat nyelt, álló vagy ülő emberek mintha önmaguk kép­másai lennének.

Arbus legtöbb képén egyenesen a gépbe néz a modell. Ettől sokszor még furcsább, szinte zavaro­dott kifejezést kap. Hasonlítsunk össze két fotót: Lartigue 1912-ben készült, „Nizzai lóversenypálya" című képét, mely egy fátylas nőt ábrázol tollas ka­lapban, és Arbusét, melynek címe „Fátylas nő New Yorkban, a Fifth Avenue-n, 1968-ban". Nem pusz­tán jellegzetes csúnyasága adja Arbus modelljének furcsaságát (Lartigue modellje ugyanis - szintén jellegzetes módon - szép), hanem pózának nyílt fesz-telensége. Talán Lartigue modellje is csaknem ilyen furcsán festene, ha fejét elfordítaná.

A portréfényképezés szokásos eszköztárában a gépbe néző arc ünnepélyességet és nyíltságot jelent, a modell lényegének feltárását. Ez az oka, hogy ün­nepélyes alkalmak (esküvő, diplomaosztás) meg­örökítésére megfelel a frontális kép, de arra már ke­vésbé, hogy politikusokat plakátokon népszerűsít­sen. (Politikusok esetében gyakoribb a háromne­gyed részt frontális beállítás: a tekintet így nem szembefordul, inkább szárnyal, s nem a nézőt és a jelent veszi célba, hanem fölemelő, elvont kifejezés­sel a jövőbe tekint.) Arbus gépbe néző fotóalanyai­tól azért szorul el a torkunk, mert sok modelljéről nem hinnénk el, hogy ilyen barátságos és természe­tes módon adja meg magát a fényképezőgépnek. Arbus képein tehát a frontalitás ténye egyszersmind igen erőteljesen jelzi a modell együttműködését. Ahhoz, hogy a fotográfus rábírja ezeket az embe­reket, hogy modellt álljanak neki, meg kellett nyer­nie bizalmukat, össze kellett „barátkoznia" velük.

Tod Browning Freaks (Csudabogarak) című, 1932-es filmjében talán az a leghátborzongatóbb je­lenet, amikor az esküvői banketten félnótások, sza­kállas nők, sziámi ikrek és eleven torzók perdülnek táncra és fakadnak dalra: így fogadják maguk közé a normális külsejű, álnok Cleopatrát, aki az imént lett a hiszékeny törpe hős felesége. „Közülünk való! Közülünk való! Közülünk való!" - kántálják, mi­közben szájról szájra jár a kehely, melyet körútja végén egy virgonc törpe nyújt át a hányhatnékkal küszködő arának. Talán túlegyszerűsítés, ahogyan Arbus látja a torzszülöttekkel való pajtáskodás va­rázsát meg a képmutatást és kínosságot, mely hozzá fűződik. A fölfedezés örömét felváltotta az a bor­zongató élmény, hogy a fotós elnyerte e különös lé nyék bizalmát, hogy már nem fél tőlük, hogy sike­rült legyűrnie irtózását. A furcsa szerzetek fényké­pezése „hallatlan izgalmat jelentett számomra - ma­gyarázza Arbus. - Egyszerűen imádtam őket!"

 

 

Amikor Diane Arbus 1971-ben öngyilkos lett, fény­képei már híresek voltak azok körében, akik figye­lemmel kísérik a fotózást. De az az érdeklődés, mely halála óta fordult munkássága felé - akárcsak Sylvia Plath esetében -, már más természetű: egyfajta meg­dicsőülés. Mintha az öngyilkosság ténye volna a biztosíték, hogy Arbus képei nem leskelődésből, ha­nem jóhiszemű érdeklődésből születtek, s hogy nem szenvtelenség, hanem együttérzés árad belőlük. Ön­gyilkossága szinte hangsúlyozza fotóinak önpusz­tító jellegét: mintha azt bizonyítaná, hogy képei magát Arbust is veszedelembe sodorták.

Ezt a lehetőséget ő maga sugallta. „Oly fenséges és lélegzetelállító minden. Hasmánt kúszom előre, mint a hős a háborús filmekben." Rendcsen a fény­képezés: mindenható szemlélődés a távolból; van azonban egyetlen olyan helyzet, melyben a fotós a halállal is szembenéz a fénykép kedvéért: ha egy­mást öldöklő embereket fényképez. Csakis a harc­téri fotózásban fonódik össze voyeurizmus és vesze­delem. A haditudósító elkerülhetetlenül részt vesz abban a gyilkos tevékenységben, amelyet megörö­kít: még katonai egyenruhát is húz hozzá, igaz, rangjelzés nélkül. Emberáldozatok kellenek ahhoz, hogy az ember (fényképezés útján) rájöjjön: az élet „csakugyan melodráma", s a fényképezőgép az erő­szak eszköze. „Tisztában vagyok vele, hogy vannak határok - írja Arbus. - Isten a megmondhatója, hogy amikor felénk nyomulnak a csapatok, lassan belénk férkőzik a szorongató érzés, hogy bármikor megölhetnek." Ezek az emlékező szavak egy harctéri halálnemet festenek le. Áthágván bizonyos ha­tárokat, Arbus lélektani csapdába esett; önnön szó-kimondása és kíváncsisága lett a veszte.

Aki a művészről alkotott régi, romantikus elkép­zelés szerint vakmerőén alászáll a pokolba, kockáz­tatja, hogy nem kerül vissza élve, de legalábbis lelki összeomlás nélkül. A századforduló francia irodal­mának hősies avantgarde-ja tekintélyes seregletet állított ki olyan művészekből, akiknek nem sikerült túlélniük a pokolra szállást. Mégis nagy a különb­ség a fotós meg az író tevékenysége között: az előb­bié mindig szándékos, az utóbbié nem okvetlenül. Kinek-kinek joga - esetleg belső kényszere -, hogy hangot adjon fájdalmának, mely mindenképpen sa­ját tulajdona. Mások fájdalmát kutatni - ehhez már vállalkozó szellem kívántatik.

Arbus fényképeiben végtére is egyáltalán nem modelljei a legzavaróbbak, hanem az a benyomás, mely a képek láttán a fényképész tudatosságáról halmozódik fel a nézőben: az az érzés, hogy amit itt látlinl^^gyHjJátvány a piiáhM^-pfi-^^ndákafifnr~-:)))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))

ilyen. (Arbus nem költő, aki saját zsigereibe ás le, hogy elmondja önnön fájdalmát, hanem fényké­pész, aki nekivág a világnak, hogy összegyűjtse a fájdalom képeit. S nemigen akad elfogadható ma­gyarázat az olyan fájdalomra, melyet nem spontán módon éltünk át, hanem kerestünk magunknak. Reich szerint a mazochista nem azért vonzódik a fájdalomhoz, mintha szeretné a fájdalmat, hanem mert azt reméli, hogy általa erőteljes ingerekben lesz része; azok a betegek, akik lelki vagy fizikai ér­zéketlenségben szenvednek, csak a semmit-nem-ér-zés és a fájdalom közül választják az utóbbit. Van aztán még egy - a Reichével homlokegyenest ellen­kező - magyarázat arra, miért keresi a fájdalmat az ember, s ez is helytállónak tetszik: nem azért, hogy minél többet erezzen, hanem azért, hogy minél ke­vesebbet.

Amilyen megpróbáltatást jelentenek a nézó'nek Arbus fotói, annyira tipikus képviselői annak a mű­vészetnek, mely manapság oly népszerű a túlfino­mult ízlésű városlakók körében: annak a művészet­nek, mely a keménység konok próbája. Arbus fotói révén alkalom nyílik annak bemutatására, hogy az élet iszonyatával émelygés nélkül is szembe lehet nézni. Előbb a fényképésznek kellett kimondania magában: „jó, én el tudom fogadni mindezt"; a né­zőt aztán a képek sarkallják ugyanerre a kijelen­tésre.

Arbus művei jól példázzák a kapitalista országok igényesebb művészetében uralkodó tendenciát, mely elnyomni, de legalábbis mérsékelni igyekszik az er­kölcs és az érzékek finnyásságát. A modern művé­szet többnyire azon fáradozik, hogy fölemelje a ször-nyűségi ingerküszöböt.  A művészet hozzászoktat bennünket ahhoz, aminek látását-hallását - meg­rázó, fájdalmas vagy zavarba ejtő volta miatt - ko­rábban elviselni se tudtuk. Ezáltal átformálja az er­kölcsöt, ezt a lélek szokásaiból és a közösség meg­torlásaiból szőtt képződményt, mely megvonja a megfoghatatlan határvonalat: mi az, amit az ember érzelmei önkéntelenül tűrhetetlennek minősítenek, s mi az, amit nem. A finnyásság fokozatos háttérbe szorulása egy igen formális igazságra világít rá, arra, hogy a művészet és erkölcs alkotta tabuk önkénye­sek. Csakhogy nagy árat fizetünk azért, hogy meg tudjuk emészteni a mozgó- és állóképek meg a nyom­tatott szó egyre növekvő abszurditását. Hosszú tá­von az eredmény nem az én felszabadulása, hanem éppen az eltávolodás az éntől: a borzalommal ki­alakított álbizalmas viszony az elidegenedést táp­lálja, hiszen egyre képtelenebbé íeszi az embert arra, hogy a való élet ingereire reagáljon. Az a hatás, melyet manapság a sarki moziban vetített pornog­ráf filmek vagy a tévében esténként sugárzott ke­gyetlenségek első ízben tesznek a néző érzelmeire, nemigen különbözik attól a hatástól, mely Arbus képeinek megpillantásakor éri.

A szánalmat helytelen reakciónak minősítik ezek a fotók. Az a cél, hogy a néző ne zaklassa fel magát, és megtanuljon szemrebbenés nélkül szembenézni a szörnyűséggel. Ám ez a szemlélődés - mely (elsősor­ban) nem szánakozó - sajátos, modern etikai kép­ződmény: nem szívtelen, semmi esetre se cinikus, hanem egyszerűen (vagy hamisan) naiv. Ezt a keser­ves, lidérces valóságot Arbus ilyen jelzőkkel jellem­zi: „halálos", „menő", „hihetetlen", „fantasztikus", „eszméletlen" - a pop-észjárás gyermeteg álmélko-dása ez. Arbusnak a fotoriporteri szolgálatról alko­tott, szándékosan naiv elképzelésében a fényképező­gép olyan eszköz, mely mindent hatalmába kerít, s arra csábítja a modellt, hogy feltárja titkait; olyan eszköz, mely gyarapítja az ember tapasztalatait. Arbus szerint: embereket fényképezni szükségkép­pen „kegyetlen", „aljas" dolog. Csak az a fontos, hogy szemünk se rebbenjen.

„A fotózás - jogosítvány: vele oda mehettem, ahova csak akartam, azt csinálhattam, amit akar­tam" - írja Arbus. A fényképezőgép olyan útlevél, mely előtt leomlanak az erkölcsi korlátok, feloldód­nak a társadalmi gátlások, olyan passzus, mely föl­menti a fotóst minden felelősség alól azokkal szem­ben, akiket lefényképez. A lényeg az, hogy aki em­bereket fényképez, az nem avatkozik bele életükbe, csupán fölkeresi őket. A fotós: különleges turista, az antropológus szélsőséges válfaja, aki elmegy a bennszülöttekhez, s aztán beszámol egzotikus szo­kásaikról, furcsa holmijaikról. A fotós minduntalan azon fáradozik, hogy új tapasztalatokat kebelezzen be, vagy hogy új megvilágításba helyezze a megszokott dolgokat - vagyis az unalom ellen küzd. Hi­szen az unalom éppen a fonákja az elragadtatásnak: mindkettő' abból fakad, hogy nem résztvevó'i, ha­nem szemlélői vagyunk egy szituációnak, s az egyik lelkiállapot átvezet a másikba. „A kínaiak szerint az ember az unalmon keresztül jut el az elragadta­tásig" - jegyzi meg Arbus. Amikor a visszataszító alvilágot (meg a sivár, képlékeny mindennapi vilá­got) fényképezi, esze ágában sincs, hogy részt vállal­jon abból az iszonyatból, melyet e világok lakói át­élnek. Legyenek csak egzotikusak, tehát „halálo­sak". Arbus mindig külső szemlélő marad.

 

„Sem az ismert emberek, sem az ismert dolgok nem ösztönöznek arra, hogy lefényképezzem őket - írja Arbus. - Az ragad magával, amiről jóformán sem­mit se tudok." De bármennyire vonzódott is Arbus a megnyomorítottakhoz és csúfakhoz, sose jutott volna eszébe, hogy Contergan-bébiket vagy napalm-áldozatokat - tehát közismert borzalmakat - fotóz­zon, olyan torzulásokat, melyekhez érzelmi vagy er­kölcsi képzetek társulnak. Arbust nem érdekelte az etikai töltésű zsurnalizmus. Olyan témákat válasz­tott, amelyekről azt hihette, véletlenül botlott belé­jük, hiszen az utcán hevernek, s nem tapad hozzá­juk semmiféle érték. Ezek a témák szükségképp mentesek a történetiségtől, nem a közösség, hanem az egyén kórtanának esetei, nern nyílt életek, hanem titkosak.

 

Arbus szemében a kamera az ismeretlent örökíti meg. igen ám, de kinek ismeretlen mindez ? Olyas­valakinek, aki védettséget élvez, mert erkölcsös és megfontolt viselkedésre nevelték. Hasonlóan Na-thanael Westhez - ahhoz a művészhez, akit szintén a torz és a csonka bűvölt el -, Arbus is tehetős zsidó családból származott, csiszolt beszédű, kényszeresen egészségcentrikus, megbotránkozásra hajlamos emberek közül, akikben a szokatlan szexuális igé­nyek mélyen a tudatküszöb alá szorultak, s akik megvetették a kockázatvállalást - ezt a goj esztelenséget. „Gyerekkoromban úgy éreztem - írja Arbus -, attól is szenvedek, hogy sosincs részem semmiféle megpróbáltatásban. A valószerűtlenség érzésének szorításában éltem... S bármilyen nevetségesen hangzik, saját védettségem érzése gyötrelem, volt." 1927-ben West - hasonló elégedetlenségtől hajtva -éjszakai portásnak szegődött egy nyomorúságos manhattani szállodába. Arbus a fényképezőgép ré­vén tett szert tapasztalatokra és ezáltal valóságér­zetre. Tapasztalaton, ha nem is testi, de legalább lelki megpróbáltatás értendő: a kozmetikázatlan él­ményekben való megmártózás döbbenete, a tabu­val, a perverzzel, a gonosszal való találkozásé.

A csudabogarak iránti érdeklődés Arbusnak azt a vágyát fejezi ki, hogy megfossza magát ártatlansá­gától, hogy aláássa kiváltságos helyzetét, hogy sza­bad folyást engedjen biztonságából fakadó kudarc-érzésének. A harmincas években Westen kívül alig akadt példa erre a fajta lelki ínségre. Tipikusan az 1945 és 1955 között nagykorúvá serdült, művelt polgárok sajátja ez a lelkiállapot, mely a hatvanas években bontakozott ki.

 

Arbus java tevékenységének évtizede egybe is esett, össze is illett a hatvanas évekkel, azzal a tíz évvel, melynek során az abnormitás nyilvános lát­vánnyá és megbízható, bevált művészeti témává lett. Amihez a harmincas években még félve nyúl­tak - például a Miss Lonelyhearts-ba.n (Magányos szív) meg a The Day of the Locust-b&n (A sáska napja) -, azt a hatvanas években már tökéletesen szenvtelenül vagy egyenest ínyenc módra tálalták (Feliini, Arrabal, Jodorowsky filmjeiben, az under-ground képregényekben, a rockkoncerteken). A hatvanas évek elején betiltották a Coney Island-i nagy sikerű szörnyparádét; mind erősebb a nyomás, hogy töröljék el a föld színéről az éjjelipillangók és a zsebesek Times Square-i birodalmát, s helyét felhőkarcolókkal telepítsék be. Ha a deviáns alvilág lakóit elűzik megszokott környezetükből - kitiltva őket mint illetlent, mint a közösség számára terheset, szeméremsértőt vagy pusztán haszontalant -, mű­vészeti téma formájában ez a világ egyre inkább be­szivárog a tudatba. Eközben általános létjogosultsá­got nyer, képletesen a közeliinkbe kerül, s ez csak növeli távoliságát.

Ki is méltányolhatta volna jobban a különös figurák igaz mivoltát, mint éppen Arbus, aki erede­tileg divatfotós volt, s így maga is terjesztette a koz­metikai ipar hazugságát, mely leplezi a születés, az osztályhoz tartozás, a külső megjelenés kiegyenlít-hetetlen különbségeit. Ám szemben Warhollal, aki sok éven át volt kommersz művész, Arbus nem úgy hozta létre komoly műveit, hogy túlhangsúlyozta s aztán kigúnyolta a ragyogás esztétikumát, melynek ábrázolására mesterlevele följogosította, hanem úgy, hogy mindenestül hátat fordított neki. Az ő mun­kássága: ellenhatás. A finomság ellenhatása, és mindazé, ami elfogadott. Arbus fotókkal mondta ki azt, hogy: fenébe a Vogue-gal, fenébe a divattal, fe­nébe a széppel. Az a két forma, melyben szembe­szegülése megnyilvánul, nem teljesen összeegyeztet­hető. Az egyik: lázadás a zsidóság túlfejlett erkölcsi érzékenysége ellen. A másik: dühödt moralista láza­dás a siker világa ellen. A moralista Arbus felfor­gató indulata a kudarc-életet ajánlja a siker-élet el­lenszeréül. Az esztéta Arbus felforgató indulata - mely aztán a hatvanas évek jellegzetessége lett -a rémségek porondjaként szemlélt életet ajánlja az unalom-élet ellenszeréül.

