Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
talán nem hiszed el, de vannak, akik úgy élik le az életet, hogy nagyon keveset feszengenek vagy szoronganak. jól öltöznek, jól esznek, jól alszanak. elégedettek a családi életükkel. néha átélnek pillanatokat a bánatból, de összességében zavartalanok és gyakran érzik jól magukat. és amikor meghalnak, az egy egyszerű halál, rendszerint álmukban. talán nem hiszed el, de tényleg sok ilyen létezik. de én nem vagyok olyan, mint ők. oh nem, én nem vagyok olyan mint ők, én a közelében sem vagyok hogy olyan legyek, mint ők, de ők vannak ott és én vagyok itt.
ujjaim kibogoznád ha eljuthatnék hozzád és várnál kaviárral suhogó zöld madárdal lugasával színezüst halat adnál ott állnék asztalodnál napfény és hajad méze hullna a terítékre végre
Hozzátenni a világhoz csak egyet, egy almafát, egy könyvet, egy fiút vagy lányt vagy többet vagy egy tiszta udvart, egy szonátát, egy szonettet, egy zsemlét, egy kézszorítást, ajándék mosolyt, csak egyet mindig, csak egyetleneggyel gyarapítani a kifoszthatatlant.
Sok kétely és bűn a halálba láncol, de soktól néha már szabadulok. Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol, barátaim a fák s a farkasok. Az utak, melyek innen szertefolynak, erdőmön túl az égre fölhajolnak s minden virág, fű, óra, cserje, kő egyetlen, boldog, nagy jelképbe nő s annak fényébe szőve éjszakám istent szivembe lopja a magány.
Hacsak nem a férget a föld alatt, mely széjjelmarja majd az ajkadat - hogy ember akartál lenni, hű, derék, s asszony lehettél csak, semmi egyéb.
Kit érdekel, kit érdekelhet már ma lázadásod s bús éjszakáid száma? Hajad, ha őszül, s nem karcsú már bokád, a lelked senkit sem érdekel tovább!
Kit érdekel, hogy sohse voltál boldog, mert gyarlóságod szégyenkezve hordod? Vétked lemosni nincsen mód, se vegyszer. Asszony lettél: véged, ha megöregszel!
Ne alázz meg engem, Isten A halál szemei előtt! Ha a testem elragadja, Könyörögni legyen időm, Hogy a lelkemet ne engedd, Ne a semmibe zuhanást. Nem a rothadás riaszt, csak Ha az öntudat elenyész.
Hova lesz a vágy, az emlék, Hova akkor az akarat? Mi marad belőlem aztán, Mikor égnek a zsigerek? Por a porcelánpohárban, Temetőbeli felirat. És a vers. A porba írva, Ami kész, ami töredék.
A zongorát befutja a borostyán, s a gyerekkori ház falát szétmállasztja a naplemente. És mégis, mégis szakadatlanul szemközt a leáldozó nappal mindaz, mi elmúlt, halhatatlan.
A gyökérben erő surran, esőt iszik, földdel él és az álma hófehér. . Föld alól a föld fölé tör, kúszik s ravasz a gyökér karja akár a kötél. . Gyökér karján féreg alszik gyökér lábán féreg ül, a világ megférgesül. . De a gyökér tovább él lent, nem érdekli a világ, csak a lombbal teli ág. . Azt csodálja,táplálgatja, küld néki jó ízeket, édes,égi ízeket. . Gyökér vagyok magam is most, férgek között élek én, ott készül e költemény.
Ahonnan indulsz, ahova érkezel, befon a szó, s a mondat kusza váza, madarak szállnak, kiket ki érhet el, ha szembe, vagy ha szélirányba szállnak. Madarak röpte, szó, folyóban kövek, amikre lép, ha átkel, vándor lába, s miként a folyó, árad annyi szöveg, bízhasd magad csak egy-két jó szavára, mi átvezet a vízen, hogyha járnál. – Nyughass, viszlek én vállaimon téged, énekelhetsz, míg viszlek víznek átkán, rogyott térdemben bízva bízz, ha élek. Átjár az éj, mint vízcseppet fény átjár, vagyok a szó, a híd, vagyok a kéreg.