Arbus műveinek nagyobb része befér Warhol esztátikájának keretei közé, azaz meghatározható egy-egy pólushoz - az unalmashoz és az abnormishoz -való viszonyával. Warhol stílusát azonban nem vi­seli magán. Arbusban - Warhollal szemben - nincs meg az önreklámozáshoz szükséges narcizmus és te­hetség, nincs meg benne az az önoltalmazó szelíd-ség sem, mellyel Warhol elszigeteli magát az abnor-mitástól, s végül nincs meg benne Warhol érzelmes-sége sem. Nem valószínű, hogy a munkásszárma­zású Warhol valaha is átélte azokat a Janus-arcú, kínzó érzelmeket, melyeket a siker gondolata kel­tett a hatvanas évek zsidó polgárának gyermekei­ben. Aki, mint Warhol (s gyakorlatilag a vele egy-ívásúak mind), katolikusként nevelkedett, annak számára sokkal természetesebb a gonosz csábítása, mint olyasvalakinek, aki zsidó környezetben nőtt fel. Warholhoz képest Arbus roppant sebezhetőnek és ártatlannak tetszik - s alighanem pesszimistább­nak is. Abban a dantei vízióban, melyben a város (és a külváros) Arbusnak megjelenik, nyoma sincs az iróniának. Noha képeinek nagy része ugyan­olyan, mint amilyet Warhol mondjuk az 1966-os Chelsea Girls (Lányok a Chelsea-hotelből) című filmjében fest, Arbus fotói sose játszanak a szörnyű­séggel, sosem akarnak nevetést kicsikarni: ezek a képek nem engednek utat a gúnynak, nem kínálnak lehetőséget arra, amire Warhol meg Paul Morrissey filmjei, vagyis hogy a furcsa teremtmények belopják magukat a néző szívébe. Arbus számára egy furcsa emberpéldány és Közép-Amerika egyaránt egzoti­kus: a háborút éltető tüntetők közt menetelő fiú vagy a levittowni háziasszony éppoly idegen szá­mára, mint egy törpe vagy egy transzvesztita, a kis­polgárok lakta külváros éppoly távoli, mint a Times Square, az elmegyógyintézet vagy a homoszexuáli­sok bárja. Arbus művei azt fejezik ki, hogy szerző­jük szembefordult mindazzal, ami (tapasztalatai szerint) általános, szokványos, biztonságos, megnyug­tató - és unalmas -, s helyette a magánjellegűt, a rejtettet, a csiifat, a veszélyeset, a lebilincselőt vá­lasztotta. Ma már szinte ezek az ellentétek is fur­csának tetszenek. A közgondolkodásban már nincs egyeduralmi helye a biztonságnak. A furcsaság már nem magánterület, ahová nehéz bejutni. Nap mint nap látni bizarr alakokat, szexuális nyomorban és lelki ürességben tengődó'ket az újságosstandokon, a tévében, a metrón. A hobbes-i ember csillámokkal a hajában rója az utcákat - láthatja bárki.

 

 

A modernisták ismerős, körmönfont módján Arbus a nehézkességet, a naivitást, az őszinteséget választ­ja a magas művészet és a magas üzleti élet gördülé-kenysége és mesterkéltsége helyett, s azt mondja, a fotósok közül Weegee áll hozzá a legközelebb. Az a Weegee, akinek bűntények és szerencsétlenségek áldozatait ábrázoló kegyetlen képeit fő helyen hoz­ták a negyvenes évek bulvárlapjai. Ezek a fotói csakugyan felkavarok, és Weegee reagálásmódja is a városi emberé, de ennél több hasonlóság nincs is közte és Arbus között. Hiába igyekezett Arbus, hogy félredobja a fotós mesterség olyan alapvető eszkö­zeit, mint a kompozíció, művészete bonyolult ma­radt. Emellett sose zsurnaliszta indítékok késztetik fényképezésre. Fia képein akadnak is zsurnaliszti-kusnak, sőt szenzációhajhásznak látszó elemek, ezek inkább a szürrealista művészet legfőbb hagyomá­nyaihoz kapcsolják Arbust: vonzódása a groteszk­hez, a modellhez fűződő viszonyának állítólagos ár­tatlansága meg az, hogy úgy tesz, mintha minden témája pusztán egy-egy objet trouvé volna.

„Sose választanék egy bizonyos témát pusztán azért, amit nekem jelent, ha elgondolkodom rajta" - írja Arbus, a szürrealista szemfényvesztés konok képviselője. Feltehetően arra számít, hogy a néző nem ítélkezik majd azok fölött az emberek fölött, akiket ő lefényképez. De mindnyájan ítélkezünk. S Arbus témáinak skálája már önmagában is ítélet. Brassaii is fotózott olyan emberpéldányokat, akik Arbust érdekelték - gondoljunk csak az 1932-ben készült La Mőme Bijou-ra (Az ékszeres nő) -, de emellett finom városrészleteket meg művészportré-kat is készített. Lewis Hine „Elmegyógyintézet, New Jersey, 1924" című képe késői Arbus-fotó is lehetne (leszámítva azt, hogy nem szemből, hanem profil­ból mutatja a két mongolidióta gyereket, akik a gye­pen álltak be a fényképezéshez). Walker Evans 1946-os utcai portréi, melyek Chicagóban készül­tek, ugyancsak Arbus-féle képek, akárcsak Róbert Frank számos fotója. A különbség azoknak a más­fajta témáknak, másfajta érzelmeknek a skálájából adódik, melyek Hine, Brassaí, Evans és Frank többi képén megjelennek. Arbus a legszorosabb értelem­ben vett auteur, a fotótörténetnek éppoly sajátos alakja, mint a modern európai festészet történeté­nek Giorgio Morandi, aki fél évszázadon keresztül palack-csendéleteket festett. Az igényes fotográfu­sok többségétől eltérően Arbus a legcsekélyebb mér­tékben se tágítja témái körét. Ellenkezőleg: modell­jei mind egyenértékűek. S aki egyenlőségjelet tesz a csudabogarak, az őrültek, a külvárosi házaspárok és a nudisták közé, az igen határozott ítéletet mond, olyat, melynek révén cinkosságot vállal egy létező politikai hangulattal: a művelt, baloldali liberális amerikaiak sokaságának hangulatával. Arbus mo­delljei mind ugyanabba a családba tartoznak, mind egyetlen falu lakói. Csakhogy ez a félkegyelműek lakta falu - hogy, hogy nem - éppen Amerika. Ar­bus - ahelyett hogy (Whitman demokratikus látás­módjának megfelelően) az azonosságot mutatná ki az egymástól különböző dolgokban - mindenkit egyformának ábrázol.

A szárnyaló amerikai reményeket keserves, szo­morú valóság váltja fel. A fotózást sajátos búsko­morság keríti hatalmába. Ez a búskomorság azon­ban már a whitmani életigenlés csúcspontja idején is ott lappangott a mélyben - Stieglitz és a fotósze­cesszió mozgalma tanúsítja. Stieglitz, aki arra eskü­dött fel, hogy kamerájával megváltja a világot, ne­hezen ocsúdott fel a modern tárgyi civilizáció okozta megrázkódtatásból. Az 1910-es években szinte Don Quijote-i szellemben fényképezte New Yorkot: ka­meralándzsával rontott neki a felhőkarcoló-szélmal­moknak. Paul Rosenfeld „szüntelen bizonygatás"-nak nevezi Stieglitz erőfeszítéseit. Most jóságosra fordul a whitmani mohóság: a fényképész pártfogá­sába veszi a valóságot. Fényképezőgép kell ahhoz, hogy az ember valami rendszert mutasson fel ab­ban a „sivár és bámulatra méltó sötétségben, me­lyet úgy hívnak: Egyesült Államok".

Nyilvánvaló, hogy azok a reményteli tervek, me­lyeket már a legderűlátóbb pillanatokban is meg­mérgezett a kétely, igen gyors sorvadásra voltak ítélve, hiszen az első világháború utáni Amerika már nyíltan elkötelezte magát a nagy üzletnek és a fogyasztásnak. Azok a fotósok, akikben gyöngébb egyéniség és kevesebb szenvedély lakott, mint Stieg-litzben, lassanként feladták a harcot. Áttérhettek annak a szétforgácsolt vizuális gyorsírásnak a mű­velésére, melynek ihletője Whitman volt. Csakhogy Whitman eszelős szintetizáló ereje nélkül csupán a széttagoltságot, az elcsökevényesedést, a magányt, a kapzsiságot, a terméketlenséget tudták dokumen­tálni. Stieglitz kihívásnak szánta a fotózást a tárgyi civilizáció ellen, s Rosenfeld szerint ő „az az ember, aki hitt abban, hogy létezik valahol egy szellemi Amerika, s hogy Amerika nem a Nyugat koporsója". Frank, Arbus és sok kortársuk meg követőjük burkolt szándéka, hogy megmutassák, Amerika mégiscsak a Nyugat koporsója.

Mióta a fotóművészet elszakadt a whitmani élet­igenléstől - mióta nem érti meg, hogyan akarhat a lénykép intelligens, tiszteletet parancsoló és transz­cendens lenni -, az amerikai fotózás (s az amerikai kultúra) művelőinek legjava átengedte magát a szür­realizmus vigaszának. Fölfedezték hát Amerikát, a tőrőlmetszett szürrealista országot. Persze könnyű azt mondani, hogy Amerika: ugar, Amerika: szörny­parádé - íme a reálisat a szürreálisra leszűkítők ol­csó pesszimizmusa. De a megváltás és az elkárhozás mítoszainak dédelgetése továbbra is az amerikai kultúra legösztönzőbb és legcsábítóbb eleme. A kul-túrforradalornról szóló levitézlett whitmani álom­ból nem maradt egyéb, mint papírkísértetek meg a kiábrándulás éles szemű, szellemes programja.

 

 

 

1 Igazából ez nem tévhit. Van valami az ember arcán, ha nem tudja, hogy figyelik, ami sose jelenik meg olyankor, ha tudja. Ha nem tudnánk, hogyan készítette metrófotóit Wal-ker Evans (száz meg száz órát utazott a New York-i metrón állva, miközben fényképezőgépének lencséje felöltőjének két gombja közül kukucskált kifelé), magukból a képekből ak­kor is nyilvánvaló volna, hogy az ülő utasok - noha közel­ről és szemből látszanak - nem tudják, hogy fényképezik őket; arckifejezésük magánjellegű, nem olyan, amilyet a ka­merának mutatnának.

(fordította Nemes Anna)

ilang_ Creative Commons License 2007.10.02 0 0 215

-
Hans/Jean Arp: ÉS GÉPELJ ÉS GÉPELJ ÉS GÉPELJ

[ET FRAPPE ET FRAPPE ET FRAPPE]

és gépelj még és még egyszer gépelj
gépelj gépelj tovább
verd a géped egyszer kétszer ezerszer
azután verd újra és erősebben verd
gépeld a nagy szorzótáblát és gépeld a kis szorzótáblát
és gépeld és gépeld és gépeld
a 222-ik oldalt a 223-ik oldalt a 224-ik oldalt gépelj egészen a 229-ig
és folytasd a 300-on majd a 301-en meg se állj a 400-ig
és gépelj előre és gépelj hátra egyszer fent és másszor lent
és gépeld a tizenkét hónapot
és gépeld a négy évszakot
és gépeld a hét napot
és gépeld a verslábakat
és gépeld a páros házszámokat
és gépeld
és gépeld mindezt az egészet
és kijön az eredmény
egy
-
fordította: Keszthelyi Rezső

ilang_ Creative Commons License 2007.10.02 0 0 214

-
"Tizenöt vagy tizenhat éves koromban a Vogézekben életem, ahol az lett volna a dolgom, hogy távol a világ zajától felkészüljek egy vizsgára; ehelyett olvasgattam és verseket írtam. Tizenhét évesen A hajónapló című kötetbe gyűjtöttem verseimet, s úgy volt,hogy a berlini Seemann Kiadó meg is jelenteti. Már meg is hirdették Seemannék Neues Magazinjában, amikor a kiadó elveszítette a kéziratot. Én örültem e tragédiának, mert alkalmat adott arra, hogy Berlinbe menjek, s megismerhessem a világ legkülönösebb kabaréját, a Wintergartent. Az előadás alatt különböző mondatokat írtam le, melyek később a Der Sturm című folyóiratban jelentek meg, Kokoschka rajzaival.
   Már akkor a szó bűvöletében éltem. Oldalakat írtam tele szokatlan szókapcsolatokkal, és főnevekből használhatatlan igéket képeztem, átírtam jól ismert verseket és önfeledten és lelkesülten vég nélkül szavaltam őket; csillag csillódz csillagot, csillagozz sok csillagot, erdő eredj erdőket, még több erdő erdőzzön, csipke csipkézz csipkéket, cikcakkozz ki sok csipkét. A józan ész ilyetén megcsúfolása gyakran balul ütött ki, és ilyenkor úgy jártam, mint a bűvészinas Goethe versében. Csak sokkal később jöttem rá az ilyen >>értelmetlen tréfák<< mélyebb értelmére, és ekkor tudatosan igyekeztem efféle eseményeket előidézni. Átkóboroltam dolgokat, teremtményeket, világokat, és a látszólagos világ csúszni kezdett, majd nőtt és nőtt, végül átváltozott, mint a mesékben. Szobák, erdők, fellegek, csillagok, kalapok váltakozva jégből, ércből, ködből, húsból, vérből keletkeztek. A tárgyak a magasság és mélység hangtalan hangján kezdtek szólni hozzám.
   Az újságokból, s különösen apróhirdetésekből kiválogatott szavak, frázisok, mondatok válta 1917-ben verseim alapjává. Gyakorta behunyt szemmel böktem rá az újságban egy-egy szóra és mondatra, s ceruzával aláhúztam őket. Ezeket a verseket >>arpiádáknak<< neveztem. Ez volt a szépséges Dada-kor, melyben szívünk mélyéből gyűlöltük és megvetettük a művek finom kidolgozását, a szellemi díjbirkózók, titánok zavart tekintetét. A szavakat és mondatokat könnyedén, rögtönözve csavartam ki és formáltam át az újságokból kiválasztott szavakból és mondatokból. Az élet rejtélyes fuvalom, így ami belőle származik, az sem lehet több, mint rejtélyes fuvalom. Mindenféle >>arpiádát<< írtam, melyek azonban, ahogy hozzájuk illett, hamar elillantak, eltűntek. Úgy gondoltuk, hogy a dolgokon át az élet értelmébe hatolunk, s ezért egy újságból vett mondat legalább annyira megragadott, mint egy költőfejedelemé.
A Wolkenpumpe (Fellegpumpa) számos verse rokon az automatikus költeményekkel. Mint a szürrealista, automatikus verseket, közvetlenül írtam le őket, minden átgondoltság vagy megmunkálás nélkül. Szleng kifejezés, régies hangzások, konyhalatinság, meghökkentő hangutánzások és szógörcsök különösen szembeszökőek e versekben. A 'Fellegpumpák' azonban nem csupán automatikus versek, hanem a papier déchiréim, tépett-képeim előfutárai is, melyekben a valóság és a véletlen akadálytalanul kibontakozhat. A papír vagy a rajz széttépése révén az élet és felbomlás lényege kerül bele a képbe. 1917-ben hasonló szándék hozta létre a 'Fellegpumpákat'. Szándékosan olvashatatlan kézírással írtam ezeket a verseket, hogy ezzel rákényszerítsem a nyomdászt, engedje szabadjára képzeletét, és szövegeim kibetűzése során társszerzőként működjék közre. Ez a kollektív munka nagy sikerrel járt. Otromba javítások és csonkítások keletkeztek; az ilyesmi akkoriban megragadott és izgalomba hozott. Mily sok középkori kódexmásoló, mondtam magamban, vitt szellemi mélységet művébe azáltal, hogy félreértette vagy figyelmetlenül írta le a szöveget! Mily sok elpusztíthatalan szépség jött létre valamely helytelenül értelmezett művészi forma továbbfejlesztése révén! Ma kissé más a véleményem. E válogatás darabjait nem retusáltam. Csak a szlenges szóképzéseket és régies hangzásokat ritkítottam, továbbá visszaállítottam a szövegek eredeti rendjét, ahogy 1919-ben a Dada-antológiában először megjelentek." (...)
-

fordította: Kristó Nagy István
Kép: Squares Arranged According to the Laws of Chance (1917)

 

/Herbert Read Arp - Corvina Kiadó/

Vukkancs Creative Commons License 2007.10.02 0 0 213

 



 

(Tandori Dezső: ÖRDÖGLAKAT, Pro Die Kiadó, 2007)

Barhan Creative Commons License 2007.10.01 0 0 212

 

 

 

Az életet reprodukáló legmodernebb találmányok - a fényképezőgép is –

valójában megtagadják az életet. Lenyeljük a rosszat és fuldoklunk a jótól.

 

„Wallace Stevens”

 

 

 

 

Remélem lesz alkalmam ide másolni nagy kedvencem, Susan Sontag,

Arbusról írt gondolatait…egyébként ma  nagyon kegyetlen akartam lenni.:)

Genet és Artaud…no, de ami késik?

 

Egy Tandorit?  - nem helyettük – önmagáért!

 

 

 

TANDORI DEZSŐ

 

AZ ANTONIN ARTAUD-DUPLUM


Kihalt belőlem


  (váratlan végetérés - a versé is)
 

Kihalt belőlem az érdeklődés a világ dolgai iránt,
és ezt pontosan mondom, ha ilyen lazán, mert
ilyenek a világ dolgai, alapossággal csak
a váratlan fordulatok adódnak, balesetek,
az anyag kellemetlenségei, melyek mindannyiunkat
fenyegetnek, ezért ha akármit, ami ténylegesen szellemi,
kinyilvánítanánk, jókor tegyük, az ne legyen,
hogy csak csalódásunk és nyomorultságunk az oka.
NEM AKAROM SZAPORÍTANI A SZÓT, ÉLŐBEN SENKIVEL SEMMI DOLGOM.
Nem, erőm bizonyos meglétével még egyidejűleg
jött el az, hogy a világ dolgai nem érdekelnek, s ha
valaki megkérdezi, hogyan is van ez, tudom kérdése
- sejthető - lényegét: nem, az irodalommal
tovább foglalkozom, a rám bízott, rám bízható,
általam megszerzett, általam egyáltalán megszerezhető
munkákat el akarom végezni, de erről sem akarok
- a megrendelőkön vagy a fogadó szerveken túl -
senkivel sem öröm, sem nehézség jegyében beszélgetni,
az érintkezés tárgya még a rossz honorárium sem lehet,
hagyom, remélhetőleg ezt is, van, ahogy van.
TOTYI EGYELŐRE TOVÁBBRA IS ÉL ÉS FŐMEDVÉMÉK KÁRTYÁJA FOLYTATÓDIK.
És szó sincs arról, hogy bármi kihalt volna, vagy hogy
egy egész cukrászda kievése, az élet örök szépségében a
hívés lenne a tárgy, vagy a szeptemberi nap zászlóúszása,
végképp nem az áhítatból és hajnali részegségből, magános
éjszakai csavargásból gyűrkélődött véres vatta, melyet egy
tévésorozat érzelmeskedő és nyögdelő ápolónője átérző arccal
kikotor az ágy alól, ahová a hozzátartozók rúgták. Hát éterien ne!

 

 

 

ilang_ Creative Commons License 2007.10.01 0 0 211

Hibbe .................................... kecses!:-)

A Tandori-írásról eszembe jutott, hogy akartam reagálni a 122. hsz-edre. Kicsivel utána láttam ezt a filmet.


Nekem ajánlotta a tékás kisasszony:-)

/http://www.mancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=15243 - a lap alján/.

Mondtam magamban: rendben, Gerry Butler miatt Az operaház fantomja is húdejó:-)))

Aztán kiderült, ami:
Diane Arbus 1.
Diane Arbus 2.

Előzmény: Barhan (208)
ilang_ Creative Commons License 2007.10.01 0 0 210
Nem baj, ha épp nem kötődik a témához. Neked fontos valamiért, és kész! Mellesleg régebbi témákhoz bátran vissza lehet nyúlni:-) Nekem is a fejemben van, hogy tartozom a szép könyv fotójával. Azt majd Vukkancs Borgeséhez is kapcsolhatom, csak várom az optimális alkalmat!:-)
Előzmény: dolna (209)
dolna Creative Commons License 2007.10.01 0 0 209
Elnézést, nem kapcsolódik...

Bodnár Éva: Szülőföld

Emlékeimben úgy él ez a táj,
mint az imádság,
mely örökérvényű.
A szülőföld - ahol az sem fáj,
hogy az élet után
elmúlás jön...és halál...

A föld, a rög, az ősi gyökerek,
ahol szerettél és szerettelek.
Ahol dacoltam a reménytelennel,
de jobb hazáról nem akartam hallani...
Nem tudtam menni, új ruhába
bújni,
magamat valaki másnak vallani:
Mert mégis-mégis ideköt valami.

/Felvidéki magyar költő. Ezt a versét két éve egy ottani újságból írtam le egy papírra. Most erőt vettem magamon:-), és bepötyögtem./
Barhan Creative Commons License 2007.09.30 0 0 208

Tandori Dezső: Louise Bourgeois

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

„…fényharmatos
mesterművét…”

 

E hálóhoz pók is jár….:)

 

 

Kiegészítés:

 

Alfred Jarry

Két Übü-dráma

Európa könyvkiadó 1978

fordította Jékely Zoltán

 

ilang_ Creative Commons License 2007.09.29 0 0 207
/Carol Ann Duffy A világ felesége - Arktisz Kiadó, 2006/
Előzmény: ilang_ (205)
ilang_ Creative Commons License 2007.09.29 0 0 206

-
Christine Busta: HÁLÓ A FÁK KÖZT

Miért irtózom a póktól
míg csodálom fényharmatos
mesterművét, a sebezhetőt, finomat,
melyet az élet zsarol ki tőle?
-
fordította: Hajnal Gábor
/Christine Busta Téli vigília - Európa Könyvkiadó, 1985/

ilang_ Creative Commons License 2007.09.29 0 0 205
A DADA ANTOLÓGIA-t gyakran fellapozom:-)

Mi sül ki, ha Piroskát és Kappanyos Andrást összehozzuk?:-)
-
Carol Ann Duffy: PIROSKA

A gyermekkor végén a házak elmaradtak,
játszóterek, a gyár, aztán a telkek:
térdeplő férjek tartják őket mint szeretőt,
a hallgatag sínek, remete lakókocsi,
míg végül az erdőszélre ér az ember.
Itt akadt meg szemem a farkason.

Egy tisztáson állt, s szavalta verseit,
lassan, vonyítva, szőrös mancsában ott a könyv,
szőrös pofáján vörösbornyomok. Milyen
nagy füle volt! Milyen nagy szeme volt! És a foga!
Két vers között én tettem róla, hogy kiszúrjon,
édes tizenhat, aki még soha, bébi, kölyök, s rendelt nekem

egy italt. Az elsőt. Mért, kérditek. Megmondom én. A líra.
A farkas, tudtam, mély erdőbe visz majd,
otthontól távol, elhagyott, sötét, tüskés bozótba,
hol nem világít, csak bagoly szeme. Másztam nyomában,
harisnyám szétszakadt, kis blézerem pirosló rongyai
faágon, gallyakon, nyomozati anyag. Mindkét cipőm

is elveszett, de odaértem a farkasodúba, jól vigyázz.
Első lecke aznap este, farkasszuszogás fülembe, szerelmi költemény.
Kopottas bundáját markoltam hajnalig, hiszen
a jó farkast ki nem szeretné, kisleányok?
Aztán kicsúsztam a súlyos szőrös mancsok közül,
és mentem eleven madarat keresni - egy fehér galambot -
amely kezemből egyenest nyitott pofájába repült.
Egy harapás, vége. De kedves, mondta, reggeli az ágyban,
és nyalta a cubákot. Hogy elaludt, az odú hátuljába másztam,
hol egy egész fal karmazsin, arany: könyvektől csillogott.
Szavak, szavak, élednek mind a nyelven, s benn a fejben,
meleg és dobbanó, őrjöngő, szárnyaló: vér és zene.

De akkor még ifjú voltam - tíz évbe telt az erdőn,
hogy tudjam biztosan, egyfajta gomba
elásott hulla száját zárja, hogy a madarak
a fák gondolatai, s hogy szürkülőn a farkas
a holdra évről évre ugyanazt a dalt vonítja,
évszakra évszak, mint versszakra versszak, fejszét fogtam én

egy fűzre, lássam, hogy zokog. Fejszét fogtam lazacra,
lássam, hogy forog. Fejszét fogtam farkasra, ki álmában
morog, egy csapás, herétől torokig, s megláttam
csillogón, szűzfehéren nagyanyám csontjait.
Köveket raktam vén hasába. Összevarrtam.
Aztán kijöttem az erdőből, virágaimmal, dalolva, egymagamban.
-
fordította: Kappanyos András
Barhan Creative Commons License 2007.09.28 0 0 204

Minden dada déddadája:)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

dadantológia

 

 

 

 

 

 

Alfred Jarry

 

A láncra vert Übü

(részlet)

 

 

 

Második felvonás

ELSŐ JELENET

 

A detizsánc fülkéjében Übü papa, Szabadicska

 

ÜBÜ papa Édes gyermekem, tekintsd bennem a legodaadóbb rabszolgádat: csak egy szót szólj, potrohomadta, hadd tudjam már, elfogadod-e a szolgálataimat?

Szabadicska Nem volna illendő, uram. Nagybátyám jó tanácsát sem felejtettem el. Senki fiának semmi szabadságot nem engedélyezhetek, csak Nagypissándy bácsikám jelenlétében.

ÜBÜ papa Nagypissándy bácsikád jelenlétében? Annyi baj le­gyen, édes gyermekem! Voltunk olyan előrelátók, hogy magunkkal hozzuk a kocsiládában! (Előrántja Nagypissándy tetemét. Szabadicska elájul) Zöld kan­deláberemre ! Ez az ifjú személy sem fogta fel, hogy nem udvarlunk neki, lévén, hogy amíg elővigyáza­tosan elláttuk magunkat a nagybácsijával, egyszer­smind a kocsi hátuljára biggyesztettük hőn szere­tett Übü mamánkat is, aki szét is verné a kobakun­kat! A hölgynél csupán lakájállásért esedeztünk! Nagybátyja nem tagadta meg tőlünk. Most pedig, potrohomadta, őrségbe állok a hölgy kapuja előtt, mialatt Übü mama elhalmozza gyöngédéségével, tekintve, hogy gyakorta ájul el szegény. Ha látoga­tói jönnek, nem nyitok nekik ajtót. Percenkénti szolgálataimmal körülsáncolom. Egy arasznyira sem tágítok tőle! Éljen a rabszolgaság!

 

 

 

 

Alfred Jarry rajza

 

MÁSODIK JELENET

Nagypissándy előcsarnoka Übü papa, Übü mama

 

ÜBÜ mama Csengetnek, Übü papa.

ÜBÜ papa Fináncizomadta! Ez csakis az én hűséges úrnőm le­het. A bölcs emberek, hogy kutyájuk el ne vesszen, nyakába csengőt akasztanak; a biciklistáknak is kö­telességük jelt adni, balesettől félve, egy legalább ötven lépésre hallatszó csengettyűvel. Épp így fel­mérhető egy gazda hűsége abból, ha ötven percig csilingel. Ezzel azt mutatja: itt vagyok, csak pihenj, őrködöm henyélésed felett.

ÜBÜ mama Végtére is, Übü papa, őnagyságának a szobainasa, szakácsa, a komornyikja vagy; őnagysága talán éhes, és tapintatosan emlékeztetni szeretne szolgá­latkészségedre, hogy kipuhatolja, nem méltóztat-tad-e kiadni a parancsot: hogy tálaljanak őneki.

ÜBÜ papa Nincs tálalva őneki, Übü mama! Csak akkor lesz, amikor jónak látjuk, vagyis ha mi már jól belaktunk, és ha marad őneki valami az asztalunkon!

ÜBÜ mama A kicsi seprű megvan még?

ÜBÜ papa Már nem használom túl gyakran. Akkor volt jó, amikor király voltam, hogy megnevettessem a kis­gyermekeket. Most már tapasztaltabb vagyok, s ész­revettem, hogy ami a gyerkőcöket nevetteti, félő, hogy a felnőttekben rémületet kelt. De, zöld kande­láberemre ! Ez a csengő tűrhetetlen! Anélkül is tud­ván tudjuk, hogy a kisasszony őnagysága itthon van; a jól nevelt gazda ne lármázzon, sem alkalmat­lan időben, sem szolgálaton kívül.

 

ÜBÜ mama Ha semmi ennivaló sem marad, valami itallal azért

megkínálhatnád.

ÜBÜ papa Potrohomadta! Hogy békében hagyjon, hajlandók vagyunk e rendkívüli szívélyességre. (Dühösen le­megy a pincébe, s több járatban egy tucat borospalac­kot hoz fel)

ÜBÜ mama Jaj! Segítség! Mondtam már, hogy ez megbolon­dult nekem! Fösvény fejével tizenkét palackot ál­doz fel! Honnan az ördögből áshatta ki ? Én pedig a legkisebb üvegcsével kell beérjem!

ÜBÜ papa Nos hát, drága hitvesem! Tanúsíthatod lovagias-ságomat és nagylelkűségemet úrnőnk iránt. Ha gondosan kicsepegteted ezeket az üres palackokat, remélem összegyűjthetsz, s nevemben felajánlhatsz neki egy pohárra valót!

Übü mama megnyugodva engedelmeskedik. Az egyik palackból hatal­mas pók ugrik elő. Übü mama menekül, fülhasító sikoltások között. Übü papa elcsípi a pókot, s beleteszi tubákos szelencéjébe

 

 

 

 

FÖLDÉNYI F. LÁSZLÓ

 

 

Alfre Jarry rajza

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kitartó bányásznak kell lennie annak, aki ki akarja szemelgetni a roppant eredeti Jarry igazi, dús ércénjét a különcség meddő kőze­téből, amelybe a borsos botrányokra éhes bulvárlapok, a petité his-toire csodabogárkodásainak krónikásai, a festői elemeket kedvelő emlékiratszerzők zárták, akik közt olyanok is vannak, mint Rachilde, a Mercure de Francé című nagy tekintélyű folyóirat főszerkesztőjé­nek Jarryt istápoló írónője, a Jarry, az irodalom szuperhímje című visszaemlékezés szerzője, de még maga Gide is, aki A pénzhamisí­tók egyik híres jelenetében híven idézte a „cirkuszi bohóc" öltö-zékű, de „lelke mélyén szelíd, mint a bárány" Jarry egyik revolve-res botrányát. Persze, a hosszú hajat viselő örök vagány, a faliszek­rényszerű fülkében, porcelán baglyok társaságában lakó, pálinka he­lyett olykor piros tintát ivó, éjszakánként a montparnasse-i járóke­lőkre lövöldöző, fejedelmi többesben beszélő, Szajna-parti nyaralá­sai idején a békákra és a pókokra is pisztollyal vadászó, a temeté­sekre császárkabátban és kerékpárosmezben járó, s halálos ágyán utolsó kívánságul fogvájót kérő (ahogy Rippl-Rónai mondta:) „te­hetséges, érdekes ember" maga is jócskán meglovagolta önlegen-dája alatt roskadozó Pegazus-gebéjét. Ez a kihívó szerepjátszás az­zal a sajnálatos eredménnyel járt, hogy az égbe röhögő bohém és a szakállrángató korhely tarka alakja elfedte az igazi írót. Pedig a bo­hém lepel mögött tulajdonképpen korának egyik legolvasottabb, legműveltebb francia költője rejtőzött, nemcsak görögül és latinul tudott, nem csupán angolból és németből fordított, hanem járatos volt a természettudományokban is.

1873. szeptember 8-án született a Mayenne megyei Láváiban; ősei breton kőmívesek voltak, de az ő apja már vigéckedett. Tizenöt éves korában került a rennes-i gimnáziumba, s a félénk, de vadul pajkos diáknak Hébert úr, a fizikatanár lett a céltáblája (ő az Übü-

figura magja). Mellesleg kitűnő növendéknek bizonyult. Már tizen­két éves korában virtuóz módon verselt, Hugó és Gautier nyomdo­kain szakmányban gyártva a verses bohózatokat. 1891-ben a pá­rizsi IV. Henrik líceumban Léon-Paul Fargue osztálytársa és Berg­son tanítványa lett. Csakhamar kapcsolatba került a szimbolisták­kal, de ő nem az elégikus, mélabúsan maradi, hanem a nyelvi lele­ményekkel, a polgárpukkasztó kísérletekkel kacérkodó újító szárny felé kacsingatott. Csodálattal adózott Mallarrnénak, eljárt a neveze­tes keddi összejöveteleire és buzgó munkatársa lett a szimbolisták vezető folyóiratának, a Mercure de France-nak, majd a Revue Blanche-nak.

1894-ben önálló verskötettel jelentkezik, de csak 1896-ban válik ismertté, amikor az Übü király bemutatója olyan parázs botrányt vált ki, mint hajdan az Hernani-é. A tájékozatlan közönség évtize­deken át csak mint a diákcsínyekből lepárolt rémbohózat szerzőjét ismerte, holott nagyon tevékenyen dolgozott, egyre elhatalmasodó szeszfogyasztása ellenére is bőségesen ontotta tudós vagy humoros cikkeit, filoszkodó dolgozatait, antik, keleti, okkult vagy címertani célzásokkal megtűzdelt, al- és felhangok látszólagos diszharmóniá­jával, jelképek és allegóriák, szójátékok és tudálékos kifejezések bu­ján burjánzó szövevényével csillogó vagy éppen terhes regényeit és színműveit. Kenyérkereseti okokból írt azonban szövegkönyveket is buffo-operettekhez, s arra is jutott ideje, hogy Coleridge, Steven-son meg Grabbe műveiből fordítson. írásainak nem csekély része csak halála után jelent meg, mert nem nagyon akadt kiadó az elvon­tan sejtelmes, s olykor vaskosan parázna, rabelais-i vénájú, nehezen érthető műveire, melyek közül a legdúsabb a szintén posztumusz A patafizikus Faustról! doktor tettei és nézetei (1911) című; a világ­irodalomban páratlan könyv, amelynek hőse, az elfajult, elmanósí-tott Faust, aki hatvannyolc éves korában született, s egész életében megmaradt ilyen korúnak, és aki világ körüli csónakútra indul a - szárazföldön. Ebbe az „új-tudományos regénybe", amelybe Jarry beleszőtte a századvégi kutatások természettani, mennyiségtani és csillagászati újdonságait, úgyhogy a mű tulajdonképpen Pantagruel, Telemakhosz, Gulliver és Candide nyomdokain kiagyalt képzelet -

beli utazás a jelképek tekervényes útjain, de egyúttal stílusparódia is, mert Faustroll valójában a művészet szigeteit látogatja meg, és fantasztikus Odüsszeiája mellesleg „ígyírtokti" is.