Véletlenül megtudtam, hogy Petra nagyon, de nagyon-nagyon szereti a véletleneket. Saci mondta el, aki pedig a kakaós csigát szereti nagyon, de nagyon, És nálam pont volt egy. Jó cserét csináltunk. Sacinak ízlett a kakaós csiga, Petra pedig tényleg nagyon örült, amikor másnap az edzése után véletlenül összefutottunk a sportcsarnok előtt. Mert éppen arra jártam. Akkor már úgy félórája, fel és alá.
„Íme, az ország két részre szakad, a korán kiáltókra és a későn kapcsolókra, a nemtudtoktisemmitre és a mindentudókra, a félelemkeltőkre és a rettegőkre.
Íme, az ország két részre szakad, a játszótérre és a harcmezőre, az áldozatokra és a bűnbakokra, a nincstelenekre és az elfordulókra.
Íme, az ország megreped középen, roppan és elsüllyed, lelet lesz jövőre, két részre szakad, ha túl akarsz élni, húzódj az egyikbe, ne maradj középen.
Most minden közvetlen, most minden jelentés, az ország szétszakad, tükör szeli ketté: két partja két tábor, kettő részre szakad: a félelemre és a félelemre.”
Mikor hozzám értél a bőröm többé nem rács volt létem és a külső lét között
a hangszerek mind egyszerre szóltak a víz egyszerre forrt és fagyott
az iszony kizárta magát az ajtón a falevelek zöldebbre festették magukat a szobám falán függő Byron-kép elmosolyodott a szomszédban vonyító kutya felröhögött
az élet rájött a saját értelmére a halál a szekrény alá rejtőzött
Mögötted hetven év, ezernyi kín, bukás, fel-fellobbanó hév, újra nekifutás, a családi gondok, a gyermeknevelés, és ültettél fát is, de lásd milyen kevés a küzdelmek sora, a megannyi heg, mert ma nem vagy más, csak elhunyt, idős, krónikus beteg. Szavakba zárt közöny, meddő statisztika, a kormány szócsövön finom kis praktika, mely sugallja, mondja, hogy érted már nem kár, a szám leporolva, kész a mai leltár, a GDP könnyebbül, a nyugdíj elszendereg, ma elhunyt megint egy idős, krónikus beteg.
Amikor még otthon laktunk, és nem itthon, sokszor elmentünk a kilátóba. Itthon is kellene keresni egyet. Mert anya szerint az egész olyan kilátástalan.
Az a lány, ott a buszmegállóban, pont olyan, mint te vagy, pont arra a buszra vár, pont úgy fújja a szél a haját, csak tíz évvel fiatalabb.
Az a lány, ott az utcán, pont olyan, mint te vagy, a haja hosszú, szinte hosszabb, pedig húsz évvel fiatalabb.
Az a lány, ott az iskolánál, pont olyan, mint te vagy, a szeme teljesen, a haja még alig, csak harminc évvel fiatalabb, mellette a mamája, ja igen, az viszont te vagy.
Mama azt mondta, az angyalok nem az égben laknak, és nem a templom hideg falai között. Némelyik széles karimájú kalapban és rongyos kabátban járja a nagyvárosok utcáit, a személytelen országutat, a portól sárga tanyavilágot. Ott vannak a Zöldpiacon, céklát árulnak fejkendőben, vagy súlyos szatyrot cipelve nézelődnek a sorok között. A Gorkij-park padjain sakkoznak fehér időtlenségben. Ott vannak a fel-alá szaladgáló gyerekek között, este a gyűrött arcú, fáradt felnőttek tükréből bámulnak hunyorgó szemmel. Mama azt mondta, olykor az angyalok is a senkiföldjén üvöltenek, mint te vagy én. Hiába kérdeztem, kikből lesznek angyalok, nem felelt, arca sem rándult, csak kötötte tovább a lila szvettert, amiben évek múltán elaludt.
A pizzásdobozra írtam a neved, mielőtt elsétáltam vele a szemétledobóig. Régen mindig ráfirkáltuk a dobozokra, hogy melyik a tiéd s melyikből ehetek én. Ha már nem vagy itt, legalább a nevedet harsogja az üres kartondoboz - serceg a filc alatt a zsíros felület. Így olyan, mintha a te pizzádat ettem volna meg, pedig te sosem engeded, hogy bárki beleegyen a kajádba. Mindig azt mondod, hogy “ott a tied”. Nem azért, mert irigy vagy, egyszerűen nem bírod elviselni, ha valaki más keze a tányérodon matat vagy a pizzásdobozodban. Van még ezernyi ilyen tulajdonságod, amiket én sosem értettem, hiszen nekem vannak tesóim, és velük mindig mindenemet meg kellett osztanom. Ez ilyen egyke dolog lehet. Borospohárból is mindig kettőt kellett elővennem, pedig én simán ittam volna a poharadból, engem az ilyesmi nem zavar. De te nem szereted, ha érzed valaki más szájának a melegét a hűvös üvegpohár peremén. “Nem illik”, mondod, de én jól tudom, hogy ennél többről van szó. Van benned valami elemi irtózás attól, hogy megoszd mással is azt, ami a tied. De mondom, nem irigységből van ez, talán inkább nem szoktál ehhez hozzá, azt hiszed, ha osztozol, akkor belőled is kiszakad egy darab vagy nem is tudom.
E ritkán szálló szó, e rémület, ez volna hát a termő férfikor? E korban élek, árny az árnyban; kiáltottam? már nem tudom mikor.
Ó árny az árnyban, csöndben némaság. Sziszeg a toll, míg sort a sorhoz űz. Vad versre készülök és rémült csönd kerít. csak szúnyogoktól zeng a lomha fűz.
Ó mennyi társ, s a fájdalomban legtöbbje mégis úri vendég; emlékeim közt fekszem itt hanyatt, hamar halálra növő növendék.
Bársony sötétség nem vigasztal, és már nem oldoz fel tüskés harag, virrasztva várom és reménytelen, mikor derengenek fel a falak.
Reménytelen napokra vénülök, a régi villongó költőfiút konok, nehézkes férfi váltja fel, akit ziháltat már a régi út.
Ziháltat s a kacér kapaszkodót új váltja fel, halálos, hős orom, széljárta sziklaszál felé vivő vad út, mely túlvisz majd e mély koron.
Már onnan jő a szél és hozza híreit, fütyölni kezd a fölriadt eresz; az ifjú asszony arcát fény legyinti, felsírja álmát és már ébredez.
Már ébredez, álmos, szelíd szemén az éber értelem villan megint, álmára gondol s készül a vadnál vadabb világba, míg körültekint.
Körültekint és védő, hűs keze néhányszor végigröppen arcomon, elalszom, fáradt szívem szíve mellett, s szememre fú a jólismert lehellet.
nem lehet szavakban hogy csonka torzók merednek az égre amik tornyok voltak családi otthon a tizediken másnapos reggelek lábszagú esték botorkálások éjjeli vizelésre szennyeshegyek de mégis egy otthon és egy család nem egy lángcsóva egy kidőlt fal kirobbant ablakok feketén fuldokló ablakok mindenben a hiány összeomlásunk élő bizonyítéka már ha élő jobb esetben időben elmenekült pincelakó óvóhelyen szoptató kismama metróállomáson meghúzódó apa aki már nem műanyag géppisztolyt nyom fia kezébe és csak remélni tudja hogy látják még egymást élve usankájuk alatt sós cseppekben csorog le a rettegés nem lehet szavakban nem lehet atomjaira tört minden egész