1907. november i-én halt meg. A gümőkóros eredetű agyhártya­gyulladásban elhunyt írót olyan hírességek kísérték utolsó útjára a Párizs déli peremén fekvő Bagneux városka temetőjébe, mint Va-léry, Mirbeau, Renard, Léautaud. S bár Alfréd Vallette, a Mercure de Francé főszerkesztője, öt évre előre kifizette a sírhelyet, később nem újították fel idejében a bérletet. Az übüi, sőt kafkai végzet jel­képes beteljesedésével, földi maradványait kihantolták, és közös sírba dobták; de hogy az akasztófahumor is elnyerje illő jutalmát, a biciklisportot szerfelett kedvelő szerző sírjába egy kerékpárbajnok tetemét helyezték...

Kötetünk az Übü-ciklus két alapművét közli. Jarry A lengyelek című diákbohózatból lassan átgyúrt Übü király botrányos (de sok sikerrel is felérő...) bukása után még sokáig toldozta-foldozta-ala-kítgatta Übii-il. Irt egy Agancsos Übü-t, felléptette a potrohos po-jácát különféle időszerű jelenetekben, amelyeket Übü-almanach-jában közölt, készített egy két felvonásos báb-változatot az Übü ki-rály-ból, de a ciklus maradandó két darabja mégis a „Király" meg a „Rabszolga" (a szerző valójában ezt a címet akarta adni A láncra vert Übü-nek).

Az Übü király eredetileg a közösen készített rennes-i diákbohó­zatok bábszínházi változata volt, s maga az Übü (Ubu) név is csak 1891-ben, már Párizsban, a Jarry lakásán Fargue-gal közösen ren­dezett bábelőadásokon jelenik meg, mint a hajdani Hébert prof különb-különb torzuláson átment nevének végső változata (Hébert, Heb, Eb, Ub, Ubu). A szophoklészi című, shakespeare-i cselek -ményű, rabelais-i nyelvezetű diáktréfából világirodalmi rangra emelt rémbohózat darabossága és göcsörtössége ellenére valóságos „anya­dráma" lett, amely a mai magyarázók szerint méhében hordta a ké­sőbbi szürrealista és az Artaud-féle kegyetlen színházat, továbbá a későbbi avantgárdé, illetve absztrakt drámát. Martin Esslin szerint

egyre nagyobb befolyása van az elvont színházi törekvésekre, éspe­dig azért, mert szokatlan vegyüléke a tiszta színháznak, a bohócko­dásnak, a nonszensznek és a mítosznak. A jeles irodalomtörténész ezt a növekvő hatást a történelmi helyzet alakulásával indokolja: ami 1896-ban túlzottnak rémlett, az, sajnos, profetikusán igaznak bizonyult. A megbokrosodott és felgyorsult História olyan bősz Übüket produkált, akikhez képest Jarry torzonborz kamasz suty-tyója, minden cudar és goromba kivagyisága ellenére is, csak kedé­lyes kismiska.

A századvégi ősbemutató kora sem volt persze az a boldog béke­idő, amiről az emberek utólag oly szívesen álmodoznak. A kom-münt vérbe fojtó, a gépesítés és gyarmatosítás lépcsőjén felhágó III. Köztársaság ugyan már berendezkedett a belle époque bársonyosan budoáros, kurtizános korában, de Boulanger tábornok korai fasisz­taszerű kalandja, a fourmies-i vérfürdő, a Panama-botrány, az anarchista merényletek véres sorozata és a bemutató előtt két évvel kipattant Dreyfus-ügy elég erősen tépázta-rázta az 1875-ben mind­össze egyetlen parlamenti szavazattal elfogadott Respublikát. Ami pedig a szellemi életet illeti, alig tört fel Antoine életmásoló natura­lizmusa, máris megindult a szépségszomjas ellenerjedés. Verlaine és Mallarmé „hazugságnak" bélyegezte a Szabad Színház parlagi-ságát, szűk és sivár „életszeleteit". Az ő támogatásukkal alakult meg Paul Fort Művész Színháza, majd Lugné-Poe, Mallarmé Con-dorcet-líceumi tanítványa, otthagyta Antoine-t, akinek a segédren­dezője volt, és 1893-ban megalakította a saját műhelyét, ahol a ne­vezetes és botrányos Übü-bemutató három év múlva zajlott le, sok­sok nehézség, halogatás, pénzügyi és műszaki probléma félmegol­dása után. Az 1896 tavaszán folyóiratban, nyarán pedig könyv alakban megjelent drámát kitartó szerzője mindenáron színre akarta vinni. A bemutatóért hajlandónak bizonyult sok áldozatra; még arra is, hogy éhbérért beálljon titkárkodni Lugné-Poe igazgató mellé (sőt olykor színészkedni: a Peer Gynt-ben például az egyik trolit alakította, aminek Faustroll neve köszönhető...). A próbák sem voltak konfliktusmentesek. A rendező később megírta: „Jarry gyötrő lángesze ezer nehézséget támasztott." A szerző ugyanis ha-

tározott színpadi elveket vallott: száműzni kívánt minden színpa­diasságot, végsőkig csupasz, eszményi stilizáltságot hirdetett, amely persze csak részben valósulhatott meg. Jarrynak menet közben en­gednie kellett a negyvennyolcból. Az előadás előtt maga a szerző szólt a közönséghez: „Önök Übü papában olyan célzást láthatnak, amilyent akarnak, vagy csak egyszerű bábfigurát, akit egy tanáráról mintázott tanítványa, s aki a világ minden groteszkségét képviselte a diák szemében", s azzal fejezte be, hogy „a cselekmény Lengyel­országban, vagyis Sehol játszódik" (játékos etimológiája szerint a Lengyelországot jelentő Pologne francia szóban a po képző a görög nov, azaz „valahol", a -logne pedig a lóin, vagyis a „távoli" el-ferdülése). „Rengeteg reklámok előzték meg az Übü király előadá­sát a párizsi sajtóban" - írta némi túlzással a Pesti Napló december 21-én a bemutatóról szóló tudósításában. A Magyar Hírlap levele­zője pedig december 16-án ezt írta: „...a darabról... heteken ke­resztül csodadolgokat beszéltek." Louis Dumur, aki ugyanez évben Az ember tragédiája francia fordításához írt dicsőítő előszót, a könyv alakban megjelent drámáról így áradozott: „Übü torz ösz-szefoglalása mindannak az aljasságnak, hitványságnak és undorító pipogyaságnak, amit a társadalomban élő emberi állat magában rejt." A bemutató után a bírálók éppúgy két pártra szakadtak, mint a kö­zönség azon a két viharos estén (akkor ugyanis mindössze kétszer került színre: a főpróbán és a premieren). Catulle Mendés, Théo-phile Gautier veje, Henri Barbusse apósa, a finom tollú parnasz-szista költő és avatott színikritikus, így vette védelmébe: „... meg­született egy típus, amelyet egy még szinte gyermekkorban lévő em­ber rendkívüli és goromba képzelete teremtett. Übü papa létezik... Macbeth óriási, szennyes paródiája ez, meg Napóleoné ... s immár örökre, feledhetetlenül létezik. Többé nem fogtok megszabadulni tőle, kísérteni fog benneteket." Hasonlóképp nyilatkozott Henry Bauer, Dumas fattyú fia, a Figaro kritikusa, ki hajdan Új-Kaledó-niában együtt raboskodott Louise Michellel, és aki Jarry-pártisága miatt nemsokára elvesztette az állását a nagypolgári napilapnál: „Eb­ből a különlegesen lenyűgöző hatalmas Übü-alakból a rombolás szele fúj, annak a mai ifjúságnak az ihlete, mely ledönti a hagyományos

tekintélyt és az évszázados előítéletet. És a típus meg fog maradni." Ezt a maradandóságot a jobboldali sajtó kétségbe vonta. A Gaulois a színház „fertőtlenítését" követelte, a konzervatív Patrie bírálója pedig ezt írta: „Remélem, többé nem hallunk Alfréd Jarry úr pap­rikajancsi bohózatáról..."

Tévedett. Nem neki, hanem Mendésnek, Mallarménak, Bauer-nek, Valérynek, Gide-nek, Fernand Greghnek, Yeatsnek lett igaza: az Übü-kő, amelyet Jarry a botrányos bemutatón az irodalom rop­pant tengerébe dobott, olyan hullámokat vert, melyek - a természet törvényét meghazudtolva - nem simultak el, hanem mind maga­sabbra csaptak. A „páratlan és merész színpadi szatíra" (Bölöni) a két árva 1896-os előadás után lassan meghódította a világszínpadot, és a dohos potrohú, körtekobakú Übü papa, mint a polgári agya-lágyultság riasztó típusa, s mint az anarchikus lázadás böfögve-köpködve-szaharva bugyborékoló és fröcskölő hangtölcsére, óriási hatást tett az egész későbbi francia és világirodalomra, a világhábo­rús vérzivatarok és a fasiszta diktatúrák történelmi segedelmével. Apollinaire a Jarry-féle „szellemi tivornyát" a reneszánsz „utolsó fennkölt kicsapongásának" mondta; Breton - a szokásos túlzással -így áradozott: „Übüért, ezért a csodálatos teremtésért, odaadnám az egész Shakespeare-t és az egész Rabelais-t." A bűzös bendőjű, tökfejű Übü már évtizedek óta bevonult a modern mitológiába. A francia lapok az ubuesque (übüi) jelzőt naponta használják az ön-telt potentátokra vagy a felkapaszkodott urakra. A legnagyobb ren­dezők viszik színre (Vilar, Barrault, Wilson) a nehezen indult tra­gikomédiát, amelyet 1945 előtt csak 1908-ban, 1922-ben és 1934-ben újítottak fel. Külföldön még később futott be, de ma már világ­szerte játsszák. Londonban 1951-ben mutatták be, Prágában 1964-ben, egy belgrádi társulat Budapesten is vendégszerepelt vele, nem­rég az Egyesült Államokban játszotta a kansasi egyetemi kísérleti színház. Koppenhágában bábegyüttes tűzte műsorára, és a végső megdicsőülést is elérte: Indianapolisban kiadták... képregény for­májában. Thornton Wilder egyébként már 1953-ban ezt írta: „Úgy vélem, hogy Alfréd Jarry Übü király-a ... mutatja az utat a jövőbe."

A hazai behatolás világviszonylatban is az egyik legnehezebbnek

bizonyult. Körülményes lenne kifejteni, miért. Tény, hogy sem a Ferenc József-i Magyarország ál-gemütlich hangulata, sem a Horthy-korszak kényes légköre nem kedvezett a műnek, amely csak 1966-ban, hetven évvel az eredeti megjelenés után került könyvfor­galomba, majd a főiskolások 1968-as bemutatója után a tatabányai Bányász Színpad játszotta évekig egy erősen átdolgozott változatát, míg végre, immár nyolcvan esztendő elteltével, Pécsett méltóan hű és egyúttal merészen új szellemű nagy magyar ősbemutatóra került sor, Paál István jóvoltából.

Három évvel az Übü király bemutatója után, 1899 szeptemberé­ben szerzőnk újabb drámát fejez be, melynek A láncra vert Übü lett a végső címe. 1900-ban jelent meg a Revue Blanche kiadásában, de csak három évtized múltán vitték először színre. Az első inkább a múlt, a hűbéri rendszer, illetve általában a politikai zsarnokság torzképe volt (bár e némileg leegyszerűsített értelmezés ellen maga Jarry tiltakozott, s az örök emberi kegyetlenség, nagyképűség, fenn-héjázás és ostobaság, sőt anarchia kigúnyolásáról beszélt), ez a mű pedig a polgári demokrácia vérfagyasztó karikatúrája - nem kisebb ember mutatott rá, mint Benjámin Crémieux, a Buchenwaldban el­pusztult kitűnő esszéíró, a francia PEN elnöke: „Lehetetlen bosszú-szomjasabb szatírát írni a polgári individualizmusról."

Kevés példa van a világirodalomban két olyan tökéletesen egy­másba illeszthető, de egymással homlokegyenest ellenkező cselek -ményű s végső sorban mégis ugyanolyan kicsengésű drámára, mint az Übü király és homorú változata vagy tükörképe, A láncra vert Übü. A szereplőgárda, a cselekmény, a dramaturgia szinte tö­kéletesen „pásszol", s mi több: a második darab párbeszéde is pom­pásan ráfelel, illetve rárímel az első nyelvezetére - olyannyira, hogy a strukturalista nyelvészek és a szemiológia buzgó művelői kéjesen csemegézve csámcsognak rajta. A királykodás kegyetlen kalandjai­ból kiábrándult Übü itt az ellenkező végletbe esik, szadista zsarnok­vágyait mazochista szolgaszellemre váltva, rabláncokat óhajt ma­gára rakatni. Mindent megtesz, hogy fegyenc legyen egy olyan vi-

 

 

lágban, amely tulajdonképpen a polgári demokrácia karikatúrája. Immár nem valami konkurrens királyságot akar meghódítani, ha­nem a teljes társadalmi tagadás szellemében még - amint a mottó oly velősen megfogalmazta - a romokat is le kívánja rombolni. Az Übü király bemutatója óta eltelt három év alatt Franciaországot egyre jobban megremegtette az anarchista lázadás, amelynek egyik szakkifejezése (libertaire) a darabban fel is bukkan. Közéleti sze­mélyiségek, bírák estek áldozatul, sőt még egy köztársasági elnököt is megöltek, és bombát dobtak a képviselőházba. Recsegett-ropo-gott a III. Köztársaság nehezen összetákolt épülete. A dolgozó tö­megek egyre jobban kiábrándultak a száz esztendővel azelőtt dia­dalra jutott polgári szabadságeszményből. Ezt gúnyolja-ostorozza szerzőnk is, alapvetően játékos és az ellentétek patafizikusan egy­másba folyó egységét megjátszó szellemével, amely felállítja a sza­badság = rabszolgaság egyenletet. (Három évvel később, egy 1903-as cikkében így fakadt ki: „Francia köztársaság: szabadság, egyen­lőség, testvériség. Vagyis Szabadság a legerősebbnek, hogy aláren­deltjeire ráerőszakolja testvéri, egyenlő és szabad elveit.")

Jarry nem lenne francia, ha nem aknázná ki az igazságszolgáltatás visszásságaiból kínálkozó szatirikus lehetőségeket, mint kiváló elő­dei, Rabelais, Beaumarchais és mint híres kortársa, Anatole Francé. Az önmaga ellen vádbeszédet tartó, önnön elítéléséért hadakozó Übü fiskálisi unkával igyekszik bebizonyítani - akár Crainque-bille! -, hogy az adott társadalomban csak a börtön nyújthat igazi létbizonyosságot. Übü nagy vádmonológja a III. felvonás 2. jelene­tében remek leleplező erővel kardoskodik a fegyencsors mellett, és a nyaktilót is csak azért utasítja el, mert egy megfelelő méretű guillotine készítése túlságosan sokba kerülne.

Nem kevesebb szerencsével gúnyolja a francia antimilitarista ha­gyományok szellemében azt a hadsereget, amelynek ostobán el­nyomó, az igazságot sárba tipró szellemét akkor éppen a Dreyfus-ügy illusztrálta. A „vak fegyelmezetlenséggel" operáló antinómiás okoskodás itt is ragyogóan mulatságos alkalmakat nyújt a szerzőnek a visszájára fordított katonai módszerek ecsetelésével.

Van azonban egy másik, rejtett vonása is ennek a tragikomédiá-

nak. Éspedig az, hogy a kihívó, rabságkövetelő szavak mögött a szerző szorongása sejlik: nem tud belenyugodni a kudarcba, a meg nem értésbe, s ha nem lehet szabad, vagyis, ha nem alkothat kedve szerint egy olyan irodalmi közegben, ahol Bourget, Barrés, Hervieu uralkodik, inkább a társadalomból-irodalomból való számkivetett­séget vállalja, méghozzá büszkén, öntudatosan. Innen ered e máso­dik Übü-dráma mélyebb, modernebb felhangja, hiszen a királykodó Übü Sancho Panzát és Falstaffot idézte, ez a második Übü, ez a nyomorult, trón- és reményvesztett csőlakó pedig már-már Beckett „ellenhőseinek" az árnyékát veti előre.

A láncra vert Übü-re az 1937-es Világkiállítás alkalmával Marcel Jean, szürrealista festő és író (tíz évig Budapesten dolgozott) hívta fel Sylvain Itkine tehetséges orosz származású rendező figyelmét, aki a Comédie des Champs-Élysées színpadán mutatta be a dara­bot, Max Ernst kollá'zsszerű díszleteivel. Mindössze ötször-játszot­ták egy kis Jarry-dramolett (A szeretett tárgy) kíséretében, amely­hez a magyar származású O'Brady (valójában Bródy) szerzett zenét, és amelynek díszletét Jean Eiffel készítette. Az ez alkalomra nyom­tatott díszes műsorfüzetet Picasso, Miró, Magritte, Tanguy és több más neves művész illusztrálta. Itkine a háború alatt ellenállóvá lett, és a Gestapo halálra kínozta. A láncra ven Übü-t azonban mind­máig nem fedezték fel igazában, bár Jean-Claude Averty, a boszor­kányosán ügyes francia tévérendező jóvoltából milliók láthatták. Most végre Brook a párizsi Bouffes du Nord Színházban az Übü király mellé helyezte, méltán.

BAJOMI LÁZÁR ENDRE

 

 

 

 

Ezt a linket és és ezt :) csak úgy.....
ilang_ Creative Commons License 2007.09.27 0 0 203
ean Hans Arp mit Nabelmonokel, 1926 Hans Jean Arp (1886-1966)
Valamennyi, a XX. század képzőművészetével, irodalmával foglalkozó jelentős tanulmány, lexikon, antológia idézi műveit. Munkássága szerves része a század avantgarde művészeti törekvéseinek, ugyanakkor sajátságosan egyéni életutat jelöl a művészettörténetben. Számos művészeti csoportosuláshoz kapcsolódott, s egyik alapítója volt az első világháború abszurditása ellen fellépő, a művészi szabadságot végletekig abszolutizáló dadaista mozgalomnak.

***

"Az 1914-es világháború mészárlásától felháborodva, mi Zürichben a művészeteknek szenteltük magunkat. Míg a távolban ágyúk dörögtek, mi teljes erőnkből énekeltünk, festettünk, kollázsokat csináltunk és verseket írtunk. Szilárd alapokon nyugvó művészetet kerestünk, hogy kigyógyítsuk a kort őrültségéből, s a dolgok új rendjét, mely helyreállítja a menny és pokol közötti egyensúlyt. Volt egy olyan homályos előérzetünk, hogy a hatalomtól megrészegedett gengszterek egyszer majd magát a művészetet is arra fogják fölhasználni, hogy eltompítsák vele az ember agyát, elméjét, szellemét."

***

Élete, művészi tevékenysége történetileg elválaszthatatlanul kapcsolódik a század olyan kiemelkedő szellemeihez, mint Kandinszkij, Liszickij, Franz Marc, Max Ernst, Tristan Tzara, Jean Cocteau, Paul Éluard, Louis Aragon. Művésztársai közül e kapcsolat után számosan más úton mentek tovább s újító művészetüket a századot legmélyebben megújító társadalmi mozgalommal ötvözték össze, s emellett mindvégig megőrizték és vállalták a közös múlt nagyszerűségét és tisztaságát. Talán legmaradandóbban Aragon emlékezik így a Befejezetlen regényben:


"Mint megosztott kenyér lett hajnalunk közössé
Bárhogy volt is csodás tavasz volt ez azért
És meg nem másíthatja többé
Semmilyen érv és ellenérv
"


(...)

 Ball alapította 1916. február 1-én a Cabaret Voltaire-t, és ő gyűjtötte maga köré azokat a költőket és festőket, akik aztán a Dada csoportját alkották.
(...)
Amikor a háború kitört, Arp, mint láttuk, Párizsban élt, de minthogy Strasbourgban született, a törvény szerint német állampolgárnak számított. Semmi kedve sem volt akár az egyik, akár a másik oldalon részt venni a háborúban, de amikor a háború láza fokozódott, helyzete Párizsban tűrhetetlenné lett. Minthogy szülei Svájcban telepedtek le, természetszerűleg ide tért vissza. 1915 nyarán érkezett Zürichbe. Novemberben Otto van Reesszel és Adja van Rees-Dutilh-lel a Tanner Galériában kiállította kollázsait és goblenjeit. Minden kiállított mű "absztrakt" volt, de még inkább újdonságba ment, hogy szakítottak a megszokott kifejezőeszközzel, az olajfestékkel, s új anyagból (mint például gyapjú, selyem, posztó és papír) készültek. Arp ezen a kiállításon találkozott Sophie Taeuberrel, és emiatt, mint gyakran mondta, életének legnagyobb jelentőségű eseményévé vált.
(...)
Sophie Taeuber mit Dada-Kopf Arp és Sophie Taeuber alighanem első látásra egymásba szerettek, és 1922-ben összeházasodtak. Sophie festő és táncosnő volt (Laban növendéke), és amikor Arppal találkozott, szövéstechnikát és textiltervezést tanított egy képző- és iparművészeti iskolában. (...)
Arp maga sokszot adózott nagyszerű elismeréssel az asszonynak, aki oly sokat jelentett számára. (...)

"A sok tarkabarka ember között, akivel életem során találkoztam, Sophie Taeuber mindenki másnál nyájasabb, derűsebb volt. Úgy élt, mint egy imakönyv alakja, átadva magát munkájának és álmainak. Álmainak valósága nerm olvadt bele az élet realitásába. Mindkétféle valóságban teljesen otthonosan mozgott. Akár a kertben dolgozott, akár képet festett, akár utazásra készült fel: minden tennivaló felé teljes odaadással, ugyanazon tiszta komolysággal fordult, s nem nyugodott meg, míg el nem végezte. Gyakran figyeltem, amint az asztal fölé hajol, körültekintően kikeveri a színeket, s gondosan odatörölve ecsetét a festéktartó széléhez, finoman átviszi a vászonra, minden egyes vonalat szinte áhítattal húzva meg. Néha fölpillantott, és büszke bájjal mosolygott. Az éjjel és a nappal csupa csoda volt számára. Örömmel nézett a közelgő est és az álmok elébe. Az álom ébredés után is folytatódott, és a reggelinél ragyogó világokról és zengő formákról beszélt, tündérmesékről, melyekben rózsák és árnyak váltakoztak, végtelenbe futó napsugarak sugárnyalábjairól szólt, lelkekről és a végtelen árjában való boldog repülésről.
Sophie Taeuber with her puppets, 1918 ZurichVele sétálni páratlan boldogság volt. Nyugodt örömmel köszöntötte a világot. Minden reggel úgy látogatta meg a virágait, mint jóbarátokat. Beszélt a virágokhoz és a csillagokhoz. Minden zavar nélkül szólt a legkisebb és legnagyobb teremtményekhez. Utánozni tudta a tücsök ciripelését, miközben furán fölrántotta orrát. Összezárt kezében elővigyázatosan szokta biztonságos helyre vinni azokat a lepkéket, melyek esténként a lámpa körül röpködtek. Máig se tudom, miféle titokzatos üzenetváltás zajlott le közte és a pillangók között. Csak jöttek lelkesen, s körötte röpködtek; ha kinyújtotta karját, máris leszálltak rá; rátelepedtek a kalapjára, a ruhájára, és békésen ott maradtak hosszú sétái során. Nyugodt hangon pontos utasításokat adott nekik, hogy előtte vagy mögötte repüljenek-e. Eljátszott ezekkel a bájos kis lényekkel, és kacagva szökellt előttük. Feledhetetlen tiszta csengettyűhangon nevetett."
-
fordította: Kristó Nagy István
/Herbert Read: Arp - Corvina Kiadó/
Barhan Creative Commons License 2007.09.27 0 0 202
Szilágyi Domokos

 

De most természet beszél

 

Mely nyelv merne versenyezni véled

 

Folyóim kinyújtóztatom,

hogy érjenek el tehozzád,

folyóim magasról zuhannak alá,

hogy a magasra visszatérjenek

a közlekedő-eszmék törvénye szerint;

folyóim kinyújtóztatom,

hogy érjenek el tehozzád.

Vedd, tessék, vedd a tengereimet -

te már megszelídültél (talán),

vad dajkádtól elszelídültél;

vedd, tessék, vedd a tengereimet:

szelídítsed magadhoz,

- arannyal gazdagok, ezüsttel,

hallal, sóval, viharral, ó, seregnyi

gazdátlan erővel,

mert a te szemedben rossz gazda vagyok,

garázda, mert

én; csak elindítottalak, de lemaradtam tőled,

így mondjak legalábbis - pedig

a te értelmed, a te nyelved

végső soron az én értelmem, nyelvem is

(én, a szegény rokon!) -;

hiába mondják, hogy magadhoz

te hasonítasz engem: én téged magamhoz!

Vedd hát a tengereimet, s ha tudsz,

kezdjél velük értelmesebb dologba.

 

Nagyot, nagyot estem valamikor,

kipúposodott a hátam,

így lettek a hegyek. Esésből magasság.

Friss levegő - ha még tudod, mi az -,

és hó és havasi gyopár: leányom, a legkedvesebb.

Az is lehet, nem én estem nagyot,

te ugrottál nagyot,

s már majdnem elfeledtél,

pedig vagyok - s nemeqyszer kényelmetlen neked.

S lásd, kénytelen vagyok

a te fogalmaidban beszélni,

ha azt akarom, hogy megérts,

mert te mindent megérteni akarsz, és azt hiszed,

meg is értettél, ha szavakat

találsz arra, ami énbennem érthetetlen.

Vedd hát a hegyeimet. Legalább

messzebbre látsz. Messzebbre látsz.

Mert hülye vagy,

hiszen hiszed, hogy jó messzebbre látnod,

vagy ha nem hiszed is: nem tudsz anélkül élni -

ó, áldassék a hülyeséged,

mert nem bírnád ki másképp magadat.

Vedd, vedd, vedd a hegyeimet.

Utallak, mert csak beléd-sikerültem.

S mert beléd-sikerültem: szeretlek.

S mert szeretlek, megbocsájtok magamnak,

s megbocsátván, kell, hogy szeresselek.

 

Ember!

 

 

 

Aranyat, tömjént, mirhát

 

Olyan az én kedvesem

a leányok között, mint

a liliom a tövisek között

(Énekek Éneke)

 

    Aranyat - tömjént - mirhát - az első hó lehulltán

(miként három királyok, csodálón térdre hullván),

ím, ezt hozok elődbe. - - Sok régi sebre írt ád

karácsony éjszakáján. - - Aranyat - tömjént - mirhát

fűszerszámot - kenőcsöt -: hazám ezernyi kincsét

hozom - : vigasztalásul csüggedt fejedre hintsék. –

Csillag - : szemed vezérelt sajgó sötéten által.

Gunnyaszt lelkemben lomhán sok kalitkába zárt dal,

és egyedül Te vagy csak, kihez röpülni vágyik,

s kihez szabad röpülni - - messze Föltámadásig. - -

Csillag - : szemed vezérelt - - s vezéreljen továbbra.

Legelső állomásunk: karácsony éjszakája.

Legelső állomásunk - - legvégső menedékünk. - -

- - S szemed csillaga hogyha bánat-felhő mögé tűnt,

és könyörögve-sejlőn a vigaszt híva-hívja:

ragyogtassa elő az arany - tömjén - s a mirha.

 

     A kor leple lehullott. Megláttam ronda testét.

És lelkemből kitépte, amiért érdemes még

(vagy érdemes volt) élni. - - És Rád találtam akkor.

 S a célunk mintha látnám attól a pillanattól.

Te vagy, hogy legyek én is. S nekem azért kell lennem,

hogy ki-nem-nyílt virágként nehogy meghalj Te bennem;

Te vagy, hogy legyek én is, s ne dobjam el a ronda­-

rút életet magamtól - - („hát halhatunk halomra?”),

mert nem megy egyre immár, hogy mit se hívő hittel

mit és hogyan cselekszem - : a Te lelkedre is kell

vigyáznom lelkem mélyén - -, mint szép japáni vázát

derűs múzeumokban gondos kezek vigyázzák,

hogy por, piszok ne érje, és szemverés ne rontsa - - :

hát így ügyel Terád is lelkemnek csonka roncsa,

mert nem Tied az élted - és nem enyém az éltem;

felelnem kell Teérted - és felelned kell értem,

adósod vagyok mindig - adósom vagy örökre,

s a pár napunk, mi van még, e rovással pörög le - -

ó higgyünk benne, Kedves, - élni másképp ki bírna - - ? .

Legyen zálog reá ez arany - tömjén - s e mirha. - -

 

Szerelem... - - napsütéssel, milljó nyíló virággal,

rügy pattan csóközönből, az ég alatt madárdal,

orgonabúgásként száll gólyák jövő csapatja,

és élet-illat lebben minden halált tagadva,

a holt nedv szárba szökken, ha tüzek csókja támad - -

- - a mi szerelmünk: ősz, tél. - - A legtöbb csókja: bánat. - -

_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

 

    Így, hulladozó szavakon de nehéz kibeszélni magunkat.

Ősrégi, kopott, üres és keserű zörejük, jaj, eluntat.

Szóljon dalolón-derűsen-szomorún csak a csók, ez a csöndes-

­némán csacsogó csevegés - - s odakünn-idebenn sűrű csönd lesz,

elillan a föld, elalél az erő, - hevesen csak a vágy szól - -,

- - ujjad pici mozdulatával a homlokomon belejátszol
a qondolatokba; -- s e zűrzavaros fej a jó pihenésre
válladra simul; - - csak a szem marad éber, örömtele nézve
mindig-remegő vonalát a kinyílt, kereső kicsi szájnak - -

- s az új örömök szívem átölelik - -

                                           - - s jaj, a régi keservei fájnak - - ...

_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

 

Csönd, Kicsi, csönd. - Csak a tél, csak a szél, csak a hó susogása

súgja az ablakon át, hogy az emberek élete, lelke de árva.

Csönd, Kicsi, csönd. - Ügyeljünk, hogy a boldog, a hímes, az illatos álom

össze ne törjön. - Az éjjeli égre kiüli ragyogás a karácsony.

 

- Fogjad a bánatos-árva kezem, simogasd pici-halk-puha nesszel - - :

 

úgy akarom, hogy az álmok ölén-aluván soha már ne eressz el - - ...

 

_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

 

Aranyat - tömjént - mirhát –                      karácsony ránk borultán                                                                                  

(miként három királyok                             szeretőn leborulván),

ím, ezt hozok elődbe - - :                          íme: hozom a lelkem

egy kicsikét vidáman - -                            egy kicsikét leverten.

Szerelmemet szívedbe                             örök betűkkel irja

karácsony éjjelén ez                                 arany - tömjén - s e mirha.

Kannus Creative Commons License 2007.09.26 0 0 201
Ezt a verset még a nyári kánikulában cédulkáztam be, de valamiért elmaradt a kimásolása. Most a elhoztam ide...:-)
 
 
ERDÉLYI JÓZSEF
(1896 – 1978)

ESŐCSEPP

Szerettem nézni az esőt
hogy issza hő nyáron a föld,
mint lázas száj, repedezett;
szerettem, hogyha úgy esett,
mintha vederből öntenék;
villámlott és dörgött az ég,
féltem, de ha eső esett,
azt néznem olyan jólesett,
hogy a viharral szembeszálltam,
míg el nem állt, az ajtóban álltam,
s néztem az égi háborút,
melyben a föld egy hadiút,
holott mihelyt a földre ér,
minden esőcsepp talpra kél;
talpra ugrik, mint égből cseppent,
vagy föld alól bújt hősi nemzet,
millió törpe katona,
s mintha nem is lett vón soha,
meghal fű-, fagyökerekért,
állatokért, emberekért;
a föld színén, az ég alatt,
élete csak egy pillanat;
de az a pillanat csodás,
isteni önfeláldozás…

(Szép versek 1969 Magvető Könyvkiadó Budapest, 1970)
 
ilang_ Creative Commons License 2007.09.26 0 0 200
-
Kukorelly Endre: LVI. 'VISSZAHOZHATATLANUL ROHAN AZ IDŐ'

                          (Dilettáns vers. Parti Nagy Lajosnak)

A minap is megfigyeltem, hogy' elrohannak a
   percek,
   az órák, napok és évek,
a költészet épp megfelel erre a célra, a
   lankadt
   figyelésre, attól félek.
Nagyon gyorsan haladtak mind az előbbiek, egy
   kicsit
   úgy elkeseredtem ettől,
alig venni észre és nicsak-nocsak, már megint
   péntek
   volt, elmúlt három nap keddtől,
de sőt, ahhoz képest is letelt vagy négy és negyed
   ezért
   hiszed el, hogy szerda dél van,
mennyire jó mérni, ha létezik kvarcórád, az
   időt,
   mint teret mér le a mértan,
na ugye, eljutottunk ehhez a mélységes mély
   filo-
   zófiai problémához,
olyatén-mód, ahogy az ember lassacskán eljut
   ide
   a tegnapból a mához,
s a mából majd elkeveredik a holnapba,
   ha nem
   is mindnyájan, de egyesek,
megúszván mindig épp azt, amit, a pillanatot,
   lévén
   esetleg elég ügyesek,
nem mintha mindenki örökké meg bírna úszni
   mindent
   (akkor állandóan élne)
hál' istennek, mivel rémesen unalmas volna
   neki,
   s főleg a többiekre nézve.
Például ha a fent említett Isten legyártana
   egy ki-
   tűnően szerkesztett ürgét,
s isteni karban tartani megbízz' az angyalát! az
   angyalt,
   de lehetőleg egy fürgét,
hogy: ha a jóembernek csak valami bú-baja
   esnék,
   bontsd fel szépen, és pakold ki
a szerveket, meg a becsöveket, javíts, cserélj,
   de ne
   feledd el összevakolni,
örökéltűvé így lenne az az ipse, megszűn-
   vén az
   Idő neki, meg a Szerda.
Ül egy lebukott angyal előttem, összeragaszt,
   szétrak,
   megmér, de látja ha' ferde,
megint szétrámol, van idő, neki van ideje
   piszmog
   rajtam az angyali krampusz.
Összeragaszt. Tempósan reparálja a fúgát.
   Fugit
   irreparabile tempus.
-
/Kukorelly Endre Egy gyógynövény-kert - Magvető Könyvkiadó, 1993/

*********
Ahogy elrendezem, és ahogy elrendezik magukat ebben a könyvben a versek; egy jól bezárt kert, itt virulnak és száradoznak. Törik, hajladozik, prüszköl és zörög. S hogy megszabadulok tőlük, otthagyom, használja őket, ha lehet, most már valaki más. Ezért, és csak így.
(Kukorelly Endre)
Midász király Creative Commons License 2007.09.25 0 0 199

Pilinszky János
 
Kérdések kérdése

 

        Közel harminc esztendeje olvastam először A Karamazovok-at. Most olvasom másodszor. Azt hittem, értem és ismerem. Most tudom, hogy mindig csak „útban leszek" ennek a csodálatos és kimeríthetetlen regénynek a megértésében. Mert nem lehet eléggé hozzáöregedni lapjaihoz, mondogattam esténként magamnak, orromra igazítva szemüvegemet az ágyban az elalvás előtti, meghitt, imádsággal rokon olvasáshoz, mondogatom, gondolom magamban, némi szomorúsággal persze, és jóleső örömmel, boldogsággal. Annyi nyomtatott lap között ez a könyv mindig könyv. Az volt és az is marad.

        

        Most ott tartok Karamazov Iván nagy monológjánál, amikor azt mondja, hogy egyetlen gyermek ártatlan kínszenvedése elég ok a tökéletes lázadásra; elég ahhoz, hogy elutasítsam Isten és az üdvözültek öröklétét és minden boldogságát. Kétségtelenül e lázadás a kérdések kérdését érinti. Hogyan lehetséges egy ártatlan kínhalála, ha van Gondviselés? A puszta értelem itt nem lát kiutat; szükségszerűen föltételezi, hogy a világ vak, részvétlen őrlőmalom, aminek kerekei közé hullva senki élő – se bűnös, se ártatlan – nem számíthat irgalomra.

 

        De Ivánnal szemben áll a másik értékrend: Karamazov Aljosáé. A problémát ő is hasonló élességgel látja, mégis reakciója nem a lázadásé, hanem éppen ellenkezőleg: a sírig való alázaté, a mindhalálig szóló engedelmességé. Hogy miért? Mivel szíve mélyén ő is megtapasztalta ugyan, hogy a világ merő és puszta logika, tények láncsora, de ezzel szemben és efölött „érthetetlenül" szeretet és szépség is – méghozzá mindenekfölött!

 

        Az ő Istene, az ő Jézusa egyszerre koldus és király. Nemcsak királya, de koldusa is a világnak. És koldusként kell is szeretnünk, megértenünk és bebocsátanunk őt, hogy királyunk lehessen. Jézus minden volt, csak nem utópista; mindenre előbb fölkészített minket, mint e világi reményekre és utópiára. Igaz, királyi reménységre jogosította fel imánkat, de csak akkor, ha a szenvtelenül őrlő malomkerekek létezését is elfogadtuk már. Csak ezzel együtt és csak ezek után.

 

        Kibúvó? Ha Iván szemével nézem, igen. Ha Aljosáéval, nem. Hit és hitetlenség szükségszerűen befejezhetetlen párbeszéde ez. Irtóztató törési pont, amelyet gyerekek és Isten ártatlanul kiontott vére pecsételt meg. De ami talán épp azért vonzza magához a bűn drámájában vergődő, elmerült lelkeket. Azokat, akikben különben csak a lázadás születne meg maguk, a világ, mások és Isten ellen, de így, e titokzatos botrány láttán térdre esnek, mint Dosztojevszkij vagy Karamazov Aljosa, amikor egyedül maradt Istenével.

 

 

(Új Ember, 1972. december 24.)

Vukkancs Creative Commons License 2007.09.25 0 0 198
Szilágyi Domokos
ÁRVERÉS

Fölfűzöm fekete gyöngyeim:
elárverezem éjjeleim.
Tanulás, csókok, munka, rím:
ki ád hát többet, feleim?
Három vers csak egy mosolyért.
Megértés annak, aki megért.
Annak, aki semmire se tart,
fizetek egy pofa italt.
Annak, aki belém kötött,
juttatok pár igekötőt.
Annak, aki palira vett,
adom boldog perceimet.
Ki valamire becsül engem,
odaadom mindenem ingyen.
S aki túl sokra becsül: ím,
józanító kudarcaim.
(Ámbár csak számító csalás
e potom kiárusítás:
olcsón magam azért adom,
hogy emelkedjék árfolyamom.)

(1964)

Vukkancs Creative Commons License 2007.09.25 0 0 197

Emily Dickinson

288

Senki vagyok! Ki vagy te?
Hát te is Senki vagy?
Egy pár vagyunk tehát?
Ne szólj! elhírlenék, tudod!

Valaki lenni - mily sívár!
Mint béka - förtelem! -
Ámuló lápnak nyáron át
Hajtogatni nevem!


fordította: Tótfalusi István

/Amerikai költők, Sziget Könyvkiadó, Bp, 2001/
Barhan Creative Commons License 2007.09.25 0 0 196

 

 

„Nincs portrém most, de kicsi vagyok, mint egy ökörszem, és a hajam merész,

mint a vadgesztenye magháza, és a szemem mint a sherry,

amit a vendég a poharába hagyott. –

   Ez megfelelne portré helyett?”

 

 (Levél T. W. Higginsonnak, 1862. július)

                                         

 

(fordította Károlyi Amy)

ilang_ Creative Commons License 2007.09.24 0 0 195
-
(...) Te valamiért szeretsz engem, Aljosa, jól gondolom?
  - Szeretlek, Ivan, Dmitrij bátyám azt mondja rólad: Ivan - akár a sír. Én pedig azt mondom rólad: Ivan - talány. Még most is talány vagy nekem, de egyet-mást már felfedeztem benned, de csupáncsak ma reggel!
  - No és mi az? - kérdezte nevetve Ivan.
  - De nem haragszol meg? - szólt szintén nevetve Aljosa.
  - Nos?
  - Hát az, hogy te pontosan ugyanolyan fiatalember vagy, mint a többi huszonhárom éves fiatalember, ugyanolyan fiatal, fiatalka, üde és pompás fickó, hadd mondom ki: zöldfülű kölyök! No, nem sértettelek meg túlságosan?
  - Ellenkezőleg, meglep ez az egybeesés! - kiáltott fel vidáman, nagy hévvel Ivan. - Mert hidd el, hogy amióta délelőtt találkoztunk ott nála, csakis ezen gondolkoztam magamban, ezen a huszonhárom éves zöldfülűségemen, te pedig most mintha kitaláltad volna, éppen ezzel kezded. Az imént itt ültem, és tudod, mit gondoltam magamban? Bár nem hiszek az életben, bár csalódtam a legdrágább nőben, csalódtam a dolgok rendjében, sőt éppenséggel arról győződtem meg, hogy minden csupa zűrzavar, átkozott, talán pokoli káosz; bár rám szakadt az emberi kiábrándultság minden szörnyűsége, én mégis élni akarok, és ha már egyszer a számhoz emeltem ezt a serleget, hát nem veszem el tőle addig, amíg fenékig ki nem iszom! Egyébként úgy harmincéves koromban bizonyára eldobom ezt a serleget, még ha nem iszom is ki teljesen, és elmegyek... nem tudom, hová. De harmincéves koromig, ezt biztosan tudom, mindent legyőz a fiatalságom, minden kiábrándulást és minden életcsömört. Sokszor kérdeztem magamtól: van olyan kétségbeesés a világon, amely legyőzné bennem ezt a szenvedélyes és talán illetlen életszomjat, és arra jutottam, hogy nemigen van olyan, vagyis hát megint csak harmincéves koromig, aztán pedig már magam se kívánom a folytatást, legalábbis azt hiszem. Takonypóc tüdőbajos moralisták, kivált költők, gyakran alávalónak nevezik ezt az életszomjat. Igaz ugyan, hogy ez részben karamazovi vonás, mármint ez az életszomj, és mindennek ellenére kétségtelenül tebenned is ott lapul, de hát miért volna alávaló? Borzasztó sok centripetális erő van még a mi bolygónkon, Aljosa. Élni vágyom, és élek minden logika ellenére is. Ha nem hiszek is a dolgok rendjében, azért drágák nekem a tavasszal kifeslő, ragadós kis levelek, drága a kék ég, drága némelyik ember, akit - hidd el - néha nem is tudjuk, miért szeretünk, és drága némely emberi hőstett, amelyben talán már régóta nem hiszünk, de a szívünkkel, csupa megszokásból, mégis tiszteljük. No de meghozták a hallevesedet, fogyaszd egészséggel. Pompás a halleves, jól készítik. Én Európába akarok utazni, Aljosa, innen egyenest oda indulok, tudom ugyan, hogy csak temetőbe megyek, de a legeslegdrágább temetőbe, úgy bizony! Drága halottak feküsznek ott, és a sírjukon minden kő elmúlt életük lobogásáról, a hőstettükbe, az igazságukba, a harcukba és a tudományukba vetett hitükről regél, olyan szenvedélyes hitről, hogy - előre tudom - leborulok majd a földre, és sírva csókolgatom azokat a köveket, noha teljes szívemmel meg vagyok győződve, hogy mindez már régóta temető, és semmiképp se több. Nem a kétségbeeséstől fogok sírni, hanem csupán azért, mert boldoggá tesz a kicsorduló könnyem. A tulajdon meghatottságomtól részegülök meg. Szeretem a ragadós tavaszi leveleket, a kék eget, ez az! Itt nincsen szó észről, logikáról, itt a bensejével, az ösztönével szeret az ember, a saját friss, fiatal erejét szereti. Értesz valamit ebből a zagyvalékból, Aljoska, vagy nem? - kérdezte váratlanul felnevetve Ivan.
  - Nagyon jól értelek, Ivan: az ember a bensejével, az ösztöneivel akar szeretni, ezt gyönyörűen mondtad, és én borzasztóan örülök, hogy ennyire akarsz is élni! - kiáltott fel Aljosa. - Én azt hiszem, hogy legelőször is az életet kell megszeretnie a világon mindenkinek.
  - Jobban megszeretni az életet, mint az értelmét?
  - Okvetlenül így kell: előbb azt szeretni, mint a logikát, ahogy te mondod, okvetlenül előbb, mint a logikát, mert csak akkor foghatjuk fel az értelmét is. Ez már régóta dereng előttem. Neked félig már elintézett, nyert ügyed van, Ivan: szeretsz élni. Most igyekezz elrendezni a másik felét is, és meg vagy mentve.
  - Te már menteni akarsz? Hisz talán nem is állok a pusztulás szélén! No és mi volna az a másik fele?
  - Az, hogy fel kell támasztanod a halottaidat, akik talán nem is haltak meg soha. No, jöhet a tea. Örülök, hogy elbeszélgetünk, Ivan.
  - Látom, egészen nekihevültél. Borzasztóan szeretem az ilyen professions de foi-t,[32] éppen az ilyen... novíciusoktól. Szilárd ember vagy te, Alekszej. Igaz, hogy ki akarsz lépni a kolostorból?
  - Igaz. A sztarecem a világba küld.
  - Akkor még látjuk egymást ott, a világban, találkozunk harmincéves koromig, amikor már-már elveszem a számtól azt a serleget. Apám nem akar megválni a maga serlegétől hetvenéves koráig, sőt nyolcvanról is ábrándozik, ő maga mondta, és ezt nagyon komolyan veszi, ha pojáca is. Olyan szilárdan áll a kéjencsége talaján, mint a kősziklán... ámbár az is igaz, hogy harmincon túl már nem is igen állhatunk más talajon. De hetvenig - aljasság, jobb harmincig: némi öncsalással megőrizhetjük a "lelki nemesség árnyalatát".
(...)
[32] Hitvallásokat
-
Dosztojevszkij: A KARAMAZOV TESTVÉREK - ford. Makai Imre
/ A világirodalom remekei - Európa Könyvkiadó, 1977/
 
vagy ITT
 
(Nem tudom, ki hogy van vele, én nem szeretek ilyen hosszú művet számítógépen olvasni. Mindemellett tudom, hogy kell, mert van létjogosultsága e formátumnak is. Nagyon örülök, hogy végre beszereztem Lautréamont Maldoror énekeit, majd a szürrealistáknál beszélhetünk róla, ha van kedvetek: szerintem ezt sem lehet képernyőn olvasni!)
dolna Creative Commons License 2007.09.23 0 0 194

 

Reményik Sándor: A fordító

Károli Gáspár emlékezetének

könnyebb: a szellem szabad,
A képzelet csaponghat szerteszét,
Belekaphat a felhõk üstökébe,
Felszánthatja a tenger fenekét,
Virágmaggal eget-földet bevethet,
Törvénnyé teheti a játszi kedvet,
Zászlóvá a szeszélyt, mely lengve lázad,
S vakmerõn méri Istenhez magát...
Az alkotás jaj, kísértetbe is visz.
A fordítás, a fordítás - alázat.
Fordítni annyit tesz, mint meghajolni,
Fordítni annyit tesz, mint kötve lenni,
Valaki mást, nagyobbat átkarolva
Félig õt vinni, félig vele menni.

Az, kinek szellemét ma körülálljuk,
A Legnagyobbnak fordítója volt,
A Kijelentés õs-betûire
Alázatos nagy gonddal ráhajolt.
Látom: elõtte türelem-szövétnek,
Körül a munka nehéz árnyai:
Az Igének keres magyar igéket.
Látom, hogy küzd: az érdes szittya nyelv
Megcsendíti-e Isten szép szavát?
És látom: gyõz, érdes beszédinek
Szálló századok adnak patinát.
Ó, be nagyon kötve van Jézusához,
Félig õ viszi, félig Jézus õt.
Mígnem Vizsolyban végül megpihennek,
Együtt érve el egy honi tetõt.
Amíg mennek, a kemény fordítónak
Tán verejtéke, tán vére is hull,
De türelmén és alázatán által
Az örök Isten beszél - magyarul.

Kolozsvár, 1929 március 12

Midász király Creative Commons License 2007.09.23 0 0 193

Teréz anya

 

Az élet himnusza  

 

 Az élet egyetlen - ezért vedd komolyan!

 Az élet szép - csodáld meg!

 Az élet boldogság - ízleld!

 Az élet álom - tedd valósággá!

 Az élet kihívás - fogadd el!

 Az élet kötelesség - teljesítsd!

 Az élet játék - játszd!

 Az élet vagyon - használd fel!

 Az élet szeretet - add át magad!

 Az élet titok - fejtsd meg!

 Az élet ígéret - teljesítsd!

 Az élet szomorúság - győzd le!

 Az élet dal - énekeld!

 Az élet küzdelem - harcold meg!

 Az élet kaland - vállald!

 Az élet jutalom - érdemeld ki!

 Az élet élet - éljed!
Barhan Creative Commons License 2007.09.22 0 0 192

Varlam SalamovVarlam Salamov

 

Cherry brandy

 

„Salamov lágertapasz­talata keserűbb és hoszszan tartóbb volt az enyémnél. Tisztelettel ismerem el, hogy nem nekem, hanem éppen neki jutott osztályrészül, hogy megérintsék az elállatiasodásnak és a reményvesztettségnek azok a mélységei, ame­lyek felé a lágerélet le­húzott bennünket." (Alekszandr Szolzsenyicin)

 

 

„A XIX. századi orosz humanista írók lel­két nagy bűn terheli, a XX. században az ő zászlajuk alatt kiontott emberi vér bűne... Valamennyi terrorista tolsztojánus és ve­getáriánus volt, valamennyi fanatikus az orosz humanisták tanítványa. És e bűn alól nincs feloldozás..."

 

 

 

 

A költő haldoklott. Éhezéstől felpuffadt, nagy ke­zefeje, csőformájúra nőtt, piszkos körmű, verteién, fehér ujjai a mellén hevertek, nem rejtette el kezét a hideg elől. Azelőtt bedugta az inge alá, a csupasz testére, de ott most túlságosan kevés volt a meleg. A kesztyűjét már rég ellopták. A lopáshoz csupán arcátlanság kellett, fényes nappal lopták el. A vaksi elektromos napot, amelyet bemocskoltak a legyek és még kerek drótkosárba is foglaltak, a magas mennye­zet alá erősítették. A fény a költő lábára esett - mintha egy ládában feküdt volna a sűrűn egymás mellett álló emeletes priccsek egyik alsó helyének sötét zugában. Időnként megmozgatta az ujjait, úgy pattogtak, mint a kasztanyetta, és megtapogatta zubbonya gombját, gomblyukát, a kis gödröt rajta, lesöpört róla valami szemetet, aztán újra megállt a keze. A költő olyan hosszan haldoklott, hogy már fel sem fogta, hogy haldoklik. Néha fájdalmasan és majdnem érzékelhe­tően áthatolt az agyán egy egyszerű és átható gondo­lat, hogy ellopták a kenyerét, amelyet a feje alá tett. És ez olyan égetően félelmetes volt, hogy kész lett volna vitatkozni, káromkodni, verekedni, kutatni, bi­zonygatni. De erőtlen volt hozzá, s a kenyér képe egyre halványult... És most másra gondolt. Arra, hogy valamennyiüknek át kell kelni a tengeren túlra, de valami okból késik a hajó, és jó, hogy ő itt van. És ugyanilyen könnyedén és homályosan a nagy anya­jegyre gondolt a barakk naposának arcán. A nap nagy részében azok az események jártak a fejében, amelyek betöltötték itteni életét. A képek, amelyek feldereng­tek szeme előtt, nem a gyerekkor, az ifjúság, a siker képei voltak. Egész életében sietett valahova. Nagy­szerű volt, hogy most nem kell sietni, hogy ráérősen gondolkodhat. És lassan a halál előtti mozdulatok egyformaságára gondolt - arra, amit megértettek és leírtak az orvosok, előbb, mint a festők és a költők. Hippokratész arca tűnt fel előtte - az ember halál előtti maszkját ismeri akármelyik medikus. A halál előtti mozdulatok titokzatos egyformasága szolgált ürügyül Freudnak a legmerészebb hipotézisekhez. Az egyformaság, az ismétlődés nélkülözhetetlen tala­ja a tudománynak. Azt, hogy a halál megismételhetet­len - nem orvosok, hanem költők tanulmányozták. Jólesett tudatára ébredni, hogy még tud gondolkod­ni. Az éhezés keltette émelygést már rég megszokta. És minden egyenrangú volt - Hippokratész, az anya­jegyes arcú napos és a tulajdon piszkos körme.

Az élet beleszállt és kiszállt belőle, haldoklóit. Az­tán újra megjelent az élet, kinyílt a szeme, gondolatai támadtak. Csak a vágyai nem tértek vissza. Sokáig élt a világban, ahol gyakran kellett megmenteni az embe­rek életét - mesterséges légzéssel, glukózzal, kámfor­ral, koffeinnel. A halott újra életre kelt. Miért is ne? Hitt a halhatatlanságban, az igazi emberi halhatatlan­ságban. Gyakran járt a fejében, hogy egyszerűen nem létezik semmiféle biológiai ok, amely miatt az ember ne élhetne örökké... Az öregség csupán gyógyítható betegség, s ha nincs ez a máig is megfejthetetlen, tragikus félreértés, akkor örökké élhetne az ember. Vagy amíg el nem fárad. Ó pedig egyáltalán nem fáradt bele az életbe. Még itt sem, ebben az átmenő barakkban, a „tranzitkában", ahogy előszeretettel emlegették az ittlakók. Ez a rémségek előcsarnoka volt, de nem maguk a rémségek. Ellenkezőleg, itt élt a szabadság szelleme, és ezt mindenki érezte. Előttük volt a láger, mögöttük a börtön. Ez a béke „útközbeni világa" volt, s a költő megértette ezt.

Volt még egy útja a halhatatlanságnak, a tyutcsevi.

 

„Boldog, ki látta e világot végzetes perceiben."

 

De ha ő már, mint látjuk, nem lehet halhatatlan emberi alakban, testi valóságában - az alkotói halha­tatlanságot már mindenképpen megérdemelte. A hu­szadik század legnagyobb költőjének nevezték, s ő gyakran gondolta, hogy ez valóban így van. Hitt ab­ban, hogy a versei halhatatlanok. Nem voltak tanítvá­nyai - de vajon tűrik-e őket a költők? írt prózát is - rosszat -, írt cikkeket. De csak verseiben tudott valami újat adni a költészetnek, valami fontosat, ahogy mindig hitte. Egész elmúlt élete: irodalom volt, könyv, mese, álom, s csak a jelen volt valóságos élet.

Mindezt nem polemikus éllel gondolta végig, ha­nem titkon, valahol mélyen magában. Ezekhez a té-pelődésekhez nem volt elég szenvedélye. Rég elhatal­masodott rajta a közöny. Micsoda jelentéktelen osto­baság, egérfutkosás volt mindez az élet rossz terhéhez képest! Csodálkozott magán - hogy gondolkozhat így a verseiről, amikor már minden eldőlt, s ezt ő nagyon jól tudta, jobban, mint bárki. De hát ki ? Kinek kell ő itt és kivel egyenlő? Valami oknál fogva mindezt meg kellett érteni, s ő várt... és megértette.

Azokban a percekben, amikor az élet visszatért testébe, és félig hunyt, zavaros szeme egyszer csak látni kezdett, szemhéja megremegett és megmozdul­tak az ujjai - visszatértek gondolatai is, amelyekről nem hitte, hogy az utolsók.

Az élet magától lépett be, mint egy hatalmaskodó háziasszony; ő nem is hívta, mégis belépett a testébe, agyába, belépett, mint a versek, mint az ihlet. És ennek a szónak jelentése először tárult fel előtte egész teljességében. A költészet volt az az életadó erő, ami éltette. Szó szerint. A versek kedvéért élt, a versekkel élt.

Most annyira szemmel látható volt, olyan érzékel­hetően világos, hogy az ihlet volt az élet: halála előtt adatott megtudnia, hogy az élet nem volt más, mint ihlet, igen, ihlet.

És örvendett, hogy megadatott neki felismerni ezt az utolsó igazságot.

A versek jelentették az egész, az egész életet: a munka, a lódobogás, a ház, a madár, a szikla, a szere­lem - az egész élet könnyen belefért a versekbe, és kényelmesen elhelyezkedett bennük. És ennek így is kellett lennie, hiszen a versek - szavak voltak.

A strófák most is könnyen életre keltek, egyik a másik után, és bár régen nem írta le, le sem tudta írni verseit, a szavak mégis könnyen feltámadtak, egy-egy adott és minden alkalommal szokatlan ritmusra. A rí­mek voltak a kutatók, a szavak és fogalmak mágikus kutatásának műszerei. Minden szó a világ egy része volt, válaszolt a rímnek, s az egész világ valamilyen elektronikus gép sebességével száguldott előtte. Mind azt kiáltotta: engem válassz! Ne, engem! Nem kellett keresni semmit. Csak eldobálni kellett. Mint­ha két ember lett volna jelen - aki alkot, aki teljes iramban meglódította a lendkereket, meg a másik, aki válogat és időnként leállítja a megindított gépezetet. És látván, hogy ő - két ember, a költő megértette, hogy most igazi verset ír. És aztán, ha nem írta is le? Leírni, kinyomtatni: hiúságok hiúsága. Ami nem ön­zetlenségből születik, nem a legjobb. A legjobb az, amit nem írtak le. Ami megszületett és eltűnt, nyom­talanul semmivé foszlott. Csak a semmivel össze nem téveszthető alkotómunkát érezte, csak az bizonyítot ta, hogy megalkotta a verset, hogy nagyszerűt alko­tott. Nem téved-e? Csalhatatlan-e alkotói öröme?

Eszébe jutott, hogy költőileg milyen gyámoltala-nok voltak Blok utolsó versei, és mintha Blok ezt nem értette volna...

A költő megálljt parancsolt magának. Ezt könynyebb volt megtenni itt, mint valahol Leningrádban vagy Moszkvában.

Most azon kapta magát, hogy már régen nem gon­dolkozik semmin. Az élet megint kiszállt belőle.

Hosszú órákat feküdt mozdulatlanul, s akkor várat­lanul meglátott a közelében valami célgömbhöz vagy geológiai térképhez hasonlót. A térkép néma volt, s ő gondosan igyekezett megérteni, mit ábrázol. Jó sok idő telt el, amíg felfogta, hogy a tulajdon ujjait látja. Ujjai végén még ott voltak a tövig szívott, végigszo­pott mahorkacigaretta barna nyomai - az ujjbegye­ken tisztán látszott a daktiloszkópiai rajzolat, akár egy domborzati térképen. A rajzolat egyforma volt mind a tíz ujján, a fák évgyűrűihez hasonló, koncentrikus körök. Eszébe jutott, hogy egyszer gyerekkorában megállította a sétányon egy kínai, aki a házuk pincéjé­ben működő mosodában dolgozott. A kínai megfogta az egyik kezét, majd a másikat, felfelé fordította a tenyerét és izgatottan kiáltott valamit a maga nyelvén. Mint kiderült, a szerencse fiának mondta a kisfiút, akit szerencsés jellel jegyeztek meg. Erre a szerencse­jegyre gyakran emlékezett a költő, különösen akkor, amikor első versesfüzetét kinyomtatták. Most harag és irónia nélkül gondolt vissza a kínaira. Mindegy volt már neki.

A legfőbb, hogy még nem halt meg. Mellékesén: mit jelent az, hogy meghalt, mint költő ? Valami gyer­mekien naiv dolog kell hogy legyen a halálában. Vagy valami szándékolt, valami színpadias, mint Jeszenyi­nében, mint Majakovszkijéban.

Úgy halt meg, mint egy színész - ez még érthető. De vajon úgy halt-e meg, mint egy költő?

Igen, megsejtett valamit abból, ami várt rá. A tran­zitlágerben volt ideje sok mindent megérteni és megsejteni. És örült, csendesen örült erőtlenségének és reménykedett abban, hogy meghal. Eszébe jutott egy régi börtönbeli vita, hogy mi a rosszabb, mi a szörnyűbb: a láger vagy a börtön - senki nem tudta igazán, spekulatív érveket sorakoztattak fel. És mi­lyen kegyetlenül mosolygott az az ember, akit a láger­ből hoztak ebbe a börtönbe! Örökre megjegyezte a mosolyát, úgyhogy még felidézni sem merte.

Lám csak, milyen ügyesen becsapja őket - azokat, akik kerek tíz évre idehozták - ha most meghal! Né­hány éve még száműzetésben volt és tudta, hogy örökre feljegyezték a különleges listákra. Örökre?! Az arányok eltolódtak és megváltozott a szavak értelme.

Újra érezte, hogy kezd beléáradni az erő, igen, dagadni, mint a tenger. Többórás dagály. Nyomában ott az apály. De hiszen a tenger sem távozik tőlünk mindörökre. Még visszatér.

Váratlanul enni kívánt, de nem volt ereje megmoz­dulni. Lassan, nagy nehezen felderengett, hogy a mai levesét odaadta a szomszédjának, hogy egy bögre forró víz volt az egésznapi tápláléka. A kenyéren kívül, persze. De a kenyeret régen osztották, nagyon régen. A tegnapit meg ellopták. Valakinek volt még ereje lopni.

így feküdt, könnyedén és lélektelenül, amíg fel nem virradt a reggel. A villanyfény kissé elsárgult és nagy furnértálcákon behozták a kenyeret, mint min­dennap.

De ő már nem nyugtalankodott,, nem nézte ki ma­gának a serclit, nem sírt, ha nem neki jutott. Nem tömte a szájába remegő kézzel a pótadagot - és a pótadag egy pillanat alatt elolvadt a szájában, orrcim-pái megfeszültek, egész lényével érezte a friss rozske­nyér ízét és illatát. A pótadag már nem is volt a szájában, pedig még nyelni sem volt ideje vagy megmozdítani az állkapcsát. A falat kenyér elolvadt, sem­mivé lett, és ez csoda volt, egyike a sok itteni csodá­nak. Nem, most nem nyugtalankodott. De amikor a kezébe adták a napi kenyéradagját, átfogta verteién ujjaival és a szájához szorította. Harapdálta skorbut-pusztította szájával, vérzett az ínye, a fogai inogtak, de nem érzett fájdalmat. Minden erejével a szájához szorította a kenyeret, tömte, szívta, tépte és rágta... Szomszédai fékezték meg:

-  Ne edd meg mind, majd aztán megeszed, ké­sőbb...

És a költő megértette. Tágra nyitotta a szemét, de nem engedte ki szederjes ujjai közül az összevérzett kenyeret.

Később? Mikor? - kérdezte tisztán érthetőn. És lehunyta a szemét.

Estére meghalt.

Csak két nappal később „írták le". Leleményes szomszédainak sikerült a kenyérosztásnál két napig megkapni a halott adagját; a halott felemelte a kezét, mint egy bábu. így hát két nappal előbb halt meg halála dátumánál. És ez nem elhanyagolható részlet jövendő életrajzírói számára.

 

Rab Zsuzsa fordítása

 

 

 

Az egyik legmegrendítőbb története a Cherry brandy, a költő megnevezése nélkül, de nyilvánvalóan

Oszip Mandelstamról.

Barhan Creative Commons License 2007.09.22 0 0 191
Nyina Hagen-Thorn Nyina Hagen-Thorn írja:



"Az idő és a tér, az idő és a tér... - ismételgettem, miközben fel-alá járkáltam a cellában...

Vagy sikerül kijutnod úgy, ahogy bejöttél, vagy nem bírod és megbolondulsz...

Ha nem tanulsz meg lélekben mozogni a térben, olyan élesre állítva a képet, hogy szinte valóságos legyen.

De ha ezt ritmus nélkül teszed, akkor is megbolondulsz.

A ritmus segít és vezet."



Rájön, hogy a képzelete segítségével lelke kiszabadulhat a cellájából.

A sötétzárkában, ahol fogytán az oxigén, egy hajóútra gondol egy északi folyón,

minden részletet lát, s szavakba, ritmusba - versbe - önti a látomást.



"Az érzés, hogy pusztán a tudat hatalma képes megszabadítani a testet börtönéből, különös boldogságot jelent."

"Megtaláltam önmagamban azokat a fegyvereket, amelyekkel védekezni tudtam nem csupán a sötétzárkában a fulladozás,

de minden olyan dolog ellen, amit a tudatom nem volt képes elfogadni. Öt éven keresztül mindez versekké alakult át.

Nem tudom, költészet-e ez a szó 'irodalmi' értelmében, mindenesetre emlékműve az én belső szabadságomnak,

eszköz, amellyel sebezhetetlenné tettem lelkemet."



Nyina nem csak magával törődött. Igyekezett rabtársai fizikai szenvedéseit enyhíteni és meséket,

verseket mondott, hogy könnyebben viselhessék el sorsukat.



"Azóta mindennap kérlelnek: 'Szavaljon nekünk még valamit!'

Én szavaltam nekik Blokot és Puskint, Nyekraszovot és Mandelstamot, Gumiljovot és Tyutcsevet.

Az arcuk ragyogni kezdett, mint amikor nedves ruhával letöröljük a port az ablaküvegről."

Barhan Creative Commons License 2007.09.22 0 0 190

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij

 

Miniatűrök

 

...Szeretem az utcákon bolyongva nézegetni az ismeretlen járó­kelőket, tanulmányozni arcukat, és találgatni: kik lehetnek, hogyan élnek, mivel foglalkoznak, és mi tartja fogva érdeklődésüket most, ebben a percben. Láttam egy mesterembert s vele egy csepp fiúcskát, és rögtön arra gondoltam, hogy meghalt a felesége, alig egy hónapja, és isten tudja, mért, de biztos, hogy tüdővészben. Az árva fiúcskára (apja egész héten a műhelyben dolgozik) egyelőre holmi öreganyó visel gondot, a pincesorban, ahol egy bérelt kamrában, de lehet, hogy csak egy sarkában laknak. Most azonban, vasárnap lévén, az özvegyember messze járt a kisfiúval, valahol a viborgi negyedben, egyetlen rokonuknál, több mint valószínű, az elhunyt nővérénél, akihez azelőtt csak néha-néha mentek, s aki egy paszományos altiszt felesége, és biztosan valami dromedár kincstári épü­letben laknak, szintén az alagsorban, de külön lakásban. A nővér talán szánakozva emlegette a megboldogultat, de csak hébe-hóba; valószínű,  az özvegy sokat sóhajtozott a vendégségben, habár mindvégig komor volt, ritkán és keveset beszélt, bizonyára munká­jával kapcsolatos általánosságokat mondott, de még ezt is hamar abbahagyta. Valószínű, asztalra tették a szamovárt, és teát iszogat­tak. A kisfiú egész idő alatt a sarokban üldögélt, a lócán, duzzogva, idegenül, míg végül elaludt. A nagynéni s férjura nemigen törődött vele, de nagy sokára mégiscsak adtak neki egy kis tejet és kenyérkét, s az altiszt-házigazda, aki addig felé se fittyentett, kedveskedés­képpen élcelődő megjegyzést tett a gyermekre, de valami igen borsosat, otrombát, és ő maga (mellesleg egymaga) jót nevetett rajta, az özvegy viszont, a jó ég tudja, miért, zordul rárivallt a kisfiúra, mire amannak menten ki kellett mennie, és az apa, most már szó nélkül, gondterhelt ábrázattal kivitte egy percre a szobá­ból... Ugyanolyan fakón és hivatalosan búcsúzkodtak, ahogy beszélgettek, a kölcsönös előzékenység és az illem rendje-módja szerint. Az apa karjára nyalábolta a gyermeket, és a viborgi negyed­ből hazavitte a Lityejnajára. Holnap ismét megy a műhelybe, a kisfiú pedig az öreganyóhoz. Hát igen, az ember jár-kél, és mindun­talan ilyen haszontalan kis történeteket fundál ki a saját szórakoz­tatására. Nincs semmi értelme, és nem lehet kimagozni belőle semmi épületeset. Ezért fog el a mélabú, tétlen, nyári vasárnapo­kon, Pétervár poros, borongó utcáin. Hogyan? Sose gondoltak még rá, hogy Pétervár utcái borongok? Én úgy érzem, ez a legborongóbb város a világon.

 

A tenyerező kisfiú

 

Fura népség a gyereknépség, beleveszik magukat az ember szívébe, s ott derengnek benne. Karácsony előtt és a szentestén egy kisfiút láttam álldogálni az utcán, egy forgalmas sarkon, nem lehetett több hétesztendősnél. Csaknem nyáriasan volt öltözve a csikorgó fagyban, de a nyakában ócska rongy lógott - tehát valaki mégiscsak ..gondoskodott róla", mielőtt kiküldte. A fiú „tenyerezett"; ez szakkifejezés, annyit jelent, mint koldulni. A műszót ezek a kisfiúk maguk találták ki. Rengetegen vannak a hozzá hasonlók, ott téblábolnak az utunkban, és betanult szöveget nyüszítenek; ez azon­ban nem nyüszített, és olyan ártatlanul beszélt, olyan szokatlanul és bizalommal nézett a szemembe - valószínű, még kezdő volt a szakmában. Kérdezősködésemre azt felelte, hogy a nővére betegen fekszik, és hogy nincs munkája; lehet, hogy igaza volt, de csak később tudtam meg, hogy teméntelen ilyen fiúcska van: a legdermesztőbb hidegben is kikergetik őket „tenyerezni", és ha üres kézzel mennek vissza, bizonyára verés várja őket. Ha összekoldul néhány kopejkát az ilyen kisfiú, elgémberedett, vörös kézzel haza­megy holmi pincébe, ahol valami szedett-vedett kompánia dorbézol, afféle jómadarak, akik „a vasárnap végett szombaton letették a munkát a gyárban, de szerda este előtt fel se veszik". Ott, a pin­cében velük együtt isznak éhes, agyba-főbe vert asszonyaik, és ugyanitt szoptatják éhes csecsemőiket. Vodka, piszok, züllés, de főképp vodka. Az összekoldult kopejkákkal a kisfiút nyomban a kocsmába szalasztják, és ő még bort is hoz. A tréfa kedvéért néha neki is beleöntenek a szájába egy kisüveg pálinkát, és hahotáznak,

 

...és döntötte a gonosz vodkát

belém könyörtelen...

 

Amikor valamelyest felcseperedik, gyorsan berakják valami gyárba, de a keresetét most is le kell adnia a kompániának, és azok újra elisszák. Ezek a gyermekek azonban már a gyári munka előtt vérbeli bűnözőkké válnak. Csavarognak szerte a városban, pince­zugokba bemásznak, és suttyomban ott éjszakáznak. Egyikük több egymást követő éjszakát is egy házmesternél töltött valami kosár­ban, és amaz nem vette észre. Magától értetődően tolvajokká vál­nak. A tolvajlást már egy nyolcéves gyermek is szenvedéllyel űzi, s gyakran halvány fogalma sincs róla, hogy bűnös dolgot művel. A végsőkig elviselnek mindent - éhséget, fagyot, verést - egyetlen­egyért, a szabadságért; idővel megszöknek a kompániától, és már a maguk csavargó-életét élik. Ezek az elvadult kis lények néha semmit sem tudnak, sem azt, hogy hol élnek, milyen nemzethez tartoznak, van-e Isten, van-e cár; olyan híreket hallani felőlük, hogy el sem akarja hinni az ember, de ettől függetlenül mindez tény és való.

 

Egy kisfiú Jézuska karácsonyfájánál

 

Regényíró vagyok, és azt hiszem, ez a történet az én történetem. Nem is tudom, miért írom, hogy „azt hiszem", amikor biztosan tudom, hogy az enyém, s közben mégis szüntelenül úgy rémlik, valahol és valamikor megtörtént, pontosan így történt, egyszer, egy szentestén, egy bizonyos nagyvárosban, a csikorgó fagyban.

Egy kisfiú rémlik fel előttem, valami pincében, olyan kicsi kisfiú, olyan hatesztendősféle, vagy még annyi se. Ez a kisfiú reggel fel­ébredt a nyirkos, hideg pincében. Reszketett a vásott gúnyácská­ban. Lehelete fehér páraként lebegett, s ő a sarokban, egy ládán kuporogva, unalmában huhukolva eregette szájából e párát, és szórakozásképpen elnézte, mint lebeg. Ámde marta gyomrát az éhség. Reggel óta többször odasomfordált a dikóhoz, melyen lángos-vékony derékaljon, vánkos helyett holmi batyuval a feje alatt, beteg anyja feküdt. Vajon hogy került ide? Idegenből jöhetett a kisfiával, és hirtelen megbetegedett. A pince gazdasszonyát két napja bekísérték a rendőrségre; a lakók szétszéledtek, küszöbön volt az ünnep, de az árván maradt ószeres már napok óta holt­részegen feküdt, be sem várva az ünnepet. Az odú másik sarkában egy reumától gyötört nyolcvanesztendős anyóka nyögdécselt, vala­mikor dajka volt valahol, s most, magányosan haldokolva, óbégatott, zsémbelt a kisfiúval, úgyhogy az már félt közelébe menni a vackának. Vizet még csak talált a pitvarban, de egy kis száraz kenyeret sehol se lelt, és már vagy tizedszer oldalgott oda anyjához, hogy felébressze. Végül félni kezdett a sötétben: már rég bealko­nyult, de világot senki sem gyújtott. Kitapogatta anyja arcát, és csodálkozott, hogy meg se rebben, és hideg, mint a fal. „Nagyon hideg van itt" - gondolta a fiú, még álldogált valameddig, kezét a halott vállán felejtve, majd előkotorta a dikóról ellenzős sapkáját, és lábujjhegyen kiosont a pincéből. Már előbb is elment volna, de félt a nagy kutyától, fenn a lépcsőházban, egész nap vonított a szomszéd ajtókban. De a kutya már nem volt ott, s a kisfiú kiszaladt az utcára.

Jaj, istenkém, micsoda város! Sose látott még ilyet. Ahonnan jött, sötét köd tespedt éjszakánként, egy szem lámpa derengett az egész utcában. A töpörödött faházikók zsalui zárva, kora szürkület­kor már egy lélek sincs az utcán, az emberek házukba húzódnak, s a falkányi kutya rákezdi a vonítást, száz, ezer, és vonítanak, ugatnak egész éjjel. De ott azért jó meleg volt, és enni adtak, itt más - Jajj istenkém, ha ehetne! És micsoda lárma, dübörgés, micsoda fényesség, és emberek, lovak és hintók, és fagy, fagy! Fagyott pára dől a hajszolt lovakból, forrón fújtató pofájukból; patkójuk a porhanyó havon át peng a kövezeten, és mindenki úgy tolong, jaj, istenkém, de jó lenne enni, ha csak egy falatkát, és hirtelen belehasít ujjacskáiba a fájdalom. A rend őre elhalad mellette, de félrefordul, hogy ne lássa meg a kisfiút.

Nini, egy másik utca, milyen széles! Jaj, itt biztosan agyon­nyomják; hogy kiabálnak, futnak, hintók suhannak, és ez a fény, ez a fény! Hát ez meg micsoda? Ó, milyen nagy üveg, és az üveg mögött szoba, és a szobában mennyezetig érő fenyő: karácsonyfa, és a karácsonyfán mennyi csillagsziporka, mennyi aranypapír és alma, és körös-körül babák, kicsi lovak; és a szobában gyermekek szaladgálnak, olyan kis takarosak, tiszták, nevetnek és játszanak és esznek és isznak. Ni, az a kislány táncra perdült egy kisfiúval, mi­lyen gyönyörű kislány! Haliga, szól a zene, kihallatszik az üvegen. A kisfiú néz, bámul, már ő is nevet, pedig már a lábacskáján is fájnak az ujjak, a kezén meg egészen pirosak, már hajlítani sem tudja, már mozdítani is fáj. És a kisfiú hirtelen rádöbbent, meny­nyire fájnak az ujjai, sírva fakadt, és futásnak eredt, és lám, egy másik üvegen túl másik szoba tárul elé, fenyőfák vannak itt is, és az asztalokon pirog, van mindenféle, mandulás piros meg sárga, és ül ott négy gazdag úrhölgy, és aki jön, annak pirogot adnak, és percenként nyílik az ajtó, és sok uraság jön be az utcáról. A kisfiú odasettenkedett, hirtelen kinyitotta az ajtót és belépett. Juj, hogy rárivalltak, hogy hadonásztak felé! Egy úrhölgy sebbel-lobbal oda­sietett, egy kopejkát nyomott a markába, és kinyitotta előtte az ajtót. Hogy megszeppent a kisfiú! A kopejka nyomban kigurult a kezéből, és végigcsilingelt a lépcsőkön: dermedt, vörös ujjaival nem tudta megfogni. A kisfiú kirohant, és futott, futott, gyorsan, gyor­san, maga sem tudva, hova-merre. Legszívesebben újra sírva fakadt volna, de már fél és szalad, szalad, és fújja a kezecskéit. És elfogja a szomorúság, amiért egyszerre olyan egyes-egyedül maradt, és minden olyan félelmes, és hirtelen... jaj, istenkém, mi ez már megint? Tömegbe verődve állnak az emberek és bámulnak: egy ablakban három bábu áll az üveg mögött, picik, piros és zöld ruhácskában, és egészen, egészen olyanok, mintha élnének! Valami öregemberke áll közöttük, és mintha egy nagy hegedűn játszana, és a babák taktusra bólogatnak fejecskéjükkel, és egymásra pillogatnak, és ajkuk mozog, mintha beszélnének - csak épp az üvegtől nem hallani. A kisfiú először azt hitte, hogy élnek, és amikor rájött, hogy csak bábuk - felnevetett. Sose látott még ilyen bábukat, ugyan honnan tudta volna, hogy léteznek! És sírhatnékja támadt, és mégis nevet, nevet a bábukon. Hirtelen érzi, hogy hátulról valaki elkapja a gúnyáját: nagy, gonosz suhanc állt mögötte, lecsapott a kisfiú fejére, letépte róla a sapkát, s közben bokán rúgta. A kisfiú a földre zuhant, nagy kiabálás kerekedett, benne meghűlt a vér, fel­ugrott és futott, futott, maga sem tudva, hová, be egy kapu alá, egy idegen udvarba - és megbújt a farakás mögött: „itt nem talál­nak meg, sötét is van".

Leguggolt és összekuporodott, szusszanni se mert a félelemtől, de hirtelen, egészen váratlanul, olyan jó érzés fogta el: egy csapásra kiállt a fájdalom kezéből-lábából, és olyan meleg lett, olyan meleg, mint a kemencepadkán; egész testében összerezzent: jaj, majdnem elaludt! Milyen finom lenne itt aludni. „Üldögélek még egy kicsit, aztán visszamegyek, nézni a bábukat", mondta magában és elmo­solyodott, ahogy rájuk gondolt: „Egészen olyanok voltak, mintha élnének!" És hirtelen meghallotta, hogy anyja dúdol fölötte egy dalocskát. „Mama, alszom, jaj de jó itt aludni!"

- Gyere az én karácsonyfámhoz, kisfiú - suttogta fölötte egy

szelíd hang.

Már-már azt hitte, anyja az, de nem, nem ő volt; nem látta, ki szólíthatta, de valaki fölé hajolt, és átölelte a sötétben; ő odanyúj­totta a kezét és... és egyszerre... ó, milyen fényözön! Ó, mekkora karácsonyfa! Nem is fenyőfa ez, ilyen fát még sose látott! Hol van vajon? Minden csillog, minden ragyog és körös-körül csupa bábu - de mégsem: kisfiúk, kislányok, csak olyan fényesek, mind körötte sürgőlődnek, feléje repülnek, csókolgatják, kézen fogják, viszik magukkal, és már ő is repül, és látja: anyja nézi, és boldogan nevet

felé.

—     Mama! Mama! Jaj de jó itt, mama! - kiáltja oda a kisfiú, és újra csókolóznak a gyerekekkel, és ő szeretne máris mesélni nekik a bábukról ott az üveg mögött. „Kik vagytok, kisfiúk? Kik vagytok,
kislányok?" - kérdi nevetve, csorduló szeretettel.

-  Ez itt a Jézuska karácsonyfája - felelik. —

A Jézuskánál mindig áll egy karácsonyfa ezen a napon, azoknak a kisgyermekeknek,
akiknek amott nincs karácsonyfájuk...

És megtudta, hogy ezek a kisfiúk, kislányok ugyanolyan gyerme­kek voltak, mint ő, de ki megfagyott még a kosárban, amelyben odatették a pétervári csinovnyikok ajtói elé, ki elsorvadt annál a nőnél, akihez az otthonból kiadták, ki éhen pusztult anyja kiszik­kadt emlőin (a szamariai éhínség idején), ki pedig megfulladt a harmadosztályú vasúti kocsik bűzében, és most mind itt vannak, olyanok, mint az angyalok, a Jézuskánál vannak, aki jár-kél a földön, feléjük nyújtja kezét, és idevezeti őket gyarló anyjukkal együtt... Itt állnak mind az anyák és sírnak; mind megismeri kis­fiát, kislányát, és ők odarepülnek hozzájuk, kis kezükkel letörlik könnyeiket, csókolgatják, és kérlelik őket, hogy ne sírjanak, hiszen olyan jó itt...

Lent pedig, reggel, a házmesterek megtalálták a bemenekült s a farakás mögött megfagyott kisfiú holttestét... Megtalálták az anyái is... O már előbb meghalt; anya és gyermeke viszontláthatta egy mást Isten színe előtt, a mennyben. De miért mondtam el ezt a történetet, amely annyira nem illik egy köznapi, józan naplóba, méghozzá egy író naplójába? Hiszen azt ígértem, hogy főként meg­történt eseményekről fogok írni. Csakhogy ez az éppen: mindunta­lan úgy rémlik nekem, s úgy érzem, hogy mindez valójában is megeshetett - mármint ami a pincében és a farakás mögött történt; ami pedig a Jézuska karácsonyfáját illeti - bizony, nem tudom, mit mondjak, igaz lehetett-e, vagy sem. Azért vagyok regényíró, hogy képzeletemet szárnyára bocsássam.

 

(fordította Grigássy Éva)

 

 

(Dosztojevszkij - Tanulmányok, levelek, vallomások

Magyar Helikon 1972)

Előzmény: ilang_ (189)
ilang_ Creative Commons License 2007.09.22 0 0 189

Eszembe jutott ez is:

Bizony, bizony mondom néktek: ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.

(János evangéliuma, XII. 24.)
--
Persze, csak azért vagyok ennyire asszociatív, mert Dosztojevszkij ezt választotta mottóul A Karamazov testvérekhez. Ez a bibliai idézet olvasható D. síremlékén is.
Egyébként mindig rá kell jönnöm, hogy a Bibliát gyérül ismerem. Mondjuk, amíg zavar, addig jó! (Haladok, haladok: tizenévesen nem értettem Tóth Árpád versében az áldott (égő) csipkebokor metaforáját.)

A fiamék magyartanárának kedvenc mondása, hogy "Egyél, fiam, mézet!" Sokáig fogalmam sem volt, hogy a Példabeszédekben szerepel! (Egy gúglizás során bukkantam rá véletlenül.) Mellesleg a gyereknek sem, pedig korábban hat évig egyházi oskolában okították, s rendszeresen járt aranymondás-versenyekre.

ilang_ Creative Commons License 2007.09.22 0 0 188
-
Emily Dickinsontól:

(1263)

Nincs oly vitorlás, mint a könyv,
Mely messzi elragad;
Sehol oly versenyfutás,
Mint a könyv-oldalak.

A koldus is átkelhet itt
És vámot sem fizet;
Mily felséges versenykocsi:
Hord emberszíveket.
-
fordította: Weöres Sándor

**
(887)

Kinőjük a szerelmet is,
S fiókba rejtjük el,
Míg ódon holminak tűnik,
Mit egy ősünk viselt.
-
fordította: Tábor Eszter

**

(664)

Minden teremtett lény közül
Egy kellett volna csak.
Mikor lélektől fut az ész
S kibúvó sem marad;
Mikor lényeg szerint, külön
Mered a volt s a van,
S a hús rövid tragédiája
Homokként elsuhan,
S a dolgok királyi szinén
Felszakad már a köd -
Látom, mily atomot szerettem
Minden porszem fölött!
-
fordította: Tótfalusi István

**

(135)

Vízre a szomj tanít,
Földre: járt Óceán,
Üdvre: beléhaló,
Békére: harci sír,
Szerelemre: a sír,
Madárra: hó.
-
fordította: Károlyi Amy

**

(1212)

Ha elhangzott
A szó, halott:
Sokan hiszik.

Szerintem
Éppen akkor
Születik.
-
fordította: Károlyi Amy

**

(1047)

A létnek kezdete
És vége egyezik,
Egy tövön két virág,
Csak így különbözik.

Egy magból két külön
Bimbóvá fejlenek,
Mikor lehullanak,
Csak akkor teljesek.
-
fordította: Károlyi Amy

A fotó sokáig az egyetlen ismert portré volt róla.

Emily Dickinson talányos szerelmei

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!